Keletkezése
MK-nak (eltekintve az első házasságban 1874-ben
született és csecsemőként elhalt Kálmán Pétertől) három fia volt:Kálmán László (1885), Jánoska (1886) és Albert (1889). Kedvence, Jánoska
1890. április 20-án halt meg difteritiszben. A gyermeknek
emléket állító novella maga is reflektál tulajdon keletkezéstörténetére, minderről azonban
külső források is beszámolnak: Pósa Lajos
rögtön Jánoska halála után, május 4-én megjelentetett egy gyászverset a gyermek emlékére;
Mikszáth Kálmánné, amikor 1913 októberében odaajándékozta a Magyar Tudományos Akadémia Mikszáth-szobája számára a novellában szereplő játékállatokat, akkor az
Akadémia főtitkárához, Heinrich Gusztávhoz intézett kísérőlevélben beszámolt az elbeszélés keletkezésével
kapcsolatos emlékeiről is. A levél maga nem fellelhető, szövege azonban megjelent egyrészt
Az Ujságban
*
, másrészt az Akadémiai
ÉrtesítőbenAz újság. Budapest. Fel. szerk. Gajári Ödön. 1903–1925.
[OSZK]
*
. A két szöveg számos ponton eltér egymástól. Az eltérések többsége
jelentéktelen; úgy látszik, az Akadémiai ÉrtesítőAkadémiai Értesítő. Budapest: MTA. 1890–1955.
[OSZK]
*
szedése nem
a levél, hanem az 1913. december 15-i akadémiai ülésen
felvett jegyzőkönyv alapján készült, és így pontatlanabb (pl. Berci helyett Bandi a
kisebbik fiú neve). Másrészt azonban Az UjságAkadémiai Értesítő. Budapest: MTA. 1890–1955.
[OSZK]
*
törli a
rivális lap nevét, ahol Mikszáthné állítása szerint
a novella megjelent. Ezért mindkét változatot közlöm, a kísérőszövegekkel együtt, melyek
jól érzékeltetik, milyen vélekedések kapcsolódtak akkoriban MK novellájához. Ugyanezeket az emlékeit az özvegy újra leírta 1922-ben
megjelent VisszaemlékezéseibenAz újság. Budapest. Fel. szerk. Gajári Ödön. 1903–1925.
[OSZK]
*
.
Mindezeket a szövegeket keletkezésük, illetve megjelenésük időrendjében közlöm.
Mikszáth Kálmánné visszaemlékezései. Irodalomtörténeti
függelékkel ell. Beöthy Zsolt. Budapest: Athenaeum. 1922.
[OSZK]
1.
Az Én Ujságom. Képes gyermeklap. 1. évf. 19. sz.,
1890. május 4., 13. l.
MIKSZÁTH JANCSIKA EMLÉKÉREVolt nekem egy kis pajtásom,Úgy szerettem, úgy sajnálom!Mikor a kelő napCsókját hintette szét:Akkor hunyta ő beKedves, okos szemét.Aranyesző kis fiucska,Amit hallott, megtanulta.Szöszke fejecskéjeTeli volt mesékkel,Csacsogó csöpp szájaCsengő versikékkel.A sarokban várja, várjaCsillagszemű paripája.Lobogó sörénnyelKapálhat, tüsszöghet:A kis Jancsika márNem lovagol többet.Egyre várják a vitézek,Fa-katonák, harcra készek,A puskás baka is,A kardos huszár is…Koporsóba’ fekszikA kis generális.Várja, várja jó testvére,Hisz együtt volt mindig véle.Mért nem jön már vissza,Mikor elment régen –Álmában az éjjelJátszottak a réten.Virágos kis koporsójaMennyi remény takarója!Aranyos betükkelVolt neve ráirva:Apácska, anyácskaGyönggyel tele sirta.Jertek, jertek, tarka lepkék!A kis Jancsit eltemették.Szálljatok, szálljatokA temetőkertbe,Kicsi sirja fölöttCsillogjatok szerte!Szállj, te dalos kis madárka,A Jancsika sirhalmára!Dalolj neki édesAltató nótákat!Fakassz a porából,Kikelet, rózsákat!
2.
Az Újság
*
11. évf., 253. sz., 1913. okt. 24. 7. l.
Az újság. Budapest. Fel. szerk. Gajári Ödön. 1903–1925.
[OSZK]
Meghatóan szép levelet vitt a posta a komoly, tudós Akadémiának és ennek a szép levélnek meghatóan szép a története is.A nagy magyar író, ha elköltözik az élők világából (az apróbbak elmenését alig-alig veszik észre), négy dolgot várhat az országtól, amelynek a nyelvén az örökkévalóság számára alkotott. Először díszsírhelyet kap, ahol elhantolják. Azután egy utcát vagy teret keresztelnek el a nevéről. Harmadiknak egy szobát szentel emlékének a múzeum vagy az akadémia, ahol összegyűjtik és megőrzik az ereklyéit. A negyedik a szobor. De ezt rendesen már az ükunokák állják körül, amikor leleplezik.Harmadéve álltuk körül nedves szemmel Mikszáth Kálmán ravatalát, s íme a nagy író miden nagyunknál gyorsabban eljutott a kegyeletes adók harmadik állomásáig, az ereklyeszobáig. Már gyűjti, már rendezi, már őrzi a tudós Akadémia a Mikszáth-szoba kincseit, s január tizenhatodikán – Mikszáth Kálmán születésnapján – meg is nyílik ez az ereklyemúzeum a nagyközönség számára.Pompára legfőbb dísze ennek a szobának Benczúr Gyula nagyszerű Mikszáth-arcképe. Ezt a képet a művész ajándékozta az Akadémiának, azzal a kikötéssel, hogy a Mikszáth Kálmán emlékének szánt szobában helyezzék el. Ez a kép volt Benczúr Gyula székfoglalója a tudós Akadémiában.Mi mindent őriznek még az ereklyék között? Íróasztalát, amely mellett művei megszülettek. A tentatartóját, a tollát, a székét, a kedvenc apróságait, pipáját, kancsóját, mindenféle apró dolgát, de csak azokat, amik az íróművész alkotásaival némi összefüggésben voltak. Együtt lesznek az ereklyék szobájában Mikszáth Kálmán munkái is és a megőrzött kéziratok, az ő apró, gyöngyszemű írása, az ő tündöklő ötleteinek és gondolatainak ruházata.