Bevezetés a Jegyzetekhez

Vörösmarty Mihály levelezésének kritikai kiadását kívánják szolgálni e kötetek. Azon levelekét, amelyeket ő írt, s azokét is, amelyeket hozzá írtak. Az idők már mindenképpen megérettek arra, hogy ezek a levelek, Vörösmarty Mihály minden munkái kritikai kiadásának keretében, végre megjelenhessenek.

Vörösmarty Mihály levelezése eddigi gyűjteményes kiadásainak nincsen nagy története.

Először Toldy Ferencnél, Kazinczy Gáborral folytatott levélváltása során találkozunk e gondolattal, de szűk körű tervezet formájában. Miután Toldy Ferenc már előbb rá tudta venni Kazinczy Gábort arra, hogy vállalja el Kazinczy Ferenc és Berzsenyi Dániel, továbbá Kazinczy Ferenc és Dessewffy József leveleinek sajtó alá rendezését, fölvetette előtte Kazinczy Ferenc és Kisfaludy Károly-köre levelezése kiadásának eszméjét is. Toldy Ferenc minden lelkesedésével csüngött ezen az elgondolásán: ,,A Kisfaludy-köri kötet is szép illy egészet fog adni! Adjuk benne Kisf., Vty., Bajza, Bártfay, Zádor, Tol. levelezéseiket, azaz a Kczyéit, amelyeket megkerithetünk; aztán Kisf. és Vtyéit egészen, a többiekétől a legszükségesb kivonatokat” — írta Kazinczy Gábornak Pest. 8. oct. 1858. levelében. (MTA Ki. MIL 4 r. 126.) Kazinczy Gábor készséggel vállalta el a kiadás gondolatát. Ennek azonban egész munkáját úgyszólván Toldy Ferenc egyedül végezte, még az előszó anyagát is ő adta Kazinczy Gábor részére, aki csak a nevét adta a vállalkozáshoz.

A tervezett levélanyagot Toldy Ferenc csakhamar egybegyűjtötte, csak Kazinczynak és Vörösmartynak, továbbá Kazinczynak és Zádor- nak a levelezése hiányzott. A levelek e része Zádomak, a nagy levél- és kéziratgyűjtőnek birtokában volt. Zádor azonban, aki 1853 óta mint a legfőbb semmittő törvényszék tanácsosa működött Bécs- ben, nyilván politikai aggodalomból nem akarta, vagy talán nem is merte e leveleket kezéből kiadni. Toldynak végre hosszas, könyörgő, közben régi barátságukat szétszakitással fenyegető levélváltása után, továbbá özv. Vörösmarty Mihálynénak, Thaly Lajosnak, Zádor sógorának, és Kazinczy Gábornak ismételt közbenjárására sikerült csak a Kazinczy—Vörösmarty-leveleket Zádor Györgytől kicsikarni. (L. errevonatkozólag Toldy és Kazinczy G. levelezését. MTA Ki MIL 4 r. 104.—4 r. 126. Kiadva: Figyelő. 1878.) így jelent meg: Kazinczy Ferenc levelezése Kisfaludy Károllyal s ennek körével. Kiadta Kazinczy Gábor. Pest 1860. E kötetben kerültek először gyűjtemény- szerűen nyilvánosságra Vörösmartynak és Kazinczynak egymással váltott levelei, szám szerint 10. (I. m. 207—218.)

Négy Vörösmarty-levelet közölt GYULAI PÁL: Vörösmarty összes munkái. I—VIII. Budapest 1884—85. VIII. k. 401 — 410.

Vörösmarty levelezesét először Czapáry László foglalta össze, születésének századik évfordulóján: Vörösmarty Emlékkönyve. Székesfehérvár 1900. Műve, a benne közölt leveleken kívül, Vörösmartyra vonatkozólag sok becses adatot és tanulmányt is nyújtott. Gyulai Pál Vörösmarty életrajzának s műveinek kiadása óta a Vörösmarty- irodalomnak ez volt az első nagyobb szabású jelentkezése. Az Emlékkönyv 285 levelet közölt; ezek közül 125 Vörösmartytól való, 160 pedig hozzá írott. Czapáry Emlékkönyve nyomán Kiss Ernő foglalkozott Vörösmarty levelezésével, s rajzolta meg Vörösmarty levélírói arcképét, s méltatta a levelek értékét. (Erdélyi Múzeum; 1902. XIX. I. 18—32., II. 89-96.)

Az azóta eltelt félszázad, amely alatt az irodalomtörténetirás figyelme is többet foglalkozott Vörösmarty költészetével, sok új levelet hozott nyilvánosságra. E levelek jelentékenyen gyarapították Vörös-marty-ismereteinket. Azonban tényleges számuk, Vörösmarty jelentőségéhez mérve, meglepően és fájdalmasan csekély.

Sok magyarázat deríthet fényt a Vörösmarty-levelek e feltűnő hiányosságára. Bizonyos, hogy az 1848 előtt és után működő levélcenzúrát e részben sok felelősségterheli. A titkos rendőrség gyanakvásától tartó félelem is sok levélnek lehetett végzete. Az a tény, hogy a megmaradt leveleknek alig van politikai súlya, bizonyára arra a joggal jelentkező aggodalomra vezethető vissza, hogy a levelek esetleg ellenségek vagy árulók lehetnek. Vörösmarty is ezekre a lehetőségekre célzott, amikor feleségének 1849-ben, egy alkalmilag küldött levelében ezeket írta: „Lear' fordítását ’s egyéb töredék irataimat (a’ kiadatlanokat) jól bepakolva 's nevein rá jegyzésével jó lesz minél előbb általadni. Minden egyéb haszontalan iratot elégethetsz. Titkos irataim soha sem voltak; de nem szeretném, ha bármi irataim között is tiszteletlen kezek turkálnának.” Azután a levelek irodalmi érték-tisztelete és megbecsülése sem alakult ki ez idő tájt egyetemesen. Nem mindenkiben élt a levél iránt műgyűjtői szenvedéllyel táplált olyan „literatori” kegyelet, mint Jankovichban, Kazinczyban, Kovacsóczyban vagy Stettnerben. Sokan akadtak olyanok is, mint Fábián Gábor, aki, mikor Abafi Lajos felkérte, hogy engedje át levelei egy részét közlés végett folyóiratának, a Figyelőnek, a késői bánat sajnálatával felelte: a. legnagyobb részét elégettem,... nagy halmaz levelet, különösen Zador György, Vörösmarty barátomtól stb. Most bánom, hogy ez Autodafét elkövettem.” (KARA Győző: Fábián Gábor levelezése. ItK 1893. 224.)

Vörösmarty levelei egy részének megsemmisülésére vonatkozólag másutt is találunk adatokat.

Így tartalmaz ilyet STAUB MÓRnak 1868. ápr. 9-én kelt beszámolója fehérvári útjáról. (Miért találhatni oly keveset Vörösmarty Mihály kézirataiból? MTA Ki Tört. 2r 11. sz./b) Az irat Toldy hagyatékában van. Staub valószinűleg Toldynak küldte ezt a jelentést. Staub Vörösmartynak Peöcz Károlyhoz irt egyik levelét (Pest, Augusztus 14-én 1824.) találta meg. De hozzáteszi: „még többet is kaphattam volna, ha, mint Peöcz úr állítá, házának leégésénél többi iratai el nem vesztek volna.” Peöcz Károly azután Staub Mórt Szőke Dániel pusztanyéki birtokoshoz utasította, akitől a következőket tudta meg. A forradalom leveretése után Nyékre egy zsandárőrséget helyeztek. Szőke Dániel a kerületi zsandárparancsnokkal jó kapcsolatba került, s így idejében megtudta, hogy Baracskán — ekkor tartózkodott ott Vörösmarty — Pázmándi Denes volt 48-as főispánnál házkutatást készülnek tartani, s hogy Vörösmarty is gyanúba került, azzal vádol- tatva, hogy Pázmándi lakásán titkos gyűléseken vett részt. Szőke figyelmeztette Pázmándit a készülő házkutatásra, aki erre elégette számos iratát, többek közt olyanokat is, amelyek Vörösmartytól valók voltak.

Foglalkozik e kérdéssel CZAPÁRY LÁSZLÓ is. „Sajnos, hogy Vörösmartynak politikai jellegű levelezéséből csak nagyon keveset sikerült megszereznünk. E nemű levelezése, úgy látszik, mind megsemmisült, mind a hozzá intézett, mind a tőle származó levelek. Vörösmarty 1849-ben házkutatástól tartva, a bujdosás napjaiban azon levélbeli megbízatást adta, hogy írásaiból a megtartandókat még november hónapban biztos kézre adják, a többit meg égessék el. . . Vörösmartynak Bezerédi Istvánhoz írt politikai leveleit, Bezerédi István tanúsága szerint, a politikai üldözéstől való félelemben égették el. A költő fia, Vörösmarty Béla említi, hogy egy alkalommal az ötvenes években, midőn házkutatást tartottak a szomszédos faluban lakó Pázmándi Dénesnél, az 1848-iki képviselőház elnökénél, ennek a kertek alatt egyik cselédjétől küldött híradására, Vörösmarty is a hozzá irt politikai érdekű leveleket mind elégette.” (Vörösmarty Emlékkönyve. Előszó.)

Anekdota-szerű történetet írt meg EÖTVÖS KÁROLY Utazás a Balaton körül c. könyvében (a „Gyulai Pál úr” c. fejezetben). E szerint Gyulai elkérte Vörösmartynétól Vörösmartynak és Deáknak mintegy 40 levelét, hogy felhasználja őket Vörösmarty életrajzában.Feldolgozás előtt megmutatta őket Deáknak, hogy engedélyét kérje. Deák indiszkréciónak minősítette a dolgot, felháborodott s az egész levél-köteget az égő kályhába dobta.

Mindezek ellenére a magunk részéről mégis azt hisszük, hogy Vörösmarty levelezéséből nem azért maradt fenn aránylag oly kevés, mert a levelek elvesztek, hanem, mert azok javarészt — ma is ismeretlen helyeken — lappanganak. Alig gondolható el pl., hogy Vörösmarty Mihály, akinek hat férfitestvére volt — kimutathatólag egyikkel sem élt rossz viszonyban, legközelebb állott hozzá János, aki Szent Ágotán volt gazdatiszt, s akinél családostul többször megfordult —, egyik öccséhez sem írt volna soha egyetlen egy levelet sem, vagy ha irt is volna, éppen ezek vesztek volna el. A "múlt század vége felé irói körökben keringett is valamiféle hír, amely arról tudott, hogy Vörösmartynak János öccséhez írt legalább kétszáz levele bujdosik valahol. Vajon merre? Még feltűnőbb ez a levél-lappangás Deák és Vörösmarty levelezése utó-történetében! Hogyan lehetséges az, hogy Deáknak Vörösmartyhoz írott valamennyi vagy legtöbb levele megmaradt, de Vörösmartynak Deákhoz intézett minden levele hiányzik? Deák előtt Vörösmarty többet jelentett, mint jóbarátot: a legeszmé-nyibb embert. Nem gondolhatni tehát róla azt, hogy közömbösen nézte volna Vörösmarty hozzá írt leveleinek sorsát. De viszont akkor meg hol van Deák hagyatéka?

