Kosztolányi Dezső: A szegény kisgyermek panaszai
BEFOGADÁSTÖRTÉNET
A szegény kisgyermek panaszai
recepciójának bibliográfiája
A kötetről és egyes versekről
1910
Csécsi Imre, Kosztolányi Dezső: A szegény kisgyermek
panaszai (A Modern Könyvtár kiadása), Egyetemi Lapok, 1910/13,
[szeptember 30.], 16.
Fodor Gyula, A szegény kisgyermek panaszai. Gondolatok
Kosztolányi lírai ciklusának olvasásakor, Független Magyarország,
1910/166, [július 13.], 1–2.
[Gömöri Jenő], Kosztolányi Dezső [Előszó], in A szegény kisgyermek panaszai, Budapest, Sziklai Jenő
kiadása, 1910, 3 (Magyar Költők 1. Modern Könyvtár, 3).
Gömöri Jenő, Kosztolányi Dezső [Előszó, bőv. vált.], in A szegény kisgyermek
panaszai, Budapest, Politzer Zsigmond és Fia, 1910, 3–4 (Magyar
Költők 1. Modern Könyvtár, 3). = A szegény kisgyermek
panaszai, Budapest, Athenaeum, 1911, 3–4 (Magyar Költők 1. Modern
Könyvtár, 3).
n
Jegyzet A bibliográfiában fontosnak vélt esetekben több
kiadást is említünk egy bibliográfiai tételen belül, az egyes tételeket
egyenlőségjellel választjuk el.
Hangay Sándor, A szegény kisgyermek panaszai, Móka,
1910/1, [október 5.], 16.
Juhász Gyula, Az olvasó naplójából, Független
Magyarország, 1910/172, [július 20.], 1–2. = Juhász Gyula
Összes művei, 5. Prózai írások
1898–1917, szerk. Péter László, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1968,
364–366.
Karinthy Frigyes, A szegény kisgyermek panaszai. Kosztolányi
Dezső vers-ciklusa, Nyugat, 1910/14, [július 16.], 1010–1013. =
Karinthy Frigyes, Írások írókról, Békéscsaba,
Tevan, 1918, 3–18.
Kuthy Sándor, Kosztolányi Dezső új verseskönyve,
Független Magyarország, 1910/176, [július 24.], 16.
László István, Kosztolányi Dezső: A szegény kisgyermek
panaszai, Kelet Népe, 1910/13–14, [szeptember 3.], 611–613.
Lengyel Menyhért, A szegény kisgyermek panaszai,
Nyugat, 1910/14, [július 16.], 1008–1010.
Majthényi György, Kosztolányi Dezső: A szegény kisgyermek
panaszai, Renaissance, 1910/6, [július 25.], 564–566.
o. e. [Ormos Ede], Kosztolányi Dezső: A szegény kisgyermek
panaszai, Népszava, 1910/171, [július 20.], 3.
(pl.) [Palágyi Lajos?], A szegény kisgyermek
panaszai, Magyar Nemzet, 1910/209, [szeptember 8.], 11.
[Schöpflin Aladár?], A szegény kis gyermek panaszai,
Vasárnapi Újság, 1910/30, [július 24.], 636.
Simonka György, A szegény kisgyermek panaszai. Kosztolányi
Dezső versei, A Jövendő, 1910/13, [augusztus 15.], 151–152.
[Szerző nélkül], A szegény kisgyermek panaszai, Kosztolányi
ciklus méltatása, Képes Folyóirat, 1910/20, [október], 508–509.
[Szerző nélkül], Kosztolányi Dezső uj kötete,
Bácsmegyei Napló, 1910/155, [július 10.], 4.
[Szerző nélkül], Új irodalmi vállalat, Vasárnapi
Újság, 1910/31, [július 31.], 636.
[Szerző nélkül], Modern Könyvtár, A Jövendő,
1910/12, [augusztus 1.], 137.
Sz. Gy., [Szini Gyula], Kosztolányi új könyve, A
Hét, 1910/31, [július 31.], 503–504.
Szilágyi Géza, Versekről, Új Idők, 1910/32,
[augusztus 7.], 117–119.
Vajda Ernő, A szegény kisgyermek panaszai. Kosztolányi Dezső
új verseskönyve, Élet, 1910/29, [július 17.], 89–90.
1911
Harsányi Lajos, Kosztolányi Dezső: A szegény kisgyermek
panaszai. Versek. 1910, Nagyasszonyunk, 1910–1911/6, [1911. február
közepe], 185.
1914
B. [Balla Ignác], A szegény kisgyermek panaszai –
Kosztolányi Dezső verseskönyve, Új Idők, 1914/11, [március 8.],
282–283.
Halasi Andor, Kosztolányi Dezső: A szegény kisgyermek
panaszai, A Hét, 1914, 6/1258, [február 8.], 84–87. = H. A., A jövő felé. Válogatott kritikai írások. 1905–1963,
Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1964, 34–37.
Ignotus, Jegyzetek, Világ, 1914/58, [március 5.],
7.
[Schöpflin Aladár?], A szegény kis ember [!]
panaszai, Vasárnapi Újság, 1914/4, [január 25.], 75.
[Szerző nélkül], A szegény kisgyermek panaszai új
kiadása, Világ, 1914/16, [január 18.], 38.
[Szerző nélkül], A szegény kisgyermek panaszai. Kosztolányi
Dezső verseskötetéről, Az Újság, 1914/58, [március 8.], 55.
1916
Békássy Ferenc, Magyar költészet 1906 óta, in B. F.
Hátrahagyott írásai, III, Tanulmányok és jegyzetek, Budapest, Lampel, 1916, 71– 123
[98–101].
1923
F. Z. [Farkas Zoltán], Könyvekről, Szózat, 1923/123,
[június 3.], 9.
László István, Kosztolányi versek hatodik
kiadásához, Új Kultúra, 1923/4, [április], 345–346.
(–óthy.) [Fóthy János?], A szegény kisgyermek
panaszai, Az Érdekes Újság, 1923/17, [április 26.], 15.
1926
Bartha József, Két nemzedék magyar irodalma,
Budapest, [szerzői kiadás], 1926, 117–118.
1928
Dánielné Lengyel Laura, Kosztolányi Dezső, Képes
Krónika, 1928/40, [szeptember 30.], 4–5.
Juhász Géza, Bevezetés az új magyar irodalomba,
Budapest–Debrecen, 1928, 33–47, [40], (A Debreceni Szemle Könyvei, 2).
Komlós Aladár, Az új magyar líra, Budapest, Pantheon
Irodalmi Intézet kiadása, 1928, 83–118 [96–104].
1929
Féja Géza, Kosztolányi lírája, Előörs, 1929/36,
[szeptember 7.], 5–6.
Németh László, Kosztolányi Dezső, Erdélyi Helikon,
1929/3, [március], 184–190. = Németh László, Készülődés, II, Budapest, Magyar Élet, 1941, 311–320.
1932
Bálint Jenő, Írók beszélnek. Kosztolányi Dezső, A
Reggel, 1932/23, [június 6.], 9.
Czabafy Dezső, Kosztolányi Dezső élete és
költészete, I–II, Őrtűz, 1932/3, [július 10.], 4–5; 1932/4, [augusztus
10.], 9–10. = Üzenet (Subotica), 1985/2–3, 209–212. [Bevezető tanulmánnyal közli
Pató Imre, Az Őrtűz Kosztolányi-képe, (Czabafy
Dezső, Kosztolányi Dezső élete és költészete) című
cikkében.]
1933
Karinthy Frigyes, Esti Kornél, a költő – Kosztolányi Dezső,
az ember. Beszélgetés a Logody utcában, Színházi Élet, 1933/38,
[szeptember 10–16.], 34–36.
1934
Halmi Bódog, Írói arcképek, Budapest, [szerzői
kiadás], 1934, 87– 106 [88–89, 92–93, 96–97].
1935
Alszeghy Zsolt, Szépirodalmi szemle [benne: Kosztolányi Dezső: Összegyűjtött költemények],
Katolikus Szemle, 1935/9, [szeptember], 589–590.
Csuka Zoltán, Kosztolányi Dezső összegyűjtött költeményei
1907– 1935, Kalangya, 1935/6, [november], 438–440.
Halász Gábor, Az ötvenéves költő. Kosztolányi Dezső
összegyűjtött költeményei, Nyugat, 1935/1, [január], 494–499.
József Attila, Kosztolányi Dezső, A Toll, 1935/81,
[július 15.], 149– 152. = Kosztolányi Dezső legszebb
versei, Budapest, Móra Könyvkiadó, 1993, 147–154. = József Attila
Művei, II, Tanulmányok,
cikkek, levelek, összegyűjt., gond., jegyz. Szabolcsi Miklós,
Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977, 226–231.
Juhász Géza, Kosztolányi Dezső: Összegyűjtött
költemények, Válasz, 1935/5–6, [május–június], 389–391.
Kállay Miklós, Körutazás Könyvországban, Képes
Krónika, 1935/31–32, [augusztus 4.], 25.
Karinthy Frigyes, Az ötvenéves költő, Nyugat,
1935/4, [április], 265–272.
Kárpáti Aurél, Kosztolányi Dezső összegyűjtött költeményei
1907– 1935, Pesti Napló, 1935/108, [május 12.], 38.
D. Koller Erzsébet, Kosztolányi Dezső összegyűjtött
költeményei 1907–1935, Új Magyarság, 1935/111, [május 16.], 6.
Molnár Lajos, Kosztolányi Dezső, Magyar Kultúra,
1935/11, [június 5.], 510–514.
Rozványi Vilmos, Kosztolányi útja, Napkelet,
1935/10, [október 1.], 679–681. [Annotáció: Összegyűjtött
költeményekről.]
Turcsányi Elek, Kosztolányi Dezső versei. Huszonnyolc év
termése, Budapesti Hírlap, 1935/131, [június 9.], 17.
Vajthó László, Az ötvenéves Kosztolányi, Protestáns
Szemle, 1935/12, [december], 562–564. [Annotáció: Összegyűjtött költeményekről.]
1936
Füst Milán, A nevetéséről. Emlékezés Kosztolányi
Dezsőre, Nyugat, 1936/12, [december], 427–430. = F. M., Emlékezések és tanulmányok, Budapest, Magvető
Könyvkiadó, 1956, 18–24.
Gyergyai Albert, A stílusa, Nyugat, 1936/12,
[december], 438–443.
Ignotus Pál, Kosztolányi Dezső, Szép Szó, 1936/9,
[november], 97–111 [106–108]. = I. P., Kosztolányi
Dezső, Budapest, Cserépfalvi Kiadás, Különlenyomat a Szép Szó 9.
számából, 1936, [12–13]. = I. P., Vissza az
értelemhez, Budapest, Hatodik Síp Alapítvány–Új Mandátum Kiadó,
1997, 253–262 [257–260].
Kosztolányi Dezső. Az élő költő. Szemelvények műveiből,
életrajza, méltatása, [Budapest], Kosztolányi Dezső Emlékbizottság,
1936, 6, 15, 37.
Kovács László, Kosztolányi Dezső, [Erdélyi] Helikon,
1936, 731–736 [732–733]. = K. L., Az irodalom
útján, Budapest, Révai, 1941, 63–71 [64–66]. = K. L., Az irodalom útján, Kolozsvár, Erdélyi Szépmíves Céh,
1941, 63–71 [64–66].
Márai Sándor, Kosztolányi Dezső meghalt, Az Újság,
1936/252, [november 4.], 7. = M. S., Írók, költők,
irodalom, Budapest, Helikon Kiadó, 2003, 57–61.
J. Újváry Lajos, Kosztolányi Dezső összegyűjtött
költeményei, Magyar Könyvbarátok Diáriuma, 1936, 8.
1937
Biczó Ferenc, Kosztolányi Dezső (A magyar impresszionista
vers), Kaposvár, Szalai Nyomda, 1937. (Különlenyomat a Kaposvári
Egyesületi Leánygimnázium 1936–37. évi Értesítőjéből.)
Kozocsa Sándor, A magyar esztéta-lélek. Kosztolányi
Dezső, Esztétikai Szemle, 1937/1, 14–22 [14–17].
Szabó Lőrinc, Kosztolányi Dezső, Nyugat, 1937/12,
[december], 387–391. = Sz. L., A költészet
dicsérete, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1967, 289–298 [293,
295].
1938
Baráth Ferenc, Kosztolányi Dezső, Zalaegerszeg,
Pannonia Nyomda, 1938, [25–28].
Konsza Samu, Kosztolányi Dezső, Erdélyi Múzeum,
1938/1–4, 27–42 [30–32].
Szegzárdy-Csengery József, Kosztolányi Dezső,
Szeged, Magyar Irodalomtörténet Intézet, 1938, [40–47] (Értekezések a M. Kir.
Ferencz József Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Intézetéből, 18).
1943
Féja Géza, Kosztolányi Dezső, in F. G., Nagy vállalkozások kora. A magyar irodalom története 1867-től
napjainkig, Budapest, Magyar Élet, 1943, 272–280.
1945
Devecseri Gábor, Kosztolányi – Szerelem és halál, in
D. G., Az élő Kosztolányi, Budapest, Officina
Kiadó, [1945], 81–95 (Officina Könyvtár, 80–81). = D. G., Lágymányosi istenek. (Emlékezések, tanulmányok), Budapest,
Szépirodalmi Könyvkiadó, 1967, 250–262.
1946
Reményi, Joseph, Dezső Kosztolányi, Hungarian Homo
Aestheticus (1885–1936), American Slavic and East European Review,
1946/1/2, 188–203. = J. R., Dezső Kosztolányi, Homo
Aestheticus, 1885–1936, in J. R., Hungarian
writers and literature. Modern novelists, critics, and poets, New
Brunswick–New Jersey, Rutgers University Press, 1964, 252–265 [254–257].
1948
Lengyel Balázs, Kosztolányi Dezső, in L. B., A mai magyar lira, Budapest, Officina Kiadó, 1948,
40–50.
1952
Whitney, Arthur H., Synaesthesia in Twentieth-Century
Hungarian Poetry, The Slavonic and East Europen Review, 1952, 30/75,
444–464 [459–462].
1956
Füst Milán, Emlékezés Kosztolányi Dezsőre, Dunántúl,
1956/16, 72–76.
Füst Milán, Még egy emlékezés Kosztolányi Dezsőre,
in F. M., Emlékezések és tanulmányok, Budapest,
Magvető Könyvkiadó, 1956, 25–35.
Füst Milán, Megint Kosztolányiról, továbbá egy nagyon sovány
fiatalemberről, in F. M., Emlékezések és
tanulmányok, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1956, 36–41.
Gyárfás Imre, Kosztolányi Dezső halálának 20.
évfordulójára, Széphalom, 1956/5–6, 104–112.
Gyergyai Albert, Kosztolányi költészete, Csillag,
1956/9, 597–603. = Gy. A., A Nyugat árnyékában,
Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1968, 191–202.
1958
Héra Zoltán, Részrehajlás, vagy elfogultság? Megjegyzések
egy utószóhoz, Népszabadság, 1958. december 25., 19.
1959
Horváth Mária, Kosztolányi Dezső: Narancsszín felhő,
Magyar Nyelvőr, 1959/3, 296–302.
Komlós Aladár, A modern költészet, It, 1959/2,
183–196.
[Rónay György], Az olvasó naplója, Vigilia, 1959/5,
301–305.
1960
Deme László, Kosztolányi és a magyar nyelv, Magyar
Nyelvőr, 1960/2, 136–148.
1962
r. gy. [Rónay György], Jegyzetlapok, Vigilia,
1962/5, 319–320.
Szauder József, Kosztolányi Dezső költészete, in
Kosztolányi Dezső Összegyűjtött versei, I–II,
gyűjt., sajtó alá rend. Vargha Balázs, bev. Szauder József, Budapest,
Szépirodalmi Könyvkiadó, 1962, I, 5–45.
1965
Erőss László, "Az élet szent és nincsen nála szentebb." A
humanizmus világképe Kosztolányi művészetében, Világosság, 1965/4,
246–249.
Erőss László, Vázlatok egy Kosztolányi-képhez,
Kortárs, 1965/7, 1132–1139.
Sőtér István, Kosztolányi Dezső, Kritika, 1965/4,
26–34. = S. I., Tisztuló tükrök, Budapest, Gondolat
Kiadó, 1966, 131–146. = S. I., Gyűrűk. Tanulmányok a XX.
századról, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1980, 177–194.
1966
Abody Béla, A játékos halála, Élet és Irodalom,
1966/44, 6. = A. B., Saulus vagy Paulus?, Budapest,
Magvető Könyvkiadó, 1968, 160–162.
Kiss Ferenc, Tűnődés a szabadkai korzón, Élet és
Irodalom, 1966/44, 6.
Vati Papp Ferenc, "Menj, kisgyermek… [!] a te utad a
végtelenbe visz.", A tanító munkája, 1966/9, 26–28. = V. P. F.,
Forrásvidék 2., Budapest, Tankönyvkiadó
Vállalat, 1989, 161–169.
1967
Kiss Ferenc, A szerep-líra klasszikus ciklusa, ItK,
1967/5–6, 550– 562.
1968
Kiss Ferenc, Kosztolányi magyarság-élménye, Kortárs,
1968/2, 293–304.
1969
Halasi Andor, Évek Kosztolányival, Látóhatár,
1969/1–2, 179–192.
Karátson, André, Dezső Kosztolányi et le paradoxe de
l’esthète, in K., A., Le symbolisme en Hongrie.
L’influence des poétiques françaises sur la poésie hongroise dans le premier
quart du XXe siècle, Paris, Presses Universitaires de France, 1969,
144–216 [169–203; legfőképp a Les sources françaises des «
Plaintes du pauvre petit enfant » fejezet].
1970
Németh László, Kosztolányi Dezső, in N. L., Két nemzedék. Tanulmányok, Budapest,
Magvető–Szépirodalmi Könyvkiadó, 1970, 108–116 (Németh László Munkái).
Németh László, Kosztolányi Dezső (Bevezető szerzői
estjén), in N. L., Két nemzedék –
Tanulmányok, Budapest, Magvető–Szépirodalmi Könyvkiadó, 1970,
118–121 (Németh László Munkái).
Rónay György, Kosztolányi Dezső, in R. Gy., A nagy nemzedék, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó,
1970, 166–173 [170–171]. [Kosztolányi, a kritikus
alcím alatt.]
1973
Kuncz Aladár, Kosztolányi Dezső, Ellenzék, 1923/98,
[április 29.], 9. = K. A., Tanulmányok, kritikák,
Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1973, 163–166.
1975
Kelemen Péter, A csoda mélységei és határai (Kosztolányi:
Mostan színes tintákról álmodom), ItK, 1975/2, 200–210.
Szász Ferenc, Kosztolányi és Rilke, Filológiai
Közlöny, 1975/3, 292–308.
1976
Rónay László, Az álom változatai, Új Írás, 1976/2,
72–81.
1978
Németh G. Béla, A románcostól a tragikusig. A műfajváltás és
szemléletváltás Kosztolányinál, Jelenkor, 1978/11, 1058–1065. = N.
G. B., Küllő és kerék. Tanulmányok, Budapest,
Magvető Könyvkiadó, 1981, 206–221.
1979
Kiss Ferenc, A szegény kisgyermek panaszai, in K.
F., Az érett Kosztolányi, Budapest, Akadémiai
Kiadó, 1979, 7–35.
Láng Gusztáv, Esti Kornél éneke, in Kosztolányi
Dezső, Esti Kornél éneke. Versek és műfordítások,
vál., [bev.], függ. Láng Gusztáv, Kolozsvár-Napoca, Dacia Könyvkiadó, 1979,
5–28.
Schöpflin Aladár két rádió-előadása, közli Gál
István, It, 1979/4, 906–923.
Tandori Dezső, Kosztolányi-kettőshangok, in T. D.,
A zsalu sarokvasa. Irodalmi tanulmányok,
Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1979, 9–30 [10].
1981
Cs. Gyímesi Éva, Előszó, in Kosztolányi Dezső,
Válogatott versek, vál. Csetriné Lingvay Klára,
Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1981, 5–19.
Kelemen Péter, Szimbolista versszerkezetek Kosztolányi első
korszakában, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1981 (Irodalomtörténeti
Füzetek, 103).
Tandori Dezső, "…aki csak a szomszédba utazott" (A
Kosztolányi- mappából), Műhely, 1981/2, 59–66.
Tandori Dezső, A kiolvashatatlan Kosztolányi, Új
Írás, 1981/5, 84–90.
Tandori Dezső, Kosztolányi, in T. D., Az erősebb lét közelében. Olvasónapló, Budapest,
Gondolat Kiadó, 1981, 75–103.
1982
Pálmai Kálmán, Gondolatok Kosztolányiról. Kiss Ferenc: Az
érett Kosztolányi c. műve ürügyén, It, 1982/2, 373–385.
1983
Poet and Playwright, III, The
greatest Triumph: A szegény kisgyermek panaszai, in Dalma Hunyadi
Brunauer–Stephen Brunauer, Dezső Kosztolányi,
München, Veröffentlichungen des Finnisch– Ugrischen Seminars an der Universität
München, 1983, 39–47 (Seria C: Miscellanea).
Szőke György, "Mostan színes tintákról álmodom…" Egy
Kosztolányi- vers irodalomlélektani elemzése, It, 1983/1,
97–106.
1985
Ágh István, Abszolút költő, Új Írás, 1985/11,
59–61.
Alszeghy Zsolt, A lírikus Kosztolányi ars poeticái,
Vigilia, 1985/3, 242–247.
Belohorszky Pál, Az éj-semmi aranykoronája, Új Írás,
1985/11, 153–156.
Csordás Mihály, A létezés és nem létezés versei. Az első
nagy töprengés ciklusa: A szegény kisgyermek panaszai, Üzenet
(Subotica), 1985/2–3, 195–198.
Fráter Zoltán, A fénykereső. Száz éve született Kosztolányi
Dezső, Kritika, 1985/3, 14.
Juhász Géza, A gyermekkor költője, a nyelv és forma
virtuóza. (Kosztolányi művei délszláv nyelveken), Üzenet (Subotica),
1985/2–3, 171–177.
Kiss Endre, Az eltűnt idő, a semmi és az "amor
fati", Új Írás, 1985/11, 134–140.
Lévai Endre, "A húgomat a bánat eljegyezte…" A pacsirta
modelljéről: Kosztolányi Máriáról, Üzenet (Subotica), 1985/2–3,
249–251.
Margócsy István, A szegény kisgyermek panaszai, in
Számadás – Kosztolányi Dezső születésének 100.
évfordulójára, szerk. Fráter Zoltán, Budapest, Eötvös Loránd
Tudományegyetem, XX. századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék, 1985, 30–36. =
It, 1986/1, 95–102. = A rejtőző Kosztolányi. Esszék,
tanulmányok, szerk. Mész Lászlóné, Budapest, Tankönyvkiadó Vállalat,
1987, 49–54.
Nemes Nagy Ágnes, Ízlésváltozások a Kosztolányi vers
körül, Kritika, 1985/7, 10–11. = N. N. Á., Látkép, gesztenyefával. Esszék, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1987,
239–250.
Rónay László, A lírikus arcképe. Kosztolányi Dezső Összes
versei, Üzenet (Subotica), 1985/2–3, 257–262.
Rónay László, Kosztolányi időszerűsége, Borsodi
Művelődés, 1985/2, 25–31.
Rónay László, "…Magyarul mondom a halálos áment."
Kosztolányi Dezső, az élet költője, Élet és Irodalom, 1985/13,
12.
Somlyó György, Désiré bácsi, Új Írás, 1985/11,
52–59.
Sőtér István, A rejtőző Kosztolányi, Új Írás,
1985/11, 3–8.
Tandori Dezső, A Kosztolányi-panasz, Alföld, 1985/3,
46–54.
Tandori Dezső, Tártság és zártság Kosztolányi
verskezelésében, It, 1985/1, 1–21.
1986
Bori Imre, Kosztolányi Dezső, Újvidék, Forum
Könyvkiadó, 1986, 71–83. [Az eltűnt idő fanatikusa
alcím alatt.]
Gáspári László, A szecesszió és a szimbolizmus Kosztolányi
lírájában, Magyar Nyelv, 1986/3, 275–280 [278–280].
Hima Gabriella, Az egzisztencializmus és
Kosztolányi, ItK, 1986/6, 694–704 [695].
Király István, Az esztéta modernség művésze: A szegény
kisgyermek panaszai, in K. I., Kosztolányi,
Vita és vallomás (Tanulmányok), Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó,
1986, 22–38.
1987
Poszler György, A homo ludens hősiessége. Öt vonás
Kosztolányi arcképéhez, Jelenkor, 1985/5, 454–470. = A rejtőző Kosztolányi. Es szék, tanulmányok, szerk.
Mész Lászlóné, Budapest, Tankönyvkiadó Vállalat, 1987, 167–176.
Tandori Dezső, A rózsa mégis-miértje, Új Írás,
1987/2, 103–109.
1988
Ferencz Győző, Kettős tanulmány Kosztolányiról (1. Vázlat
poétikájáról: az "abszolutvers" felé. 2. A Marcus Aurelius verstani
elemzése.), Jelenkor, 1988/1, 32–40.
Kassai, Georges, Kosztolányi et l’instinct de mort,
in Regards sur Kosztolányi. Actes du Colloque organisé par
le Centre Interuniversitaire d’Études Hongroises (Paris, 17–18
décembre 1985), A.D.E.F.O., Paris, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1988, 85–95
[89].
Thomka Beáta, A küzdő kétség, in T. B., Esszéterek, regényterek, Újvidék, Forum, 1988, 23–31
[magyar nyelven]. = B. T., Putevi i bitke sumnje,
in Kosztolányi Dezső, Izabrane pesme, Subotica,
Életjel–Subotičke Novine, 1986, 65–70 [szerb nyelven].
Thomka Beáta, A bensőségesség tere, in T. B., Esszéterek, regényterek, Újvidék, Forum, 1988,
32–38.
1989
Lator László, A Kosztolányi-dallam, Kortárs, 1989/5,
130–135.
1990
Németh Zsuzsanna, Szín- és fényhatások A szegény
kisgyermek panaszai című Kosztolányi-kötetben, Magyar
Nyelvőr, 1990/3–4, 190–200.
Tamás Attila, Kosztolányi Dezső és az osztrák líra,
Studia Litteraria, 1990, 69–83 [79–80].
Tandori Dezső, Kosztolányi Dezső (Az élhető líra
III.), It, 1990/1, 23–38.
1991
Barabás Judit, A készülődés méltósága,
Újhold-évkönyv, 1991/2, 187–192.
Eisemann György, Poesis perennis (Vázlat Kosztolányi
lírájáról), Vigilia, 1990/12, 925–931. = E. Gy., Végidő és katarzis, Budapest, Orpheusz Kiadó, 1991,
157–170.
1992
Nemes Lívia, Kosztolányi Édes Annájának pszichoanalitikus
értelmezése, Magyar Pszichológiai Szemle, 1992–1993/1–2, 31–41.
Tandori Dezső, Szabadiskola. 4., Jelenkor, 1992/2,
139–150.
1994
Karátson Endre, A homo aesteticus a homo moralis ellen. A
"franciás" Kosztolányi társaságában, in K. E., Baudelaire ajándéka, Pécs, Jelenkor Kiadó, 1994, 34–62 (Élő
Irodalom).
1998
András Sándor, Kosztolányi Dezső és a művészet
öncélúsága, Kortárs, 1998/9, 59–72.
Fried István, Egy különös fordításkötet. (Szemere László
kalandja a magyar irodalommal), in Magyar
irodalom fordításokban, 1920– 1970. II. Hankiss János Tudományos Ülésszak
(Debrecen, 1997. október 16–18.), szerk. Gorilovics Tivadar,
Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem, 1998, 19–31 [24–29].
Rónai Zoltán, Magyar irodalom spanyolul, in Magyar irodalom fordításokban, 1920–1970. II. Hankiss János
Tudományos Ülésszak (Debrecen, 1997. október 16–18.), szerk.
Gorilovics Tivadar, Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem, 1998, 184–196
[188].
1999
Karátson Endre, Miért "szegény" a kisgyermek? A gyermek és a
felnőtt ellentétének egysége Kosztolányi Dezső versciklusában és
novelláiban, Műhely, 1999/5–6, 79–83.
2000
Tverdota György, Ciklusépítkezés a modern
költészetben, ItK, 2000/5–6, 617–637 [620, 623–626, 633–634].
2001
Németh Zsuzsanna, Az írásjelhasználat kérdései A szegény
kisgyermek panaszai című Kosztolányi-kötetben, in Recepcia hodnôt v literatúre a jazyku. Zborník príspevkov z
medzinárodnej konferencie: 4. októbra 2000, ved. red. Frantisěk
Alabán, Univerzita Mateja Bela v Banskej Bystrici Filologická fakulta Katedra
ugrofínskych jazykov, 2001, 78–84.
2002
Bazsányi Sándor, Karbunkulus (A [szegény kis] bús férfi
panasza Kosztolányi Dezső Most elbeszélem azt a hónapot… kezdetű
versében), Alföld, 2002/8, 61.
Németh Zsuzsanna, Nominális mondatszerkezetek "A szegény
kisgyermek panaszai" című Kosztolányi-kötetben, in Literárne a jazykové interpretácie. Zborník štúdií,
ved. red. Frantisěk Alabán, Banská Bystrica, Univerzita Mateja Bela Filologická
Fakulta Katedra Hungaristiky, Univ. Mateja Bela Filologická fak. Katedra
hungaristiky, 2002, 79–85.
Veres András, József Attila Kosztolányi-bírálatáról,
Literatura, 2002/4, 458–469. = V. A., Világképek dialógusa.
József Attila Kosztolányi- bírálatáról, in Testet öltött érv. Az értekező József Attila, szerk. Tverdota
György, Veres András, Budapest, Balassi Kiadó, 2003, 64–77.
2003
Kulcsár-Szabó Ernő–Molnár Gábor Tamás–Szirák Péter, Alakzatváltások az irodalmi modernségben, in Hang és szöveg. Költészettörténeti kérdések a lírai modernségben,
szerk. Bednanics Gábor et al., Budapest, Osiris Kiadó, 2003, 7–25 [18–20].
2004
Veres András, A "homo aestheticus". Kosztolányi Dezső
vázlatos pályaképe, Literatura, 2004/3–4, 293–307 [293–297].
2005
Győrfi Lívia, A tükör által születő szubjektum (Kosztolányi
Dezső: A játék című verséről), Alföld, 2005/8, 88.
Soulages, François, La fable de l’artiste. Dezső
Kosztolányi, Hungarian Studies, 2005/1, 171–185.
2006
Érfalvy Lívia, Az önértelmezés útjai. Kosztolányi Dezső: A
játék, in Vers – Ritmus – Szubjektum.
Műértelmezések a XX. századi magyar líra köréből, szerk. Horváth
Kornélia, Szitár Katalin, Budapest, Kijárat Kiadó, 2006, 189–208.
Olasz Sándor, Kosztolányi Dezső, in Irodalomtanítás a harmadik évezredben, szerk. Fűzfa
Balázs, Debrecen, Krónika Nova Kiadó, 2006, 367–380 [371].
2007
Hózsa, Éva, Obrazine i obrazi straha – svet koji govori u
njima/ nama (Danilo Kiš: Rani
jadi i Deže Kostolanji: Žalopojke
sirotog dečaka), Rukovet, 2007, 7–12, 17–19.
Hózsa Éva, A félelem álcái és arcai – a bennü(n)k beszélő
világ.
Danilo Kiš: Korai bánat és Kosztolányi Dezső: A szegény kisgyermek
panaszai. Elhangzott a 2007. évi szabadkai Danilo Kiš-konferencián.
http://adattar.vmmi.org/fejezetek/644/05_kepi_letmod_es_ fiok-koztesseg.pdf
[2013. 02. 17.] = H. É., Csáth-allé (és kitérők),
Szabadka, Életjel, 2009, 109–117.
2009
Érfalvy Lívia, Nyelviség és textualitás: az én-konstrukció
útjai Kosztolányi Dezső írásművészetében, PhD-disszertáció,
Piliscsaba, PPKE, 2009, [47–66, 86–87].
Veres András, Kosztolányi Nyugatja és a Nyugat
Kosztolányija, in Angyalosi Gergely et al., Nyugat Népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról, Budapest, Petőfi
Irodalmi Múzeum, 2009, 88−124.
2010
Ambrus Judit, Isten mostan színes tintákról. Szegény
kisgyermek panaszai, Műút, 2010/2, 8–9.
Arany Zsuzsanna, Utószó, in Kosztolányi Dezső Válogatott versei, vál. Arany Zsuzsanna, Budapest,
Nemzeti Tankönyvkiadó Vállalat, 2009, 167–192.
Balázs Imre József, A világ sötét oldalát (Kosztolányi
Dezső: A rosszleányok – mondják – arra laknak), Látó, 2010/12,
6–8.
Csábi Domonkos, Újraírás (Szegedy-Maszák Mihály: Kosztolányi
Dezső), Szépirodalmi Figyelő, 2010/3, 71–76.
Demény Péter, Szikrázó antilopok (Kosztolányi Dezső: Menj,
kisgyerek), Látó, 2010/12, 4–6.
Hózsa Éva, Kosztolányi-versek, korabeli német fordítások
(Gyökér és átköltés – kalandozás az "előtörténetben"). Elhangzott:
Emlékülés Kosztolányi Dezső születésének 125.
évfordulóján. http://mta.hu/data/
cikk/12/18/21/cikk_121821/Kosztolanyi_Hozsa.pdf [2013. 02. 17.] = H. É., Melyik Kosztolányi(m)? Kapcsolatformálódások,
Szabadka, Életjel, 2011, 99–105 (Életjel Könyvek, 144).
Málnási Ferenc, Mostan színes tintákról álmodom: 125 éve
született Kosztolányi Dezső, és 100 éve jelent meg a Szegény kisgyermek
panaszai, Édes Anyanyelvünk, 2010/2–3, 3.
Novák Imre, Színes tintákról álmodott. Kosztolányi
Dezsőről, Új Katedra, 2010/2, 24–25.
Olasz Sándor, A rejtőző klasszikus (Szegedy-Maszák Mihály:
Kosztolányi Dezső), Tiszatáj, 2010/9, 106–112.
Szegedy-Maszák Mihály, A versfüzér
folyamatszerűsége, in Sz.-M. M., Kosztolányi
Dezső, Pozsony, Kalligram, 2010, 18–72 [41–58].
Szép Orsolya, "Halálarcok" (A halál és az én viszonya
Kosztolányi Dezső három versében), Alföld, 2010/10, 74–85. [Ó, a
halál, 76–78.]
2011
Győrei Zsolt, A szegény kisgyermek panaszai első (három)
kiadásának kötetkompozíciója, Literatura, 2011/1, 69–92.
2012
Érfalvy Lívia, Kosztolányi írásművészete. Poétikai
monográfia, Iskolakultúra, Veszprém, 2012, [53–71] (Iskolakultúra
Könyvek, 43).
Illés György, A magyar ifjúsági irodalom kézikönyve,
Budapest, Dekameron Könyvkiadó, [2012], 119.
Veres András, Kosztolányi Ady-komplexuma. Filológiai
regény, Budapest, Balassi Kiadó, 2012. [31, 47–48, 55–57].
Kézikönyvek, irodalomtörténetek, felsőoktatási jegyzetek
n
Jegyzet A bibliográfia a felsőoktatási jegyzetek kiadási sajátosságai
miatt e művek tekintetében nem törekszik teljességre. Minden tétel
bibliográfiai leírása után szögletes zárójelben közöljük a vonatkozó
fejezetcímeket.
1930
Panorama de la littérature hongroise contemporaine,
J. Hankiss, G. Juhász, Paris, Éditions Kra, 1930, 182–183. [La grande génération lyrique fejezetcím alatt. A kötet rövid
bemutatása.]
1934
Farkas Gyula, A magyar irodalom története, Budapest,
Káldor Könyvkiadóvállalat, 1934, 316. [Új európaiság
felé fejezetcím, Az újítók alcím
alatt.] = Julius von Farkas, Die Entwicklung der
Ungarischen Literatur, Berlin, Walter de Gruyter, 1934, 286. [Die Epoche der europäischen Orientierung fejezetcím,
Die Neurerer alcím alatt.]
Szerb Antal, Magyar irodalomtörténet, I–II,
Kolozsvár, Erdélyi Szépmíves Céh, 1934, II, 478–483. [A
nyugat lírikusai alcím alatt; 478–481.]
1937
Schöpflin Aladár, A magyar irodalom története a XX.
században, Budapest, Nyugat, 1937, 170–218. [Halotti maszkok alcím alatt; 192–198.]
1938
Juhász Géza, A magyar szellem vándorútja, Debrecen,
A Debreceni Ady-Társaság Kiadása, 1938, 132–134. [Az új
líra szerepköre alcím alatt; 133.]
1941
Pintér Jenő, Magyar irodalomtörténet. Tudományos
rendszerezés, 8., A magyar irodalom a XX.
század első harmadában, Budapest, 1941, 722–729. [Kosztolányi Dezső, a költő alcím alatt; 727–728.]
1942
Várkonyi Nándor, Az újabb magyar irodalom,
1880–1940, Budapest, Szukits Kiadás, 1942, 203–207 [203–204].
1943
Féja Géza, Nagy vállalkozások kora. A magyar irodalom
története 1867-től napjainkig, Budapest, Magyar Élet, 1943, 272–280.
[Kosztolányi Dezső alcím alatt; 275.]
1948
A magyar irodalom országútján, I–II, szerk. Für
István, Szeged, Szukits Könyvesbolt Főbizománya, 1948, I, 211–219. [Kosztolányi Dezső alcím alatt; 211–215.]
1962
Klaniczay Tibor–Szauder József–Szabolcsi Miklós, Kis magyar
irodalomtörténet, Budapest, Gondolat Kiadó, 1962, 225–226. [A modern magyar irodalom kibontakozása (1905–1918)
alcím alatt; 225.]
1963
Magyar irodalmi lexikon, I, A–K, főszerk. Benedek Marcell, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1963,
678–684. [Kosztolányi Dezső alcím alatt; 679.]
1965
A magyar irodalom története, V, A magyar irodalom története 1905-től 1919-ig, szerk. Szabolcsi
Miklós, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1965, 306–333. [Kosztolányi Dezső (1885–1936) alcím alatt; 306–310.]
A magyar irodalom története, III, 1905-től napjainkig, szerk. Béládi Miklós, Bodnár
György, Budapest, Gondolat Kiadó, 1967, 153. [A dekadencia
vonzásában alcím alatt; a kötet rövid bemutatása.]
1970
Keresztury Dezső, Örökség. Magyar író-arcképek,
Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1970, 486–500. [Kosztolányi
Dezső alcím alatt; 486–490.]
1977
Pál György, Kosztolányi Dezső. Művészi fejlődése
1919-ig, in Az irodalom története 1905–1919.
Egységes jegyzet. Kézirat, szerk. Margócsy József, Budapest,
Tankönyvkiadó, 1977, 212–217 [214–215] (Tanárképző Főiskolák).
1978
Gyermekirodalom. Kézirat, szerk. Bauer Gabriella,
Budapest, Tankönyvkiadó Vállalat, 1978, 140 (Óvónőképző Intézetek. Irodalom). [A
kötet említése és rövid bemutatása.]
1979
Gyermek- és ifjúsági irodalom. Egységes jegyzet.
Kézirat, szerk. Cs. Nagy István, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó,
1998, 106 (Tanárképző és Tanítóképző Főiskolák). [A magyar
gyermekvers 1945-ig fejezetben.]
1983
Nemeskürty István, Diák, írj magyar éneket. A magyar
irodalom története 1945-ig, I–II, Budapest, Gondolat Kiadó, 1983,
II, 711–715. [A szegény kisgyermek panaszai című
fejezet.]
1984
Lóránt Czigány, The Oxford History if Hungarian Literature.
From the earliest time to the present, Oxford, Clarendon Press,
1984, 312. [The Writers of the Nyugat (I) főcím,
Homo aestheticus: Dezső Kosztolányi alcím
alatt. A kötet rövid bemutatása.]
1990
Bognár Tas, Kosztolányi Dezső, Mostan színes tintákról
álmodom, in B. T., Elemzések a magyar
gyermekvers köréből. Egységes jegyzet, kézirat, Budapest, Nemzeti
Tankönyvkiadó, 1990, 17–25. = B. T., A magyar
gyermekvers, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó Vállalat, 2001,
61–68.
1992
Erdődy Edit–Magyar Miklós–Tverdota György, Magyar irodalom a
huszadik században. I. Tanulmányok, szerk. Magyar Miklós, Budapest,
NHK, 1992, 75–81. [Kosztolányi Dezső alcím alatt;
75.]
1993
Nemeskürty István, A magyar irodalom története,
1000–1945, II, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1993, 767–771. [Magyarország a század elején. A szegény kisgyermek
panaszai című fejezet.]
Rónay László, Erkölcs és irodalom. A magyar irodalom rövid
története, Budapest, Vigilia, 1993, 230–235. [Kosztolányi Dezső alcím alatt; 230–231.]
1997
László Rónay, Abriβ der ungarischen
Literaturgeschichte, Deutsche Übersetzung von Mariann Gelányi,
Budapest, Corvina Kiadó, 1997, 199–206. [Dezső
Kosztolányi alcím alatt; 199–201.]
2000
Új magyar irodalmi lexikon, főszerk. Péter László,
Budapest, Akadémiai Kiadó, 2., jav. kiad., 2000, 1202–1204. [Kosztolányi Dezső alcím alatt; 1202.]
2001
Czine Mihály, Magyar irodalom a huszadik században,
Budapest, Kortárs Kiadó, 2001, 33–35. [A modern polgári
irodalom kibontakozása fejezetcím, Kosztolányi
Dezső alcím alatt.]
2002
Hima Gabriella, Kosztolányi Dezső, in 21. századi enciklopédia. Magyar irodalom, szerk.
Borbély Sándor, [Budapest], Pannonica Kiadó, 2002, 233–242 [234].
2004
Révai Új Lexikona, XII, Klc–Ky, főszerk. Kollega Tarsoly István, Szekszárd, Babits Kiadó,
2004, 386–389. [Kosztolányi Dezső alcím alatt;
386.]
2007
Bónus Tibor, Paródia, technika és az irodalom médiuma. 1912:
Karinthy Frigyes: Így írtok ti, in A magyar irodalom történetei. 1800-tól
1919-ig, szerk. Szegedy-Maszák Mihály, Veres András, Budapest,
Gondolat Kiadó, 2007, 839–855 [850].
Szegedy-Maszák Mihály, A kettős Monarchia emléke a magyar
irodalomban. 1924: Megjelenik Kosztolányi Dezső Pacsirta című
regénye, in A magyar irodalom történetei.
1920-tól napjainkig, szerk. Szegedy-Maszák Mihály, Veres András,
Budapest, Gondolat Kiadó, 2007, 96–107 [100–101].
Szegedy-Maszák Mihály, A regényszerűség meghaladása. 1933:
Kosztolányi Dezső: Esti Kornél, in A magyar
irodalom történetei. 1920-tól napjainkig, szerk. Szegedy-Maszák
Mihály, Veres András, Budapest, Gondolat Kiadó, 2007, 230–244 [232].
2010
Gintli Tibor, Kosztolányi Dezső, in Magyar irodalom, főszerk. Gintli Tibor, Budapest,
Akadémiai Kiadó, 2010, 778–785 [779– 780].
Grendel Lajos, A modern magyar irodalom története. Magyar
líra és epika a 20. században, Pozsony, Kalligram, 2010, 73–85.
[A Nyugat első nemzedékének lírája fejezetcím,
Kosztolányi Dezső alcím alatt; 76].
A szegény kisgyermek panaszai az
irodalomtanításban
n
Jegyzet A bibliográfia a segédkönyvek
tekintetében e művek kiadási sajátosságai miatt nem törekszik teljességre. A
tankönyvek az első megjelenés, vagy az általunk elsőként ismert kiadás
sorrendjében szerepelnek, csak egy kiadás évét feltüntetve. Kivételt
képeznek ez alól azok a kötetek, amelyeknél a kiadások során az oldalszámok
megváltoztak, illetve ahol ugyanolyan tartalmú könyv több oktatási
struktúrában is nevesítve használatos volt.
1968
Kanizsai-Nagy Antal, Magyar irodalom. Irodalomtörténet III.
a gimnázium IV. osztálya számára, Budapest, Tankönyvkiadó, 1968,
114. [Költői útja alcím alatt a kötet
említése.]
1974
Molnár János, Magyar irodalom IV. Irodalomtörténet III. a
dolgozók gimnáziuma IV. osztálya számára, Budapest, Tankönyvkiadó,
1974, 3. kiad., 85. [Mint aki a sínek közé esett…;
rövid elemzés.]
1978
Gyermekirodalom. Kézirat, szerk. Bauer Gabriella,
Budapest, Tankönyvkiadó, 1978, 140 (Óvónőképző Intézetek. Irodalom). [A kötet
említése és rövid bemutatása.]
1980
Mohácsy Károly, Irodalom a szakközépiskola III. osztálya
számára, Budapest, Tankönyvkiadó, 1980, 260–261, 366–369. [A játékosságtól – A kijózanodásig alcím alatt.]
1982
Goda Imre–M. Boda Edit, Irodalmi olvasókönyv az általános
iskola 7. osztálya számára, Budapest, Tankönyvkiadó, 1982, 14–15.
[Kip-kop, köveznek, vers és feladatsor
(14–15).] = G. I.–M. B. E., Irodalom 7. Irodalmi
olvasókönyv az általános iskola 7. osztálya számára, Celldömölk,
Pauz Kiadó, [1995], 14–15. [Kip-kop, köveznek, vers
és feladatsor (14–15).]
Szegedy-Maszák Mihály et al., Irodalom a gimnázium III.
osztálya számára, Budapest, Tankönyvkiadó, 1982, 349–351. [A szegény kisgyermek panaszai alcím alatt.]
1988
Irodalom. 5. osztály, [Zsolnai Anikó–Zsolnai
Józsefné], Törökbálint, Kísérleti Általános Iskola, 1988, 9–12. [Este, este…; vers és feladatsor (9–10); Mostan színes tintákról álmodom; vers és feladatsor
(11–12).] = Irodalom az általános iskola 5. osztálya
számára. Nyelvi, irodalmi és kommunikációs nevelés, [Zsolnai
Anikó–Zsolnai Józsefné], Budapest, Tankönyvkiadó, 1990, 10–13. [Este, este…; vers és feladatsor (10–11); Mostan színes tintákról álmodom; vers és feladatsor
(12–13).]
1991
Kelemen Péter, Kosztolányi Dezső: A szegény kisgyermek
panaszai c. versciklusának feldolgozása, in Ács Pál et al., Irodalom. 8. osztály, Veszprém, OTTV, 1991, 30–106.
[Pályakép, a kötet jellemzése, verselemzések, feladatsorok.]
1992
H. Tóth István, A stílus. Az általános iskola 8. osztálya
számára, Kézirat gyanánt!, Veszprém, OTTV, 1992, 33 (Nyelvi,
Irodalmi és Kommunikációs Nevelés). [Megszemélyesítés cím alatt; Kosztolányi Dezső Este, este… kezdetű verséhez kapcsolódó feladatok.] = H. Tóth
István, A stílus. Az általános iskola 8. osztálya
számára, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1993, [2. kiad.], 17.
[Megszemélyesítés cím alatt; Kosztolányi Dezső
Este, este… kezdetű verséhez kapcsolódó
feladatok.]
H. Tóth István, Munkatankönyv a 7. osztályos irodalmi
tanulmányokhoz, Kecskemét, Bács-Kiskun Megyei Pedagógiai Intézet,
1992, 107–108. [A nyelv-varázsnak is hódoló cím
alatt; Feladatok a Kip-kop, köveznek kezdetű
vershez.]
Zsolnai Anikó–Zsolnai Józsefné, Irodalom az általános iskola
7. osztálya számára, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1992, 53– 54.
[Kosztolányi Dezső művei alcím alatt a kötet
rövid bemutatása.]
1993
Rottmayer Jenő, Irodalmi olvasókönyv az általános iskola 8.
osztálya számára, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1993, [2.,
átdolg. kiad.], 160–161. [A Mostan színes tintákról
álmodom vers elemzése.]
1994
Bene Kálmán–Gyémánt Csilla, Magyar irodalom. Munkafüzet. 7.
osztály, Szeged, Mozaik Oktatási Stúdió, 1994, 92–93. [A ciklus
verseihez kapcsolódó feladatok.]
Bene Kálmán–Gyémánt Csilla–Madácsy Piroska, Irodalom a
hatosztályos középiskolák I. osztálya számára, Budapest, Nemzeti
Tankönyvkiadó, 1994, 204–206. [Versek és feladatok.]
Mohácsy Károly, Irodalom a középiskola III. osztálya
számára, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1994, (2. kiad.), 366–369.
[A szegény kisgyermek panaszai alcím
alatt.]
Varga Domokos, Irodalmi olvasókönyv az általános iskola 7.
osztálya számára, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1994, 36–37.
[A szegény kisgyermek panaszai-ból alcím alatt;
A játék (36); Mély éjeken
hányszor nézlek, te Térkép (36–37); A
nagyanyámhoz vittek el aludni (37).]
1995
Alföldy Jenő, Irodalom a tizennégy éves diákoknak,
Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1995, 33–38. [A szegény
kisgyermek panaszai. Részletek alcím alatt; És
látom Őt, a Kisdedet (33); Ó, a halál
(33–34); A rút varangyot véresen megöltük (34);
Ez a beteg, boros, bús, lomha Bácska (35).]
Alföldy Jenő, Versek és elemzések a tizenhárom-tizenégy éves
diákoknak, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1995, 79–87. [A ciklus
bemutatása, valamint a Mint aki a sínek közé esett…
kezdetű vers elemzése.]
Rónay László, Irodalom a középiskolák III. osztálya
számára, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1995, 181–183. [A szegény kisgyermek panaszai alcím alatt; A ciklus
rövid ismertetése.]
Sipos Sándor, Irodalom III., Debrecen, Pedellus
Kiadó, 1995, 46–48. [A szegény kisgyermek panaszai
cím alatt, elemzés (46–47); Mint aki a sínek közé
esett…, elemzés (47); Mostan színes tintákról
álmodom, elemzés (48).] = Sipos Sándor, Irodalom a szakképző iskolák 9–10. osztálya számára, Debrecen,
Pedellus Kiadó, 1999, 302–303. [A szegény kisgyermek
panaszai cím alatt, elemzés (302); Mint aki a
sínek közé esett…, elemzés (302–303); Mostan
színes tintákról álmodom, elemzés (303).]
1996
Karádi Zsolt, Kosztolányi Dezső. Általános és középiskolások
számára, Debrecen, Tóth Könyvkereskedés és Kiadó, 1996, 18–40.
[A Fecskelány és a kisgyermek alcím alatt; A
kötet keletkezéstörténtének, majd magának a ciklusnak részletes bemutatása, a
versek egészének vagy részleteinek elemzésével. A teljes terjedelmükben közölt
versek: Mint aki a sínek közé esett… (28); Azon az éjjel (32); Ez a beteg,
boros, bús, lomha Bácska (33); A napraforgó,
mint az őrült (34); Már néha gondolok a
szerelemre (34–35); Menj, kisgyerek
(39).]
Madocsai László, Irodalom a középiskolák III. osztálya
számára, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996, 208–209. [A szegény kisgyermek panaszai alcímmel.] = Madocsai
László, Irodalom a középiskolák 11. évfolyama számára.
Átdolgozott kiadás, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2004, 249–251.
[A szegény kisgyermek panaszai alcím alatt; A
kötet bemutatása, majd az alábbi versek ismertetése: Mint
aki a sínek közé esett…; Azon az éjjel;
Az iskolában hatvanan vagyunk; Mostan színes tintákról álmodom.] = Madocsai László,
Irodalom a középiskolák 11. évfolyama számára.
Átdolgozott kiadás, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2007, 249–251.
[A szegény kisgyermek panaszai alcím alatt; A
kötet bemutatása, majd az alábbi versek ismertetése: Mint
aki a sínek közé esett…; Azon az éjjel;
Az iskolában hatvanan vagyunk; Mostan színes tintákról álmodom.]
Somi Éva, Irodalmi feladatgyűjtemény a középiskolák IV.
osztálya számára. A XX. század magyar és világirodalma, Szeged,
Mozaik Oktatási Stúdió, 1996, 107. [A szegény kisgyermek
panaszai alcím alatt.]
1997
A szöveg vonzásában I. Bejáratok – Irodalom, szerk.
Arató László– Pála Károly, Budapest, Műszaki Könyvkiadó, 1997, 14 (Calibra
Könyvek). [Feladat: Kosztolányi Az iskolában hatvanan
vagyunk és Szabó Lőrinc Elemi című
verseinek elemzése az Esti Kornélnovellák
kapcsán.]
Cserhalmi Zsuzsa, Irodalom tankönyv 10–11 éveseknek,
Budapest, Korona Kiadó, 1997, 108–111. [A ciklus bemutatása, elemzések,
feladatok.]
Kiss Ferenc, A szerep-líra klasszikus ciklusa
(részletek), in Cserhalmi Zsuzsa, Irodalom
tanári kézikönyv 10–11 évesek számára készült tankönyvhöz, Budapest,
Korona Kiadó, 1997, 193–197.
1998
Forgács Anna–Mayer József–Turcsányi Márta, Irodalom III.
Szövegek, képek, információk. Világbanki képzési program
irodalomkönyve, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1998, 290. [A gyermekkor, a gyermeki lét Kosztolányi alkotásaiban
alcím alatt; A szegény kisgyermek panaszai rövid
bemutatása.]
Virág Gyuláné–Szabó Gézáné, Irodalom 8. Áttekintés a 20.
század első felének irodalmáról az általános iskola 8., a nyolcévfolyamos
gimnázium 4. és a hatévfolyamos gimnázium 2. osztálya számára,
Celldömölk, Apáczai Kiadó, 1998, 74–77. [A szegény
kisgyermek panaszai (1910) alcím alatt a kötet rövid ismertetése.
Kérdések, feladatok az alábbi versekhez: Mint aki a sínek
közé esett…; Kip-kop, köveznek; Ó, a halál; Mostan színes
tintákról álmodom; Menj,
kisgyerek…]
1999
Irodalom 16–17 éveseknek, szerk. Eisemann György, H.
Nagy Péter, Kulcsár-Szabó Zoltán, Budapest, Korona Kiadó, 1999, 221. [A szegény kisgyermek panaszai – A bús férfi panaszai
alcím alatt; rövid ismertetés.]
2001
Cserhalmi Zsuzsa, Irodalomkönyv 8, Budapest, Korona
Kiadó, 2001, 66–69. [Kosztolányi Dezső, A szegény
kisgyermek panaszai (részletek) gyűjtőcím alatt feladatok, kérdések,
hosszabb, átfogó elemzés.]
2002
Mohácsy Károly, Irodalom a középiskolák 11. évfolyama
számára, Budapest, Krónika Nova Kiadó, 2002, 231–232. [A szegény kisgyermek panaszai alcím alatt.]
2003
Alföldy Jenő, Irodalom 8. Olvasókönyv a nyolcadik évfolyam
számára, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2003, 67–73. [A kötet
rövid ismertetése, majd a közölt versek elemzése, feladatok (És látom őt, a Kisdedet; A rút
varangyot véresen megöltük; Ez a beteg, borús
[!], bús, lomha Bácska).]
Diószegi Endre–Fábián Márton, Irodalom, 11.
évfolyam, Budapest, Krónika Nova Kiadó, 2003, 213. [A szegény kisgyermek panaszai alcím alatt rövid ismertetés.]
2004
Bánki István–Virág Gyuláné, Irodalom 8. Az általános iskola
8. osztálya és a 14 éves korosztály számára, Celldömölk, Apáczai
Kiadó, 2004, 43–46. [A ciklus rövid bemutatása, valamint az alábbi versek
elemzése: Mint aki a sínek közé esett…; Kip-kop, köveznek; Mostan színes
tintákról álmodom; Menj, kisgyermek
[!]]
Irodalmi feladatok, 8. évfolyam, [készült Mohácsy
Károly–Abaffy Lászlóné Irodalmi olvasókönyv 8.
évfolyam című tankönyvéhez], összeáll. Wacha Imréné, Budapest,
Krónika Nova Kiadó, 2004, 24–28. [Kosztolányi Dezső
műveiből főcím, A szegény kisgyermek
panaszai; A bús férfi panaszai
(Részletek) cím alatt; feladatsorok.]
Mohácsy Károly–Abaffy Lászlóné, Irodalmi olvasókönyv 8.
évfolyam, Budapest, Krónika Nova Kiadó, 2004, 50–51. [Kosztolányi Dezső, A szegény kisgyermek panaszai
(Részlet) cím alatt; A 49. oldalon szereplő vers (A rút varangyot véresen megöltük) rövid elemzése,
feladatok.]
Pethőné Nagy Csilla, Irodalomkönyv 11, Budapest,
Korona Kiadó, 2004, 411–412, 417–421. [Pályakép, a kötet rövid ismertetése
(411–412); A szegény kisgyermek panaszai
(versfüzér) gyűjtőcím alatt feladatok és rövid elemzések: Mint aki a sínek közé esett… (418); Menj, kisgyerek (418–419); Mostan
színes tintákról álmodom (419–421).] = P. N. Cs., Irodalomkönyv a szakközépiskolák 11. évfolyama
számára, Budapest, Korona Kiadó, 2004, 339–340, 344–348. [Pályakép, a
kötet rövid ismertetése (339–340); A szegény kisgyermek
panaszai (versfüzér) gyűjtőcím alatt feladatok és rövid elemzések:
Mint aki a sínek közé esett… (345); Menj, kisgyerek (345–346); Mostan
színes tintákról álmodom (346–348).] = P. N. Cs., Irodalomkönyv a szakközépiskolák 11. évfolyama
számára, Budapest, Korona Kiadó, 2009, 412, 417–421 [Pályakép, a kötet
rövid ismertetése, 412; A szegény kisgyermek panaszai
(versfüzér) gyűjtőcím alatt feladatok és rövid elemzések: Mint aki a sínek közé esett… (418); Menj, kisgyerek (418–419); Mostan
színes tintákról álmodom (419–421).] = P. N. Cs., Irodalom a szakközépiskolák 11. évfolyama számára,
Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2009, 340, 344–348. [Pályakép, a kötet rövid
ismertetése (340); A szegény kisgyermek panaszai
(versfüzér) gyűjtőcím alatt feladatok és rövid elemzések: Mint aki a sínek közé esett… (345); Menj, kisgyerek (345–346); Mostan
színes tintákról álmodom (346–347).] = P. N. Cs., Irodalomkönyv. A szakközépiskolák 11. évfolyama
számára, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2010, 291, 296–299.