És még valami lesz a szobában. Valami különös, valami furcsa, valami szokatlan. Egy ló, egy bárányka, egy nyulacska. Gyerekjátékok, apró emberkéknek való nagy gyönyörűségek. Egy kéményseprű is van köztük. A báránykának csengő van a nyakán, ami ezüsthangon csilingel, s ha valaki nyomogatja a kis bárányka nyakát, akkor béget a bárányka, a kicsi, selymesszőrű bárányka.Mikszáth Kálmán korán elment kis fiának, a kis Jánoskának emlékei ezek a gyerekjátékok. Valahányszor kezébe vette Mikszáth Kálmán ezeket a kis játékokat (pedig sokszor vette a kezébe), mindannyiszor könnybeborult a két szeme. S alig lesz meleg szívű ember, aki könny nélkül olvassa el a ló, a bárányka és a nyulacska történetét, amit a nagy író már megírt egy ragyogó novellában, özvegye pedig most ebben a levélben mond el az Akadémia főtitkárának:Méltóságos uram!Mikor átkerestem az elárvult íróasztalt, hogy átadhassam az Akadémiának megőrzés végett, egy elrejtett fiókban megtaláltam Jánoska játékszereit, miket halálos ágyán édes apjának gondjaira bízott. Egy fényes krajcárt adott apja kezébe, ezekkel a szavakkal:Szegény, kétségbeesett apja a temetés után összeszedte Jánoska játékait és bevitte a gyerekszobába. De azokat a kedvenceket, miket a halálos ágyán is magánál tartott és amelyeket apja gondjaira bízott, a három állatkát: egy lovacskát, egy báránykát, egy nyulacskát meg egy kéményseprőt – ezzel ijesztgette az állatkáit: „Ha rosszak lesztek, elvisz a kéményseprő”, mondogatta, – ezeket az íróasztalára helyezte.Szegény jó uram egy évig nem írt. Nem tudta a tollat kezébe venni. A kétségbeesés egészen elnémította. Mindent elkövettem, hogy vigaszt találjon a másik két fiúban, de nehezen ment a dolog. Laci segített nekem, mert ő már öt éves volt; neki megmagyaráztam, hogy az Albertet kell odaszoktatni az édes apjához, de nehezen ment, mert a fiú nem tudott magyarul, nem értették meg egymást, előbb a Bercit kellett magyarul tanítani, hogy megértse, amit édes apja szólt hozzá. Bizony nehezen ment.Egyszer véletlenül betoppantam a szobába. Hát Istenem, mit látok? Az uram az íróasztal előtt ült, a Jánoska állatkái előtte az asztalon állottak, és írt, de úgy zokogott szegény. Rögtön visszavonultam, a gyerekeket elcsitítottam a szomszéd szobában. Mintha megértették volna, még a két éves Albert is elhallgatott, letette rögtön az ostort a kezéből, amivel a Sukszit és Lizelt (a két hintalovát) veregette, hajtogatta: »Gyí! coca gyí!« Rögtön mintegy templommá változott a gyerekszoba, érezték, hogy most a szomszéd szobában nagy dolog megy végbe: egy összetört lélek kezd új életre ébredni.Ebédelni sem jött az uram, nem mertem őt háborgatni, aznap nem terítettem asztalt, a fiúknak is a konyhában adtam ebédet, hogy csend s csend legyen. Egyszer csak úgy estefelé megnyílik az ajtó és kiszól az uram:Ilon fiam, küldjön hordárért, kéziratot küldök a redakcióba.Akkor írta meg »A ló, a bárányka és a nyúl« című kis elbeszélést.Reggel behívta az ágya mellé a gyerekeket és felolvasta nekik tárcáját, de újra sírt és sírt. A gyerekek is sírtak, persze ők azért, mert az édesapjukat látták sírni.A játékszerek eltűntek az íróasztalról, másnap már nem voltak ott. Nem kerestem, tudtam, hogy az ő keze rejtette el őket.Attól a naptól elkezdett szorgalmasan írogatni, kedélye is kezdett javulni, a fiúkkal kezdett foglalkozni, de a temetőbe nem jött ki velem soha, azt nem bírta volna meg, nem is emlegettük Jánoskát előtte. Különösen halálát soha.Mikor Gleichenbergbe mentünk nyáron üdülni és a temető mellett robogott el a vonat, míg csak a temető falát látta, mindig sírt. Karácsonyfát nem állítottunk soha többé a fiúknak. Az utolsó karácsonyfa Jánoska halálával eltűnt hajlékunkból. Sok-sok ajándékot kaptak, de karácsonyfát soha.A ló, a bárányka és nyúl már igen vedlett állapotban van. Megette őket a moly. A csengő még csöng a bárányka nyakában és ha a nyakát meghúzza az ember, béget is még. Ma pakolom össze és küldöm az íróasztal mellé, mint egy tartozékát annak[,] a Magyar Tudományos Akadémiának, ahol a többi emléktárgyak is el vannak helyezve.A fényes rézkrajcárt átlyukasztotta uram és az óraláncán viselte: a rézkrajcár az óralánccal és a többi emléktárgyakkal a Magyar Tudományos Akadémiába került.Most pedig én kérem alássan a tisztelt Akadémiát, ebből a rézkrajcárból kosztolják továbbra is az én megboldogult uram kis kedvencének állatkáit.Maradok kiváló tisztelettelHorpács, 1913 október hó.
3.