Vörösmarty levelezése azonban mindezek ellenére tovvábra is az irodalomtörténeti érdeklődés és kutatás állandó és egyre jobban fejlődő mimkakörében maradt.

E történelmi menetnek fontos állomását jelentette VÁCZY JÁNOS Kazinczy Ferenc Levelezése. I—XXI. Bp. 1890—1911. egybegyűjtő munkájának megjelenése. E monumentális sorozat XX., XXI. kötetei foglalják magukban Kazinczy és Vörösmarty levelezését. Váczy János kiadása első állomás a Vörösmarty-levelezés kritikai történetében. Ahol hozzáférhetett, a leveleket az eredeti kéziratok után közölte, betűhív másolatban, gazdag jegyzeteléssel. Ahol azonban az eredeti levél-kézirat nem állott rendelkezésére, ott a már kiadott szövegekkel dolgozott.

Inkább pedagógiai, mint irodalmi célt szolgált FÁBIÁN ISTVÁN hasznos összeállítása: Magyar írók Levelei. (A Tanítás Problémái sorozat 21. sz.) Budapest 1938., amelyben CZAPÁRY LÁSZLÓ Emlékkönyve alapján Vörösmarty levelezéséből 12 levelet közöl. (208—232.)

WALDAPFEL JÓZSEF Vörösmarty Mihály Válogatott Művei — Magyar Klasszikusok III. kötet — kiadásában, Budapest 1950. 20 Vörösmarty-levelet hozott részint a maga kutatásából, részint pedig CZAPÁRY Emlékkönyvéből és VÁCZY JÁNOS gyűjteményéből. (266—300.)

JENEI KÁROLY a MTA és az OSZK kézirattárából 26 kiadatlan Vörösmarty-levelet jelentetett meg: Vörösmarty Kiadatlan Levelezéséből. Fehérvár. A Vörösmarty Irodalmi Társaság Irodalmi és Helytörténeti Antológiája. 3. 1955. (327—355.)

Mind a maga kutatásából, mind pedig már megjelentekből igen gazdag dokumentációs levél-anyagot dolgozott bele munkájába LUKÁCSY SÁNDOR—BALASSA LÁSZLÓ: Vörösmarty Mihály. Bp. 1955.

E gyűjteményes kiadásokon kívül eső egyes levelek megjelenése helyét és idejét az illető levelekhez fűzött Jegyzetek-ben közöltük.

A Vörösmarty-levelezés maradványainak ilyen helyzetében természetes, hogy ez a kiadás sem igényelheti a maga részére azt a vágyva vágyott kiváltságot, hogy a levelek teljességének kérdését véglegesen megoldhassa. E téren a jövendő kutatásnak még igen sok feladata marad, s a felfedező munkára szerencsés meglepetések várhatnak. Várjanak is! Úgy gondoljuk azonban, hogy éppen a Vörösmarty-irodalom állandónak hitt folytonossága újabb nyeresége, hogy a Magyar Tudományos Akadémia e kötetekkel kritikai kiadásban bocsátja nyilvánosságra a Vörösmarty-levelezés eddig ismert vagy ismeretlen adatait.

Ezért, hogy a leggondosabb odaadással és ellenőrzéssel tudjuk megvalósitani az akadémiai kiadás e szándékát, amennyire ez lehetséges volt, visszamentünk az egyes leveleknek eredeti fogalmazásban fennmaradt első szövegéhez és ennek betűhív másolatát adjuk itt közzé. Igyekeztünk nyomon követni a levél-szöveg teljes és végleges kialakulását, ennek egyes részleteit: a levélíró küzdelmeit, harcait az „egyetlen” szó megjöttéért, idejének kivárásáért; a gondolat és szó pontos egymásratalálásáért; a levélstílus megalkotásáért; szemérmesen tartózkodó avagy életszerű nyíltsággal kiáradó elhatározásáért, azaz mindazt, ami akkor, azzal és azalatt történik, amíg egy levélíró gondosan felrak-e avagy az írás lázában elhagy egy ékezetet; világossá tagolja-e pontos vesszőhasználatával a mondatot, avagy vesszőtlen mohósággal habzsol benne mindent össze; igényes-e a szavak gondozásában, s ezért javítgatva, csiszolgatva használja-e őket, avagy megelégszik megszokott szolgálatukkal, s nem kíván választékos megjelenést tőlük; az irodalmi mondat kényes eleganciájával dolgozik-e levelén, avagy csak hétköznapi kiszolgálójának tekinti azt? A szövegközlésnek ezt a filológiai hűségét nem tudtuk megtartani ott, ahol az eredeti levél vagy nincs már meg, vagy lelőhelye ismeretlen s hozzáférhetetlen. Az utóbbi esetben a leveleket úgy vettük át, ahogy első kiadóik közölték őket.

A kritikai kiadás igényéhez híven törekedtünk a levelek eredeti helyesírásának pontos követésére. E téren azonban sokszor reménytelen nehézségekkel találkoztunk. A levelek közül csak igen kevés való az Akadémia helyesírása megjelenésének éve (1832) előtti időszakból, legtöbb az ezután következő félszázad szülötte. Éppen ezért a levelek első csoportja mutatja a helyesírás kialakulásának küzdelmes útját. Viszont a második rész már jelzi az Akadémia helyesírásának diadalmas hatását. Eltűnnek a ts, tz írásjelek, uralomra jut Révai nyelvtudománya, az ypszilonista és jottista küzdelem javarészt megoldódik az alaktani elv győzelmével, a kettőzésben a tőbeli hosszú mássalhangzó csonkított kettőzéshez jut (asszony), viszont az alaktani úton létrejött hosszúságot csonkítatlan kettőzés jelöli (veszszen). (L. DEME LÁSZLÓ: Az irodalmi nyelv hangállománya és a nyelvjárások. Nyelvünk a reformkorban. Szerk. Pais Dezső. Bp. 1955. 42.) De soká megmaradt még az a és e magánhangzóknak hiányjellel való írása: a’, e’. Sőt, mikor Vörösmarty az Akadémia 1845. nagygyűlésének IX. ülésén, nov. 22-én bejelentette, hogy a magyar nyelvtan elkészült, s megkérdezte, hogy az a és e után kell-e tenni hiányjelet, a nagygyűlés 13 igen s 5 nem szavazattal úgy döntött, hogy a hiányjel továbbra is megtartandó. (Nagygyűlési jegyzőkönyv. 1845. IX. ülés LXXVIII. pont.) Emellett azonban még elég követője marad Verseghy helyesírásának és az egyéni utakon járó „önnön orthographiának” is. Mindezeken az eltéréseken kivül nagyon sok a következetlenség az egyes levelekben, s ez főleg a magánhangzók időértékének bizonytalan és hullámzó jelölésében s a szavak összeírásának egészen egyéni módjában nyilatkozik meg. Legtöbbször nincs itt szó elvi tudatosságról vagy nyelvjárástól befolyásolt hangzás-érzékről. A leveleken belül jelentkező helyesírási egyenetlenségek oka lélektani természetű, a levélíró pillanatnyi lelkiállapotával, belső koncentrációjával függ össze. Ezenkívül bizonyos fokig temperamentum kérdése is. Az izgatott, a gyors, a türelmetlen, a fáradt, a már elromlott, vagy az írásra már ráunt kéz csak hanyagul jelzi az odavetett írásjeleket, vagy kényelme ellen való, fölösleges mozdulatnak tartja, hogy a betűvetés vonalvezetését megszakítsa azzal, hogy kezét fölemelje, és így új mozdulattal fárassza magát, hanem benne marad az írás vonalának lendületében, s megszakítás nélkül sodor össze egyébként külön álló szavakat. Ez az oka annak, hogy egy levélben néha ugyanaz a magánhangzó rövid vagy hosszú jelzéssel fordul elő, s a szavak összeírásában is oly sok a következetlenség.

Amennyire az lehetséges volt, a levelekhez fűzött Jegyzetekben igyekeztünk minden személyi és tárgyi vonatkozást megvilágítani, úgy, hogy történelmi összefüggésükkel a levelek szellemi és kormegvilágító hátteréül szolgáljanak. A Yörösmarty-levelezés után a Függelékben közöltünk 13 dokumentációs és forrástörténeti levelet.

A most kiadott levelek száma, amelyben nincsen benne a Függelékben közölt 13 levél: 396. Ezek közül Vörösmartytól való 199, hozzá írott 197. E levelek közül most jelenik meg először 31, közülök Vörösmartytól írott 6, hozzá intézett 25. Ahol a Jegyzetekben a levelek kiadásáról nincs szó, ezzel azt kívánjuk jelezni, hogy itt jelennek meg először. A Függelékben adott 13 levél közül már megjelent 10, itt jelenik meg először 3. összefoglalva a Vörösmarty-levelezés és a Függelék leveleit, az e kötetben kiadott levelek száma 409, ezek közül már megjelent 371, most jeleink meg először 34.

E helyen is hálásan köszönöm lektoraimnak: Horváth Károlynak, Lukácsy Sándornak, Szauder Józsefnek és Tóth Dezsőnek szíves fáradozását és értékes támogatását, amellyel lekötelező módon voltak segítségemre.

Nagy hálával tartozom Horváth Jánosnak és Balanyi Györgynek megvilágító és eligazító tanácsaikért.

Sokszoros, mély köszönetemet fejezem ki különösen a MTA Ki-nak, továbbá a MTA könyvtárának; az OSzK Ki-nak; a Magyar Irodalomtörténeti Intézet Eötvös-könyvtárának; a piaristák budapesti rendházának; Petrovits Ede pécsi püspöki, Holl Béla váci püspöki, Hadnagy Albert Tolna megyei levéltárosoknak; Dr. Szentkláray Emilnek, az ODK tud. főmunkatársának; fPerczel Dezsőnek, Bonyhádon; Pór József bonyhádi apátplébánosnak, Gáthy Ferenc ny. főjegyzőnek, Bonyhádon; Horváth Anna pincehelyi tanárnőnek; Szentmihályi Ferenc bácsalmási apátplébánosnak, Fekete Dezsőnek, bácsalmási járási könyvtárvezetőnek azért az előzékeny figyelemért, amellyel készséggel támogatták munkámat.