[Pályakép, a kötet rövid ismertetése (291), A szegény
kisgyermek panaszai (versfüzér) gyűjtőcím alatt feladatok és rövid
elemzések: Mint aki a sínek közé esett… (297);
Menj, kisgyerek (297–298); Mostan színes tintákról álmodom (298–299).]
2005
Hámor Jánosné, Irodalmi olvasókönyv az általános iskola 8.
osztálya számára, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2005, 114–121.
[Kosztolányi Dezső élete és költészete cím
alatt.]
Hámor Jánosné, Irodalmi feladatlapok az általános iskola 8.
osztálya számára, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2005, 52–53.
[Feladatok az alábbi versekkel kapcsolatban: Kip-kop,
köveznek; Mostan színes tintákról
álmodom; Már néha gondolok a
szerelemre.]
2006
Kötelező versek lexikona, szerk. Oroszlán Éva,
Budapest, DFT-Hungária Könyv- és Társasjáték Kiadó, 2007, 124. [Szegény kisgyermek panaszai alcím alatt rövid
ismertetés és szerkezetelemzés.]
Mohácsy Károly, Irodalom a középiskolák 11. évfolyama
számára, [2., átdolg. kiad.], Budapest, Krónika Nova Kiadó, 2006,
231–232. [A szegény kisgyermek panaszai alcím
alatt.]
2007
Petz György, Feladatgyűjtemény Madocsai László Irodalom a
középiskolák 11. évfoyama számára című könyvéhez, Budapest, Nemzeti
Tankönyvkiadó, 2007, 114–116. [Feladat: kisdolgozat készítése a ciklusról
elemzés és Karinthy Kosztolányi-paródiája segítségével.]
2008
A nagy belépő és "továbbírása", in Mélyfúrás. Kosztolányi, a lírikus és a prózaíró. Szövegértés,
szövegalkotás. Tanulói Munkafüzet 4., szerk. Fűköh Borbála, Pethőné
Nagy Csilla, Budapest, Educatio Kht., 2008, 5–25. [Mint aki
a sínek közé esett… (7); Menj,
kisgyerek (8); Múlt este én is jártam
ottan (9–10); Mostan színes tintákról
álmodom (10); Mély éjeken hányszor nézlek, te
Térkép (11); A rút varangyot véresen
megöltük (11–12).]
A nagy belépő és "továbbírása", in Mélyfúrás. Kosztolányi, a lírikus és a prózaíró. Szövegértés,
szövegalkotás. Tanári útmutató 4., szerk. Fűköh Borbála, Pethőné
Nagy Csilla, Budapest, Educatio Kht., 2008, 9–39. [Mint aki
a sínek közé esett… (14); Menj,
kisgyerek (14); Múlt este én is jártam
ottan (17–18); Mostan színes tintákról
álmodom (18); Mély éjeken hányszor nézlek, te
Térkép (18–19); A rút varangyot véresen
megöltük (19).]
Bánki István–Radóczné Bálint Ildikó–Virág Gyuláné, Irodalom
8, Celldömölk, Apáczai Kiadó, 2008, 68–71. [A
szegény kisgyermek panaszai alcím alatt a kötet bemutatása,
feladatok, az idézett versek elemzése: Mint aki a sínek
közé esett… (68), Kip-kop, köveznek
(69); Mostan színes tintákról álmodom (70).]
Mohácsy Károly, Színes irodalom a középiskolák 11. évfolyama
számára, Budapest, Krónika Nova Kiadó, 2008, 213–215. [A szegény kisgyermek panaszai gyűjtőcím alatt a kötet
rövid ismertetése, feladatok és rövid elemzések: Mint aki a
sínek közé esett… (214); Mostan színes
tintákról álmodom (215).]
2010
Baruch Magda, A vers megközelítése, Arad, Concord
Media Jelen, [2010], 53–55 (Irodalmi Jelen Könyvek). [A
rosszleányok – mondják – arra laknak kezdetű vers rövid
elemzése.]
2012
Pethőné Nagy Csilla, Irodalom 11, Budapest, Nemzeti
Tankönyvkiadó, 2012, 119–127. [A lírikus indulása
alcímmel, A szegény kisgyermek panaszai, Nyitó és záró vers, Mostan színes
tintákról álmodom részcímek alatt; Általános ismertetés, feladatok,
párhuzamok, elemzések a közölt versek alapján: (Mint aki a
sínek közé esett…, Menj, kisgyerek;
Mostan színes tintákról álmodom; A rút varangyot véresen megöltük).]
A szegény kisgyermek panaszainak versei a
kabarészínpadon
"A régi Műcsarnok Andrássy út 69. sz. alatti épületének alagsori helyisége egy
egész sereg kabarénak és színháznak adott otthont. […] 1917-ben ugyancsak Bárdos
Artúr vezetése alatt mint Andrássy úti Színház nyitotta meg a kapuit, s egy évad
kivételével (1924–25) 1933-ig kizárólag kabaréműsort játszott."
n
Itt
hangzott el 1920. szeptember 9-én a ciklus egyik versét feldolgozó Színes tinták című dal, Molnár Mihály zenéjével,
Ürmössy Anikó előadásában. A sikerről árulkodhat az a tény, hogy október 15-én
egy újabb, A húgomat a bánat eljegyezte című Molnár
Mihály-kompozíciót énekelt Ürmössy Anikó, melyet azután 1923. február 15-én
megismételt. A ciklus verseiből készült dalok folytatásaként két hónap múlva,
1923. április 20-án, A kutya című, ugyancsak Molnár
Mihály megzenésítette Kosztolányi-vers került szintén Ürmössy Anikó
produkciójában a közönség elé – ebben valószínűleg A kis
kutya kezdetű verset gyaníthatjuk. A dalok előadóját Molnár Gál
Péter 1968-ban így búcsúztatja: "Érdekes hangú színésznő volt. Karinthy Holnap reggelének bemutatójában fontos szerepet kapott
és egyik vezető művésze volt a két világháború között a Bethlen téri Színpadnak.
[…] Nevét elsősorban mint előadóművésznő és sanzonett szerezte. Ady, Kosztolányi
és József Attila verseinek, megzenésített dalainak rendkívül kulturált
előadóművésze volt."Jegyzet Alpár Ágnes, A fővárosi kabarék műsora
1901–1944, Budapest, Magyar Színházi Intézet, 1978, 245. A
produkciók adatai ugyancsak ebből a forrásközlésből származnak.
n
A nekrológban említett játszóhelyről szintén érdemes pár szót
ejteni.
Jegyzet M[olnár]. G[ál]. P[éter]., Meghalt Ürmössy Anikó, Népszabadság, 1968. március
1., 7.
"A Bethlen-téri Színpadot a Reiner Dezső műépítész által tervezett bérpalotában a
ház tulajdonosa, Rákos Tibor rendezte be és nyitotta meg 1929. november 29-én. A
város legnépesebb munkásnegyedében létesített színház első igazgatója Fekete
József volt, aki még az Apolló, majd az Omnia Kabaréban szerzett gazdag
tapasztalatokat. A művészeti vezetéssel Dezsőffy Lászlót, a dramaturgiai
teendőkkel Korcsmáros Nándort (aki 1931-től művészi igazgató lett), a zenei
irányítással Hetényi-Heidelberg Albertet bízták meg. A színpad 1932- ig
kizárólag kabaréműsort játszott, 1933-ban azonban új vezetőség került a
vállalkozás élére, s ez háromfelvonásos színművekre tért át."
n
Azért is érdekes, hogy Ürmössy Anikó neve összeforrt ezzel a színpaddal, mert
1931. január 16-án a Bethlen téren is elhangzik A húgomat a
bánat eljegyezte kezdetű vers. Csakhogy ezúttal nemcsak a zeneszerző
más, Molnár Mihály helyett Hetényi-Heidelberg Albert, de az előadó is: Kéky
Rózsi. Róla viszont néhány Bethlen téri fellépésén kívül nem is igen tud többet
a szakirodalom.
Jegyzet Alpár Ágnes, A fővárosi kabarék műsora
1901–1944, Budapest, Magyar Színházi Intézet, 1978, 531.
Hangfelvételek: versmondások és zenei anyagok
n
Jegyzet A bibliográfia nem törekszik teljességre. A hozzáférhető felvételek
versenként, azok ciklus szerinti sorrendjében szerepelnek, a verseket magyar
gyűjtőcím, majd a felvételen szereplő verskezdet alatt hozzuk. A Hungaroton
által kiadott tételek esetében a közölt adatok a Hungaroton archívumában
található adatlapokon alapulnak.
Mint aki a sinek közé esett…
Mint aki a sínek közé esett…, ea. Szacsvay László,
in Versek a középiskolák III. osztálya számára,
I–III, szerk. Gálos Tibor, Nóbel Iván, MHV, SLPX 19217-19, 1983, II/B/#1. =
Kosztolányi Dezső, A szegény kisgyermek panaszai – A bús
férfi panaszai (Részletek), szerk. Tóth Attila, MHV Hungaroton, SLPX
13999, MK 13999, 1984; HCD 14302, 2000, 2002, LP-MK A/#1, CD #1.
Kiel iu, falinta sur la rel’… [Mint aki a sínek közé
esett…], trad. Kálmán Kalocsay, ea. Papadimitriu Athina, in Bukedo ella Hungara Poezio. Poemoj el Hungara
Antologio, I–II [Magyar költői antológia eszperantó nyelven, I–II],
szerk. Benczik Vilmos, MHV Hungaroton, SLPX 13956, 1984, II/A/#4.
Mint aki a sínek közé esett…, ea. Máté Gábor, in
Lásd, kisfiam… Kosztolányi Dezső költői
önarcképe, kiad. Solténszky Tibor, Hangadó CD Kiadó, HA-CD 30498,
1998, #13.
Láng István, VII. szimfónia (1995–1997.) Kosztolányi Dezső
"Mint aki a sínek közé esett" kezdetű verse alapján, km. Herczenik
Anna (szoprán), Takács Tamara (alt), Prunyi Ilona (zongora), a Magyar Rádió
Szimfonikus Zenekara, vez. Tihanyi László, in Láng István, Hungaroton – 80 éves, MR közös kiadvány, HCD 32357, 2005,
#16–#28.
És látom Őt, a Kisdedet
És látom Őt, a Kisdedet, ea. Szacsvay László
(felvétel ideje: 1985), in Kosztolányi Dezső, A szegény
kisgyermek panaszai – A bús férfi panaszai (Részletek), szerk. Tóth
Attila, MHV Hungaroton, SLPX 13999, MK 13999, 1984; HCD 14302, 2000, 2002, LP-MK
A/#2, CD #2.
A doktor bácsi
A doktor bácsi, ea. Szacsvay László (felvétel ideje:
1985), in Kosztolányi Dezső, A szegény kisgyermek panaszai
– A bús férfi panaszai (Részletek), szerk. Tóth Attila, MHV
Hungaroton, SLPX 13999, MK 13999, 1984; HCD 14302, 2000, 2002, LP-MK A/#3, CD
#3.
Ó, a halál
Ó, a halál, ea. Szacsvay László (felvétel ideje:
1985), in Kosztolányi Dezső, A szegény kisgyermek panaszai
– A bús férfi panaszai (Részletek), szerk. Tóth Attila, MHV
Hungaroton, SLPX 13999, MK 13999, 1984; HCD 14302, 2000, 2002, LP-MK A/#4, CD
#4.
Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok
Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok, ea. Szacsvay
László (felvétel ideje: 1985), in Kosztolányi Dezső, A
szegény kisgyermek panaszai – A bús férfi panaszai (Részletek),
szerk. Tóth Attila, MHV Hungaroton, SLPX 13999, MK 13999, 1984; HCD 14302, 2000,
2002, LP-MK A/#5, CD #5.
Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok, ea. Papp
Zoltán, in Lásd, kisfiam… Kosztolányi Dezső költői
önarcképe, Hangadó CD Kiadó, HA-CD 30498, 1998, #4.
Azon az éjjel
Azon az éjjel, ea. Szacsvay László (felvétel ideje:
1985), in Kosztolányi Dezső, A szegény kisgyermek panaszai
– A bús férfi panaszai (Részletek), szerk. Tóth Attila, MHV
Hungaroton, SLPX 13999, MK 13999, 1984; HCD 14302, 2000, 2002, LP-MK A/#6, CD
#6.
Azon az éjjel, ea. Kaláka, in Kaláka–Kosztolányi, [Budapest], Helikon Kiadó–Gryllus, HE 1002
(Hangzó Helikon), 2005, #12.
Már néha gondolok a szerelemre
Már néha gondolok a szerelemre, ea. Szacsvay László
(felvétel ideje: 1985), in Kosztolányi Dezső, A szegény
kisgyermek panaszai – A bús férfi panaszai (Részletek), szerk. Tóth
Attila, MHV Hungaroton, SLPX 13999, MK 13999, 1984; HCD 14302, 2000, 2002, LP-MK
A/#7, CD #7.
Már néha gondolok a szerelemre, ea. Hegedűs D. Géza,
in Lásd, kisfiam… Kosztolányi Dezső költői
önarcképe, Hangadó CD Kiadó, HA-CD 30498, 1998, #8.
Az iskolában hatvanan vagyunk
Az iskolában hatvanan vagyunk, ea. Szacsvay László
(felvétel ideje: 1985), in Kosztolányi Dezső, A szegény
kisgyermek panaszai – A bús férfi panaszai (Részletek), szerk. Tóth
Attila, MHV Hungaroton, HCD 14302, 2000, 2002, #8.
Az iskolában hatvanan vagyunk, ea. Papp Zoltán, in
Lásd, kisfiam… Kosztolányi Dezső költői
önarcképe, Hangadó CD Kiadó, HA-CD 30498, 1998, #6.
Mostan színes tintákról álmodom
Mostan színes tintákról álmodom (Dálnok Lajos
zenéjével), ea. Kántor Béla, Dálnok Lajos (orgona), in [Cím nélkül],
Mesterhang!, Super C146, [1948–1949 tele], A.
Mostan színes tintákról álmodom, ea. Ruttkai Éva, in
Magyar Költők 21., szerk. Illés Lajos, MHV, EP
23627, 1967, A/#a.
Mostan színes tintákról álmodom, ea. Ruttkai Éva, in
Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán újvidéki előadóestje –
1969, I–II, MHV Hungaroton, LPX 14080-81, MK 14080-14081, 1969; HCD
14080- 81, 1995, LP-MK A/#5, CD #6.
Mostan színes tintákról álmodom (Deák Tamás
zenéjével), ea. Latinovits Zoltán, Randevú Zenekar, (felvétel ideje: 1974.
november 28.), in [Cím nélkül], MHV-Qualiton, SEP 26663, 1983, B.
Mostan színes tintákról álmodom, ea. Szacsvay László
(felvétel ideje: 1985), in Kosztolányi Dezső, A szegény
kisgyermek panaszai – A bús férfi panaszai (Részletek), szerk. Tóth
Attila, MHV Hungaroton, SLPX 13999, MK 13999, 1984; HCD 14302, 2000, 2002, LP-MK
A/#8, CD #9.
Mostan színes tintákról álmodom, ea. Máté Gábor, in
Lásd, kisfiam… Kosztolányi Dezső költői
önarcképe, Hangadó CD Kiadó, HA-CD 30498, 1998, #9.
Mostan színes tintákról álmodom, ea. Latinovits
Zoltán, in Latinovits Zoltán, 50 vers. Válogatás az MTV
archívumából, 2 db DVD, Sprinter Kiadói Csoport Kft., 2011, DVD No.
1, #25
Mostan színes tintákról álmodom, ea. Moór Marianna,
in Vers mindenkinek, 4., DVD, MTVA, 2011, #2.
Este, este…
Este, este…, ea. Latinovits Zoltán, in Latinovits
Zoltán, 50 vers. Válogatás az MTV archívumából, 2
db DVD, Sprinter Kiadói Csoport Kft., 2011, DVD No. 1, #24.
Én félek
Én félek, ea. Szacsvay László (felvétel ideje:
1985), in Kosztolányi Dezső, A szegény kisgyermek panaszai
– A bús férfi panaszai (Részletek), szerk. Tóth Attila, MHV
Hungaroton, HCD 14302, 2000, 2002, #10.
Ódon, ónémet, cifra óra
Ódon, ónémet, cifra óra, ea. Szacsvay László
(felvétel ideje: 1985), in Kosztolányi Dezső, A szegény
kisgyermek panaszai – A bús férfi panaszai (Részletek), szerk. Tóth
Attila, MHV Hungaroton, HCD 14302, 2000, 2002, #11.
Ódon, ónémet, cifra óra, ea. Kaláka, in Az én szívemben boldogok a tárgyak. Gryllus
(Móra–Kaláka zenés könyv), GMC 007, GCD 022, 1993, MC A/#11, CD#11. = Kaláka–Kosztolányi, [Budapest], Helikon Kiadó–Gryllus,
HE 1002 (Hangzó Helikon), 2005, #2.
Lánc, lánc, eszterlánc
Lánc, lánc, eszterlánc, ea. Szacsvay László
(felvétel ideje: 1985), in Kosztolányi Dezső, A szegény
kisgyermek panaszai – A bús férfi panaszai (Részletek), szerk. Tóth
Attila, MHV Hungaroton, HCD 14302, 2000, 2002, #12.
Lánc, lánc, eszterlánc, ea. Kaláka, in Kaláka, Hungaroton-Pepita, SLPX 17501, 1977, #9. =
Kaláka, Gryllus, GMC 002, GCD 015, 1993, # 11.
= Kaláka–Kosztolányi, [Budapest], Helikon
Kiadó–Gryllus, HE 1002 (Hangzó Helikon), 2005, #20.
Akárcsak egy kormos szénégető
Akárcsak egy kormos szénégető, ea. Szacsvay László
(felvétel ideje: 1985), in Kosztolányi Dezső, A szegény
kisgyermek panaszai – A bús férfi panaszai (Részletek), szerk. Tóth
Attila, MHV Hungaroton, SLPX 13999, MK 13999, 1984; HCD 14302, 2000, 2002, LP-MK
A/#9, CD #13.
Anyuska régi képe
Anyuska régi képe, ea. Szacsvay László (felvétel
ideje: 1985), in Kosztolányi Dezső, A szegény kisgyermek
panaszai – A bús férfi panaszai (Részletek), szerk. Tóth Attila, MHV
Hungaroton, SLPX 13999, MK 13999, 1984; HCD 14302, 2000, 2002, LP-MK A/#10, CD
#14.
Szegény anyám csak egy dalt zongorázik
Szegény anyám (Deák Tamás zenéjével), ea. Latinovits
Zoltán, Deák Együttes, (felvétel ideje: 1976. július 30. [!]), in [Cím nélkül],
MHV-Qualiton, SEP 26663, 1983. A.
Szegény anyám csak egy dalt zongorázik, ea. Szacsvay
László (felvétel ideje: 1985), in Kosztolányi Dezső, A
szegény kisgyermek panaszai – A bús férfi panaszai (Részletek),
szerk. Tóth Attila, MHV Hungaroton, SLPX 13999, MK 13999, 1984; HCD 14302, 2000,
2002, LP-MK A/#11, CD #15.
Szegény anyám csak egy dalt zongorázik, ea.
Latinovits Zoltán, in Verset mondok. Összeállítás
Latinovits Zoltán versfelvételeiből, szerk. Dorogi Zsigmond, MHV
Hungaroton–MR, LPX 13992, MK 14289, HCD 14289, 1984, LP-MK A/#7, CD #19.
Szegény anyám csak egy dalt zongorázik, ea. Hegedűs
D. Géza, in Lásd, kisfiam… Kosztolányi Dezső költői
önarcképe, Hangadó CD Kiadó, HA-CD 30498, 1998, #3.
Én öngyilkos leszek…
Én öngyilkos leszek…, ea. Szacsvay László (felvétel
ideje: 1985), in Kosztolányi Dezső, A szegény kisgyermek
panaszai – A bús férfi panaszai (Részletek), szerk. Tóth Attila, MHV
Hungaroton, SLPX 13999, MK 13999, 1984; HCD 14302, 2000, 2002, LP-MK A/#12, CD
#16.
Én öngyilkos leszek…, ea. Máté Gábor, in Lásd, kisfiam… Kosztolányi Dezső költői önarcképe,
Hangadó CD Kiadó, HA-CD 30498, 1998, #7.
A játék
A játék, ea. Haumann Péter, in A játék az gyönyörű… Versek gyerekeknek, vál. Szabó Éva, MR–MHV
Hungaroton, LPX 13906, 1981, A/#2.
A játék, ea. Kaláka, in Az én
szívemben boldogok a tárgyak. Gryllus (Móra–Kaláka zenés könyv), GMC
007, GCD 022, 1993, MC A/#16, CD#16. = Hol a
nadrágom? Gryllus, GMC 011, GCD 003, 1995, MK A/#3, CD #3. = Kaláka–Kosztolányi, [Budapest], Helikon Kiadó–
Gryllus, HE 1002 (Hangzó Helikon), 2005, #5.
A játék, ea. Hegedűs D. Géza, in Lásd, kisfiam… Kosztolányi Dezső költői önarcképe,
Hangadó CD Kiadó, HA-CD 30498, 1998, #1.
A rút varangyot véresen megöltük
A rút varangyot véresen megöltük, ea. Szacsvay
László (felvétel ideje: 1985), in Kosztolányi Dezső, A
szegény kisgyermek panaszai – A bús férfi panaszai (Részletek),
szerk. Tóth Attila, MHV Hungaroton, SLPX 13999, MK 13999, 1984; HCD 14302, 2000,
2002, LP-MK A/#13, CD #17.
Féltizenkettő
Féltizenkettő, ea. Szacsvay László (felvétel ideje:
1985), in Kosztolányi Dezső, A szegény kisgyermek panaszai
– A bús férfi panaszai (Részletek), szerk. Tóth Attila, MHV
Hungaroton, HCD 14302, 2000, 2002, #18.
Ez a beteg, boros, bús, lomha Bácska
Ez a beteg, boros, bús, lomha Bácska, ea. Szacsvay
László (felvétel ideje: 1985), in Kosztolányi Dezső, A
szegény kisgyermek panaszai – A bús férfi panaszai (Részletek),
szerk. Tóth Attila, MHV Hungaroton, SLPX 13999, MK 13999, 1984; HCD 14302, 2000,
2002, LP-MK A/#14, CD #19.
A rosszleányok – mondják – arra laknak
A rosszleányok – mondják – arra laknak, ea. Szacsvay
László (felvétel ideje: 1985), in Kosztolányi Dezső, A
szegény kisgyermek panaszai – A bús férfi panaszai (Részletek),
szerk. Tóth Attila, MHV Hungaroton, SLPX 13999, MK 13999, 1984; HCD 14302, 2000,
2002, LP-MK A/#15, CD #20.
Jaj, az estét úgy szeretem
Jaj, az estét úgy szeretem, ea. Szacsvay László
(felvétel ideje: 1985), in Kosztolányi Dezső, A szegény
kisgyermek panaszai – A bús férfi panaszai (Részletek), szerk. Tóth
Attila, MHV Hungaroton, SLPX 13999, MK 13999, 1984; HCD 14302, 2000, 2002, LP-MK
A/#16, CD #21.
Ilyenkor a szobánk mint a sziget
Ilyenkor a szobánk mint a sziget, ea. Szacsvay
László (felvétel ideje: 1985), in Kosztolányi Dezső, A
szegény kisgyermek panaszai – A bús férfi panaszai (Részletek),
szerk. Tóth Attila, MHV Hungaroton, SLPX 13999, MK 13999, 1984; HCD 14302, 2000,
2002, LP-MK A/#17, CD #22.
A sakk
A sakk, ea. Szacsvay László (felvétel ideje: 1985),
in Kosztolányi Dezső, A szegény kisgyermek panaszai – A bús
férfi panaszai (Részletek), szerk. Tóth Attila, MHV Hungaroton, HCD
14302, 2000, 2002, #23.
A húgomat a bánat eljegyezte
A húgomat a bánat eljegyezte, ea. Szacsvay László
(felvétel ideje: 1985), in Kosztolányi Dezső, A szegény
kisgyermek panaszai – A bús férfi panaszai (Részletek), szerk. Tóth
Attila, MHV Hungaroton, SLPX 13999, MK 13999, 1984; HCD 14302, 2000, 2002, LP-MK
A/#18, CD #24.
Jaj, hová lettek a zongorás estek?
Jaj, hová lettek a zongorás estek, ea. Szacsvay
László (felvétel ideje: 1985), in Kosztolányi Dezső, A
szegény kisgyermek panaszai – A bús férfi panaszai (Részletek),
szerk. Tóth Attila, MHV Hungaroton, HCD 14302, 2000, 2002, #25.
Mély éjeken hányszor nézlek, te Térkép
Mély éjeken…, ea. Máté Gábor, in Lásd, kisfiam… Kosztolányi Dezső költői önarcképe,
Hangadó CD Kiadó, HA-CD 30498, 1998, #5.
Künn a sárgára pörkölt nyári kertben
Künn a sárgára pörkölt nyári kertben, ea. Hegedűs D.
Géza, in Lásd, kisfiam… Kosztolányi Dezső költői
önarcképe, Hangadó CD Kiadó, HA-CD 30498, 1998, #12.
Menj, kisgyerek
Menj, kisgyerek, ea. Szacsvay László (felvétel
ideje: 1985), in Kosztolányi Dezső, A szegény kisgyermek
panaszai – A bús férfi panaszai (Részletek), szerk. Tóth Attila, MHV
Hungaroton, SLPX 13999, MK 13999, 1984; HCD 14302, 2000, 2002, LP-MK A/#19, CD
#26.
Szemelvénygyűjtemény
Kosztolányi A szegény kisgyermek panaszairól
A költő saját művével kapcsolatos megnyilatkozásainak közlésekor a teljesség
igényét fontosabbnak tartom, mint az ismétlődések elkerülését – ezért olyan
levélrészletek, nyilatkozatok is kerültek ide, amelyek jelen kötet más
fejezeteiben (szövegkritika, keletkezéstörténet) is olvashatók. Kimaradtak
viszont azon levélrészletek, amelyek még nem a konkrét ciklusról tudósítanak,
hanem Kosztolányi gyermekkor iránti érdeklődését tanúsítják, és ekképpen – mint
a ciklust inspiráló szövegek – a keletkezéstörténeti tanulmányban kaptak
helyet.
Kosztolányi először 1909. augusztus 14-én, Szabadkáról kelt levelében tesz
említést az akkor már késznek ítélt ciklusról Csáth Gézának. Az idézett mondat
tanúsága szerint Kosztolányi kezdetekről fogva nagyra tartotta A szegény kisgyermek panaszait:
Néhány nagy dolgot írtam – többek közt egy összefüggő lírai-epikai elbeszélést – versekben – a gyerekkoromról – s ennek és a többinek igazán örülök.nJegyzet KDLN, 191.
Szeptember elején már a kiadással kapcsolatos terveivel is eldicsekszik
Babitsnak:
Verseim jelenleg Osváthnál [!] vannak, minthogy a könyvem a Nyugattal szeretném kiadatni.nJegyzet KDLN, 193. Réz Pál a levél datálásánál a szeptember 4-ét valószínűsíti.
A Nyugat végül csupán egy bőséges válogatást közöl
az anyagból 1910 áprilisában. Kosztolányinak ekkorra már megvan a kiadója. A
rangos publikáció, valamint a kötetkiadás lehetősége arra inspirálja, hogy
bővítse a ciklus meglévő anyagát – amint arról Lányi Heddának beszámol. A
levélből kitűnik, hogy Kosztolányi A szegény kisgyermek
panaszait már ekkor, megjelenése előtt is, gyorsan gyarapodó költői
életműve kulcsfontosságú opusának tartja.
Édes kis angyalom, Hedda,bocsásd meg a naiv címzést. De én most egészen naiv vagyok. Naiv és boldog, nagyszerű verseket írok, folytatom A szegény kisgyermek panaszai-t, pár nap múlva egészen befejezem, s aztán sajtó alá rendezem, és június közepén megjelenik. Boldogabb, izgatóbb, termékenyebb korszakom még nem volt. A költői erőm teljes pompájában, a zsenim feltétlen hatalmában érzem magamat. Érzem, hogy én vagyok a legnagyobb. Soha szebbet, igazabbat, forróbbat nem írtak magyar nyelven.nJegyzet KDLN, 205.
A megjelenés után Kosztolányi Gömöri Jenőtől kér feltehetően tiszteletpéldányokat
a könyvből.
A kötetemből mihamarabb kérek öt példányt. Legyen olyan jó és küldesse el a lakásomra. (Német u. 25. I. 7.) Szívességét előre köszönöm.nJegyzet KDLN, 215.
1911 januárjában egy Hatvany Lajosnak írt Kosztolányi-levélből az is kiderül,
hogy a kötet verseiből elkészültek az első műfordítások.
Igen tisztelt uram,szíves felszólítására itt küldöm Horvát Henrik fordításait, öt versét a Szegény kis gyermek panaszai-ból. A német címmel adós maradtam. Horvát Henrik most keres egy régies, kissé précieux és biedermejer címet. Rövidesen eljuttatja Önhöz. Csak arra kérném, hogy a kefelevonatot annak idején szíveskedjék eljuttatni hozzá, hogy a korrigálást maga végezhesse.
Horvát Henrik öt fordítása végül is a Rilke hatását mutató Aus einer Kindheit gyűjtőcímmel jelent meg a Neue ungarische Lyrik című, 1918-as antológiában.
Ugyancsak 1911-ből való az az (ön)életrajz, amelyben Kosztolányi először nevezi
legkedvesebb könyvének a kötetet.
Életrajzot kérnek tőlem? Két fontos adatot közlök. Az egyik: 1885 virágvasárnapja. Ekkor születtem. A másik: 1909 szeptembere. Ekkor írtam meg legkedvesebb könyvemet, amit ma is a legjobban szeretek: A szegény kisgyermek panaszai-t.nJegyzet Kosztolányi Dezső önéletrajza, in Budapesti Újságírók Egyesülete Almanachja, [Budapest], [Budapesti Újságírók Egyesülete], 1911, 338.
Tevan Andorral 1912 februárjában kezd el levelezni Kosztolányi. Márciusban már
egyszerre két verseskötetet tervezgetnek: a Mágiát
és A szegény kisgyermek panaszainak
díszkiadását.
Kedves jó uram, a kötetem összeállítása sokkal nagyobb munkába kerül, mint gondoltam. Éppen ezért az elküldésről leteszek, és szombaton nyújtom át Önnek személyesen, amikor Budapesten lesz. Addig elkészülök a Szegény kisgyermek panaszai-nak összeállításával is. Nagyon finom és tökéletes kötet mind a kettő. Önt csak arra kérem, hogy erre az utóbbira is kössük meg a szerződést, ugyanazokkal a feltételekkel, mint az előbbire, s mindkét szerződést foglaljuk írásba. A pénzt szombatig tudom nélkülözni, de akkor igen jólesnék, minél több, úgyhogy én 300 koronát kérnék, 200-at a Mágiá-ért, és 100 korona előleget a Szegény kisgyermek panaszai-ra. Ez – azt hiszem – nem ütközik nehézségbe, ugyebár kedves jó és nemes Fischer, azaz Tevan Andor!nJegyzet KDLN, 229.
Egy júliusi levélben ismét kitér A szegény kisgyermek
panaszaira – ekkor még az 1912-es karácsonyi megjelenésben
reménykedik. Itt merül fel először az illusztrációk igénye is.
Úgy gondolom, ez a kötet kora ősszel jön ki, A szegény kisgyermek pedig karácsony felé, karácsonyi ajándékul. Ennek illusztrálására vállalkozott Bálint Rezső, fiatal, kiváló piktor, aki a kecskeméti művésztelepen lakik. Írjon neki oda, várja a levelét (Kecskemét, művésztelep), mi kell, mi lehet…?nJegyzet KDLN, 232.
A nagy készülődéshez képest meglepő, hogy Sík Sándornak még a korábbi kiadások
valamelyikével szeretne kedveskedni. A levél végére írt lakcímből (I. Fehérvári
út 15/a V. 12.) tudható, hogy Kosztolányi 1912–1913-ban írhatta ezt a levelet,
tehát A szegény kisgyermek panaszai negyedik
kiadásának megjelenése előtt.
Kedves jó barátom,mindennap későn kell lefeküdnöm. Könnyelműség volt megígérnem a korai találkát. Mert pont 10-re sikerült felébrednem. Akkor el is indultam, kezemben egy "Szegény kis gyermek…"-kel, amellyel adós vagyok neked, de későn érkeztem hozzád.nJegyzet KDLN, 244.
1912 augusztusában Kosztolányi felkérést kap, hogy küldjön verset a Palicsi-tó
partján felépítendő díszkútra. Választása egyértelmű: Váli Gyula szabadkai
építésznek írt feleletében újból hangsúlyozza A szegény
kisgyermek panaszai iránti elfogult szeretetét.
Budapest 1912. augusztusbanKedves jó uram, bocsásson meg, hogy ilyen sokáig tétováztam, míg elküldöm az oszlopra való verset. Én eleget gondolkoztam a dolgon. Nézetem szerint ma már banális lenne egy direkt, erre a célra készült fürdő-reklám-emlékversikét odabiggyeszteni és egyképen bal ötlet lenne egy csinos, csattanós epigrammát kikanyarintani. (Oly könnyü ez.) A kérdést azonban megoldottam. Nekem van egy nagyon kedves könyvem, A szegény kisgyermek panaszai, amelyben gyerekéletem és szabadkai éveim mesélem el. Itt egy rész a palicsi tóról szól kit kivettem és most elküldöm. Örülnék, ha felkerülne a márványra és büszke lennék az ön és a polgármester úr szeretetére.Szivesen üdvözli: híve, régi tisztelője: Kosztolányi DezsőnJegyzet A díszkút felállításáról ld. Magyar László, Életek, iratok – iratok, életek. Egy levéltáros írásaiból, Újvidék, Forum, 1994, 103–107. Magyar László közli a levélváltást is. Kosztolányi levelének eredetije a Szabadkai Történelmi Levéltárban található, Lovas Borbála átirata ennek fényképmásolatáról készült.
Egy dátum nélküli, de a közelgő nyárra tett utalás okán 1913 tavaszára datálható,
Tevan Andornak írt levélben Kosztolányi a jó gazda gondosságával tér ki ismét
valamennyi, számára fontos kérdésre: a kötet tartalmára, az illusztrációra (itt
már mást ajánl Bálint Rezső helyett), a kötet árára, a majdani propagandára és
persze a honoráriumra.
Kedves jó uram,itt küldöm a Szegény kis gyermek panaszai-t, készen. Ez a teljes kötet. Nagyon meg vagyok elégedve az összeállításával, azt hiszem, új feltűnést fog kelteni. Arra kérem, még a nyáron szedesse ki, lassan és gonddal, hogy a kefelevonatot átadhassam az illusztrátornak. Három-négy remek illusztrációra gondolnék, amelyet valószínűleg Gulácsy Lajos fog írni. A betűkről – nagyon nagy, öklömnyi betűkről álmodom – majd élőszóval. A formátum igen nagy. A kötet ára: öt korona, vagy négy.Jó lenne előfizetési felhívásokat nyomtatni. Annak idején kommünikét adok ki. Legyen a dolog ünnepi.(A kötethez két verses előszót, vallomást írok.)Mellékelem az Athenaeum nyilatkozatát.Ezek után várom a levelét, amelyben találkát ad. És várom a 200 koronát is, amelyre most újra nagy-nagy szükségem van.nJegyzet KDLN, 246.
Május 1-jén Kosztolányi viszont ezt írja Tevannak:
A szegény kisgyermek lekopogtatott verseit türelmetlenül várom. Ne tartson fel Dévénynél. Sürgős és fontos.nJegyzet KDLN, 247.
A két levél a Levelek, naplók kötetben ebben a
sorrendben szerepel. Furcsának tűnik ugyanakkor, hogy Kosztolányi előbb az egész
nyarat felajánlja Tevannak a kefelenyomat elkészítésére, majd május elsején
hirtelen sürgetni kezdi. Úgy gondolom, a két levél fordított sorrendje lenne
logikus. Kosztolányi első körben a már kötetbe illesztett verseit egy korábbi
kötetkiadásban juttathatta el Tevannak, a most beillesztendőket pedig
folyóiratközlésekben vagy kéziratokban. A "lekopogás" feltehetően az összes,
különféle forrásokból származó vers egységes feldolgozását jelentette, amelynek
elküldését Kosztolányi május elsején siettette. Amikor ezt az anyagot kézhez
kapta, megszerkesztette belőle a leendő kötetet, és ezt a küldeményt kísérte a
bizonytalan datálású levél, amely immár "lassan és gonddal" végzett munkára
hívja fel a szedő figyelmét.
Illusztráció végül egyáltalán nem készült a kötethez, és a "két verses előszó,
vallomás" is elmaradt.
Egy másik, ugyancsak májusi levelében bécsi látogatásának eredményeiről számol be
Tevannak. Itt újra felbukkan az elküldött kézirat, ezúttal egy igen kecsegtető
német nyelvű kiadás apropóján.
Bécsben megismerkedtem Georg Viertellel, a Simplizissimus munkatársával, aki német fordításban olvasta A szegény kis gyermek panaszai-t, és arra kért, küldjem el neki német prózai fordításban (nem tud magyarul), mert le szándékozik fordítani. Ha ez sikerül, akkor a könyv okvetlenül az Insel Verlag-ban jön. Rainer Maria Rilke, akit most felkeresek Párisban, és aki ismerősöm, előszót ír hozzá.Arra kérem, édes, jó Tevan mester, küldje el az Önnél lévő kéziratot, hogy teljesen megbízható és becsületes fordítómnak, Stephan I. Kleinnek elküldjem Bécsbe, aki – becsületszavát adta – három nap alatt elkészíti belőle a prózai nyersfordítást, s aztán visszaküldi önnek. A német könyv természetesen az öné után jelenik meg.Kérem még egyszer erre. Ismer engem. Tudja, hogy szavamat betartom. Polgári becsületemmel [?] állom a szavamat. Három nap múlva visszakapja.Küldeményét és pontos válaszát postafordultával várom.nJegyzet KDLN, 248.
Ez a kiadás ugyancsak meghiúsult, Kosztolányi egyébként Rilkével esedékes
találkozóját is elmulasztotta Párizsban.
Szeptemberben Kosztolányi módosít a készülő kötet anyagán. A beillesztendő versek
méltatásából kitűnik, hogy kötete iránt érzett nagyrabecsülése mit sem
csökkent.
Kedves Tevan uram,az első levelem után sietve írom ezt. A Szegény kis gyermek panaszai két új, gyönyörű verssel bővül.1. Küldöm ezt, rögtön szedesse ki, és iktassa be ama vers után, amely így kezdődik:"Mi ez, mi ez?Szűz Mária" stb.Ez nagyon emeli a kötetet.2. A második vers a Kisvárosi fotográfia, amely a Mágiá- ban jelent meg. Ez is a ciklushoz tartozik, odavaló. Szedesse ki ezt is, és iktassa be ama kétstrófás vers után, amely a gyógyszertárról szól. Ez így végződik:"S a parasztokra gondolok,Mert a parasztok gonoszok."Címük nincs. Nagy, vörös kezdőbetű.Türelmetlenül várom az új korrektúrát és válaszát.nJegyzet KDLN, 251–252.
Kosztolányi tisztában van a propaganda jelentőségével, és – mint azt egy újabb
levele tanúsítja – a reklámanyag szövegének megírását sem kívánja a kiadóra
bízni. S persze rögtön szóba hozza a royalty kérdését
is.
Kedves jó uram,a prospektust itt küldöm. Kérem, szedesse ki – lehetőleg ezt is stílusosan –, talán vörös iniciáléval, mint a könyvet. És pár nap múlva, ha kész lesz, küldjön belőle néhányat. Akkor megállapodom A Hét-tel és a Nyugat-tal, és aztán utána is nyomathat.A prospektust vastag papírra vagy kartonra kérem.A könyv teste igen tetszik. A papír jó. A betűk kitűnőek. Helyeslem a tervét: vörös iniciálék, mindenütt vörös csillagok, egy lapon csak egy vers. A címlapról azonban talán beszéljünk még. Mindenesetre megdöbbentően finomnak és egyszerűnek kell lennie – rajz nélkül – a betűk által. Hogy vörös és fekete jó lesz-e? Még nem tudom. De a levonatokat minél előbb kérném. […]Sejtem, hogy a K. Gy. P. nagyon fog kelni. Ezért megállapodunk honoráriumban is. Minden 500 példány után 100 kor. Ugyebár? Ha kész lesz a prospektus, sok nevet adok, amelyekre küldhet prospektust, biztosan rendelni fognak.Szívesen köszönti, várja az új korrektúrát és postafordultával való válaszátKosztolányi Dezső
A korrektúrát elvégeztem. De kérem – miután kikorrigálták, még egyszer nézze át ön, és csak aztán nyomtassa. Kockázatos dolog egy emberre bízni ezt a nehéz feladatot.nJegyzet KDLN, 252–253.
Októberben újabb korrektúraforduló – ekkor már a Lánc, lánc,
eszterlánc… kötet anyagát is ígéri Tevannak.
Kedves jó uram,itt a korrektúra.Gondosan nézze át, mielőtt nyomni kezdené.A többit várom.Új verseskönyvemet szombaton adom postára.nJegyzet KDLN, 253.
Többi kötete előtt azonban A szegény kisgyermek
panaszain akar túlesni, mint azt a Lánc, lánc,
eszterlánc… anyagának elküldésekor hangsúlyozza is Tevannak:
Kedves jó uram,az új verseskönyvet sietve küldöm. Kérem, – hamarosan hozza ki. Első azonban A szegény kis gyermek… Mikor kapok levonatokat?nJegyzet KDLN, 254.
Kosztolányi az ősz folyamán korrektúráról korrektúrára egyre idegesebbnek tűnik.
Siettet és kevesell. "Mi van a Sz. k. gy. p.-val?"
n
– kérdi november 5-én. A sürgetésre
alighanem megkapja az újabb levonatot, mert egy újabb, pontosan nem datált
levélben már így ír:
Jegyzet KDLN, 255.
Kedves jó uram,sietve küldöm a korrektúrát, nehogy elkéssünk. Kérem, nagyon gondosan javíttassa ki, és azután ismét maga olvassa el.Botrányos dolog lenne, hogyha egy ilyen jeles díszmunkába valahogy sajtóhiba csúszna. Még az ékezetek is fontosak.A reklámot legyen szíves rám bízni. Egy hét múlva kijövünk. A Hét jubileumi számában ír róla. Minden rendben van.Az új verseskönyvem gyönyörű lesz: csak hétfőn tehetem postára, megvárom, míg a Nyugat új számában megjelennek új verseim (amelyekről nincs kéziratom). Így küldöm el önnek, teljesen készen.Új levonatokat várva vagyok önnek igaz híveKosztolányi DezsőnJegyzet KDLN, 254.
Ez a két utóbbi levél ismét fordított sorrendben szerepel a Levelek, naplók című kötetben. A Nyugat-utalás azonban segít pontosítani a nem datált levél
keletkezését is. Kosztolányinak a folyóirat 1913/22. számában jelentek meg a
Bácskai rajz és a Reggeli című versei, melyek azután a Lánc,
lánc, eszterláncban láttak napvilágot.
n
(A
levélhez írt jegyzet hibásan említi a Szonett azokhoz, akik
még húsz évesek és a Nem szabad feledni
című verseket, azok a Nyugat 1913/10. számában,
május 16-án jelentek meg.)Jegyzet A Bácskai rajz később A
napraforgó, mint az őrült kezdettel került a ciklusba.
n
A levélből
kitűnik, hogy Kosztolányi csak néhány nappal a Nyugat-megjelenés előtt írja,
azaz a november 16-a (abban az évben vasárnapra esett) előtti hét valamelyik
napján.
Jegyzet Vö. KDLN, 913.
November 29-i levelében Kosztolányi nemcsak sietteti Tevant, de új reklámfogások
ötletével is előáll.
Igen tisztelt uram!Tegnap hiába vártam a "Világ"-ban, hogy felszólítson telefonon; pedig sürgősen szerettem volna önnel beszélni. Mondanivalóim a következők: először is, szeretném tudni (pontos dátumot kérek), hogy mikor jelenik meg A kis gyermek panaszai, azután mikor jelenik meg (pontos dátumot kérek) a Lánc, lánc, eszterlánc. Meg akarom kérni, hogy A kis gyermek panaszai-ra okvetlen tétessen fehér borítócédulát, amin vörös betűkkel a könyv betűjének stílusában ez álljon:Most jelent meg!!Kosztolányi Dezső híresversciklusának elsőteljes kiadása.Azonkívül, mielőtt megjelenik bármelyik kötetem, nyomás előtt még egyszer látni akarom a teljes korrektúrát együtt, nehogy véletlenül a legcsekélyebb hiba is becsússzon a könyvbe. Tudja, hogy versnél fontos a hibátlanság. Gyors válaszát és a levonatokat várom.nJegyzet KDLN, 256.
Mintha éppen a túlzó gondosságra fizetne rá, következő levelében egy hirtelen
felfedezett sajtóhibáról kénytelen beszámolni:
Kedves uram,minden vigyázatosságom mellett is akad egy sajtóhiba az utolsó küldeményben (Szegény kisgyermek panaszai).Abban a kétstrófás versben, amely így kezdődik: Egyszer pedig magamba mentemaz első strófa 11. sora így hangzik:"Mely egy fa ormain borongott."ez kijavítandó így:"Mely a fák ormain borongott."A javítást legyen szíves ön elvégezni.Előbbi levelemre még máig sem kaptam választ. Pedig nagyon fontos dolgokat kérdeztem, és ismételten hangsúlyozom, még egyszer szeretném látni a könyvet nyomás előtt. N. B.Már több előfizetőt gyűjtöttem.nJegyzet KDLN, 256–257. A kért változtatás nem valósul meg a Tevan-kiadásban, és az 1919-es Athenaeum-kiadásban sem, a hatodik kiadásban viszont "mely egy fa tetején borongott" változatra módosul a sor.
December 9-i levelében még egy lendületet próbál adni a megjelenésnek:
Kedves Tevan,kérem postafordultával az utolsó levonatokat. Ha ki akarunk jönni újévre (ezt ajánlom), akkor egy napot se szabad késlekednünk. A kinyomott íveket is kérem. Mi van a címlappal, a kötéssel? Gyors válaszát kérihíveKosztolányi DezsőnJegyzet KDLN, 258.
Egy újabb, datálatlan levelében jogi problémákról tudósítja Tevant:
Kedves Tevan,harmadszor írok:mert Gömöri Jenő telefonált, és azt mondta: nagy kellemetlenségünk lehet, ha az ön által is aláírt szerződést nem tartja be, és nem jelzi valahol, hogy a versek először a Modern Könyvtár-ban jelentek meg. Én leghelyesebbnek tartanám, ha a végére, az utolsó lapra kiszedetné ezt:Kosztolányi Dezső verseiNégy fal között (Pallas kiadás)A szegény kis gyermek panaszai (Modern Könyvtár, I–II–III. kiadás)Őszi koncert – Kártya (Modern Könyvtár, I–II. kiadás)Mágia (Tevan kiadás)Lánc, lánc, eszterlánc (Tevan Könyvtár)Tegye meg, kérem, mert másképpen kiszámíthatatlan bajok származhatnak rám nézve.A címlap – különösen az arany betűk – korrigálásra szorulnak. Nem lehet a címet elolvasni. Más színű fedőlapot, nagyobb betűket kérek!Kérem – harmadszor – válaszoljon postafordultával, és küldjön mintát.nJegyzet KDLN, 258.
A felsorolásból úgy tűnhet, mintha a Lánc, lánc,
eszterlánc… megelőzte volna A szegény
kisgyermek panaszait, holott – Kosztolányi kívánságának megfelelően
– később jelent meg. Ám annyira kis eltéréssel, hogy érdemes volt mindkét
könyvben feltüntetni a másik megjelenését, hogy egymást hirdethessék. A Lánc, lánc, eszterlánc… végén ugyanígy megtaláljuk – a
most induló Amatőr Tevan-kiadás egyoldalas beharangozásában – az alábbi
mondatot: "1914. évi január hó elsején Kosztolányi Dezső A szegény
kisgyermek panaszai c. verses ciklus teljes kiadása jelent meg,
finom meritett papiroson, félpergament kötésben, 500 számozott példányban."
n
Jegyzet LLE, 45.
Tevan nem készítette el ugyan a kért lajstromot, de a kötet végére odaírta:
"Kosztolányi Dezső »A szegény kisgyermek panaszai«
című versciklusa első izben a Modern Könyvtár’-ban jelent meg."
n
Jegyzet SZKP4, 75.
Addig azonban Kosztolányi december 20-án még egyszer ír Tevannak:
Kedves Tevan,hiába várom a válaszát. Kérem, rögtön értesítsen, mert a könyv címlapját meg kell változtatni, mindenkinek ez a véleménye, a címet nem lehet elolvasni. Inkább újévre jöjjünk.nJegyzet KDLN, 259.
1913 karácsonyán keltezett levelében azután rögtön kér is a csak újévben
forgalomba kerülő könyvből:
Kedves Tevan úr, –legyen olyan szíves, kérem, és mihelyt csak teheti, rögtön küldjön nekem kész példányt A szegény kis gyermek panaszai- ból. Nagyon kíváncsi vagyok rá, és készülni akarok az akcióra, hogy jól elhelyezzem a könyvkereskedőknél.nJegyzet KDLN, 260.
Amint megkapja, köszönő levelet ír Tevannak – és rögtön újabb példányok
postázására is utasítja a kiadót. Közben saját lótás-futásáról is beszámol –
kedves könyve népszerűsítéséért (és persze az ötven példányonként esedékes száz
koronáért) szinte az aláírási íveikkel tolakodó könyvügynökök módszereitől sem
riad vissza.
Kedves jó uram,még egyszer gratulálok önnek. Köszönöm a könyvet. Mindenütt igen tetszik.A 25 tp-t sietve kérem. Ebbe bele van számítva az én példányom is. Mindenütt személyesen helyeztem el: ennek a legnagyobb a hatása, a kritika csak így foglalkozik vele.Különben kérem, küldjön utánvéttel az utóbbi címekre, akik aláírással megrendelték nálam:ngs. dr. Gohl Ödön, Bpest, Márvány u. 20.Ngs. Kortsák Jenő író, Bpest, Baross u. 112. I. 8.Ngs. Törley Gyula földbirtokos, Szabadka.Igaz híveKosztolányiIgen. Kérek több gyűjtőívet is. Sok előfizető megy.nJegyzet KDLN, 262.
Január közepére túl is ad a huszonöt tiszteletpéldányon. Legalábbis erre mutat,
hogy amikor a Nemzeti Színház környékén portyázik, újra írni kénytelen Tevannak.
Először 13-án:
Kedves Tevan,küldjön "Kis gyermek panaszai"-t a következő címre utánvéttel: Rózsahegyi Kálmánné, Bpest, VIII. Népszínház u. 22. II. em.nJegyzet KDLN, 262.
majd 15-én:
Kedves Tevan,kérem, küldje el a "Szegény kis gyermek panaszai"-t a következő címre:Rajnai Gábor színművész, Nemzeti Színház. Utánvéttel.nJegyzet KDLN, 263.
A nagy sikert elégedetten nyugtázza egy bizonytalan keltezésű levélben:
Kedves uram,új könyvem minden kirakatban ott díszeleg. A lapok egymás után írnak róla. Ma Wiesner bácsi, a Singer és Wolfner cég igazgatója elragadtatását fejezte ki, és kérte, adjam át Önnek a gratulációját. Íme.nJegyzet KDLN, 263.
Ugyanebben a levelében felveti, nem kellene-e a Lánc, lánc,
eszterlánc… megjelenését – a Kosztolányi-dömping elkerülése
érdekében – későbbre halasztani.
Február 20-án újabb levél Tevannak: büszkélkedik a sikerrel, és erre hivatkozva
újabb példányokat kér, noha a levélből az is kiderül, hogy már többször
kapott.
A szegény kis gyermek-ről most egyszerre több helyen írnak. De arra kérem – minthogy ismét elfogytak a t. példányaim, és már megint nincs nálam egy sem –, küldjön nekem két példányt. Ezt már senkinek nem adom oda. Ráteszem a szalon asztalára.A Koszorú előfizetési ívét várjuk. Nemkülönben a levelét is. Nemkülönben a két kis gyermeket.nJegyzet KDLN, 264.
Saját prioritásait és a reklám céljait egyformán szolgálja az a mondat, mellyel
az 1914-ben induló Az Érdekes Újság Dekameronja
című sorozatban megjelenő novellája elé írt bemutatkozó szövegében emlegeti a
ciklust:
Az életrajzomat megírtam már versekben. Abban a kis könyvemben, amelyet legjobban szeretek és legtöbbre becsülök, A szegény kisgyermek panaszai-ban, megírtam összes emlékeimet. Más nem történt velem.nJegyzet Az Érdekes Újság Dekameronja. Száz magyar író száz legjobb novellája, II, szerk. Kabos Ede, Budapest, Légrády Testvérek, [1914], 207.
Hasonlóan, de a célhoz illően árnyaltabban nyilatkozik meg március 2-án, Emil
Isac román költőnek írt levelében is, aki szövegeket kért tőle.
Igen tisztelt uram,kedves felszólítására ma postára tettem három könyvem népszerű kiadását. Legjobban szeretem minden verseim közül A szegény kisgyermek panaszai-t. Elbeszéléseim közül a Bolondok-at. Ennyit mondhatok nagy általánosságban.Arra kérem, hogy a folyóirat illető számát küldje be nekem. Annyit tudok románul, hogy – szótárral kisilabizálhatom a román írásokat.nJegyzet KDLN, 266. Mint a levélhez írt jegyzetből kiderül, Isac a Rampa című folyóirat 1914-es évfolyamában közölt cikket Kosztolányiról. (Vö. KDLN, 915.)
Június 28-án, A Toll című folyóiratban jelenik meg az a költeménye, amelyben
lírai emléket is állít a versciklusnak. A költemény – több folyóirat- és
kötetközlés után – végül a folytatásban, az előző ciklust már címében is
megidéző A bús férfi panaszaiban talál végleges
helyére.
Mert vén Szabadka áldalak,
mit hosszú, bús évek alatt
hittem sorsnak, hazának,
te álom voltál és regény,
poros hársfája "A szegény
kisgyermek panaszá"-nak.
n
Jegyzet
Ének az
otthoni dolgokról és egy régi fájdalomról, A Toll, 1914/16,
[június 28.], 1–3.; Ének régi otthoni dolgokról és
egy régi fájdalomról, A Hét, 1915/47, [november 21.],
662–663. = Mák1, 20–23. = Mák2, 25–26; Ha volna egy
kevés remény, in BFP, 8–12. = ÖGYK, 205–208. A szöveget az
ÖGYK alapján közöljük.
A Levelek, naplókban bizonytalanul (az 1910-es
évekre) datált, Galántai Gyulának szóló levélben Kosztolányi ismét kötetet kér.
A könyv árából egyértelmű, hogy a kérés csak a negyedik kiadásra vonatkozhat (az
első három kiadás még csak negyven fillérbe került, az ötödik már öt koronába) –
nem tudjuk, Kosztolányi ezúttal miért nem Tevanhoz fordult.
Kedves Galántai úr,kérem önt, legyen szíves e sorok átadójának egy Szegény kis gyermek panaszai-t rendelkezésére bocsátani. Az összeget (négy korona) szíveskedjék számlám terhére írni. Elsején tessék érte küldeni, ide, a Világ szerkesztőségébe.nJegyzet KDLN, 215.
Október 16-án megint Tevant keresi meg. Nyíltan ugyan nem mondja ki, hogy
tiszteletpéldányokat szeretne, de azért érzékelhetően céloz rá.
Kedves jó Tevan,égető szükségem lenne öt darab "Szegény kis gyermek panaszai"- ra díszkiadásban. Kérem, nagyon kérem, rögtön tegye postára e lapom vétele után. Legrosszabb esetben a számlám terhére írja.nJegyzet KDLN, 275.
Egy hónap múlva azután másik öt példányért ír, még bizalmasabb tónusban, de már
nem is remélve tiszteletpéldányt:
Kedves barátom,újra egy nagyon fontos és nagyon sürgős baráti kéréssel járulok ön elé: küldjön a költségemre újra 5 darab "Szegény kis gyerek"-et, díszkiadásban. Nekem most végtelen nagy szükségem van rá. Itt, ezen a kis lapon nem is írhatom le, mennyire kell, milyen fontos, hogy postafordultával kezeim között legyenek a könyvek."nJegyzet KDLN, 276.
Kosztolányi könyvterjesztői aktivitása, ha a kötet újdonságának elmúltával
természetszerűleg csökken is, el sosem enyészik teljesen, míg csak üzleti
kapcsolatban marad Tevannal. 1916. március 16-án két újabb kötetet kér:
Még egyet: a Világ-nál megrendeltek két kötet Szegény kis gyermek-et. Azonnal küldje címemre! Árát felvettem – megtérítem.nJegyzet KDLN, 355.
Ez év szeptemberében hasonló levél megy:
Kedves barátom,Harmat Jenő, Győr, Andrássy út 22. megrendelte és kifizette a Szegény kis gyermek díszkiadását. Már másodszor sürgette nálunk. Kérem, küldje el neki, és nyugtázza nekem egy sorban. A könyvosztály várja az 5 Mágiá-t és Szegény kis gyermek-et is.nJegyzet KDLN, 383.
Október 7-én pedig:
Kedves uram,újra megrendelte a Világ egy olvasója a Szegény kis gyermek-et. Kérem, küldje postafordultával a kiadóhivatalnak. A díjat én leadom.nJegyzet KDLN, 385.
Ez utóbbi rendelését meg kell ismételnie október 24-én:
Kértem a napokban egy új Szegény kis gyermek-et… Most újból megrendelték. Várom. (Pénz megy.)nJegyzet KDLN, 387.
A Bácsmegyei Napló 1916. december 17-i számában
Kosztolányi Szabadkai nyomok címmel Laczkó Géza
Noémi fia és Somlyó Zoltán Nyitott könyv című könyveiről ír közös recenziót. A méltatásban nem
hallgatja el saját szabadkai kötődését sem, amelynek alapvető dokumentumaként
tekint A szegény kisgyermek panaszaira.