Akadémiai Értesítő 24. évf., 12. füzet, 1913. dec. 20., 744–745. l.:
»Főtitkár [Heinrich Gusztáv] bemutatja özvegy Mikszáth Kálmánné következő levelét: Méltóságos Heinrich Gusztáv úrnak, mint a Magyar Tudományos Akadémia főtitkárának.Méltóságos Heinrich Gusztáv úrnak, mint a Magyar Tudományos Akadémia főtitkárának.Méltóságos uram!Mikor átkerestem az elárvult íróasztalt, hogy átadhassam az Akadémiának megőrzés végett, egy elrejtett fiókban megtaláltam Jánoska játékszereit, miket halálos ágyán édesapjának gondjaira bízott. Egy fényes krajcárt adott Apjának kezébe, ezekkel a szavakkal: az állatok kosztjára adom, ne add se Lacinak, se Bandinak, mert ők összetörnék. Te kosztold őket.Szegény, kétségbeesett Apja a temetés után összeszedte Jánoska játékait és bevitte a gyermekszobába, de azokat a kedvenceket, miket a halálos ágyon is magánál tartott és amelyeket Apja gondjaira bízott, a három állatkát: egy lovacskát, egy nyulacskát, egy báránykát, egy kéményseprőt – ezzel ijesztgette az állatkáit – Ha rosszak lesztek, elvisz a kéményseprő – mondogatta, – ezeket az íróasztalára helyezte.Szegény jó Uram egy évig nem írt. Nem tudta a tollat kezébe venni, a kétségbeesés egészen elnémította. Mindent elkövettem, hogy vigaszt találjon a másik két fiúban, de nehezen ment a dolog. Laci segített nekem, mert ő már öt éves volt; neki megmagyaráztam, hogy az Albertet kell odaszoktatni az édes Apjához, de nehezen ment, mert a fiú nem tudott magyarul, nem értették meg egymást, előbb a Bercit kellett magyarul tanítani, hogy megértse, amit édes Apja szólt hozzá. Bizony nehezen ment.Egyszer véletlenül betoppantam a szobába, hát Istenem, mit látok? az Uram az íróasztal előtt ült, a Jánoska állatkái előtte az asztalon állottak, és sírt, de úgy zokogott szegény. Rögtön visszavonultam, a gyermekeket elcsitítottam a szomszéd szobában. Mintha megértették volna, még a kétéves Albert is elhallgatott, letette rögtön az ostort a kezéből, amivel a Fukszit és Lizelt (a két hintalovát) veregette, hajtogatta: gyí! coca gyí; rögtön mintegy templommá változott a gyerekszoba, érezték, hogy most a szomszéd szobában nagy dolog megy végbe: egy összetört lélek kezd új életre ébredni.Ebédelni sem jött Uram. Nem mertem őt háborgatni, aznap nem terítettem asztalt, a fiúknak is a konyhában adtam ebédet, hogy csend s csend legyen. Egyszer csak úgy estefelé megnyílik az ajtó és kiszól az uram: Ilon fiam – küldjön hordárért, kéziratot küldök be a Pesti Hírlap redakciójába. Akkor írta meg a Ló, a bárányka és a nyúl című kis elbeszélését.Reggel behívta az ágya mellé a gyermekeket és felolvasta nekik a Pesti Hirlap tárcáját, de újra sírt és sírt, a gyermekek is sírtak, persze ők azért, mert az édesapjukat látták sírni.A játékszerek eltűntek az íróasztaláról. Másnap már nem voltak ott. Nem kerestem, tudtam, hogy az ő keze rejtette el őket.Azon naptól elkezdett szorgalmasan írogatni, kedélye elkezdett javulni, a fiúkkal kezdett foglalkozni, de a temetőbe nem jött ki velem soha, azt nem bírta volna meg, nem is emlegettük Jánoskát előtte. Különösen halálát soha.Mikor Gleichenbergbe mentünk nyáron üdülni mentünk és a temető mellett robogott el a vonat, míg csak a temető falát látta, mindig sírt. Karácsonyfát nem állítottunk soha többé a fiúknak. Az utolsó karácsonyfa Jánoska halálával eltőnt hajlékunkból. Sok, sok ajándékot kaptak, de karácsonyfát soha.A Ló, a Bárányka és Nyúl már igen vedlett állapotban vannak. Megette őket a moly. A csengő még cseng a bárányka nyakában és ha meghúzza az ember, béget is még. Ma pakolom össze és küldöm az íróasztal mellé, mint egy tartozékát annak, a Magyar Tudományos Akadémiának, ahol a többi emlékek is el vannak helyezve.A fényes rézkrajcárt átlyukasztotta Uram és az óraláncán viselte. A rézkrajcár az óralánccal és a többi emléktárgyakkal a M. T. Akadémiába került.Most pedig én kérem alásan a t. Akadémiát, ebből a rézkrajcárból kosztolják továbbra is – az én megboldogult Uram kis kedvencének állatkáit.Maradok kiváló tisztelettel, 1913. október hó, HorpácsMikszáth özvegyeAz összes ülés kegyeletes örömmel és meleg köszönettel fogadja a szép ereklyéket.
4.
Mikszáth Kálmánné: Visszaemlékezései. Budapest, 1922. Athenaeum. (A Jánoska
halálával, MK gyászával és a novella keletkezésével kapcsolatos részletek.)
»Mikor 1886-ban a második gyermek is megszületett, Kálmán öröme nem ismert határt, elővette a „Tekintetes vármegye” kötetét és beleírta, hogy János nevű fiúnk született.– Igy ni, – mondta – had’ legyen az apám nevére, majd talán olyan erős és bölcs ember lesz belőle.Hónapok multán azonban ez az első reménye tünedezni kezdett, Jánoska bizony gyönge kis fiúcska volt. Talán azért, mert örökös aggodalomban élt miatta, még jobban szerette...« (159. l.)
