CSILLOMÉK MÉZES NAPJAI(Rajz)

Mikor megindultak a menyasszonyi háztól, egész a malomzúgóig ért a nászmenet, olyan hosszú volt; hogyne! hisz két mágnás-familia került össze: az elhalt Csillom ék Józsi fia Bodokról és a majornoki Biró Jánosék Anna leánya.

Kilenc szekérben ült csupán a násznép, a tizedikben a Gilagóék bandája. A legutolsó kocsin a tulipántos ládákat hozták, meg az ágyat. A vőlegény ott lovagolt hóka lován a menyasszonya mellett.

Hanem mikor a bódoki köves határba értek, megbotlott a Csillom Józsi híres lova: pedig nem vak, de meg lámpás is van a homlokán. Mégpedig úgy megbotlott, hogy a lovas maga is lefordult róla a hóba, mert ha alácsúszott a nyereg, hiába volt kezére csavarva a kantárszár.

Leesett; az ügyetlen állat a hátulsó bonta lábával ráhágott a cifra pitykés dolmányára is; alig tudott föltápászkodni s mi tűrés-tagadás, megütötte magát a fagyos rögökön és elkezdett keservesen sírni.

A kis menyasszony csak nézte, nézte egy darabig, és mert mindenki nevetett, addig-addig csucsorította a száját ő is nevetésre, hogy egyszer csak eltört a mécses és elpityeredett.

Józsi nem mert többé lóra ülni. Odaültették a menyasszonyához a kocsiba, a ló pedig saroglyához kötve, kevélyen hányta vetette kendős fejét, míg bent a gyerekek érzékenyen zokogtak, ami aztán lassankint csöndes, fuldokló pihegésbe ment át.

Homokos Pálné, Filcsikné és Felsővégi Kapos István – aki nagyobb pletyka a vászonnépnél is – gúnyosan nevették ezt a dolgot.

Hát még ezek is házasemberek! Oh, hogy is lehetett ilyen két tacskót összeadni! Az egyiknek bábu kellene még, a másiknak papiros-sárkány, de nem feleség! Vagy ha már meg akarta házasítani a gyámja, kerestek volna neki olyan párt, akinek már megjött az esze. Ott van, teszem azt, mindjárt a szomszédban a nagyobbik Péri-leány. Azzal jól jár valaki.

Hiszen szép, szép a menyasszony, akár a gyönge majoránna; a legényke is nyúlánk, jó növésű, mint a rozmarinszál, össze is illenének talán valamikor, de most még – uram én istenem! – mi lesz ezekből, ha majd a lakodalom után hazamegy Biróné asszonyom meg Seregély uram, a gyám, és magukra maradnak a nagy Csillom-portán?

Hát bizony az lett belőlük, hogy egész nap csókolóztak, mint a turbékoló galambok, és mikor a zajos lakodalmas nép elszállinkózott, még zajosabb lett a ház, az ő nevetésüktől és az ő ajtócsapkodásaiktól.

Uzsonna táján jutott csak eszökbe nagy ijedten, hogy még nem is ebédeltek.

– Annácska!… No, ne szaladj hát! Nem a csókod kell.… Tudod-e, hogy még ma nem ettem?

– Az ám – mondja az hüledezve –, én sem, Józsi, én sem ettem.

– Mondjad csak − kérdi a férj aggodalmasan −, tudsz-e te főzni?

A kis Anna elgondolkozott; fehér homlokát asszonyosan ráncba szedte s a jobb kezét méltóságosan a csípőjére szorítá.

– Hát hogyne tudnék! – felelte vontatottan és kisietett a konyhára. A Józsi meg a gazdaság után nézett addig a félóráig. Hanem biz abból két óra is lett, sőt a viceispán ebédjét is megfőzhették volna addig, míg a kis Anna a ciberelevessel kínlódott s azt a csíkos abrosszal terített asztalra behozta.

Belemerítette Józsi a kanalat mohó étvággyal, de amint megízlelte a levest, egyszerre csak rosszul lett tőle. Rettenetes íze volt annak az ételnek.

– Mit tettél? Megmérgeztél! – sziszegte Csillom Józsi szörnyű torzképet vágva.

– Oh, én szerencsétlen! Nem tudok én semmit. Jaj, Hát minek vettél el? Minek is vettél el!

A legnagyobb ijedelmében voltak a picinyek, amikor éppen benyitott özvegy Kozmás Jánosné s megízlelvén az ételt, kitalálta, hogy az bizony nem méreg, hanem igazi só helyett timsót vett ki a pohárszékből a fiatal menyecske, s azzal sózta meg a kis gyámoltalan a ciberelevest.

Híre is terjedt azonnal ennek a nagy szégyennek az egész faluban s az lett a következése, hogy Kozmásnét meg kellett fogadni szakácsnénak. − Negyven váltó forint, tizenkét rőf vászon és egy pár új csizma gyertyaszentelőkor.