E sorok szerény írója évekkel ezelőtt "A szegény kisgyermek panaszai" című verses-ciklusában a húsz, huszonöt évvel ezelőtti Szabadka képeiről, tájairól, embereiről festett – halovány vízfestékkel – néhány akvarellt. Az a két könyv, melyről föntebb szóltam, már az újabb Szabadkát rajzolja.nJegyzet Kosztolányi Dezső, Szabadkai nyomok, in K. D., Gyémántgöröngyök, Budapest, Magyar Könyvklub, 2001, 53. Az Urbán László szerkesztésében megjelent, korábban kötetben nem publikált írásokat egybegyűjtő könyv forrásjegyzékében a szerkesztő nem adja meg az egykori folyóiratközlés oldalszámát, a Forrásjegyzék 2. azonban pontosabb: BMN, 1916/303, 2.
1917. július 12-én Kosztolányi ismét saját külhoni karrierje előmozdítására
folyamodik Tevanhoz:
Igen tisztelt Uram!Nagyon kérem, tegye azonnal postára a Szegény kisgyermek panaszai teljes kiadását és a Mágiá-t, következő címre: Stefan I. Klein, Davos-Platz, Schweiz, Villa Morasini. Több ízben kértem Önt már erre, de mindig foganat nélkül. Nekem e könyvek elküldése igen fontos, minthogy az illető úr a fordító, aki svájci és német lapokban elhelyezi verseimet és cikkeket közöl a munkáimról. Szívesen megfizetem a könyvek teljes árát, de azonnal menjenek. A számlát várom.nJegyzet KDLN, 403.
Kosztolányi Emil Isac számára 1918. július 12-én készít rövid listát románra
lefordítható verseiből.
Kedves jó uram – megtisztelő kérésével zavarba hoz: három verset kell kiválasztanom. Vajon melyiket szeretem a sok közül?De hát legyen: a Mágia című kötetemből a Kisvárosi fotográfiá-t (a fuvolázó gyógyszerészsegéddel), az Őszi koncert-ből (Modern Könyvtár) a Gyümölcsös ősz… kezdetűt, és A szegény kisgyermek panaszai-ból a Mostan színes tintákról álmodom című részt.nJegyzet KDLN, 422.
Ez az idézet egyfelől azért érdekes, mert Kosztolányi saját kedvenceibe enged
bepillantást, másfelől azért, mert annak ellenére a Mágiát adja meg a Kisvárosi fotográfia
forrásaként, hogy a vers már 1914-ben bekerült A szegény
kisgyermek panaszaiba.
1919. március 1-jén, Rédey Tivadarnak, a Nemzeti Múzeum igazgatójának kérésére
kedves, önironikus levélben engedi át A szegény kisgyermek
panaszainak kéziratát a Nemzeti Múzeum számára – ez a példány
(melyet a szövegkritikai és a keletkezéstörténeti fejezetben is részletesen
bemutattunk) ma az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában található.
Kedves uram, természetesen szívesen engedem át a Szegény kisgyermek panaszai kéziratát a Nemzeti Múzeum számára. Engem is úgy érdekel, mint valami ereklye. Egyszer, ha ott járok, az engedelmével megtekintem én is.nJegyzet KDLN, 429.
Az ötödik kiadást tudomásom szerint sehol nem említi Kosztolányi. A hatodik
megjelenésének pontos dátumát viszont éppen egy levél segített meghatározni,
amelyet Kosztolányi írt Reményi József költőnek 1923. március 16-án. (Igaz, a
levélen csak hónap és nap szerepel, évszám nem – ezt pedig éppen A szegény kisgyermek panaszaira tett utalás miatt
pontosította Réz Pál.)
Holnap jelenik meg a Szegény kisgyermek panaszai 6. kiadása. Azonnal postára teszem neked az első példányt.nJegyzet KDLN, 481.
Veljko Petrović szerb költőnek 1927. március 22-én küldi el életrajzát. Ebben
minden külön értékelés nélkül, a verseskötetei felsorolásakor említi meg A szegény kisgyermek panaszait.
n
Jegyzet Vö.
KDLN, 557.
1928-ban, amikor Kardos László meghívására Debrecenbe készül felolvasóestre,
saját költői produkciójának a Meztelenül kötet
verseit tartja fönn. Ennek talán az az oka, hogy szabadversei elmondásának még
nem alakult ki hagyománya, ezért olvassa fel őket maga, az ismertebb anyagokat
könnyebb szívvel engedi át másnak.
Mi lesz a műsor? Ön szerint a bevezető, ez az énekszám, talán még egy zenedarab, akármi, én pedig előbb prózát olvasok Történetek az utcáról címmel, aztán újabb szabadverseimet mutatom be. Ennélfogva a szavalóké minden, ami ezen kívül van, A szegény kisgyermek panaszai s A bús férfi panaszai.nJegyzet KDLN, 565.
Az, hogy A szegény kisgyermek panaszai jelentősége
mit sem halványult számára, mutatja a versciklusra vonatkozó leghíresebb – és
leghírhedtebb –, sok irodalomtörténész által támadott nyilatkozata. A Pesti Hírlap Vasárnapjának 1931. március 8-án feltett
kérdésére: Hogyan születik a vers és a regény? –
Kosztolányi válaszul A szegény kisgyermek
panaszainak keletkezését meséli el, nyilvánvaló módon jócskán tódítva a
valóságon.
Próbálok visszagondolni arra, hogy keletkezett bennem egyik-másik versem. Csak külsőségek, apró-cseprő, érzéki mozzanatok jutnak eszembe. Én sohase terveztem, hogy majd megírom egy vidéki, koránérett, ideges gyermek életét, azt a versfűzéremet, mely – úgy látszik – végleg nevemhez kapcsolódik. Olyan gyermekkorom volt, mint mindenki másnak, hasonló körülmények között, nem mélyebb, nem furcsább. Érezni is csak annyit érezhettem, mint akárki. Élményeimet elraktároztam s azok sokáig dermedten szunnyadtak bennem. Egyszer, mikor Budapesten egyetemre jártam, meglátogatott édesapám, nekem kellett őt kikisérnem a hajnali vonathoz. Miután elváltam tőle a pályaudvaron, föltettem, hogy lefekszem és kialszom magamat.Álmosan bandukoltam az utcákon, melyeket még nemigen láttam ily szokatlanul fakó, hajnali világításban. Csodálatosnak tetszett az egész világ. Ekkor zendültek meg bennem a Szegény kis gyermek panaszai-nak kezdő sorai: "Mint aki a sinek közé esett…" Lehet, hogy azért, mert az imént sineket láttam, de lehet, hogy nem is azért. Alig vártam, hogy hazaérjek, fölrohantam a lépcsőn s otthon, az Üllői-úti diákkaszárnya udvari szobájában, egymás után firkáltam le a ciklus költeményeit, négy-ötöt aznap s két hét alatt befejeztem az egészet, úgyhogy évek mulva, a különböző kiadások során egyetlen betűt se változtathattam rajta. Hogy mi támasztotta bennem éppen ekkor és éppen így ezt a gerjedést, céltalan volna firtatni. Azt hiszem, ha azon a hajnalon alszom és nem kelek föl, akkor ez a versfűzérem nem születik meg ilyen formában, de az is lehetséges, hogy egyáltalában nem születik meg soha.nJegyzet Kosztolányi Dezső, Hogyan születik a vers és a regény? Válasz és vallomás egy kérdésre, in K. D., Ábécé, sajtó alá rend. Illyés Gyula, Nyugat, [Budapest], [1942], 145–146 (Kosztolányi Dezső Hátrahagyott Művei, V). Vö. A szegény kisgyermek panaszai keletkezése és bővülése című fejezet, 1. lj.
1932 júniusában A Reggel című folyóiratban Bálint
Jenő készít vele riportot. Ebben felidézi indulását, és persze nem feledkezik
meg a versciklusról sem.
A "Szegény kisgyermek panaszai"-val volt legnagyobb sikerem, innen ismerték meg a nevem.nJegyzet Bálint Jenő, Írók beszélnek. Kosztolányi Dezső, A Reggel, 1932/23, [június 6.], 9.
Karinthy 1933 szeptemberében a Színházi Élet számára
az Esti Kornél megjelenésének apropóján tréfás
interjút készít Kosztolányival. Az interjú egyik játékos ötlete, hogy Karinthy,
aki eleve három személyként ("én, tudósítónk, s a kettővel azonos sorok írója")
látogat el interjúalanyához, alig hagyja szóhoz jutni, állandóan kiigazítja
annak látványosan bizonytalan, idealizáló emlékeit, s végül össze is vész vele.
A vita éppen a ciklus keletkezésével kapcsolatban robban ki. Kosztolányi
romantikus túlzással gimnazista éveiből eredezteti az alapötletet, ezt a
riporter "Én" személye egy nyilván pontosabb, bár önmagát szándékosan előtérbe
toló változattal helyesbíti.
Sorok írója: Verseket mikor kezdett írni?
Ő: Negyedista koromban. A gimnázium kertjében volt egy
lugas, szemben a tisztással, ahol apám, a fizikus, csillagászműszerei voltak
felállítva… (Elábrándozva.) Mintha itt állana előttem…
Jobbra a teleszkóp, balra a lugas…
Én
(hirtelen): Pardon. Balra volt a teleszkóp. Az ajtónál.
Csak úgy mondom. Legyünk szabatosak, ha emlékképről van szó.
Kosztolányi
(zavartalanul folytatja): Itt, a lugasban ködlött fel
először egy verssorozat körvonala.
Sorok írója
(meghatott emlékezéssel): A "Szegény kis gyermek
panaszai".
Kosztolányi
(halkan): Igen…
Én: Pardon. A "Szegény kis gyermek panaszai" sokkal később
volt. Az üllői-úti hónaposszobában került először szóba, kilencszázkilencben,
este nyolckor, egy arra vonatkozó vita keretében, hogy a Bodóhoz menjünk
vacsorázni, vagy a Newyorkba. Akkor említettem, hogy ezeket a gyerekkori
emlékeket, amikről délután beszéltünk, csak az "Üllői úti fák" költője írhatná
meg. Hiszen az első példányt is én kaptam, ezzel az ajánlással: "A szegény kis
gyermek bábájának és hullamosójának".
Ő
(idegesen): Az a "Négy fal között" volt. És szó sincs
róla, hogy a Newyork…
Én
(fölénnyel): A "Négy fal között" volt előbb. Csak tudom.
És nem is a Newyork, hanem a Baross kávéház előtt álltunk, álmosan, reggel
nyolckor, mert kilenckor indult a vonat Szabadkára, ahonnan levél érkezett… és a
szőke, kis Mariskának, akiről később a híres vers lett, nem szabadott tudni,
hogy délután hiába vár a…
Ő
(gyorsan): No, de kérem, hagyjuk ezt… ez nem
tartozik…
Én
(makacsul): Nem azért mondtam, csak be akartam
bizonyítani, hogy én jobban emlékszem.
Ő: Te mindenre jobban emlékszel. Legalább te azt képzeled.
Végre is a magam életét talán mégis én…
Én
(legyintve): Ugyan kérlek…
Tudósítónk
(nyugtalanul): De, uraim… a közönség figyel…
n
Jegyzet Karinthy Frigyes, Esti Kornél, a költő –
Kosztolányi Dezső, az ember (Beszélgetés a Logody-utcában), SzÉ,
1933/38, [szeptember 10–16.], 35–36.
1934 őszén Nadányi Zoltán hívja Berettyóújfaluba felolvasóestre. Kosztolányi
előbb felesége részvételét javasolja a programban:
Verseimet – érzésem és megítélésem szerint – legjobban mondja feleségem, K. Harmos Ilona, aki évekig játszott a Vígszínházban és egyebütt.nJegyzet KDLN, 718.
majd november 21-én a programot is pontosítja:
Kedves barátom,feleségem kész örömest vesz részt az estélyen. A szegény kisgyermek panaszai-ból a Lánc-lánc-eszterlánc-ot mondja el, a patikussegédet, a húgomat, aztán az Anya arcát, a Szegények című szabadversemet, s végül Verhaeren Szelét, a fordításomban.nJegyzet KDLN, 718. Az Anya arca először a Mágiában jelent meg (Mágia1, 74–75; Mágia2, 76–77), majd A bús férfi panaszaiba került át Én nagyon sokakat szerettem… kezdettel (BFP, 20–21), a Szegények a Meztelenülben (9–10), Verhaeren-fordítása pedig A szél címmel az 1914-es Modern költőkben (77–79) látott napvilágot.
1935 áprilisában a Színházi Élet közöl vele egy
beszélgetést, ahol Pán Imre kérdésére: "Hogyan születtek a legszebb
Kosztolányi-versek?" – apró, de érdekes változtatással meséli el A szegény kisgyermek panaszai megszületésének
1931-ben, a Pesti Hírlap Vasárnapjában rögzített
változatát. Itt már nem az apa, hanem az anya látogatása váltotta ki belőle az
ihletet.
A szegény kisgyermek panaszai-t akkor kezdtem írni, amikor édesanyám egyszer látogatóba jött hozzám, üllői-úti diákszobámba. Kikísértem a hajnali vonathoz és talán a látogatás hatása alatt – mert eszembe jutott a vele való kapcsolatom, az elmúlt diákkorom és a vidéki életem, amikor a pályaudvarról visszafelé mentem, egyszerre fölzendült bennem ennek a verssorozatnak első költeménye:Mint aki a sinek közé esett.Aztán rövidesen, alig egy hét alatt, az egész sorozatot leírtam és máig sem tudtam rajta változtatni egyetlen sort sem.nJegyzet Pán Imre, A vers és a csók, [Interjú], SzÉ, 1935/17, 134–135.
Utoljára annak apropóján említi meg kedves ciklusát, hogy 1935 szeptemberében
(Réz Pál datálása szerint 24-e előtt) fényképeket küld szerelmének, Radákovich
Máriának.
Kedves, kedvesség, elküldöm neked ezeket a fényképeket. Életem különböző korából
valók. Egy csámpás, vidéki kisfiú (Szegény kisgyermek
panaszai), egy húszéves, kezdő költő, aki már látja arcodat a
fényképezőlencsébe meredve (azért ily áhítatos), s a többi már félig-meddig a
jelen.
n
Jegyzet KDLN, 744. A fénykép a PIM Művészeti Tárában
található (Ltsz. 9299). Megjelent: Halkan szitál a tört
fény. Kosztolányi Dezső összes fényképe, szerk. Kovács Ida,
Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2006, 11 (4. sz. kép). A képről az Ikonográfiában a következő megjegyzés olvasható:
"A fotó Papp Oszkár festőművésztől, Radákovich Mária fiától került a múzeum
birtokába. A kép egyike annak a hét felvételnek, amelyet Kosztolányi (Füst
Milán közvetítésével) levélben küldött el 1935 szeptemberében Radákovich
Máriának." (I. m., 67.) A fénykép Kosztolányi Dezsőné
Kosztolányi Dezső című könyvében (Budapest,
Révai, 1938) is szerepel a 76–77. oldal között.
Szemelvények A szegény kisgyermek
panaszainak recepciójából
Egy szöveggyűjtemény összeállítása szükségszerűen szubjektív. A ciklusra
vonatkozó bőséges szakirodalomból válogatva elsősorban természetesen a
színvonalas, saját szempontjaikat következetesen alkalmazó írások idézését
tekintettem feladatomnak – de mégsem kizárólag azokéit. Egyrészt azért engedtem
teret a gyengébb minőségű szövegeknek is, mert a ciklus fogadtatásának korai
szakaszát minél teljesebben kívántam bemutatni, márpedig ebben az időszakban a
sajtókritika színvonala igencsak ingadozó volt. Másrészt a későbbi politikai
vagy esztétikai alapú elfogultságokat tükröző írások árulnak el olykor a
legtöbbet egy adott kornak és az adott műnek összeférhetetlenségéről, és
jellemzik ilyen fonák módon is pontosan a művet. Harmadrészt pedig a tévedések,
felületességek, esetenként butaságok egyszerűen szórakoztatók.
Nem szigorú ez a válogatás abban a tekintetben sem, hogy kizárólag kritikai vagy
irodalomtudományi igénnyel született szövegeket közöljön. A ciklus vonzerejét
látom abban is, hogy bírálók, esztéták, irodalomtörténészek mellett költőket,
írókat is megmozgatott – megítélésem szerint egy ilyen típusú, a ciklus hatásán
ámuló szöveggyűjteményben néhány primer irodalmi alkotásnak is ott a helye.
Szempont volt viszont, hogy csak a ciklus egészére vonatkozó írások kerüljenek
be, ezért az egyes verseket részletesebben elemző tanulmányokat, bár esetenként
fölemlítem, nem idézem. Beválogattam viszont néhány olyan szöveget, amelyek
egy-egy korszak Kosztolányi-recepcióját illusztrálják, de A
szegény kisgyermek panaszairól nem esik bennük szó – e szövegek
forrásait itt megadom, de a ciklussal foglalkozó szakirodalmat bemutató
bibliográfiában nem.
Az első kiadásról minden fellelt recenzióból idézek hosszabbanrövidebben. Ezzel
egyfelől az a célom, hogy a kötet megjelenését követő egyöntetű lelkesedést a
maga gazdagságában mutassam meg, másfelől a kritikák egyenetlen színvonalát
láttatva hívjam fel a figyelmet A szegény kisgyermek
panaszai népszerűségének egyik gyanítható okára: a ciklus
érzelmessége, asszociációs bázisa okán egyformán nagy hatást gyakorolt az
egyszerűbben és a bonyolultabban gondolkodó olvasóra-bírálóra.
A kivonatolt szövegekből lehetőség szerint kihagytam azokat a részleteket, ahol a
szerző Kosztolányi-verssorokkal vagy más szakirodalommal illusztrálja
mondandóját, kivéve, ahol ezek az illusztrációk elválaszthatatlanok a
gondolatmenettől. A kihagyásokat […] jellel jelöltem.
Gyermekzsivaj hat hangra (1910–1923)
Az első kiadás recepciója (1910)
A kötet Gömöri Jenő előszavával indul. A beharangozó a kötet önreklámozásának
egyedi dokumentuma.
KOSZTOLÁNYI DEZSŐSzabadkán, 1885. március 29-én, született. Gimnáziumi és bölcsészeti tanúlmányokat végzett. A gimnáziumot szülőhelyén, Szabadkán végezte, azután a budapesti, majd a bécsi tudományegyetem bölcsészeti fakultásán hallgatott filozófiai előadásokat. 1907-ben a "Budapesti Napló" munkatársa lett, egy esztendei munkálkodás után azonban kivált a lap kötelékéből. Jelenleg a "Hét" és az "Élet" belső munkatársa.*Első műve: a "Négy fal között" című verseskönyv, 1907-ben jelent meg. Egy évvel utóbb, 1908-ban kiadta a saját fordításában Maupassant összes verseit, és ugyanez esztendőben megjelent még egy önálló kötete, a "Boszorkányos esték" című novelláskönyv és egy műforditása, Oscar Wilde: "Páduai hercegnő"-je, amelyet az ő fordításában adott elő a budapesti Magyar Szinház. Ez esztendőkben, és azóta is, számos lapban jelentek meg versei és esztétikai cikkei, többek között a "Nyugat"-ban, az "Élet"-ben és a "Hét"-ben. Versei közűl Horvát Henrik többet lefordított német nyelvre. Ezek a "Karpathen"-ben, a "Zeit"-ban és másutt jelentek meg. Írt egy egyfelvonásos mesejátékot: "Lótoszevők" címmel, amely azonban még megjelenésre vár.A Modern Könyvtár jelen füzetét alkotó vers-ciklus nagyobb része megjelent elszórtan, a különböző szépirodalmi folyóiratokban. E füzetben a vers-ciklus teljes egészében bontakozik ki. Különös irodalomtörténeti jelentősége "A szegény kisgyermek panaszai"-nak, hogy az első hosszabb vers-ciklus jelenik meg vele az új magyar költészetben, amelyben ma az egészen kis versek, a hatstrófák, élik virágkorukat.A SZERKESZTŐnJegyzet SZKP1, 3. Mint látható, az előszó itt aláírás nélkül szerepel. Az SZKP2-ben kibővítve jelenik meg (az SZKP3-ban azután változatlan formában), és ott már Gömöri Jenő aláírásával.
Az első kiadásról írt kritikáknak többé-kevésbé közös vonásuk, hogy a ciklus
alaphelyzetének: a gyermeki létnek hangulatát, pszichológiai mélységeit,
irodalmi összefüggésrendszerét igyekeznek megragadni.
Ennek triviális formája a kritikus nosztalgikus azonosulása a kötetben megszólaló
kisgyermekkel. Ezzel találkozunk az első recenzióban, Fodor Gyula írásában, mely
a Független Magyarországban jelent meg, július
13-án. Külön figyelmet érdemel a Molnár Ferenc-i párhuzam felvetése.
Csöndes magányos este volt, a szobámban ültem és keserü sirás fojtogatta a torkomat. Iróasztalom fiókjából előszedtem az ereklyéimet, tarka képeslapokat, amiket messze vidékekről küldött az Apám, kis állomásokról, hol éjszaka egy percre megállott a vonat. Ugy éreztem egyszerre csak mellettem termett az Apám kicsi fia és panaszra sohsem nyiló szája elmondja sok szomoruságát, amiről nem tudott soha senki sem, és amiről beszélni ma csak azért szabad, mert a régi szomoruságok már mind meghaltak és csak az emlékük él. Könnyes hangon beszélek halkan azzal a hosszu szőkehaju kis fiuval, aki voltam. […]Beszélgetünk. Mindég komoly, szomoru kis lelkére mikor ráfeküdt fájdalmasan az ősz, megsárgultak a gesztenyefák koronái, sáros, csatakos, őszi, esti ködben, csapzott bajusszal jött haza Apa, mikor vége lett a tündöklő nyárnak, hogy miért gyászolt, elmondja nekem és társak vagyunk a szomoruságban. És a szenvedése ilyenkor meghat, a szivem megtelik szelid szeretettel. Eszembe jut: szegény kis Nemecseknek, mikor kis "n"-nel irták be nevét a pál-utcai fiuk a jegyzőkönyvbe, ez az igaztalanság jobban fájt nekem, mint mikor Siegfried halálát siratták érces erővel zengő harsonák. Kisfiuságom emlékei meg hogyne inditanának, versekbe ha látom irva őket?Előttem kis könyv. Utolsó éjszakám társa. A cime: A szegény kisgyermek panaszai. Kosztolányi Dezső irása. Mikor olvastam igy szóltam: hát ő is? Sápadt volt ő is, szőke és szomoru? […] Versekben áll itt irva. Szép, színes szavakban, tündöklő, pompás versezetben. De ez nem is fontos. Csak: a sápadt arc, amely rámtekint. Bus, szőke legény. Ismerjük egymást. Pajtások lehettünk volna gyermekkorunkban. Köszöntöm szépen. Egyszerü ő, bensőséggel teljes és áhitatos. Mint egy kis-gyermek. Poéta-lélek. Ezentul együtt maradunk. Csöndes, magányos estéken, ha eljön hozzám a szőke kis fiu, előveszem a kis könyvet megint. Olvasom néki. És mind a ketten, sirva fakadunk.nJegyzet Fodor Gyula, A szegény kisgyermek panaszai. Gondolatok Kosztolányi lírai ciklusának olvasásakor, FMo, 1910/166, [július 13.], 1–2.
A Nyugat rendkívüli módon, rögtön két recenziót is
közöl a ciklusról. Lengyel Menyhért írása a gyermekpozíció lélektani
megközelítésére vállalkozik. Kifogásul mindössze a "durva színek" hiányát rója
fel a szerzőnek.
Késő vénségünkig, szomorú halálunkig – végig a gazdag és sivár életen, egy elhagyatott szegény kisgyerek sír mindannyiunkban. Egy árva kis lény, aki többé nem bújhat senkihez úgy, hogy befödje és megvédje – a mindent elborító és meleg szeretet (az anyáé!) –, aki nincs többé biztonságban, mert a saját erejére van utalva s tudja, hogy ez az erő milyen gyenge – aki váltig szeretne visszajutni a szeretet és biztonság ama paradicsomába, melyből kiűzetett, mert szemei egy pillanatban megnyíltak s látni kezdte, hogy ami körülötte van s akik körülötte vannak, azok egészen mások – a világ egészen más, mint ahogy ő elképzelni szerette volna. Mily elhagyatottság, mily szomorú magára maradás és minő csalódások! Ez voltaképpen az emberi élet legnagyobb tragédiája – heves és mély nyomot hagyó konfliktusok, igazi drámai összeütközések vannak itt, olyan vehemensek s olyan rettentő erejűek, amelyekhez képest a későbbi harcok, az úgynevezett férfikor küzdelmei, az emberi élet mindenféle különös alakulása, sokrétű tapasztalata, szerelmi viharzása: halavány szenvedések – részint mert mindinkább megedzett és kipróbált idegrendszer erején törik meg a hatalmuk, részint, mert olyan élmények ezek a későbbiek, melyek nem először esnek meg az emberen s nemigen hordozzák magukban a legmélyebb konfliktusok mérgét. […]Gazdag korszak ez, az első megismerés ideje s kilépés a rövid ideig tartó paradicsomi állapotból, mikor az ösztönök uralmát az emberi törvények s erkölcsi dolgok s az azokhoz való kellemetlen alkalmazkodás váltja fel – szenzációs korszak ez, mely azután nyomot hagy az ember egész életében, szinte eldönti a későbbi sorsát. Az újabb pszichológusok, a bécsi Freud és a magyar Ferenczi Sándor a legnagyobb érdeklődéssel kutatják át ezt a területet, bámulatosan becses dolgokat találtak benne, elrejtett magvát sok olyan konfliktusnak, ami később adja ki a mérgét, magyarázatát lélekállapotoknak, amelyeket eddig nem tudtak megfejteni. Minden író és minden költő is rendkívül sokat köszönhet a gyermeksége élményeinek és megfigyeléseinek – a legtöbbje ennek köszönheti a jó finom neuraszténiáját is, amelyet gyermekkori konfliktusok váltanak ki belőle, tudatosan elfelejtett, de fel nem oldott s ki nem analizált nyugtalansági gócok, melyek úgy feküsznek a sötét és homályos múltban, mint a tengerfenéken a hajók roncsai. […]Kosztolányi Dezső "A szegény kis gyermek panaszai" címen most egy költeményciklust írt erről a korszakról, mely a Modern Könyvtár vállalatban jelent meg. Az író rendkívüli érzékenysége és finomsága, semmi eddigi munkájában nem nyilatkozott meg olyan kitűnően, mint a visszaálmodások e sorozatában, melyekben kissé tompított és halavány színekkel adja a gyermeksége képeit. Szép kis könyv ez, őszinte és amellett formás – régen elsírt könnyek és régi csodálkozások emlékei remegnek benne. Nem bántuk volna, ha itt-ott durvább színeket is felrak – a gyermek erotikus érzéseiről és emlékeiről, vad, állati képzeteiről, különös, groteszk megfigyeléseiről. De így, e szelíd és melankolikus képek során is meg tudta mutatni e régi kisgyermek lényét, mindnyájunk édestestvérét, akit noha életünk végéig magunkban hordunk, voltaképpen elveszítettünk és megsirattunk.nJegyzet Lengyel Menyhért, A szegény kisgyermek panaszai, Nyugat, 1910/14, [július 16.], 1008–1010.
Karinthy Frigyes szintén a gyermeki léthelyzetről töpreng. Írása a teljes
Kosztolányi-recepciónak is alighanem az egyik legtöbbet idézett, klasszikus
opusává vált – méltánytalan volna nem teljes terjedelmében közölni.
I.Egy fiktív mértani pont: a jelen, dimenziótlan és irreális valóság. Egy pillanat; egyetlen kép a mozgó filmen csak annyi, hogy érzékelhessük a mozdulatlan teret és mozdulatlan Időt. A többi a tenger. A lényeg, a valóság, az Igaz – a Dimenzió és a Végtelen, melynek felületén halkan s észrevétlenül úszik előre e pont. Múlt és jövő: ezek a valóság, a többi csak álom. Valótlan és imaginárius a jelen, mert a jelent testünkkel érzékeljük csak, ezzel a tökéletlen s megbízhatatlan műszerrel: – de múlt és jövő a léleké, melyekből származott. Nem tetszik nektek a lélek szó; képzeljetek hát egy bonyolult s még ismeretlen szervet, mely a végtelen s határtalan dimenziók felé szimatol. Termékei: az emlék és a vágy – eleme a múlt, és a jövő, maga a valóság. S a költő, kit e szerv fejlettsége alkalmassá tesz arra, hogy emlékeiben s vágyaiban élhessen: sokkal reálisabb s valóságosabb életet él, mint az "élet és a pillanat művésze", mikor szemeivel, fülével és orrával, egész szegény, nyomorult testével akar közel férkőzni a dolgok lényegéhez.II.Ő a pap, az igaz, a szent,Bámulom, mint egy ismeretlentGyónok neki és áldozokÉs megsiratom Őt, ki elment.A szegény kis gyermek tehát poéta, inkarnált lélek, valaki, aki a múltban volt s most nincs többé Metafizikai lény; a kozmikus élet köldökzsinórjáról le nem szakadt még s talán ő még emlékszik olyan dolgokra, egy másik lehetőség világából, amire mi már nem emlékszünk. S talán ő még látja ama tenger túlsó partjait, melynek innenső oldaláról hiába meresztjük szemünket a sötét vizek felé. A gyermek titokzatos, a gyermek a homályból jött. Mi, felnőttek, tudjuk honnan származtunk: – meghalt, elment a gyermek és akkor születtünk. Emlékszünk rá. De a gyermek első gondolata a kozmikus ködgomolyagokból sűrűsödött ki s magvát még foszlányok veszik körül: idegen bolygók imbolygó foltjai. Íme innen van, hogy a gyermekre nézve titokzatos és jelentőséges minden; – s minden dolognak önmagában való jelentősége van. Mi csak azt értjük meg, ami nekünk szól: a gyermek ismeri az élettelen tárgyak tolvajnyelvét, amellyel egymás közt susognak.Este este… Árnyak ingnakÉs bezárjuk ajtainkatFigyelünk a kósza neszre,Egy vonatfütty, messze-messzeÉs a csend jőAlszik a homályos éjbeKünt a csengő.A divány elbujik félreSzundit a karosszékÁlmos a poroskép:Mindez mélységes s végtelen jelentőségű megnyilatkozása egy mélységes s végtelen jelentőségű Abszolút Létnek: – a csengő és a kép, a karikahajók és a szegény, szegény tükör – és a tó, az eleven poézis – s főleg a drága, végtelen csillagok, melyek tompa és titokzatos nyári éjszakákon zizegnek a szédítő messzeségen át.Én félekAz élettől és a sötéttőlMely mindenütt kegyetlenül élesHa száll a napAz ablakom alattHullámozik az ismeretlen éjA végtelen s az ismeretlen éjMert íme valami lappangó titokzatosság ömlik el mindeneken; – valami szörnyű és képtelen tragédia reszket, mely minden pillanatban kipattanhat. Végsőkig feszült húr minden jelenség és a hideg, szervetlen Lét, komor és fenyegető némasággal mered a mi vonagló, fájó, reszkető életünkre. Hiszen minden percben szerteszakadozhatnak az ég kárpitjai, robogva zuhoghat le ránk a szörnyű boltozat s a halál borzasztó hahotával, nyugodtan állítja meg a szívünk ingáját: csak tréfáltam, nincs rátok szükség.A szegény kisgyermek tudja ezt. Nem szabad megbízni a makacs és rosszindulatú anyagban, mely nem adta nekünk ingyen ezt az ismeretlen, érthetetlen életet. Hihetetlen fájdalmak vagy rettenetes gyönyörök várnak: de valami vár reánk és valaki figyel bennünket. Szemek leskelődnek reánk a sötétből. Higgyétek el, hogy végtelenül bonyolult s kiszámíthatatlan mindez s vigyázni kell és várakozni.A szegény kisgyermek, az, akire emlékezünk nemcsak poéta, de filozófus is: a szó legbelsőbb s legelvontabb értelmében. Sőt csakis ő a poéta és csakis ő a filozófus: – mi csak felhasználjuk azt, amit ő örökül hagyott reánk. Önmagunk epigonjai vagyunk – utódai ama Tizenkétévesnek, ki a templomban tanítá a bölcseket az Írás szavaira.III.Kiáltani akartam és lerogytamMint egy hivő:Karom kitártam s hirtelen megállottÁllt az idő.Ez tehát szimbolizmus, a dolgok jelentőségében való hit: – vallás és filozófia a költészetben, transzcendens erők hite és imádása. Fejlődése folyamán Kosztolányi Dezső odáig jutott, hogy versei nem csak versek immáron s el nem intézhetők poézis-esztétikai alapon. Egyetemes világfelfogás, misztikus törvényszerűség foglal egyetlen egészbe színeket és képeket. A színek és képek itt nem önmagukért vannak: e művészet rég túl van céljaiban ama másik, most letűnő művészet korlátain, mely foltokat s ellentéteket színpompa kedvéért rakott egymás mellé, s mely magát impresszionizmusnak nevezte. Olvassuk el bármelyik verset – de olvassuk el például az "Anyuska régi képe…" kezdetűt vagy az "Első őszt"-t, vagyA tó! a tó! az eleven poézis,Fölötte az ég – s összefoly a kék vízEgymásbaolvadt –, tág gyerekszemekkelFel-felmeredve nézem néma reggel,A tó! A tó! A messzeség! hahó!A messzeségbe elvisz egy hajó,Ó álom, áldás, szívdobogtató,Tündéri titkok tükre tiszta tóKék habja oly rejtelmesen inog.Gyakran keresek rajt egy illanóTovább libegő, lenge ladikot.Nem képek és nem színek ezek egymás mellett és egymás fölött. Egy-egy szó megdöbbentve s váratlanul állít meg néha: csudálkozva keressük az összefüggést s rájövünk, hogy benső, komor és tragikus, végzetszerű jelentőségeket takart minden szín idáig s ezeket oldja meg s fedi föl most e hang.Azon az éjjelAz órák össze-vissza vertekAzon az éjjelHoldfényben usztak mind a kertekMeredten s gondolatlanul oda kell figyelnünk a látszólag jelentéktelen s holt tárgyakra: egy óra, egy szék, egy elhaladó kocsi, a kert: – s ím egyszerre megzavarodik s összefolyik a kép – borzongás fog el: – a holtaknak hitt s hideg bútorok libegni kezdenek – valami ismeretlen és nesztelen szél hirtelen keresztülfutott rajtuk és imbolyogva mozognak, mint a jegenyék odakünt az elsötétülő országút felett. Hangot se hallunk – nesztelenül száll fölfelé a tompa darabokból valami ismeretlen: a kísértet. Vagy ki ne ismerné ezt az érzést; ülünk behunyt szemmel hallgatagon – s hátunk megett sunyin s ravaszul, egészen hangtalanul, lopva és nagyon lassan kinyílik az ajtó – s egyszerre, mikor zsibbadt agyunk szunnyadó álomba ájulna már – egyszerre, puff, úgy vágódik be mögöttünk, mintha ágyút sütöttek volna el, vagy mintha vásott és rosszakaratú koboldok hátunkon papírzacskót durrantanának, legszebb álmaink közepén. Riadtan s bos�- szúsan fordulunk arra: – de az ajtó már csukva van ismét s ártatlanul s közömbösen állja tekintetünk.Mindennek jelentősége van e versekben s a metaforák nem külső hasonlatosságokat jelölnek – hanem a belső lényeg azonosságát. Ha a leánynak, a puha mesés szeműnek, ki átdereng ez édes, mámoros emlékek ködén – ha a leánynak "kacagása hegedűzene" –: akkor a hegedű fájdalmas, gonosz rikoltozása viszont úgy rémlenék valami kísértetlátó, látnoki éjszakán, mintha egy leány kacagna – a két dolog egy, s valami közös forrása van, odaát az érzékfölöttiek dimenzióiban. Nem hasonlatok, analógiák ezek, hanem az azonosságok felismerése. Összeömlés a lényeggel, panteizmus.Tűnődve néztek rám a szürke bércek. Tűnődve nézek szét a bérceken, és mezőkön át – vagy a bércek és mezők tűnődve néznek engem –: a költő érzi, hogy mindegy ez, s mindkét meghatározás helyes.IV.De itt maradok s kopogok, vivódok.Mint a rabok a börtön udvarán.Kosztolányi Dezső ma a legérdekesebb, az első magyar szimbolista költő. "A szegény kisgyermek" lényeglátó hajlamait, sejtéseit, álmait nyugati kultúrák felszabadították: – német és francia mesterek kezén mesterré lett formában, kifejezésben s művészete most egy pompás, káprázatos, európai hangszerelésű orchester erejével szólaltatja meg a "néma gyermek" testetlen álmait.V.Hogy lelkem, ez a néma zongoraValami fájdalomról rezdül általS míg hahotáz az öröm mámoraFelhangzik húrjain egy tompa gyászdal.Végre és mindezek fölött és eltekintve már most minden belső metafizikától: Kosztolányi Dezső kis kötete esemény a gyermekkel foglalkozó irodalom történetében – olyan esemény, mint Molnár Ferenc rajzgyűjteménye volt, mely a városi gyerek külső képét formálta össze. Kosztolányi Dezső a vidéki, jómódú középosztály gyermekének lelkét szólaltatja meg a saját lelkén keresztül – ezt a gyöngéd és bús, ámbolygó lelket, mely tompított szobák, függönyök és porcelánok, apró kis kegyeletek, nénik és rokonok és nagymamák, napos udvarok és Andersen-mesék, az egész "sweet home" levegőjéből tevődött össze – mely végtelenül ismerős és végtelenül megható nekünk. Csodálkozva és mélységes gyönyörrel emlékezünk rég elfelejtett illatokra, fakult színekre – el tudtuk feledni? Hiszen ez volt az igazi, szebb és jobb, mint az, amit most élünk – szebb és vigasztalóbb, mint az, ami előttünk áll még. Igen: – ez volt nemes és hozzánk méltó: – igen, ezt akartuk mi tudatlanul, fájó és durva csaták közt, az élet ostoba kakofóniája közt zúgó füllel és zavart idegekkel: – ezt a csöndet akartuk, mely ünnepélyes megilletődéssel állítja most meg szívünket. Egy percig némaság van: – aztán távolról, áradozva növekszik valami régi-régi emlék – egy szonáta, amit elfeledtünk. Növekszik, árad, hatalmasb s telibb lesz, erőbe kap s úgy zendül fel a végén:A trombiták kövér aranyló torkánEgekbezengő beethoveni orkán.Apró zajokon, zavaros és kicsinyes érzések szennyes vizein keresztül íme a szegény kisgyermek hozza felénk az élet legteljesebb érzését és legmagasabb állapotát: a fenséges és nagyszerű áhítozását.VI.A délután pezsgett a poros utcánMint az aranyborS egyszerre este lettÉs úgy megváltozott az utca akkorSavanyu holdfény lett a sugarakbólA tűzborból ecet.Okos és fegyelmezett költő. Egy bizonyos, ezzel tisztában van: az érzés magában véve semmi: és annyi kerül csak belőle a versbe, amennyi alkalmas volt, hogy művészetté váljon. Figurák, váratlan fordulatok, szeszélyes tornyok és hidak tünedeznek a vers robogó vonatából – majd hirtelenül, egy földhát mögött szédítő perspektíva villan föl, egy pillanatra, s úgy rémlik, nagyszerű lehetőségek távolába mutatott egy nyitva hagyott szó. Ez egy másfajta közvetlenség, nem az, ahogy nálunk értelmezik ezt a fogalmat. Nem kenyere az egyszerűség: az őszinteséget átengedi azoknak, akiknek nincs más mondanivalójuk, minthogy az igazat megmondják.VII.Egy percre megfogom, ami örök:Lepkéket, álmot, rémest, édeset.Lepkék és álmok… elvillanó érzések: poézis. Néha tétován és hitetlenkedve kérdezzük magunktól: hát lehet mindezzel komolyan, mélyen, egy életet igénylő apparátussal foglalkozni, belémerülni, nem törődni mással. Míg hidakat s nehéz házakat építenek igazi, kézzel fogható kövekből az izzadó izmok – s összevont, komoly szemöldökök hajolnak mikroszkópok fölé, hogy az érzékelhető élet tudományát keressék.S egy mély és egyszerű érzés válaszol: lehet. Vagyunk, akik a poézist egy elkövetkező tudomány alkímiájának tekintjük. S hisszük, hogy eljön a kor, mikor eprovetták fenekén csapadék alakjában mutatják ki: ez a szürkés folyadék itt a bánat; ez a vörös pépszerű anyag a szenvedély – ez a kékeszöld, lanyha víz a vágy, amit amaz ember agyából elimináltunk.Ez elkövetkező tudomány sejtelmes, babonás alkimistája a költő; anyagának egyharmada csak a tudás, a másik a hit, a harmadik valami, amit maga se ismer. De a homályos abrakadabrák zűrzavarán keresztül nyugalmasan alakul ki máris egy örök és biztató pozitívum; hogy test és lélekből állunk és nincs okunk félni a haláltól.nJegyzet Karinthy Frigyes, A szegény kisgyermek panaszai. Kosztolányi Dezső vers-ciklusa, Nyugat, 1910/14, [július 16.], 1010–1013.
Kosztolányi még 1908 decemberében kezdett írókat toborozni a Magyar Szemle című folyóirathoz, melyben az általa akkor
ellenszenvvel kezelt Nyugat ellenlábasát látta.
Ahogyan azt Fülep Lajosnak írja: "A Nyugat egy kifejezetten
anti-szimbolista, józan, racionális alapon álló, metafizika- s gondolatgyűlölő
zsidó pártszövetkezet. Impotens rikoltozás rekedt torokkal. A szifilisztől
berekedt torokkal. Hitem szerint ők soha nem csinálják meg az irodalmi
forradalmat, mert erre nemcsak az erejük hiányzik, de a hitük is, az állítani
tudás bátorsága. Az új lap keresztény jellege pedig semmiképp sem akadályoz
bennünket abban, hogy a magunk hite szerint írjunk, hisz a francia és olasz
szimbolizmus is – amint Ön igen jól tudja – kereszténykatolikus, sőt jezsuita
alapon indult meg. A parnassienek és a dekadensek tagadása után a misztikusok
mondták ki állító mondataikat."
n
Kosztolányi
akkor is hű marad az 1909-től végül Élet címmel
megjelenő, a Prohászka Ottokár és Szemere György nevével fémjelzett orgánumhoz,
amikor a Nyugattal megjavul a viszonya.
Jegyzet KDNL, 165.
A lap július 17-i számában Vajda Ernő, a Thália Társaság berkeiben indult fiatal
drámaíró mérföldkőnek ítéli Kosztolányi verseskötetét a modern magyar líra
fejlődésében. Egyfelől a kisgyermek világának szociális – középosztálybeli –
hátterét hangsúlyozza, másfelől először ő választja szét a kisgyermeket és a
kisgyermekre reflektáló felnőtt költőt, és ehhez kapcsolódva elsőként fogalmaz
meg visszaható érvényű bírálatot a Négy fal
közöttel kapcsolatban.
A magyar líra régóta nem jelentkezett ennél jelentősebb könyvvel. Új hangon szólal meg új versciklusában Kosztolányi, új a hang a magyar lírában és új Kosztolányi Dezsőnél is. A szegény kisgyermek panaszai! Mi, a középosztály gyermekei, álmodozó elragadtatással olvassuk ezeket a verseket, átéljük bennük a saját gyermekkorunkat, vagy inkább azt, ami ma előttünk a saját gyermekkorunk. […]Nekem fájtak a Kosztolányi új versei, azzal az édes fájdalommal, amelyet csak kevés könyv kelt föl a lelkünkben. Vannak sorok, vannak egész versek ebben a ciklusban, amelyek belénk nyomulnak, a mieink, amelyeket elfeledni, a lelkünkből kiirtani nem lehet többé. És a hangja, ez a csodálatosan sikerült keverék, amelyen egy szegény kis gyermek szól hozzánk, úgy, ahogyan csak egy gyermek szólhat, de mégis egy poéta beszél, egy mai költő, aki mindent megértő szomorú szeretetével dalolja azt, ami a szegény kisgyermek lelkében fáj. Kosztolányi Dezsőről eddig is tudtuk, hogy egyike azoknak, akik ma a legszebb magyar verseket írják. De most, az új versei fényénél látjuk, hogy az eddigiekben mennyivel kevesebb volt a szív. Líra, a legfinomabb ötvösművű líra volt eddig is a Kosztolányi verselése, de hiányzott belőle az a mélyről törő csellószerű búgás, ami a költő lelkének legmélyéről jön és a mi lelkünk legmélyére talál. […]Kosztolányi Dezső most, ebben a versciklusában találta meg először igazán önmagát: rátalált a saját hangjára, a saját lelkére, megérkezett oda, ahol nincsenek már apró küzködések, hanem ahol elkezdődik az önmagát ismerő költő abszolút művészete. És erős a meggyőződésem, hogy "A szegény kisgyermek panaszaival" kezdődik igazán az új magyar irodalom történetének az a fényes fejezete, amely fölé a Kosztolányi Dezső neve van írva.nJegyzet Vajda Ernő, A szegény kisgyermek panaszai. Kosztolányi Dezső új verseskönyve, Élet, 1910/29, [július 17.], 89–90.
Gyorsan reagál a Népszava is, július 20-án. Ormos
Ede, költő és novellista, a későbbi Ady-kutató saját nosztalgiájának bevallása
mellett a forma művészét méltatja Kosztolányiban.
Valami csodálatosan finom hangulat ereszkedik le reánk, amikor ezt a versciklust olvassuk. Gyermekkorunknak apró jelenségei élednek föl lelkünkben a valóság és a gyermekfantázia ködös keveredésében. Egy ideges, minden neszre, fényre, érintésre megrezzenő gyermeklélek érzései és látomásai vannak itt mintegy a multból visszahiva. A lármás, romlott, robotoló férfikorból menekül vissza a költő elmosódó gyermekemlékeihez s mig szivünkbe csendülnek sorai, magunk is ott vagyunk a magunk gyerekkorának sok-sok apró dolgai, olykor visszatérő, megremegtető, fölhevitő érzései között. Kosztolányi elismert költészetének jelességei közül különösen bravuros verselése érvényesül ebben a kis kötetben. Valóban a nyelvnek, e legszebb hangszernek föltétlen mestere lehet csak arra képes, hogy e látszólag könnyed formában az alapjában komor hangulatokat mintegy belopja szivünkbe.nJegyzet o. e. [Ormos Ede], Kosztolányi Dezső: A szegény kisgyermek panaszai, Népszava, 1910/171, [július 20.], 3.
A régi barát, aki azóta Kosztolányival annyi viszályon és kibékülésen lépett túl,
szintén tollat fog. Juhász Gyula írása a Független
Magyarországban július 20-án jön, mindössze egy héttel a lapban
megjelent Fodor Gyula-recenzió után. Nem önálló címmel emeli ki a Kisgyermekről írtakat: Az olvasó naplójából gyűjtőcím
alatt több friss olvasmányáról közöl impressziókat. Fodor Gyula Molnár-
párhuzamát kurtán és határozottan cáfolja. A rövid írás négy nap múlva a Szeged és Vidékében is megjelenik.
[…] A fantázia egy gyermek, sőt a gyermek fantáziája, az érzés a költő érzése, a rezignált, az elégikus, a rafinált költő lírája. Igazi "szentimentális" költészet ez, a szó Schilleri értelmében. Egy budapesti és lírikus magyar Rousseau, aki a természetet olyan messze-messze érzi már, hogy a gyermekkora aranykorként tűnik elé és megörökíti azt minden vágya és szomorúsága, minden színe és zenéje szépségeivel. Soha még rafináltabban nem írtak gyermekről és soha több bensőséggel és rajongással. A Kosztolányi Dezső kis és gazdag verseskönyvéről van szó, a szegény kisgyermek panaszairól. Milyen más a Molnár Ferenc gyermeklátása és másoké. Milyen sokszerű talány is a gyermeklélek. Vagy csak nekünk olyan, mert mindnyájan más szemmel látjuk már régi magunkat?nJegyzet Juhász Gyula, Az olvasó naplójából, in Juhász Gyula Összes művei, V, Prózai írások 1898–1917, szerk. Péter László, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1968, 365–366.
A Független Magyarország, négy nappal később, egy
harmadik recenzióval is előrukkol – Dr. Kuthy Sándor a szerkesztőségi
mindennapokból kiszakadva, crkvenicai nyaralása közben írta meg cikkét,
alighanem ennek tudható be, hogy Juhász Gyula recenziója után ennyire gyorsan
jöhet ismét írás a kötetről (tizenegy nap alatt a harmadik a lapban!). Kuthy már
cikkének elején egyértelművé teszi az írás megszületésének körülményeit – mintha
csak a plein air festészeti eszményét kísérelné meg
átvezetni a kritikaírás területére. A cikk folytatásában a költői oeuvre
folytonosságát hangsúlyozza, polemizálva azokkal, akik a két
Kosztolányi-verseskötet különbségeit élezik ki. Az írás vége felé azután egy
nyomdahibának köszönhetően az ekkor még nem létező költőfeleség is
felbukkan…
Idekerültem az egyhangu naptól égetett tengerpartra s találkoztam hosszu bolyongás után hozzámjött könyvével Kosztolányi Dezsőnek. Gyöngyház cimü, kék és véresenpiros kagylók zománcát simogatta még előbb a kezem, a szemem még tele volt éggel, s most, félkönyökre dülve, karcsu és finom sorok pompáját vonultatom előttem. Fénynyel, kékséggel, sirályok fehér szárnyalásával, a sillámló tenger zöldes barázdáival, messze sziklákon kiteregetett halászhálókról lepergő víz, gyémántcsillogásával voltam eltelve s mindez megsokszorosodott bennem. Ez a könyv a fel-felcsapó hullám, mely szeliden hinti arcomra hüvösségét, ez a könyv mindaz a végtelen, elszálló, ösmeretlen vágyódás aranyban, verespirosban, kékben, ezüstszürkében, mely a tenger mellett lelkünkre festi szivárványát, az időnek és térnek elfelejtése, mindenséggel egybeolvadás. […]Kosztolányi Dezső már első könyvében remek keretü és tiszta kristálytükröt tartott a gyermekemlékek elé: s régi szobák, ó butorok interieurjét megtöltötte a gyermekhangulatok finomságával, szomoruságával és boldogságával egyaránt. A "Clementi szonáta" bübájával ma is legszebb magyar versek közé tartozik s már akkor éreztük annak leheletfinom verését, mely ime most, valóban beröpült az ismeretlen vidékre s az érzések, gondolatok kincseit hozta el finommüvü, cizellált ékszerládában. […]Szenzáció ez a könyv nekünk, de szenzáció kell, hogy legyen Kosztolányi Dezsőnek is. Bármennyire is elismerték és magasra helyezték, mindig hüvösnek és hidegnek tartották, kinek gondossan ötvözött ékszereiben a rubin pirossága csak a drágakőé s nem a meleg, ömlő véré, a smaragd zöld lángja nem a szenvedélyé. Nem értették, hogy nehezebb és fájóbb előbb elfátyolozni a szépet s nem azon véresen, melegen, ahogy kitépte, világgá küldeni, nehezebb halkitani a hangot, megszürkiteni a piros fényt. De most, bármi tartózkodva is, megmutatja a szivét is Kosztolányiné [!]: nekem barátom nem volt, imé, ezt is meg kellett irnom, imé, hiába való kis nemzetek költője, prófétája lenni és mégis, vegyétek, itt a testem és a vérem.nJegyzet Kuthy Sándor, Kosztolányi Dezső új verseskönyve, FMo, 1910/176, [július 24.], 16.
Schöpflin Aladárnak "mint a Vasárnapi Újság irodalmi
szerkesztőjének és a Nyugat egyik vezető szellemének fontos
szerepe volt a fiatalok érvényesülése körül. […] Hoitsy Pállal, a
Vasárnapi Újságnak Nagy Miklósra következő szerkesztőjével
[…] nem volt könnyű [dolga], mert Hoitsy irodalmi és művészeti tekintetben
fölötte korlátolt ember volt. Ízlése teljesen a múltban gyökeredzett, és ezért
Aladárnak sok küzdelme volt vele. Valami kálvinista puritanizmus volt benne,
nagyúri allűrökkel keveredve. Eredetileg politikus volt, erős magyar érzésű.
Irodalmilag, legalábbis világviszonylatban műveletlen volt, magyar szempontból
Gyulaiék felfogásának fáklyavivője. Schöpflint Nagy Miklóstól örökölte, és
csínján kellett vele bánnia, mert a Franklin vezérigazgatója, a kiváló
matematikus, Kőnig Gyula az irodalom megújhodásának szükségét teljesen átérezve,
Schöpflin mögött állott. […] Schöpflin nélkül a Vasárnapi Újság
színvonala elképzelhetetlen lett volna, lesüllyedt volna vidéki lapok szintjére.
Aladárnak a lap hátsó részében közölt bírálatai, ismertetései nagyon számottevő
szerepet játszottak a magyar kritikában."
n
Schöpflin
(legalábbis valószínűsíthetően ő) a kéthetente megjelenő Vasárnapi Újság július 24-i számában (azaz a könyv megjelenése
utáni első számban) közölt kritikát Kosztolányi kötetéről.
Jegyzet Farkas Zoltán,
Emlékeimből, Új Forrás, 2008/3, 96–97. A
szerző a Vasárnapi Újság munkatársa, majd a
Napkelet, utóbb a Nyugat képzőművészeti rovatának vezetője volt.
Szeretnők, ha az olvasó egy pillanatra megállana emellett a munka mellett, amely a mai lirának legnevezetesebb jelenségei közé tartozik és a szó szoros értelmében jelentékeny nyeresége irodalmunknak. Hogy Kosztolányi finom, érzékeny, művészileg hangolódó lélek, hogy a maga érzékenységeinek kifejezésére megvannak a maga önmagából kifejlesztett formái, azt eddig is tudtuk, de az ábrázolásnak azt a biztosságát, a szándéknak és a teljesítésnek azt a harmonikus egyezését még nem láttuk nála soha. A gyermekkor nagy drámáját írja meg, a mely teljesebb mértékben belső, a lélek mélyeiben lefolyó, mint az élet bármely más drámája, mert a gyermek, a kit a maga gyöngeségén kívül korlátoz minden, a mi körülötte van s a kinek, bár megvannak benne az önálló élet akarásának összes elemei, jóformán csak gondolatban lehet a saját életét élnie, sokkal zárkózottabb és sokkal inkább befelé élő, mint a felnőtt ember.nJegyzet [Schöpflin Aladár?], A szegény kis gyermek panaszai, VÚ, 1910/30, [július 24.], 636.
A Renaissance Könyv- és Lapkiadó Vállalat folyóirata, a Révész Béla és Zigány
Árpád szerkesztette Renaissance minden hónap 10- én
és 25-én jön ki a nyomdából, az ottani, július 25-én megjelenő kritika tehát
szintén azonnal reflektál a könyvre. A szerző, Majthényi György ugyancsak költői
ambíciókat dédelget – 1911-ben Esteli énekek címmel
jelentkezik majd önálló verseskötettel, később a Tevan Kiadó irodalmi
lektoraként kerül kapcsolatba Kosztolányival. Kritikájának retorikája meglepő:
nem a szokásos módon, a gyerekkor nosztalgiájából elindulva jut el kritikai
észrevételekig, hanem fordítva. Előbb ő is a Négy fal
közötthöz viszonyítja az új kötetet, azután ennek érzelmi
felfűtöttsége vezeti őt saját emlékeinek megidézéséig.
Magas differenciálódottságot, előkelőséget, de hidegséget is hoztak egyszersmind magukkal Kosztolányi eddigi versei. Nem voltak idegenek tőlünk, de nem voltak egészen a mieink sem. És mindamellett, hogy a mostanában írt legjobb versek közé tartoznak, valami távolságot éreztettek velünk, valami egészen emberi gátat, amely az írások és az érzések őszintesége között állt. Könyvekre gondoltunk, kulturákra, amelyeknek most áll a legközepén és egy csodálatos lelki józanságra, amely mindig az akaratnak van alárendelve; egy titokzatos és hideg kézre, amely a szívet eltakarja az agy elől, s lehűt minden onnan feláradó melegséget. Ez a gát most valahogy eltolódott és Kosztolányi találkozott a szívével.Egy nagyon szép versciklust hozott nekünk ez a találkozás. A szegény kis gyermek panaszait.A gyermekkor csudafinom érzéseit, az első ébredéseket, harmóniákat, könnyeket, mindent, ami egykor az embert fogja jelenteni, gyönyörü pasztellekben kapjuk itt. Egy szinekben és érzésekben gazdag, gyönyörü világ ez, melyet a legszélesebb skálára hangoltak át mesteri kézzel. Megilletődve olvassuk, s azzal a meghatottsággal, amely csak nagyon szép dolgok olvasásakor jelentkezik. […]A legmesszebb eső multtól is csak egy lépés, egy vonal választ el. Vagy ez sem. A jelen nem egyéb, mint folyamatoknak multtá válása, s minden ember így egy darab összetorlódott multat képvisel. A mult a tulajdonképpeni életünk. A mult beszél minden szavunkból. S a gyermekkor a multnak kezdete. […]Olyankor – akkor! – jól megbujtunk valamelyik kuckóban. Egy szék volt az asztal, egy zsámoly a székünk s valami terítővel letakarva a kuckót: készen volt a szoba, ahol a megérthetetlen és titokzatos gyönyörűségek szárnycsapásai részegítették tündéri mámorba kicsi lelkünket. Ó, ez a kuckó – most érezzük – a legfontosabb volt az egész életünkből. Mert a benne megálmodott és megsejtett dolgok végzetes komolysággal feküdtek rá életünkre s mert ebből a kis kuckóból mindent magunkkal hoztunk.Kosztolányi is. És ezek a versek még ott, a gyerekszoba zúgában születtek meg benne. És most, az emlékjárások idején – lázébresztő őszi estéken lehetett – már csak a formát kapták meg. A tökéletes, mesteri, brilliáns formát.nJegyzet Majthényi György, Kosztolányi Dezső: A szegény kisgyermek panaszai, Renaissance, 1910/6, [július 25.], 564–565.
A Hét, amelynek Kosztolányi már 1906 óta munkatársa,
komótosabb. Igaz, a nagy ködlovagok közül való Szini Gyulának finom,
szempontokban és gondolatokban egyaránt gazdag írása kárpótolhatta a költőt a
várakozásért. Szini Kosztolányi kötetét a kortárs irodalmi paradigmák, a
gyermekkorát élő modern irodalom tágabb összefüggéseiben igyekezett vizsgálni,
hangsúlyozva a gyermek és a költő egyidejű jelenlétét, a naivitás és a
rafináltság egymást kiegészítő aspektusait a műben.