»Ezidőben erősen dühöngött a városban a skarlát, difteritisz. Mihelyt erről értesültünk, a fiúkat a legszigorúbb vesztegzár alá helyeztük. Kimenniök nem volt szabad, s rajtunk kívül senkinek sem volt szabad hozzájuk bemenni. Mindennek dacára a legrettenetesebb aggodalomban éltünk, ha az ablak nyitva volt, féltünk, besurran rajta, ha valaki jött a ház környékére, féltünk, hogy magával hozza. És Istenem! Mégis utat talált az én szegény gyermekeimhez.Egy reggelen szokás szerint be akartam vinni a fiúkat apjok ágyába, ahol a kis éjjeliszekrényen rendesen már várta őket cukorka, játék, képecske, ha egyéb nem, a vacsorától eltett körte vagy alma. De Lacikám húzódozott, ő nem megy, mert a torka fáj... Nézegetni kezdem: szemei veszedelmesen csillognak, és az egész teste tüzel, mint az izzó parázs.Rögtön szaladok a rossz hírrel Kálmánhoz. Ő egy perc múlva talpon van s a doktorért küld. Nem lesz semmi baj, Nem lesz semmi baj, jön a doktor bácsi, suttogta, amint lerogyott a Lacika ágyacskája melletti székre, ne félj semmit, kis szolgám! De hogy ő mennyire meg volt ijedve, azt nem is tudom elmondani.A doktor megvizsgálta kis betegünket, nem mondta meg ugyan, mi a baj, de mi már azt úgyis tudtuk, mert az első rendelése az volt, hogy a két kisebb fiút el kell különíteni.Rögtön sürgönyöztem a nővéremnek, aki eddig még soha semmiféle bajban sem hagyott el minket, de most nem jöhetett, maga is súlyos betegen feküdött Mohorán. Így hát Kálmán gondozta a két kisebb fiúcskát az elkülönített lakosztályban, én meg ott maradtam a gyerekszobában Lacikámmal. Isten különös kegyelméből és irgalmából, rettenetes háromheti szenvedés után meggyógyult. A doktor ezt örömmel konstatálta, de aközben reám igen különösen tekingetett.– Nem fáj a torka? – kérdezte. – Mutassa csak! – Megvizsgált, meghőmérőzött.– Nem kell megijedni – mondta –, megkapta a difteritiszt...Már hogyne ijedtem volna meg? Hová bújjak el, hogy meg ne fertőzzem a gyermekeimet? Lázas agyvelőm gyenge volt valami okos gondolatra. Úgy látszik, hogy legjobban arra vágytam, hogy észrevétlenül kimehessek a házból és addig menjek, míg valahol össze nem roskadok. Míg így tétován állok, beszól a Bercike dadája, hogy:– Tessék átmenni a doktor úrnak, mert a Jánoska torka is nagyon fáj.Ó de nehezen súlyosodott reánk az Úristen balkeze. Jánoska is benne volt a difteritiszben. Most már nem készültem én világgá, ó nem, rögtön régi energiámmal intézkedtem. Volt az emeleten egy kiadó lakás, azt bérbe vettük, és Lacikát Bercikével oda vitettem.Szegény kis Berci fiacskámat elvittük a kezdődő difteritiszes betegtől és hozzáadtuk a másikhoz, aki csak most gyógyult meg, és akit csak éppen, hogy tiszta ruhába öltöztettek. Ez volt az egész dezinficiálás, és a Mindenható mégis megoltalmazta; Bercike nem kapta meg a betegséget.Most már én 40 fokos lázzal és difteritiszemmel ápoltam Jánoskát, szegény Kálmán is ott segített, de sok hasznát nem vettem. Soha még megtörtebb embert nem láttam. Nem evett, nem aludott, felhajszoltatta az egész város orvosait, kifosztotta a játékosboltokat, hogy egy-egy állatka látása boldog mosolyt fakasszon imádott kis fiának ajkain...Mindez hiába volt. Így viaskodtunk három hétig a halállal... Egy reggelen már azt hitük, legyőztük, szegény kis fiam egész tisztán megszólalt:– Apa, édesapa! Tedd el ezt a fényes krajcárt (az orvos adta neki reggel) és kosztold vele ezentúl az állatkáimat: a báránykát, a nyulacskát és a lovacskát.Kálmán megsemmisülten rogyott térdre az ágynál és úgy maradt ott órákig... Nekem még voltak perceim, amikor reméltem, mert fájdalmai tünedezek, és a szegény kis szenvedő néha szunnyadozni látszott, holott egész betegsége alatt kerülte szemeit az álom. Ha egy jótékony álomba merülne – gondoltam –, talán jobb lenne, és súgva kértem Kálmánt, mondja neki, úgy, mint azelőtt szokta:– Aludjál, kis fiam, hunyd le szemecskéidet – de Kálmán vadul nézett reám és összeszorította ajkait... Dehogy merte volna kimondani...Estefelé azután lehunyta önmagától szép szemecskéit és elaludt örökre.« (168–169. l.)
»A mi régi vidám házunk igen csendes és igen szomorú ház lett. Voltak napok, amikor Kálmánnak egy szavát sem hallottuk, és ami engem a legjobban kétségbeejtett, az volt, hogy nem tudott dolgozni. Hiába állította fel íróasztalán a Jánoska által rábízott játékállatkákat, nem hangolták azok őt az írásra. Sőt azt hiszem, éppen ellenkezőleg, talán éppen azért kerülte az íróasztalt. Különben ha néha legyőrte zárkózottságát, elpanaszolta, hogy azt hiszi, sohasem fog többé tudni dolgozni. Olyan üres lett az én fejem, mint egy kiégett vulkánkráter, mondta nehéz sóhajtással.Június végével azután mindnyájan Gleichenbergbe mentünk.Itt azután a minden oldalról megnyilatkozó rokonszenv, az új környezet és az új arcok látása, Kálmán csüggedt kedélyére is jótékony hatással voltak. Kezdett az ismerősökkel beszélgetni, néha társasággal nagyobb sétákat is tettünk és délután eltarokkozott a barátaival.Én már kezdtem remélni, hanem mikor szeptember elején visszamentünk Budapestre, a vasútról tekintetünk betévedt a kerepesi temetőbe, a szél a ciprus- és tujafákat ide-oda hajtogatta, nekem, és azt hiszem Kálmánnak is az az érzése támadt, mintha ezek a fák minket üdvözölve fogadnának és a szélzúgásán is, a vasút zakatolásán át, tisztán hallanám, amint egy gyönge hangocska azt mondja:– Hol voltatok oly sokáig?Én hősiesen legyőztem előretörő könnyeimet, de Kálmán hangos zokogásra fakadt. Bizony csak ott voltunk, ahol akkor, amidőn elmentünk. Kálmán a régi környezetben teljesen visszaesett kétségbeesett hangulatába.« (171. l.)