Vörösmarty Mihály nem tartozik a klasszikus levélírók közé. A levelet nem is tekintette olyan különleges irodalmi forrnának, mint Kazinczy. Egyébként is levelei különböznek minden kortársáéitól. Más volt levélírásának módja, mint Deáké. Hiányzott belőle az az értekező súlyosság és nyugalom, a gondolatoknak az a tömörített energiája, a humornak az a csendes mélysége, amely Deák leveleit jellemzi. Levélstílusa Kölcsey ünnepélyes érzelmessegétől is messze áll. Csak néha emlékeztet rá keserű pátoszával és nemzeti, emberi érzéseinek levert elsötétedésével és kiábrándulásával. Sok van leveleiben Wesselényi politikai és szociális indulataiból és tüneményesen szép viharzásából, de érzelmeinek, hangulatainak terjedelme színesebb és gazdagabb, mint az övéi. Férfiasabb és keményebb veretű levélíró, mint a mindig rugalmas és simulékony Toldy. Nem polemikus és küzdelmeinek intellektuális szenvedélyeivel nem sebzi meg maga körül az életet, mint Bajza. Leveleinek szellemi elevensége és térfogata általában átfogóbb képességű, mint bárkié azok közül, akikkel levelezésben áll. Csak nem egyenletesen használja őket. Senkihez sem hasonlít. Egyénien éli a maga hullámzó hangulatú és változatos menetű, végletes levél-életét. Sohasem ugyanaz, mindig más. A lét-érzés minden húrján szuverén és kifogyhatatlan gazdagsággal játszik. Tud az élet minden gondjára ráfeledkezően kisnemesi örömöknek szinte nyárspolgári élvezője lenni, de nem egészen. Egy hang, egy érzés, valami abból a szellemi fensőbbségből, amelyre egész lénye be van állítva,visszatartja, hogy el ne akadjon bennük, s a levél mindennapjainak prózai szederindái közt is tudjon minden égi és emberi szépségnek, igazságnak álmodója s megkiáltója lenni. Néha szófukar, máskor pazarló bőséggel és lenyűgözően beszédes; egyszer kiábrándult unottsággal ásít rá a világra, másszor pedig az élet költészetét és kozmikus dalát zendíti fel belőle. Levelében nincs klasszikus mérték és rend, az élet egy-egy helyzetéhez önmagát ünnepélyesen előre beállító magatartás. A pillanat lírai géniusza lesz úrrá felette, és ez a hangulata adja kezébe a tollat. Életkedve hallatszik be levelein keresztül. Hol egyszerűen, közvetlenül, hol duzzogóan, szemrehányóan, leverten, de aztán humorával , adomázó kedvével, s ha kell: mindent égbe sodró szárnyalással is. Új ez a hang, nem a régi magyar levelek hagyományainak iskolájából való, bár nem tudja levetni itt kapott és kegyelettel megőrzött, egykét drága fénnyel felragyogó vonását, amelyek annyi természetes és nem fitogtatott előkelőséggel illenek hozzá. A romantika vonul be ezzel a hanggal Vörösmarty leveleibe az emberi léleknek arra a kifejező szolgálatára, amellyel — leveleivel egyidejűleg — megjelent novellái-ban, drámáiban és lírájában is. Ez a romantika, akármennyire felfokozott és irreálisnak tetsző is a nyelvképzelete, mégis csak az irodalmi nyelv és beszéd emberi teljességét hozta meg. S ha szenvedélyessége az emberi arányok rendes mértéke fölé lobban is fel, megdöbbentően világit bele az ember mélységeibe is. És ugyanekkor a nyelvről leolvasztja a stílus antikos bronzát és a népiesség, a mindennapi közvetlenség friss színeivel futtatja tele, ezek iránt teszi fogékonnyá.

Ez az élőszavas, sokszor ijesztően stilizálatlan hang, amely mégis líj levélstílust teremtett, és szinte hallhatóvá teszi Vörösmarty leveleit, magyarázza meg, miért oly vonzóak, szeretetre méltóak. Csak Petőfiéit lehet és kell majd így szeretni. Úgyis, mintha feléje mutatnának!

Vörösmarty híresen rossz és nehézkes levélíró. Meghatározhatatlan és kiszámíthatatlan, hogyan és mikor szánja magát rá egy levél megírására. Tud soká hallgatni, amikor egyszercsak elfogja a levélírói kedv, s ilyenkor bőséggel áradóak lesznek levelei. A harmincas évek közepétől azonban apad ez az amúgyis elég ritka áradás. Fogalmazása kezd türelmetlen, elsietett, egyre szűkszavúbb lenni. Elhagyja, unja a részletezést, csak vázol, fantáziátlan, rest és száraz. Közben betűvetése és irásmodora is elromlik. Kb. 1825-ig gyönyörűen ír. Pontos és szabályos betűi szinte leheletszerű könnyedséggel szépek és finomak, de azért egyéniek és jellemzőek. Nem olyan nehéz, vaskos, plasztikai idomúak, mint Deákéi; körvonalukban nem is olyan élesen és kemé-nyen határozottak, mint Bajzáéi; hiányzik belőlük Kazinczy betűinek artisztikus csiszoltsága és Toldy betűvezetésének sima áramlása. A használt levélpapiros minőségében is meglehetősen eltér kortársaitól. Vörösmarty legtöbbször diósgyőri merített negyed- vagy nyolcad- rét papirosra írt. Deák, Döbrentei, Fábián, Kazinczy, Kölcsey, Kisfaludy, Toldy, Zádor és mások inkább angol és osztrák vízjeles, hasonló alakú papirost használtak. Vörösmarty írásharmóniája már 1826-ban bomladozik. Sorai kezdenek meglazulni és betűi egymástól elválni. Ezt maga is észreveszi, s meg is írja Stettnernek; „Ne neheztelj, hogy illy rondán írok: sebesen jár eszem, s kezem nem győzi. . .” így is lehetett: írása nem tudta követni gondolatai zseniális rajzását. Ezért szinte csak kivonatolja őket. írása azonban fokozatosan hanyatlik. 1850 után sorai csakúgy, mint betűi széthullanak. Mintha a közeledő halál lehelete dúlna fel bennük minden rendet, és szedne le róluk minden ékességet . . . így értjük meg most már azt, hogy lelkéhez legközelebb álló barátaitól — Teslér Lászlótól kezdve, Stettner Györgyön és Fábián Gáboron át, Deák Ferencig — egy panasz hallatszik feléje állandóan: lusta hallgatásáért és kurta leveleiért. Teslér László ugyanazt hányja Vörösmarty szemére, mint majd később Deák: „Ha írsz, olly röviden írsz, hogy semmit ki nem lehet tanulni leveledből”. Deák ezt így fejezi ki: „Némelly leveledben nem sokkal jobb az összefüggés, mint a kadarka lével jóllakott göcseji parasztnak okoskodásában . . Még Vörösmarty feleségének is panaszkodik emiatt: „Miska rossz levelező, ez megrögzött nyavalálya..

Vörösmarty nem is védekezett e vádak ellen. Nyíltan, magát valami tehetetlen passzivitásnak megadó kényszerűséggel vállalta el azok igazságát. Stettner Györgynek be is vallja: „Egy szóm sincs az ellen, hogy Te most is jó idő óta káromkodással kevert zúgolódás közben hanyagságomat emlegeted és levélírásiszonyomat és mindazon bűnt, melly szerint, a’ meztelen két lábú állat választ írni elmulaszt.” (Stettnerhez Pest Oct. 29-én 1847. írt levele.) Többi barátaival folytatott levelezésére is ráterpeszkedik ez az írás-iszony. „Azt várjátok, tudom — írja Nagyváradról Bajzának —, hogy mint Peleskey, hosszas készülődések után megkezdett utam minél czifrábban előtökbe adjam . . . Azonban Peleskey nem válik belőlem, kivált levélírásban; mert a’ levélírás, Barátom, irtóztató dolog . . Adorján Boldizsárhoz írott soraiban szinte levélírói önarcképét rajzolja meg: „Igen jól esik, hogy Ön minden levélírói pontatlanságom vagy inkább hanyagságom mellett is emlékezetben tart . . . Én igen örömest olvasok levelet, kivált jó barátoktól; de épen olly nem örömest írok. Isten tudja miért.”

Erre a miért-re talán mi jobban tudunk felelni, mint Vörösmartynak önmagáról oly mély szemérmességgel hallgatni vagy legalábbis nehezen és ritkán megnyilatkozni szerető és akaró férfiassága.

Gondolnunk kell arra, hogy azoknak a leveleknek a zöme, amelyeknek ma ismeretében vagyunk, Vörösmartynak 1825 — 48. terjedő életszakából valók. Ezek az'évek összeesnek Vörösmarty írói, akadémiai, közéleti és literátori munkásságának legelfoglaltabb szakával. Zsúfolt: költői ihlettel telített, tudós, kiadói, szerkesztői, színilázi, majd politikai és társadalmi munkától elhasznált, kenyér-gondok terhétől is meghajlott esztendők, amelyek lelke minden pillanatát állandó feszültségben, zaklatottságban és sokszor remegésben tartották. Az az idő pedig, amely esetleg számára ezeken felülj még megmaradt, ráment az éppen akkor ébredni kezdő pesti életre. Ő az első író, akinek fővárosi életformája van, s aki éppen úgy vezető ihletője, mint áldozata annak az ezer ingerű nyilvánosságnak, amellyel Pest ekkor jövendő országos hivatására készült. A politika, az irodalom, a művészet, a társas élet mozgalmai, különböző alakulatai mind versenyt futnak egymással, hogy kiépítsék a maguk új irányait, meghódítsák és megszervezzék közönségüket és küzdelmeik, törekvéseik színterébe vonják be a felébresztett nemzeti és társadalmi tudat erkölcsi és anyagi támogatását, rokonszenvező pártfogását és együttműködését. Ez a Vörösmarty életére ránehezedő zsúfoltság magyarázza meg, hogy levelezése első idejében nyomon lehet követni költői működése minden mozzanatát, de későbbi leveleiben kevesebb az irodalom, s a világhoz való állásfoglalása töredékes megnyilatkozású, nyugtalan, de nem egységes. Nincs ideje ahhoz, hogy egészen és zavartalanul önmagáé lehessen. Elvont, elméleti jellegű problémák esztétikai és irodalomtörténeti kérdések is alig foglalkoztatják, nyelvészetiek is csak pályája kezdetén. Közel, mindig közelebb jut az élethez, amelynek kizárólagos politikai telítettségén s hőfokán elvérzik egyéni s családi története. Vörösmarty mindenütt ott van. Jelenléte eszményítő és cselekvésre ihlető szimbólum, költészete pedig életté lesz. Költeményeinek sorai kilépnek vers-életük zártságából, mint önállósult igék járják be az országot: Rajta ragyognak verseny-díjak aranyserlegein; új magyar életre lelkesítik az ifjúságot tankönyveik első lapjairól, ahol mint sugalló mottók lángolnak; vármegyék elöregedett és megfakult retorikáját friss világossággal és temperamentummal fiatalitják és korszerűsítik; az ország első színpadán velük zendül fel a legszebb magyar nyelv zenéje és gyönyörűsége, amelynek boldog esodálója és élvezője lesz minden magyar; rajtuk és velük növekedik fel egy már új magyarság-fogalom és nemzedék, amely a heroikus cselekvés jövőjáró lendületével tudja vállalni egy új Magyarország feladatait, amelynek ígéret-földje felé a Szózat honmegtartó bizalmával és hitével indult el. Ezt teremtette meg Vörösmarty, de ez szívta is fel őt arra, hogy levélírói magánélete ne igen maradhasson.