Tapogatózó sejtelmek, bizonytalan bolyongások egy ismeretlen életen át, fájdalmas eszmélések, kisértetiesen megnagyobbodott látások: az egész gyermekkor merő miszticizmus.Primitiv népek látnak mindent olyan tulságosan jelentősen, szimbolisztikusan, ahogy a gyermekek. És vajjon puszta véletlenség-e, hogy ez a mi korunk, amely a szimbolizmusból nőtt ki, olyan mohón keresi föl a primitiv müvészeteket és müvészeket?Ne felejtsük el, hogy a modern müvészet fáradságból, vagy ahogy akkor mondták: dekadencziából származott. Minden forma halálosan ki volt meritve, minden szépség a végsőkig ki volt üritve. És csak ezért lett jogos mindaz, ami uj, ami tehát müvészetileg még kiforratlan, formátlan.Ujra megengedtük a müvészeknek, hogy gyermekek legyenek, a saját szemükkel nézzenek meg mindent és ha gügyögve is, elmondják a "nouveau frisson"-t, a lázas, uj látomásukat. A müvészetben polgárjogot nyert minden, ami uj és hitelét vesztette, ami régi. Valóságos gyermekkor szakadt rá a müvészetre és még sok időbe fog kerülni, amig ez a "ver sacrum" tisztázódni, érni fog, amig megérik és lehull a férgese tekintet nélkül arra, hogy uj-e, vagy olyan régi, mint maga az emberiség. […]És érdekes, de csaknem természetes, hogy ezek a modern müvészek észre sem vették, hogy a lelkük milyen rokon a gyermekével. A gyermek zavartalan, tiszta látása, amelyet nem homályositott el még a müvelt hazugság és amely mélyre hatol, mintha nagyitóüveggel, vagy valami hatodik érzékkel volna fölfegyverezve, egyenesen olyan tulajdonságok, amelyeket ma a müvésztől föltétlenül megkövetelünk. Nem akadt ennek a kornak Rousseauja, aki az uj Emilt magyarázta volna. Nem akadt Krisztusa, aki magához eresztette volna a kisdedeket, sőt, még Tolsztoj is eltévedt ezen az uton Mesterétől és a Kreutzer-szonátában egészen a gyermek megtagadásáig jutott el. Nietzsche sem érezte meg tulságosan, hogy a gyermekben vannak meg az übermensch csirái, amiket egy hazug nevelés öl ki belőlük. A gyermek pszichéje csak pszichológusokat és szakembereket foglalkoztatott. A gyermekpszichológia, a szexuális pedagógia, az ifjúkori bünösök tanulmányozása, a gyermeki munka ellen való szocziális küzdelem élénken mutatják, hogy egyes, égető részletkérdéseken tul a gyermek nem foglalkoztatta tulságosan a szellemeket.A modern irodalomból vajmi könnyü felsorolni azokat a müveket, amelyek a gyermek lelke felé forditották a figyelmüket. A Hauptmann "Hannele"-je, a Wedekind "Frühlingserwachen"- je, a Robert Saudek drámái, Strindbergnek "Gyermekregé"-je, Wilde Oszkár néhány meséje és már azt hiszem, készen vagyunk. A "Robinson Crusoé"-hoz fogható müvet csak egyet alkottak, a Kipling "Dzsungel-könyvét". És Maeterlinek (!) is csak ujabban jutott el az "Oiseau bleu"-jében a gyermeklélek misztériumához.Erre a kis irodalomtörténeti elkalandozásra a Kosztolányi Dezső legujabb verseskötete csábitott, amelyet egy uj vállalat most frissiben kiadott, amikor még egy-egy költeményen "A Hét" nyomdafestékének illatát érzem. Kosztolányi "A szegény kis gyermek panaszai"-ban megtalálta a hálás témát, amely ugyszólván a levegőben van és amely az ő szimbólikus látását, diszkrét pasztell-szineit, erősen festői érzékét lebilincselte, megihlette. Egy-egy költeményével már korábban megpenditette gyermekkori emlékeinek bánatos, gazdag skáláját és szinte látom, hogy maguktól, könnyedén, természetesen álltak össze és nőttek meg ezek a költemények cziklussá.A régebbi osztályozó esztétika az ilyen költeményeket, amelyekben lirai és epikai elemek különös módon vegyültek, "helyzetdalok"-nak nevezte. Ennek a szónak ma már dohos, könyvtári szaga van, már egészen a multé, de Kosztolányi szeret kaczérkodni ezzel a multtal és amilyen modern belül, kivül mégis a biedermeieres szabásu czimet, "A szegény kis gyermek panaszai"-t tüzte kötete homlokára.Kötetének a zamatját, érdekességét ez a kaczérkodás csak növeli. Az izig-vérig modern poétát, az uj láztól emésztett lirikust érezteti velünk, amint visszahajlik elhagyott emlékei, megtagadott eszményei, feldult illúziói fölé. A repülőgép korszakának az emberét, akinek az álma hazajár kedves, megható, meleg nyárspolgári interiőrökbe. Ahol a nagyapa boldogan mosolyogva hallgatta az unokát, aki hadarva szavalta, "hogy győznek mindenütt a magyarok".Régebbi költők valami kis elbeszélés fonalára gyüjtötték volna ezeket a megkristályosodott édes emlékeket. Kosztolányi abban egészen modern, hogy erőltetett kompoziczió nélkül szeszélyesen veti egymás mellé emlékeit, hangulatait, mindegyiket más-más ritmus szabad lebegésében. Nem épit, csak motivumokkal játszik. Igy kevésbé ünnepies, de annál intimebb, kifejezőbb és többoldalu lehet.A modernsége még több szabadságot, még több változatosságot is megengedett volna neki. Az "alapeszme", a külső egység követelése még mindig tulságosan erős, semhogy akár modern poéta is egészen le merne vele számolni. De ez a kis megalkuvás nincs ártalmára a kötetnek, amelynek a természetében van a multtal való kaczérkodás.Kosztolányi a legerősebb ott, ahol érzéki képek utján kell fölébresztenie egy hangulat, egy emlék varázsát. Elmosódó, szimbólikus emlékezése hirtelen fölragyog, kiszinesedik, amint tárgyakkal népesiti be fantáziánkat. "Nature morte"- ok elevenednek meg csodálatosan a tolla alatt. Szagokat, izeket érzünk, szinek tüzesednek ki és valóságos életet élnek, interiőrök mozogni, élni kezdenek előttünk valami naturális mámorban, ahogy álmainkban látjuk őket.Csupa ellentétből épül föl az egész könyv. A modern poéta rafináltságával szemben a gyermek naivitása, amelybe beleélni igyekszik magát. Az álmok álmodója, a differencziált szimbolista, akiben azonban erősen érzéki, füszeres, naturális képek élnek. A "vers-libriste", a forradalmár, aki azonban eljátszik ósdi, biedermeier formákkal.Igy támadott ez az érdekes, szines könyv, amelyben mindenki meg fog találni egy hangulatot, egy érzést, egy gondolatot, amely őt is kisértette és amelyben a szép, intim versek elkényeztetett amatőrje is rá fog akadni a maga ritka gyönyörüségére.Hogy egyszerre leereszkedő és népszerü, de elegáns és apart: ez Kosztolányi biztos kezét és fölényét mutatja.nJegyzet Sz. Gy., [Szini Gyula], Kosztolányi új könyve, A Hét, 1910/31, [július 31.], 503–504.
Ahhoz képest, hogy Kosztolányi rendszeres szerzője Herczeg Ferenc lapjának, az
Új Időknek, ahol június 26-án Az aranykapunál címmel jelent meg (kötetbe később nem
sorolt) verse, ez a hetilap is viszonylag megkésve foglalkozik A szegény kisgyermek panaszaival. Mindössze az
augusztus 7-i számban jelenik meg a kor népszerű költőjének, a Kosztolányinál
tíz évvel idősebb Szilágyi Gézának lelkendező írása.
Kosztolányi a költői mágia csodálatos ritusával föltámasztotta azt a kisgyermeket, akinek életét ő élte valamikor, és aki minden egyéni arculata mellett valamennyiünknek, nekünk, hajdanvaló kisgyermekeknek is édestestvére. Hogy a kisgyermek gyönyörködve és rémülve miképpen fedezi föl a maga számára ezt a szépségekkel és iszonyatokkal teljes világot, arról magyar lirikus még nem adott szebb beszámolót, mint amilyennel Kosztolányi ajándékozott meg bennünket. A legvirtuózabb forma gyémántserlegében nyújtja felénk bánatossággal enyhén fűszerezett gyöngédség páratlan italát.nJegyzet Szilágyi Géza, Versekről, ÚI, 1910/32, [augusztus 7.], 118–119.
A Jövendő című, Hódmezővásárhelyt megjelenő irodalmi, művészeti és kritikai szemle két ízben is
foglalkozik Kosztolányi kötetével. Augusztus 1-jén a Modern
Könyvtár frissen megindult sorozatát méltatja egy ismeretlen szerző.
A beharangozó Kosztolányira vonatkozó passzusa rövid, de annál euforikusabb:
A gyermekkori impressziók visszaálmodásának ez a sorozata végtelen finomságát és érzékenységét tárja elénk a költőnek, kinek ezek a versek legsikerültebb alkotásai.nJegyzet [Szerző nélkül], Modern Könyvtár, A Jövendő, 1910/12, [augusztus 1.], 137.
Két héttel később, augusztus 15-én pedig Simonka György részletes recenziója
következik. A recenzens (maga is költő) a korabeli kritikai hagyomány
másodvonalának megfelelően, a kötet tematikáján alapuló, intuitív benyomásait
közli az olvasóval, a minél több divatos idegen szó bevonásával és az atmoszféra
hangsúlyozásával mintegy a költészet alkímiájába vezetve be őt. Erős gesztusa
ugyanakkor, hogy Kosztolányit Adyhoz méri.
Valahol ezt a definíciót olvastam: A gyermek: mithoszoktól beragyogott, megfejthetetlen lélekorganizmus. Igy van. És hátmég a mindig-fázós, beteges, – nagyobbra, nagyra született poéta-bimbó, a ki remegve reagál az élet minden halk és apró sóhajára, aki furcsán és mélyen néz nagy gyerek-szemével és a dolgok körül fényességeket lát, – vagy vastag és félelmes sötétséget, a csönd pedig neki nem csönd, hanem különös, nyugtalanitó, ríkató ezerféle nesznek, koppanásnak, suttogásnak a sötét zagyvasága. Beteg hallucinációk; a Kisded lelkét betölti egy hüvös, ezerhangu, ezerszinü miszticizmus, sok sejtésnek homályos, talán mindigfájó disszonanciája. (S ez a disszonancia, ez a csirája jövőbeli alkotásoknak, olaj a növő-lángu fantázia tüzén, alaptónusa minden jövendő hangnak, formának, szinnek.)A beteges, zaklatott, félő kisgyermek, szegényke, csak hallgat, hallgat, – hüvösgyerekségének ideje megsejtések és kis gondolatok alján pereg. Hanem egyszer megszólal a szomoru emberré nőtt ember lelkében, megszólal a fiucska és halvány szájjal panaszkodik. […]Az uj magyar lirában Ady Endre mellett talán a legönálóbb, legegyénibb nyelven ir Kosztolányi Dezső. Igen előkelő, de erőtől duzzadó az ő nyelve, költői szókincse pedig nagy szép, mint általában verselőkészsége.nJegyzet Simonka György, A szegény kisgyermek panaszai. Kosztolányi Dezső versei, A Jövendő, 1910/13, [augusztus 15.], 151–152.
Az 1909-ben indult Kelet Népe című folyóirat
szeptember 3-i számában László István a ciklusról elmélkedve a versek és az élet
viszonyáról közöl meglepő eszmefuttatást – talán Ady Négy
fal között kritikájának "irodalmi író" kitételére válaszul.
Az élet szépségei, a szép élet vágya, ösztönözte Kosztolányi Dezsőt, hogy megirja a verseket gyermekkoráról. A szép élet vágya, ismétlem; mert ma már érzi mindenki, hogy a művészet nem önmagáért való, hanem egyik része a saját életművészetünknek. Valami nagy harmóniában szeretnénk élni s nem lehet; ám a művészet erőt adhat, hogy hinni tudjunk benne, hinni annyi élő hittel, hogy úgy érezzük, mintha benne és általa élnénk. Ezt – talán éppen Kosztolányi Dezsőtől tanultam meg. És mostani versei által ismét teljesülve érzem. A vágy, mellyel gyermeksége felé indult, az érzések, amelyekkel elénk hozta emlékeit, olyan művészi magaslatra emelték e verseket, hogy bátran szemközt állíthatjuk őket az élettel, komolyságukból, bensőségükből, igazságukból nem vesztenek semmit. Ezek a versek: teljes kielégülések egy művész, vágyó és érző, őszinte ember számára.nJegyzet László István, Kosztolányi Dezső: A szegény kisgyermek panaszai, Kelet Népe, 1910/13–14, [szeptember 3.], 612.
A Magyar Nemzet (pl.) szignójú recenzense –
alkalmasint Palágyi Lajos – a szeptember 8-i számban egy, az eddigi recenziókban
nem látott, de Gömöri Jenőnek a kötethez írt előszavában megemlített szempontot
vizsgál: a ciklus egységes kompozíciójának kérdését járja körül. Vizsgálata a
festészettel való összevetésből indul, ezzel az impresszionista költészet felé
terelve az olvasói elvárást, de a bonyodalom dramaturgiai elve felé tart,
váratlanul az epika fennhatósága alá utalva minden hosszabb költeményt.
Lirai gyüjtemény s még sem az. Darabjai külön-külön valamely hangulat kifejezői, de az egész – ha nem is kiván epikai munka lenni – mindenesetre összefüggő nagyobb zsáner-képet nyújt. A költő azt tüzte ki czéljául, hogy multjára visszagondolva, képzelete elé idézze mindazokat a helyzeteket, a melyeket egy betegeskedő gyermek átélt, elővarázsolja egy szomoru gyermek fantáziájának látományait, ábrándjait és hangulatait s egyuttal lehető szinesen és elevenen egy vidéki uri ház belső életét s apró eseményeit is megfesse. Lirai naplónak is nevezhetnők e könyvet, a melynek mégis a naplótól eltérő sajátos jelleget ad, hogy egy felnőtt éli magát bele egy gyermek lelkébe s igy a gyermekkori hangulatok naivitása egyesül benne a tudatos poéta festői müvészetével. S el kell ismernünk Kosztolányiról, hogy tudja idézni a mult képeit, s egyáltalán nagy érzéke van az ugynevezett intim interieur-ok festésére. […]Az interieur annak a nagy hatásnak eredménye, a melyet [a] modern festőmüvészet a költészetre gyakorolt. Bármilyen legyen is az interieur szerepe a festészetben – a minek fejtegetése nem tartozik ide – a költészetben csak akkor válik értékké, ha lirai hangulatok, érzelmek kifejezésére szolgál. S örömmel látjuk, hogy Kosztolányi már csaknem egészen megszabadult attól a felfogástól, a mely a környezet festését önczélnak tekinti s érzés nélkül való helyzetek és képek színes reprodukálásában keresi a költői hatásokat. Ezért legbecsesebbek ama darabjai, a melyekben a meghatott kedély érzelmei lüktetnek. Ez érzelmek visznek életet a képekbe, ezek teszik a hideg szineket mozgó, eleven valósággá. Ezek nélkül puszta, merő szin-technika lenne a költészet, a mit a festészetben sem tudunk élvezni. A lirai melegtől áthatott festői tehetséget ismerjük el Kosztolányi könyvében s mert ez az ő legbecsesebb vonása, azért hiszszük, hogy nem fog e ponton megállapodni, hanem festői erejét mindinkább az epika felé fogja fordítani. Már ez a könyv is átmenet. Most már csak az van hátra, hogy az élet különböző helyzeteinek s a helyzetek képeinek hangulatos rajzain kivül azokat a mozgató erőket is bemutassa, a melyek cselekvéseket idéznek elő. Az élet teljes képét csak ugy mutathatja be leiró és elbeszélő költő, ha kompozicziójában cselekményt is tár elénk, vagyis minden részében összefüggő, lépésenkint hatásában emelkedő mesét vagy ugynevezett bonyodalmat alkot. Különösen nagyobb kompoziczióban a szerves mese az, a mi végig leköti a figyelmet. Kosztolányinak e könyve után, a mely a legujabb poétai nemzedék körében az első lépés a nagyobb kompoziczió felé: várakozással és érdeklődéssel tekintük e finom müérzékü és tehetséges költő további munkái elé.nJegyzet (pl.) [Palágyi Lajos?], A szegény kisgyermek panaszai, MN, 1910/209, [szeptember 8.], 11.
Csécsy Imrének, a polgári radikális publicistának, a Világ későbbi szerkesztőjének, aki ekkor még novellistaként is
működik (Az élet felé című novelláskötetét majd
1912-ben adja ki az Athenaeum), még "Csécsi Imre"-ként jegyzett kritikája az
Egyetemi Lapok hasábjain jelenik meg szeptember
30-án. A cikk a kötet lelki indíttatását a gyermek- és férfikor szemléletmódja
közti különbségben látja.
1. Rendesen az élet biztos és végzetes fogyása, a boldogság meg nem találása okozza, ha a sokszinü, sokfájdalmú férfikor visszaálmodja a távol időt, a fejlődő belső világ kedvesen naiv és mégis csodálatosan összetett életét. Kosztolányinál azonban ez a multba-nézés nem egyszerüen sajnálkozás, érzelgés és visszasirás, hanem magasokú, öntudatos, művészi megnyilatkozás. Nem a boldogságot igyekszik megtalálni a gyermekkor bűbájos világában, hanem finoman sokrétü lelkével gyönyörködik abban a kontrasztban, mely e között a két világ között van, az ő lelkének e két világa között.2. A gyermek-öntudat alig ismert értékeit kapjuk Kosztolányitól. Legfontosabb lelki életműködése mindig a látás és az észrevevés volt, pontosabban: az érzések lényege az ő számára nem perzselő energiájukban rejlik, hanem szinességükben, sokszerűségükben. És ebből a szempontból milyen kiaknázatlan kincsesbánya még nem egy, vagy kevés, irányban eltolódott érzés-világa!Micsoda nagy, igazán igaz, mindent átfogó, megérthetetlen szeretet lángol a rejtélyesen egyszerű gyermektekintetben! Ó, mi talán már nem is értjük meg, micsoda csöndes, fájdalmas szomorúság van az őszben, a nyári délutánokban, a kis mécs lobogó világában! Micsoda öntudatlan bizonyosság, beteges, nagyemberi ösztön munkál a gyermek lelkében, mikor mindezt fájdalmasnak, szomorúnak érzi! Milyen naiv és mégis milyen-milyen bölcs megsejtését látjuk itt a nagy dolgoknak! Milyen gyermekesen egyszerü és mégis kedvesen, komoly arccal tárja föl a szegény kis gyermek a világ nagy titkait, a halál, a szerelem, az élet misztériumát!3. Valami halk szomorúság kapcsolja egybe ezeket a verseket. Kedves, szép szomorúság, olyan fájdalmas, amilyen csak a gyermeki szomorúság lehet. Sirásra kész gyermekarcuk van a verseknek, mindnek és ez a látószög, ahol már a férfi szomorúsága is belefut a gyermekébe, ez állítja be olyan egységesre, olyan egyformánszomorú-kedvesre, aranyosan- búsra a szegény kis gyermek panaszait.4. A forma éppúgy lényege verseinek, mint a tartalom. Verselése az elengedhetetlen szükségszerűség bélyegét mutatja: ezeket a verseket másképpen nem lehetett volna megirni. Csak a használt forma, sor, szó az, melyet szinező ereje szétválaszthatatlan kapcsolatba hoz a tartalommal.nJegyzet Csécsi Imre,n, Egyetemi Lapok, 1910/13, [szeptember 30.], 16.Jegyzet Kosztolányi Dezső: A szegény kisgyermek panaszai (A Modern Könyvtár kiadása)
Kosztolányi Dezső 1910 őszén és 1911 tavaszán előbb a Kisgyermekből, majd a Kártyából
publikált részleteket a profilra látszólag idegen, Móka című vidám képes hetilapba, mely
1909–1912 közt jelent meg, az első világháborúban majd honvédszázadosként
szolgáló, később főleg hazafias verseivel ismertté vált költő, Hangay Sándor
főszerkesztésében. Az ekkor még élclapot szerkesztő Hangay a Móka október 5-i számában közöl empatikus,
szempontjaiban nem különösebben meglepő recenziót Kosztolányi kötetéről.
Újdonsága talán abban mutatkozik egyedül, hogy játékba hozza a műfordító
Kosztolányit is.
Első kisérlet irodalmunkban ez a könyv a gyermek lelki világának művészi megszólaltatására. Visszamenni a multba, – abba a csupa sejtelemkorba, amikor tapogatózva, mindent sejtve, de semmit sem tudva jártunk s bámész, kiváncsi szemekkel figyeltük a körülöttünk forgó zűrzavart, – ez Kosztolányi művészete. […]Kosztolányit eddig mint műforditót szerettem legjobban, hol csiszoltságával, nyelvtechnikájával és intelligenciájával méltán kitünt; mostani költeményének közvetlen melege azonban a költőt is szivemhez hozza. Itt már a szive is előretört. Igazi, értékes és mélyen érző poéta-szivet ismerünk meg belőle – mit eddig a tudás jégfala födött.nJegyzet Hangay Sándor, A szegény kisgyermek panaszai, Móka, 1910/1, [október 5.], 16.
A második és harmadik kiadás recepciója (1910–1911)
A második kiadásra Gömöri Jenő – immár nevesítve magát – kibővíti előszavát. A
bővítés azt mutatja, hogy az első kiadás kritikai visszhangja a szerkesztőt is
arra ösztönözte, hogy a költő bemutatásán túl a kötet rövid értelmezésére is
vállalkozzék, amely értelmezés egy Adyval való összehasonlításra fut ki. (Az
érthetőség kedvéért megismétlem a korábbi előszó befejező mondatát is.)
Különös irodalomtörténeti jelentősége "A szegény kisgyermek panaszai"-nak, hogy az első hosszabb vers-ciklus jelenik meg vele az új magyar költészetben, amelyben ma az egészen kis versek, a hatstrófák, élik virágkorukat.E megállapítás ma már, "A szegény kisgyermek panaszai" második kiadása megjelenésének idején, kiegészítésre szorúl. A z ó t a, hogy a verses-ciklus megjelent, a különböző folyóiratok és lapok hasábjain egyre-másra jelentek meg s jelennek meg vers-ciklusnak induló s hosszabblélegzetű verses töredékek. S másrészről – ez szinte, mintegy a vers-ciklus "irodalomtörténeté"-hez tartozó – meg kell állapítanom, hogy "A szegény kisgyermek panaszai" megjelenését ugyanolyan s lényegileg ugyanazok a hatásjelenségek kisérték és kisérik irodalmunkban, miként néhány esztendeje, s azóta is, Ady Endre föllépését. A két hatás-jelenség analizálása természetesen elütő eredményekre vezet.Ady költészete az iskolásságra sokkal hajlamosabb s kedvezőbb motivumokkal teltebb, kedvezőbb egy költészeti – Ady – iskola kifejlődésére, míg a Kosztolányi költészete csirájában s kifejlődésében sokkal több egyéni csirájú s egyénhez kötöttebb motivumot rejt és sokkal több utánozhatatlant, dacára, hogy e motivumok, az egyéniség látszatának megőrzése mellett is, sokkal könnyebben eltanúlhatók, mint az Ady költészetének egyéni márkájú motivumai. Ady költészete sokkal egyetemesebb érvényű, míg Kosztolányi költészete sokkal egyénibben megmarkoló. Ezért iskola nem is támadt a vers-ciklus megjelenése nyomán, amiként támadt Ady fellépte után, bármennyire is elismerte a kritika a mi fejlődő költészetünkben betöltött s betöltő jelentőséges hivatását, de külön az egyesekből támadt nyomán igen nagy teret betöltő hangos visszhang. A motivumok mindenkor s bármily költészetnek legegyénibb elemei s az egyéniség kérdésének szempontjából a legmozgatóbbak s legeldöntőbbek valamelyik költő lírájában; s Kosztolányi költészetének – s különöskép a legbensőségesebb forrású – motivumai ma már hódító vándorútra keltek és – s e hatás kárttévő sorsában néki úgyszólva minden jelentős magyar költővel s a magyar lírával egyképen osztozkodnia kell – e hódító vándorút nem mondható látón s joggal diadalútnak. Mindettől azonban teljességgel független s legelsőbbrendű fontosságú, hogy e versciklus kifejtett s kifejtendő hatása az új magyar líra történetében kétségtelenűl elhatározó s irányító jelentőségű.GÖMÖRI JENŐnJegyzet Gömöri Jenő, Kosztolányi Dezső, [Előszó], in SZKP2, 3–4.
Az újabb, változatlan kiadás nem indít újabb recenzióhullámot, mindössze két
reakcióról tudunk 1911 első feléből (és mindenestül az egész esztendőből).
Érdekes módon mindkettő szoros és közvetlen kapcsolatban van szerzője lírikusi
affinitásával is.
Harsányi Lajosnak, Az élet muzsikája című
verseskötetével 1909-ben felbukkant költőnek a Nagyasszonyunk című katolikus periodikában jelenik meg méltatása
1911. február közepén.
Ez a kis könyv öles hullámokat vert nem csak a gyermek-, hanem az egész magyar poézis vizein is. Igy, ilyen hangon gyermek nem szólalt még meg az irodalomban. Kosztolányi Dezső lelke csordultig lehet boldogsággal, hogy az ő szegény kisgyermekében oly sokan magunkra ismertünk. Tulajdonképpen egy kisgyermek verses krónikája az egész. Egy kis gyermeké, aki naiv, gyönyörü magyar nyelven mondja el gyermekségét. […]Szebbnél szebb, édes, bánatos versek, melyekből csakugyan egy szegény kisgyermek bús panasza hangzik ki. Kosztolányi Dezső eddig megjelent műveinek ez a vékony kis füzet a koronája.nJegyzet Harsányi Lajos, Kosztolányi Dezső: A szegény kisgyermek panaszai. Versek. 1910, Nagyasszonyunk, 1910–1911/6 [1911. február közepe], 185.
Nem is annyira a méltatás szempontjai az érdekesek, amelyek a versek
alaphelyzetének tartalmi ismertetésével illusztráltak. Érdekesebb a recenzensre
gyakorolt inspiráló hatás. Harsányi ugyanis, aki Kosztolányi verstárgyainak
felsorolásakor érinti az Azon az éjjel… kezdetű
verset is ("a nagypapáról, aki egy éjjel meghalt"), ugyanebben a számban, de
húsz oldallal korábban, Kosztolányi Színes tinták
cím alatt hozott költeménye mellett egy saját verset is közöl:
Vigasztalás egy gyermeknek
Azon az estén
A hideg hold ezüstöt sírt a nádra.
Azon az estén
Te nem gondoltál a halálra.
Azon az estén
Dermedten álltak a platánok.
Azon az estén
A parkban táncoltak az ősz-leányok.
Azon az estén
A bronzkapun valaki bement titkon.
Azon az estén
Nem volt nálatok senki itthon.
Azon az estén
Elvitt ő tőletek valakit lopva.
Azon az estén
Te fölsikoltottál zokogva.
Azon az estén
Riadt zürzavar szállt a házra.
Azon az estén
Egy vén kuvik hétszer nagyot kiálta.
Azon az estén
Rémüldöztek a Fertőn a nádak.
Azon az estén
Én bús gyász-zsoltárokat irtam.
Azon az estén
(Én édes, drága, idegen fiam!)
Az égbe láttam suhanni – anyádat.
n
Jegyzet Harsányi Lajos, Vigasztalás egy gyermeknek, Nagyasszonyunk,
1910–1911/6 [1911. február közepe], 163.
A másik lírai produkció alkalmasint legalább oly ismertté vált, mint Kosztolányi
kötete. Karinthy Frigyes Trombolányi Dezső-karikatúrája
először, -inty szignóval, a Fidibusz március 24-i számában jelent meg, onnan kerül majd be az
(ugyancsak a Modern Könyvtár kiadásában megjelenő) Így
írtok ti kötetbe, 1912-ben. A verskarikatúrák előtti életrajz sok
tekintetben még a Négy fal között költőjét idézi
meg, bár a trombita leitmotivvá emelése már a Ha néha-néha
meghal valaki… kezdetű Kisgyermek-vers
zenei allúzióira is utal. A versek viszont már egyértelműen a ciklusra mutatnak.
A három vers közül kettő konkrét paródia: a Mint aki halkan
belelépett… a kezdőversé, A kis edény…
pedig A kis mécs… kezdetűé, a harmadik pedig
általában karikírozza a Kosztolányi-kötet érzelmes tónusát.
Trombolányi DezsőSzületett Harsonán, mint "A Hét" belső munkatársa, szerdán, lapzárta előtt két nappal. Még idejekorán megírhatta "Trombita- szonáta" című szezon-cikkét. Később az "Innen-Onnan" rovatot vezette: ő volt "A Hét" legelső "Innen-Onnan"-istája. Színházi kritikáit ugyanott végezte. "Négy fal között" című verses kötetével tűnt fel, melyet később "Négy fal, egy plafon és egy padló között" helyesbített kiadásban ismert meg a közönség. Több politikai és közgazdasági szonettet írt: jelenleg a Trombitagyárosok Országos Szövetségének tiszteletbeli igazgatója. Ép és egészséges ember, fiatalabb korában tífuszon ment keresztül és kétszer a Petőfi-társaságba is jelölték, de mindkét alkalommal csakhamar felgyógyult."A szegény kis trombitás szimbolista klapec nyöszörgései" című ciklusbólI.Mint aki halkan belelépett.És jönnek távol, ferde illatokMint kósza lányok és hideg cselédekKiknek bus kontyán angyal andalog.Mint aki halkan belelépett.Mint aki halkan belelépettValamibe… s most tüszköl s fintorogMint trombiták és roppant trombonokS a holdvilágnál szédelegve ferdülNehéz boroktól és aranyló sertülUgy lépek vissza mostan életembeMint kisfiu, ki csendes, csitri, csempeS látok barnát, kókuszt, koporsót, képet –Mint aki halkan belelépett.VIII.A kis edény.Oly furcsa és merev.Aranyhabos tó, emlék-temetőEmlékek ágya, ágyak ápolója,Mély, puha párna, pincsi, pince, pólyaEmléket emtet, engem temet őFehér és csendes. Ülök rajt, kis ingbe –És távoli, mély országokba int beMint folyt arany és mint ezer ezüst,Oly bus, fehér, olyan igénytelenBecéz, reámnéz és tréfál velemMint egy kis fehér legyező,Csak rátekintek s igy szólok: ez ő.A jó, szelid, a kedves, pici teknő –De néha megnő –És néha horpad s néha szétrepedÉs szerteszökken szörnyü fergetegÉs a homályban bőszen harsonázÉs akkora már, mint a házÉs orditunk és sirunk: diadalÉs ilyen fiatalS mint kürtök öble s vérző trombitákÉs néha vág.És néha vég.És néha olyan, mint az ég.S mint longa, linga, lunga, lenge lég(Még, még).És borzadunk az égbe, nyögve, sirvaÉs néha néz ránk –És néha olyan, mintha verset irna.XIII.Én nyafogokAz életben, mint kevesek.Én nyifegekTávol mezőkön bőrző levesekÉn nyühögökValami van, valami nincsÉn szepegekValami kósza, kótya kincsÉs szüpögökAz éjbe, későn és koránÉn szipogokAz orromon, e roppant trombitán.nJegyzet Karinthy Frigyes, Trombolányi Dezső. A szegény kis trombitás szimbolista klapec nyöszörgései című ciklusból, Fidibusz, 1911/13, [március 24.], 9.
1913-ban végre, ha nem is közvetlenül A szegény kisgyermek
panaszai alkalmából, de a másik fiatalkori barát is megszólal.
Babits Mihály a Mágiáról írt recenziójában egy
bekezdés erejéig a Kisgyermekre is visszaréved, és
a vidék utáni nosztalgiára hangolódik rá.
Második könyvében, mely az új magyar líra egyik reprezentatív kötetévé lett, a Szegény kisgyermek panaszaiban, úgy fedezi fel magát a költő, hogy visszanéz gyermekkorába és felidézi a mai városi élet gazdag, fárasztó, ellenséges színeit, melyek a szegény kis gyermek lelkét kábítják, félénkké, fáradttá, babonássá teszik.nJegyzet Babits Mihály, Az irodalom karácsonya, Nyugat, 1913/2, [január 16.], 84.
A Tevan-féle díszkiadásra gyorsan és – sokadik kiadáshoz képest – bőven reagál a
kritika. A recenzensek szempontjai közt kevés újdonságot találni, meglepő módon
alig hozzák szóba a kötet anyagának gazdagodását. Szinte csak a legkorábbi,
ismeretlen szerző jegyezte kritika figyel fel a gyarapodásra a Világ 1914.
január 18-i számában:
Kosztolányi Dezső mélyen megérzett, finom versciklusa, "A szegény kisgyermek panaszai" eddig csak töredékes kiadásokban került az olvasóközönség elé. A békéscsabai Tevan-könyvkiadó vállalat most teljes egészében, könyvbarátok számára készülő, igazi és a tartalomhoz méltó bibliophil-kiadásban jelenteti meg Kosztolányi Dezső versciklusát, amely eddigi kiadásaiban is nem muló hatást gyakorolt a magyar olvasó-közönségre. Ezekben a versekben a magyar vidéki élet tükröződik, egy gyermeklelken keresztül. A gyermekkor könyve ez és hogy olyan intenziv szeretettel fogadta az irodalmi kritika és a közönség is, annak főoka abban van, hogy ezer gyökérszállal kapaszkodik a magyar földbe és a modern lélekbe. A pompásan kiállitott könyv kétszer akkora terjedelmü, mint a forgalomban lévő füzet, amely eddig három kiadást ért meg.nJegyzet [Szerző nélkül], A szegény kisgyermek panaszai új kiadása, Világ, 1914/16, [január 18.], 38.
Január 25-én a Vasárnapi Újságban (valószínűleg)
ismét Schöpflin Aladár dicséri meg a kötetet, de ezúttal főleg a kiadót. A Hétben viszont február 8-án az évek óta Kosztolányi
baráti köréhez tartozó Halasi Andor átfogó igényű bírálatot szentel a kötetnek
(kettejük barátságáról a Látóhatár 1969.
január–februári számában jelent meg Halasi írása: Évek
Kosztolányival címmel). A jónevű színházi és irodalmi kritikust a
gyermeki perspektíva felemlítése vezeti el a ciklus impresszionista és
szimbolista ismérveinek vizsgálatához, majd a kisvároshoz mint szociológiai
háttérhez, hogy azután ő is a Tevan-kiadás ünneplésével zárja nagyívű
gondolatmenetét.
Új könnyeket, új színeket, új melódiákat hozott. Névtelen fájdalmaiban, vizionárius lázaiban egy kimerült kor agonizál a túlvilág: a jövő előtt. Új költő, mert egészen a korának költője, egy dekadens koré, amelyben elhervadt minden állítás, a világ látványossággá vált s a művészet: világnézetté. Vén kor a gyermek arcát lesi. A mi születésünk százada: a gyermek százada. […]Kosztolányi Dezső: reprezentatív gyermek. Nemcsak azért, mert a Szegény kisgyermek panaszaiban gyermekérzések költészetét adta, hanem azért, mert az egész költészetében az a gyermek ő, akit világnézet nélküli kora keres. Aki előtt borzongatóan furcsa és érthetetlen látványosság a világ. A gyermek tudatlan kiváncsiságával, borzalomszomjával, mohó szűzi szemmel nézi a circus mundit. Játszik vele. Játékát: a művészetét komolyabban becsüli, mint az életet, amelytől csak motívumokat fogad el. Igazait nem egyezteti össze semmi egyébbel, mint a saját legszemélyesebb benyomásaival. Csak kifejezésbeli: művészi igazságot ismer. Tökéletes impresszionista. Kezdete, mestere, inspirálója annak az impresszionizmusnak, amely a korabeli magyar költészet egyik főirányává vált. Ennek az iskolának ő a feje.Aki csak elhatározottságból impresszionista, az unánzók és iskolás költők körében az impresszionizmus az üresség költészete. Csak a halálig való gyermeklelkek lehetnek egész poétái ennek a művészi iránynak. Kosztolányi egész megjelenése a gyermek benyomását kelti. Delejesen élénk nagy gyermekfej, nyugtalan buksi homlok, alatta folyton lázra kész céltalan szem, amely öntudatlan, kapzsi önzéssel foglalja le magának az életet, mint valami játékszert (minden játékszer az övé), a szem körül minden órában friss láz, a mozdulatokban gyermeki báj és kegyetlenség.Ez a gyermek nem érti a világot, mint mások, a született felnőttek, akik bölcsek és nyugodtak. […]Borzadó homályban áll körülötte a világ. Reszketve keresi a titkok világosságát, a megváltó szavakat, de nincsenek problémái és nincs társadalmi nyelve, nem ismeri a szűkölködő emberiség rejtvény-kulcsát: a szolidaritást. Csak ő maga van, ereje van, amely az egész világot akarja táplálékul s ez az erő fáj, tárgytalan kínokat és szorongásokat okoz. […]Ez nem az a gyermek, akinek nyíló szemét lessük, hogy: talán az ő arca fogja új, boldog arcát adni a világnak. S nem az a gyermek, akiben az anyatermészet várja megváltását az embervilágtól. Ez a gyermek a természet gyermeke. Maga is: természet. […]A látványok maguk is titkok, hát még ami mögöttük lehet. Ha sötét, szorongató érzéseit meg akarja éreztetni, melódiákat keres hozzá, mert a melódia maga is titok, közelebbi rokona a rejtett erőknek, amelyek oly némán játszanak az emberrel. Kosztolányi melódiái szuggesztívok, majdnem a szavak jelentőségei nélkül hatnak. A "lánc, lánc, eszterlánc", vagy a fuvoláló gyógyszerészsegédről szóló vers szimbólikus zenéje, ha egyszer átbujt a fülünkön, ott csavarog a szívünk idegei körül. Szavai elolvadnak, melódiákká válnak. Még a rímeiben is nagyobb a ritmikus harmónia, mint a betűbeli, ezért tudnak úgy egymásba bújni ezek a buja rímek s egymásból kukucskálnak ki. Kosztolányi a legmelódikusabb poétánk. A melódiák segélyével sikerült neki az, hogy szimbólikusan is teljes erővel tudja megéreztetni magát.Az a gyermek, aki benne figyeli a nagy világot, nem érti a nagy természetet. Ezért misztikus, mikor a világ titkaiba búvik. S érzi, hogy a világ nem érti őt. És akkor ő megfelelő reális nyelv híján szimbólumok révén közli magát a világgal.Lám, ezek az iskolás meghatározások: impresszionizmus, miszticizmus, szimbólizmus, milyen természetes életet élnek s milyen gyökeresek, mihelyt egy ilyen gyermeklélekből született poézis kommentálása közben használjuk őket.A Szegény kisgyermek panaszaiban tárul föl dokumentális vallomások, érett és megindító versek pompája között az a gyermeklélek, amely Kosztolányi egész költészetét megfejti. Itt találkozunk azzal a gyermekkel, aki a boldogságát úgy képzeli el, hogy majd színes tintákkal színezi ki az életét. A nyelv mámoros művészete lett ebből a gyermekből, aki tüzes színeivel, sok-sok színnel, új színekkel lázasan festi, tarkázza az élet fekete lapját; színek nyílnak mindenütt, ahova csak pillantása esik. Nyelvünk megszínesítését s zenei lágyságát és dinamikáját kapja tőle örökbe a következő nemzedék. […]Az egész poéták közül való ez a korszerű poéta. Költészetét úgy kell néznünk, ahogyan a kora lelkéből kinőtt. E költészetnek nemcsak ruhája, de lelke: a művészi szépség. Föllépésének kissé világpolgári hangja a Szegény kisgyermek panaszaiban, e vallomások könyvében vált szelíddé, méllyé és magyarrá. Itt nyitott be egyszerre lelke legbensőbb termébe. Ma már úgy nézhetjük ezt a kötetet, mint a mai magyar irodalom egyik jelentős alkotását, amely úgyszólván megjelenése pillanatától kezdve inspirálta a verselő kortársakat. A sötéten dörgő ouverture s a szilaj gyöngédségű finálé közé keretezve egy nagy egységben van belekomponálva a szegény kis gyermek minden szenzációja. S ez a kisgyermek egy poros magyar városkában, biedermeier-bútorok között él. Anyja, nagyanyja, rokonai a mindnyájunk rokonai. Magyar, végzetesen magyar ez a borzadozó szegény kisgyermek; bánata, mikor legtisztábban cseng, egészen magyar bánat. S a magyar bánat örökkévaló. Ez a munka maga elég arra, hogy Kosztolányi necsak a maga korának maradjon reprezentatív gyermeke.A Tevan-nyomda most igen szép amatőr-kiállításban adta ki a költemény-ciklust. Nemes biblikomot kapott a nemes bor. A kézmozdulatunk is méltóságosabb, amellyel utána nyúlunk, hogy újra élvezzük a jól ismert kortyokat, amelyekről tudjuk, hogy többet adnak tárgytalan mámoroknál. A vérünkké válnak.nJegyzet Halasi Andor, Kosztolányi Dezső: A szegény kisgyermek panaszai, A Hét, 1914, 6/1258, [február 8.], 84–87.
Az Új Idők is felfigyel a ciklus új kiadására. A
költőként tizenhat évesen, 1901-ben indult Balla Ignác lírai hangvételű
recenziót közöl, amelyben – konkrét nevek említése nélkül – utal Kosztolányi
irodalmi mintáira.
Megtisztult, leszűrődött emlékek rózsaolajának édes szaga csap ki ezekből a versekből, amelyekben Kosztolányi Dezső a gyermekkor költészetét lehelte oda finoman, pasztellesen. Avval a nagy művészi közvetlenséggel, amely a jelentéktelen epizódokat is az élet fontos eseményeivé tudja avatni, a kisvárosi élet mindennapos képeit rázza össze abban a színpompás kaleidoszkópban, amelynek színes üvegdarabjait az élet napsugara aranyozza be. A könyv: ilyen művészi kaleidoszkóp. Ragyogó darabjai: a versek, amelyek egy kisfiúról szólnak, aki előtt még titok minden és aki előtt lassan, szinte lépésről lépésre, lefoszladoznak már a nagy titkok fátyolai, hogy szenvedve, vergődve, fájdalmasan ismerkedjen meg az élettel. Ideges, szinte ijedt szívdobbanása reszket minden versében, amint megint belelát egy-egy újabb rejtelmébe. Fél tőlük és mégis szinte türelmetlen kíváncsisággal várja, kisgyerek módjára. A képek, amiket lát és az is, ahogyan látja őket, finom stílus-érzékkel formálódnak a gyerek-fantáziához és amellett a kész, érett művész látása sohasem kerül diszharmóniába a gyerek látásával. […]Ami a gyerek életében szenzáció, az a nagyok szemében semmiség. De mihelyt poéta – és művész – tárja föl azt a semmiségnek látszó valamit és szólaltatja meg a gyerek lelkét, egyszerre mindenki meglátja benne a jelentőst. Kosztolányi Dezső gyengéden és óvatos ujjal nyúl ezekhez a témákhoz és bár az egész könyv egyetlen alapgondolatra épült, egyetlen darabja, egyetlen verse sem lesz kigondolt, célzatos és raffinált. […]Ezek a családias levegőjű versek pedig még több intimitást lopnak Kosztolányi lírájába. Mert ez a könyv – bár egy kisgyerekről szól minden sora, – csupa líra. Finom, leszűrődött, artisztikus líra, amelyen látszik, hogy Kosztolányi nemcsak ismeri, de szereti is a német, francia, olasz modern poétákat és amelyekben sok a szimbolizmus, de amely amellett színtiszta magyar.nJegyzet B. [Balla Ignác], A szegény kisgyermek panaszai – Kosztolányi Dezső verseskönyve, ÚI, 1914/11, [március 8.], 282–283.
Reflexív pillanatok a negyedik és a hatodik kiadás közt (1915–1923)
Somlyó Zoltán a Nyitott könyv című "lírai
pamfletben" rajzolja meg Kosztolányinak, az ifjúkori barátnak portréját,
megemlítve két első verseskötetét is.
A rímein áfonya-fanyar lé folyt,
s alélt szavakkal járkált vemhesen.
A rothadást szerette és a tébolyt,
mely úgy sikít, mint szél az Alpesen.
Négy fal között a lélekárnyvetítést
űzé, e zöldes fényű mágiát;
a kisgyermek panaszait dalolta,
mint görcsös álmot, részeg mániát.
n
Jegyzet Somlyó Zoltán, Nyitott könyv. Lírai pamflet három részben,
Békéscsaba, Tevan, 1916, 58.
Gyóni Gézát más összefüggésben érdemes szóba hozni. A Przemyśl elfoglalásakor
orosz fogságba esett katona-költő Levelek a
Kálváriáról című ciklusának első kötetében (1915) található egyik
verses levél így hangzik:
6. levél
Azon az éjszakán
Mit álmodtál, szelid szerelmem?
Azon az éjszakán
Nem sírt a szél a kéményekben?
Azon az éjszakán
Sóhajtva hasadtak a szívek.
Azon az éjszakán
Keresztjén sírt a megfeszített.
Azon az éjszakán
Csak jajszót vitt a szél felétek.
Azon az éjszakán
Vérrel mosódott minden vétek.
Azon az éjszakán
Havas árokban, forró lázban –
Azon az éjszakán
Anyám fiatal arcát láttam.
Azon az éjszakán
Tízéves szőke gyermek voltam;
Azon az éjszakán
Játékpuska volt a markomban.
Azon az éjszakán
Te is tízéves lányka voltál.
Azon az éjszakán
Fülembe volt egy régi zsoltár.
Azon az éjszakán
Mint egy falusi kis templomban,
Azon az éjszakán
Olyan hivő kis gyermek voltam.
n
Jegyzet Gyóni Géza, Levelek a Kálváriáról, 6. levél, in Gy. G.,
Levelek a Kálváriáról és más
költemények, Budapest, Athenaeum, 1916, 12–13.
Gyóni már az előző, az ostromlott várból kijuttatott kötetének (Lengyel mezőkön, tábortűz mellett) a nyugatos
irodalmat éles hangon kritizáló verseivel nagy irodalmi botrányt robbantott ki.
Karinthy a háborús irodalmat karikírozó kötetének, az Így
láttátok tinek (1917) Gyóni-paródiájában – többek között – e mostani
versére, illetve annak szembetűnő Kosztolányi-áthallására is reflektál:
Azon az éjjel
Azon az éjjel
Az ágyúk össze-vissza vertek,
Azon az éjjel
Lángfényben úsztak mind a kertek.
Azon az éjjel
Dörgött a harc egész világon
Azon az éjjel
Reád gondoltam, szép virágom,
Azon az éjjel
Lángolt Homonna és Verseg,
Azon az éjjel
Olvastam és írtam egy Kosztolányi-verset.
n
Jegyzet Karinthy
Frigyes, …a költő, aki lantját karddal cserélte fel
és viszont – Csinom Jenő, Csinom Géza, in K. F., Így láttátok ti – A háborus irodalom
karrikaturája, Budapest, Dick Manó kiadása, 1917,
54.
A Cambridge-ben élő Békássy Ferenc – egy nem nevesített angol kritikus
felkérésére – először angolul olvasta fel A magyar
költészet 1906 óta című esszéjét. Hátrahagyott írásai közt ránk
maradt a szöveg magyar nyelvű fordítása, közbeékelt, angol nyelvű
versrészletekkel, amelyek – nem mellékesen – a kiválasztott verseknek első angol
nyelvű, hol prózai, hol verses fordításai. Szempontjaiban ugyanakkor az esszé –
amelynek most a ciklusra vonatkozó részét közlöm – már-már meghökkentően
triviális, a ciklusra vonatkozó végkövetkeztetése pedig a Kisgyermek-recepciónak egyik legtalányosabb mondata.
Kosztolányi intellektuális költő. Formai nehézségeket nem ismer, mert stílusa az észszerű logikai gondolkodás nyelve, amelyen mindent – mihelyt tudjuk – könnyen ki lehet fejezni. Költeményeit úgy lehet olvasni mint egy thézist: megállapítja s aztán körülírja. Többnyire lelkiállapotokról szólnak a versei. Ő is keres érdekes tárgyakat, de határozott céllal. Nem törődik avval, hogy tárgyának keretet adjon, a karakterizálást érzi feladatának. Egyik költeménye, mely láthatóan több érzéssel van írva, mint a többi, különösen hatásos, ez a "Szegény kis gyermek panaszai". A panasz összege az, hogy a gyermek a maga szűk körének foglya, és vágyódik a külvilág után. Bevezetés kezdi, a költő beszél:(As one who has fallen between the rails… and feels his passing life while the hot wheels roar and thob and many crooked images pass and he sees as be never yet has seen. As one who has fallen between the rails… "And I see him, the child… At night the shyly sits down beside me… I wonder at him as at a stranger and I weep for him who is gone.")A költemény a gyermek betegségét írja le, elmondja, hogy mit érzett a betegségről, halálról, s első szerelmi álmait. A költemény második részében a gyermek véleményét mondja el környezetéről. Ezt a részt már kevesebb érzéssel és nyugodtabban írta a költő, de mindenesetre megrögzítette benne azt ami örök, megfogta egy pillanatban amit a saját gyermekségére gondolva: "meglátott, mint még soha."A befejezés a gyermek vágya:(How I long to be away, far, far where the rails of the railway wind and the red and green lamps flare and call… the engines, the wires of the pole… there is joy, there perhaps the world.)A sinek témájához való ily visszatérés talán nem épen szerencsés gondolat. De az egész költemény életerős, sok helye nagyon hatásos. Például mikor a gyermek a halálról beszél:(All through that nightThe clocks strack always out of timeAll through that nightThe gardens all swam in moonshineAll through that nightCarriages rolled with noisy throbsAll through that nightOur struggling words were choked in sobsDuring that nightBright lamp and candlelight was madeDuring that nightThe shadows made us all afraidDuring that nightOur frightened faces were so whiteDuring that nightMy poor greyhaíred grandfather died.)Kosztolányi az új költőknél divatos modorosságok egyikét sem használja, mert egyáltalán nem használ semmiféle költői segédeszközt.nJegyzet Békássy Ferenc, Magyar költészet 1906 óta, in Békássy Ferenc Hátrahagyott írásai, III, Tanulmányok és jegyzetek, Budapest, Lampel, 1916, 98–101.
Az ötödik kiadásról nem sikerült egyetlen recenziót sem találnunk – talán a
Tanácsköztársaság kikiáltása, a politika viharai terelték el a figyelmet az
Athenaeum kötetéről. A Horthy-rendszerben a szélsőjobboldali Új Nemzedékhez szerződő Kosztolányi politikai
állásfoglalása sok indulatot szül. A Bécsben élő Gábor Andor Ezt izenem című rovatának egyik cikkében az
antiszemita publicisztikát író (de névtelenségbe rejtező) Kosztolányit a ciklus
meghatározta költőszereppel szembesíti.
Az Új Nemzedék egyik elmult névtelen vezércikkében (Tehetség és fürgeség), melynek jobbveretű mondataiban szomorú szemmel ismerek rá Kosztolányi Dezső kezére, meg van állapítva, hogy a magyarság és a zsidóság odahaza most nagy viadalt vív. […] A kurzus az értelmi nívót odahaza gyászosan leszállította. Hogy egy ország, amely háborút és területet veszített – olyan súlyosan! – s két forradalom és egy ellenforradalom káoszán ment át, most "viadalt" vív a zsidaival, annak reményében, hogy, ha ebben a viadalban diadalt arat, akkor segített magán: ez magában véve is nagyon szomorú. De hogy e viadalában egykori legjobb fejeit is fölhasználhatja don-kisotti fegyverek gyermekes forgatására: ez tragikus. Ha a Szegény kis gyermek panaszai mint egy beszámíthatatlan felnőtt panaszai zendülnek, rim és értelem nélkül arról, hogy a gonosz zsidók éppen most eszik meg Magyarországot, amikor a zsidót odahaza a legszebben kikészítik arra, hogy szőröstül-bőröstül lenyeljék – akkor ezen voltaképpen csak nevetni lehetne. De ha a multat is meggyalázzák, csak azért, hogy mondhassanak valamit, ami az igazukat bizonyítja: ez megint sírnivaló.nJegyzet Gábor Andor, Kié Petőfi?, in G. A., Bécsi levelek, Budapest, Athenaeum, 1945, 181–182. Gábor Andor írásáról és az általa hivatkozott Kosztolányi-cikkről részletesebben ld. Lengyel András, A "nagy viadal". Egy Kosztolányi-cikk tanulságai, Tiszatáj, 2006/9, 41–46.
A hatodik kiadás recepciója (1923)
László István, aki 1910-ben a Kelet Népébe élet és
művészet szoros kölcsönhatásáról írt, ezúttal az Új
Kultúra című folyóiratban közölt recenziójában egyfelől az
impresszionizmust, másfelől a kispolgári életformát parentálja el – de mindkét
területen üdítő és időtálló kivételnek tekinti Kosztolányi kötetét.
A Genius kiadóvállalat hatodik kiadásban hozza "A szegény kisgyermek panaszai" ciklusát: Kosztolányinak művészi nobilitásukban tán legünnepeltebb verseit. Ritka és jelentős alkalom, hiszen e könyvet vándorútjában méltón fogadták nemcsak azok, akik e harmóniákat még valónak-fájónak, ma is teljesületleneknek érzik, de mások is: a kutató, alkotó magyarságunk és emberségünk új lehetőségeit várók, a különösebb zsánerbeli és nivóbeli változások szükségét hirdetők is talán.Bizonyos, hogy Kosztolányi eredetiségében impresszionista, – az impresszionizmusról pedig tudjuk, hogy átfogót, világszemléleti, sorsos eredményeket nem revelált, a művészetek egyetemességét, sem egy súlyosan történelmi korszak evolúcióit át nem hatotta. Másrészt persze sokminden emlékeztet, hogy e hatások mennyi érdekeset változtattak s kezdtek és hogy évek során így értékelték Kosztolányit is: ily költőiség, ily művészetadta illúziók megteremtőjeként. Egyéni, költői határozottsága révén gazdagította az impres�- szionizmus jelenségeit. E – ma tán kispolgárias fantáziájúnak tetsző – hangulatkultusz titkaiban valami szentül, fájón sejtett "szépség", elrévüléseiben harmóniák rejtett, de megtartó üdve-hite volt állandóan vele. A költői megbizonyosodásnak gyakran találta oly értékeit, mik a magyar fejlődésben magasabbrendűek, feltünők, irányítók lehettek. Általában oly biztos, szerves inspirációk vezették, hogy élményeit, a hangulatit is, az akkori lira emlékezetességében: jóhiszeműségében bízta sorsára, örökítgette. Némely hatását e sikerek, évek óta tökéletesítették, (pár újabb verse itt is jelez ily kiváltságokat) ám egészében Kosztolányi jellemző alkotásának kell tartanunk e sorozatot így is.Fantáziájában, – dimenzióiban, finomságaiban ma, bevallottuk, kispolgárinak látják [látjuk?]; kétségtelen ugyan, hogy e psziche függetlenedése annakidején haladásként, teljesülésként hatott irodalmunkban. A költő elhatározásai ebben a szellemben művésziek. Verseiben e szellem megkapó, éltető motivumait szabadítja. Meghittségében sok a – nem fölényesen, teljesen, csak jólesőn és szorongatón érzett magyar vonatkozás. E részben is kisért valami nemes igazolása az impresszionizmus költőjének és költészetének.Az impresszionizmusról […] bizonyos, hogy – amen�- nyiben kivételek valahol érvényesülhetnek, – úgy a lirában, feltétlenül a lirában kell ezek példáit becsülnünk.nJegyzet László István, Kosztolányi versek hatodik kiadásához, Új Kultúra, 1923/4, [április], 345–346.
Az Érdekes Újság (-óthy) szignójú recenzense,
gyaníthatóan Fóthy János költő, a ciklus rendkívüli népszerűségének okain
töpreng – immár klasszikus műként aposztrofálva azt.
Hat kiadást megérni, nem mindennapi sorsa magyar könyveknek. És ha ez mégis megtörténik, akkor bizonyos, hogy a könyv inkább a szenzációt leső pillanat, mintsem az irodalmi halhatatlanság számára iródott.Mi hát a titka annak, hogy ezuttal mégis olyan könyv kerül a Genius-vállalat pompás miniatürkiadásában hatodszor születve ujjá a közönség kezébe, mely sem nem divatos és izgalmas detektivregény, sem nem erős iny- és idegcsiklandó virgonckodásainak foglalata, de amely a legnemesebb értelemben vett irodalom terméke? Kosztolányi Dezső könyve, A szegény kisgyermek panaszai az, melyről itt szólunk és ezzel kapcsolatban megengedhetjük magunknak azt az előbbi soraink után bizonyára paradoxul hangzó megállapítást, hogy ez a könyv még a mai "irodalmi" izlés ellenére is éppen azért támadhat mindig uj meg uj életre, mert az irodalmi halhatatlanság jegyében született. A mai, csak az imént embersorba nőtt ifju nemzedék ugyanis még abban a korában kapta először kezébe A szegény kisgyermek panasza[i]-t, mikor számára az e könyvben foglaltak, egyidejüleg még személyes és ugyszólván fizikai élmények is voltak. Az idősebbek pedig – olvasván – már nem élték, de ujraélték e könyv élményeit Kosztolányi versei nyomán, tehát ugy a serdülő, mint a felnőttek, a saját maga gyermekségét találta meg benne. Innen e könyv első megjelenésének szinte páratlan hatása, innen az a népszerüség, mely csak az egészen rendkivüli irodalmi virágoknak jut osztályrészökül. És innen van az, hogy Kosztolányi e könyvének minden ujabb megjelenése egyuttal uj és uj hullámgyürükben való terjedését jelenti a műnek. Mert az Ifjuság örök és amig mindig mások és mások lesznek fiatalok és amig a fiatalság tünetén egyre nő és növekszik az emlékezők tábora, addig A szegény kis gyermek panaszai is mulhatatlan hangon hirdetik mindezeknek a tünékeny ifjuságot és az örök emlékezést.nJegyzet (–óthy.) [Fóthy János?], A szegény kisgyermek panaszai, Az Érdekes Újság, 1923/17, [április 26.], 15.
