Bibliográfiai adatokPolitikai betegség
Bibliográfiai adatok
Szövegforrások listája:
- Szövegforrás mk-42-pb-witPah: Pápai Hírlap 1. évf., 15. sz., 1888. aug. 19., 1−3.
- Szövegforrás mk-42-pb-witKrk: Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893-1897. S. a. r. Hajdu péter. Budapest, Argumentum. 2007. 158–160.
Elektronikus kiadás adatai:
Sok az időnk, kevés a pénzünk. Ha angolok volnánk, ahol az idő sok pénz, igazi gazdag emberek
.
lennénk
*
Szövegforrás:
Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893-1897. S. a. r. Hajdu péter. Budapest, Argumentum. 2007. 158–160.
Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893-1897. S. a. r. Hajdu péter. Budapest, Argumentum. 2007. 158–160.
lennének
*
Szövegforrás:
Pápai Hírlap 1. évf., 15. sz., 1888. aug. 19., 1−3.
Pápai Hírlap 1. évf., 15. sz., 1888. aug. 19., 1−3.
Az ember, ha ideje van, nem tudja, mit csináljon vele, mert
okvetlenül agyon kell ütni valahogy.
azt
*
Szövegforrás:
Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893-1897. S. a. r. Hajdu péter. Budapest, Argumentum. 2007. 158–160.
Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893-1897. S. a. r. Hajdu péter. Budapest, Argumentum. 2007. 158–160.
az
*
Szövegforrás:
Pápai Hírlap 1. évf., 15. sz., 1888. aug. 19., 1−3.
Pápai Hírlap 1. évf., 15. sz., 1888. aug. 19., 1−3.
Arra pedig legalkalmasabb vagy a kaszinó, vagy a korcsma, vagy a kávéház, ahol ha kártyakompanista nem akadna, politizáló embert okvetlenül találhatni.
No ’iszen a volna még szép, hogy Magyarországon még olyan ember is akadna, aki a legfontosabb politikai aktusok fölött is ne mondhasson minden kétséget kizáró, végérvényes ítéletet. Olyan itt elő nem fordul. Itt minden ember úgy születik már, hogy ő a legokosabb.
A politizálási viszketegség a földgömb egyetlen országában sincs annyira kifejlődve, mint itt, s talán sehol sem mutat föl annyi humoros alakot.
Én csak egyet írok le a sokféle közül: a derék Károly urat, ki abban a kávéházban szokott reggelizni, ahol én. A naponkénti kávé és kifli mellé rendesen megkapom Károly úr társaságát is. S az nem utolsó csemege a reggelihez.
Károly úr tisztességes bádogosmester a Ferencvárosban, az üzlete − mondják − igen jól menne, ha otthon tartaná az orrát, hanem hát örökké a kávéházban van.
Károly úr ott ül szétvetett lábakkal a márványasztal mellett, kalapja búsan szemére húzva, amint illik egy búbánatos hazafihoz ebben a pecsovics világban. Az egyik tenyere a »Pesti Napló«-n pihen, nehogy azalatt elvihesse valaki, míg ő az »Egyetértés«-ből tanulmányozza az igazibb politikát. A hóna alatt a »Pesti Hírlap«-ot szorongatja, míglen lábaihoz a »Fővárosi Lapok«-at függőlegesen leeresztve, úgyhogy a csizmaszártól nem láthatják más dühös újságfalók fürkésző szemei. Csak a »Nemzet«-et hagyja őrizetlenül. Azt úgysem veszi el senki.
Károly úr szájában virgínia szivar van, s az a hőmértéke szíve érzelmeinek, lelke hullámzásának és Európa sorsa váltakozó esélyeinek.
Ha adójavaslatokról, költségvetésekről olvas, dühös „füstmacskák” szállnak föl a levegőbe; mikor semmi füst nem hömpölyög tömött bajusszal beárnyékolt szájából, a kedves cikkíróját élvezi; szinte kigömbölyödik az ábrázata, még a lélegzete is eláll, még a virgíniát is elfelejti, s az minden megfékezés nélkül inog a szájában ide-oda.
Ha orrán keresztül jő a füst, ez akkor rendkívüli dolgot jelent: utálatos fekete pontokat szimatol meg akkor Károly úr Európa egén.
Mikor aztán összevissza olvasott mindent, leteszi, vagy mint hajdan Ghyczy Kálmán szokta, egész a homlokára taszítja fel a pápaszemet s elkezdi resumálni, ami figyelemreméltót talált.
– Hja! Hja! Így van az! Már ebből aztán rettenetes nagy baj lesz. Én nem tudom, mi az istennyilát csinálunk?