Ezzel szemben a Vörösmartyhoz írt levelek jobban, egészebben és igazabban hordozzák magukon a levél műfaji vonásait. Elsősorban a személyes megjelenést képviselő mély és nagyon őszinte, ünnepi hódolat közelít bennük Vörösmarty felé. Akár bizalmas vagy meghitt baráti szeretet írja is őket, amely fesztelen és közvetlen nyíltságával nemegyszer pajzán hangra oldja fel ezt a néha talán megmerevedéssel fenyegető ünnepélyességet, akár valamely irodalmi, politikai vagy egyéb alkalomszerűség a levél ihletője, mindegyiknek szinte atmoszferikus jellemzője lesz Vörösmarty kiválóságának, fensőbbrendűségének csodálattal és szeretettel áthatott elismerése. Ez a páratlan tiszteletérzés határozza meg, sőt diktálja a levelek kötelező irodalmi megfogalmazását és végső formába öntését, éppen úgy, mint közlendő anyaguknak választékos jellegét, természetet és minőségét. Az lehet, hogy néha e levelek magasabb szempontokat nem bírnak el. De soha nem renyhék, nem üresek, nem céltalanok; valami aktualitás mindig vagy izzik, vagy még mindig kisugárzik belőlük, amely megmagyarázza Vörösmartyra vonatkozó illetékességüket. Ez a változatos levéljelleg befolyásolja Vörösmarty válaszait, amelyek — sajnos — igenigen hiányosan maradtak fenn. Néha válasza nem több, mint hivatalos tudomásulvétel. Néha azonban levélírói kényelmességét, húzódozását vagy múzsátlan fáradtságát legyőzi a hozzá irt levél személyének szellemi kitűnősége, egyéni szeretetreméltósága, baráti avagy emberi érzéseinek hűségesen hozzá ragaszkodó vonzalma, a vele közölt tárgy fontossága, vagy annak az alkalomnak, amelyben éppen él, a magát közöltetni vágyó rendkívülisége s ilyenkor születnek meg az úgynevezett nagy Vörösmarty-levelek.

A Vörösmarty-levelezésnek ebben a kettős vonásában szinte magától adódik e leveleknek kétfelé oszló jelentősége.

Az egyik jelentőséget a leveleknek külső történeti: politikai, irodalmi, társadalmi érdeke adja meg. Ennek a történeti erdeknek természetesen aszerint van súlya és értékfokozata, hogy ki az, aki írta őket. Vannak e levelek írói közt, akik ennek a korszaknak tiszteletre méltó, de már elsüllyedt vagy elfelejtett névtelenjei. De viszont vannak olyanok is, akiknek már a nevük is történelmet jelentett és jelent, s életük hozzátartozik történelmi létünk fenséges fejezeteihez. Nem mind és nem egyforma arányban vesznek részt e levelezésben és igen sokszor inkább csak más levelekből tudunk róluk. Talán ezeknek a rendkívüli személyeknek a levél-közleménye nem is mindig arányos történelmi létük fontosságával. Előfordul az, hogy egy kisebb szabású egyéniség levelében kortörténeti szempontból értékesebb és érdekesebb adatok vannak. De ne felejtsük el, hogy itt mindig levélről és levelezésről van szó, amelynek egyetlen indítéka van: a személyileg értelmezett és átélt aktualitás és nem történetírás.

Az államférfiak közül Deák állott legrégibb és legsűrűbb levelezésben Vörösmartyval. Korán, 1825-ben kezdődött, Vörösmarty haláláig tartott, s ennek családjával ezután is folytatódott. E levelekben politikáról igazában alig esik szó. Inkább Deák, a jóbarát, a Vörösmarty életének irodalmi vonalában álló és ez iránt érdeklődő literátor, a bölcs és rendkívül finom lelkű humanista, s a közélet érzékeny és kitűnő szemű figyelője áll előttünk. Két Deák. Az egyik csak és csupa irodalom, irodalom-esztétikai és kritikai vonzalom és hajlam, önmagát az irodalomban feltaláló és élvezni tudó csiszoltság és ízlés. Tovább azonban nem jut el. Csak Vörösmarty hozzáírt levelének egy-két célzásából sejtjük, hogy Vörösmarty szerette volna azt a passzív állapotot aktív alkattá átihletni. Ez azonban Deákban nem készült el soha. A másik Deák pedig a jövő ígérete, sejtelme, amely Deáknak már ekkor jelentkező bámulatos komprehenzív elméjében és érett ítélő- erejében jelentkezett. Mintha ez a két Deák együtt jelennék meg egyetlen Vörösmartyhoz küldött, valódi politikai levelében, amelyet 1832. február 24-én írt hozzá. Különös összetalálkozás ! Amikor Deák ezt a levelét írta, nem gondolt arra, hogy egy év múlva ki kell majd lépnie kehidai magányából, s 1833. április 15-én megyei követ lesz a pozsonyi országgyűlésen. Ebbe a távlatba állítva be e levelet, önkéntelenül is azt a benyomást teszi, hogy az Deák politikai programjának foglalata. Azonban ez a levél — más is: Deák Ferencnek vívódások közt megrajzolt, fájdalmasan szép fiatalkori önarcképe. Deák hallatlan erővel es tárgyilagossággal személyteleníti el belső szenvedéseit s valami magasabb kultúrájú életforma után vágyódó nyugtalanságát. Nagyszerű férfiassággal tudja leigázni mondatait, de azért ezek lírai eresztékén átsajog a kín: szorítja, gyötri, sorvasztja a falu kicsinysége, elmaradottsága, szellemtelensége. Kivágyódik belőle Pestre, a városba, a szellemi lét és nagy események történelmi arénájába. S talán egész életében utoljára most ébred fel benne ez a vágyódás lelkének soha el nem árult és fel nem fedett világa felé. Ez a romantikus megsóhajtása a maga vágyainak csakhamar kilobban lelkéből. Más, reálisabb látomás lángja gyullad ki előtte: ,,A kétes remények és bizonytalan aggódások” magyar földje, amelyen új magyarságot akar felépíteni, „hogy egykor a valóságos Magyar Nemzet négyszázezerből tizenkét millióra emeltessék.” Ez már politikai program, s a levél — a magának végleges hivatást választott Deákkal — ennek a meghirdetője. Erkölcsi méltóságával és megrendítő hivatás-tudatával odatartozik Kölcsey Országgyűlési Naplójának eszményi magasságába.

Több és izzóbb légkörű, ezenkívül szenvedélyesebben kihangsúlyozott politikai gondolatot közvetítenek Vörösmarty felé Wesselényi levelei. Ezek is, mint Deákéi, ugyanekkor emberi közvetlenséggel és Wesselényi megrendítő sorsán megmélyülő, tiszta, nemes baráti érzésekkel vannak áthatva. Főleg egy politikai gondolat uralkodik bennök: az úrbért kérdése. Wesselényi erről akkor fejtette ki felfogását, amikor előzőleg Vörösmarty nyilatkozott róla egy levelében: „Jótékonyságnak az úrbért csak egy feltét alatt ismerem el, ha tudniillik hozzá értjük az örök váltságot . E nélkül az úrbér ördögi találmány, örökös gyűlölség konyhája, természetes élesztője azon rút szenvedélyeknek, melyek kitörését nem szükség borzasztó színekkel festenünk, hogy az embert vadállatnál undokabbnak tartsuk . . . S azt kérdem; méltó-e ily állapot megnyeréséért fáradozni? Soha sem. Emiéi czudarabb állapotot kigondolni sem lehet, ez valóságos mészárszéki intézet barommá aljasitott emberek számára.” Wesselényi válasza sejteti, hogy Vörösmarty felfogását a módot illetőleg Erdélyben a kérdés nem reális ismeretén alapulónak tartja. De másrészt boldog lelkesültséggel magasztalja Vörösmartynak a jobbágyság sorsát megoldani kész nemes emberi szándékait: „Leveled tartalma Szentírás. Szeretném annak lelkes és dönthetetlen igaz szavait honunk minden nemesei; s főként az Érdél lyiek fülébe dörgeni, ’s harsogtatni a szent igét rónán, bértzen át, hogv rázná érzésre ’s öntudatra a szennyes önzés által kövesülteket."

Az 1835-ös országgyűlésnek folytonosan elakadó, eredményre eljutni alig tudó helyzetéről rajzol szánalmas és leverő képet Fáy András Vörösmartynak Pozsonyból, 1835. dec. 10-én kelt levelében. Fáy nem igazi politikus, de azért a vármegyei gyűléseken kicsiszolt szeme jól meglát mindent: „Valamire való tárgyaink mind elesnek vagy a fő Táblánál vagy ott fenn, Majd meglátjuk; mi lesz a magyar törvény- czikkelyekből? Ebben alig ha meg nem feneklünk... De az nagy szerencse, és előhaladás, hogy a liberalismus csak ugyan tartja a diva-tot . . . Deák Ferkó alig ha nem legjobb Gescháftsmannja a diaetának..."

Ugyanennek az országgyűlésnek legfájdalmasabb és legszomorúbb eseményéről számol be Vörösmartynak Zarka János: „Szathmár- megyének követei Kölcsey és Eötvös, — minthogy ugyan azon balítéleteket, mellyek ellen az egész országgyűlés alatt utasításuknál fogva buzgón hartzoltak, későbbi pótló utasításuknak következésében védelmezni kellett volna; — követségekrül lemondottak. Ezen pótolhatatlan veszteséget minden hazafi, — annál inkább mi, kik véle legalább személlyes meggyőződésünkből egy hitvalláson lévén hivatalunknál fogva egy körben dolgoztunk, — méllyen érezzük.”

A politikai levélírók közt megjelenik Kölcsey is, de jelentőségének azzal a kettősségével, amellyel egyforma dicsőséggel osztozik működésén az irodalom és a politika. Kölcseyt Vörösmartynak az a levele készteti irodalompolitikai állásfoglalásának megnyilatkoztatására, amellyel felpanaszolja neki az Athenaeum szerkesztésének nehézségeit: „Mennyire szigorú, következetlen, sőt mondhatni őrülten szolgai itt kivált heti iratokra nézve, a’ censura. Minden moccanás zendülési jelenségnek, ’s minden a' miben lélek van, veszedelmesnek tartatik. A tápláló mag kiirtatik, 's mi csoda, ha a' megmaradó szalmát, alig a’ barmok eledelét, ember nem szereti." Vörösmarty prózája ritkán ilyen kiáltó és feljajduló erejű, mint itt. Minden szavában lírája legsötétebb és legremenytelenebb hangja morajlik fel. XIX. század eleit irodalmunkban nincs még egy ilyen, szellemi helyzetünket feltáró levelünk. Kölcsey, akinek lelki hangulatával Vörösmarty néha annyira rokon volt, hasonló, avagy talán még mélyebb lehangoltságú sorokkal felelt Vörösmartynak: „Barátom, a’ privilegiumos nemzet eredendő bűnei önmagukat boszulják meg. Sokszor, felette sokszor kell mondanunk, legalább illő lenne mondanunk, mit fejszéhez nyelet adó erdő faji mondottak: Merítő plectimur... Minek nekünk literatura, kik nemzet nem vagyunk?”