Időben idetartozik, mégsem számít a kötet recepciójához az a tanulmány, amelyet
az erdélyi irodalom egyik vezéralakja, Kuncz Aladár az Ellenzékben jelentet meg Kosztolányiról. Az írás a Pacsirta beharangozásának készült, ennek apropóján
foglalja össze nagy vonalakban Kosztolányi pályáját, megemlékezve A szegény kisgyermek panaszairól is.
Első köteténél mélyebb és egyetemesebb hatást ért el Kosztolányi az ezt követő lírikus ciklusával, A szegény kisgyermek panaszaival. Sajátos egyéni hangját, különös melódiáit, nyelvének álmodozó zenéjét ebben a kötetben találta meg legteljesebben. A művészetének tudatára ébredt költő itt rótta le háláját a gyermeknek, aki egykor volt, s aki szenvedések és betegségek árán építette föl azt a különös álomvilágot, amelyből a későbbi költő annyi kincset hozott napfényre. Kosztolányi költészetének fejlődésében ez az időpont nagyon jelentős. Gyermekkora látomásainak megírásával egyszersmind búcsút mond annak a szűkebb körű világnak, amelynek élményeit két első kötetében megírta. A négy fal közül s a gyermekszobából kilép az életbe, a társadalmi rétegek nagy hullámzásai közé, és új szintéziseket keres.nJegyzet Kuncz Aladár, Kosztolányi Dezső, in K. A., Tanulmányok, kritikák, Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1973, 165.
Farkas Zoltán a Szózatba írt Kisgyermek-kritikájának alkalmasint legmeghökkentőbb pillanata,
amikor a Molnár Ferenc-i, 1910-ben több helyütt felvetett párhuzamot most –
mintegy Gábor Andor gondolatait aláhúzva – erősen negatív ítélettel eleveníti
fel.
Ez a kis gyűjtemény ma is szines, ma is él és nem kevésbé foglalkoztat, mint beköszöntőjekor. Amire benne Kosztolányi vállalkozott, nem volt könnyű feladat. Megírni a gyermekkor világának frissen fakadt álmélkodó és mégis mohó érzésvilágát jóval később: a férfikor határán, éppen oly kényes és nehéz dolog, mint szines lepkeszárnyak hamvát fogdosással le nem porozni. Tudjuk, hogy a költőnek a gyermeklélek üdeségét tükröztetni pompásan sikerült. Verseiben meggyőző erővel él a gyermek naivitása, mohósága, játékos kedve, kegyetlensége, szines képzelete, aggodalmassága a mögötte élesen kirajzolt háttér gyanánt a kisváros életmindennapisága. A molnárferenci émelyítő gyermekhazugságokkal szemben igazi gyermeklégkör árad ki a csengő-bongó verssorok közül – fájó és irigy visszaemlékezésekként mindannyiunknak, akik oly sokat szereztünk férfikorunkkal és mégis siratjuk azt, ami gyermekvoltunkkal együtt régen elveszett.nJegyzet F. Z. [Farkas Zoltán], Könyvekről, Szózat, 1923/123, [június 3.], 9.
Gyermekáldás mindhalálig (1923–1936)
A hatodik kiadástól az Összegyűjtött költeményekig
(1924–1935)
A húszas évektől egyre több olyan összegzés bukkan fel, mely a lassacskán
klasszikus félmúlttá nemesedett modern magyar lírát tekinti át, és ebben a
tágabb kontextusban vizsgálja Kosztolányi költészetét is. Értékelésükben – kevés
kivétellel – sarkalatos helyet foglal el A szegény
kisgyermek panaszai.
Dr. Bartha József, a konzervatív ízlés védelmében fellépő, szigorú és igen szűk
látókörű ítész ezen kivételek közé tartozik. A saját maga által kiadta Két nemzedék magyar irodalma (1875–1925) című, 1926-os
munkájában Adyt nevezi meg a megvetéssel emlegetett nyugatosok vezéralakjának, a Nyugat első
nemzedékének név szerint fölemlített lírikusait (Babits, Erdős Renée, Tóth
Árpád, Kosztolányi) mind Ady követőiként aposztrofálja,
és egy-egy bekezdésben intézi el. Kosztolányi költészetéről így vélekedik:
A szimbolizmus nehézkességében és az előadásmód homályosságában Adyt nemcsak elérte, hanem olykor még fölül is multa Kosztolányi Dezső. Teljesen a hangulatok embere, sőt lehet mondani: rabja. Minden verse egy-egy foszlányos hangulat-hullám, amelynek ködbe borult árja képzeletét elborítja és lenyügözi, úgyhogy alig találhatunk nála csak egyetlen olyan darabot is, amelyből valami kerek, egészséges és befejezett gondolat volna kihalászható. Ami benne mégis megkap, az a vigasztalhatatlan szomorúság őszinte hangja s nyelvének zenéje és könnyedsége; ezek azonban egész költészetének ködös homályosságát egyáltalán föl nem deríthetik.nJegyzet Bartha József, Két nemzedék magyar irodalma, Budapest, [szerzői kiadás], 1926, 117–118.
Somlyó Zoltán több ízben írt verset Kosztolányiról és Kosztolányihoz. A Petőfi
Irodalmi Múzeum őriz egy 1926. december 19-én kelt gépiratot: Somlyó Zoltán
Drága jó Desirém kezdetű versét, amelyet
Kosztolányi édesapjának halála ihletett. A költemény harmadiknegyedik
strófájában Somlyó – az apa-fiú kapcsolat tematizálása miatt – Kosztolányi
gyermeki énjére és ennek kapcsán A szegény kisgyermek
panaszaira utal.
Bús a roppanása terebélyes csernek!
Rémülten siratod te: szegény kisgyermek…
Be vagy egy fényes nagy fájdalomba zárva:
negyvenéves fejjel gyermekmódra árva…
Most ujra angyali gyermekidőd éled,
hogy a gyász komoran fényeskedik Néked.
Ne is hagyd lelkedet megtörni öreggé!
A magadfajta sziv gyermeksziv örökké!
n
Jegyzet Somlyó Zoltán,
[Drága jó Desirém], PIM V.
4140/691.
Juhász Géza Bevezetés az új magyar irodalomba című
könyve nemcsak ítéletében, de osztályozásában is árnyaltabb, határozott
különbséget tesz Ady és Kosztolányi látásmódja között. Merész, olykor zavaros
képekben kibontott gondolatmenete először pendíti meg a szereplíra
metaforájaként a maszkot.
A dolgok szemléletében gyönyörködő s ennyivel meg is elégedő költői típust Kosztolányi Dezső képviseli legméltóbban. Impresszionista lírája nem fogyik ki az eredeti hangulatú képekből. Széppé tükrözni a világot: ennél többet alig akar. Szemernyi agitatív hajlam sincs benne, transzcendens problémák sem gyötrik. Kortársai közül senki nem függetlenebb Ady egyéniségétől, mégha tárgyai egy része és szimbólikus alkotásmódjuk közös is. A város idegtépő robotja, kávéházi "regényessége", kultúrérdeklődése, vágya a múlt századok, a tiszta gyerekkor, a nyugalmas vidék után: íme Kosztolányi fő motívumai. […]Hamar megtalálja legtelibb hangjait. A szegény kisgyermek panaszai (1910) szimbólikus erővel festik a lélek csüggedt remegését a fölfoghatatlan élet sötét ábrázata előtt. A kis gyerek álarca merő emlékpoézisből fakadt szereplíra, mely önkéntelenül egységes kompozícióvá kerekedik, sőt némileg világképpé mélyül, noha nem ad többet a friss gyermekszem tarka benyomásainál. Dekadencia ez: legföllebb egy halk reménytelen sóhajjal surran tova a létkérdések szakadéka fölött. De e ciklusban a fogyatkozás is erénnyé válik: a gyermeki szemlélet fővonása ép a tájékozatlanság.nJegyzet Juhász Géza, Bevezetés az új magyar irodalomba (1900–1928), Budapest–Debrecen, Csáthy, 1928, 40.
Komlós Aladár Az új magyar líra című, sokat idézett
kötetében oly egységnek látja a Kosztolányi-lírát, amelyből nem szükséges a
ciklust a többi vers rovására kiemelnie. Sőt inkább az tűnik fel, hogy bár több
idézetet hoz Kosztolányi-versekből, pont a Kisgyermeket következetesen kerüli szemezgetése során. Ugyanakkor
két összefüggésben utal rá: először a jelzők és hangulatok számbavételekor,
másodszor a Kosztolányira jellemző pózok, szerepek elemzésekor. Ő a Juhász Géza
emlegette maszkot pózként definiálja, és ha finoman is, de bírálja – a
konzervatív irodalomtörténészekkel szemben ő már mintha az új, saját útjait
kereső generáció távolságtartását jelezné óvatos iróniájával.
S e fölött az egész különös és ijesztő világ fölött – amely azért legigazában nem is olyan ijesztő, mert az ember érzi, hogy a költőnek a színharmónia mégis fontosabb, mint a behatolás a túlvilág titkaiba – mély bánat furulyál. A "láz" és a "szörnyű" szó mellett Kosztolányi a "bús" és főleg a "szegény" szót használja legtöbbet, az utóbbit valóban meglepő összetételekben. Mert nemcsak a panaszkodó kisgyermeket sajnálja a "szegény" szóval, hanem az egyes testrészeit is külön-külön, a tagjait, a karját, a szemét, és a "szegény, szegény haját". […]Különös világ született így ezekben a versekben. Mert igaz, voltaképpen minden műalkotás egy-egy művészi látomásból, ha úgy tetszik: lázból támad, akár a Kosztolányié. De más költőt az élmény izgat első sorban, amely képekbe öltözik nála, itt a kép, láttuk, fontosabb, mint az élmény maga. Ezért ha Kosztolányi – például – a bánatról beszél, úgy érezzük, hogy a bánatánál fontosabb volt neki a bánatot kísérő látomás öröme. Még ha egyszerű és közvetlen is, […] akkor is úgy érezzük: mily kitünően csinálja Kosztolányi a közvetlenséget. Mert nincs az az érzés, amely Kosztolányit naiv szolgájává tudná legyürni: minden érzés csak arra való, hogy általa Kosztolányi új képet nyerhessen magáról látomásai tükrében. Úgy járt, mint a szinész, aki akkor is játszik egy kicsit, amikor a legigazabb szenvedések vezetik a mozdulatait. Igaz, más költőknek is – többé-kevésbé mindnek – megvannak a pózaik. A póz az az ideál, amelyhez a művész igazodik s amely az olvasóra aztán "felemelően" hat. A póz termékenyíti meg a költőt, körülbelül olyan szerepet játszván a művészetben, mint az úgynevezett munkahipotézis a tudományba. De ha Kosztolányi a legpontosabb és legerősebb szavait mondja, akkor is tapsolni szeretnénk és felkiáltani: mily nagyszerű! mintha valóban érezné, amit – játszik! Néha mintha, persze igen finom rendezői érzékkel, díszleteket keresne magának. Olykor észre sem veszi, hogy siklik bele a maga hangjából egy szerepbe. Nem kudarcot és sikerületlenséget jelez ez, csak természetes következménye annak, hogy Kosztolányinál a látomás láza az egész élet tartalmává és legfőbb értékévé változott. Nyilván ez az oka, hogy Kosztolányi akkor írta meg legszebb és legnépszerűbb verseit, amikor valóban játszania kellett – egy szegény kisgyermek szerepét. Itt természetes és nem zavaró a játszás, hiszen – kell játszani.nJegyzet Komlós Aladár, Az új magyar líra, Budapest, Pantheon Irodalmi Intézet, 1928, 100, 102–103.
Liszt Nándor, a humora fő témájául az antiszemita élcelődést választó irodalmi
parodista Zokon ne essék… című, Lisztius-krokikat felvonultató kötetében – a
zsidócsúfolástól kis időre elszakadva – elképzeli, hogyan írnák meg a költőink
Petőfi Megy a juhász szamáron… című versét.
Kosztolányi-paródiája A szegény kisgyermek
panaszaiból indul ki.
Hányféleképen mehet egy juhász a szamáron?
Irodalomtörténeti tanulmány, melyet humoristánk úgy szerkesztett össze, hogy
dolgozatot iratott a magyar irodalomtörténet nagyjaival, kezdve a legrégibb
időktől egészen napjainkig. A legjelesebb dolgozatokat itt közöljük szives
elbirálás végett időbeli sorrend szerint.
Feladat. Petőfi Sándor születésének 100 esztendős évfordúlója alkalmából
készitendő legfeljebb 10 soros költemény a nagy költő "Megy a juhász szamáron"
című közismert verse alapján. Feltételek: 1. A juhász lábának földig kell érnie.
2. Költemény végén a juhász nagyot üt a szamár fejére. […]
Kosztolányi Dezső: A szegény kis juhász panaszai
A kis juhászt a bánat eljegyezte,
Szamáron ül s a lelke hófehér
S két hosszú lába míg a földre ér,
Babája lelke fölszállott a mennybe.
Mi sem mutatja jobban bánatát:
Bevágja ő az állat homlokát
S a bús szamár csak áll fülét hegyezve,
Mivel szegényt a bánat eljegyezte.
n
Jegyzet Liszt Nándor, Zokon ne essék – Lisztius-krokik, Miskolc,
Magyar Jövő Nyomdaüzem és Lapkiadóvállalat, 1928, 28, 32.
Dánielné Lengyel Laura több ízben is ír Kosztolányiról. A Képes Krónikában 1928 őszén megjelent Kosztolányi Dezső című írásában a Meztelenül megjelenésének apropóján foglalja össze Kosztolányi
lírájának számára legfontosabb állomásait, a Kisgyermek-ciklus elemzéséhez pedig egy egészen távoli asszociációt
választ.
Költői fejlődésének állomásait A szegény kisgyermek panaszai, A bús férfi panaszai és a Meztelenül című kötetei jelentik. Legnépszerűbb könyvében, A szegény kisgyermek panaszaiban még egészen ott él a gyermeki elbámulás a világ dolgai előtt. Kosztolányinál aligha tudná valaki jobban érzékeltetni, hogy milyen összetettek a legegyszerűbb és milyen rejtelmesek a legátlátszóbb dolgok. Kosztolányi pár sorában gyakran örökíti meg azt a gondolatot, melyet a legnagyobb magyar tudósok egyikétől, Eötvös Lóránd bárótól hallottam. A báró ott állt kertjében, a rügyezni kezdő orgonabokrot figyelte, nem vette észre, hogy ott állok a háta mögött, csak akkor rezzent össze, mikor ráköszöntöttem. Kezével a kipattanni készülő rügyekre mutatott és furcsa, zavart mosollyal mordult felém: "No nézze, nézze, hogy ez milyen csodálatos!" Az ő mindent átfogó, végtelen horizontokat átölelő lelke látta meg legvilágosabban, hogy milyen fenséges csoda történik itt, a rügyeket hajtó fában.Kosztolányi az élet legapróbb jelenségeiben is rámutat a szent csodára. És látásának tükörképe verődött vissza A szegény kisgyermek panaszaiból.nJegyzet Dánielné Lengyel Laura, Kosztolányi Dezső, KépKr, 1928/40, [szeptember 30.], 4–5.
Németh Lászlónak az Erdélyi Helikonban megjelent
első Kosztolányi- tanulmánya úgyszintén azt a tendenciát erősíti, amely szerint
az újabb lírai kötetek ismételten a nagy elindulásra fókuszálják a figyelmet.
Németh 1928-ban Dánielné Lengyel Laurához hasonlóan ugyancsak a Meztelenül című kötet ürügyén tart szemlét Kosztolányi
eddigi lírai életműve fölött, ennek során időz el hosszasabban a tetőpontnak
ítélt Kisgyermek-ciklusnál. S ahogyan első
megjelenésekor a Négy fal közöttre, úgy most – itt
és a későbbiek folyamán mind sűrűbben– A bús férfi
panaszaira vet árnyékot a ciklus.
Kosztolányi nagyon hamar felismeri képzelete irányát s természetét. A Négy fal között emlékező versei rávezetik őt, hogy milyen hatásosan rejtőzködhet el sajátos képzelete a gyermek szemléletmódja mögött. Hisz a gyermek még nem ismeri a "fontos" világát. Őt még nem tépte ki a "nem-fontos" mítoszából az életben-helytállás kötelezettsége. Nem tanulta meg a dolgok szociális jelentőségét s azokon az apró jegyeken át ismerkedik velük, amelyeket a felnőtt ember, aki mindent a társadalmi viszonylatokon át értékel, bátran elhanyagolhat. A gyermeknek a doktor bácsi még zúzmarás bajusz, a háton kopogó ujj, sokféle ízű medicina, titokzatos nagy nyugalom. A színes tinták megannyi színű világ, a vonat után rohanó napraforgó bolond lotyó, aki fejére kapta sárga szoknyáját s úgy szalad. A gyermekben még tudatos az a mitológia, amelyet bennünk a hasznos, a fontos, a nem-szabad a tudattalanba nyomtak, hogy onnét színezzék életünket, értelmetlen indulatokban, makacs előítéletekben burjánozzanak a szociális lény hivalkodó tudatára. Húzódunk az orvostól, akiben nem ismerünk első gyermekkori orvosunkra, s más néven, de tovább kápráztatnak bennünket a csodálatos színes tinták. Apró elfogultságok rabjai vagyunk, bizonyos fajta papíron gyorsabban fogalmazok, s legszebbnek indult versed is csődbe jut, ha a lámpafény nem úgy éri a papírt, ahogy te kívánod.De Kosztolányi épp ezeket az apró liliput-köteleket keresi, amelyek a nagy Gulliver fejét mégis lekötve tartják. Beszélhet- e szabadabban róluk, mintha a gyermek világraocsúdó szeme mögé rejtőzködik. A szegény kis gyermek panaszai Kosztolányi korai, de soha meg nem haladt verseskönyve. Csakugyan a tulajdon gyermekemlékeit fosztotta ki benne, azt a kincstárat, amelyet csak egyszer lehet kiüríteni, ahogy ő maga mondta egyik nosztalgikus cikkecskéjében? Valóban a gyermekkor érzései újulnak föl ebben a kötetben? A gyermek bizonyára nem így néz szét a világban, de mindannyian emlékszünk rá, hogy abban a korban a ,,nem-fontos" dolgok is ,,fontosak" voltak, más volt a jellemző s más a tovább álmodható. Talán honvágyunk is van e paradicsomi állapot után s ez a honvágy az, amivel Kosztolányi megfog, ez a homályos emlék az, amin át az ő mai szemléletét ránkerőlteti. Ürügy a kis gyermek s egy fölfedező áll mögötte, aki a felnőttség lelki szegénységiről a költőség gazdagságára, a ,"fontosról" a ,,nem-fontosra" fellebbez s a felület kiabáló jelentéktelensége mögött az örök mozgató erők halk állandóságát keresi.Voltaképp nem igazi lírai kötet ez A szegény kis gyermek panaszai. Nem a napok fáján kigyantázódott versek, nem lírai életstációk. Ciklus, ha úgy tetszik pszichológiai regény, mégis egy életben megismételhetetlen nagyszerű könyv, amely az író legörökebb könyve lesz. A Mák, a Mágia, a Kenyér és bor versei féllábukkal a jelenben, féllábukkal a múltban, megható, de reménytelen idézgetései egy régi ihletömlésnek. Kosztolányi úgy érzi, hogy az emlékezés költője ő. A múlt az az égbe-szállt föld, amelyben otthonos. Csak a régiről tud énekelni, az újban csetlő-botló idegen. Ha megismételhetné hőskorát! Húszévesen a gyermekről énekelt, nem énekelhetne túl a harmincon a húszévesről? Talán ez az ő poéta-hivatása: egy-két évtizednyire tallóztatni a költőt az ember mögött. A nagy ihletnek ezeket az új idézéseit gyűjti össze A bús férfi panaszaiban. Ez a ciklus azonban nem olyan friss, nem olyan lenyűgöző, mint volt a hajdani. Nem beszélhet többé a gyermek felelőtlenségivel s az elkoptatott formák sem ingerlik ellenállásukkal. A világlíra fordításában virtuózzá nőtt író játszva hajlogatja ezeket a meghaladt, befelé el nem mélyített formákat. Unja őket, mint a nőt, aki úgyis megtesz mindent, minek kényszeríteni.nJegyzet Németh László, Kosztolányi Dezső, in N. L., Két nemzedék – Tanulmányok, Budapest, Magvető–Szépirodalmi Könyvkiadó, 1970, 112.
József Attila 1929 januárjában született Kosztolányi-paródiája a halálélmény
megfogalmazásával kapcsolja össze a kisgyermek figuráját.
A multkor, szerda este ángyikám,
Mikor a sötét ásitott az égen,
Ugy féltem, igen, most másodikán,
Mikor halk szava odajött elébem.
Aludtak már a rétek és a ház,
A szunyograj bús füleimbe zsongott
S tudtam, itt aztán a halál tanyáz,
Mert térgye reszketett, mint kint a lombok.
És meghalt akkor szegény ángyikám
S öregen magam láttam ott heverni
És sírtam, igen, most másodikán,
Mint kisgyerek, kit nagyon szoktak verni.
n
Jegyzet József Attila,
[A multkor, szerda este …], in József
Attila Összes versei, I–II, szerk. Stoll
Béla, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1984, II, 492.
"A népies-urbánus ellentét legnehezebb időszaka a húszas évek vége s talán a
harmincasok eleje volt; s a két akkor legjellegzetesebb szócső az Előörs és A Toll."
n
– írja Ignotus Pál. Veres András részletesebben is
ír a két lap viszonyáról: "A Toll – ahogy
valamennyi ekkoriban induló lap – szembefordult az »önmaga szobrává vált« Nyugattal, fellépett az idejétmúltnak tartott irodalmi
értékrend ellen (és e törekvésébe igencsak beleillett Kosztolányi Ady-pamfletje
vagy József Attila fél évvel később publikált, hírhedt recenziója Babits
Mihálynak Az Istenek halnak, az Ember él című
verseskötetéről). Magától értetődött, hogy A Toll
politikai ellenlábasának tudta a fajvédő Előörsöt
is, Bajcsy-Zsilinszky Endre nem sokkal előbb, 1928-ban alapított lapját."Jegyzet Ignotus Pál, Elvek, frontok,
nemzedékek, It, 1970/3, 638. Idézi Veres András, Kosztolányi Ady-komplexuma, Budapest, Balassi
Kiadó, 2012, 131.
n
Esetünkben ez azért érdekes, mert a nevezetes Ady-pamfletre Féja Géza 1929
szeptemberében az Előörsben ad választ: egyfelől
általában támadja Kosztolányi költészetét, másfelől – noha egy-két csípős
mondatot annak is szán – éppen a Kisgyermek-ciklust
emeli ki belőle.
Jegyzet Veres András, Kosztolányi
Ady-komplexuma, Budapest, Balassi Kiadó, 2012, 131.
Kosztolányi Dezső az örök fejlődés költője. Tudatosan új korszakokat próbál csinálni, csak sokkal nagyobb benne a fejlődés akarata, mint a fejlődés ténye. Ő az impressziók, az intimitások melegágya, ő a nagy felszín. Nem mérhető Adyhoz, nincsenek telített versei, mint Juhász Gyulának, nem tisztúlt meg, kristályosodott ki olyan szépen, mint Tóth Árpád, nem voltak benső válságai, mint Babits Mihálynak. Kosztolányi lírája a nyugtalan folyó, amely nem talál tengert, s mindig új ereket bocsájt ki, hogy a végső megnyugvást keressék. De lényegében mégsem termékeny lírikus, némelyik kötete alig ad egy-két kész alkotást[,] kivilágosodó sort. Mindig elcsábítja őt a felszín tarkasága, a lebegés, a játék szerelme. Az Ady-generáció jobbik feléhez tartozik, de minden fejlődési készsége ellenére pályája alig mélyült, s alig emelkedett. […]Ő az igazi magyar impresszionista. A nagy pillanatot keresi, a dús villanást, mikor hirtelen felszabadúl a mélybekötött sors. Úgy kezdi A szegény kisgyermek panaszait is, hogy jön a nagy pillanat. Persze ritkán jön s ilyenkor mit tehet a szegény költő: felcifrázza a kis pillanatokat. Sok Kosztolányiban az ízléses erőszakoltság s affektáltság.A szegény kisgyermek panaszai az ő legjelentékenyebb kötete. Nagy felszabadulás volt ez a kötet s épen ama poros, bús Szabadkán fakadt. Ott, ahol közönybe s mozdulatlanságba fásul minden, csakis gyermek alkothat világot, ő lát színeket a porban s életet a kopárságban. Az Ady-generáció életnek indított mindent Magyarországon. Ásott hamuban és pernyében, megízlelte azt is, elpanaszolta s elátkozta, de megérezte a lehetőt is, az elfojtott csírák íveit. Egészen új hang volt Kosztolányi hangja. Eddig csak a telt, mélyt [!] hangokat hallgatta líránk, a magyar ünnepélyesség nagyon válogatott. Óriási volt a tudatalattink. S ekkor Ady mert mindent. Adyban a tudat tengerré növekedett. Kosztolányi is mert gyermekké lenni, egy-egy mindnyájunkban elsülyedt, eddig kifejezhetetlen világot zengett el, mutatott fel. A fiatal Kosztolányi játszott az impressziókkal frissen és komolyan, mint a gyermek. Már sokféle merengést láttunk, örökké voltak megpihent magyarok, kik álmodtak s figyeltek, mint a jegenyefa. De ezt még nem láttuk sohasem. A gyermek merengését, aki az élet egy-egy elhajított betűjéből egész mesét olvas, egész sorsot költ.nJegyzet Féja Géza, Kosztolányi lírája, Előörs, 1929/36, [szeptember 7.], 5.
Kosztolányi neve mindenestül egyre jobban összeforr A
szegény kisgyermek panaszaival, s ez olyan lándzsatörések során is
megmutatkozik, melyeknek az eredeti műhöz semmi közük nincsen. Az egyik ilyen
pillanatot érdemes rögzíteni: a Népszava 1930.
február 5-i számában egy név nélkül publikáló újságíró Kosztolányinak a magyar
írók helyzetét felpanaszoló írására reagál. Indulatos cikkében először
Kosztolányinak dzsentri-származásából levezetett szociális korlátoltságát
kárhoztatja, később az egész magyar irodalomról mond lesújtó véleményt. Nyilván
Kosztolányi panaszkodása indítja arra, hogy vitairata központi motívumául a
ciklust tegye meg, már címében is: A szegény kisgyermek
panaszai a szobaleányok és mázolósegédek ellen.
A költő, aki remekbefaragta a szegény kisgyermek panaszait és a háboru alatt néhány megrázó versben idézte a lelkiismeretet a szörnyüséges embermészárlás ellen, ujból megszólalt. A magyar iró létének és nemlétének problémáját tárgyalta. […]Mindebben gondosan őrködött azon, hogy látóköre ne terjedjen a magyar dzsentri és a hivatali rangosztályba fémjelzett intelligens középosztály látókörén. A hangja nem lendült tul az unos-untiglan elcsépelt verklinyekergésen. Sőt, még csak jelét sem adta annak, hogy rosszul érzi magát a kopott gramofonlemezek között. Ellenkezőleg. Beszéde közben kibuggyant belőle is a gondosan beszivott dezsentri-lelkiség, a ranglétra-logika.A magyar irodalom helyzetét akarta jellemezni, de csak önnön tudatalattiját és tudatfölöttijét reflektorozta, amikor elsirta: "Ma szobaleányokból és mázolósegédekből lett mozicsillagok és kéjgyilkosok leszoritották az irodalmat az ujsághasábokról." […]A dzsentrilelküség azonban szobaleányt és mázolósegédet hörög, ha megvetőt akar mondani. Eszébe sem jut, hogy megvetését, például, azokkal az orosz hercegnőkkel éreztesse, akik közül fénykép alapján választhatják ki oktatójukat egy párisi soffőriskola hallgatói s akikről legföljebb tévedésből nem jelentek meg eddig az irodalmi hasábok rovására oldalas riportok.Amikor Kosztolányi Dezső irásának ezzel a mondatával teljesen leleplezte önmagát, voltaképpen a mai magyar irodalom csődjének titkát leplezte le.Ez az irodalom úgy tátog maga köré, "mint aki a sinek közé esett". Gyáván térdreomlott az ellenforradalom előtt és elrugta magától az ország népét, hogy azután az ellenforradalom jutalmul elrugja magától. […]Ha az irodalom szegény kisgyermekei panaszos hangulatukban nem a szobaleányok és a mázolósegédek felé hadonásznának kölnivizes haraggal, hanem vezekelnének a magyar multért és harcot üzennének a magyar jövőért, akkor hiába próbálnák őket eltakarni az olvasók szeme elől a mozicsillagok és a kéjgyilkosok.nJegyzet [Szerző nélkül], A szegény kisgyermek panaszai a szobaleányok és mázolósegédek ellen, Népszava, 1930/29, [február 5.], 9.
Gyergyai Albertnek, a jeles kritikusnak, műfordítónak, irodalomtörténésznek a
nevével többször találkozunk még e lapokon. Első Kosztolányival foglalkozó írása
annak a köszöntőnek írásos változata, melyet a Nyugat Irodalmi Szalonjának Kosztolányi-estjén mondott el 1933-ban.
Ebben a ciklust Kosztolányi örök kíváncsiságának dokumentumaként hozza
szóba.
A harmadik Kosztolányi-vonás az a ki nem apadó kíváncsiság, amelyet minden vonz és érdekel, s amely mint az ámuló gyermek vagy mint a röntgenológus, minden eleven jelenséget kérdéssel vagy sugárral illet. Ez a forró, remegő, szinte gyötrelmes kíváncsiság rokonítja a költő egyik legrégibb s talán máig is legnépszerűbb s egy mindeddig legújabb s talán nem eléggé méltányolt verskötetét: A szegény kisgyermek panaszai-t és a Meztelenül-t.nJegyzet Gyergyai Albert, Kosztolányi, Nyugat, 1933/1, [január 1.], 60.
Halmi Bódognak, aki polgári hivatása mellett (járásbíró, majd minisztériumi
sajtóelőadó) jogi szakíróként és irodalomtörténészként is tevékeny, Molnár- és
Móricz-monográfiája után 1934-ben jelenik meg Írói
arcképek című könyve, amelyben Kosztolányiról is portrét rajzol.
Megközelítésének egyedisége, úgy tűnik, az erotika irodalomba emelése elleni
tiltakozásban nyilatkozik meg leginkább.
Kosztolányi Dezsőnél elmosódnak a szépségviziók és ha bekapcsolódik is történéseibe a mámor, a csók, a testek odaadó ölelkezése, ezek a részletek szintelen, és rosszul megkomponált, hideg leirásokban nyilatkoznak meg és szinte eltörpülnek a betegnek, a rutnak, a bestiális ösztönöknek és a borzadályt keltő, gyakran undoritó viviszekcióknak mesteri beállitása mellett. Nehezen magyarázható meg ez annál a költőnél, aki a Szegény kis gyermek panaszai és a Bus férfi panaszai cimü lirai verssorozattal lett népszerüvé. Ez a lirai napló a legfinomabb, legnemesebb és legtisztább emberi érzések krónikája. A testvér a testvért, a fiu a szülőt, az utód az ősöket, a drága anyaföldet, az emlékekkel megszentelt házakat, utcákat, énekli meg, olyan zengő strófákban, amelyek amellett, hogy a forma boszorkányos virtuozát mutatják, mégsem tévednek a technikával való zsonglőrösködés utvesztőjébe. Ebben a két verseskötetben érzések nemes zenekara csendül meg, amelyeknek őszintesége felett nem tudunk és nem akarunk töprengeni, kicsit negédeskedő, kicsit önmagát stilizáló beállitása felett nem tudunk bosszankodni, mert költészet sugárzik minden sorából. Mennyivel gazdagabb, mélyebb és értékesebb ez a Kosztolányi-konfessió, mint Geraldy, Enyém-Tied cimü ciklusa, amely csak két forró ajak egymáshoz fonódásának és egymástól reszkető menekvésének variációja, mig a Szegény kis gyermek és a Bus férfi panaszaiban felénk sóhajt, sir, és mosolyog egy minden bánatot, csalódást, lelki ellankadást, hervadást, a maga sajátos dekadens szemléletén keresztül megörökitő és kifejező költő élete, a költőé, aki igaz arcát először a Négy fal között cimü verseskönyvben mutatta meg, amely egy, a nyers, érdes, napsütéses, szabad levegőtől megborzongó atelierművész nagyszerü kezdése volt.nJegyzet Halmi Bódog, Írói arcképek, Budapest, [szerzői kiadás], 1934, 96–97.
Az Összegyűjtött költemények recepciójából
(1935)
Mint láttuk, korábban is előfordult, hogy egy-egy Kosztolányi-kötet megjelenése
az egész életmű áttekintésére ihletett kritikusokat. Ez a tendencia
természetesen még erősebb, amikor a lírai életmű szerzői szándékot tükröző
válogatása ad alkalmat a Kosztolányi lírai pályaképe feletti elmélkedésre.
Csuka Zoltán a Kalangyában e kihívásnak felel meg,
amikor a gyermeki léthelyzetet éppenséggel az egész Kosztolányi-líra
alaphelyzetének fogja fel.
Szülőföldje egész életére rányomta a maga bélyegét, a lomha alföldi parasztváros, a palicsi tó őszi titokzatos, mélységes nyugalma, "a tündéri titkok tiszta tükre, tó" ma is csillogva élnek nemcsak akkori verseiben, hanem Kosztolányiban, a mai emberben is. Kosztolányi, az örök gyermek, szeret közvetlenül, a legközvetlenebbül megmutatkozni az embereknek, verseiben érzéseinek legbelsejéig leháncsolja a hangulatot s nem véletlen, hogy a szegény kisgyermeket hires kötete végén igy bocsátja el: "mezitlenül születtél, meztelen mégy…" Amint a lemeztelenitett kisgyermeket viszi a "kávéházi márványasztalra" az irodalmi bonckés alá, később, meglett férfikorában igy mutatja be a férfiuvá serdült gyermeket, a költőt is: "Meztelenül". […]Fiában is saját gyermekkorát látjuk visszaszökni, édesanyjához irott verseiben is a gyermek-kosztolányi szólal meg, sőt a feleségéhez irott versekből is mintha az anya-komplexum [!] titokzatos és mély tüze sugározna felénk. Midőn kisfia betegségét leirja, mintha a szegény kisgyermek doppelgängerje támadna fel, még mélyebbről jövő és még panaszosabb sirással.nJegyzet Csuka Zoltán, Kosztolányi Dezső összegyűjtött költeményei 1907–1935, Kalangya, 1935/6, [november], 438–440.
Juhász Géza, akitől már idéztem, a Válasz hasábjain
a távolságtartó vallomás paradoxonjából indulva tesz kísérletet a ciklus
sikerének megfejtésére.
Kosztolányi bezárkózik a család négy fala közé, de nem magát keresi. Kifele néz. Ott áll az ablaknál, figyeli a járókelőket, a szomszédok életét, az eget, családja tagjait, s magát is, – mint valami harmadik személyt. Nemzedékének ő a legmohóbb megfigyelője, ábrázolója: ha magát nézi is, az idő ablakán át, madártávlatból teszi. Beleélő képessége hiánytalan; azonosulni sohse bír, önmagával sem. Nincs a művész tragikus örök egyedüllétnek tisztább példája nála, aki lírája nagyrészében a család szerető szívei közt időzik.Legátütőbb kötetében, a Kisgyermek Panaszaiban [!] rögtön ezt az ábrázoló ösztönét menti át egy önvallomásos kor igényei számára. Egyszerre gyón és elbeszél; szabadon követi ihlete szeszélyeit és komponál, s minden erőlködés, mesterséges fölnagyítás nélkül szimbólumot teremt. A moderneket is, a konzervatíveket is elragadta. Az újakat vonzotta a kisgyermek láza, betegsége, a csöpp lélek húrjain kizengett tragikus élményanyag, a régieket meg a biztos plasztika nyugtatta meg, élvezték a bujkáló humort, a hang kényes választékosságát s a vidéki úri környezetet, amelytől egyenes az út az Új Idők közönségéhez.nJegyzet Juhász Géza, Kosztolányi Dezső: Összegyűjtött költemények, Válasz, 1935/5–6, [május–június], 389–390.
Kállay Miklós a Képes Krónikában azért tér ki
Kosztolányi gyermekhabitusára, hogy olyan elvárásait fogalmazhassa meg,
amelyekre neki – furcsa módon – a Számadás-ciklus
sem ad választ.
Kosztolányi költészete valahol középúton lebeg a tiszta költészet matematikai pedánssága és a gyermek játékos szeszélye között. Lelke valahogy mindig megőrizte gyermekes, legfeljebb diákos borzasságát a versek rokokó csinosságai közt. Még mindig nyitva áll számára egy kirobbanó, férfiúi fellángolás, mert a "Bús férfi panaszai" még igen közeli rokonságban vannak a "Szegény kisgyermek panaszai"-val.nJegyzet Kállay Miklós, Körutazás Könyvországban, KépKr, 1935/31–32, [augusztus 4.], 25.
Molnár Lajos a Magyar Kultúrában közölt, a
szociológiai szempontoktól a transzcendens igényig ívelő recenziójában igen
sokat emlegeti a Kisgyermek-ciklust mint
Kosztolányi impresszionizmusának forrásvidékét – hogy végezetre, elutasítva azt
az expresszionista fordulatot, amelyet a későbbi szakirodalom sokszor ismétel a
Kosztolányi-lírával kapcsolatban, az impresszionizmus vakvágányát lássa meg az
Összegyűjtött költemények tanulságaként.
A századforduló volt az a kor, melyben grandiózus forrongások közepette ment végbe a középosztály átváltozása, lényegében átkultúrálódása. Polgárságunk a XIX. század közepén lett nagykorú s utána nemsokára az általános európai kulturális forradalmak áramlatai lelkileg teljesen felkavarták. Ennek az átkultúrálódásnak – nem hátterében – a szívében: ott áll azonban a századvég és forduló "magányos embere".Nem véletlen, hogy az embert a természetfelettitől elszakító áramlatoknak, egy csupa "magányos embereket" produkáló osztálynak olyan valaki lett a kifejezője, aki a lelki alkata, születése szerint is magányos ember, mint Kosztolányi. Nálunk ő testesítette meg a természetfelettitől elszakadt érzékeny, dekadens, új kultúrember lírai érzékelési módját: az impresszionizmust. Az impresszionizmus vele érkezett a magyar lírába. Már az 1907-ben megjelent kötete, a "Négy fal között", tisztán mutatja Kosztolányit, az impresszionistát, aki a mellett sokban még csak primitív forradalmár. Az igazi, stílustörténetileg és egyénileg is parnasszusra felért Kosztolányi "A szegény kisgyermek panaszai"-nak fínom, de száz meg száz színben villogó jambuszaiban áll elénk. […]Mint eredeti költő viszont, ő maga "A szegény kisgyermek panaszai"-ban olyan tökéletességre vitte a saját impresszionizmusát, hogy neve valósággal egyet jelent ezzel a stílussal és iránnyal s a hangulat művészi kifejezését ő maga sem adhatja már tökéletesebben. Formában és nyelvben is tehát csak ilyennek kellett maradnia továbbra is, mint amilyennek itt bemutatkozott. Mert a mindig a lélek felületén csillogó impressziók csak "impressziók" maradnak mindig s valami totalitás vagy egységesség el sem képzelhető fölöttük. Ezt bizonyítja a huszonnyolc éves költői munkásság s még egy jó csomó verset idézhetnénk ennek igazolására. Ez azonban, minthogy "A szegény kisgyermek panaszai" után előttünk van az impresszionizmus lelki fényképe, bizonyos szempontból fölösleges. Legutóbb megjelent köteteiben – "A bús férfi panaszai" 1924, "Meztelenül" 1928 – mégis történik egy lépés s úgy tűnik, mintha arca egy pillanatra belelátott volna az expresszionizmus, a valóság mögötti valóság művészetének fényeibe. Az eredmény azonban csalóka: csak az történt, hogy egyetemesebb s mély humánumérzék területére ért ezzel a lépéssel. […] De: transzcendens gondolatok nem futnak át a hárfának azokon a húrjain, melyeken (utolsó kötete: Számadás, 1935) semmiről szóló énekek szállnak fel s melyeken idézi ifjúságát, – mert csak a rímek és a ritmus virtuóza játszik. (Ilona című vers). Az impresszionista művészetnek ez a csődje egyben az impresszionista lírikus művész lelki tragédiája is, melynek a végén azonban, amint eddig látszik, nincs és talán nem is áll be katarzis – megtisztulás, megkeresztelődés transzcendens vizekben.nJegyzet Molnár Lajos, Kosztolányi Dezső, Magyar Kultúra, 1935/11, [június 5.], 510– 511, 513–514.
Rozványi Vilmos, a Nyugattól előbb Kassák avantgárd
folyóirataihoz, majd a Tanácsköztársaság bukása után az Új
Nemzedékhez csatlakozott költő a Napkeletben megjelent Kosztolányi útja
című cikkében ugyan nem tér ki konkrétan a ciklusra, de közvetetten mégis azt
választja keretül: gondolatmenetét a Kisgyermek
egyik versével vezeti be, és ugyancsak a ciklusra utalva zár.
Egy vidéki patika rejtelmes álomhangulatát önti tizennégy sornyi rímszoborba Kosztolányi, a "Kisgyermek panaszai"- nak egyik versében. És ahogy összegyűjtött verseit olvasgatom, – hatalmas kötet, több mint két és félszáz költemény, – ez a hangulat újra meg újra idegeimbe ütközik. Valóban, a szavak patikája ez a könyv, méltó életműve a szavak nagy patikusának, Kosztolányinak. […]Milyen egyszerű ez a számadás!… A nagy szavakat is a panaszló kisgyermek egyszerűségével és önkéntelenségével mondja ki. Utolsó verseiben a halál mélabúja csendül, de mennyire férfiasan, a gondolkodó tiszta elmélyülésével! Panasz itt már alig csendül s ha igen, akkor is másokért való. Szubtilis, apró, egyéni szenvedéseken keresztül Kosztolányi eljutott a legszélesebb kollektív együttérzésig s ez a lényege úgy nőtt meg észrevétlenül, ahogy poézise a legnagyobb magyar lírák közé emelkedett.nJegyzet Rozványi Vilmos, Kosztolányi útja, Napkelet, 1935/10, [október 1.], 679–680.
Tamás Zoltán, az Ünnep recenzense kezdeti hódoló
sorai után Kosztolányi elefántcsonttornya miatt jelzi fenntartásait, melyek
egyaránt vonatkoznak a Négy fal között és A szegény kisgyermek panaszai kötetekre. Véleménye Ady
1907-es Négy fal között-kritikájának szelídebb,
bújtatottabb felfrissítése.
Az egész világirodalommal rokonságot tart és fölényes tehetsége megóvja különös eredetiségét. Sokszor az az érzésünk, hogy csak a személyes élmények hiányoznak Kosztolányinál, aki kizárta életéből a brutális hétköznapokat és a csukott ajtók szűrőjén át kevés jutott el hozzá a világ igazi zajából, dübörgő lüktetéséből. A szordinós hangulatok, melyek áthatoltak a négy falon, egy kifinomult, kényes lélek megnyilatkozásai. Megénekli a szobáját, butorait, tárgyakat, évszakokat, a gyorsvonat ablakából látott elsuhanó tájakat, egy lankás domboldalt, bámész arcot, mely ránevet egy pillanatra az idegen állomáson, idegen városokat, tornyokat, és ismét és ujra visszatér gyermekkori emlékeihez. Senki sem tud olyan szépen, meghatóan, a vizió kisérteties megelevenitésével emlékezni, mint Kosztolányi. Felejthetetlen sorok, amikor utjára bocsátja önmagát: Menj, kisgyerek, most vége ennek is… […]Kosztolányi helyét nem kell kijelölni a magyar irodalomban. Elért a csucsra és ez a hüvös okosság, meredélyeken járó tökély elismerésre kényszerit mindenkit, lenyügöz, bár nem tud magával ragadni, olyan lendülettel, mint Petőfi vagy Ady. Tiszteljük, de nem tudunk, nem merünk eggyé olvadni vele, mert ez már bizalmaskodásnak tünnék… Meghatározni Kosztolányi költészetét? A huszadik század Horáciusa ő, egy pusztulásra itélt polgárság költője, aki ebben a kötetben maradandó emléket állitott egy ragyogó, gazdag, sokrétü multnak. A magyar Parnasszuson külön páholy illeti meg Kosztolányit. Jobbján és balján senki, nincsenek ellenségei, de nincsenek barátai sem, aki ennyire magának él, az csak kortárs és kartárs tud lenni, de sohasem pajtás. De igy van ez rendjén, a vezér nem cseresznyézhet egy tálból a pótszékek és a karzat népével.nJegyzet Tamás Zoltán, Az ötvenéves költő – Kosztolányi Dezső összes versei, Ünnep, 1935/25, [június 12.], 5.
Halász Gábor, a harmincas években indult esztétageneráció Szerb Antal mellett
talán legnagyobb hatású képviselője a Nyugatban
elmélkedik a Kosztolányi-líra titkairól, támadva az irodalmi író kategóriájának
hangoztatóit.
A kisvárost, amelyről adomákat írtak és keserű riadókat, ő föl nem magasztalja, le sem leplezi, krúdisan [!] a színét, ízét, hangulatát élvezi. A magyar regény segédjegyzőket választott hősül és birtokost, hogy a köznapiságba beletört intelligenciát jellemezze, a Kosztolányi-vers patikussegédet, aki testetlen álomalakká stilizálva válik ki a vaskos, kézzelfogható környezetből. De a kép minden céltalanságával éppúgy elgyönyörködteti költőjét, mint a vonatablakból látott alföldi táj, vagy fogadott hazájának, a nagyvárosnak élete; a beilleszkedésnek nincs nála nagyobb mestere. Mert amilyen közel került hozzájuk, éppolyan messze is van tőlük; lévén az egész mégis csak irodalom.Kell-e még mindig mentséget felhozni erre a "vádra"? Nem érezzük-e, hogy a valóság ott kezdődik, ahol a szemlélet, előtte még káosz sincs, csak békés apátia, süket csend, ahol szelet csak az ébredező gondolat kavarhat és a vihar nagysága egyenes arányban áll a szél erejével. A lélek titkai a magasban vannak és nem a mélyben, az ösztönök eredmények és nem kezdetek. Kosztolányi alaptermészetét tekintve, jámbor bonhomme is lehetne, biedermeier nyárspolgár, aminek egyszer maga is látta magát, békaperspektívájával, a kis dolgok megbecsülésével, apró örömökkel és céltalan bánatokkal, kifelé igénytelen önérzetével, ha ugyancsak a természete nem hajtaná, hogy felöltse a kényszerítő maszkot (a póz mindig életszükséglet) és eszközeinek mesterkéltségével hagyassa jóvá mindazt, ami benne romlatlan és egyszerű. Ideges, amíg a nyugalmat énekli, fáradhatatlan bűvészmutatványokat végez szavakkal és színekkel, amikor már első versébe belesűrítette minden művészi megoldását, a szépségre esküszik és a jóságra gondol. Ilyen elhatározottan homo estheticus csak az lehet, aki menthetetlenűl homo moralis.Eszközök és megoldás alig változtak, a művészi eredmények mégis különbözők a kötetek rendjében. Nem hullámhegyek és hullámvölgyek váltják egymást, hanem éles körvonalú első hullámok ismétlődő, elmosódottabb, bágyadtabb új hullámgyűrűkkel. És csodálatos, ami a tökéletes kört felveri, mindig emlék, visszaidézett benyomás, míg a közvetlen, friss élmények ennek az utánrezgésén ringatóznak; a belőlük született versek feltárulóbbak, de kevésbé remekek és így mégis csak kevesebbet mondók. (Bűvös kör, amelyből nem léphet ki a költő.) A jelent a múlthoz méri a lelke; impresszióinak időre van szüksége, hogy mint gyöngyöt a kagyló belsejében, bevonja őket az utánozhatatlan csillogás. […]Ezért értékesebbek az alkotás szempontjából a szegény gyermek, mint a bús férfi panaszai, ezért jobbak a Meztelenül látszólag elvonatkozott képei, mint az egyébként szívbemarkoló és néhány nagyszerű verset felmutató Számadás. Tehetségének úgylátszik vannak mintázó és érző periódusai; az elsőben a kész nyersanyaggal dolgozik, a másikban mohó készséggel szedi magába az utánpótlást, de erejéből ekkor már csak az egyszer megtaláltnak brilliáns ismétlésére telik. Ilyenkor virtuóz, míg máskor egyszerűen művész.nJegyzet Halász Gábor, Az ötvenéves költő. Kosztolányi Dezső összegyűjtött költeményei, Nyugat, 1935/6, [június], 497–498.
József Attilának A Tollban megjelent, sokat tárgyalt
Kosztolányi-bírálata a gyerekkort először mint az olvasó pozícióját határozza
meg.
Ifjuságom elején az élet bántó, morális korlátait feledtető kalandorregényt olvastam végig oly hamarjában, értelmetlennek látszó, apró kötelességeimről elfelejtkezve, mint most Kosztolányi Dezső összegyüjtött költeményeit. Hatása, mely itt rezeg bennem, szintén a kalandorregények olvasása után visszamaradó tétovaságra emlékeztet, mely oly hasonló a gyermek mosdás előtti, az álom különös szabadságához ragaszkodó, de az éberség világába lassan már beilleszkedő állapotához. Ki teszi ezt – Kosztolányi-e, a költő, vagy én, az olvasó? […]A Kosztolányi-versekből itélve mi hallatlanul világosak, szabatosak és szigoruak vagyunk. De valami titkot, valami édes érzékiséget rejtegetünk, valamit, amit a szegény kis gyermeknek nevén sem szabad neveznie. Megengedjük a játékot, de feltételként kikötünk valami komoly borongást; csak akkor öleljük keblünkre a költőt, a gyermeket, ha panaszkodik. "A szegény kis gyermek panaszai"-ban nincs semmi megfogható tárgyi sérelem – olyan enyhe borzongás melege fülleszti át sorait, amilyet a gyermek, ki az anyagi természethez közel áll, érez a legkevésbé s amelyet mégis gyermekinek itél költő is, olvasó is. Mi oly tökéletesek és oly titokzatosak vagyunk, hogy puszta létünkkel elvárjuk, – legyen ő is tökéletes és titokzatos. Mi csodálatos módon meghalunk s ezért – csodálatos módon – megkivánjuk, hogy meghaljon ő is. Vagy nem a halál a mi rejtélyünk, hanem a szerelem? Vagy mind a két szó ugyanannak a titoknak tokja? Akárhogy is áll a dolog, az élet, az embereknek, az olvasóknak, a felnőtteknek világa, olyan világos és olyan rejtélyes, mint az álom. Mert Kosztolányi képei álomszerüek, jóllehet világosak és szabatosak […]nJegyzet József Attila, Kosztolányi Dezső, in József Attila Művei, II, Tanulmányok, cikkek, levelek, összegyűjt., gond., jegyz. Szabolcsi Miklós, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977, 226–227.
Veres András megállapítása szerint József Attila bírálatában "az értelmezés
meghatározó szempontjaként jelenik meg a Kosztolányinak tulajdonított gyermeki nézőpont", hiszen:
[…] a Kosztolányi-versek olyan olvasóval számolnak, aki valamiképp "felnőttként" szembesül ezek "gyermeki" látásmódjával. Tehát Kosztolányi első nagy sikere, A szegény kisgyermek panaszai című, 1910-ben megjelent verseskönyve válik az életművet reprezentáló modellé. Jóllehet ismét egyszerre történik hivatkozás a költőre és az olvasóra, a "gyermeki" látásmód keresettségének hangsúlyozása egyértelművé teszi, hogy valójában a költő irányítja az olvasót. A költő az, aki meggyőzi olvasóját arról, hogy gyermekinek fogadja el azt, amit ő annak nyilvánít, s felnőttként distancírozza magát ettől a gyermeki nézőponttól, világtól. Mintegy megteremti a maga kívánatos olvasóját. Méghozzá igen fondorlatos módon. Hiszen szó szerint (a szöveg felszíni síkján) nem a költő definiálja olvasóját, hanem a mű hőse, a "szegény kisgyermek" definiálja az őt figyelő és szabályozni akaró, "érthetetlen" felnőtteket. […] Az álomszerűség bizonytalan, elmosódott és ugyanakkor világos állapota pedig visszautal az értekezés kiinduló beszédhelyzetére: a Kosztolányi-versek jellegzetesnek (és egyúttal mintaszerűnek) megélt hatására.nJegyzet Veres András, József Attila Kosztolányi-bírálatáról, Literatura 2002/4, 461–462.
Karinthy Frigyes ugyancsak a Nyugat hasábjain
köszönti Az ötvenéves költőt. Nagylélegzetű írása,
mely Kosztolányi költészetére és prózájára is kiterjed, éppen A szegény kisgyermek panaszairól egykoron írt
bírálatot választja keretül, így gondolatmenetének fókuszában akarva-akaratlanul
a Kisgyermek költője felett elmúlt évek állnak – nem is reflektálva a kötet
címében megadott évszámokra, huszonnyolc helyett huszonöt évről beszél. Egykori
önmagával vitatkozva tart tükröt Kosztolányinak, Kosztolányi egykori
kritikusának és az 1910 óta elmúlt huszonöt esztendőnek.
Évforduló. Mégiscsak vannak dátumok, túl a babonán s a végzetet és sorsot tagadó mennyiségtanon innen, valami csillagrendi számítás, egykor tudomány, ma felelőtlen "okkultizmus". Nem puszta véletlen, hogy Kosztolányiról szóló első írásomat keresve a Nyugatban, az 1910-es kötetben találom meg, pontosan huszonöt évvel ezelőtt írtam, ami a tizes számrendszerben azt jelenti, hagy Kosztolányi 25 éves volt a beérkezés és indulás esztendejében (a magyar irodalomban ez a kettő összeesik), mikor a "Szegény kis gyermek panaszai"-val egyszerre lett népszerű és elismert: az akkori finom és válogatott olvasóközönség dédelgetett költője s az akkori benemjegyzett, de egyedül mértékadó Akadémiának, a forradalmi új magyar irodalomnak felelős és mintegy kinevezett vezéralakja, az első négy, vagy öt között.Hogy láttam negyedszázaddal ezelőtt? Olvasom ezt a huszonötéves írást és tapogatózó tanulmányaim egyikét fedezem fel benne. S irigyen és egyben elnézéssel bámulom benne az ifjúság erejét s bosszant az ifjúság gyöngesége: mennyivel határozottabbak voltak a sötétben való tapogatózásnak e vergődő mozdulatai, mint ma, a biztosan és lanyhán kinyujtott kéz, ami odanyúl, ahová szemünk lát – bizony, minden kornak megvan az előnye és a hátránya, isten nem tűr tökéletességet, önmagán kívül. Csupa ködös, homályos fogalom, amikből "kritikai megállapításom" ünnepélyes, kinyilatkoztatott tételeit kifaragtam: tételes líra, fából vaskarika. Kiemelem egyéniségét a költészet folytonosságából, megkülönböztetem a látszólag hasonlóktól: "Másféle közvetlenség ez (írom), mintahogy nálunk értelmezik a szót – ennek a költőnek nem kenyere a pongyola egyszerűség. Ez a művészet túl van céljain ama most letünő iskolának, mely színeket és ellentéteket a színpompa kedvéért rakott egymás mellé." Ugyanakkor kiemelve őt a szokványos esztétika skatuláiból, rögtön bedugom egy magamválasztotta skatulába: spirituális transzcendens, metafizikus költőnek nevezem. Végre kereken és röviden kijelentem, hogy "Kosztolányi ma az első, a legnagyobb szimbolista költő". Egyrészt arra használom fel verseit, hogy az intuitív artisztikus világszemlélet szupremáciáját hirdessem általuk, másrészt bizonyítani próbálom velük, hogy mi költők vagyunk az igazi exakt tudósok, nem Jack Loeb és Einstein (amit, legalább a lélektan, egy időre el is hitt nekünk). "Vagyunk – kiáltom pátosszal – kik a költészetet egy elkövetkező tudomány alkimiájának tekintjük". Mindenesetre "egyetemesen összefogó világképet" érzek ki a 25 éves költő verseiből, ami nem akadályoz meg benne, hogy a túlvilági káoszból érkező gyermek epigonjának ne nevezzem: "önmagunk epigonjai vagyunk, örökösei ama tizenkétévesnek, ki a templomban tanítá a bölcseket". Mint látjuk, magam tele vagyok ellentmondással, de nem tűrök ellentmondást. Ne felejtsük el: a hegeli filozófia negyedszázaddal közelebb volt hozzánk s ezek a "merész" szembeállítások, amik ma némi enyhe zagyvaság képzetét keltik, akkoriban ugyanazt a szerepet játszották a fiatal költők és kritikusok fantáziájának s elhivatottságának önérzetében, mint a mai fiatalok határozott meggyőződése, hogy, a világ tőlük várja egyrészt politikai és gazdasági, másrészt erkölcsi és kulturális megváltását. Mégis, zagyvaságokon túl, az ifjúság vak ösztönével sikerült tanulmányomat egy elfogadható és szép mondat révébe vezetnem, "hogy test és lélek vagyunk s nincs okunk félni a haláltól"."Önmagunk epigonjai." Érdekes, azért ez a szenvelgő, világfájdalmas, mazochisztikusan kacér frázis, a huszonkétéves bölcs felfedezése, tovább rezeg bennem, rákényszerít, hogy foglalkozzam vele. Hogy a születő gyermek idő és tér végtelen birodalmának káoszát hozza magával, "magvát felhőrongyok veszik körül kozmikus ködfoltok maradványa" ma némi túlzás képzetét kelti bennem. Annyi igazság mégis van benne, hogy ami a fejlődést illeti, úgylátszik a művészetben is, csakúgy, mint a mesterségekben, vagy a tudományokban, ez a fejlődés az egyéni intellektus (tehát nem az egész irány vagy iskola) érdeklődésének inkább szükülését, vagy mondjuk specializálódását jelenti, mint kitágulását. Mintha lelkünk is szervesen, a Pestalozzi-féle pedagógia irányelveit követné: előbb egy homályos, de általános áttekintés elemi iskolája, aztán a más tantárgyakra osztott, de még nem válogató középiskola, végre a különleges képességeinknek és hajlamainknak megfelelő egyetemi fakultás. Hogy az ötvenéves Kosztolányi, mint a huszonötéves Kosztolányi "epigonja", helyesebben specialistája, a maga művészetének egyetemi tanára lett időközben, azt nemcsak önkéntes és önkéntelen tanítványai bizonyítják, hanem a szakma valódi mesterének az a törekvése, hogy a katedrát egyre sűrűbben cserélje fel a laboratóriummal, műhelyébe vonuljon vissza, ahol minden tanítói, nevelői, sőt prófétai hivatásnál nagyobb gyönyörűség vár rá: tovább tanulni a Legnagyobb Tanártól, a minden elméletet, magát az életet és tapasztalatot is százszor megcsúfoló, mindig új kérdéssel vizsgáztató legfőbb cenzortól és nevelőtől, minden mesterségek édesanyjától, akit úgy is hivunk, mesteremberek, anyánk nevét idézve: anyag. […]Mert mégse csak művész. Mert mégis, és hiába, hiába hirdeti magáról, pogány anyagszerelmében, ez a nagy művész, az ötvenéves, ereje teljében pompázó Kosztolányi, hogy élete, munkája, hatása semmi mást, semmi többet nem jelent az életek és sorsok és példázatok történetében, mint anyagával harcoló mesterséget, egy kimért ütemet, születés és halál cezurája között. Ahogy végigfutom ezt a nehány alkalmi sort, ellenőrizni, vajjon simogatás és csipkelődés aránya elég-e hozzá, hogy mulattassam vele őt és az olvasót, két furcsaság ötlik szemembe, a hevenyészett rajzon – az egyik, hogy néhol utánzom a hangját, kosztolányis képet használok, mint a rajzoló, ki a gyors munka buzgalmában önkéntelen fintorokkal mímeli a modell arckifejezését, amit papírra akar rögzíteni. A másik…A másik, hogy magam is rajta vagyok a rajzon, elfogultan és tárgyilagosan, vonzalommal és ellenkezéssel, aláhúzással és áthúzással, tapsolva és vitatkozva, hogy ráerőszakoljam önmagam egy rokonszenves lélekre s megpróbáljam hasonlónak láttatni a magaméhoz. S hogy be kell fejeznem, megint elfog a negyedszázados hangulat: az az első tanulmány, amire hivatkoztam, a maga naiv rajongásában. "Test és lélekből vagyunk, nincs okunk félni a haláltól", ismétli komoran a Fiatalember, akivel egy pillanatra megint találkozom, ezúttal a huszonötéves Kosztolányi társaságában. Ott ülnek a Newyork terraszán. Esti Kornél – mert ő az – most megjelent verskötetét dedikálja valakinek; aki fontos a számára, összehúzott szemmel keres egy szót, szemben ülök vele, egy másik példányt lapozgatok. "Mindjárt…" szól oda szórakozottan. "Csak folytasd – mondom én is, összehúzva a szemem fontoskodva – tudod, sokszor úgy érzem, hogy nekünk is addig kellene gondolkodnunk egy leírt mondaton, mint Newton a binominális tételen, évekig, esetleg egy életen át, – mert van olyan fontos és felelős és örökérvényű és végzetes dolog, a mi dolgunk" "Gimnazista", enyeleg Esti Kornél, "miért nem fejezted be az egyetemi tanulmányaid?" s már féktelenül nevetünk ezen a játékon, ami abból állt, hogy ha valamelyikünk valami fontoskodó, vagy banális, vagy émelygős vallomást tett, a másik befejezetlen tanulmányait juttatta eszébe. Tovább ír, én lapozgatok, egy pillanatra ottfelejtem a szemem az "Üllői-uti fák"-on – aztán hangosan olvasom a fejére tulajdon sorait:"Nem békülök meg, bármit is beszéltek:Az ember szent…"De igazán, milyen igaztalanság… az embert kinevezik, a legnagyobb ranggal tüntetik ki, báróságnál és hercegségnél nagyobbal, ezzel a megjelöléssel és jelzővel: fiatal. Megszokjuk a rangot és rangjelzést, s egy napon, minden ok nélkül, elveszik tőlünk.Művészietlen, ostoba csőcselék.Én visszaadom most, ünnepélyesen és dijmentesen s örök életre rangodat, drága, huszonötéves, ötvenéves, százéves, ezeréves, nagyszerű Kosztolányi Dezső. Nem vagy te ötvenéves és huszonötéves, nem vagy öreg és fiatal: igaz lélek vagy, művész, annyi idős, mint amennyi az emberi kultúra ezen a világon.nJegyzet Karinthy Frigyes, Az ötvenéves Kosztolányi, Nyugat, 1935/4, [április], 265– 266, 271–272.