»[...] egyszer mikor kint járt a városban és igen kétségbeesett hangulatban jött haza, azt mondta, hogy az egész városban azt látja, mint hordják a karácsonyfáknak való fenyőágakat.Nem tudtam erre mit szólni. De Kálmán másnap megint visszatért erre és kért, hogy vegyek én is egy nagyon kis karácsonyfát, a kis gyermek még nem ismeri ezt az örömöt, hadd legyen boldog... hiszen arra nincs jogunk, hogy a magunk bánatát ráerőszakoljuk a gyermekre is.A fácskát megvettem. Kálmán bevitte a dolgozószobájába, nem is képzelhettem el, mit csinált ott vele. Egy jó idő múlva lassan kinyitottam a szobája ajtaját, hát mit látok! Ott ült régen elhanyagolt íróasztala előtt, a fenyőfácskát feltette az asztalra, alája rakta a Jánoska báránykáját, lovacskáját és nyulacskáját, ő maga pedig írt, írt gyors kézzel, a fejét kissé oldalt hajtotta, hogy a lepergő könnyei rá ne hulljanak a papirosra...nJegyzet Ekkor írta: ›A ló, a bárányka és a nyúl‹ című elbeszélését.« (173. l.)Lassan behúztam az ajtót. Lelkem legmélyéig meg voltam rendülve, halkan suttogtam:– Fiúk, csendesen legyetek.. apa ír...– Apa ír, – mondta Lacika éppen olyan meghatottan, még a kicsi is elhallgatott, úgy éreztük magunkat, mintha templomban lennénk, míg a szomszéd szobában megtörtént egy veszendő lélek újraébredése.
Az emlékezés kulturális meghatározottságú, de az egyéni preferenciák szerint változó
narratív sémák alapján rendezi el a történteket, és e műveletek során természetesen sok
mindent átalakít. Ezeket az átalakításokat azonban nehéz tetten érni, hiszen a múlt
jórészt ilyen narratívákban létezik, amiért is kevéssé igazolhatók azok az eljárások,
amelyek valamelyik narratívát igaznak, valóságnak, tények halmazának tekintenek, és az
összes többit ahhoz viszonyítva hamisnak vagy legalábbis az átalakítások által
deformáltnak bélyegzik. Ezért aztán Mikszáth Kálmánné igazán szépen megalkotott narratíváját sem tekinthetjük a novella
keletkezése és MK
Jánoska halála feletti gyásza igaz történetének,
amihez MK novellájának fikcionalitását mérhetnénk.
Két alternatív narratívával állunk szemben, és a történetalakítás fiktív mozzanatai
nyilvánvalóan mindkettőt jellemzik. Bizonyos pontokon a két elbeszélés ellentmond
egymásnak, mint például abban a kérdésben, hogy volt-e Mikszáthéknál karácsonyfa Jánoska halála után. Mikszáth Kálmánné változatának néhány elemét azonban már a rendelkezésünkre álló
egyéb források alapján is a kitaláltság világába kell utalnunk. Az az állítása, hogy MK
Jánoska halála után hosszú ideig nem írt egyáltalán
semmit, nyilvánvalóan túlzás. Bár termékenysége kétségkívül csökkent, és egyetlen nagyobb,
folytatásokban közölhetı kompozícióba sem vágott bele 1890-ben.
A beszélő köntös közlése 1889 májusában ért véget, és a következő kisregény, a Galamb a kalitkában közlése pedig csak 1891
áprilisában vette kezdetét. Ebből azonban még nem szabad messzemenő
következtetéseket levonni, hiszen A beszélő köntös
előtt MK utoljára 1885-ben
közölt folytatásokban szöveget, A két
koldusdiákot. Jánoska halála és a novella
karácsonyi megírása között MK két elbeszélést,
tucatnyi karcolatot alkotott, és a nyári törvénykezési szünettől eltekintve folyamatosan
írta országgyőlési tudósításait is. (Lásd Krk 79,
és vö. Rejtő István és Kroó András megjegyzéseit a Jánoska halála utáni elhallgatásról Krk 79,
214−216.) A teljes hallgatás tehát túlzásnak látszik. A novella olyan
újságközléséről, amely a novelláskötetbeli megjelenését megelőzte volna, nem tudunk
(persze lehetséges, hogy valamilyen szokatlan helyen publikálta), bizonyosan nem jelent
meg azonban a PH
1890 karácsonyi számaiban (nem is nagyon illett volna az
ünnepi szövegek közé), tehát Mikszáthné elbeszélése
arról, hogy MK reggel felolvassa gyermekeinek az
előző napon írt novelláját a PH tárcarovatából, nem hiteles.
Talán egy másik novella történetét vonta ide az emlékezés munkája. Mindazonáltal a novella
keletkezésének Mikszáth Kálmánné által elbeszélt történetét el kell fogadnunk, még ha
tudatosítanunk kell is, hogy az emlékezés fikcionalizáló eljárásaitól nem mentes, hiszen
nem is lehet az.
Jánoska halála és a róla szóló elbeszélés azonban a
MK halála körüli hetekben is foglalkoztatta a
közvéleményt. Pósa Lajos a negyven éves írói
jubileumi ünnepségek alkalmából szentelte MK-nak
Az Én Ujságom
1910 évi 22. számát. Ebben több MK-szöveg (A Jókai Mór című versezet, a
Madárfészek című apróság, amely tulajdonképpen
részlet az Amikor a sírkövet hoztuk című
novellából, valamint A ló, a bárányka meg a nyúl)
és Lőrinczy György méltató írása mellett szerepel
Pósa költeménye is, amely a novellához
kapcsolódva, annak frázisait felhasználva idézi fel a Jánoska történetét
(Az Én Ujságom 21. évf., 22. sz., 1910. május 22., 363. l.):
PÓSA LAJOSMikszáth álmaKoszorúzott fejét boldogan lehajtja,Elrengeti lágyan a dicsőség karja,Álomba ringatja csillagos éjjelen,Megnyilik a kék ég... Jánoska megjelen:»Hol van az én lovam, nyulacskám, bárányom?Kosztoltad-e, apa? Szép-e mind a három?Selyemfüves rétjük van-e szegényeknek?Hol van a zöld pokróc, ahol legelgetnek?«»Ittvagyunk, kisgazdánk!« szólal a báránykaS örömében mindjárt csengetyűjét rázza.Nyerít a lovacska... Jánoska rápattan...Robognak... repűlnek... egyre szilajabban.»Hóha, hó, lovacskám! Tán meg is éheztél?Egy kis etetőre állj meg itt a kertnél!Bárányka is éhes, nyulacska is éhes...De szép három jószág! Oly aranyos, édes!«S kedves állatkáit eteti, itatja,Puha kis kezével meg-megsimogatja,Meg-megölelgeti sorra mind a hármat...Lóra szökken ismét... apa elé vágtat.Lehajol hozzája, koszorúját nézi,Szerető szavával ezt suttogja néki:»Szebb koszorút fonok én a homlokodraCsillagvirágokból, csókkal harmatozva.Csak tovább is kosztold, apa, szegénykéket,Játsszál a barival, ha utánam béget,Nyuszikámnak legyen piros pántlikája,Ha nyerít a lovam: te is pattanj rája!«S kinek a bánata soha meg nem fordul,Könnytelen szemének újra könnye csordúl....Laci, Berci reggel csak azt tudakozták:»Mért sírt, apa, éjjel?« – »Láttam a Jánoskát!«
Három héttel később egy másik gyermeklap, a Sebők Zsigmond szerkesztette Jó Pajtás szentelt egy számot
MK-nak, ezúttal már halála és temetése alkalmából.