Szegény Károly úr – a gond száz ráncot vet homlokára, hogy hát mi is lesz most már a szerencsétlen Európából, ha neki nem jut eszébe semmi?
A háború az ő elementuma. Ezt hajhássza már évek óta; lesi mint a vadász a nyulat. Örül neki, ha közel van, s lövöldözget rá.
Szorosabb barátságot nem köt senkivel, a közönséges ismerősök terhére vannak. Mit is törődnék ő holmi parányi férgekkel, akik születnek, mozognak s itt járnak egy darabig a földtekén, aztán egy napon csak nyomtalanul eltűnnek valahova – s nincsenek többé itt.
Az ő ismerősei a királyok, diplomaták és írók. Ezek a családja, ezek a rokonai, kiket, mint a gibic a játékosokat, figyelemmel kísér, hozzájok tapadó rokon- vagy ellenszenvvel – ahogy megérdemlik.
Károly úr rokonszenveire rossz idő jár. Azért-e, hogy ő „peches” ember, vagy hogy tán azért, mert a hatalmasoknak mindég ellensége − még ha előbb rokonszenvezett is velök.
Tíz év óta a legantipatikusabb alakja, a vén Bismarck húz be minden valamirevaló „zsinórt”. Az öreg Moltke paklizik, az ügyetlen Tisza pedig csak „oszt”, és soha sincsen egyetlen „tromfja” sem.
Hallgat is rám, ha más dolgokra viszem a beszélgetés rúdját, vagy legalább hallgatni látszik, de azért esze másutt kalandoz, mert amint nyugodtan beszélek az idei termésről, egyszerre közbevág;
– Ej, dehogy. Azért termett annyi zab, öcsémuram, mert a gondviselés is úgy gondolkozik, mint én, a gondviselés is úgy tudja, mint én magam, hogy nagy háború lesz az idén.
Károly úr mindenből politikai következtetést von, bármire tévedjen is a szó. Ez a politikai betegség üt ki rajta mindenütt.
Ha a kövezetet nézi, azok a kövek jutnak eszébe, melyekből a torlaszokat építették a júliusi forradalomkor Párizsban; ha az átellenes trafikboltra esik pillantása, a monopólium kárhozatos volta motoszkál a fejében, míg ha furmányos szekeret lát végigdöcögni a Széna téren, a pestmegyei előfogatok emléke virít ki előtte. Szakaszt is belőle nyomban egy csomó szóvirágot.
Sok az időnk, kevés a pénzünk. Ha angolok volnánk, ahol az idő sok pénz, igazi gazdag emberek
.
lennénk
*
Szövegforrás:
Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893-1897. S. a. r. Hajdu péter. Budapest, Argumentum. 2007. 158–160.
Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893-1897. S. a. r. Hajdu péter. Budapest, Argumentum. 2007. 158–160.
lennének
*
Szövegforrás:
Pápai Hírlap 1. évf., 15. sz., 1888. aug. 19., 1−3.
Pápai Hírlap 1. évf., 15. sz., 1888. aug. 19., 1−3.
Az ember, ha ideje van, nem tudja, mit csináljon vele, mert
okvetlenül agyon kell ütni valahogy.
azt
*
Szövegforrás:
Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893-1897. S. a. r. Hajdu péter. Budapest, Argumentum. 2007. 158–160.
Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893-1897. S. a. r. Hajdu péter. Budapest, Argumentum. 2007. 158–160.
az
*
Szövegforrás:
Pápai Hírlap 1. évf., 15. sz., 1888. aug. 19., 1−3.
Pápai Hírlap 1. évf., 15. sz., 1888. aug. 19., 1−3.
Arra pedig legalkalmasabb vagy a kaszinó, vagy a korcsma, vagy a kávéház, ahol ha kártyakompanista nem akadna, politizáló embert okvetlenül találhatni.
No ’iszen a volna még szép, hogy Magyarországon még olyan ember is akadna, aki a legfontosabb politikai aktusok fölött is ne mondhasson minden kétséget kizáró, végérvényes ítéletet. Olyan itt elő nem fordul. Itt minden ember úgy születik már, hogy ő a legokosabb.
A politizálási viszketegség a földgömb egyetlen országában sincs annyira kifejlődve, mint itt, s talán sehol sem mutat föl annyi humoros alakot.
Én csak egyet írok le a sokféle közül: a derék Károly urat, ki abban a kávéházban szokott reggelizni, ahol én. A naponkénti kávé és kifli mellé rendesen megkapom Károly úr társaságát is. S az nem utolsó csemege a reggelihez.