Kisgyermek-reflexiók Kosztolányi halála kapcsán
(1936–1938)
A Kosztolányi halálakor született összegzések gyakran térnek ki A szegény kisgyermek panaszaira. Kovács László az 1936
júniusa és 1937 májusa között Helikon címmel
megjelent Erdélyi Helikonban a lírikus és epikus
Kosztolányi határterületének, és ennyiben legigazibb műfajának érzi a
ciklust.
De epika-e hát, messze kivetődő, teljesen a mások lelkébe rejtőző művészet-e a Kosztolányié? Vajjon az a pár regény, az a sok-sok novella volna az, ami a lélek megtalált, igazi kifejezése? Nem. Ez már mégis túlmessze van az érzékek, idegek, lélek és szív gazdag és közvetlen játékától. A lélek sokkal inkább gyermek és feminin, hogysem magából teljesen kilépve csak a világot lássa. A lelkület érzékeny nagyon, de nem szociális. Messze megy magától. Csak a maga elé helyezett tükörből szeret visszanézni önmagára. Ott lebeg két véglet, két forma között, a líra és epika játékos, kanyargós, bújócskás határösvényén. Így alakulnak ki azok a különös, egyéni formák és álarcok, amelyek életművének legsokatmondóbb termékei.Vajjon mi más a "Szegény kisgyermek panaszai", mint az a félepikai forma, amelynek szép és megható álarca mögött a férfi rejtőzött el panaszaival és lírai emlékeivel. "Mint aki a sínek közé esett és általérzi tűnő életét…" Ez a felejthetetlenül gazdag verssorozat, amelyben hol a vidéki város rajza áll előttünk friss akvarell-színekben, hol a családi élet gyöngéd és meghatott képei sírnak vissza: vajjon líra-e? Líra-e abban a tüzes értelemben, amelyben a gazda mindent félrelökve útjából nyers frisseséggel és áradó közvetlenséggel jelenik meg ajtajában? Nem. De nem is epikai mű, amelybe a lélek kilépett magából, hogy a világban elrejtőzködjék. Csupán álarc. Lírai szerep, amelyben a játékos lelke sírhatja és remegheti ki magát. Lírai regény és verses önéletrajz, az a művészi magatartás, az a megjelenési forma, amely Kosztolányi íróművész egyéniségének legjobban megfelel.Kosztolányi nem ezzel a művével lépett az irodalomba, előtte már verseskönyve és novelláskönyve jelent meg (Négy fal között, Boszorkányos esték), de ez a műve volt az, amely visszhangossá tette a nevét, a modern magyar irodalom vezérkarába emelte, s irodalomtörténeti alakká lett fiatalon. Nem lehet csodálkozni azon, hogy élete végéig írt sok és sokféle műve között ez a mű volt az, amely nevéhez, ha valahol kiejtették, mindjárt hozzákapcsolódott. Nemzedéke és a közvetlen nyomába lépő nemzedék kívülről megtanulta és ajkain morzsolgatta a "Szegény kisgyermek panaszai"-nak verssorait. A modern magyar líra, amely inkább nagyvárosi és idegesen európai vágyakozott lenni, e versekben magyar vidéki képeket rajzolt meg európai formaművészettel. Kényesen hibátlant és tárgyában a szív közelébe valót. A "nyugati költészetnek" e verseskönyvön át volt a legsímább az útja a magyar közönséghez. E könyv volt talán az egyetlen a Nyugat nemzedék kimagasló művei közt, amely körül a közvélemény mindjárt megbékélt. Friss, de nem kihívó realizmusa mellett gyöngéd érzelmesség, impresszionizmusa és formai játéka mellett minden lélek számára közös, hatásos élmény. A gyermekszoba világbámuló ablakain át a család, a kisváros, az egész csodálatos és érthetetlen élet.nJegyzet Kovács László, Kosztolányi Dezső, in K. L., Az irodalom útján, Budapest, Révai, 1941, 64–65.
A pozsonyi Híradóban november 22-én Páll István
szonettben búcsúzik Kosztolányitól. A vers figyelemreméltó törekvése, hogy minél
több Kosztolányi-kötet címét vonultassa fel a kötött forma keretei közt – a
kiindulópont Pállnál is a Kisgyermek-ciklus.
"A szegény kisgyermek" aludni tért. Kosztolányi Dezső halálára
A Négy fal közül halkan és sóhajtón,
A panaszos kis Gyermek, ím, aludni tért
Öccse után, a titkos, néma ajtón,
Itthagyva a sok szines Tintát és babért.
Beteg lelkét a hatalmas Rossz orvos
Meggyógyitotta, mondván: "Már elég!"
S keblére vonva, hol a hideg, csontos
Helyen egyforma Néro s kis cseléd.
S most nézheti a sok bus férfi árván,
Hogyan tünik a csodás Aranysárkány,
A süket, szürke őszi semmibe…
De a fonál, amely utána enged
Minden magányos és panaszos lelket,
Ott csillog minden itt maradt versibe’!
n
Jegyzet Páll István,
"A szegény kisgyermek" aludni tért. Kosztolányi
Dezső halálára, Híradó (Pozsony), 1936/269, [november 22.],
7.
A Nyugat Kosztolányi emlékének szenteli 1936.
decemberi számát. A már idézett Gyergyai Albert A
stílusa című írásában az álarc metaforájával hozza játékba A szegény kisgyermek panaszait.
Így jön létre első álarca, vértezete, formája, "stílusa": A szegény kisgyermek – az álmodó, a csodálkozó, az érzelmes, a játékos, a minden színt, minden benyomást mohón magába ivó kisfiú, aki még egyetlen képeskönyvnek nézi ezt a világot, s aki mindig visszajár, a Hajnali Részegség korában is.nJegyzet Gyergyai Albert, A stílusa, Nyugat, 1936/12, [december], 439.
Ignotus Pál a Szép Szóban Kosztolányi lírai
fejlődését bemutatva különálló véleményt fogalmaz meg a ciklusról. Ő ugyanis
Kosztolányi kései verstermését becsülte legtöbbre. Véleménye sokáig meghatározta
a Kosztolányi-líra értelmezését.
Régi verseit, melyek a művelt, a "nyugatos" közönségben egy csapásra nevet és tekintélyt szereztek neki, kevéssé szeretem. A szegény kisgyermek panaszai-ért rajongani tévedés volt. Termékeny, helyes tévedés, igazsággal felérő tévedés. Az író, mint kiderült, megérdemelte a hódolatot.Nem magában álló eset ez. Általában, úgy látszik, a kortársi kritika és számbavehető közönség véleménye sokkal időállóbbnak bizonyul emberekre, tehetségekre, mint egyes művekre vonatkozóan. Nemrég kezembe került egy régi francia versantológia, a romantika küzdelmes hőskorából. Ugyanazok a Musset-k, Hugo-k, Vigny-k szerepelnek benne, akiket a mai történelmi versantológiák vonultatnak fel a korból, ott van persze Béranger is, Sainte-Beuve is, a "jók voltak még" csoportjában is jelentéktelen az eltérés – a költemények közt azonban alig találni olyat, amelyet ma is idéznek. És ki olvassa ma Werther-t? Bizonyára nem fércmű; de hogy fiatal szerzője a maga korának költőfejedelme lehetett, azt mégis tömeg-eltévelyedésnek tartanók, ha más művek nem avatnák őt a világirodalom költőfejedelmévé. A Heinékről és Wildekről, akiket ma (egykori nagy divatuk ellenhatásaképp) másodrendű tehetségeknek szeretnek nyilvánítani, könnyű volna bebizonyítanunk, hogy elsőrendűek, legislegelsőrendűek, csak valóban nem legismertebb alkotásaik miatt azok. S a magyar irodalom? Figyeljék meg, hogy az értékrevíziók, amennyiben becsületesek és nem erőszakolt eredetieskedések, rendszerint műveket fedeznek föl vagy selejteznek ki, de az elismert nevek rangsorán alig változtatnak. Az Arany Ösziké-i, a Vörösmarty Vén cigány-a, a Petőfi Tündérálom-sorai voltaképpen csak az utóbbi évtizedek alatt nyerték el méltó rangjukat a köztudatban – ha ugyan már elnyerték – noha szerzőikről igazán nem mondhatni, hogy korukban félreismert lángelmék lettek volna. Még Bajza is megmarad a cikkeiben, Kazinczy a visszaemlékezéseiben és leveleiben. A Nyugat írói közül majdnem mértani pontossággal fognak azok megmaradni, akiket a nyugatos esztétika annak idején magasba emelt, de Móricz aligha a Sárarany miatt, melyben akkor a legjobb magyar regényt ünnepelték, Ady aligha A fekete zongora miatt, még kevésbé az Uccasarkok Rongyához zengett nyárspolgár-pukkasztó és ugyanakkor nyárspolgár-bűvölő, kulisszahasogató dicshimnusza jóvoltából, amellyel annak idején a modernség legélére ugrott. Tévedtek a kortársak? Nem. A kortársak az igaznál is igazabbat mondtak. A zsenge nagyság tagolatlan gügyögését gyakran összetévesztették a kiteljesült nagysággal; de csak annál bámulatosabb, hogy a nagyság jegyét így is felismerték, holott a gügyögés néha nem is szertelen eredetiség volt, hanem mindössze egy-egy árnyalatnyi többlet az akadémiai vagy forradalmi szokványon. Lehet-e hát ezeket a műveket szerzőtől, kortól, légkörtől elvonatkoztatva néznünk? "Az ember semmi, a mű minden" – mondhatjuk flaubert-osan, verlaine-nesen, kosztolányisan. De ha százszor mondjuk, akkor is meg kell győződnünk róla, újra meg újra, hogy igenis van egy pozitívum, melyet jobb kifejezés híján az egyéniség varázsának nevezünk, s amely nélkül a művek szépsége is érthetetlen maradna.Kosztolányi a maga behízelgő-érzelmes, fülbemászó hangjának köszönhette fiatal korában népszerűségét; s egyénisége varázsának a komoly elismerést. Csak később született meg az a Kosztolányi, aki az elismerést megérdemli: az Édes Anna című regény, az Alfa, a Csók és sereg más kitűnő novella, az Alakok kötetében összegyűjtött karcolatok szerzője. A prózaíró Kosztolányi mellett a versíró Kosztolányi mindinkább elhomályosult. Pedig közben folytatta a versírást. S költői pályája utolsó éveiben bekövetkezett a második csodálatos fordulat; az elismert lírikusból és kiváló elbeszélőből megszületett a kiváló lírikus – a nagy, a klasszikusan, irodalomtörténetien nagy költő: a Halotti beszéd, a Hajnali részegség, az Ének a semmiről költője.nJegyzet Ignotus Pál, Kosztolányi Dezső, Szép Szó, 1936/9, [november], 106–108.
Oláh Gábor, a Kosztolányi által több ízben dicsért debreceni költő viszont az
egész lírai oeuvre-rel elégedetlen. Igaz, véleményét nem a (kortárs)
nyilvánosságnak szánta: Kosztolányi halála alkalmából naplójában
morfondírozik.
Egy büszkeségem van: nem adtam oda írói tehetségemet a hírlapírás Molochjának. Jót írtam, rosszat írtam, mindegy: csak azt írtam, amihez kedvem volt, ami érdekelt vagy izgatott. Még folyóiratom sem volt, hogy néhány szög alatt megtörje felfogásomat, tehetségemet. Ez ám nem kismiska. Ebben a században alig van valamire való magyar író, aki ezt elmondhatná magáról.Most, hogy Kosztolányi Dezső meghalt, jutott ez eszembe. Szegény Kosztolányi: mennyi szecskát összevágott a Hétnek, a Budapesti Naplónak, a Pesti Naplónak, a Pesti Hírlapnak, míg a hét egy napján a maga szíve szerint is szólhatott. Nagyon színeváltó embernek ismertem már fiatal korában, sokszor fordított köpönyeget a pénzért.Érdekes: míg élt, mindig kálvinistának tudtam. Most, hogy meghalt, derült ki: katolikus volt.Melyik munkája éli túl? – Nem lehet tudni. Talán "A szegény kis gyermek panaszai"-nak néhány darabja.Nagy költő volt?Nem lehet mondani. Se nagy nem volt, se kicsi. Finom léleknek mondanám, verseiben is a finomság a legtöbbet érő. Középszerű művésznek tartottam mindig. Most, a halála fölvert szenzációjában, a Pesti Napló csillagos cikkírója – Szabó László – azt írja róla: "Korunknak énszerintem legelső magyar költője." De körülbelül ezt írta Tóth Árpádról is, mikor meghalt. Körülbelül ezt írja Babits Mihályról is, majd ha meghal. Most még él Babits. Élek én is. Költőnek mind a ketten vagyunk olyan, mint Kosztolányi. Ahogy elolvastam róla nemrégen írt írói arcképemet, úgy éreztem: ez tartja fenn lelki mivoltát töretlenül. Persze, a munkái mellett. Ilyen igazat, ilyen szépet nem írtak róla életében.nJegyzet Oláh Gábor, Naplók, szerk., jegyz., utószó Lakner Lajos, Debrecen, Debreceni Egyetem Kossuth Egyetemi Kiadója–Déri Múzeum, 2002, 538–539.
Márai Sándor Az Újságban az egész pályán végighúzódó
gyermekmotívum vagy a lineáris fejlődés során elhagyott első siker helyett a
lírikus Kosztolányi robbanásszerű indulására helyezi a hangsúlyt.
Versekkel tűnt fel, A szegény kis gyermek panaszaival. Ezekben a versekben shakespeare-i pátosz kiáltozott. "Színesen" látott, oly színesen, mint előtte csak egyetlen költőnk: Vörösmarty. Az élet, amelyre ez a költő pillantását rávetette, igazi színeiben parázslott fel: másképpen volt kék ez a világ, másképp vörös és fekete, mint addig ismertük. Ő írta Vörösmartyról, hogy "nemcsak hangokat hallott, hanem színeket is hallott". Ez a bonyolult, ez az önkívületes hallás volt az ő művészi érzékelésének titka is. Első verseiben a világ hagymázas látomásszerűen lobban fel; a köznapok, az emberek, a tárgyak, mint egy szellemidéző ülésen, égi derengésben; s mintha soha, senki nem látta volna azelőtt. Minden nagy művész újraalkotja a világot.nJegyzet Márai Sándor, Kosztolányi Dezső meghalt, Az Újság, 1936/252, [november 4.], 7.
Biczó Ferenc, a Kaposvári Egyesületi Leánygimnázium tanára az első, a lírikus
Kosztolányit bemutató monográfia szerzője. Kosztolányi
Dezső (A magyar impresszionista vers) című, bevallottan
kedvcsinálónak szánt könyvében a századforduló izmusainak nyüzsgésén
ironizál.
Aki nálunk a XX. század elején költői ambicióval verset akart írni, az tollát feltételenül valamelyik izmus tintatartójába mártotta. Sőt a kritikusok se akarták nélkülözni az efajta díszes tintatartókat és kritikáikban sűrűn csorgott az izmusok tintája. Alig hogy Kosztolányi első versei megjelentek, azonnal átestek a keresztségen és az impresszionista nevet kapták. Az irodalmi köztudat azóta is Kosztolányit tartja a legnagyobb magyar impresszionista költőnek.Az irodalmi köztudat ezuttal helyesen itélkezett, mert a Kosztolányi versek az impresszionista festészet módjára a folyton tovatűnő életnek pillanatait rögzitik meg. Verseinek nincs hosszadalmas tartalma. Legismertebb és legszebb költeményei sok-sok pillanatnak, emléksuhanásnak asszociációsorozata. [Ezek után a szerző a Mint aki a sínek közé esett… és az Azon az éjjel… kezdetű verseket hozza példának.]nJegyzet Biczó Ferenc, Kosztolányi Dezső (A magyar impresszionista vers), Kaposvár, Szalai Nyomda, 1937, 10–11 (Különlenyomat a Kaposvári Egyesületi Leánygimnázium 1936–37. évi Értesítőjéből).
Schöpflin Aladár 1937-ben, a Nyugat kiadásában
megjelent A magyar irodalom története a XX.
században című nagyívű monográfiájában ettől a kötettől eredezteti a
Kosztolányi-líra alaptémájaként megfogalmazott halálfélelmet. Érdekes, hogy
Schöpflin ezen a ponton sem érinti a kötet bővítésének kérdését.
A szegény kisgyermek panaszai című kis verseskönyve, melyet 24 éves korában írt, egyike volt a legkedveltebb verseskönyveknek, igen nagy példányszámban olvasták és egyes verseit számtalan helyen szavalták. A családban élő kisgyerek vágyódásait, képzelődéseit, fájdalmait és örömeit, öntudatlan szerelmecskéit írta meg a gyermekkora való visszaemlékezésnek azzal az édes melanchóliájával, amely benne van minden felnőtt emberben. Kedves, intim alakok jelennek meg benne, a kisgyerek szűk környezete, apa, anya, testvérek, a jó doktor bácsi, a játszópajtások, a gyermekszoba sajátságos illata száll a sorokból. Ez az intimitás teszi széppé ezeket a könnyű verseket. De érezni bennük a férfit, aki a gyerekből lett s aki mintegy odahajol a kisgyermek ágyacskája fölé s hallgatja szíve dobbanását.Már ezekben a fiatalkori verseiben is ott van a félelem, amely mindvégig alapérzése volt, végigvonul egész költészetén, olyan benne, mint a méreg, amely átrágja az egész szervezetet. Egyelőre nem konkrét félelem valami meghatározott veszedelemtől, csak az az állati félelemérzés, amely elfogja a gyermeket, ha magára marad a szobában. Később konkretizálódik az élet bizonytalanságának félelmévé. Az ember szüntelen életveszélyben van, egy szörnyű rém leselkedik rá: a halál. Homlokára van írva a megfellebbezhetetlen halálos ítélet, a halál melléfekszik éjjel az ágyba, árnyékként lopakodik mögötte ébren. Meg lehet róla feledkezni pillanatokra, ilyenkor az ember szépeket lát, ráeszmél az élet, a világ szépségeire, örvendve állapítja meg, hogy él és jó élni, de megesik az is, hogy éppen ebben a derült, megnyugvó pillanatban toppan be a halál. Minden ideiglenesség idegesítő – hát még az élet ideiglenessége, ha folyton tudatában él az embernek! Ebből fakad Kosztolányi érzékenysége, amellyel mindent felfog, ami az életből megilleti, nyugtalan képeket s merész fordulatokat sugall neki.nJegyzet Schöpflin Aladár, A magyar irodalom története a XX. században, Budapest, Nyugat, 1937, 193–194.
Somlyó Zoltán neve már többször előfordult e lapokon. A régi barát 1937
februárjában a magyar zsidóság egyik legfontosabb kulturális fórumának számító
Múlt és jövő című lapban hosszú apologetikus
cikket jelentet meg Kosztolányi antiszemitizmusáról. Ebben a cikkben az
emblematikus kötettel hivatkozik Kosztolányi apolitikus beállítottságára.
Ha az ifjú Kosztolányinak vérében, programjában, szívügyei közt ott lett volna a vallási türelmetlenség, vagy ahogy ma mondják, a faji kérdés, elvihette volna verseit vagy cikkeit az Alkotmányhoz, vagy az Élethez, mint ahogy – el is vitte. Mert, bár irodalmi munkálkodásának legnagyobb része ebben az időben a zsidó költő Kiss József Hét c. lapjának jutott, ugyanekkor számos verse és cikke jelent meg kimondottan nem zsidó lapokban, amelyek egyrészt még nem voltak beállítva a felekezeti izgatás hangjára, másrészt épp úgy meglátták a költőben a rendkívüli tehetséget, mint a zsidó Kiss József. Hogy tanult Kiss Józseftől, valószínű. De ki nem tanult tőle közülünk?Igen, de épp ez az! Kosztolányi vérében, programjában, szívügyei közt nem a zsidókérdés volt ott, hanem a "Szegény kisgyermek panaszai"…nJegyzet Somlyó Zoltán, Kosztolányi és a zsidóság, in S. Z., Zsidó mezőkön. A másik élet(mű) a másik térben, szerk. Kőbányai János, Budapest–Jeruzsálem, Múlt és Jövő Könyvkiadó, 2009, 431. Az eredeti folyóirat-publikáció (oldalszám nélküli) adatai a cikk után olvashatók. A megjelenés pontos adatai: Múlt és Jövő, 1937. február, 37–38.
Az emlékezésnek, értékelésnek új lendületet ad Kosztolányi halálának első
évfordulója. Szabó Lőrinc a Nyugatban megjelent,
gyakran hivatkozott tanulmányában végigkíséri a lírikus Kosztolányi pályáját.
A szegény kisgyermekről szólva a pózt, az
affektációt tartja a ciklus legfőbb jellemzőjének – és vonzerejének.
Nemsokára tovább alakul és teljesen kiépül ez az első, fiatalos, de mindvégig jellemző Kosztolányi-világ. A felaprózó életlátás, a túlzott lelkiség, az álomhangulat s az ábrándok rémei és csodái közé időnkint betörő valóság gyermekhangra átírva szólal meg. Az összetartó keret az emlékezés és a gyermeklélek érthetetlenül villogó félhomályában indokoltnak és igaznak tünhet fel a ráfogás, a mesterkéltség, a túlzás is. "A szegény kis gyermek panaszai" igen nagy költői siker volt az 1910-es Magyarországon. A sok modern szépség, amit Kosztolányi ezzel a nevezetes és folyton bővített ciklusával aratott, elfödte újszerűségével az olvasók előtt a költői helyezkedést, a pózt. A versekből nem egy gyermek beszélt, hanem egy impresszionista-szimbolista-dekadens kultúrával átitatott, ideges felnőtt, aki mintegy kicsinyítő lencse alá ültette magát. Az affektáció mindamellett csak külső, általános hibája maradt a költői alkotásnak és mindenütt érezhetjük, hogyha ezeket az észleleteket és refleksziókat egy emlékező felnőtt mondja el, mindjárt nincs semmi baj, nincs póz, illetve csak annyi van, amennyi Kosztolányi költészetének ebben az időben még szinte építő alkatrésze volt. A részletszépségek és finomságok, egy igazi költészet diadalmas bizonyságai, túlragyogják a hibákat. A magyar lírai impresszionizmus és költői realizmus ünnepe ez a könyv, tele egy idilli élet szivárványos tündöklésével, zenével, hangulattal, újszerű mágiával, érzéki nyelvvel, érzéki és intellektuális képzelettel. A titanizmus eltünt vagy csak mint a groteszk dolgok kedvelése maradt vissza, módosulva és mérsékelten.nJegyzet Szabó Lőrinc, Kosztolányi Dezső, Nyugat, 1937/12, [december], 388–389.
1938-ban két monográfia is megjelenik Kosztolányi Dezsőről. Baráth Ferenc
könyvének a Kisgyermekre vonatkozó gondolataiból –
az általános, pszichologizáló értékelés mellett – a ciklus verseinek tematikus
csoportosítására irányuló igényt érdemes kiemelni.
A magyar líra legszubjektívebb megnyilatkozásai közé tartozik tónus, koncepció, megoldásmód tekintetében. Legnagyobbrészt valóban a szegény kisgyermek panaszait, élményeit – lelki élményeit – öleli fel a kötet, de szorosabban véve – s ez kölcsönöz a kötetnek olyan ellenállhatatlan szubjektivitást – egy kisgyermeknek, a gyermek-Kosztolányinak ideges, impressziókban dús, gazdag lelkiélményű gyermekkora a háttér. […]Kétségtelen hatása és népszerűsége nemcsak a megírás formájában van, hanem abban a célkitűzésben is, hogy versekbe önti a legkevésbé megénekelt, de mindnyájunkhoz legközelebb álló emlékeinket, élményeinket. Öntudatlanul, mégis bizonyos pszichológiai megsejtéssel tárta fel a felnőttben élő örök gyermek lelkiségét, másfelől hangot adott a gyermekkor boldog öntudatlanságának. A világgal szemben álló, tétova gyermekértelem az élet benyomásait, friss szenzációit tudomásul veszi, de értékelni és tudatosítani nem tudja. A költő egy szorongó kényszerképzetben álmodja vissza tűnő életét s keresi azt, ami örök. Az általános gyermeki jut kifejezésre azokban a versekben, amelyeknek tárgya a gyermek ideges félénksége, a felnőttek társadalmában való társtalansága. A kötet kisgyermek-alakja az öntudatrajutás fázisában lép elénk s misem természetesebb, mint a kisgyermeknek a fellázadása az eléje meredő rengeteg értelmetlenséggel szemben. […]Tartalmilag a kötet három részre osztható: az elsőben a gyermek tárgy- és élménybámulata, a másodikban a gyermek- Kosztolányinak vérségi és lokális emlékei adják a versanyagot, a harmadik rész pedig – szorosabb értelemben véve – már nem is a gyermekszemlélet szülöttje, mert ebben a részben már az értelmet és összefüggéseket látó költő veszi át a szót. A költő tudatos életszemléletének ez a jelentkezése megbontja a kötet kedves hangulategységét. Már a gyermek szemléletébe is belevegyül a felnőtt cinizmusa.nJegyzet Baráth Ferenc, Kosztolányi Dezső, Zalaegerszeg, Pannonia Nyomda, 1938, 25–26.
Szegzárdy-Csengery József Kosztolányi-könyvének Impresszionista stílromantika című fejezetében foglalkozik a
ciklussal, elsősorban azokkal a költői eszközökkel, melyek a szerző
megállapítása szerint úttörő jelentőségűvé avatják A
szegény kisgyermek panaszait a magyar költészet történetében.
A Szegény kisgyermek panaszai (1910) már teljesen az impresszionista hangulatlíra területén mozognak. Kosztolányit a valóság nem tárgyi tömörségében, hanem tisztán az asszociatív és hallucinatív hangszínezők hangulati kicsengésében érdekli. Evvel pedig a vers régi hangszerelése megbomlik. A parnassien formanyelv fegyelme föloldódik a mindent átlengő lírai hangulat hullámzásában. A keményen kidolgozott nyelvplasztikumot lazább és ösztönösebb zenei asszociációk, az éles szinezést elmosott és tétova színárnyalatok követik. A Szegény kisgyermek panaszaival a szimbolista-impres�- szionista líra stílustörténeti fordulóján vagyunk. […]A költők a lélek tudatalatti rétegeinek fölfejtésével tágítják a költészet határait s a művészi mondanivaló és forma újabb lehetőségeit kutatják.A Szegény kisgyermek panaszainak formanyelvét is a föloldás jellemzi. E formai föloldás azonban mindvégig hangulati hangszínezést jelent s csak egy-egy kínosan keresett rímében jut el a minden értelmi kötöttség alól fölszabadult szótársításig. Kosztolányi itt a legegyszerűbb nyelvi eszközökkel dolgozik. A régi vers egységes, dinamikus hangsúlyát megbontja s a hangsúlyt ezentúl nem annyira a szavakra, mint inkább a szavak mellékzöngéire, asszociatív és hallucinativ hangszínezőire helyezi. Általában azokat a hangulati velejárókat használja ki, melyek minden szó hangalakjának állandó kísérőjegyei. E látszólag egyszerű eljárásban van Kosztolányi formakezelésének varázsa. Evvel azonban a szavaknak új hangárnyalatot s az egész versnek új hangulati színtartalmat kölcsönöz. E hangulati hanghatásban csendül ki a Szegény kisgyermek panaszainak érzelmi akcentusa is. A csodálkozó vidéki kisfiú állandóan egy-egy hangulat viziójában látja a világot. Minden tárgy, az érzéki világ minden formája föloldódik a hangulatban, mely a kifejeztés játékos szecesszionizmusát mozgatja. Minden jelenség jelképes értelmű, s a világ megtelik a sejtelmes jelképek meghatározhatatlan hangsúlyával. A valóság jelkép és hangulat. Igy alakul ki a kötet alaphangja, a csodálkozás, az ámulat, a valóság legapróbb mozzanatára is rezzenékeny révület, mely nem egyszer a későbbi Kosztolányi verseiben is visszacseng. Az ámuló érzékek színes révületén, fölszínes fölfűtöttségén keresztül a világ színes és tapintható zavar. Minden egybeolvad, valóság és képzelet egybejátszik a hangulat hullámzásában. A képzelet látszólag még a valóság anyagát, a fölvett érzéki benyomásokat folytatja, de a kép már lassan elmosódik s észrevétlenül megtelik az álom, a révület tétova árnyalataival. Kosztolányi egy-egy vízióban oldja föl a világot. […]Az impresszionista költő együtt változik a változással, minden pillanatban újra és újra kibontva a képet. Az impres�- szionizmus zárt formákban rögzíti a változás meg-megújuló izgalmát. Az érzéki világ formáihoz fordul, hogy színesen kavargó benyomásokra bontsa a belső életérzés termékeny zavarát. […]A Szegény kisgyermek panaszai először aknázzák ki irodalmunkban az impresszionista stílusromantika lehetőségeit.nJegyzet Szegzárdy-Csengery József, Kosztolányi Dezső, Szeged, Magyar Irodalomtörténeti Intézet, 1938, 42, 45–47.
Féja Géza tizennégy év után, 1943-ban, a Nagy vállalkozások
kora című irodalomtörténetében kitér Kosztolányira is. A Schöpflin
megfogalmazta halálfélelem társadalmi perspektívába illesztésével majd a
marxista recepcióban is találkozunk.
"A szegény kisgyermek panaszai" – a polgárnak s városlakónak, a szigorú kötöttségekbe szorult életformának rémületével foglalkozik, ám a rémületet gyermeki szólamra hangolja. A városba, a négy fal közé zárt polgári élet kötöttségeit a gyermek szenvedi s éli át rémült hisztériával, a felnőtt már törvényként tiszteli. Kosztolányiban azonban tovább élt a sajátságos gyermeki izgalom és hisztéria: a gyermekség és gyermekesség lírájának mindvégig egyik legmélyebb rétege maradt.Ebben a kötetében már nagy társadalmi félelemmel és bűntudattal viaskodik "szép Biedermeier-feje". Itt Kelet- Európában a polgár öncélú kis sziget a határtalan népi tengerben, folytonosan remeg tehát sorsáért és létéért, a bizonytalanság érzése kínozza, minden változásban, a mély erők minden mozdulásában személyes ellenségét, létének veszélyét szemléli. Ezt a társadalmi rettenést Kosztolányi fejezte ki legőszintébben.nJegyzet Féja Géza, Nagy vállalkozások kora, Budapest, Magyar Élet Kiadása, 1943, 275.
Kosztolányi, az enfant terrible
(1945–1984)
A néma gyerek (1945–1955)
Az Új Nemzedékben vállalt részvételének, a Vérző Magyarország szerkesztésének, Ady-ellenes
írásának és a homo aestheticus ünneplésének egyaránt
szerepe van abban, hogy Kosztolányi a marxista esztétika hivatalos
álláspontjában valóságos botránykővé válik. Szabó Árpád a Valóság 1946. novemberi számában terjedelmes vádbeszédet mond
fölötte. Nemcsak a sűrű Ady-utalások sejtetik a bosszú gesztusát, de az időzítés
is: ha Kosztolányi Ady halálának bő tízéves évfordulójára adta közre cikkét, úgy
ez az írás éppen tíz évvel Kosztolányi halála után rángatja le Ady riválisát a
piedesztálról. Bár a cikk konkrétan nem foglalkozik a Kisgyermek-ciklussal, de közvetetten reagál a korábbi
értékelésekre, legkövetkezetesebben Schöpflin irodalomtörténetének passzusaira.
Argumentációja pedig évtizedeken át annyira befolyásolja pro és kontra a
Kosztolányiról való gondolkodást, hogy hasznosnak tűnik némely részletét
idézni.
Kosztolányi, a magyar nyelv használatának ez a csodálatosan nagy mestere, valóban szinte csak az irodalomnak élt. […] Ami viszont pártatlanságát illeti, éppen elégszer kinyilatkoztatta megvetését minden "politikával" szemben, úgyhogy ezt is nyugodtan elhihetjük neki. […] Kosztolányi politikaellenessége elválaszthatatlanul összefügg egy olyan művészetszemlélettel, amely éles különbséget tesz a költészet tartalmi és formai elemei között az utóbbiak javára: nem a tartalom a fontos a versben, […] hanem a forma, a szavak, a hangok, a betűk. Ez a művészetszemlélet a legtisztább l’art pour l’art. […]A világirodalomnak azok a költői, akik gyakorlatukban ezt az elméletet vallották, egytől-egyig mind a haszonélvező, parazita kapitalista-polgári társadalom talaján lettek naggyá. Úgy kellettek ők ennek a rothadó társadalomnak, mint egy falat kenyér, hiszen bennük találta meg a parazita-kapitalista réteg saját létjogosultságának "igazolását". […]A társadalom, a "politika" problémái elől Kosztolányi elzárkózott. Mi érdekelhette akkor egyáltalán? Nyilván maga az "élet". Legfőbb mondanivalója pedig Kosztolányinak erről az "életről" az, hogy ez értelmetlen. […]Dehát miért értelmetlen az élet, és vajjon mindig ilyen volt-e? – Kosztolányi ezekre a kérdésekre nemigen felel verseiben, pedig a választ könnyen megtalálhatta volna ezekre is, ha egy kicsit komolyabban veszi azt, amit Adyról szóló cikkében a "politikai költészettel" kapcsolatban olyan találóan mondott. – A társadalom élete a (kapitalista) munkafelosztás elve szerint rétegekre hasadt – mondotta akkor; ez az oka annak, hogy ma már nem érdemes verset írni "politikáról", hiszen ma már politikának specialistái vannak. – Arra vajjon miért nem jött rá Kosztolányi, hogy ugyanez a munkafelosztás volt az, amely a legmodernebb életet már egészen apró darabokra tördelte szét, olyan apró darabokra, hogy annak a szemében, aki csak ezeket láthatta, az "egész" kellett, hogy értelmetlenné váljék? Világos, hogy Kosztolányit ebben a felismerésben osztályhelyzete gátolta meg. […]A mindinkább fölöslegessé váló parazita polgárság, persze, hogy nem mer az "egészbe" nézni, mert nagyon könnyen rájöhetne arra, hogy megérett a pusztulásra. […]Minthogy az "egész" Kosztolányi számára elveszítette értelmét, kénytelen a "rész" felé fordulni; így lesz belőle a legnagyobb magyar miniatürista. […]A polgár életét a kapitalista társadalomban látszólag csak az értelmetlen és céltalan véletlen irányítja, tehát állandó bizonytalanságban kell élnie, a kizsákmányolásra épülő osztálytársadalomban a nyomorúság szakadatlanul megújuló élményével együtt az állandó "aggodalom" és "gond" uralkodik az embereken. […] Kosztolányi, akinek alapérzése volt ez a soha önmaga számára meg nem magyarázott "polgári félelem", jellemző módon a művészi alkotás állandó kísérőjének is megtette ezt a félelmet. […]Ady igazi forradalmár volt, Kosztolányi pedig fiatal korában anarchista, kispolgári lázadó, később pedig gyötrődő, öncélú, polgári művész.Kosztolányi, persze nem tudván a félelemérzésnek valóságos társadalmi okait kideríteni – hiszen a társadalom, a "politika" problémáit ab ovo elutasította magától –, mythologizálta ezt a félelmet is. Így lett abból a félelemből, amely voltaképpen nagyon is konkrét és a társadalmi valóságban gyökerezik, az élet általános bizonytalanságának érzése: a haláltól való félelem. Pontosan úgy tette, ahogy Heidegger, aki szerint a félelem, a semmi alaptapasztalása, örök időtlen alapja emberlétünknek. És így lesz aztán ez a "semmi", a halál: "az egyetlen múzsa", a szerelem, sőt végső fokon azonosul magával az élettel is. […] Ez a szánalmas mytholgia, amely nálunk nemcsak mint Kosztolányi művészete, hanem mint egyetemi katedráról hirdetett "tudomány" is majd másfél évtizeden át fertőzte a művelt polgári közvéleményt, azon a banális és – mentségére legyen mondva! – öntudatlan csaláson alapul, hogy a hegeli lét és nemlét egységének és ellentétének állandó harcából ugyanúgy elsikkasztja a dialektikus mozgást, mint Heidegger. […]Nem kétséges, hogy Kosztolányi művészete következményeiben, – ha valaki nemcsak felületesen teszi magáévá ezt, hanem bátran levonja ebből a következtetéseket is, amint Heidegger levonta filozófiájának következményeit! –, akkor tiszta fasizmus lesz ez is, mint ahogy "bevezetés a fasizmusba" az egzisztenciális filozófiai is összes mythológiás fattyú hajtásaival együtt.nJegyzet Szabó Árpád, Polgári költészet – Népi költészet, Valóság, 1946/11, 9–10, 17–18, 21–22.
Szabó Árpád cikke nagy vihart kavar. Többen szállnak vele vitába, köztük Vas
István is az Új Magyarországban, akinek gondolatait
már csak azért is érdemes idézni, mert ő lesz Kosztolányi versei első
újrakiadásának a szerkesztője. Ő a Petőfi-párhuzamot hangsúlyozza Kosztolányi
attitűdjében, alkalmasint ezzel próbálja ellensúlyozni Ady-ellenességét.
November 3-án volt tíz éve, hogy Kosztolányi Dezső meghalt. Ma mégis egyik legfrissebb, legelevenebb hatású írónk. Nemcsak azért, mert halála óta egyre-másra jelentek meg könyvei, talán épp a legkedvesebbek, legjellemzőbbek, s most is alig várjuk posthumus írásainak további sorozatát; […] hanem azért is, mert még ma is vitákra ingerel, alakja támadások és szenvedélyes védekezések középpontjában áll. […]S ha ma sokan Petőfi ellentéteként említik is, romantikája mégis egészen közeli rokona a Petőfiének. Petőfin kívül nincs nála közvetlenebb költőnk, akinek verseiben a valóság érthetőbben és kevesebb áttétellel ragyogna fel.nJegyzet Vas István, Kosztolányi halálának tizedik évfordulójára, Új Magyarország, 1947/2, 2.
Szabó Zoltán, a Valóság főszerkesztője, a kifejező
Kézmozdulat és vélemény címmel közreadott
írásában már-már nyersen feddi meg a Vas Istvánnak indulatosan válaszoló Szabó
Árpádot.
E dolgozatok azonban a jelennel és jövővel nem foglalkoznak. Az ifjú rendszer becsvágyai és munkás törekvései íróikat hidegen hagyják. Ők mással vannak elfoglalva.Szögecselnek – mint szegény Karinthy mondaná, ha élne.Vesznek több szál szöget. Vesznek egy finom kis kalapácsot. Aztán kotornak. Az íróasztalfiókból kikotorják azoknak az íróknak a fényképeit, akiké ottmaradt. Még a reakciós időkből. Ezeket elnézik tünődve. Aztán az egyik képet balra teszik, a másik képet jobbra teszik. A balra tett képet íróasztaluk fölé szögezik. A jobbra tett képet egy kisded faalkotmányra szögecselik, amely erre készen áll az aztalukon. Ez az alkotmány egy miniatür akasztófa, kicsi és finomművű. Erre szögecselik a kedvezőtlen elbírálás alá eső író képét. Így fest az in effigie ítélkezés. No, nem a népé. E nép még nem tudja nagyjairól, hogy azokat ítélni kell s nem olvasni. Mondom, az ítélet nem a népé. Az ítélet a filozoptereké. Igaz, hogy ők azt hiszik: a nép érdekében filozopterek. Erről azonban a nép nem tud. […]Szabó Árpádnak nem írnia kellett volna Kosztolányiról, hanem írni tanulnia Kosztolányitól.Ha ezt a munkát végezte volna el eredménnyel, még nagyobb örömem telt volna az ő "Polgári költészet – népi költészet" című mélyenszántó dolgozatában. Hálám azonban így is fennáll. Hétfőn ennél a szónál aludtam el: "opportunizmus" (50). Kedden ennél: "l’art pour l’art" (100). Szerdán ennél: "Nietzsche és a fasizmus" (180). Csütörtökön ennél: "Heidegger" (220).nJegyzet Szabó Zoltán, Kézmozdulat és vélemény, Valóság, 1947/2, 125–126.
Az Újhold köréhez tartozó Lengyel Balázs Mai magyar líra című 1947-es könyvében Kosztolányi
általános jellemzésébe is bele-beleszűri a Kisgyermek-ciklusról kialakult reflexióit, de azután külön kiemeli
mint a Kosztolányi-líra legjellemzőbb produktumát.
Kosztolányi is elsősorban ábrázolt. Nem lehet eredetibbet mondani: az életet ábrázolta. Költészetének nincsenek olyasféleképpen elhatárolható témái, mint általában a költőknek. Nem írt például olyan közvetlenül szerelemről, Istenről, magyarságról, teljes képet adva az élet egy-egy területén, mint Ady. Szerb Antal fejti ki Magyar irodalomtörténetében, hogy költészetéből "hiányzik a hagyományos lírai tematika: a kormozgató eszmék, vallás, haza és társadalom éppúgy, mint a szerelem, a tavasz és a természet". Vagy talán inkább úgy igaz: mindez megvan benne, de csak érdeklődésének második körébe szorítva. Az elsőben, legfőbb ihletőként, az életszeretet áll, mely az emlékekben (a múló világ), és a halál-érzésben (a múló én tényében) kapott alkotásra-ösztönző sebeket. Mert Kosztolányit a romboló idő tette költővé. A múlt újjáteremtésében és az illanó jelen megrögzítésében: az idő művészi "megfékezésében" ismerte fel a kifejezés legméltóbb feladatát.Színes, izgatottan eleven "leírásokban" tartotta fogva azt, ami múló. Érzékletes volt és pontos, nem fényképet akart teremteni, hanem festményt és legszívesebben rárakta volna az ízeket és illatokat is, hogy aki látja, átélhesse az élet egy-egy darabjának egész "harsány", "dús" és egyszeri valóját. Szerette az életet és minduntalan "ámult" és "csodálkozott" változatos gazdagságán. Élvezettel teremtette újjá egy-egy pillanat túlcsorranó részleteit. […]Érzékeit állandóan lázban tartotta a világ. Színek, ízek, formák, illatok, a vaskos és köznapi valóság megszokásunkban észrevétlenné zsugorodott légköre őt olyan vad szuggesztivitással ragadta meg, mintha felfokozott ébersége mindben egy-egy örök rejtély kulcsára találna. Verseiben a keveretlen színek dús tombolása tarkáll, megannyi pipacspiros, mélykék, halványlila és tengerzöld. Nála a köd lila, a béka smaragd, a szeme pedig rubin. Ezért tudja olyan maradéktalanul, annyira zamataival együtt megörökíteni az életet. Hevesen reagált és tagoltan látott. A könnyű, impresszionista dalnak, mely azonnal kivetíti a belső élményt, vagy a finom biedermeyer életképnek nincs is líránkban vele vetekedő mestere.Ám túlnyomórészt mégsem a jelen, hanem a megtörtént, az emlékben lelki formát kapott s a kifejezésben új életre váró múlt ihlette költészetét. Nem hiába az eltűnt idő fanatikusának vallotta magát Babitshoz írott egyik levelében. A múlt – mint írta – titokzatos erővel vonzotta. Ez a "titokzatos erő" késztette arra a költői feladatvállalásra is, hogy ábrázolja emlékeiben eleven gyermekkorát. S hogy a Szegény kisgyermek panaszai című verseskötetében a magyar költészetben mindeddig meg nem szólalt életérzés: a gyermek nevében, az ő szerepében mintázza a világot.Milyen ember a gyermek, milyen örömök, félelmek, hiedelmek telítik lelki rezdüléseit? Mit jelentenek a jelképei? Kétségtelen, hogy ezekre a kérdésekre századunk irodalma próbált először megfelelni. A gyermeklélek több mint két évezredes kulturánkban szinte századunkig nem tudott megszólalni, mint ahogy a nő is elég későn kapott hangot. A lélektannak és az irodalomnak korunkban egyként nagy felfedezése a gyermek. A világirodalomban a modern francia regény feszegette leghevesebben titkát s vele egyidőben, idehaza, a Zendülők című regényében Márai Sándor. Kosztolányi, mint aféle magyar feltaláló, előtte járt a korhangulatnak, vagy legalább is élén járt. Verseskönyvében, a Szegény kisgyermek panaszaiban, ezt az új területet, a gyermeklelket térképezte a költészet, a kifejezés számára.[A] halál előtti emlékezés részleteket villantó képgazdagságával, – ahogy ez a programmvers kifejti, – éled meg itt a gyerekkor riadalmakkal, sejtésekkel, tudattalan ösztönökkel tele világa. Vagy helyesebben a gyermekléleknek ebben az ideges-érzékeny állapotában tükröződik a világ. A való világ. Mert az életjelenségek bármilyen érthetetlen, sejtelmes összefüggésben is állanak egymással és a gyerekkel, a látható ezekben a versekben is tapinthatóan, teljes légkörével, színével együtt eleven.nJegyzet Lengyel Balázs, A mai magyar lira, Budapest, Officina, 1948, 42–44.
Azt gondolnánk, A szegény kisgyermek panaszai mint a
polgári szűklátókörűség melegágyának: a polgári otthonnak egyik legjellemzőbb
kifejeződése a Kosztolányi-életműben, külön megrovást érdemel az osztályharcos
érvrendszerben. Ennek azonban kevés jelét találjuk. A már többször idézett, de
azóta más szempontokat érvényesítő Juhász Géza 1949-es egyetemi jegyzetében is
csupán Kosztolányi társadalmi passzivitásának jellemző tüneteként hozza
szóba.
Kosztolányi, mert tehetség volt, csakugyan helyesen tükrözte, és így akarata ellenére is leleplezte a burzsoá társadalom bűneit. Igaz, hogy csak olyan mértékben, amint 1919-ben ő minősítette ezt a művészi eljárását "egészen erkölcstelennek": megmutatta az igazságtalanság egy részét, egy-egy szegény és nyomorult életét – de nem vonta le belőle a következtetéseket.Nem vonta le a Szegény kisgyermek panaszaiban /1910/, leghatásosabb lírai kötetében sem, amelyben a vidéki úri fiúcska szorongását énekli, szimbolikus felnagyításban, sejtelmes, tragikus hangon. Nem kérdezte meg, mi teszi még a viszonylag jobbmódú gyermek életét is annyira egészségtelenné, örömtelenné.nJegyzet Juhász Géza, A magyar irodalom története 1905-től napjainkig, 1949–50, II. félév. Egyetemi jegyzet, gépirat, OSZK, 203064, 40. A jegyzetre s benne az idézett szövegrészre Lovas Borbála hívta fel a figyelmemet.
A bezzeggyerek (1955-1984)
Amikor Vas István 1955-ben végre a háború utáni első Kosztolányi- verseskötet
anyagát válogathatja össze, a kötethez írt előszavában éppen a Ti, akik zárt ajtók előtt szepegtek… és az Ó, hányszor látlak mégis bennetek… kezdetű Kisgyermek-versekre hivatkozik, hogy Kosztolányi
szociális érzékenysége mellett érvelhessen.
Legutolsó és legnagyobb regénye, az 1926-ban megjelent Édes Anna furcsa, a regény egészével látszólag össze nem függő, valójában szervesen hozzátartozó fintorral végződik: az úgynevezett "keresztény kurzus" három konjunktúralovagja hazafelé sétál a regény színhelyének környékén s meglátja házának verandáján Kosztolányit, a hírlapírót – akiről addig nem esett szó – és megjegyzéseket tesz rá. "Ez is írt egyszer valamit – szólt a második kortes. – Valami verset. Egy beteg gyermek haláláról. Vagy egy árva gyermekről. Nem tudom. A lányom említette". Ezzel az önmagának adott fricskával arra célzott Kosztolányi, hogy második kötete, A szegény kisgyermek panaszai – melyet huszonötéves korában adott ki, három évvel a Négy fal között után – mondanivalójában is, formájában is olyan jellegzetesen egyéni volt már, s olyan sikert ért el a nagyközönségnél, hogy Kosztolányit még az Édes Anna idején is főleg mint A szegény kisgyermek költőjét ismerték. A kritika és az irodalom ezt a kötetet elsősorban sejtelmes finomságáért, dekadens hangulataiért becsülte. Persze, a leghamarabb ezek az elemei avultak el s váltak negédes érzelgéssé, aminthogy később az irodalmi tudat éppen e tulajdonságokért kissé le is becsülte A szegény kisgyermek panaszait. Babits például "kínálkozó, tetszetős hangulatokat, érzelmes rajzokat és játékokat" emleget vele kapcsolatban. Az olvasók széles rétegeinek jobb szeme volt: őket nem a hangulati finomságok hódították meg, hanem a dekadencia mögött a meghitt családiasság, az érzékletes képek sorozata, a földi élet áramlása – aminthogy ma már mi is ezt látjuk legnagyobb költői értékének. Ez a valóságos élet a szabadkai polgári családok élete, s "a szegény kisgyermek" voltaképpen az elkényeztetett úrigyerek életét éli. Érzései persze már nem átlagos úrigyerek-érzések, és a huszonötéves költőtől is meglepő a világosság is, a bátorság is, amellyel szembenéz velük, megfogalmazza őket. S ő, aki a Négy fal közöttben kissé fellengzős, de szép, erőteljes, fölmagasztaló szonettet írt A magyar parasztról, most ilyen érzést mer bevallani a szegény kisgyermekről: "S a parasztokra gondolok, Mert a parasztok gonoszok". Ennek a korai osztályönzésnek, sőt osztálygyűlöletnek még merészebb, töményebb képeit is rajzolja:Ti, akik zárt ajtók előtt szepegtek,kis társaim, az éji hidegen,játékaim nem adom oda nektek,mert véretek makrancos-idegen.Garaboncások, vásott ördögök,a hajatok lóg, zöld a körmötök,ordíttok, és ha ajtónkat kitárnám,az üveges szekrénynek rontanátok,zengetnétek tütülő harsonátok,és szánkáznátok szőnyegünk virágján.De mellette, utána éppilyen bátran, őszintén és intenzíven jelentkezik a kiegészítő érzés, Kosztolányi költészetének legnagyobb értéke: a szenvedélyes részvét. "Ó, hányszor látlak mégis bennetek, Kis testvérkéim, rongyos gyerekek" – fordul újra feléjük, akiknek azt kívánja: "legyen minden cukrászda a tiétek és hódítsátok meg az egész világot". S a részvét, a szolidaritás még szebb képet teremt, mint az osztályönzés:A pici kőműves mily csatakos,milyen fakó a pöttön lakatos,az ács fia, mint Jézus, oly csodás,pörölyt emel a kicsike kovács,sír a bognár, az asztalos fia,egész, egész gyermek-ármádia.És hogy olyan páratlan lírai erővel merte visszaidézni az úrifiúcska félelmét a proletártól, az ad hitelt a vers befejezésének:Harcolva árnnyal és meleg szobával,nyitott szemmel velük szövetkezemés ablakon és véren-sorson általőnékik nyújtom úri, kis kezem.Ez a kettősség, a félelem és a részvét, az elzárkózás és a szövetkezés kettőssége szabja meg Kosztolányi későbbi magatartását is.nJegyzet Vas István, Kosztolányi költészete (Előszó), in Kosztolányi Dezső Válogatott versei, vál., bev. Vas István, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1955, 14–17.
A kötet a Kisgyermek-ciklus anyagából csupán
szemelvényeket közöl. Gyergyai Albert ezt a Csillagban szóvá is teszi, minden tekintetben kevesellve Vas István
válogatását.
Ha ezt a válogatást összevetjük a versek teljes gyűjteményével, a legérzékelhetőbb hiányt A szegény kisgyermek panaszai-nak ciklusában találjuk. […]A szegény kisgyermek-et Vas István nem becsüli tán le, de mintha nem becsülné eléggé, vagy mintha nem azért dicsérné, ami a legértékesebb benne. Ezt főképp azzal árulja el, hogy az egész ciklusból tizennyolc (18) verset elhagy, holott ő mindnyájunknál jobban tudja, hisz azért költő, nemcsak szerkesztő, hogy itt egy többé-kevésbé szerves egységről van szó, amelyet Kosztolányi még később is több új verssel gazdagított, meg aztán egy ilyen ciklus nem csupán egyes remekléseiben szép, hanem az erősebb és a gyengébb versek eleven folytonosságában, s a kihagyott versek között olyan gyöngyszemek is szerepelnek, mint A kis mécs vagy Én félek. Még kevésbé érthetünk egyet (bár higgye el Vas István, szívesen bízzuk magunkat az ő szakavatott kalauzolására) az egész ciklus értékelésében. Mondjunk el róla minden ros�- szat, amit hamarjában csak mondhatunk – hogy dekadens, hogy érzelgős, hogy sok benne a könnyű póz, a tetszetős "helyezkedés", a rím- és emlékjátékok, de azután tegyük hozzá, hogy mégis ez az új költészet egyik első nagy ciklusa, hogy maga a keret is milyen ragyogó találat, hogy népszerűségében vetekszik a legtöbb mai költő műveivel, hogy Francis Jammes hasonló sorozatára és Romain Rolland Jean Christophe-jának első, talán legszebb kötetére (A Hajnal) ez a sorozat ad először teljes magyar visszhangot, hogy a vidéki, századeleji gyermeklélek élményei bámulatos valóságban s változatosságban jutnak itt kifejezésre, hogy – mint Szabó Lőrinc mondja (aki pedig messze került tőle) – "a magyar lírai impresszionizmus és költői realizmus ünnepe" ez a szerény kis könyv, s ne felejtsük: az igazi Kosztolányi első igazi diadala. Könnyedségében, frisseségében, olvadékonyságában, játékosságában, mindabban, ami majd későbben is a legnagyobb Kosztolányi-verseket is jellemzi, a szíven ütő kezdésben, az ide-oda cikázó és mégis hibátlan folyamatosságban, a találékony rögtönzésben, amely mint gyermek a futó pillét, úgy ragadja meg, olyan hévvel, a rímeket, a képeket, a szóeszmetársításokat, a mindennapi beszélgetés elragadó közvetlenségében, amely életet és halált, játékot és valóságot, fájdalmat és örömet a legtermészetesebb átmenetekben olvaszt eggyé – senki sem múlja felül Kosztolányit, s mindezt már a Kisgyermek legszebb darabjaiban is megtaláljuk. A patikának üvegajtaján át, az Ódon, ónémet cifra órá-val, a Színes tinták képzuhataga közt (hogy csak az ismertebbeket említsük) egész generációk léptek, idestova ötven éve, a költészet birodalmába, s ezeken a verseken érezhették először a "poézis hatalmát", bűvöletét és édességét, hogy sohase felejtsék őket, hogy megszépítsék velük az életüket, s a népszerűség ezen a fokon és ekkora tartóssággal magában is értékmérőnek számít.nJegyzet Gyergyai Albert, Kosztolányi költészete, in Gy. A., A Nyugat árnyékában, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1968, 192–194.