Egészen magában álló jelenség az 1827-i országgyűlési ifjúság levele Vörösmartyhoz, akinek, „mint Hazánk egyik nagy reményű írójának” barátságuk jeléül megküldik Nagy Pál „képét”.

A Vörösmartyhoz írt levelek politikai képe, tájékoztatása tehát töredékes, alkalmi jelentőségű, nem nyújt döntő adatokat ahhoz, hogy csak belőlük tudjuk megértem a század irányait és korváltó fordulatait. Ezt a hiány-érzetünket különösen fokozza olyan feltűnő tény is, hogy a Vörösmarty-levelezésben Széchenyi Istvántól és Kossuth Lajostól csak egy-egy levelet találunk, de ezek sem politikai jellegűek, hanem irodalmiak. Széchenyi Istváné az Akadémiára vonatkozik, Kossuth Lajosé pedig az Athenaeumra. Egyébként az ellenzék vezéreinek leveleit is hiába keressük a Vörösmarty-hagyatékban.

Igaz, hogy Vörösmarty a pozsonyi országgyűlés eseményeiről a lapokból is értesülhetett. Az a két levél, amelyet Teleki László ír Pozsonyból Vörösmartyhoz, mint az Ellenzéki Kör elnökéhez, bár az átalakulás erdemére és tényére vonatkozik, mégis inkább bizalmas kérés hozzá, hogy befolyásával akadályozzon meg Pesten minden olyan mozgalmat, amely a pozsonyi politikai sikerek állandóságát esetleg kockáztatná. Az Erdélyben történt események közül Vörösmartynak egy jóbarátja, Ljfalvy Sándor írta meg neki azokat, „mikre megborzad az emberiség, s Istenben való hitét koczkáztattya.”

Ami a márciusi napok után következett, azokra vonatkozólag Vörösmartynak már nem volt szüksége levelekre. Mint aktív politikusnak közvetlen része volt az események intézésében, s neki is tragikus sorsa lett az, hogy — mint feleségének irta — „az események ellene fordultak".

Az alkalmi levélírás aligha tudott megfeledkezni olyan eseményről, mint az 1831-ben kiütött kolera-járvány, amely megrenditette az egész ország nyugalmát. Erre vonatkozólag ketten is értesítik Vörösmartyt: Balásházy János, aki a járvány felvidéki lefolyását írja le, mindenre kiterjedő és hűséges tárgyilagossággal. S aztán Deák Ferenc, aki a kolera Vas megyei útjáról számol be Vörösmartynak. Jóval ennek az országos csapásnak a kitörése előtt, még 1826-ban Deák megírta neki a zalaegerszegi tűzvészt is, amely majdnem elpusztította az egész várost. A két, időben egymástól távol álló esemény egybetartozik Deák leíró művészetében. Deák emberi, jogászi, politikai és írói lelkiismeretességére vall, ahogy mind a két csapást, nyers és rideg tényszerűsége föle emelkedve, a maga következteteseinek távlatábol írja meg.

Azok a levelek, amelyeket Vörösmartyhoz iró-kortársai írtak, feltűnően gyér számban maradtak fenn, vagy legalábbis igen kevésről tudunk. Lehet azonban, hogy talán Vörösmarty levelezésének ez a szakasza valóban ritka is volt. Hisz kongeniális társaival együtt élt, együtt teremtett irodalmat Pesten, amely ekkor már az irodalmi elet középpontja lett, így tehát levélváltásra nem is igen volt szüksége. Ő maga még átélte az irodalomnak szervezett középpontot meg nem ismerő korszakát. Görbőn kapta meg Kisfaludy Károdnak az Aurórába, tehát az irodalomba verseit befogadó levelét. Az ő útja is elzarándokolt Széphalomra, Kazinczyhoz, hogy ha nem is mint mesterenek, de mint a szabadabb idők harcosának” bemutassa tiszteletét. Es Kölcsey vidéki távollétét állandó levelezéssel igyekezett magához közelebb hozni. Az természetes, hogy amikor az új irodalom középpontjában Vörösmarty, mint író, szerkesztő, az Akadémia tagja, rendkívüli tekintélyhez jut el, ő maga is középpontja lesz a korszakát lejárt és azt felváltó írói nemzedék leveleinek. Ezek a levelek ritkán jelentősek, és csak néha van irodalmi mondanivalójuk. Nincs is tehát az az irodalomtörténeti vagy, esztétikai súlyuk, mint Arany leveleinek. A letűnt nemzedékből Édes Gergely egy vers közlését kéri a Koszorúba. Kazinczy leveleinek lenne a legszebb hivatása: fogadni a fiatal Vörösmartyt, de ennek levelei tele vannak óvatos tartózkodással es bókokba stilizált idegenkedéssel. A szorosan vett kortárs-nemzedekből Bajza JÓZSEF Az epigramma theóriája c. értekezését küldi meg Vörösmartynak levelében. Czuczor Gergely és Guzmics Izidor szorgalmas előfizető-gyűjtéseikről számolnak el leveleikben. Döbrentei Gábor sima, de hűvös levélben juttatja Vörösmarty kezéhez Berzsenyi Dániel uj kiadású verseit. Erdélyből Kelemen János, a kolozsvári református kollégium könyvtámoka küldi meg Vörösmartynak egy lelkes fiatal írócsoport verses kiadványát: az Aglája II. kötetét. Garay János mint a Kisfaludy Társaság h. titkára hivatalból ír Vörösmartynak, vagy mint akadémikus hálálkodik Vörösmarty pártfogásának, amiért hozzájuttatta az Akadémia nagydíjához. Hódolóbb, ragaszkodóbb hangú levelet senki sem tud úgy írni neki, mint Garay. A fiatal Lukács Móric első cikkét küldi el alázatos levél kíséretében a Tudományos Gyűjtemény szerkesztőjének. Sárosy Gyula Vörösmarty drámájának, a Marót bánnak terjesztésére ajánlja fel készséges szolgálatait.Somssich Pál „versecskéivel” és szórejtvényeivel próbálkozik. Szentmiklossy Alajos Vörösmarty költői hírnevének dicsőségével szeretné felékesítem új antológiáját, amelybe verset kér tőle. Csató Pál tisztán csak a maga hiúságát és becsvágyát akarja kielégíteni, amikor minden elvi irány nélkül dörgölőzködik oda Vörösmarty barátságához. Avagy esetleges baráti, családi, rokoni ünnepeket, örömöket, szívességeket s alkalmakat szolgálnak a levelek, amelyekből azonban — Kisfaludy, Kazinczy, Kölcsey és Toldy leveleit nem számítva ide — hiányzik minden magasabb érdekű irodalmi elvi szempont megvitatása.

Különleges hangjával vonja magára a figyelmet egy „16 évi Bölcselkedő”-nek, Mészáros Károlynak Vörösmartyhoz, „a jó atyához”, írt levele, melyben bemutatja neki az ő költészetének hatása alatt készített „zsengéit”, s kéri bírálatát: „sikeres lészen é az e pályán lévő fáradhatatlan szorgalmam? vagy nem.”

E levelek irodalmi érdektelenségéből magasan emelkednek ki Toldy Ferencnek németországi útjából Vörösmartyhoz írott levelei. Amikor Toldy arról értesíti őt, hogy járt Goethénél, s találkozott, többször is, Tieck-kel, Vörösmarty lelkét szokatlan kérdés izgalma szállja meg. A német irodalomban megkezdődött az érdeklődés a magyarság szellemi élete felé. Vajon mit tart erről az európai irodalom mindenütt csodált nagysága, Goethe, s „talál-e valami figyelmet nyelvünk iránt?” S olyan műbiráló, mint Tieck, lel-e „dolgozataink között olvasásra méltót?"

Hiszen már elég sok antológia és fordítás nyújthatott tájékoztatót a megújult magyar irodalomról. Ott vannak: Gaai, GYÖRGYnek, az első ismertetőnek, fordításai: Theater der Magyaren, 1820., Márchen der Magyaren, 1822. Fáy András németül is kiadott meséi, 1825. Toldy Ferenc irodalomtörténete és antológiája: Handbuch der ungrischen Poesie 1828. Blumenlesen aus Ungrischen Dichtem, in übersetzungen von Gruber, Gráf Mailath, Paziazi u. A. gesammelt und mit einer einleitenden Gescloichte der Ungr. Poesie begleitet von Franz Toldy. Pest und Wien. 1828. Mednyánszky Alajos gyűjteményei: Malerische Reise auf dem Waagflusse in Ungam, 1826. Erzáhlungen, Sagen und Legenden aus Ungams Vorzeit. 1829. Gr. Mayeáth János kiadványai: Magyarische Sagen és und Márchen, 1825. Übersieht der Geschichte der Magyarischen Poesie s az ezzel egybekapcsolt Magyarische Gedichte, 1825. Himfy’s Auserlesene Liebenslieder. 1829 . . . (L. Helle Ferenc: A magyar—német művelődési kapcsolatok története. Bp. 1942. 130—133.) — Továbbá: Steinacker Gusztáv Vilmos (1809—1877): Pannónia. Blumenlese auf dem Felde der neuem ungarischen Lyrik in metrischen Uebertragun- gen. Pannónia. Virágfüzér az újabb magyar költészet mezejeről. Lipcse 1840. Párhuzamos német és magyar szöveggel. — (Sz. J. XII. k. 1427.)

A korabeli német kritikai folyóiratok és szépirodalmi lapok állandóan számon tartották — hol ellenérzéssel, hol elismeréssel — a magyar műveket. Ezek között a Wiener Theaterzeitung éppen Vörösmartynak az Aurorában megjelent Homonna völgye (későbbi címe: Hábador) és Tündérvölgy c. költeményeiről irta, hogy bennük a képzeletnek olyan lendületes ereje, olyan káprázatos képgazdagság és a kifejező erőnek oly színes bősége uralkodik, hogy jó fordításban még az angol közönséget is lelkes csodálatba ejtené, és szerzőjük nevét világhírűvé tenné. Pálos Berxardix: Irodalmunk ismertetése XIX. századeleji német folyóiratban. Pécs 1929. 70. 1.)

" Vörösmartynak más költeményei is ott állottak a német olvasóközönség előtt. A Cserhalom, Trettner György átültetésében, 3 kiadást is megért. TOLDY Handbuchjában jelent meg több verse. Toldyhoz intézett kérdése tehát érthető volt, annál is inkább, mert Toldy azt írta neki, hogy a Handbuchot ott hagyta Goethenél, a Blumenleset pedig Tieckneí.

Toldy válasza azonban nagy csalódást jelentett Vörösmarty számára. Goethe „még nem vett magának időt” a Handbuch elolvasására. Tieck sem nézte meg a Blumenleset, pedig a Cserhalomra, még külön, „in spécié” is figyelmessé tette . . . Berlinben „a magyar nyelv alkotmányáról, tulajdonságairól és történetéről” tartott előadása sem hozta meg a várt sikert. Toldynak csakúgy, mint Vörösmartynak, csak az az egy tény szolgálhatott vigasztalásul, hogy a közönség elismeréssel fogadta a Cserhalom bemutatását: „Sehr schön !”