Károly úr tisztességes bádogosmester a Ferencvárosban, az üzlete − mondják − igen jól menne, ha otthon tartaná az orrát, hanem hát örökké a kávéházban van.
Károly úr ott ül szétvetett lábakkal a márványasztal mellett, kalapja búsan szemére húzva, amint illik egy búbánatos hazafihoz ebben a pecsovics világban. Az egyik tenyere a »Pesti Napló«-n pihen, nehogy azalatt elvihesse valaki, míg ő az »Egyetértés«-ből tanulmányozza az igazibb politikát. A hóna alatt a »Pesti Hírlap«-ot szorongatja, míglen lábaihoz a »Fővárosi Lapok«-at függőlegesen leeresztve, úgyhogy a csizmaszártól nem láthatják más dühös újságfalók fürkésző szemei. Csak a »Nemzet«-et hagyja őrizetlenül. Azt úgysem veszi el senki.
Károly úr szájában virgínia szivar van, s az a hőmértéke szíve érzelmeinek, lelke hullámzásának és Európa sorsa váltakozó esélyeinek.
Ha adójavaslatokról, költségvetésekről olvas, dühös „füstmacskák” szállnak föl a levegőbe; mikor semmi füst nem hömpölyög tömött bajusszal beárnyékolt szájából, a kedves cikkíróját élvezi; szinte kigömbölyödik az ábrázata, még a lélegzete is eláll, még a virgíniát is elfelejti, s az minden megfékezés nélkül inog a szájában ide-oda.
Ha orrán keresztül jő a füst, ez akkor rendkívüli dolgot jelent: utálatos fekete pontokat szimatol meg akkor Károly úr Európa egén.
Mikor aztán összevissza olvasott mindent, leteszi, vagy mint hajdan Ghyczy Kálmán szokta, egész a homlokára taszítja fel a pápaszemet s elkezdi resumálni, ami figyelemreméltót talált.
– Hja! Hja! Így van az! Már ebből aztán rettenetes nagy baj lesz. Én nem tudom, mi az istennyilát csinálunk?
Szegény Károly úr – a gond száz ráncot vet homlokára, hogy hát mi is lesz most már a szerencsétlen Európából, ha neki nem jut eszébe semmi?
A háború az ő elementuma. Ezt hajhássza már évek óta; lesi mint a vadász a nyulat. Örül neki, ha közel van, s lövöldözget rá.
Szorosabb barátságot nem köt senkivel, a közönséges ismerősök terhére vannak. Mit is törődnék ő holmi parányi férgekkel, akik születnek, mozognak s itt járnak egy darabig a földtekén, aztán egy napon csak nyomtalanul eltűnnek valahova – s nincsenek többé itt.
Az ő ismerősei a királyok, diplomaták és írók. Ezek a családja, ezek a rokonai, kiket, mint a gibic a játékosokat, figyelemmel kísér, hozzájok tapadó rokon- vagy ellenszenvvel – ahogy megérdemlik.
Károly úr rokonszenveire rossz idő jár. Azért-e, hogy ő „peches” ember, vagy hogy tán azért, mert a hatalmasoknak mindég ellensége − még ha előbb rokonszenvezett is velök.
Tíz év óta a legantipatikusabb alakja, a vén Bismarck húz be minden valamirevaló „zsinórt”. Az öreg Moltke paklizik, az ügyetlen Tisza pedig csak „oszt”, és soha sincsen egyetlen „tromfja” sem.
Hallgat is rám, ha más dolgokra viszem a beszélgetés rúdját, vagy legalább hallgatni látszik, de azért esze másutt kalandoz, mert amint nyugodtan beszélek az idei termésről, egyszerre közbevág;
– Ej, dehogy. Azért termett annyi zab, öcsémuram, mert a gondviselés is úgy gondolkozik, mint én, a gondviselés is úgy tudja, mint én magam, hogy nagy háború lesz az idén.
Károly úr mindenből politikai következtetést von, bármire tévedjen is a szó. Ez a politikai betegség üt ki rajta mindenütt.
Ha a kövezetet nézi, azok a kövek jutnak eszébe, melyekből a torlaszokat építették a júliusi forradalomkor Párizsban; ha az átellenes trafikboltra esik pillantása, a monopólium kárhozatos volta motoszkál a fejében, míg ha furmányos szekeret lát végigdöcögni a Széna téren, a pestmegyei előfogatok emléke virít ki előtte. Szakaszt is belőle nyomban egy csomó szóvirágot.