Kosztolányi halálának huszadik évfordulója azután egyre nyíltabb rehabilitációját
hozza a Kosztolányi-lírának, és ennek a folyamatnak A
szegény kisgyermek panaszai az egyik nyertese. Antal László a Sárköz 1956/3–4. számában már-már támadó nyomatékkal
foglal állást Kosztolányi mellett, mintegy felszólítva az új politikai hatalmat
a költő azonnali újraértékelésére. A szülőföld kapcsán a Pacsirta és az Aranysárkány emlegetése
azt a gyanút is felveti, hogy a Sárköz cikkírója a
fiktív Sárszeg dicséretét is iparkodik kiolvasni a Kosztolányi-művekből.
Még októberben készültünk hódolni alakja és költészete előtt, halála huszadik évfordulójának közeledtekor, de az akkori események drámai hirtelenséggel megbolygatták létünk és értékeink megszokott rendjét. Egyik óráról a másikra, a szó szoros értelmében. Az írást akkoriban egyszerre leintette a tett, a költészetet félrelökte a világtörténelem.De most már, ocsudva és visszatérőben az élet szabályozott medrébe, visszaidézhetjük emlékezetünkbe az ő elköltözése napját is: 1936 november 3-át. És tiszteleghetünk nagy művészete és nagyszerű egyénisége előtt is. Annál is inkább, mert az utolsó hét-nyolc esztendő egyre érthetetlenebbé elfajzó irodalom-szemlélete épp eleget ártott nekik is, legalább meghamisítván belőlük sok mindent, amit agyonhallgatni már sehogy sem tudott. […]Az igézet fénykörében aztán, mely alakja és munkája körül lebeg, ott ködlik a megszépült szülőföld és az átvarázsolt gyermekkor álomképe is. Hiába árulkodik egyszer, kevésszer a "beteg, boros, bús, lomha Bácská"-ra, az "Aranysárkány" meg a "Pacsirta" városát az olvasó mégis inkább nyarak boldog lángolásában és bódító vegetációjával képzeli maga elé. Vagy pedig még mindig "a szegény kisgyermek" gyönyörűséges káprázatain és jóleső ijedelmein keresztül, noha az egykori bűbájos könyvújdonság megjelenését is idestova már fél évszázad választja el jelenünktől. Költészete "mágiája" gyermekélete igénytelen tájaival is csodát művel. Még ha le is szólja őket, akkor se húznak már le ezek bennünket a bénító, poros kisszerűségbe, hanem ehelyett egyenesen valami mámoros életörömnek válnak maguk is a forrásává. És valahogy így van Kosztolányi az egész élettel is: akárhányszor áll is elő a lét értelmetlenségével, még csak tompítani se tudja vele életkedvünket. Annyi varázserő árad belőle mindenre, még az elhanyagolt magyar tájra is, és ez oly maradandóan és megsokszorozva száll át a Kosztolányi-rajongókra, hogy a költő percnyi rosszkedvének, lehűtő realizmusának már nem lehet hatalma fölöttük.
Hiába a kiadást sürgető lelkesedés, a lírikus Kosztolányi csupán 1962-ben ér el
újrafelfedezésének következő fontos állomásához: végre megjelenhet verseinek
összkiadása. A kötetet Vargha Balázs rendezi sajtó alá, Szauder József pedig egy
nagyigényű tanulmányt ír a kötet elé. Kosztolányi lírai recepciójának jelentős
állomása ez az előszó, amelynek gondolatmenetében A szegény
kisgyermek panaszai minden eddiginél hangsúlyosabb szerepet kap.
A személyes veretet nem nehéz felismerni Kosztolányi líráján. A kölcsönösen egymásrautalt egyéni adottságoknak az a lelki egysége, mely nemcsak megőrzi magát az élet, a változás folyamán, hanem újra meg újra meg is teremti magát, küszködve a ráomló világgal s híven önmagához – ez az egység, jellegzetesség nem hiányzik Kosztolányi lírájából. Am ez a személyessége mindvégig erősebben van hozzá láncolva egy kezdettől fogva döntő polgári életkörhöz, bűvköréhez, hogysem áttörhetné annak korlátait; az önmagához való hűség tehát egyben bezárkózás is saját életkörébe, a hang, a mondanivaló intenzitása csak ezen belül fokozódhat, később is majd csak az elbeszélő teremt távlatot e lebilincselő életkörhöz s újítja meg, magasabb fokon, a lírikus személyességét. […] Az ő lírája – melynek értékét klasszikus életművének egészén belül ma már kisebbnek látjuk, mint évekkel ezelőtt – határolt életkörben mozog, melyet csak az ihlető emóciónak, gondolatnak egy bizonyos általánossága szabadít ki a szűkösségből: ám az általánosság, ha mélyen emberi is, nem a felismert törvény egyetemessége s az életkör határoltsága elzár a nagy távlatoktól.
Az általános hiányérzetből azonban Szauder is kiemeli a Kisgyermek-ciklust.
E reflexív költészet első önálló tematikája s hozzá illő hangneme A szegény kisgyermek panaszaiban kristályosodott ki, nem könnyen, s épp ezért a további fejlődést is szokatlanul erősen befolyásolta. Nemcsak úgy, hogy e kötetke – a későbbi kiadások során 1923-ig – gyűjtőmedencéjévé lett az 1920-ig terjedő költői fejlődés eredményeinek, s nemcsak annyiban, amennyiben az első póz, szelíden szimbolikus stilizáció mintáját nyújtotta át a későbbieknek, hanem különösen azzal, hogy témában-hangnemben máris oly, önmagában is variációkból hangszerelt alapot adott a költőnek, amelyre később mindig visszatekinthetett, hivatkozhatott vagy amelyből meríthetett is öntudatlanul. A Szeptemberi áhítat elképzelhetetlen A szegény kisgyermek panaszainak világa nélkül. De nem könnyen kristályosult ki ez az első ciklus, és a költőnek ez a saját maga fölé hajló, szubjektivitását dédelgető gesztusa, mely ekkor még az önálló, saját hang megtalálásának gondjával van tele, különös vonása lesz a későbbi költőnek is.
A szegény kisgyermek panaszai-nak évgyűrűi alcímű
fejezetben Szauder a kisszámú eddigi próbálkozást felülírva csoportosítja a
ciklus verseit, a kronológiai egymásutánhoz markánsan megkülönböztető
stílusjegyeket is hozzárendelve. Osztályozásában az első, majd a negyedik kiadás
anyaga (mint első, illetve második réteg) után egységes harmadik rétegként
tekinti az ötödik-hatodik kiadás összesen hét versből álló bővítéseit.
Szerepbe stilizált költő játszik előttünk a versciklusban, melynek költői hitelét az is bizonyítja, hogy korábbi-későbbi versekkel, nem oda készültekkel is bővíthető volt. Egy olyan "kisgyermek" körültekintésének – nem eseménysorának – ciklusa készült el így, amelynek témáiban, hangnemében, stílusában a naiv képlátás és a felnőtt tréfás-ironikus szemlélete mélabús egyvelegbe olvad össze. […] Napszakok és évszakok, családtagok és rokonok, írás, iskola, szerelem és halál kínálják a megejtő egyszerűséggel kiválasztott helyzeteket, melyekben a gyermeki képlátás észrevétlenül siklik át a bús felnőtt szemléletébe. A hangulatmenet tehát végig hullámzó, erősen sugallatos, éppen nem logikus. Nemegyszer merő önkény, értelmetlen csattanó zárja le a verset ("És az egész föld beleremegett"), melyben a mellérendelő mondatformák laza füzérét a szín- és hangképzetek finom, festői szövedéke fonja át. A kisgyermek szorongása csak ritkán nő oly félelemmé, melyet valamely alaknak, helyzetnek továbbképzelése, valami végső és helyrehozhatatlan eredménye vált ki ("Én félek; Akárcsak egy kormos szénégető; Mi ez, mi ez?"), inkább a helyzet, az állapot rajzában magában vagy – az első kiadás versei közt még ritka – emlékképekben (amilyen az Anyuska régi képe) növeszti naggyá szorongását, a rejtélyes élet érzelmét. Ezek (pl. a Féltizenkettő, Oly jó ébredni, A húgomat a bánat eljegyezte, Ódon, ónémet cifra óra, Azon az éjjel), különösen ha nem közvetlenül önmagáról, hanem másról vagy tárgyakról beszél a szerepbe simult költő, igazabb, szemléletesebb, teljesebb költemények, afféle belső, művészileg is hitelesebb körét alkotják a szerepjátszásnak. Ilyenkor a fikció leválik az élményről, a belehelyezkedés maszkját félretolja a részvét – apja, anyja, húga, a doktor bácsi, kedves halottai iránt Az életrezdületek árnyalataira figyelő s ugyanakkor narkotizáló-dekadens, szépelgő impresszionizmus ezekben változik át, szinte észrevétlen variációként, szimbolikus képekké (a nagyanya s az idő megállása; az óra s a mulandóság), s az életképből, melynek elemei a távollevő, de élő emberek lenyomatát lélegzik (Künn a sárgára pörkölt nyári kertben), meg a mondott szimbolikus tárgyi- és jellemképekből fogja a ciklus első kiadását bővítő versréteget is megteremteni. Ezekben az és kötőszóval kapcsolt mellérendelő s zilált, szeszélyes versépítést erősebb szerkesztés cseréli fel, miközben a zeneiség is, a dallamosság is teltebb lesz, s a felsoroló szóhalmozás is tisztább, teljesebb szólamokká alakul át.A dolgokról, tárgyakról rajzolt kép (pl. Mi van még itt? Egy kis fürdőhely is… vagy: Künn a sárgára pörkölt nyári kertben), mely legfeljebb őszinte – minden keresett rejtélyességet mellőző – ámulatban csattan ki, meg a sorsuktól szimbolikus rokonfigurák ámulattal-részvéttel teli életképe esztétikailag a legtöbbet mondó A szegény kisgyermek panaszainak első kiadásában, de ezeket a legjobbakat is vissza-visszatérő, variálódó hangulatelemek árasztják el, mossák-itatják át. Ilyen variációs sor a halálé, mely játékos, gyermekivé kimódolt verset hoz létre, ha a gyermek (– a költő) beszél (Ó a halál; Én félek; Ha néha-néha meghal valaki), zeneibbet, szimbolikusabbat s bensőségesebbet, mikor objektív helyzetben, vagy személy iránti részvétből fakad a költemény (Azon az éjjel; Ódon, ónémet cifra óra); egy másik variáció a szerelemé – s ez is ott szép, ahol húgáról vagy anyjáról van szó, nem a kisgyermekszerepű költő képzelődéseiben vagy lázaiban; egy harmadik hangulatváltozat az ősz s az este képe, melyekből megint csak a tényszerűen-egyszerűen közlő hangnem teremt szemléletes egységet, nem a képzelgő szerepjátszás. […]Nemcsak a siker, hanem a legsajátabb ihlethez való hűség is arra ösztönözte, hogy az 1920-as évekig ezt a kötetet tegye verseinek reprezentatív gyűjteményévé. Az első kiadás némileg szimbolikus, zenei életképköréhez korábban és későbben írt verseinek egy második, majd harmadik rétegét rakta hozzá: mint a fatörzs évgyűrűi rakódtak egymás köré, szerves, koncentrikusan zárt fejlődés jeleként.nJegyzet Szauder József, Kosztolányi Dezső költészete, in Kosztolányi Dezső Összegyűjtött versei, I–II, gyűjt., sajtó alá rend. Vargha Balázs, bev. Szauder József, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1962, I, 5–6, 7, 15–17.
Sőtér István 1965-ös tanulmányában előbb az életmű első felének szimbolikus
líráját és második felének realista prózáját tükrözteti szellemes módon, hogy
azután a lírikus Kosztolányi szimbolizmusát vizsgálja meg alaposabban.
Ifjúkorát kétszer élte át műveiben: elébb "mágikus" szimbolizmusban oldotta föl, majd kritikus és kétkedő józansággal rekapitulálta. Életművének második szakasza nem egyéb, mint az elsőnek "visszaéneklése", palinódiája. Erre a palinódiára líra és próza váltakozásai is szerencsés lehetőségeket nyújtottak. A Pacsirta, az Aranysárkány, A szegény kisgyermek panaszainak palinódiái, újbóli szemrevételezései. Ami korábban, a lírában csodának minősült, az a prózában később kritikává alakult át. Vannak, akik nem is jogtalanul, ezt az utat úgy tekintik, mint Kosztolányi fejlődését a szimbolizmustól a realizmusig. Mégis, az irodalmi irányzatok címkéi csak részben jelzik a lényeget: Kosztolányi nem annyira az irodalmi iskolák közül válogatott vagy választott, mint inkább rendet teremtett önmagában, a látványost feláldozta a lényegesért, s a játékosan hígat, a túl könnyen adódót szorosabbra vonta, tömörítette.A fiatal Kosztolányi szimbolizmusa nemcsak hangnemet jelentett, nemcsak zeneiséget vagy jelző- és képhasználatot. A szegény kisgyermek panaszai (1910) nem az eszközei vagy a költőimódszere folytán szimbolikus: maga a gyermekkor válik itt szimbólummá, az egész élet szimbólumává, mely mellett feleslegesnek és érdektelennek tetszhetik az egész élet.nJegyzet Sőtér István, Kosztolányi Dezső, Kritika, 1965/4, 29–30.
Erőss László 1965-ben a Kortársban, Vázlatok egy Kosztolányi-képhez című tanulmányában a
ciklusról szólva a kisgyermek figurájának és az emlékezés gesztusának lélektani
aspektusait frissíti fel.
Ez a kötet áramló, szívetszorítóan gazdag érzelemvilágból született. A gyermekszerep egyéniséggé-szilárdulása, az egyéniség gyermekké-olvadása hozza létre költészetének ezt a nagy belső felszabadulását.A kötet első sorától kezdve érezzük, hogy itt a hangulat és a szó a gyermeki világkép új, igazabb élményét közvetíti, olyan művész szól hozzánk, aki emlékezni tud helyettünk is, és elámulunk a művészet és az emlékezés közös hatalmán. Az írásművészet itt már nemcsak leírni tudja az emlékeket, de életre is tudja kelteni. Itt szerepel első hű megragadása a halál-témának, Kosztolányi egyik alapélményének, s a gyermekkor különös, bizonytalan szexuális vibrálása is jelentkezik: mintha egy pici gyermekpszichológus írna verset. A játék önfeledt örömét, a délutánok ravatali hangulatát megérző, fehér kesztyűs kezét a rongyos gyermekek felé félve- vágyva nyújtó kisfiú, – e feltámasztott emlékezés valami újfajta, lélektanra alapozott esztétikát igényel.Kosztolányinak ezután még sok műve született a gyermeki világkép jegyében. "Akarsz-e játszani?" – ez az állandó kérdése mindenkihez, és ő maga volt a lelkében játszó "tündéri színház" főszereplő-csodagyereke.A költő magával viszi egész életében a gyermekvilág élményeit.Kosztolányi személyiségképének nem csupán a játékos oldala mutatkozik meg A szegény kisgyermek panaszaiban. A múlt élményköre is állandóan ható erő maradt. A múlt varázslata és a pillanat hangulati örökkévalósága egész életében művészi alapélmény. Kosztolányi élményvilága azért hat olyan frissnek, mert időtlenül, nem-halványulóan éltek benne az emlékek, míg csak le nem rögzítette őket a nyomdagép. Az időtlen múlt erősebb hatalom az életnél.nJegyzet Erőss László, Vázlatok egy Kosztolányi-képhez, Kortárs, 1965/7, 1133.
Időközben az elemzések az irodalmi kapcsolatok, mintavételek irányába is egyre
határozottabban mozdulnak el – A szegény kisgyermek
panaszai esetében ez főként Rilke és a francia nyelvű (francia és
belga) költők hatását jelenti. Ennek az iránynak az áttekintése a
keletkezéstörténetet tárgyaló tanulmányban olvasható.
Kiss Ferencnek majd 1979-ben jelenik meg Az érett
Kosztolányi című monográfiája, a Kosztolányi-szakirodalom egyik
legsűrűbben hivatkozott könyve. A szerző a könyv elejére – afféle felvezetésként
– A szegény kisgyermek panaszai címmel illeszt egy
hosszabb tanulmányt. Ez az írás eredetileg A szerep-líra
klasszikus ciklusa címmel jelent meg az Irodalomtudományi Közlemények 1967/4–5. számában. Szempontjai közül
e helyt a szimbolista Kosztolányi és a kisgyermekszerep összefüggéseire
fókuszálót emelem ki, mely zárlatában a Féja Géza megpendítette nagyvárosi
csömör irányába is kilendül.
Mint ismeretes, a felnőtt látásában a korábban szerzett ismereteknek igen nagy a szerepük, ítéleteiben tapasztalata is jelen van, a gyermek ilyenek híján olyannak hiszi a világot, amilyennek a pillanatnyi benyomása mutatja. Amit az impresszionizmus legtöbbre becsült: az elfogulatlan szűzi érzékelés a kisgyereknek játszva sikerül. Amiben csak a kivételes felnőttek kivételes alkalmak jóvoltából részesülhetnek, a gyermeknek természetes és állandó aktusa a felfedezés, számára meglepetések sorozata a létezés. A felnőtt ismeri a dolgok természetét, tudja az összefüggéseket, Adyn meg is ütköztek a korabeli olvasók, mikor arról beszélt, hogy hallja a napsugarak zúgását s látja a mennydörgést. A kisgyermek tréfásnak érezheti a lila tintát, némának a szürkét, szomorúnak a violát, mérgesnek a vörös alkonyatot (Mostan színes tintákról álmodom). Hiheti, hogy esteledvén a szoba bútorai emberi mozdulatokkal, érzésekkel alszanak el: "A dívány elbújik", az óra "félve üt", a mécses "álmosan virraszt". (Este, este…, A kis mécs.) A gyermek érzékelése nem differenciált, egész lényével figyel, természetes hát, ha összefüggést érez ott, ahol a gondolkodás elszigetel, s fordítva: esetleg kinagyítja azt, ami a felnőtt értékrendjében jelentéktelen. A szimbolisták sóvár álmát, hogy a különféle dolgokban és jelenségekben feltételezett közös lényeget, a titkot, amely – hitük szerint – emberben és világban ugyanaz, amely a láthatóban és a láthatatlanban, a kicsi és nagy dolgokban egyaránt megsejthető, ami a hit nélkül maradt, nagyvárosi magányos embert a mindenséggel összeköti, ezt a titkot a gyermek a maga ösztönössége jóvoltából önkéntelenül is megsejtheti. S voltaképpen ezért vonzódnak hozzá a századvég modern költői. […]A szegény kisgyermek panaszainak minden darabján érzik, hogy költőjük elemébe került, s mert fontosnak és rendkívülinek érzi, amit művel, szerepében felszabadultan és teljes szuverenitással mozog. […]Fesztelen magabiztosságának az a magyarázata, hogy ebben a gyermekszerepben végre önmagát adhatja: azt a vibráló, idegességgel, baljós sejtelmekkel és boldog bőséggel telített mondandót, amelyet közeli anyag, határozott gondolat révén tárgyiasítani nem tudhatott. Nem tudhatott, mert ez a mondandó lényegét veszítené el a körülhatárolással. A fogalmi megnevezés vagy a szuverén jelkép azt zárhatná ki belőle, ami a legfontosabb: a felfakadt bensőség folyamatos áramlását: a mágiát, melynek révén a felidézett gyermeki világ a költő különös létélményének képévé lényegül. A versről versre haladó folyamat, a kibontakozó tárgyi világ szélessége, világképszerű zártsága ugyanazt fejezi ki; a költő ráérzett megnevezhetetlennek vélt titokra: arra, hogy van prizma, amelyen át önmagát és a világot együtt s egyszerre láthatja, élet-sík, ahol horgonyt vethet, ahol be van avatva az emberek s a dolgok különös jelképrendszerébe. […]Kosztolányi személyessége – a határozatlan tartalmú, zaklatott, riadt vagy boldog érzelmesség – sokkal közvetlenebb, s a gyermek-szerep jóvoltából teljesen fesztelen, sőt gáttalan. Ebből ered, hogy beéri a csoda, a titok sejtetésével, a létezés sokféle titkának megnevezése helyett csak a titok létét hangsúlyozza, amikor a névtelen sejtelmesség homályos színeit a valóságra rávetíti. Mindenre ugyanazokat a színeket. Igaz, van a ciklusnak néhány szigorúbban tárgyias darabja is – a Künn, a sárgára pörkölt nyári kertben, a Mi van még itt? s Az első ősz kezdetű versek –, ezekben azonban el-elfúl az ihlet, jeléül annak, hogy a jellegét őrizni képes sűrűbb anyagban a személyesség nehezebben talál önmagára. […]A szegény kisgyermek panaszainak metafizikai hozadéka tehát nem mondható sem bizonyosnak, sem gazdagnak. Nem avat be a létezés titkaiba, de arányaiból s az ember lehetőségeiből sokat megsejtet. Mikor úgy látja, hogy "a hangszerek a ködös éjbe nőnek", amikor az éggel összeolvadó tó s a rajta libegő ladik láttán tündéri titkokat, messzeségeket idéz, a lélek érdekeltségi terének és szomjúságának mértékét jelzi.Ebben az összefüggésben nyeri el értelmét a nyelv felfokozott zeneisége, melyben a rím, a ritmus s a hangszimbolika szinte arányos szerepet vállal. […]Hiszen a kisgyerek gyakran szenveleg. Modorrá híguló önsajnálata néhol kikezdi a névtelen fájdalmak és riadalmak hitelét. Emellett természetéből adódóan sokszor kicsinyíti a dolgokat, táblácskáról beszél, bújócskát játszat a tárgyakkal, apját vacogó ámulattal nézi, mint egy istent, s mesék rémeivel népesíti be élete ismeretlen tájait. A mítosz átbillen így a babona és a farsang játékosabb szintjére, ami ki is kezdhetné a ciklus líraiságát. Ettől a játékosság bensőséges színei, hangjai óvják meg, s az ünnepélyesség. Hogy a titok el ne veszítse jelentőségét, ellensúlyképpen esik latba a nyelv imént megfigyelt ünnepélyes bősége és az egész ciklust uraló szertartásosság. Az előhang kisgyermeke "Kisded", aki – akár egy kisjézus – "fehérlő ingbe lépdel" és "Arany gyertyácskát tart keze". S így éli végig a ciklus minden eseményét, ezzel a csodára hangolt ünnepélyességgel. […]A leltár nem túl gazdag, igazán nagy verset nem hozott ez a ciklus, de jelentősége nem is az egyes darabokban van, hanem alkat és szerep találkozásában. Ezért is tudta később új rétegekkel gyarapítani az első kiadás anyagát. Tehát a ciklus egészében. A bravúrban, melynek során a gyermeki világ elemi szintjén a felnőtt, kulturált költő kibeszélhette önmagát. […]E szerep, illetve e ciklus révén sikerült Kosztolányinak feloldania mindenekelőtt azt az ellentétet, amely szomjas empirizmusa és titokra ajzott képzelete közt feszült. Az utóbbit szabadjára engedhette anélkül, hogy ki kellett volna szakadnia a tapintható realitás színes, meleg közegéből. Feladhatta a nagy témákat – amelyek úgysem illettek tehetsége természetéhez –, a közéleti mondandókat, de térhez juttathatta humanizmusa hitelesebb, bensőségesebb hajlamait. Feladhatta Euphorion fellengzős heroikus pózait, de megőrizhette üde játékosságát és lázas aktivitását. Levethette az intellektualizmus kényelmetlen tógáját, fesztelenül kiélhette érzelmességét, s mégis közelebb jutott egyénisége eddig kibeszélhetetlennek vélt titkaihoz. Felélhette az impresszionizmus és a szimbolizmus minden fontos vívmányát. A korai versek heterogén stílusát, rikító színeit, hangos retorikáját halkabb, árnyalatosabb, egyneműbb beszédre válthatta, de megőrizhette Euphorion lendületét és mutatványos kedvét, maradhatott dacosan: irodalmi író, aki vele megy a korral, de a maga útján. A kisgyermekben életre hívott lírai hős voltaképpen a századvég s a korai Kosztolányi-versek bohócainak, komédiásainak s őrültjeinek a leszármazottja. Normálisabb, természetesebb azoknál, és szabadabb, őszintébb a pállott békeidők kiszikkadt haszonélvezőinél. Lázas, mámoros kedvtelése tüntetés a lelki meddőség, a képzeletszegénység és a gyáva alkalmazkodás ellen; csoda-éhsége a sivár gépiesség ellen. Egy korban, amikor a normális a közönségessel látszott azonosnak, amikor a józanság álcájában a stréber korlátoltság tenyészett, a kisgyermek számíthatott a szabad elmék rokonszenvére. S egyúttal elkülönülhetett azoktól, akik nyílt és életre-halálra menő háborúban álltak a kor romlott hatalmaival. Így lett a kisgyerek átmenet Euphorion és Esti Kornél között.nJegyzet Kiss Ferenc, A szegény kisgyermek panaszai, in K. F., Az érett Kosztolányi, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1979, 17–20, 31–35.
A hetvenes évek közepétől a Kisgyermek-szakirodalom
"specializálódik", azaz felbukkannak az egy-egy verssel részletesebben
foglalkozó tanulmányok. Ilyen Kelemen Péternek A csoda
mélységei és határai című, a Mostan színes
tintákról álmodom… kezdetű verssel foglalkozó tanulmánya, amely az
Irodalomtudományi Közlemények 1975/2. számában
jelenik meg. Rónay László pedig Kosztolányi Dezső
című 1977-es monográfiájában a ciklusról szólva nemcsak annak mintáit tekinti át
a szakirodalom addigi eredményeire hivatkozva, hanem egy-egy jellemzőnek ítélt
versnél megállva vezet végig a cikluson. A szereplíra fogalmát színházi
metaforaként alkalmazva választja el a kisgyermeket a költőtől, így hívja fel a
figyelmet az állandó Kosztolányi-témák gyerekkorba vetítésének gesztusára. A
felsorolás végén Rónay Kosztolányi vallásos élményét is tágabb perspektívába
helyezi.
Persze még a legcsodálatosabb színpadi varázslatok alkalmával is hallani olykor a súgó hangját. A "szegény kisgyermek" is kiesik néha szerepéből, s ilyenkor nagyon sokat elárul magáról, a költőről, azokról a problémákról, melyek talán leginkább foglalkoztatták, s melyek kényszerítő erővel választatták vele ezt a közvetett vallomásra is oly alkalmas formát. Nem a Magyar szonettek költőjének tragikus pátoszú hangja zeng-e ki a Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok kezdetű részből? Abból a kicsit nacionalistára hangszerelt történelmi képből, melyben múltunkat idézi? Nem Kosztolányi legsajátabb és legsúlyosabb vívódásainak megfogalmazása-e ez a két sor: "mert néma gyermek minden kismagyar, / s a Nagyvilág nem érti a szavát"? Nem ennek a nyomasztónak érzett problémának a súlya s a megoldás vágya késztette-e később az érett írót, hogy a nyelvművelő mozgalom vezéregyénisége legyen, megérve, megértve a harmincas években a "nyelvében él a nemzet" időszerű paradigmáját? Nem a maga legsajátabb vallomása-e a Lánc, lánc, eszterlánc szívet szorító negyvennyolc sora, melyben mintha megsejtené a majdani tragikus véget, azért könyörög, hogy egy ideig boruljon még föléje a felhőtlen idilli égbolt? S A szegény kisgyermek panaszainak egyik legsajátabb leleménye az is, ahogy a vidéki élet zártságát, fojtogató voltát emeli ki (előrevetítve ezzel a Pacsirta környezetét, de azt az élményvilágot is, melyet majd a Nyugat úgynevezett harmadik nemzedéke él át újra, s folytat Kosztolányi nyomán). S a költő legszemélyesebb Isten-képe bontakozik ki a Féltizenkettő című részből. Ifjúkorában még imákat jegyzett bele naplójába, később azonban rá is nagy hatással volt a szabadelvűség, s jól megérezte annak a barokkos vallásosságnak a korszerűtlenségét, melyet Szabadkán tapasztalt, de amely ekkor szinte az egész magyar katolicizmus magatartását jellemezte (ezt a közömbös kisvárosi és városi vallásos intelligenciát igyekezett a maga eszközeivel felrázni Prohászka Ottokár, majd a hírhedt Bangha Béla).nJegyzet Rónay László, Kosztolányi Dezső, Budapest, Gondolat Kiadó, 1977, 51–52 (Nagy Magyar Írók).
Németh G. Béla 1978-ban született tanulmánya új, társadalmi ös�- szefüggésekkel
magyarázott fogalmat vezet be a ciklusról való gondolkodásba: a románcosságot.
Bármely regényét vagy elbeszélés-típusát értelmezzük is, mindig nélkülözhetetlen szólnunk előbb első igazán nagy verseskötetéről, A szegény kisgyermek panaszairól. Mindenek előtt annak legfőbb műfaji vonásáról, románcosságáról, a 19. századi érzékeny közpolgár, a városiasodó vidéki kisember, az industrialitásba váltó patriarchális világ e kedvenc hangnemi karakterjegyéről. […][…] a tragikum, a tragikusság egyre égetőbben érlelődött, egyre sürgetőbben követelte jogát a polgári, s általában a deizmus utáni, a Gondviselés-tan utáni s az ember természeti lényegét is mindinkább fölismerő, de azzal megbirkózni nem tudó s azt mint föloldhatatlant abszolutizáló osztálytársadalmakban. A kitérés egyik fő eszközlője előle, író és közönség részéről egyaránt, épp ez a románcosság volt. […]Ebben a szinte elejétől végig teljes telítettségű, románcos életképfüzérben egy tragikus atmoszférájú verses-regény minden auktoriális lírai eleme, minden szerkezeti anyagot szolgáltató (epizód) helyzete és figurája együtt van ahhoz, hogy a szűkös, szegény értelmiség "úri" világa vallomásos alanyisággal jelenüljön meg általa. Csak regényhőse nincs, csak cselekménye nincs, csak mozgása, csak mozgásiránya nincs az egésznek. Állóképszerűen, impresszionisztikusan megragadott melankóliája helyett ehhez e világ ellentmondásaiban fogant tragikumát kellett volna érzékelni, ábrázolni, fölfejteni, értelmezni. Az állapot helyett a történést, a mozdulatlan, az időtlen hangulat helyett a mozgó, a sorssá emelő, a választásra késztető időt. De hát éppen ez a készség hiányzott e rezignációba szorult, e rezignációval leszerelt világból. A rezignált, feleletet nem tudó s nem váró kérdezéstől ("sokszor csodálva kérdem: minek?") a felelő állításig kellett eljutni.nJegyzet Németh G. Béla, A románcostól a tragikusig. A műfajváltás és szemléletalakulás Kosztolányinál, Jelenkor, 1978/11, 1058–1060.
Tandori Dezső 1979-ben Kosztolányi-kettőshangok
címmel ír tanulmányt, amelynek felütésében a publicista Kosztolányit méltatja
azért a szabadságért, amelyet "a műfaji követelményeknek eleget nem tevő"
művekben – sokkal inkább, mint a lírában – megvalósított. Ezek után tér rá az
általa lényegtelenebbnek nevezett "kettőshangzatra", amelynek illusztrálására a
kezdőverstől a Mély éjeken kezdetűig
bele-belepillant a ciklusba. A szóhasználat, a költői eszközök gondos
mérlegelésében nem nehéz felismernünk Tandori mesterét: a verselemző
Kosztolányit.
A kettőshangzat, melyet lényegtelenebbnek jeleztem, a versek alapjelensége. Ott van már A szegény kisgyermek panaszaiban, ott van még a Számadás kései költeményeiben is. Nem tudhatni, ha Kosztolányi valóban kései verseket írhat, ott is megszabadult volna-e a kettősségtől, mely a kifejezés avuló anyagát és a helyenként versileg ma is "betű szerint" vállalható megfogalmazásban s avuló anyagban egyképp szóló nagy, fontos "dallamot", szerény, egyszerű és természetes intenzitást foglalja – sajnos, kikezdhető – egységbe. (Vizsgálódás szempontja lehetne, vajon melyik nagy huszadik századi költőnknél nem ugyanez a helyzet; József Attila művének zömét kivéve.)A "Mint aki a sínek közé esett" nem szerényebb sikerű-igényű hangütés, mint a "Góg és Magóg fia vagyok én"; sőt, ez utóbbiban egészen nyilvánvaló, mi zavarja a fület. A Kosztolányi- alaphelyzet általában is hétköznapibb, szerényebb, mint az Ady-féle, egyszerűbb és emberközelibb, mint a korai Babitsé. Nem kívánok költészeten kívüli-inneni fogalmakkal bíbelődni, csak amennyire a téma körülkerítéséhez szükséges. Miért siklik félre a Kosztolányi-kezdet is? Számomra a Kisgyermek második sorában mindjárt: "És általérzi tűnő életét." Talán nem szerencsés az általérzi alak, mintha ma már üresebb lenne a tűnő élet kifejezés. Méret- vagy időkülönbség- e, hogy számos múlt századi költőnk – nem is olyan számos! –, például Arany, Petőfi, Berzsenyi, kicsit korábban Csokonai és…? – avíttságai elevenebbek, mint ezek a már nem is oly tegnapi, inkább tegnapelőtti adys, babitsos, kosztolányis, szóértéktelenedéseknek védtelen kitett megfogalmazások? Gondolom – de átélni nem tudom! –, időkülönbség. Mégis baj.Ahogy a sínes vers után újra megszólal Kosztolányi, ahogy új verset kezd, az a jó; az a regényszerű, nem múló értelemben képszerű vágás, ahogy, nem-is-oly-ki-tudja-miért, azt mondja: "És látom Őt, a Kisdedet, / aki fehérlő ingbe lépdel." Itt elfogadom, hogy ingbe; és jó a lépdel. Nem azért, mintha önmagában okvetlenül az volna; megmenti azonban a helyi értéke, a szerkezeti szerep, melyet betölt. Érezhető, hogy így lehet ez: mert ahogy távolodom a két vers közti vágás helyétől, gyengül a matéria. Csökken az intenzitás. És a harmadik versszak egyenesen kibírhatatlan. Mintha Rilkét értené félre itt is a költő. És nem emelkedik – saját állagában – a következő néhány vers sem; hanem a metszésvonalaik újra s újra megborzongatnak. (Mondhatnám szakszerűbben is; kevésbé stílszerűen, itt.) Az "Azon az éjjel" az első teljesebb sikerű vers a sorozatban. Kötőanyaga jó egyhangúság; minden második sorban (nyolcszor) az jön: "Azon az éjjel"; és utána egy hirtelen bevágott kép. "Az órák összevissza vertek", "Kocsik robogtak a kapunk alatt". Bár itt megállok. Mert nem merném idézni ezeket a sorokat: "Könnyben vergődtek a fülledt szavak", "Féltünk a borzadó homályba." Tehát? A monoton ismétlődés három szava a jobb. A hirtelenség a jó. A szerkezet a vers megmentője. A következő nyolcszoros ismétlődés enyhe moduláció: "Azon a reggel." És így ér véget a vers, több változat nincs. S mert a halálról szól (meghalt a költő nagyapja), telitalálat ez a véglegesség, ez a kis ideig engedett bőség, mely csalóka. Még a versanyagról: jó itt az, hogy "Sürögtek az öreg mosónék". Nem tudom, rímkényszer szülte-e a mosónők helyett; talán. Jó, ahogy a halottnak "kendővel kötötték fel gyönge állát". Ez a gyönge rengeteget elmond; hogyan is látta Kosztolányi az embereket. (Nem gyöngének, nem azt mondja; gyengéden látta őket, s hogy egy halottról van szó, ez a gesztus már nem teljesedhet ki – édeskéssé.) A többi hat sorból jó még a "rozsdás pénzt tettek kék szemére". Kitűnő. És ahogy a halott, végül, egy nem különösebb verssorban "olyan volt, mint egy néma angyal", egészen óriási vágás, hogy a következő vers így kezdődik: "Már néha gondolok a szerelemre." Ez a tizenhat sor is folyton elbotlik aztán önmagában. Romlandó az anyaga. Nélkülözi még – a szintén romlandó – Akarsz-e játszani teljesebbségét; nem lehet szó benne az egészében sikerületlen, részleteiben néhol felülmúlhatatlan Őszi koncert motívumairól; a betegágy-téma is csak a pálya utolsó harmadában lesz feledhetetlen (ebben a vonatkozásban!); jó ebben a versben a pszichológiai vallomás (melyet a gyermeki helyzet nem fokoz le, sőt!): "Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló." Az se baj, hogy ezzel az enyhítéssel (hasonló) méltányoskodik, visszafogja magát. A tartalmi bizonytalankodás maradandóbb, mint a vélt formai tökély.Az Iskola-vers kicsinyített alakjai mind, jelzői többnyire elviselhetetlenek. Viszont ott áll "a kapunál… egy idegen és merev tulipán". Sajnos, ezt az erős közlést félbeszakítja egy modoros álköltői kérdés: "az arcom nézi tán?" Rímkényszer, indokolhatatlan. (Nem akar kiveszni a fajtája ma sem; pedig a fölös emberközpontúsítással – "leereszkedésűnkkel" – mintha hülyéknek tekintenénk a dolgokat.) Aztán a vers vége, ahol nincsenek díszek, csak fejek, kezek, fülek, orrok – jó. "Mivégre ez a sok fej, kéz, fül, orr / sokszor csodálva kérdezem: minek?" Ez a gondolat nagyon messze, az ötvenes évek világirodalmának java prózájáig is előremutat. A Tinta-vers indítása így legalább jó alanyra oltódik. Itt még a mostan alakot is elfogadom. El a kacskaringós, kedves madarat. A zárókép a gyermekversbe nem illenék; ám épp az állítólagos környezet emeli meg, teszi általánossá. Előtte az "Oly boldog lennék, Istenem, de boldog" csak két "jó" szót tartalmaz: lennék; de; mégis Kosztolányi-alaphangot szólaltat meg.Kosztolányinak, hogy versben önmagát adja, lehetőségeit mutassa, nem kell, nem is szabad szikár anyagot használnia. Az volna a másik téves véglet. Érdektelenebbek is bizonyos későbbi versei épp ezért. De a szecessziós mellékhatások elkerüléséhez, sajnos, ritkán adódott szerencséje a kezdeti korszakokban.Az eddigiekből kiderül: nem azokból a szóalakokból, egyértelműen hibásnak minősíthető kifejezésekből, modorosságokból akarok gyűjteményt készíteni, amelyek ("makrancos- idegen", "garaboncásak", "kis szöszke hajjal" stb.) egy-egy versben is hemzsegnek olykor; keresem az elszalasztottnak ítélhető, mégis meglévő, elismerésre váró lehetőségmegvalósítást; a tagadhatatlan, de termékeny, izgalmas, versélményt adó kettősségeket. A szó nem rossz értelmében manierista Kosztolányit. (Mivel ilyen vizsgálatokkal – modorosság és modor, korigény és műfaji igény, élettelenség és romlandóság stb. közelítőbb szemléletével – önmagunk adósai vagyunk, nem merek egyetlen tanulmány mégoly közeli alapján sem ítéletre hajlani. Továbbra is példatárra törekszem; a példák száma összképet adhat a jelenségről.)Tisztázzunk egyebet is: a Kosztolányi-kettőshang jellegzetes formája nem azt rejti, hogy az avuló kifejezésmód mégis milyen rokonszenves "tartalommal" párosul. Pontosabb meghatározás akkor már, ha a kétes eszközök mellett és ellenére jelentkező kétségtelen (e pillanatban és általam, mint átlag költő-olvasó által kétségtelennek érzett, s így tárgyalt) értékek hatnak ránk. És hatnak a versre, visszahatnak, néha megmentik egészet. A kritikus szeretet mégsem hagyhatja figyelmen kívül a verstestek kórosodásait; mintha hegszövetképződés híján dugnánk a földbe egy növényt, gyökereztetendő – a rothadás munkáját segítenénk amúgy. Szerény elemzésem csak afféle kivárásidőt kíván jelenteni, közbeiktatott "csendes lépést" két lényeges pont (a Kosztolányi-vers és az olvasói élmény) közt. Ezért merészelem a viszonylag sok ízlésbeli elemet, szubjektivitást hordozó feltételezéseimet mindvégig állítás látszatával közölni; nemcsak az egyszerűbbség okán mellőzöm a "ha" és "feltéve, hogy" bőségét; ha itt-ott tévednék is, ami valószínű, a késleltetés gesztusával a Kosztolányi-élmény tisztázását szeretném segíteni. Feltéve, hogy az enyémhez hasonló aggályokkal már mások jóval előbb is olvasták ezt a zavarba ejtő lírát.Az Én félek kezdetű vers legjobb – szinte egyetlen jó – képe nem költői kép. "Mint holt madár a tenger fenekén"; mert a hasonlattá egészítő rész, hogy tudniillik a kisgyerek magába így sír, szegény, elrontaná. Nem romlik el együtt az egész, ha bírjuk úgy olvasni, hogy a rosszabbik elem csak zavar, de nem taszít el, fölfigyelünk a maradandó elemre. Kosztolányi igazán tudatos költő, s mégis, itt – s még hányfelé! – mintha nem tudna a saját anyagáról. Így történik, hogy a csöndes sírás a könnyek hatalmasabb tengerében elmerül, ráadásul vészesen és feketén (hullámzik a tenger, vagy merül el a sírás); s akkor jön a madár-kép. Valóságos kép, nem költői. S nem kollázselemként van a versben, hanem a mű keringésrendszerébe kapcsolva. Kosztolányi a madaras képet csúcspontnak szánja; a maga módján az is: az egyetlen szárazulat – s tartós lábhely – az algásodó, vizenyősödő közegben.Az Ódon, ónémet cifra óra verskezdet ma is jó; különös, hogy az alliteráció adja érdekességét; megint ugyanúgy, ahogy Kosztolányi akarta. A vers pedig innét egyre esik. Mármost ha azt gondoljuk, hogy Weöres Sándor például jobban megírta "ezeket" a dolgokat, hamar fel kell hagynunk az összehasonlító minősítősdivel. Mert az ódon, ónémet cifra órás vers vége olyan erős, hogy – átszabva fazonját – ma is helytállhatna vele bárki elsőrangú költő. A halálmotívum közhelyszerűsége adna ilyen értéket? Aligha; súlya ennek a véglehetőségnek onnét van, hogy bizonyos "apró arany-angyalok", melyeknek szomszédságát s rokonságát a versben szinte végig ki nem álljuk, "elsápadnak". Különben az egész versszak úgy, ahogy van, közhely- és szenvelgéshalom.Az Apámmal utazunk a vonaton négy soron át kitűnő. Lassan romlik el. De addig még ilyesmi is van, egészen mai: "Ébredez, hallucinál az éj." (Sajnos, már előtte is van egy rossz sor: "A szunnyadó csöndesség lomha, mély." Erre rímel a bármelyik évszázadban korszerű idézett sor.)Az Anyuska régi képe úgy végződik, mint egy Ambrose Bierce-történet. A leggiccsesebbnek ható elem emeli hihetetlen magasba, adja a kifejezés valóban csak költészetben megvalósítható, bonyolult, tömör tökéletességét. (Mely elbírja azt is, hogy minden eleme színrossz!) Ez egyik legszebb példánk: a költő az édesanyja képét nézi, idegen neki ez a nő (s milyen idegen tőlünk ez a sor, ahol – a bársonyruhán – "titkos jövendők szenvedése rezg"; nagy gondolat, elkapkodva), de mintha jó értelemben vett, izgalmas sietséget is éreznénk; olyan messzire távolítja a vers az édesanyát, ahonnét már van visszatérítés, s akkor egyszerre megszorítások jönnek: idegen, csak a szeme ismerős, és szemében magára ismer a vers írója, ez a szempár rettegve réved a bús végtelenbe (némi szórendcserével), s akkor csap le az utolsó sor: "A lelkem már körötte szálldos." Tudom, csalódottan és értetlenül nézhet rám most az olvasó: ez tetszik nekem? Ó, igen. A sornak két jó szava van: az a és a már, a lelkem úgy fele-fele; a szövegkörnyezet elviselhetetlen. De a kép olyan egyszerűen végleges, olyan egyszerien bonyolult dolgot fejez ki tökéletesen, hogy elsöpri a kifejezésmód gyarlóságát is. Mert miről van szó? Az édesanya képén az édesanya szemében Kosztolányi ott látja önmagát, a saját két szemét, s körülötte már azt a "lelket" is, aki ő lesz halála után. Mindegy, hogy ez a kép szenvelgésnek tűnhet esetleg; legyünk méltánytalanok vele akár, tagadhatatlan, hogy ilyen kis helyen ilyen bonyolult viszonylatokat (anya, fiú, élet, halál, egyik ember, másik ember, azonosulás, reménytelen távolság stb.) összehozni – hatalmas művészet. És ennek a művészetnek az eszközei itt mind kibírhatatlanok, romlékonyak; s ezek a körülmények mégsem számítanak, a kifejezés ennek ellenére megvalósul. S még milyen eszközöket használ Kosztolányi? Két romolhatatlan, nem szóbeli eszközt: sorközt a révedő-sor és a szálldosó-sor közt; s a szálldosó-sor két szótaggal (egy verslábbal) rövidebb annál, amelyikre rímel. Fantasztikus dramaturgia.Maga a színpadi játék azután – ahogy ma nézzük – olykor az író szándéka ellenére alakul, s igen különösen "fejre áll". Mindjárt a következő versben, ahol a költő anyja zongorázik, játszik egy szürke dal-t (árva dal-t!), mely végigkísérte életén. ("Egy szürke dalban egy szent, szürke élet.") S amikor a gyenge anyagot a vers vége megemeli: "Kopog-kopog a rossz, vidéki valcer, / És fáj és mély, mint egy Chopin-keringő", baj történik. Azt érezzük, tulajdonképpen ma a Chopin-keringők nem fájnak, nem mélyek, mint Kosztolányi korában, és maga a vers is ilyen Chopin-keringő, keringő-mint-vidéki-valcer. Nem merném ezt elmondani, ha – épp most! "ellenjátékot" keresve Kosztolányinak – föl nem fedezném a vers néhány sorát: "Hogy össze nem rogy a szobánk alatta, / hogy össze nem rogy menten, aki hallja." Igen, a költészet csodája mégis megtörténik, önmaga ellenére, számos áttételen-visszaütésen át. Dante jut az eszembe, ahogy "mint akinek elhal egész valója" (célszerűen idézem), végigzuhan a földön (a szörnyűségek láttán s hallatán). A költészet, persze, nem olyan egyszerű mennyiség, hogy a behelyettesítéseket itt mind elvégezhetnénk; utaltam csak néhány lehetséges műveletre – mert kikerülhetetlenek, s Kosztolányi jár jól, ha nem egy-egy versegészét védenénk.Még a zongoramotívumhoz tartozik a ciklus kevésbé közismert darabja, amelyben egy szonáta szól. Tarthatatlan kezdés: "Miért zokogsz fel oly fájón, busan" (így, a rím kedvéért u-val!) "csöndes szonáta, álmodó szonáta?" (Érdekes, hogy a monoton elemek mindig a vers javára válnak itt.) Eléggé gyenge dolog a harmadik sor is, de teret hoz: "A kert mögül mostan felém suhan / az évek árnya, tűnt idők halála." (Egészen közhelyszerű negyedik sor; utalásként csupán: Jékely korai korszakát kell olvasnunk, ha jól és töményen akarjuk ezt, körülbelül ezt. Kosztolányit korántsem kívánom háttérbe szorítani a megjegyzésemmel, igazán nem, mert jön a második szakasz pontos, tárgyszerű kijelentése; még korai Pilinszky-versben is funkciója lenne hasonló hangnak, van is.) "Egyszerre látok." Ennyi csupán, amit Kosztolányi egy versszak elején, a kesze-kusza kezdetekre rácsap. S elmondja, kit lát. "Látom az anyám." Stb. A vers további része újra visszagyengül. S ha már napjaink költőit emlegetjük, hadd idézzem a következő vers, A játék hangütését. Kivételesen formaképéhez hűen idézem:A játék.Az különös.Gömbölyű és...A játék – nem cím. Hatalmas hangsúly csak ez a tagolás. Hangsúly, a meghatározáson. Mintha így mondanám:Hangsúly.A meghatározáson.Ez Nemes Nagy Ágnes egyik hangja. És persze Rilke az ős.A Térkép-vers befejezése hibátlan remeklés. Esetünk inkább az alábbi rész: "Hipp-hopp valóra válnak a mesék." (Banális.) "Megszínesül a lázamtól a karton" (nem sokat ígér, éles rímet várunk), "zászlók feszülnek ki a sárga parton". Ez jó. A sárga part a játék igazi színeit hozza; stilizált partot. A zászlók is nagyon játékosak. Érdekes, hogy az alábbi két híres sor egyik fele, úgy érzem, gyönyörű: "sápadva mondom, hol kékebb a festék: / itt viharoktól vemhesek az esték." A sápadva mondom remek játék (az alaphelyzet, egyébként, végig: a kisgyerek a térképpel játszik, utazik rajta); van azonban valami határ, ameddig elhisszük a szereplőnek a szövegalakot: a viharoktól vemhesek alliterációja teljesen hihetetlen. A felnőtt Kosztolányi beleront a játékba. Ezt menti meg a két záró sor, ahogy tollával a festett vízből hínárt emel ki.Ám lépjünk tovább. A Kisgyermek példatára bőséggel gyarapítható; nézzük az Őszi koncert-et.nJegyzet Tandori Dezső, Kosztolányi-kettőshangok, in T. D., A zsalu sarokvasa. Irodalmi tanulmányok, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1979, 8–16.
A Dacia Könyvkiadó Kolozsvárt 1979-ben jelenteti meg Kosztolányi válogatott
verseit és műfordításait, Esti Kornél éneke címmel.
Az előszóban Láng Gusztáv az emlékezés gesztusát hangsúlyozza a ciklus
kapcsán.
Aki a világot nem látja tisztán, önmagát sem látja; az Én, a saját egyéniség is megfejtésre váró (gyakran megfejthetetlen) titokká homályosul a szimbolista költő szemében. A "milyen vagyok?" kérdésére nem lévén megnyugtató válasz, a költő lejjebb lép a megismerés lépcsőfokain, s a "miből lettem?"-re keresi a választ. A ciklus minden verse emlékidézés; jellegzetes indításuk valamilyen emlékeztető fordulat. Néha a megszokott nyelvtani utalás a múltra: "A délutánoktól mindig futottam." De éppily gyakori verskezdés valamely tárgynak, személynek a megnevezése, amely a hozzá kapcsolódó hajdani benyomások, hangulatok zsilipjét nyitja fel: "A sakk." "A játék." "A kis kutya." "Öreganyó." "A rokonok." Máskor időhatározó mutat az élmény múltbeliségére: "Egyszer pedig magamba mentem." "Egy téli délben." "Halottak napján." Néha elég egy határozószó: "Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok." "Már néha gondolok a szerelemre." A helyre mutató névmás is idő-célzássá válik: "Ott az a vén, vidéki gyógytár." "Mi van még itt?" E jellegzetes, a belső, a szubjektív vershelyzetet rögzítő kezdősorok társaságában az önmagukban jelen idejű versindítások is a múlt hangulatával telítődnek; az "apámmal utazunk a vonaton", a "künn a sárgára pörkölt nyári kertben" jelen ideje valójában az élmény intenzitására vall; az emlék oly eleven, hangulata oly magával sodró, hogy az emlékező tudat valóságként, jelenlévőként éli újra át. Nemcsak emlékidézés a ciklus, hanem visszatérés is az emlékekhez, kísérlet kilépni a jelenből.Mert az idő minden verstéma mögött lappangó igazi ihletője a ciklusnak. […] Az idő mindent elmosó folyásának kitett lélek menekül az emlékhez, múlthoz, amely lezárt, befejezett; a múlt mint értelmezhető mozdulatlanság áll szemben a megfoghatatlanul tovahullámzó jelennel és jövővel.A verssé váló szerep ezért kettős. Kosztolányi hajdani gyermek-énjét lényegíti egy szimbolista magatartás hordozójává; a gyerek találkozásai az élettel, a valósággal első találkozások, látását ezért nem fertőzi a megszokás és a felnőtt gondolkodás megannyi konvenciója. Ezért sejt mindenben valami titokzatost, sosem-voltat; a formák, színek, ízek, illatok az érzékelés szüntelen kábulatában tartják. Az érzékelhető világ ebben a kábulatban álommá, káprázattá, látomássá is válik, s a valószerűtlen körvonalak mögül titkos sejtelmek derengenek: a szerelem, a halál, a megnevezhetetlen bánat és szorongás sejtelmei. A tárgyaiban otthonos, majdhogynem idilli környezet így válik a fenyegetettség, a létbizonytalanság jelrendszerévé is. Az időtlenné vált gyermek- én (a versben vállalt szerep) keret, melybe beömlik a jelen élményanyagából lepárolt közérzet; a szerep a forma, amelyben a mindig mozgó, mindig jelen idejű és az idővel együtt változó személyiség állandóságot nyer egy pillanatra, s így kifejezhető lesz.E forma, e szerep egyben módot ad az impresszionista érzékelésmód teljes kiélésére. A versek nagyobb része leírás, de az egyes részletek nem összképet nyújtanak egy tájról, szobáról, kertről, hanem tárgyak, tulajdonságok, mellérendelő felsorolásába a helyszín hangulatát sűrítik. (A tárgyias elemek szerepe ilyenformán nem korlátozódik az impres�- szionista szemléletességre, hanem ezek az elemek hangulat- szimbólumok is.) Jellemző erre a képalkotásra a statikusság, a mozdulatlanság is; pillanatot rögzítenek csupán a képek, az örök folyamat atomnyi részét – ám ezt a részt az emlékezés mozdulatlanná bűvöli, mintegy a múlt örökkévalóságát példázva.Az érzékek ajzottságát jelzik a szinesztéziás képek is, mindig a versszöveg ama pontján, ahol a látvány éppen átbillen a látomásba. "Bíbor kürthangok" szólnak itt, a tömjén "muzsikál és orgonál", az emlékek "illatoznak", a láz "rózsaszínű". Az érzéki benyomások torlódásával együtt áradó hangulatot közvetíti a versek fel- és túlfokozott zeneisége is. Rímei az elkerülhetetlenül szükségesnél rendszerint több szótagra terjednek; a sorok bővelkednek alliterációkban. E zenei elem csakugyan "öncélú" – abban az értelemben, hogy a jelentéstől szinte független szerepe van; a vágy, a nosztalgia, az elragadtatás szavakkal megfoghatatlan lelkiállapotát próbálja "eldalolni". Nem a verszene van alárendelve a fogalmi jelentésnek, hanem fordítva: a szó válik elsősorban hangzó, zenei tényezővé.nJegyzet Láng Gusztáv, Esti Kornél éneke, in Kosztolányi Dezső, Esti Kornél éneke. Versek és műfordítások, vál., [bev.], függ. Láng Gusztáv, Kolozsvár-Napoca, Dacia Könyvkiadó, 1979, 11–14.
Csupán két esztendőt kell várni a következő romániai Kosztolányi- verseskötetre.
Cs. Gyímesi Éva 1981-ben a Kriterion Könyvkiadónál megjelent válogatáskötethez
írt előszavában halad kötetről kötetre a Kosztolányi-életműben. A Kisgyermek-ciklusról Németh László nyomdokain haladva
töpreng: nála is a gyermek és a felnőtt művész együttélésének gondolata
dominál.
A költői világszemlélet és stílus egysége itt a legszervesebb, mert az utóbbira jellemző impresszionista jegyek önként adódnak a gyermeki látásmódból, amelyben a friss, színes, plasztikus tárgyszerűség még nem jár együtt a reális összefüggések tudatával, s a megszokottól eltérő képzettársítások finom lelki rezdülésekre villantanak rá, vagy borzongató rejtélyességgel fátyolozzák a felnőtt számára oly megkopott valóság elemeit. A hétköznapi dolgokat fantázia, álom és láz kábulatában oldja meseszerűvé ez a szemlélet, s pillanatnyi hangulatának értékrendező szeszélye szerint láttatja szépnek, idegennek, káprázatosnak vagy félelmetesnek. […]De ez az átlényegítés nem változtatja a tárgyakat a mondanivaló, a hangulat puszta ürügyévé vagy világnélküli absztrakcióvá: megőrzik hamvas egyediségüket. […]Nos, izmusoktól függetlenül, a ciklus minden darabja a gyermeki létnek egy-egy sűrített pillanata, de csak a látásmód a gyermeké, a sűrítés a művészre vall, s mindvégig érezni lehet a megkettőzött lírai alany jelenlétét. Nemcsak az invokáció és az epilógus nyílt megszólító gesztus, hanem az egyes darabok zárt, poentírozó szerkezete is e "fölöttes én", az emlékező költő beavatkozásáról tanúskodik. […]A megjelenítés kiérleltsége, mívessége legalább annyira jellemző a ciklusra, mint a szemlélet sokszor méltatott frissessége és naiv bája s e kettő egymásba játszása teszi végül is oly különös ízű, egyedülálló költői vállalkozássá.nJegyzet Cs. Gyímesi Éva, Előszó, in Kosztolányi Dezső, Válogatott versek, vál. Csetriné Lingvay Klára, Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1981, 9–11.
A százesztendős Kosztolányitól a kilencvenesztendős kisgyermekig
(1985–2000)
Gyermekzsúr a Kosztolányi-centenáriumon (1985–1986)
Ha a huszonöt éves Kosztolányi A szegény kisgyermek
panaszaival érkezett be, úgy a százéves, sok politikai vihart
átvészelt Kosztolányi teljes életművével érkezik be másodszor is, és hódítja
vissza sokáig elfojtott népszerűségét. Több folyóirat jelentkezik Kosztolányi-
számmal, újabb monográfiák látnak napvilágot, konferenciák anyagából
szerkesztett kötetek teremtenek szinte áttekinthetetlen bőséget. Az életmű
keretében pedig a hajdani legkedvesebb versciklus is új fényt kap.
A Kosztolányi szülővárosában megjelenő Üzenet című
folyóirat centenáriumi számában Csordás Mihály foglalkozik a ciklussal. A
Kosztolányi-levélrészleteket, illetve a pályatársak fontosabb recenzióit is
idéző írás előbb a ciklus dekadens hangulatán töpreng, hogy azután a haláltudat
hangsúlyozásával zárja gondolatmenetét.