Jánoska alakját maga a temetés idézte fel, hiszen
MK-t fia mellé temették. A címlapon szereplő
emlékvers is reflektált erre, és a szerkesztő írásának kifejezetten ez volt a tárgya.
Mindkettőt közöljük (Jó Pajtás 2. évf., 24. sz., 1910. június 12., 453. és 454.
l.). A lap ezeken kívül még MK
Aranyos felhők című elbeszélését is tartalmazta a
458–460. lapokon.
ENDRŐDI SÁNDORMikszáthSzomorúság, gyász vanNagy Mese-országban.Tegnap ünnepeltékÉs ma – eltemettékA mesemondásnakVidám fejedelmét.Ahogy végig élte:Mese volt az élte.Szürke kis diákkéntIndult a világba,S király lett belőle,Az írók királya.Homlokára szőttékMindazt mi dicsőség;Mi koszorú, babér,Lábaihoz hordták;Szivére ölelteEgész Magyarország.Minden, minden megvolt.Csak Jánoskannem volt.Jegyzet Mikszáth Kálmánnak korán elhunyt kis fi; a nagy író kívánsága volt, hogy ha meghal, Jánoska mellé temessék.Nagy boldogságábólCsupán az hiányzott,Hogy édes kis fiaEbből mit se látott.Szíve hozzá vonta:Hadd lássa Jánoska!S hogy öröme legyenIgazán teljessé:Levitte örömétJánoskája mellé…
SEBŐK ZSIGMONDMikszáth Kálmán és a kis Jánoska temetéseOlvashattátok a Jó Pajtásban, de hallhattátok szüleitektől, tanítóitoktól is, hogy mily nagy veszteség érte a magyar nemzetet: meghalt Mikszáth Kálmán, a nagy író, az édes szavú mesemondó.Már el is temettékTemetése fényes és nagyszerű volt. Ravatalát a tudományok csarnokában, a Magyar Tudományos Akadémiában állították föl. Erre a ravatalra koszorút küldött az egész ország, mikor pedig eljött a temetés órája, a magyar nemzet legkitűnőbb férfiai állottak gyászolva a koporsója mellett.A nemzettel együtt gyászolt a király is. Részvevő iratot intézett a gyászoló családhoz. Részt vett a temetésen is, ha nem is személyesen, mert őt az uralkodás gondjai Boszniába szólították, hanem elküldött maga helyett egy herceget, hogy képviselje.Lélekemelően szép dolog az, mikor egy magyar írót egyformán gyászol a király és a nép.Siratta az állam, melynek nevében Hieronymi miniszter mondott búcsúszót a koporsónál. Siratta az irodalom, melynek nevében Beőthy Zsolt beszélt, mindenkit könnyekre indítva. És folyt a könny forró patakja az özvegy és két fia szeméből, kik a legjobb apát vesztették el.A nép mindenütt ott állott azokon az utcákon, melyeken a temetés menetje elhaladt. Ott állott és meghatva nézte a pompát, mellyel az egyszerű sorból az a ország legkitűnőbb férfiai közé emelkedett írót temették. A tanuló ifjúság is kivonult és sorban állt az utcán, így adván meg az írónak azt a tiszteletet, amelyre szeretete késztette. Öt kocsi vitte csak a koszorút, virágot, melyet a ravatalra és a ravatal lábához helyeztek. Öt kocsi, melyek mindegyikén úgy föl volt tornyozva a virág, hogy valamennyi mozgó virágháznak látszott. Nyolc fekete mén vonta a halottaskocsit, melyen érckoporsóban feküt az elnémult kedves mesemondó. A koporsón fekete gyászfátyolba vont nemzetiszínű selyem lepel: ezzel a lepellel szokták letakarni a nagy írók és művészek koporsóját.Két képünkön láthatjátok a temetés egy-egy részletét. Az egyiken a halottas kocsi viszi Mikszáth Kálmán koporsóját. A másikon a nyitott sír előtt levő koporsó fölött Raffay Sándor evangélikus lelkész, maga is kitűnő író, meghatott hangon búcsúbeszédet mond.Ezen az utóbbi képen a nagyobbik koporsó mellett, melyben az író fekszik, látni lehet egy kicsit is.Hogyan kerül ez a koporsócska ide? Ki alussza benne örök álmát?Egy négy éves fiúcska örök sír lakása az a kis ércházikó. Jánoskának hívták. Mikszáth Kálmán kedves fiacskája, aki húsz év előtt, négy éves korában, meghalt.Én ismertem ezt a fiúcskát. Gyakran jártam Mikszáthéknál, mikor még élt a Jánoska, és hallottam kedves hangját, vidám csevegését. Szőke hajú, mosolygó szemű, okos fiúcska volt. Igazán okos. Akármilyen hosszú mesét hibátlanul elmondott, ha néhányszor felolvasták előtte. Pedig mindig azt akarta, hogy olvassanak föl neki. Mert nagyon szerette a mesét, és édesen andalogva járt a kis lelke Tündérországban.Egyszer csak kirepült maga is a fehér, puha ágyacskájából. Jánoska megbetegedett és meghalt. Hogy siratta a szegény édesapja, szegény édesanyja! Ha az a sok könny, mely a Jánoskáért hullott, felhővé változott volna, óh be szomorú felhő hajlott volna arra a kis sírra!S íme most Jánoska, a húsz év előtt elszállt Jánoska, ott várta a sír szélén az atyját. Az volt Mikszáth Kálmán forró kívánsága, hogy a Jánoska mellé temessék. Hát kivették a földből a kis koporsót, s együtt temették el újra a nagynevű atyával, abba a frissen ásott új sírba.Tudom, megdobbant a Jánoska porladó szíve, mikor megérezte, hogy mellette pihen az, aki annyira szerette, és azt is tudom, hogy az édesapa örökre elnémult ajkán is egy boldog mosoly lebbent el, mikor Jánoskáját keblére helyezték.