Amit azonban Vörösmarty nem kapott meg sem Goethetől, sem Tiecktől, azt — ha későbben is: 1843-ban — megkapta Liszt Ferenctől, amikor levélben köszönte meg neki költeményét: „Teleky Sándor gróf útján arról értesülök, hogy Tekintetességed azzal tisztelt meg, hogy verset irt hozzám, olyat, a minőt ön írni szokott, szépet, gyönyörűt. Nem tudom eléggé kifejezni, mennyire hízeleg ez nékem, s engedje meg, hogy mindennapi keresettség nélkül megmondhassam, mily mélyen meg vagyok hatva ...” Liszt meghatottságából több érzik ki, mint a köszönet megszokott vagy kötelező levél-udvariassága. Benne van az elismerése annak is, hogy szellemileg rokonok!

Egyszerre megváltozik a Vörösmarty-levelezés belső képe, világa hangulata, közlés-köre, sőt még stílus-modora is, amint azokat a leveleket olvassuk, amelyeket Vörösmarty irt másokhoz, legyenek ezek akár hozzátartozói, akár jóbarátai, akár hivatalos személyek vagy intézmények. E levelek jó részének a rájuk irt válaszai is megvannak, így tehát egységesebb, egészebb, összefüggőbb és életszerűbb benyomást nyújtanak, mint azok a levelek, amelyek magányosak és csonkák: sem előzményük, sem folytatásuk nincsen. Ezért csak részletérdekességük és jelentőségük van.

Vörösmarty egyéniségének, fejlődésének, belső és külső élete legfontosabb mozzanatainak, az élethez, a korhoz, a történelemhez fűződő kapcsolatainak megvilágítására és megértésére igazában ezek a tőle írt levelek nyújtják a legértékesebb adatokat. Nem lesz ez meglepő, ha arra gondolunk, hogy ezeknek a leveleknek a zöme baráti légkörű, társadalmi tükrözésű, az irodalom mindennapjainak menetére rávilágító jellegű, Vörösmartynak tehát legszemélyesebb megnyilatkozásai, amelyeknek éppen a nyíltsága és fokozatos kitárulása adja meg az emberi hitelességet. Közelükbe jutni nem jelent sem kockázatot, sem csalódást. Vörösmarty kibírja a közelséget, s levelei megismerése árán nem kell sem az emberben, sem a költőben feladnunk egyetlen egy vonást sem abból, amit bennük az egymás után következő nemzedékek során egyre többet felfedezőbben és korszerűbben tiszteltünk és értékeltünk. Sőt éppen e levelek, amelyek sűrű és bizalmas váltásukkal sokszor szinte naplószerűen hatnak, értetik meg Vörösmarty kialakulását, fejlődését, útjait, törekvéseit, szenvedéseit és harcait eszményeiért, amelyek éppen úgy szolgálták a magyarság, mint az emberiség fejlődését. Talán sok ezekben a levelekben a kicsi emberi pillanat, az egyélű érdekességű részlet, az irodalmi és politikai realia, a túlságosan kihangsúlyozódó aktualitás, az idő napi hullámzása és lélegzése. De mindezek a jelentéktelennek látszó levélanyagok irodalmi és történelmi eseménnyé nőnek meg Vörösmarty életének egyre országosabb értelmű és tekintélyű arányain, amelyeknek nemegyszer kísérőivé és tanúságtevőivé válnak — különleges fontosságú tartalmukkal — maguk e levelek is. Ebben az egyre mélyülő és teljesebben kibontakozó magatartásban fejeződik ki a Vörösmarty levelezésének másik jelentősége.

Vörösmarty levél-világának első személyei, akikkel megismerkedünk, édesatyja és édesanyja. Levél nincs tőlük. Édesanyját úgy látjuk, ahogy Vörösmarty szeretete, féltése és áldozatos gondoskodása állítja elénk: szegény asszonynak, nagy édesanyának. Szokatlan ebben a Vörösmartynak hajnalodó éveiből való levélben az élet gondjainak korai jelentkezése, amely szinte sejtelemszerűen vetíti rá árnyékait Vörösmarty jövőjére, amely — még utolsó levelének tanúsága szerint is — soha nem ismerte az anyagi gondtalanság örömeit.

A Perczel-családnál töltött nagyfontosságú évekről kevés levél beszél. Perczel Sándornak fiaihoz irt levelei azonban elmondják azt, amiről Vörösmarty mindig hallgatott, hogy mit jelentett az ő egyénisége és nevelői munkája a családban. Vörösmartyt rendkívüli tisztelet vette körül Börzsönyben. Helyzetét össze sem lehet hasonlítani más nevelőkéivel. Vörösmarty azonban ennek a kiváltságos állapotnak csak erkölcsi élvezője volt. Az az önérzet, amellyel éppen annak tudatában, nevelői munkája végeztével, búcsúzott Perczeléktől, tovább is jellemzője maradt a családhoz való kapcsolatának. Vörösmarty soha nem használta fel a hatalmas Perczel Sándor befolyását a maga pályája érdekében. Érzületét mindig érdektelenül, tisztán őrizte meg. Csak becsületére volt még ilyen féltékeny.

Bonyhádi tartózkodása idején kezdődött, illetőleg mélyült el Egyed Antal — Klivényi Jakabot már Pesten ismerte —, Teslér László és Juranits László világi papokkal való barátsága, amely — Bonyhádról történt távozása után — majd egy évtizedig levélben élt tovább. Kedvesebb, eszményibb irodalmi tájképet aligha lehet elképzelni, mint ezt a barátságot, amelyet az irodalomról, mint egyetlen és legnagyobb értékeszmenyről alkotott kultusz-fogalom és az érte lángoló rajongás töltött ki és tartott össze. E lelkes kis csoportban két nemzedék állott egymás mellett: az öreg Juranits László, aki még a régi magyar klasszikusokért, különösen pedig Pázmányért lelkesedett, közben titokban Bacsányi Jánossal levelezett, és munkái kiadásáért fáradozott. Ellenben Egyed, Klivényi és Teslér már Kazinczy követői és irodalmi hitvallói, vele leveleznek, hozzá írnak verseket, és mindegyiket vonzotta az új irodalom legnagyobb gondolata: a fejlődés. Szinte a szimbólum erejével hat, hogy mind a két nemzedék magának akarja Vörösmartyt megnyerni, nem is sejtve, hogy ennek a hallgatag, szerény, önmagáról soha nem beszélő Vörösmartynak, aki Zalán futásával oly váratlanul lepte meg az országot és — _őket is, ez lesz majd a költői jövője és küldetése, hogy az antikos klasszicizmust befejezze és valami újat hozzon . . . Vörösmarty felismerte, hogy közöttük, ha nem is nagy, de egyetlen produktív tehetség Egyed Antal, műfordításaival. Klivényi Jakab mint ember volt előtte érdekes: nvugtalanságai között hogyan talál rá magára. Juranits László elmúlt kora előtt tisztelettel meghajolt, de érzéseit, kritikájával, sosem bántotta meg. Irodalmilag legműveltebbnek tartotta Teslér Lászlót, akitől sokat "tanult és kapott. Teslér egy darabig Kazinczyas szerepet játszott Vörösmarty körül. Buzdította, könyvekkel irányította, kritizálta, magasztalta Vörösmartyt, közben a maga költői illúzióit: eposzi és drámai terveit is feltárta előtte. Később azonban Vörösmarty érzékenységén rájött nemcsak arra, hogy Vörösmarty kinőtt az ő iskolájából, de ráeszmélt arra is, hogy ő csak „zönögő” Vörösmarty rendkívüli képességei mellett. Abba is hagyta az irodalommal való foglalkozást. Azonban mindvégig Vörösmarty barátsága bizalmának közelségében élt. Vörösmartynak hozzáírt, legtöbb levele megmaradt. A 30-as évekig kinyúló levelezésükben Vörösmarty állandóan tájékoztatta a pesti irodalmi élet főbb eseményeiről, egyedül vele közölte a Conversations Lexikon por történetét s róla vallott felfogását. Vörösmarty annvira megtisztelte Testért bizalmával, hogy azt is tudtára adta, hogy 1827-ben Székesfehérvárott szándékozik letelepedni, mert Pesten nem tud megélni, a nyomor fenyegeti. Úgy látszik, hogy ekkor Teslér, nagy tapintattal, anyagilag támogatta is Vörösmartyt. A levélváltáson kívül személyes találkozás is erősítette barátságukat: Vörösmarty meglátogatta Teslért Bükösdön, majd Helesfán. Teslérhez nemcsak ennek önzetlenül feléje sugárzó baráti érzülete vonzotta, hanem talán még jobban nagyszerű hazafias magatartása. Gyönyörű barátságuk a szabadságharc tragédiájában omlott össze.

Vörösmarty még Börzsönyben volt, amikor megkezdte levelezését Stettner (később Zádor) Györggyel. Ez a levelezés 1824-ben kezdődött, és 1849 novemberéig tartott. Szerencsére a levelek, jó részben, válaszaikkal együtt megmaradtak, s igy kettőjük történetéről egész és való képet kapunk.

Stettner György talán az utolsó literátor irodalmunkban. Igazában jogász, de egész életét az irodalom érdekli. író, műgyűjtő, irodalompártoló, az irodalom eszményeinek és törekvéseinek lelkes hive, s mindenekelőtt: igen finom látású és érzéklésű kritikus.Nagy veszteség, hogy Toldy mellett elhallgatott. Vörösmartyról, működéséről s alkotásairól talán többet tudott volna mondani, mint Toldy. Barátságban áll vagy legalábbis a tisztelet érzéseivel vonzódik minden írohoz, de legigazabban és legállandóbban Vörösmartyt szereti, s legtöbbre őt tartja. Ő ismerteti meg Vörösmartyt Deákkal,és ő próbálja meg — sikertelenül — a még el sem készült, máris leszakadt hidat Kazinczy és Vörösmarty között felépítem. Vörösmarty is mindig mélyülőbb barátsággal ragaszkodik Stettnerhez, és életének legjelentősebb éveit szellemileg vele éli le. Levélváltásuk erre a kapcsolatra világít rá.