Meg is érte volna Kozmásné ezt a summát, mert meg tudta adni savát-borsát az ételnek; nem hiába, hogy a főtisztelendő esperesnek főzött hajadon korában – csak ne lett volna olyan nagyon kötekedő és goromba! Alig hogy megmelegedett a Csillom-portán, nagy nyelvével és kardos modorával egészen kifogott az együgyű fiatalokon. Lassankint ő lett az úr a háznál, s hol Józsit szidta, hol a menyecskét keserítette el annyira, hogy a gyerekek úgy féltek tőle, mint a mesebeli hétfejű sárkánytól. Pletykának, háborúnak és egyenetlenségnek volt ő a szítója; a faluba ő hordta szét a különböző híreket, s amennyit vitt, annyit hozott s az mindegyik egy-egy éles tövis volt, vagy ha nem, ő idomította át olyan ügyesen tövissé, hogy ahova szúrta, az vérig hatott.

A gyerekek csak tűrték egy ideig s lopva sompolyogtak be a házba vagy ki a házból, nehogy Kozmás néni szóba találjon velük ereszkedni, hanem végre is a forradalom szelleme megszállotta az ő ártatlan szíveiket is, mert csordultig tele voltak keserűséggel Kozmás néni iránt.

– Te Józsi, hiszen az én anyámasszony, ha nem tetszik néki a cselédje, hát útilaput köt a talpára.

− Jól beszélsz, édes bogaram! Úgy ám. Segíthetünk mi is a dolgon. Küldd el, édes Annácskám! Ne kínozzon itt bennünket, mert én megszököm innen.

− Szökjünk meg együtt.

− De hová?

− Az édesanyámhoz.

− De hát a gazdaság itthon?

− Igaz, itt kell maradnunk − mond Anna elgondolkodva. − De át akkor mit tegyünk?

− Csapd el Kozmásnét.

– Én? Már Hogy én? – selypíté Anna húzódozva.

– Igenis te. Az ilyesmi mindig az asszony dolga.

– Az asszony dolga? Jól van hát. Holnap elküldöm.

De azért másnap is, harmadnap is ott maradt Kozmásné és pattogott, lármázott, mintha az egész világot el akarná nyelni nagy kevélységében. Ember, állat nem maradhatott meg nyugton miatta. Gazdáját kamasznak nevezte, apró gazdasszonyát veréssel is fenyegette.

– Hát így küldted el Kozmásnét? No hiszen szép gazdaasszony vagy!…

Annácska megint sírva fakadt, s odaborult a Józsi nyakába és behunyván szemeit, szelíden rebegte:

– Ne kívánd azt tőlem, Józsi! Nem merem… nem tehetem. Te vagy a férfi.…

– Megmutatom, hogy az vagyok. – mondta Csillom Józsi büszkén. − Megmutatom, te kis gyáva.

De biz’ ez is csak a szónál maradt. Dehogy mert volna szólni Kozmásnénak, dehogy. Inkább megverekedett volna a tüzes ördögökkel…

De már mégis nagy lett a csúfság. Valamit okvetlenül tenni kellett, hogy a nénémasszony megfosztassék nagyhatalmi állásától, mert a zsarnoksága immár arra is kezdett kiterjeszkedni, hogy ha a gyerekeknek csirkét főzött és babfőzeléket ebédre − csak a babfőzeléket vitte be, s a pecsenye elvándorolt nyomtalanul.

Nagy tanácskozások után végre megfogamzott a rettenetes ötlet, melynek szomorú következményei lőnek Kozmás Jánosné asszonyomra.

Határozatba ment, hogy Anna másnap reggel hajnalban szánra ül s elmegy félnapi járóföldre Majornokra az édesanyjához és elhozza estére. Majd nem fél az! Majd elbánik az Kozmásnéval!

Ezen terv ugyan nem volt kivihető másnap, mert Annácska nem akart csengők nélkül menni, Józsi pedig azt mondta, hogy ő a csengőket nem adja. − Efölött aztán összevesztek, s hogy egymást truccolják: kijelentették, hogy hadd maradjon hát meg Kozmásné, úgyis jó asszony az; hála istennek, hogy itt van.

De összeveszni és kibékülni: csak egy óra ezekben a tündér napokban.

Harmadnapra Anna elutazott az anyjáért, és Józsi egész nap nagy szorongatással várta megérkezésöket.

Estefelé aztán be is hajtatott a csengős szán a Csillom-portára.

Előre ugrott le a kis menyecske s beszaladt a férjéhez:

– Jaj, elhoztam… elhoztam. Fussunk el messzire. Siessünk a kertbe, mert mindjárt kezdi.…

Azaz, hogy már kezdte is. Még alig hogy kikaszmalódott a nagy bundákból, elkezdte kiabálni:

– Ej hó! Hol van hát az az asszony? Hadd lássam azt az áspiskígyót! Majd mindjárt megtanítom én becsületre! Mordizom adta Kozmásnéja! Még az én gyermekem felett hatalmaskodik. Héj, Kozmásné! gyüjjön csak ki!

A gyerekek összebújtak a kertben a hóban egy dértől csillogó ribizke-bokor mögött; arcaik egymást érték s nem a hideg csípte, de az ijedelem, az izgatottság volt rájuk festve. Lélegzetők elállt, és szíveik hangosan dobogtak.

– Hallod? Jaj! hallod-e? – rebegé Annácska rémülten., amint egy-egy erősebb hangot odahozott a szél – Istenem, istenem, mi fog történni?!