Szövegváltozatok
A két újságközlés a Pernye novelláskötetéhez
képest utólagos. Mindazonáltal különös helyzetet eredményezne, ha a MK halála előtt
megjelent változatot, Az Én Ujságomét, mint a szerző életében
megjelent utolsó változatot kívánnánk az ultima manus elve alapján előnyben
részesíteni. MK ekkor már nyilván nem ellenőrizte,
mit csinálnak a szerkesztők mintegy húsz évvel korában írott novellája szövegével, de
egyébként is szabad kezet adhatott a gyereklapnak. Ezért itt az elbeszélésnek egy ad
usum delphini változata látott napvilágot, kurtításokkal, az idegen szavak (idea,
difteritisz) magyarításával, a félmúlt kiküszöbölésével, a mondattagolás egyszerűsítésével
és ráadásul rengeteg apró hibával, melyek szétrombolták a szöveg jelentős részeinek hat
szótagos ütemekre alapuló ritmusát. Ilyesfajta ritmikai hibák egyébként a Magyar Lányokban megjelent változatot is jellemezték, noha jóval
kisebb mértékben, viszont több helyen egyáltalán nem nagyvonalúság vagy figyelmetlenség
következtében, hanem a szerkesztőség nyelvőrködő elkötelezettségéből adódóan: a páros
testrészek megnevezését mindig egyes számra változtatták, noha a ritmus csak a MK által használt (és más írásaiban is előnyben
részesített) többes számú alakkal jött volna ki. Figyeljük meg, mekkora botlást eredményez
az ilyen beavatkozás a Mikszáth-próza zenéjében az alábbi helyen: „Hol a mi kis gazdánk,
/ aki megitatott, / aki megetetett, / pici kezeivel / aki simogatott, / ki a zöld
pokrócra / legelni lerakott?” A ritmizálás tudatosságát jelzi egyébként az aki –
aki – aki anafora feladása a negyedik elemnél. Itt a MK
„pici kezével”-re változtat. Megjegyzendő még, hogy 1914-ben
az Akadémia Mikszáth-szobájának felavatása
alkalmából az Új Idők újra közölte a novellát (20. évf.,
4. sz., 1914. január 25., 1. köt.,119–120), és majdnem teljes pontossággal
követte a Pernye szövegét.
Kiss Ernő (Mikszáth Kálmán. Kolozsvár, 1910.
Gámán J. Örököse, 12) MK témáinak
katalógusában erre a novellára (is) hivatkozva állítja: „Szeretetét [anyja iránt] később
átvitte a családjára és különösen gyermekei nem egy tárgyat nyújtottak neki.”
Várdai Béla (Mikszáth Kálmán. Budapest, 1910.
Franklin-Társulat, 133–134) MK írói
fejlődése szempontjából döntő mozzanatnak tartja Jánoska halálát, és ebben az életrajzi, fejlődéselvi keretben helyezi el jelen
novellánkat: „[...] szóvá kell még tennem nemcsak az életrajzi teljesség kedvéért, hanem
a lelki fejlődésében kétségtelenül szerepet játszott jelentőségéért is, azt a
sorscsapást, amely őt a most tárgyalt időszak vége felé, a családi életében érte.
Mikszáth, ki 1883. január 1-én kötött házasságot a nógrádi Mohorán, egy odavaló
földbirtokos család leányával, farkasfalvi Mauks Ilonával, ez idő szerint is élő
hitvesével, elvesztette e házasságból született egyik fiát Jánoskát 1889-ben, a Rudolf
trónörökös halála évében. Elvitte a gyerekek réme, a difteritisz. De jó az Isten, a
másik két fiú majd annál több örömet szerez nemcsak az apának, de egyúttal az írónak is,
kedvesebbnél-kedvesebb művecskékhez adván neki témákat. Jánoska bizony csak egyhez
adott, A ló, a bárányka és a nyúl című kis remekhez, melyben a gyermekszoba
poézise oly szívetindítón vegyül az apai lélek marcangoló kínjával. Ez a kis elbeszélés
többet ér, mint Mikszáth összes gyermekmesekönyvei együttvéve. [...] Az apai szívet ért
nagy csapás szerencsére nem némította el az írót, sőt ezúttal is úgy hatott rá, mint a
nagy szerencsétlenségek többnyire szoktak a géniuszokra: mélyítőleg, gazdagítólag.
Jókai Mór életében írja Mikszáth, hogy Jókai a szenvedéseket csak képzelete
bravúr-színeivel rajzolta, de nem adta beléjük egész szívét, mert nem érték soha nagy
csapások: nem volt soha a házában kis koporsó. Ez a nagy oktató íme, a végzet
rendeléséből, nem maradt el a Mikszáth pályafutásában, gyötrelmére az apának, de
bizonyára fejlesztőjéül az írónak, világfelfogása, altruizmusa mélyebbé alakulásában,
szíve húrjainak zengőbbé tételében. Hisz ő írta ezeket: „A lélek a szenvedésekben
megkapja azt a finomságot, mely megérteni tud és magát megértetni”. És ezt:
„Éppen a boldogtalanság az a rét, ahol a lovacska legelni szeret.”
”
(Kiemelések az eredetiben, az utolsó jelzi, mennyire szorosan kapcsolódik Várdainál a novella az életrajzi eseményekhez.)