Az a Vörösmarty, aki ezeket a leveleket írja Stettnerhez, az irodalmi életnek már mind nagyobb hatású kitűnősége. A levelek tükrében nyomon követhetjük útját s kiépülő irodalmi hátterét. Látjuk dicsőségét: a Zalán futása és a Cserhalom diadalmas megjelenését, drámáinak, a Salamon-nak, Bujdosó-nak, Vémász-nak nyomorgó könyvéletét; Vörösmarty költői ihletének az anyagi gondok terhébe belevesző elfulladását, és barátainak lelkes küzdelmét az előfizetők megszerzéséért. Ellőttünk áll az életbe elinduló ifjú Vörösmarty, akinek szerelmi csalódása fölemészti minden erejét és bizalmát, aki azonban rátalál életkedvére és legyőzi apátiáját. Az Akadémiának időbeli sorrendben és írói méltóságban is első és legmunkásabb tagja, szerkeszti néhányad magával, köztük Stettnerrel is, a német—magyar s magyar—nemet szótárt, harcol az Akadémia eszményeiért. A Tudományos Gyűjteménynek mint szerkesztő, amennyiben rajta múlik, tekintélyt és bizalmat szerez. A folyóirat-irodalmat, amely akkor kezd felsarjadni, szeretné magasabb színvonalra emelni, mint amelyen volt a Hébe és a Felső Magyarországi Minerva. Ezért pártolja az Aurórát, a Kritikai Lapok megindítását, és ezért áll bele legjobb képességeivel az Athenaeuin és a Figyelmező programjának szolgálatába. Nagy és kényes igényeket támaszt az írók és tudósok irányában. Nemcsak néhai tanára, Czinke Ferenc felé mer sújtani kritikája: „Szárnya szegett ember aki elég tisztességes lehetne ősz hajában, ha hallgatni tudna, most nevetség s boszankodás tárgya hazánk főintézetében (= az egyetemen.)” Erős bírálat alá veszi Verseghyt is, akinek elismeri ugyan „szép tehetségét” és fordítói készségét, „ellenben untat... maga által egész csömörig emlegetett tiszta magyarsága, s az a megrögzött szándék, mellyel, mintha nyelvünknek eskütt ellensége volna, képtelen szabásait igyekszik rá tolni." Vörösmarty tovább is megy. Amikor Stettner Kisfaludy Sándor színműveiről kéri véleményét, Vörösmarty általános érvényességre igényt tartó felfogással felel, amelyben kritikai álláspont is van: „Mind a kettőben az igen messze vitt hazafiúskodás szinte nem jól esik a legbuzgóbb magyarnak is. Tudod, szent érzés az; de nem kell vásárra vinnünk, ’s úton útfélen üvöltenünk; hanem csak ott, hol hathatósabb rugói, vagy nevezetesebb következtetései lehetnek.” Vajon, ha Kazinczy olvasta volna Vörösmarty e levelét, megírta volna-e a Pannonhalmi utazás viharkeltő sorait!?... Vörösmarty kritikája nem ismer kíméletet. Kovacsóczyt és Thewrewket, a Hébe és Kazinczy kedvenceit, nem is tartja költőknek. (Thewrewktől később Kazinczy is elfordult.) Fáy Andrásban kifogásolja, hogy mindig a maga régi csapásán jár. Kazinczyt pedig már befejezett életnek látja, nincs mondanivalója, „nagyon meglátszik rajta öregsége.” ... A negyvenes évek levelei Vörösmartyt már a politikai tevékenység és izgalmak sodrában jelentetik meg Stettner előtt Pesten és Debrecenben.

Vörösmarty irodalmi tudatosságára legjobban jellemző és a Stettnerrel váltott levelek sorából szinte már az értekezés műfajába emelkedik fel 1825. dec. 12 és 1826. jan. 2-án hozzá írt két levele, amelyeket nyelvészeti érdekük egybekapcsol. Mindegyikben e korszaknak sokat vitatott kérdésével: a helyesírással foglalkozik. Vörösmarty látta azt a nagy ingadozást, következetlenséget és határozatlanságot, amely között az e korabeli helyesírás megoldatlanul tengett és lengett. Révai Miklós nyelvtudományának útján akarta azt ebből a zavarból kivezetni. Mivel azonban nem volt még egészen birtokában a hangtani törvények ismerete, azért pl. az ilyen nehézséget, mint a hálálnék - halálnak fejlődést ,,a szokás szebb hangot kereső” törvényszerűségével igyekezett megmagyarázni. így fogadta el a helyesírás alapelvéül az etimológia mellett a szokást is. „Nem kell oktalanul zúgolódnunk a’ szokás ellen is: tudod, én annak vak imádója nem vagyok; de mikor sem Etymologia, sem Analógia, sem Euphonia, sőt még a legutolsó Oeconomia sem biztat, minek pártoljak en el csupa literatori kényességből az élő, olvasó, de nem író többségtől?” A helyesírás akadémiai története alapjában Vörösmartynak ezen a felfogásán fejlődött tovább.

Vörösmarty nyelvészeti felfogásában különös kihangzása és nyoma- téka van ennek a szónak: Én ! Amikor arról szól, hogy bizonyos igéknek kettős gyökerük s ennek következtében kettős „ágozatjuk” van, mint pl. nyugosz és nyűgöd, s ezért írhatjuk „a nehéz kimondású, nyugodtam helyett természetesebben és kimondhatóbban nyugottam, akkor hozzáteszi: „Én efféle igéink két ágozatján nem hogy búsulnék, még inkább örülök, inért bőséget mutat a hangváltozásban és néha segítséget a metrumban. A mi pedig a’ többieket illeti, tetszésem azokban is csak úgy uralkodik, ha döntő okaim nincsenek.” Én ! . . . A nyelvész tudománya mögül előbukkan a kitűnő nyelvérzékű magyar és a nyelvképzelete zseniális ízlésével törvényt diktáló költő, a romantikus alkotó, aki soha nem beszél önmagáról, de félelmetes nagyszerűséggel tudja sejtetni, hogy ki, s hogy önálló, más világa van. Az én-tudatnak ebből e hármas forrásából fakad Vörösmarty nyelvproblémáinak megoldása. Ez azonban csak elméletben van így. A gyakorlatban Vörösmarty egyetlen parancsoló nyelv-akaratot ismer: „Az én akaratom és tetszésem” Ilyen szuverénül magyar költő önmagáról még nem szólt soha. Akkor használja e szavait, amikor Stettner a Zalán futása megjelenése után kifogásolta egy néhány „különözéseit”. Vörösmarty nem vitatkozik, de nem is védi magát. Egyszerűen állít nemcsak nyelvészeti tudásának felkészültségével, hanem még inkább úgy, ahogy az alkotó művész állítja a maga remekét, benne önmagát es azt a titokzatos folyamatot, amellyel teremtett. Végzetesen tévedne azonban az, aki Vörösmarty e kijelentéséből — 26 eves! — arra következtetne, hogy fölényesen magabízó és nem ismeri tehetsége határát. Sőt! Vörösmarty e szavaiban fejezi ki költői jövője sejtelmét: Nem a műfaji remeklés, nem a kompozíció, nem a téma-látás és kezelés, hanem a nyelv lesz az ö költői életének „substantiája". Kevesen hasonlítanak Vörösmarty hoz abban, hogy — mint ő — egy mindig fölfelé ívelő költői pálya oromzataira feljutva, megcsodálni való alázatossággal csak annyit tudjanak magukban látni, amennyit — e gondolatát más formába átalakítva — ő látott: „Ha a’ Magyar verseimben kedvet találhat, a’ nyelvnek köszönheti, mellynek bája valamennyire hatalmamban volt. így ítéltem magamról!"... (Stettnerhez 23 Auguszt. 1827. írt levele.) Ügy tetszik, mintha ez az ítélet-tartás genius-avatás is volna egyúttal...

Külön igénnyel kívánkoznak ki Vörösmarty—Stettner levelezéséből ebben Vörösmartynak Perczel Etelka iránt érzett szerelmét feltáró, bizalmas vallomásai. E levelek nemcsak Vörösmarty belső feszültségének, magányosságra kötelező, s hallgatásra redukált férfias érzéseinek feloldói, hanem tanúságtevői is egyúttal annak az átváltásnak, amikor a szenvedés élménye a mindennapok levélírójában megszólaltatja a költőt, s a levél-prózának szánt írás költői levéllé, csupa költészetté válik. Vörösmarty leveleiben ritka eset az élet egy-egy mozzanatának költői megjelenítése. Levélírói élmény-módja és hangja hol játékos, hol keserű, hol cinikus, hol leverő, hol kételkedő, hol gúnyos, és mindent kikacagó, hol háborgó, hol vitatkozó, hol viharzó... Mind olyan állapotformák és helyzetek, amelyekben kialszik, eltűnik, eltorzul vagy összetörik az ihletnek érzékenyen felfénylő finomsága.

E levelek azonban, anélkül, hogy Vörösmarty tudta vagy akarta volna, költői remeklések. Kötetlen formában irt lírai monológok, kis pszichológiai én-drámák, amelyekben először jelentkezik Vörösmartynak egyik legnagyobb képessége: a vívódó, küzdő, ellentétektől lüktető drámai nyelv. A próza alig bírja el e nyelvnek önmagának már más formát kereső, szenvedélyes és fölhevült izgalmát. Csak még egy lépés és máris híresen szép jambusai előtt állunk. Csak arra várnak, hogy a próza lemondjon határairól, s ők vegyék át a magasabb igényű nyelv szolgálatát...

Stettner György levelei mellett Fábián Gáboréi maradtak fenn legnagyobb számmal. Ezekben azonban már kevesebb a teljes levélpárok maradványa, s a Vörösmarty írta levelek is kisebb mennyiségben szerepelnek. Többségük Fábián Gábortól való.

Fábián Gábor is hasonló lelki alkatú egyéniség, mint Stettner György. Talán vérmérsékletileg különböznek egymástól, és mintha Stettner irodalmi érdeklődése egyenletesebb és nagyobb körű volna. Mindkettőnek műfordítás az ereje. Egyébként Fábián is literátor- tipus, s jogászi élete mellett az irodalomban találja fel egészen önmagát.

Leveleinek irányát és tárgyát éppen úgy, mint Stettnerét is, az hleti és határozza meg, hogy szintén vidéken él, a vidéki élet azonban nem elégíti ki. Amit egyik levelében írt Vörösmartynak, az áll valamennyire: „Levelemnek... a’ baráti megemlékezés mellett inkább csak az a’ czélja, hogy általa Téged szóllítsalak fel a’ hozzám teendő termékenyebb tárgyú tudósításokra.” Levelezése Vörösmartyval nem ölel fel olyan nagy időt, mint Stettneré: a megmaradt levelek két dátum közé esnek: 1825 — 1838. Ez azonban nem valószínű. Hiszen tudjuk, hogy Fábián egész „halmazát” égette el Vörösmarty hozzá irt leveleinek.

Fábián a távoli vidéken élők szellemi éhségével érdeklődik Vörösmartytól minden iránt. Elsősorban az foglalkoztatja, hogy mit ír Vörösmarty. Egy-egy költeményén boldog és büszke élvezettel tud elgyönyörködni. Általában látszik, hogy együtt érez, szinte együtt él Vörösmarty minden napjával: aggodalmaival és sikereivel. Amikor hírét veszi Vörösmarty szándékának, hogy Fehérvárra akarja „el hordani poggyászát", kedves megindultsággal igyekszik erről lebeszélni: „Ne menj, Édes Mískám, Pestről, ha lehet; az ollyan Poétának, mint Te vagy, in Űrbe kell laknia, mint lakott Máró, Ovid . . . Ne add Te magad ama gyalázatos prókátori mesterségre; néked elkeli élned a' nélkül is szépen in dulci otio.” Lelkesen értesíti: „a Zalán futása szép híre erre virágzik mindenfelé”, s buzgón gyűjt előfizetőket. S mivel őt csak az eposz érdekli — „tudván azt, hogy a' mi egyszer Eposz, azért én esenkedve esenkedem és bolondulva bolondulok” — azért izgatja, mikor készül el Vörösmarty tündéri éposza, és igaz-e az a hír, hogy „egy német eposzt csinált”. Való, hogy Fábián Gábor sokat foglalkozott az eposszal. Ezért hívta fel Vörösmarty figyelmét arra, hogy a neki még kéziratban megmutatott Zalán futása elé írjon valami bevezetőt, mert így csonkán hat. Ő maga is írt egy eposzt, úgy szólván egész életén át dolgozott rajta: Buda haragja. Már 1823-bankészenvolt, de csak 1876-ban adták ki tisztelői. Ekkor már inkább kegyeleti, mint irodalmi értéke volt.