Király István (Mikszáth Kálmán. Budapest,
1952. Művelt Nép, 146–47) az önzetlen hősiesség mértékadó példáját fedezi fel a
kis Jánoskában. „...az önmagán túlnézni tudó, a másokért élő, tiszta, mesterkéletlen
érzés. Ennek az érzésnek átsugárzó fénye teszi felejthetetlenné Mikszáth
gyermeknovelláit is. Irodalmunk legszebb elbeszélései közé tartozik például A ló, a
bárányka meg [!] a nyúl, ez a kis művészi remek. Mennyi emberi szépség van a
benne megrajzolt gyermekarcon. Gyenge, vézna fiúcska volt Jánoska, s nem szerette a
húst. Semmi ajándék nem vehette rá, hogy egyék belőle, de amit nem érhettek el csábító
ígéretek, véghez tudta vinni a lélek messzetörő vágyait megmozgató cél. „Nekem két
font húst süssenek” – selypítette parancsolón; úrrá lett önmagán egy nagy feladat
kedvéért: erősnek kell lennie – vélte –, mert meg kell verekednie majdan Bécsben a
király fiával és vissza kell szereznie az országot a magyaroknak. „Ennek az ideának
élt, amíg élt” – fűzte hozzá Mikszáth. A nagy eszmékért élő hősiesség, a szép
tettekre késztő áldozatkészség ragyogott fel Jánoska komoly kis arcán. Az emberi
méltóság öltött testet benne. S mennyi szépség, mennyi méltóság volt ennek a kis
embernek még a halálában is: ekkor sem önmagára gondolt, egy fényes krajcárt nyomott
titokzatosan apja markába, az itt hagyott kis játékállatkák, a ló, a bárányka meg a nyúl
kosztjára. Nagyon szerette Mikszáth az önzetlen szép jellemeket.”
Németh G. Béla(Az eszmélkedő, kései Mikszáth.
In Századutóról – századelőről: irodalmi és művelődéstörténeti tanulmányok. Budapest,
1985. Magvető, 104. l.) szerint jogos a kései MK-ra jellemző eszmélkedő novellatípus első képviselőjét látni a novellában
„Ez eszmélkedő novellái határpontját, természetesen, nem lehet évszám szerint
megjelölni. Mégis elmondhatjuk azt, hogy a kilencvenes évek közepétől, talán A ló, a
bárányka és a nyúl című nevezetes elbeszélésétől fogva szaporodnak föl az ily
fajta elbeszélő írásai, sűrűsödnek föl az ilyfajta kérdései és keresései.”
Mikszáth-életrajz aligha képzelhető el e novella
idézése nélkül. Fábri Anna így jellemzi a szöveget
(Mikszáth Kálmán 1847–1910. Mikszáth Kiadó, é. n. Horpács, 93. l.):
„Vigasztalan képe van nemcsak a jelenről, jövőről is, noha alig akadnak sötét
színezetű írásai; ha föl is sejlik egy-egy regényében vagy elbeszélésében valami
föloldhatatlan komorság, akkor ez inkább az egyéni tragédiák fölötti megrendülését
fejezi ki. Azt a szüntelen leplezett riadtságot, amellyel az ember legáltalánosabb
kiszolgáltatottságát: a halált szemlélte.
Még szeretett kisfiának, Jánoskának elvesztését is takargatott fájdalommal siratja
el A ló, a bárányka és a nyúl című novellájában. Nincsenek kitörések ebben az
írásban, inkább könnyes elhallgatások. A csönd, az elhallgatás mindig is szívesen
alkalmazott eszköze volt az érzelmek rajzában, de itt magában a történetben játszik
szerepet: az elbeszélés a megszólalás, a csönd megtörésének lélektani pillanatát
rögzíti.”
Hanák Péter (A magyar polgárosodás és
Mikszáth. In Kovács Anna [szerk.]: Mikszáth: A magyar polgárosodás kérdései – élet a
századfordulón. Salgótarján, 1997. Nógrád Megyei Múzeumok Igazgatósága, 7.) azt
fejtegeti, milyen válasz felelt meg MK alkatának a
kor egyik alapkérdésére: „lehetséges-e a nemzeti − azaz nemesi − polgárosodást a
dualista rendszer keretében megvalósítani?” Szerinte „a vágyakban őrzött 48-cal”
kapcsolatban a „mikszáthi alkatnak sem az egyértelmű azonosulás, sem a visszavonulás nem
felelt meg, hanem valaminő sokárnyalatú ambivalencia, amelyet a liberális racionalitás
elvei és kiolthatatlan nemzeti érzelmek szabályoztak.” Az utóbbiakkal kapcsolatban
kerül szóba jelen novellánk: „Vagy említhetném kis karcolatát a halálos beteg fiát idéző
emlékezésben. Sok húst kell ennie a gyereknek, mert meg kell birkóznia a király fiával,
s ha ő győz, akkor szabad lesz Magyarország (A ....ló és a bárány) [sic!]. Ebben nem
Mikszáth különcsége tört fel, hanem egyfajta szívbe rejtett közérzület. Csak egy példa.
Rohonczy Gedeon, jeles mameluk mondta a Házban 1848 nemzeti ünnepé avatásának vitájában.
„Mi fel fogunk menni Budára, és ünnepies díszben hódolni is fogunk...szeretett
uralkodónknak, de nem visszük fel a szívünket, a meggyőződésünket ... a nemzet nagyobb
része a jövőben két ünnepet fog ülni: egyet mintegy tüntetésképpen március 15-én, és
egyet − hivatalosan − április 11-én.”
”
Eisemann György (Mikszáth Kálmán. Budapest,
1998. Korona 74–75. l.) Németh G. Béla
gondolatmenetét reprodukálja és idézi, néhány módosító megjegyzéssel. Csak az utóbbiakat
idézzük: „Mikszáth művészetének „filozofikuma”, bizonyos bölcseleti diszkurzusokkal
való kapcsolata tehát nem a közvetlen (akár intertextuális) viszonyulás, hanem – Németh
G. Béla szavait idézve – a „hangnemi képesség” szintjén valósult meg. S hogy e
szint a korban időszerű „végső kérdések” tekintetében ezért mindig csak
forgácsokat, részleteket (folytonosan transzformálódó mozzanatokat) vetett fel, s hogy
az ekként mozaikos életművet ezért nem lehet „egységként, egységes egészként
jellemezni”, azt ma már talán nem mindig hanyatlásnak, hanem esetenként modern
produktivitásnak tarthatjuk. Azzal együtt, hogy „gondolati szélességben és lelki
bonyolultságban”, vagyis a modernség itt felhozható szempontjai körül alig
tájékozódik e próza. Németh G. Béla a kései novellák közül méltán emeli ki még A
piros harangok (1901) [?] című remeket [...] S a gyermek-motívumról szólva hadd
kerüljön említésre a Mikszáth-novellisztikának ez a méltán híres, tragikus hangvételű
darabja, A ló, a bárányka és a nyúl (1890).«”