Ezzel a Vörösmartyhoz vonzódó állandó rokonszenvével üdvözli Vörösmartyt, mint a Tudományos Gyűjtemény „redactorát”, s bízik abban, hogy a vele „valahára megbékélt szerencse” méltó életmódot biztosít számára. Éppen ilyen lelkesedéssel köszönti az Aurórát, az Élet és Literaturát, Kölcsey és Schedel nagy jövőt ígérő munkásságát.

Vörösmarty és Fábián levelezése kiterjed magánéletükre is. Fábián beszámol Vörösmartynak szerencsétlen házasságáról, elégedetlenségéről, az aldunai és nagyváradi debreceni, zempléni utazásáról, amelyet, Vörösmarty egy a Mátrában megtett, viharos kirándulásáról szóló, színes, humoros, eleven lüktetésű levelével viszonoz. Fábián állandóan hívja Vörösmartyt, hogy látogassa meg. Leveleinek hangja vidám, nemegyszer dévajkodó, pajzán, jókedvre ingerlő. Mintha fel akarná hangolni Vörösmarty levert életkedvét, amely 1827-ben nemcsak sötét, hanem cinikusan magára unt is volt: „Az én Múzsácskám nem igen pengeti a’ lantot, meghúzza magát a kályha megett téli bundájában, ’s a’ drága időt vagy elkáromkodja, vagy ásítoz, mint a’ nyárban legyet fogó kutya. Ki fene szeressen illy kölletlen teremtést?”

Ezeket az átmeneti változatú s terméketlen hangulatokat azonban szerencsésen ellensúlyozzák azok az irodalmi értékű eredmények amelyek e leveleknek köszönik létüket. Amikor Vörösmarty szerkesztő lett, Fábián munkatársi segítségét kérte. Vele íratja meg a Tudományos Gyűjtemény számára —1828. V. 62—79' — Szögyén Zsigmond alkancellár életét. Vörösmarty hatásának kell tulajdonítani, hogy Fábián Gábor lefordította a Frithiof mondát, amelyből egy részletet a Koszorúban mutatott be (1828). Sok része lehetett Vörösmartynak abban is, hogy az Ossián-forditás is megjelenhetett. Szép munkák őrzik barátságuk emlékét. Ilyen kiterjedt, ennyire személyes és bizalmas levelezést, mint amilyen Stettneré és Fábiáné volt, Vörösmarty nem folytatott senkivel, még Bajzával és Toldyval sem.

A többi levelei mind szórványszerűek és egymástól elkülönülő alkalmi érdekűek. Mint a Vörösmarty-levelek általában: ezek is udvariasak, férfias önérzettel és mértéktartással előzékenyek. Hangban és stílusban csak akkor engednek fel tartózkodásukból, ha lelkéhez és megértéséhez közel álló barátainak szólnak.

Mint a Tudományos Gyűjtemény szerkesztője _így vált levelet Bitnicz Lajossal, Rumy Károllyal, Mayer Józseffel. Édesanyja anyagi járandóságának és Bajza tervezett Külföldi Színjátékok vállalata érdekében keresi fel leveleivel Horváth Ferenc székesfehérvári papbarátját. Toldyval váltott levelei vagy az Akadémia életének kiválóbb mozzanataira vonatkoznak, vagy más irodalmi kérdést érintenek. Legfontosabb ezek között Toldyhoz, egy dráma-írói egyesület szervezéséről hozzá intézett tervezete, és két kisebb terjedelmű, de annál jelentősebb érdekű levele, amelyek egyikében Toldynak a Figyelmezőben önkénves felfogású helyesírását teszi szóvá, a másikban pedig Toldy verstani tévedéseit bírálja. Pestről való távollétében többször gondol Bajzára. így értesíti őt színes, meleg közvetlenséggel Ferenczy Istvánnal együtt 1834-ben tett vidéki útjáról. Érdekes az a levele, amelyet valószínűen Ágotáról írt hozzá. Szokatlan benne az az éles gúny, amellyel Szemere folyóiratáról nyilatkozik: „Furcsa dolog! ez a tönkre ment meddő anya szüntelen vajúdik ’s váltott gyermeket szül, vagy inkább csentet; mert magának már régóta semmi szülöttje nincs . . . Szegény literaturánk...!” Megjelenik az 1839. ország-gyűlésen, amelyről finom megjegyzéseket küld bizalmas hangú levelében Bajzának. Az országgyűlés menetéről, belső válságairól, a szereplő politikusokról kitűnő jellemzést ad. A középpont természetesen itt is Deák: „Fáradhatatlan ’s ügyességét minden fél elismeri. Szeretik és tiszteletben tartják eszén kívül mérséklete és vigyázatossága miatt."

Aztán kedves, meghitt, de gyorsan eltűnő alkalmakon surran el egy-egy bizalmas ragyogású levél: Czuczorhoz, meghívóul fiának keresztelőjére. Szemere Miklóshoz és Sárosy Gyulához hálául, a „Jó borok” küldőihez. Ez a közvetlen baráti kedvesség vonja be Vörösmartynak Fáy Andráshoz írt leveleit is, amelyeket az árviz alkalmából írt hozzá, és gondos figyelemmel értesítette háza állapotáról. S valami különösen meleg megbecsülés ihleti Vörösmartynak Garay Jánoshoz, s nemes humanizmus sugározza be Ujfalvy Sándorhoz küldött leveleit.

Csak formájával tartozik ide, tartalmával és céljával egy lévé kereteit átlépi Vörösmartynak az a két javaslata, amelyet az Akadémia folyóiratának a Tudománytárnak szerkesztési elveiről és az Akadémia alapszabályainak időszerű megváltoztatásáról terjesztett az Akadémia vezetősége elé.

1843-ban új hang jelentkezett Vörösmarty levelezésében. Baráti és közérdekű levelei sorában tűnik fel menyasszonyához: Csajághy Laurához írt levele. Az irodalom, a politika, a közélet küzdő, szenvedő embere hangot vált, s e levelében felzendíti a költő boldog képzeletének gyöngyházfényű szavait.

Sajnos, ennek a levélnek nem volt boldog folytatása. Derűs fénye rávetődik egy-két utána következő levélre, amelyeket Vörösmarty utazásaiból: a Vág mellékéről. Siklósról és Zsibóról küldött haza feleségének. De ez a zavartalan és csendes fény csakhamar kialszik a szabadságharc viharában írt levelekben. Mintha egy egészen más Vörösmarty lett volna ezek írója. Shakespeare-i bennük minden: a kozmikus erejűvé kitáguló hangnak, az életet megátkozó keserűségnek, s a történelemtől minden neki adott hitet és bizalmat visszakérő reménytelenségnek kísérteties éjszakája. Az emberi és magyar fájdalom szent szenvedése hangolni kezdi Vörösmarty bomlott vízióiban A vén cigány húrjait.

A feleségéhez a szabadságharc alatt és után, titokban és alkalmilag küldött, nem nagy számban fennmaradt levelek osztozkodnak Vörösmarty sorsában: menekülnek, bujdosnak és egyre félelmesebb lesz közöttük a hallgató hézag. Mégis beszédesebbek, mint voltak verőfényes napjaiban. Es akármilyen végletes is e levelek hangulata, mindig van két, fenséges magaslattal kiemelkedő nyugvó pontjuk. Az egyik az, ahol Vörösmarty a maga politikai igazáról beszél, amikor arról értesül, hogy felesége közbejárt érdekében: „Köszönöm rólami gondoskodásodat, csak egyre figyelmeztetlek: helyzetem ollyan, hogy azt legjobb nem bántani. Nem szeretném becstelenséggel vásáriam meg életemet, vagy szabadságomat, ha mélyebben volnék is a’ múlt idők izgalmaiba merítve. Mi engemet illet, én egyszerű kötelességet teljesítettem: végét be kell vámom." A másik pedig feleségének lelki nagysága, amelyre sorsán kiengesztelődő, vallásos megnyugvással tekint fel ő, az aggodalmaktól beteggé gyötört férj és atya: „Édes kis nőm, még sokat kellene írnom; de igen komor hangulatban vagyok, nem akarlak téged is elkomoritani. Csak isten neked erőt adjon eltűrni sorsodat, csüggedetlenül őrködni magad ’s gyermekeid felett, úgy én is nyugott leszek, 's hiszem is, hogy a’ ki annyi szenvedést túl éltél, edzve vagy helyzeted bajaival ’s nehézségeivel megküzdeni".

A szabadságharc utáni Vörösmarty helyzetéről, állapotáról csak néhány barátjához írt levele tájékoztat. Megrendítő ez a tört sugarú és „időn kívül jutott’’ lélek, amikor a’ literatorság minden kínjával küzd a „megélhetés megalázó kenyeréért”.

Vörösmarty levél-életének bemutatása után természetesen vetődik fel a kérdés, vajon az itt közölt levelek irodalomtörténeti avagy lélek tani érdekűek-e, mennyire világítanak bele Vörösmartynak emberi és költői egységébe, s hogyan segítenek hozzá Vörösmarty teljesebb megismeréséhez.

Az a Vörösmarty, aki e levelek éveiből bontakozik elénk, talán inkább lélektani, mint irodalomtörténeti igényt és figyelmet ébreszt maga iránt. Az az anyag ugyanis, amelyet e levelek szolgáltatnak Vörösmarty kialakulása történetéhez, lényegében ismeretes az irodalom tudománya előtt. De mindeddig kihasználatlan és nem eléggé méltatott Vörösmarty levelezésének lélektana. Márpedig ennek feltárása azért is fontos, mert vele sokoldalúbb megvilágítást kap a történeti Vörösmarty szemlélete és értékelése.

A levelek címzése...: A Vörösmarty-levelezésben előforduló levelek inegcímzésének kétféle módjával találkozunk. Az első az, hogy a levélíró borítékot használt, s ezt címezte meg. A másik pedig az, hogy a levélíró a levelet összehajtogatta, lepecsételte, külső üres felületére ráírta a címet, s így adta postára vagy küldte alkalmilag, kézből. A levelek legnagyobb része borítékban került postára, de ezek a borítékok majdnem mind elvesztek. Ez az oka annak, hogy ezeken a leveleken nem találunk soha lakás-jelzést. Viszont azok a levelek, amelyek maguk szolgáltak borítékul is maguknak, megőrizték a címzett pontos lakóhelyét.