Ami jómagunkat is a kifogást keresők mellé állít pillanatokra: a versbe fogott panaszoknak a panaszossága. Mert Kosztolányinál akkor is a szenvedés nyomasztó hangulatával találkozunk, ha örömteli dolgokról beszél. Melankóliája akkor ragadhatna át az olvasóra is, ha mindig látná a költő szomorúságának az okait. Ám amikor nem látja, vagy a helyükben egészen más töltésű érzéseket vesz észre, megsokallja a panaszokat, és hajlamos valóban arra gyanakodni, hogy valami divat hálójába keveredett a poéta. Ahányszor leányt vagy asszonyt idéz meg, azokat mindig bánatosnak, merengőnek, haloványnak hiszi és hiteti velünk. Lehettek persze azok, de inkább a költő lehetett telve keserűséggel, bizonyára nem is csak a szabadkai emlékek, hanem újabb csalódásai miatt. Ezek az újabb csalódások pedig bárhol érhették volna, a világ bármely táján. […]A lét kérdését felvető hang felismerhető minden versben, még ha a versek témájukban nem kötődnek is egymáshoz, sőt azt mondhatjuk: szertelenül csapong a költő, eltávolodva messzire egy-egy felvetett gondolatától és váratlanul visszaérkezve hozzá. Amikor azt hinnénk, kedves gyermekkori pillanatokra emlékezik csupán, azon vesszük észre magunkat, hogy már újra a halál félelmetesen sötét alagútjaiban járunk a hangját követve. […]Igen, a halál! Költészetének leggyakoribb motívuma. Igazán átélni az élet örömeit is csak úgy tudja, hogy tekintetét állandóan a nagy fenyegetésen, az elmúláson tartja. A választott kifejezési forma, a szerepjátszás lehetővé teszi számára, hogy gyerekes őszinteséggel és egyszerűséggel kimondja: Én félek… […]Költő volt, azért látott másoknál élesebb szemmel a létezés legmélyebb kútjainak titkos vizébe; vagy inkább mert látott, lehetett költő. Amit benne látott, megénekelte. Hogy sem mástól nem tanulta tudását az életről, sem mást – érzése szerint – nem taníthatott meg rá, azt is nyíltan kimondja ugyanebben a versében:Sírok, sírok, mindig csak egyedül,és senki meg nem értett még soha.nJegyzet Csordás Mihály, A létezés és nem létezés versei. Az első nagy töprengés ciklusa: A szegény kisgyermek panaszai, Üzenet (Subotica), 1985/2–3, 196, 197, 198.
Poszler György a Jelenkor májusi számában A homo ludens hősiessége címmel öt jellegzetes
vonásban összegzi Kosztolányi írói habitusát. A szegény
kisgyermek panaszai a lázadás gesztusát illusztrálják.
És lázadt az életet árnyékoló rém, a halál ellen. Meredten figyelte a hőmérő felszökő higanyszálában; dermedten hallgatta a halálvonat kerekeinek dübörgésében. Tudja, hogy rátekint az éjben és várja a sínek között. Kondul a halottak napja harangjában, mormol a halotti beszéd zsolozsmájában. Fél, mert él. A haláltól, de az életért is fél. Ezért bukkan itt fel valami új. A szegény kisgyermek fogalmaz a legvilágosabban: "Mi gyermekek, mi küszködünk vele / s játékpuskánkat fogjuk ellene." A lázadásból itt játék lesz. Homo rebellis, lázadó ember és homo ludens, játszó ember. A lázadásból játékot csinál, de főképpen a játékból lázadást.nJegyzet Poszler György, A homo ludens hősiessége. Öt vonás Kosztolányi arcképéhez, Jelenkor, 1985/5, 466.
Sőtér István az Új Írás Kosztolányi-számában
napvilágot látott A rejtőzködő Kosztolányi című
esszéjében viszont a Kisgyermek erős atmoszféráját
az elbújás szándékával indokolja. Írása azután, a szecessziótól kezdve és egyedi
módon Wagneren végezve, ennek az atmoszférának összetevőit vizsgálja. Sőtérnek
húsz évvel ezelőtti, már idézett megállapítása ("nem a versek szimbolikusak,
hanem maga a gyermekkor") ekképpen új összefüggésben kerülhet ismét elő.
Tulajdonképp rejtőzködés már a Szegény kisgyermek panaszai is, mintha a felnőtt a gyermekszobában akarna megbújni a kíváncsi külvilág elől. Különös, intenzív hangulata van ennek a ciklusnak, és olyan sűrű éghajlata, hogy a következő kötetekben mintha egy melegházból kilépve, túlságosan is köznapi utcán találnók magunkat. Meglepő, mennyire kész ez a kezdő költő, s a Szegény kisgyermek panaszaiban, de a későbbi kötetekben is mennyi mindent előlegez későbbi, nagy verseiből.A magyar szecessziónak talán legjelentősebb terméke ez a ciklus. A költői tudásnak azonban szecesszió nélküli próbája volt a Négy fal között legszebb darabja, egy városi dalköltészet kerekded remekműve, az Üllői úti fák. Ennyire zárt és egynemű költőiséget elérnie Kosztolányinak később is csak ritkán sikerült. A Szegény kisgyermek panaszainak versei stilizált, szecessziós mivoltukban is, a világról sok-sok lényegeset mondanak. Holott nem ismerte Mahler Gusztáv zenéjét, a Gyermekgyászdalok mélabúja gyakran hallatszik át a Szegény kisgyermek darabjain, a fafúvósok bánatos és édeskés hangulatával. A hasonlóságot még megerősíti a ciklus záró darabja, a Menj, kisgyerek. […] A Négy fal között naivnak akart, némileg mesterkélt szimbolizmusa – gondoljunk a Szekerek a holdfényben-re vagy A holtak vonatjára – a Kisgyermek ciklusában spontán és természetszerű szimbolizmussá válik, mivel nem a vers képei szimbolikusak, hanem maga az egész gyermekkor. Szimbólumnál is inkább: álomvilág ez, az olyan versek zeneiségével, mint az Azon az éjjel, vagy a Mostan színes tintákról álmodom, az Este, este, melyben "alszanak a fáradt, barna ajtók". Egy zenélődoboz szólal meg itt, olyan játékos rímekkel, mint "karamell" – "anya-mell", s ezek a fajta rímek végigvonulnak Kosztolányi egész költészetén, megrendült és elégikus versein is, s talán nem is játékosnak, hanem az ő szavával "ideges rímeknek" kellene őket neveznünk. A meghittség, melynek legszebb kifejezését a 20-as évek családi lírájában találjuk meg, már itt is megjelenik. A húgomat a bánat eljegyezte, Az első ősz, vagy az Egyszer pedig magamba mentem bizonyos soraiban. Az utóbbinak "mennyei karácsonyában" már áthallatszik valami a majdani Aranysárkányból. Az ilyen áthallások ritkák a költészetben, és a Walkür tűzvarázsát juttathatják eszünkbe, melyben már felhangzik a megszületendő Szigfrid kürtmotívuma, Ez a beteg, boros, bús, lomha Bácska is tömören előlegzi az Aranysárkány atmoszféráját. Mindez annak bizonysága, hogy a Szegény kisgyermek panaszai gazdag és a maga jelenén túlmutató alkotás.A rákövetkező kötetek, az Őszi koncert, a Kártya, a Mágia, a Mák, a Kenyér és bor, de még a Bús férfi panaszai is alig érnek az első ciklus nyomába. Sőt, ilyen intenzív hangulatot később már sohasem tud teremteni Kosztolányi. A Szegény kisgyermek panaszai csupa bensőség volt, de új bensőségnek kell megszületnie ahhoz, hogy Kosztolányi új ihletre találjon. Ez a bensőség a család, a Logodi utca világa, és a budai kert; lugassal, fákkal.nJegyzet Sőtér István, A rejtőzködő Kosztolányi, Új Írás, 1985/11, 4–5.
Kiss Endrének ugyancsak az Új Írásban megjelent
Az eltűnt idő, a semmi és az "amor fati" című
eszmefuttatásában kultúrtörténeti összefüggésekbe illeszti a két panasz-ciklust,
hogy gondolatmenete végén a költő esztétikum iránti igényességében ragadhassa
meg morális jelentőségét, s ezzel az untig idézett ellentétet homo moralis és homo aestheticus között
kölcsönhatássá formálja át.
Szeszélyes ívet ír le múlt, jelen és jövő a költő Kosztolányi Dezső pályáján. Alig találja meg modern nyelvét és mondanivalóját, nyomban visszapillant, s A szegény kisgyermek panaszai lírai enciklopédiájában búcsúztatja el nemcsak egykori önmagát, de azt a Magyarországot is, melyet öntudatlan éveiben megismert. Leegyszerűsítve a leegyszerűsítendőket: 1918–19 után ismét múltbaforduló, lírai enciklopédia keletkezik (A bús férfi panaszai), amiben ismét búcsúzik: immár nem olyan kort vagy országot énekel, amelyet az élet öntörvényű áramlatai sodortak el mellőle, de olyan múltat, amely hirtelen végképp elérhetetlen messzeségbe kerül. […]E két lírai enciklopédia, A szegény kisgyermek panaszai és A bús férfi panaszai ugyan legbensőbb szükségletből születtek, de a bennük felidézett világok jó részét nem is örökítette meg más. De ha e két enciklopédia magasrendűen "lírai" is, az esztétikai-artisztikus és a hétköznapi, nagyon is emberi tartalmak együttesen jelennek meg. Ez a szimbiózis is minden, csak éppen nem természetes. Az európai századvég intellektuális rituáléiban az artisztikum maga volt a lázadás a hétköznapiság ellen, s a két szféra érték- és rangkülönbsége sem volt kétséges: az új művészetek egyik alapvető funkciója éppen olyan egzisztenciális alternatívák érzékeltetése volt, melyek maguk mögött hagyták a hétköznapiságot. Artisztikumnak és hétköznapiságnak Kosztolányinál olyan közvetlenség lesz végül az eredménye, amely a szociálisan konkretizált polgári létben is fel tudja mutatni az embert szinte archetipikus tisztaságban. […]A lírai közvetlenség nem mindig áll egyforma becsben későbbi korok műítészeinek szemében. Az a mesterségbeli tudás, ami az ilyen "közvetlenség"-hez kell, korántsem hasonlít mindenben az ezoterikus költészet mesterségbeli fogásaihoz, a mélység, mint Hofmannsthal egészen Kosztolányi szellemében mondotta, épp a "felszínen van elrejtve", ami sokszor a tengerfenék mélyeinél is jobban elrejt valamit.Akár érzékelhető azonban e mesterségbeli tudás, akár nem, annyi bizonyos, hogy a Mostan színes tintákról álmodom, az Ódon, ónémet cifra óra; A rút varangyot véresen megöltük, A rosszleányok – mondják – arra laknak vagy A húgomat a bánat eljegyezte nélkül nemcsak aligha ismernénk már a felidézett emberi-történelmi tartalmakat, de lelkileg is szegényebbek lennénk. Egy kultúra olyan művek sorából áll, amelyek létét magától értetődőnek tartják, jóllehet a fontos művek sohasem magától értetődők. Tegyük hozzá A szegény kisgyermek panaszai imént felidézett darabjaihoz az Üllői-úti fákat, az Akarsz-e játszanit, a Boldog, szomorú dalt, Az apát vagy a Halotti beszédet, s máris egész pontossággal lemérhetjük, mi az, amit lelki háztartásunkban Kosztolányi, azaz egy olyan "közvetlen" költészet jelent, amelynek kön�- nyed dallamai mögött végletes szakmai szigor és morál áll.A mű tökéletességének morálja mélyen gyökerezik Kosztolányi eredeti költői személyiségében is. A közép-európai impresszionista gondolkodás esztéticista változatának egyik legteljesebb életművét alkotta meg 1914 előtt.nJegyzet Kiss Endre, Az eltűnt idő, a semmi és az "amor fati", Új Írás, 1985/11, 134–135.
Margócsy István 1985-ös, többször megjelentetett tanulmánya, A szegény kisgyermek panaszai jelentős pillanata a Kisgyermek-recepciónak. A szerző a versek
egymásutániságának, a keretnek elemző megközelítésével és a ciklus mint
teljesség hangsúlyozásával eddig kevéssé próbált területekre lép, miközben
gyermekértelmezése, az imágó fogalmának bevezetésével,
túllép a pszichologizáló látásmódon. Meglepő apróság ugyanakkor a szerző
pontatlansága a versek megszámolásakor.
A szakirodalom, mely úgyis mint irodalomtörténet, úgyis mint kritika vagy esszé meglehetősen sokat foglalkozott A szegény kisgyermek panaszaival, s igen sok mély megfigyelést és megfontolandó tanulságot is tartalmaz, a kötet egészének magyarázatával alapjában még adósunk maradt. A magyar irodalomtörténet hagyományos vezérszólamának, az életrajzi-pszichologizáló megközelítésnek hatása alatt a kötet elemzését javarészt Kosztolányi lelkialkatának vizsgálata helyettesítette, a tisztán irodalmi szempontok érvényesítését pedig megnehezítette a szerep líraelméleti kategóriájának bevezetése, és többnyire értékelő (azaz leértékelő) alkalmazása. […][…]Holott a kötet maga a magyar irodalom egyik legtudatosabban és leglátványosabban megkomponált ciklusa – egészében is szervesen felépített műalkotás. […] Meglepő, hogy Kosztolányi, miközben majdnem kétszeresére duzzasztotta anyagát (az első kiadás 32 [34] verse után véglegesen 63 [64] vers kapott így helyet), egyáltalán nem változtatta meg a versek sorrendjét; az újabb darabok az eredeti kompozíció alapversei közé illeszkednek be, de nem mozdítják el azokat. A versek biztosan kijelölt határok közé vannak beépítve, s e határok zárt keretet alkotnak. A ciklus kerete teljesen szimmetrikus: két vers indítja, két vers zárja a versfüzért. A keretversek mind a gyermektéma irodalmi intonálását, értelmezését adják, nyíltan vállalva a nem gyermeki hangütést (s távol tartanak mindenféle pszichologizálást is!). Az első vers, a Mint aki a sínek közé esett… általános témamegjelölése egy szót sem szól a gyermekről, s – lélektani szempontból nézve – tipikusan felnőtt, létösszegző gesztust elevenít meg, a második vers pedig (És látom Őt, a Kisdedet…) szinte a cím által jelzett propozíció konkretizációjaként, a kötet egészének beszédszólamától páratlanul elütő módon – egyes szám harmadik személyben beszél a gyermekről, Őróla, s ráadásul a vers szövegében is eltávolítja a kisdedet (aki "elment") a vers lírai alanyától. Ez a keretes intonáció elidegeníti a költőtől mint pszichológiai személyiségtől a ciklus következő verseinek lírai alanyát, s lényegében a líra tárgyává teszi őt – vagyis a gyermeket. A keret lezárása pedig ugyanennek a gesztusnak imponálóan tudatos visszatérését hozza: az utolsó előtti vers kezdete ("Másként halálos csend és néma untság…") már első szavával is a füzér gyermeki attitűdjének visszavételét jelenti (hiszen: ki mondja, s mihez képest azt, hogy "másként"?), az utolsó vers pedig ("Menj, kisgyerek. Most vége ennek is.") nemcsak szavainak jelentésével zárja le a ciklust, hanem a beszédhelyzet hirtelen megváltoztatásával is: a költő ismét egyedi és egyszeri megoldással megszólítja a gyermeket (egyes szám második személyben), s ezzel az ismételt elidegenítéssel nemcsak kilép a ciklus megszokott szituációjából, hanem véglegesen lezártnak is nyilvánítja azt.Ami most már magát a gyermeket illeti: Kosztolányi egyáltalán nem pszichologizál, alapviszonya nem a lelki beleérzés – s végső soron nem is a gyermekkor sajátos pszichológiai problémáival foglalkozik. […] Maga a gyermek nem is rajzolódik ki elénk: nem is tudjuk, pl. hány éves – egyszer kisdedként találkozunk vele, fehér ingecskében, máskor viszont, anélkül, hogy nőtt volna, már a szerelemre gondol, s magyarságélménye van. Alakjának meghatározatlansága alapvetően fontos: ebben lepleződik le igazából, hogy nem egy gyermeki tudat rekonstrukciójáról, hanem egy felnőtt tudatnak sajátos stilizációjáról van szó. […] Hogy líraelméleti kategóriákkal szóljunk: Kosztolányi nem szerepet alakít, de nem is – úgymond – őszintén emlékezik, hanem a kortárs Babitshoz hasonlóan tárgyias lírát művel, s műveletét csak az teszi sajátossá, hogy tárgyiasító törekvését nemcsak egyes versekben, hanem a kompozíciós műegészben is érvényesíti. A tárgy (azaz a gyermek) végső soron a gyermekversek lírai hősének állandó önleleplezésében mutatja fel önmagát: a szerzői szólam lépten-nyomon felnőtt viszonyrendszert rajzol gyermeki témája köré. […]A reflektált állapotrajznak két legfontosabb jellemzője a statikusság és a zártság. A kötet egyes verseit, de a kompozíció egészét tekintve is szembeszökő a lineáris szerkesztés kerülése: a verseknek sem "témájában", sem szerkezetében nincs fejlődés. […]A versek zártsága tökéletesen meg van feleltetve mind e líra objektivációs igényeinek, mind az állapotrajz statikusságának. A keret felbonthatatlanul indítja és zárja a gyermekkor fikcióját, s a kereten belül az egyes versek is mind egyedi lezártságukkal tűnnek fel: egymáshoz nem kapcsolódnak, csak az egészhez (ez tehette egyébként lehetővé a ciklus folyamatos bővítését is). Az egyes versek zártságát a szerkesztés feszessége biztosítja: ennek elemei közül kiemelhető lenne az ismétlés-szerkezetek látványos parádéja (pl. Azon az éjjel…), a zárt rímszerkezetek precíz játékossága (pl. A játék; Múlt este én is…), de legfontosabb alighanem az, ahogy az egyes versek lezárása bekövetkezik. Igen gyakori ugyanis a kiemelt sorral való lezárás, ami esetleg csattanóra emlékeztethet; ám ez valójában éppen nem egy tanulságos vagy ironikusan ellenpontozott gondolatmenet lineárisan végigvitt következtetése, hanem általában formailag is hangsúlyozott ismétlésre épített összegzés (pl. Mostan színes tintákról álmodom; A hugomat a bánat eljegyezte; Múlt este én is jártam ottan… stb.). Mindezeken kívül megemlíthető még a motívumok állandó visszatérésének rendje is, ami ismét zárt körön belül mozog.[…]A kompozíció zártságát – említettük – nem érintette a kötet anyagának nagyméretű bővülése. Ám bizonyos belső módosulást rögzítenünk kell: a később betoldott versek sokszor jóval expresszívebbek, mint az első kiadásbeliek (ez mind az ábrázolt jelenségekre, mind a kifejezés modalitására érvényes; gondoljunk az olyan példákra, mint A rút varangyot… vagy A napraforgó…). […][…] a kötet legnagyobb vállalkozása a teljesség érzékeltetésének igénye volt. Kosztolányi a gyermekkort nem mint pszichológiai érdekességet kezeli, hanem azért nyúl hozzá, mert szimbolizmusának teljességre törő világképét benne pillantja meg. A gyermekkor Kosztolányi számára világállapot, nem pedig egyénfejlődési stádium: nem alkata, hanem világnézete számára van rá szüksége. Ezért lehet a gyermek objektiváló lírájának tárgya, ezért a gyermeknek nem szerepét, hanem imagoját alkotja meg. A gyermek Kosztolányi számára nem kiindulópont, amelyből felnőtt lesz, hanem végeredmény: a világállapot egyik lehetséges megélési formája és nézőpontja. Ezért ciklus a kötet, nem pedig sok vers halmaza; ezért is folytathatatlan: A bús férfi panaszai éppen ezért nem is kapcsolható majd hozzá.nJegyzet Margócsy István, A szegény kisgyermek panaszai, in A rejtőzködő Kosztolányi. Esszék, tanulmányok, szerk. Mész Lászlóné, Budapest, Tankönyvkiadó, 1987, 49–53.
Bori Imre Kosztolányi-monográfiájának Az eltűnt idő
fanatikusa című fejezetében tárgyalja a ciklussal összefüggő
kérdéseket (a cím Kosztolányi egyik Babitsnak írt levele részletére vonatkozik,
amit a keletkezéstörténeti fejezetben bővebben idézek). Bori, amellett, hogy
alapos mustrát tart az eddigi recepcióból, a különféle vélekedések
kaleidoszkópjában ragadva meg a ciklus gazdag értelmezési lehetőségeit, a
filozófia és a pszichológia területén is bővíti a kötet kapcsolódási
lehetőségeit.
Aki azonban valóban elemében érezte magát a "gyermekkor boldog öntudatlanságának" megidézésében, az Kosztolányi Dezső volt. Úgy utazott érzelmi-hangulati "bárkáján" vissza a nem is oly nagyon sok évvel azelőtti gyermekkorába, mint aki Tahitijébe vitorlázik, ahol a maradandóság élménye vár rá, azzal együtt, amit úgy fogalmazott meg, hogy "általérezni a tűnő életet". Hiszen még csak huszonöt esztendős, amikor konstatálhatja: a "bús idő robog a feje fölött". Joggal mondhatjuk tehát, hogy Kosztolányi, amikor A szegény kisgyermek panaszai központi verseit fogalmazta és költői tervét elgondolta, s ez – láttuk – éveken át érlelődött, tulajdonképpen a "teremtő idő" problémájával találkozott, amelyet magyar nyelven Babits Mihály fejez ki a A szegény kisgyermek panaszai megjelenésének az évében, 1910-ben Bergson filozófiája című tanulmányában: "A mi időnk teremt, újat alkot minden pillanatban. Ez azért van, mert minden pillanatunkban benn van – tudtunkkal vagy anélkül – egész múltunk, sőt őseink egész múltja. A múlt nem halt meg, hanem hat reánk; él testünkben, lelkünkben; egész valónk az egész múlt eredője; minden jelen pillanat magában foglalja az egész múltat, és valamit ad hozzá…" Elégségesnek látszik akár ennél az interpretációnál elidőzni, hogy elénk rajzolódjanak Kosztolányi versciklusának erővonalai: a múlt is, ami oly sok van ezekben a versekben, s az is, amit a költő ad hozzá – költői többletként. […] De tovább is mehetünk, hiszen a magyar filozófiai gondolkodásban is találunk egy irányt, amely a Kosztolányi-versek karakterének irányába mutat. Fülep Lajos Kosztolányival egy időben, de teljesen függetlenül tőle, az emlékezés problémáját a művészet oldaláról veti fel és közelíti meg termékenyítő módon Az emlékezés a művészi alkotásban című tanulmányában, amely magyar nyelven A szellem című, Fülep Lajos szerkesztette folyóiratban jelent meg 1911-ben. Ebben olyan mondatokat találunk, amelyek A szegény kisgyermek panaszai titkainak (esztétikai-eszmei) nagykapujához kínálják a kulcsot. "Valami egészen új – objektíve – nincs az emlékezés adta (újraintuált) képben, hanem átformált régi kép az, a »déjà vu« jellegével, ami egészen új van benne, az az érzelem, ami az emlékezés aktusával együttjár, s amely érzelmet az emlékezés adta képpel együtt, egyszerre intuálok. Ez az érzelem kompakt egészet alkot az emlékezés adta képpel: egyetlen lelkiállapotot… Adva van tehát egy tartalmilag régi elem: a múlt intuíciómnak emléke, s egy új: a jelenemnek érzelme; s e két elem egyetlen organizmussá nő." (A kiemelések Fülep Lajoséi. B. I.) Nos, A szegény kisgyermek panaszai kapcsán ezt az "egészen újat" keresve közelíthetjük meg lényeges sajátosságait: abban van az érzelem, amely mellé odasorakoztathatjuk a megformálást is.nJegyzet Bori Imre, Kosztolányi Dezső, Újvidék, Forum Könyvkiadó, 1986, 72–74.
Király István nagymonográfiájában külön fejezetet szentel A
szegény kisgyermek panaszainak. A négy alfejezetre tagolt tanulmány
a sajátos kelet-európai elidegenedés élményével magyarázza a ciklus
megszületését.
Valószínűleg közrejátszott ennek a magánynak, "boldogtalanságnak" ilyen mértékű átérzésében a nem sokkal előbb, 1909 májusában, júniusában történt másfél hónapos párizsi útja s a hazatérés onnan Budapestre, illetve Szabadkára, a szülővárosába. Egyszerre s szinte egymás mellett látta a világ két végletét: a párizsi városrengeteget s a hazai vidéki mozdulatlanságot, ezt a két külön törvényű, de a személyiséget egyformán fenyegető erőt. Úrrá lehetett benne a kettős elidegenedés szorító érzése, ez a jellegzetes század végi, század eleji kelet-európai világfájdalom.Mert predestinált szinte ennek az érzésnek az átélésére, Európának a világ nagyvárosaival vonattal ugyan már egybekötött, de a lényeget nézve fájdalmasan elmaradott része, Kelet-Európa. Nem véletlen, hogy Dosztojevszkijtől kezdve Franz Kafkáig (s a Nyugat írói is beilleszthetők ebbe a sorba) innen jöttek az elidegenedésérzés s az ellene való tiltakozás első, jelentős művészi megszólaltatói. Kettős formában, így felfokozottabban érződött itt a személyiség veszélyeztetettsége. A kísértő feudális maradványokban adott volt egyrészt az autorativ-bürokratikus elidegenedés: a személyiség elnyomása, az emberi méltóság megsértése a hatalom – a tekintély által: a kiszolgáltatottság. S az előretörő kapitalizmus már hozta magával az érzés más típusát: a személyiség modern nagyvárosi fenyegetettségét, a tárgyi-dologi elembertelenedést: az elgépiesedést. Kettős elidegenedettség szorítójában vergődött így az én. Elkezdődhetett a személyiség jogaiért perlő, szellemi felkelés. S alkalmas volt a gyermekkép arra, hogy ennek hordozó motívumává váljék. Beleivódott ebbe a képbe (már csak a különféle vallások megváltó gyermeket idéző mítoszain át is) az édenvágy, a teljesség igénye. Mint kontrasztfigurán érzékeltetődhetett rajta keresztül az ellenvilág: a személyiség ellen forduló más törvényű lét. […]Tiltakozást jelentett egyrészt a gyermekmotívum a különféle tekintélyelvű, hatalmi jellegű, elidegenítő erők uralma ellen. A gyermek a társadalomba, annak nyugalmat, rendet biztosító szerephálózatába még nem illeszkedett be. Még beíratlan lap volt, önmegvalósításra váró, nyitott egyéniség. Kívülállt minden establishmenten, ösztönösen bár, de nonkonform sorsként élt. […] Érzékeltetni tudta így mint versi hős a század eleji személyiségforradalom egyik legfőbb vonását: az autonómiaigényt; az igényt a friss, szabad látásra, az egyéniség fokozottabb érvényesítésére. Meg tudta élni így ennek ellentétét, a kiszolgáltatottságot, az egyéniséget elnyomó, bürokratikus-autoratív erők okozta elidegenedést.A "magyar ugaron" önmegvalósítást, zenét, művészetet – virágot kereső Ady-hősök fiatalabb mása, párja, utódja volt az egyik énjével a Kosztolányi-féle "szegény kisgyermek", a körülötte levő durvaságot, közönségességet – az örök "vidéket" – nehezen viselő érzékeny lélek, már-már szinte művész. […]Érzékeltetni bírta másrészt a gyermek mint szerep a kettős elidegenedettség másik összetevőjét: a modern, polgári, nagyvárosi elidegenedettség elleni belső lázongást; a prózaisággal szemben az ünnep akaratát. Egy óriási gyárrá, automatizált, futószalagos, nagy, szürke hétköznappá változtatta a modern nagyvárosi lét – a kapitalizmus racionalitása – az élet egészét. Elvette belőle a csodát, a titkot, a meglepetést, a kreativitást. Elvette a mesét. Névtelen számmá, puszta alkatrésszé, mechanikus mozdulatok végzőjévé degradálva az ént, elcsökevényesítette a képzelőerőt. S elkezdődött ez ellen az elgépiesedő, egyéniségrabló prózaiság ellen a szellemi- lelki tiltakozás. Megjelentek a különféle antipozitivista jellegű, kultúrkritikai szellemi áramlatok, így mindenekelőtt az életfilozófia és a művészi modernség. Ha torzított formában, az irracionalizmus kultuszán át is, de tükröződött rajtuk keresztül az Homais-k túlszervezett, túlracionalizált, elidegenítő világa ellen felnövő rossz érzés. S ennek érzékeltetésére is alkalmas volt a gyermekmotívum.A gyermek csodának látta még a világot, titok volt az számára, óriás kaland. Fantáziatér. […]Szembenézett egymással a ciklus jellegzetes ellentétező szerkezeti sémájának megfelelően a külső s belső világ: a prózaiság és az ünnepi lét. […][…]A sajátosan kelet-európai kettős – autoratív-hatalmi és modern, nagyvárosi – elidegenedettség elleni személyiséglázongás hangulatát sűrítette magába a Kosztolányi-féle gyermekkép. De nem véletlen, hogy épp egy gyermekben testesedett meg ez a tiltakozás. Kifejeződött a motívumon át nemcsak az egyéni látásért, a személyiség közvetlenségéért való perelés, de ugyanakkor ennek a törekvésnek hiábavalósága is: a tehetetlenség. S mint egyetlen kiút feltűnt a művészeten át való életmegoldás: a forma jelentette a transzcendenciát. […]Nemcsak tiltakozást: pszichológiai regressziót is jelzett így egyben a ciklust meghatározó gyermekkép. Visszariadást a tettől, a tettre kötelezett felnőtt élettől. Csak szemlélődött, nézett A szegény kisgyermek panaszai-nak lírai hőse, nem cselekedett, rettenve állt a világ titkai, rejtélyei előtt. A versekben adott, folyvást feltűnő stilizáció, a túlzott naivitás, az ezzel hangsúlyossá tett gyermeklét mélyre véste a tehetetlenségérzést, mint a ciklus egyik lényegi eszmei motívumát. A gyermek jelenítődött meg, aki kívül volt ugyan a felnőttek világán, de mégis menthetetlenül belülmaradt azon. Annál is inkább, mert ez a gyermek hangsúlyozottan, többször megismételten úri gyerek volt. Elsősorban nem osztálykategóriaként állt ez a megnevezés, de a védettségre utalt; az üvegházi létre. Jelezte a külső durvaságtól, közönségességtől, a lehúzó, bénító hétköznapiságtól az elszigetelődést. Tükröződhetett hát ezen a biztonságban élő, de mégis veszélyt érző sajátos sorson át egy kitörni nem tudó, befelé forduló, passzív lázadás, a hatalom védte bensőség paradox lázadása: az esztéta modernség. Az a lázadás, mely mint esztétikum volt csupán lehetséges: az álmon és a zenén keresztül, a fantázián át, a forma varázsával. Pusztán művészetként.Mint a szomszédos Ausztriában, kulcsmotívuma volt ennek az introvertált, fonákjára fordult lelki lázadásnak A szegény kisgyermek panaszai-ban is: az álom, az álmodás. Az álom szó ismétlődött folyvást. […]Az álom sugallta irrealitást teljessé téve, felfokozott zeneiség jellemezte a versciklus egészét. Kosztolányinál szokatlan számban s szokatlan erővel zengtek fel az alliterációk. A szavak szótári értelmét a kontextus révén (főleg a képek és a megszemélyesítések segítségével) elmosta a vers. Felszabadult nem értelmi, de rejtett, sejtető, zenei hatásuk. […][…]A legkülönfélébb érzések, hangulatok vegyültek egybe A szegény kisgyermek panaszai-ban. A ciklus mint versszerkezeti forma, mint kötetszervező elv nem utolsósorban épp azért kellett, hogy egybefogja ezt a sokrétűséget, hogy megjelenítődhessen egy összetett, polifon, költői világkép. […]Beleillett A szegény kisgyermek panaszai-nak költője […] az Osztrák–Magyar Monarchia intellektueljei közt uralkodó szellemi légkörbe. Nem véletlen, hogy ő volt ennek egyik első magyar tudósítója. A magyar irodalom őelőtte nemigen gondolkodott azon: van-e egy ilyen szellemi fenomén, melyet osztráknak avagy monarchikusnak lehet nevezni. Hagyományosan társadalmi, illetve nemzeti volt ennek az irodalomnak mindig a fő sodra, s a Monarchia innen tekintve (elég utalni az Ady vagy Móricz adta Monarchiaképre) nem jelentett mást, mint megszületendő történelmi rosszat, a feudális erők kedvéért létező tévedését a történelemnek. Nemcsak a 48-as pártnak: antimonarchikus volt a beállítottsága a haladó magyar irodalomnak is. Ha a politikai progresszió alkudott is vele, az irodalmi sosem. A társadalomközpontúval szemben egy személyiségközpontú szemléletnek kellett áttörnie ahhoz, hogy a hangsúly más legyen.Az első közt vette észre Kosztolányi Dezső (közrejátszhatott ebben 1904/5-ös bécsi egyetemi tanulóéve is), hogy van egy szellemi Monarchia is, egy közös intellektuális-művészi mentalitás. […]Szellemformáló erő volt az örökbe kapott történelmi hely. Randevút adott egymásnak a Monarchia valóságában egyrészt nyugat és kelet, nagyvárosi modernség és feudális elmaradottság. […]A belső lelki kettősségen, ambivalencián túl hozzá tartozott másrészt még – a Kosztolányi-féle jellemzés szerint – ehhez a világhoz egyfajta nagyfokú, befelé forduló, lelki érzékenység. Megoldhatatlannak tűnő ellentmondások közé vetve politikai programmá, életelvvé lett itt a mozdulatlanság. Ferenc József alakja mintegy ezt fejezte ki. Reprezentálta az uralkodás legfőbb parancsát: a quieta non movere elvet. Ezt a megmerevített világot maga körül látva, a közélet unalmát, mozdulatlanságát folyvást tapasztalva – a frusztrációérzést önmagában hordva – befelé fordult a szellemi keresés. Privatizáló elzárkózássá, a benső világba való elvonulássá lett minden nyugtalanság. S felnőtt így egy intenzív belső lelki élet, szenzibilitás. […]Végül, de nem utolsó sorban, hozzá tartozott szerinte az itteni világhoz egyfajta sajátos tragédiaérzés, egyfajta rezignált tragikusság. […]De ebből a szkepszisből, relativizmusból felnövő tragikumot sem élte végig a következetesen ebbe a mozdulatlan, álló világba bevetett egyén. Kosztolányi találó szavával csak "majdnem tragikus" volt itt még a tragédia is. Átpoetizálódott, zenévé oldódott. Sejtelmes, irracionális kábulatba hullt szét. […]A rezignált tragikum meghatározása volt ez: a sejtelemködbe burkolt, végtelenvágynak álcázott nihil érzete. Azé a világé, melyet – mint írta – "különös levegő ölel körül", amelyben "lenge, finom és bánatos… a halál". Ez a jellegzetesen monarchikus érzés adta A szegény kisgyermek panaszai-nak is az uralkodó hangulati színét.Nem lépett túl az én ebben a szellemi felkelésben a biztonság világán, az adott kereteken. De azokon belül maradva is megszólaltatta a benső rossz érzést, ha rezignáltan is, de a tragikum érződött. Ezért visszhangozhatott ezekre a versekre egy egész más jellegű szellemi légkör. Távol volt már tőlünk, az én nemzedékemtől – a negyvenes évek első felének, a második világháború éveinek fiataljaitól – a szekuritásnak, a hatalom védte bensőségnek az a világa, mely körülvette A szegény kisgyermek panaszai-nak hősét. De ismerős volt a személyiségfenyegetettségnek az az érzése, amelyik ott élt ezekben a versekben, s főleg ismerős volt a lefogó, bénító tehetetlenség. Visszhangozni tudtak a Cocteau Les enfants terribles-jének világát megélők A szegény kisgyermek panaszai-ra: csupán a befogadói hangsúly változott s nem a befogadói érzékenység. Mindössze az történt, hogy a tragédiát éreztük már közelebb magunkhoz ezekben a költeményekben is, s nem a rezignációt, a dúr akkordokat és nem a mollt. […]A szegény kisgyermek panaszai-nak azokat a darabjait szerettük igazán, melyek mint ez az eltárgyiasított s így distanciát őrző tragikus kép is, hozták, sugallták a hiábavalóságot, a céltalanságérzést s jelezték a Kosztolányinál oly igen fontos átmenetet a rezignált tragikusságtól az egzisztenciális tragikussághoz; az átmenetet az esztéta modernségtől a tragikus modernség felé.nJegyzet Király István, Az esztéta modernség művésze: A szegény kisgyermek panaszai, in K. I., Kosztolányi. Vita és vallomás (Tanulmányok), Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1986, 23–27, 29–38.
Ugyancsak 1986-ban jelent meg Cs. Nagy István Gyermek- és
ifjúsági irodalom című egyetemi jegyzete, amelyben a szerző
Kosztolányival kapcsolatban azt mérlegeli, a nevezetes ciklus vajon mennyiben
illeszthető be a gyermekirodalomba.
Kosztolányi Dezső Szegény kisgyermek-ciklusa időben korábbi, és igazában nem is tartozik ide: a gyermekhang itt a szereplíra álcája. Néhány darabja azonban gyermekversként is kitűnő: Este, este… (ez hathatott József Attila Altatójára: "Szundít a karosszék" stb.), Jaj, az estét úgy szeretem, A sakk, A kis kutya, A játék. Egyik sem készült gyermekversnek, de téma, nézőpont, beleélés, hangvétel találkozása elég az önállósult, önmagukban is kerek, zárt részletek megértéséhez, természetesen a ciklus-kontextus jelentéstöbblete nélkül. Ilyen értelemben teljes értékű, kitűnő gyermekversek ezek, sőt: az egész magyar klasszikus anyag legmodernebbjei közé sorolja őket a lélektani-költői szemléletük, az ámuló-gyermeki látás bravúrja.nJegyzet Cs. Nagy István, Gyermek- és ifjúsági irodalom. Egységes jegyzet. Kézirat, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1998, 106 (Tanárképző és Tanítóképző Főiskolák). Az itt kifejtett gondolatokat Illés György saját könyvében a szövegegyezés szintjén sűríti: "Kosztolányi Dezső Szegény kisgyermek ciklusa nem tartozik ide. Néhány darabja azonban gyermekversként is kitűnő: Este, este…, Jaj, az estét úgy szeretem, A sakk, A kis kutya, A játék. Az ámuló-gyermeki látásmód bravúros alkotásai. Az Este, este… hatással lehetett József Attila Altatójára: »Szundít a karosszék« stb." (In Illés György, A magyar ifjúsági irodalom kézikönyve, Budapest, Dekameron Könyvkiadó, [2012], 119.)
Hétköznapok a gyermekmegőrzőben (1989–2000)
Lator László 1989-ben a ciklusnak azon édeskés hangulatára figyelmeztet, amelyre
húsz évvel később majd Térey János is felfigyel.
De mintha máris túlhangsúlyoztam volna a Kosztolányi-vers természetességét. Hiszen oly hibátlanul tiszta rajzú mondatait sokféle anyag színezi. Hiszen olykor nagyon is modoros, mesterkélt, magakelletően stilizált. Felesleges is mondanom, hogy elsősorban a szecessziós ízlésnek olyan elandalodva hódoló kötetére, A szegény kisgyermek panaszaira gondolok. Arra a kimódoltan naiv gyermekhangra, amely a gyermeklélek addig kevéssé ismert homályos képzeteiről, ijesztő szakadékairól beszél. Nemegyszer túl is játssza az érzelmeit. Néha olyan rikítóan, hogy már közömbösíti a túlságig édes anyagot.nJegyzet Lator László, A Kosztolányi-dallam, Kortárs, 1989/5, 133.
Tandori Dezső 1990-es esszéjében már az élhetőség
szemszögéből foglalkozik a ciklussal, megpendítve a Lator László által szóba
hozott édesség-metaforát is.
Az élhető líra-elemekről szólván, hadd említsük általánosságban most csak annyit: nem idézhetőségek gyűjteményére gondolunk az élhető elemek (a legközelebbiül ilyenek) keresgélésekor; hanem hogy "ma" és "itt", s "nekünk" mi látszik – engedtessék ennyi szóváltozat, játék – éltetőnek a költészetből, méghozzá valami azonnalisággal; mi kész rá, hogy készségünk legyen, sőt, már ilyenné fejlődött légyen netán; továbbá, hogy készséges mivoltunkban, ha lehet, erősítsük magunkat mind e dolgok terén. S hogy azt lássuk, mi egyéb dolgok kapcsolódnak közvetlenül, "magán a költészeten" túli érdekként, versolvasó és költészetkutató valónkhoz. Kosztolányi azok közé tartozik, akik mint ha legnagyobb bőséggel kínálnák ily anyagukat.A szegény kisgyermek panaszai, természetesen, kezdését, a "Mint aki a sínek közé esett…" alapképét kínálja elsőül. Emlékeztetnénk inkább a befejezés köztudat-lehetőségére: "Menj, kisgyerek. Most vége ennek is." Néhány (gyönyörű) átkötő-sor következik, bennük elengedhetetlen a túlzás a hiteles hatáshoz ("de én előttem már semmi van"; s vajon túlzásnak nevezhető-e bármely hiteles költői helyzetben ez a túl-kimondás; eldönthetetlennek érzem "ma"). S akkor, tehetetlenségi nyomatékkal támaszkodva az előző sorra, ez jön: "A semmiség. Még egynéhány merész év, / aztán a férfikor s a sárga vénség". A "még egynéhány merész év", s ezzel a tartalom-dallammal: lelkünk színpadának örök végszókészletébe tartozik. Merészelek ezzel a kopott hasonlattal élni, mert itt következik az, hogy: "Menj, édesem, bocsáss meg a dalosnak, / ki mostan a színpadra kényszerít…" Nem említve azt, hogyan tud Kosztolányi alaphangzatúan oly kétességeket – oly szívszorítóan aztán mindenkorig! –, mint a "menj, édesem", s más hasonlók, kiemelhetnénk, hogyan szerepel, annyi ikertárs mellett (más költők szereposztásaitól függetlenül, de nem önállóan) a "dalos", s ez a "bocsáss meg…" is olyan, hogy felülmúlni Szép Ernő tudja csak a Bocsássatok meg című vers-litániában. De József Attilánál a "mit érdekelne", Adynál a "cifra szolga" képzetkörének társa, sőt, egyszerre gúnyorosabb, elevenebb, mégis tudósabb társa ez a vonatkoztatás: "irígy szemek kereszttüze közé menj, / hadd nézzék benned, mi az irodalmi". Feloldhatatlan ellentét kifejezője ez a… tulajdonképpen "jajdulás". Ahogy minden anyagunk leghitelesebb, eredendő állapota áldozatul esik a közlés specifikumának. Már csak erre is ellen-esély aztán az öröklétkész állapot: ha bármi elér oda. Az ily helyeket (is) kutatjuk itt, sorra.Ha idő-közegben élni kényszerülő örökkévalóság-elemeknek szép, de nem önromboló paradox-állapota, hogy tartalmilag ellentmondanak egymásnak, méghozzá olykor homlokegyenest. Fokozódik az ily hatás, ha annyira jellegzetes helyen szerepel az egyik formálódás, mint a "Kisgyerek" zárulása: ahol a piacra vitt igazi való, a "kirabolt" életanyag (mintegy megszemélyesült élő) a szerzőnek is szégyene, maga is pironkodni kénytelen. Mezítlenül született, mezítelen megy, hát: "Menj, menj, szegény". (Megint ilyen alapkifejezés, édességrárakódás nélkül ott még!) S a "Bús férfi" végén: vagy majdnem ott: "Ordítsak-e? Hogy áll a buta kő is, / mely látta egykor győztes életem…" Merő ellentét az előbbiekhez képest. Boldog, aki hallgat, azaz: aki – csak "ami". Igaz, ezek olyan párhuzamosságok, melyeknek a nem is oly végtelenben már sejlik a találkozása. […] Egyáltalán figyeljünk fel rá, hogy a nagyobb ívű Kosztolányi-mondatokban, képekben, szakasz- vagy soregységekben, melyek ilyesként váltak örök-tárgyainkká, mennyi összetevő elem lelhető, melynek mindegyike legalább annyira végleges, "tökéletes", érvényhordozó, mint a teljesebb "egész", melyet egyebek között szolgál (is). Nyelvünk érintkezés-lehetőségének Kosztolányi így az egyik legemberközibb mestere, érintése – világian – "felszentel" dolgokat. (Közhasználatúvá tesz.)Nagy szervessége mindebben, hogy az, amit mondani akar, ugyanabból a szövetből van, mint az, amivel (ahogy) mondja. Erre egyre inkább rájövünk; az utóbbi évtized is hozott itt változást a felfoghatásnak. Észrevevődik, talán, most már minden eddiginél jobban – mert nem "mindennapi kenyérnek", vagy ellenkezőjének kell Kosztolányi a számunkra –, hogy az ő verseinek leglényegesebb szövődése alighanem a lény-köztiség, a megszólítás, s ez nem modor, nem kényszerű eszköz, hanem költészet-lényeg, mindennapi közvetlenség… s mint ilyen, maga a szinte megvalósíthatatlan.nJegyzet Tandori Dezső, Kosztolányi Dezső. (Az élhető líra III.), It, 1990/1, 23–26.
Karátson Endre, mintegy felvéve Margócsy István kesztyűjét, 1999- es, a Műhely hasábjain megjelent tanulmányában a záróversből
kikerekedő pszichológiai értelmezést helyezi a középpontba, a kisgyermek
halálára mint a ciklus alaphelyzetére irányítva a figyelmet.
Miért szegény a kisgyermek? Ami a versciklus lírai énjét illeti, ő első látásra azért tűnik fel sajnálatra méltónak, mert túlérzékeny, szorongó, beteges lény, akire időben, térben a halál leselkedik. Ha nagyon szükséges, hozzátehetem, ez a haláltól való védtelenség borít fátylat olyan nagyon is irigylésreméltó kiváltságaira, mint amilyen a titkok mélyebb tudása, vagy a létet átszínező képzelet adottsága. Ez utóbbiak ugyanis megszűnnek a gyerekkorral. Ez a megszűnés itt a gyerekkor végzete. Szimbolista felfogású verskötetről lévén szó, hangsúlyozni kell, hogy a halál, ami a gyereket fenyegeti, háromszoros: elviheti betegség, vár rá, mint mindenkire az emberi sors, ezenkívül jelképesen meghal akkor is, amikor a gyerekkor befejeződik. Ciklusa búcsúztató versében a költő a harmadik változatot hangsúlyozza, amely szerint a holt gyermek és a tovább tengődő felnőtt útja végleg elválik […][…]Menj, és panaszkodj, hogy az vitt piacra,ki tégedet legjobban szeretett,és kirabolva tiszta kis koporsód,most kinyitotta halott szemedet.Hullarablás irodalmi értékesítés céljából. Értelemszerűen képződik ez a morbid metafora a megszemélyesített gyerekkor lezárulása, "halála" alkalmából. És voltaképpen itt kerül kimondásra, hogy a kisgyerekben a kifosztott áldozatot kell sajnálni:Mondd, árva vagy és most lettél legárvább –picike koldus a föld kerekén –Meztelenül születtél, meztelen mégysz…Menj, menj, szegény.Keveset időzött a kritika a "szegény" jelző "síri" jelentésénél, noha ez jellegzetesen visszhangozza a Monarchia hátborzongató haláltoposzait. Kosztolányinál pedig a gyermekkel kapcsolatos felnőttábrázolás szemléletére tartósan kihat, amennyiben lehetetlenné teszi a nagy lelemény, a gyerekre támaszkodó, a gyerekkel összenövő, a gyerek képességei által kiteljesedő felnőttfigura magabiztos, rendszeres érvényre juttatását. Emberileg bármilyen megnyerő, irodalmilag bármilyen megragadó a szeszélyesen szabad, játékosan találékony, szépségre, iszonyra és paradoxonokra minden idegszálában fogékony szuperindividuum, zászlót bontani nevében lehetetlen, ha mindazt, ami őt az átlagos halandók fölé emeli, egy visszataszító visszaélés biztosítja. A szegény kisgyermek kriptáját nem lehet jó lelkiismerettel fosztogatni, a szegény kisgyermeket nem volna szabad kizsákmányolás céljából feltámasztani. Az a kisfiú, aki Az utolsó fölolvasásban Esti Kornélt a végzetes szállodaszobába vezeti, talán ezeknek a tiltásoknak a nevében bukkan elő. És ebből a szempontból nem meglepő, hogy Esti talányosan Kierkegaard szavával válaszol az orvosnak, ki azt kérdi, miért szed a barna üvegből valamiféle doppingoló szert:Azért – felelte Esti –, mert a földön meghalnak a gyermekek.Esti Kornélból és egyéb gyermek-felnőttekből különc és kivétel lett, nem pedig példakép. Egyik változatát képezik a novellista Kosztolányi életművében annak a sokféle szerepnek, amelyet a gyerekek és a felnőttek egymással kapcsolatban eljátszanak, s amelyet az erőviszonyok hullámzása, az erkölcsi esélyek eldönthetetlensége jellemez. A színpad, ahol fellépnek, zömében az életkorok kiszorítós játéka folytán lesz állandó feszültségű küzdőtér, látszatra merőben vitalista szemlélet megtestesítője. Paradox módon akkor lehet észrevenni az egzisztencialista szemlélet közelségét, ha a szimbolista "szegény kisgyermek panaszai" is idehallatszanak.nJegyzet Karátson Endre, Miért "szegény" a kisgyermek? A gyermek és a felnőtt ellentétének egysége Kosztolányi Dezső versciklusában és novelláiban, Műhely, 1999/5– 6, 82–83.
A ma született gyerek (2000–2013)
Tverdota György 2000-es Ciklusépítkezés a modern
költészetben című tanulmánya A szegény
kisgyermek panaszaival kapcsolatban a Margócsy István által
felvetett problémához, a ciklus kérdéséhez szól hozzá.
A ciklushoz tartozó költemények címadása nem mindig következetes, anélkül, hogy ez zavarólag hatna. Így A szegény kisgyermek panaszaiban a költő a vers kezdősorát olykor elválasztja a vers testétől, ezáltal a kezdő sor címként viselkedik: Mint aki a sínek közé esett… Olykor a kezdősor nem válik külön, s így az adott versnek nincs címe: És látom Őt, a Kisdedet, sőt, van köztes megoldás is. A kezdő sor nem válik külön, de csupán félsornyi terjedelmű, ezért egyúttal mintegy címhelyzetben is van: Este, este…, A kis mécs, Én félek. […][…]Az elmondottakból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a versciklus alapvetően mellérendelő, az összetevők autonómiáját és egyenrangúságát tiszteletben tartó kompozíciótípus, amelyben a kohézió ereje általában véve kisebb, kevésbé mélyre hatoló, mint a költemény és az azt alkotó részek közötti koherencia. Ennek a megállapításnak az érvényét a gyakorlat lépten-nyomon igazolja. Kosztolányi A szegény kisgyermek panaszai ciklusáról közismert, hogy a kötet első kiadása után, látva a könyv sikerét, számot vetve azzal, hogy a témáról még van további mondandója, a költő az új kiadásban tovább gyarapította a versek számát. […] A bővülő ciklus fogalma egyfelől azt jelenti, hogy a rövidebb és a hosszabb változat lényegi azonosságát (amelyet a cím változatlanul hagyása is jelez) nem tesszük kérdésessé, miközben az egész arculatának jelentős eltéréseit konstatáljuk. Másfelől pedig az egyszeri vállalkozás biztosította homogeneitást a bővítés nyomán az anyag belső megosztottsága váltja föl. […][…]A ciklust a variabilitás elve uralja. Darabjai ugyanarról a térről vagy folyamatról más időpontban készítenek felvételt. Ugyanazt a dolgot más aspektusból veszik szemügyre. Ugyanarról a dologról más hangnemben szólnak. Ugyanazt a helyzetet, jelenséget más módon mutatják be. Ugyanannak a nagyobb egységnek egészen más részletét tárják fel, mint amivel az előbbi darabban találkoztunk. A részek a ciklus egészére jellemző téma kifejtésében önállóságra és a ciklus többi darabjaival való egyenrangúságra tesznek szert. Egymással mellérendeléses viszonyban vannak. Ez a helyzet a ciklus darabjainak bizonyos fokú mozgásszabadságában is megnyilvánul. A ciklus darabjait az egész értelmének jelentős csorbulása, minőségének észrevehető romlása nélkül átrendezhetjük. A megszokás, a befogadási hagyomány ellenkezését az ilyen átrendezés kiválthatja, de tárgyi akadálya nincs annak, hogy egy másik hagyomány épüljön az átalakított sorrendre. […][…]Ha a kör alakzatára épülő hasonlatunkat erre az összevetésre alkalmazzuk, akkor a ciklus értelmében vett kör egymásra rajzolt ívekből épül föl, amely íveknek van közös szakasza, de van olyan szakasza is, amellyel a körvonal tovább húzódik. A ciklus "bőbeszédű" a vershez képest, az olvasó a befogadás során bizonyos türelmet gyakorol a darabokkal szemben, amelyekben igen sok mozzanat ismerős számára az előbbi darabok olvasása alapján. A szegény kisgyermek meglehetősen hamar jó ismerősünkké válik, s az újabb versek "csak" hozzátesznek valamit eddigi tudásunkhoz. A költemény esetén a kör ívei pontosan az előző ív végpontján kezdődnek és az új ív kezdőpontján befejeződnek.Redundancia a költeményen belül is előfordul. Az olyan versek, mint Ady Az ágyam hívogat című darabja szisztematikusan kiaknázzák az araszoló előrehaladásban rejlő lehetőségeket. Épp ez a példa mutatja azonban, hogy a versbeli ismétlődésnek feltétlenül stílusértéke van, míg a ciklusban az egyes versek részleges egybeesése természetes, s ezért nem figyelemfelhívó erejű. A téma tehát, amely elvontan azonos lehet a ciklus és a költemény esetében, gyökeresen másképpen viselkedik. A ciklus témája genusként lebeg az abból részesedő darabok fölött, míg a költemény részei nem képviselik önállóan azt a témát, amely az egészben testet ölt, hanem megvalósítják. A ciklus egy-egy darabja képviseleti funkcióban állhat a ciklus egésze helyett. A szegény kisgyermek panaszai ciklust például szemléltethetjük egy vagy néhány versével. A versből vett idézet ezzel szemben sohasem állhat az egész vers helyett. Az Ódából kiragadott részlet alapján az olvasóban nem alakulhat ki hiteles képzet arról, milyen is lehet az a mű, amelyből az idézetet vettük.nJegyzet Tverdota György, Ciklusépítkezés a modern költészetben, ItK, 2000/5–6, 624, 626, 633–634.
A ciklust is érintő, a lírai életmű egészét véleményező, provokatív utószót írt
Térey János a Palatinus 2007-es, általa válogatott Kosztolányi-verseskötete elé.
Már az utószó címe: Nem a cukrász jelzi a válogató
újraolvasási koncepcióját, a rejtettebb, de éppen rejtettségükben talán
frissebbnek megmaradt Kosztolányi-versek előtérbe helyezését.
2. Téli sportNem a cukrászra vagyok kíváncsi. Még kevésbé a zsonglőrre. Romlékonynak bizonyult a habcsók. A bűvésznél csak a bohócot díjaztam kevésbé azon az ócska porondon, amelyet cirkusznak hívtak, és amelynek csak kényszerű közönsége voltam, nagyon régen. Kosztolányi ezeket a szerepeket is parádésan, többet mondok, méltósággal játszotta el, maradandó érdemeket mégsem ilyen módon szerzett. Létezik ugyanis egy sportember, akiről József Attila beszél, és aki "fontos stratégiai magaslatokon siklik hótalpakon, űzi friss téli sportját; ritkán veszi elő a nagyágyút, de éppen az a Kosztolányi csodálatossága, hogy hólabdákkal is megvédi érzékeny hadászati pontjait az alaktalan és együttesében tartalmatlan anyag támadása ellen."Szóval, a síelő. Ő érdekel engem.3. PorA szemelgetés első felületes tapasztalata: öregszik a nyelv. Vastag porréteg ül azon a költői köznyelven, amelynek Kosztolányi a legékesebb, de ugyanakkor egyik legmodorosabb dialektusát beszélte az 1900-as években, amikor letette írói névjegyét. […] A régi klavíron a halál és a fiúcska dala szól, kicsit falsul és álságosan. Sokkal később vezérszólam lesz belőle a mindent betetőző szimfóniában. A kamaszra valló affektálás szerény előleg Kosztolányi férfikori halálverseinek sorozatához. Egyelőre csak halált játszik, pontosabban: évődik a kishalállal.A rostán az első etalon-könyvből, az 1910-es A szegény kisgyermek panaszaiból is fönnakad néhány dédelgetett kedvenc. Rendkívül porózusnak mutatja magát a felület a szigorú górcső alatt. Meglepően gyorsan elértéktelenedő szóvirágokat és avíttas futamokat is magába foglal a kötet bravúrosan létrehozott kerete. Réz Pál a Magyar Remekírók sorozatban a teljes ciklust közli (1985), Vas István a Magyar költészet gyöngyszemeiben körülbelül a háromnegyedét (é. n. [1957]). Úgy éreztem, akkor járok el igazságosan, ha elődeimnél sokkal szűkebb teret szabok – a méltatlanul hanyagolt versek javára.4. Négy etalonKerek egészként négy verseskönyv állja meg a helyét a tűzpróbán. Első az emlegetett Kisgyermek. Erősségei számomra a csúcspontok, paradox módon, hiszen zárt ciklus ez, és mint ilyen, példaértékűen szép és hiteles, erővonalai egyetlen irányba mutatnak. Sajnálatos ballasztja a korszak egyen-költőiségébe még túlságosan belesüppedő nyelvhasználat. Mintha Ady zivataros frissessége, a korai Babits márványszerűsége, Füst időtlen panorámája mellett féleredmény lenne ez a könyv – kilencven év távlatából.nJegyzet Térey János, Nem a cukrász. Kosztolányi Dezső verseiről, in Kosztolányi Dezső Válogatott versei, szerk. Térey János, Budapest, Palatinus, 1999, 207–209. A szövegbe illesztett idézet forrása: József Attila, Az istenek halnak, az ember él. Tárgyi kritikai tanulmány Babits Mihály verseskötetéről, Budapest, Az író kiadása, 1930, 12.
A posztmodern irodalom újraíró tendenciájának a Kisgyermek-ciklus versei is hivatkozási alapját jelentik. Több
költői és – furcsamód – prózai műben is felbukkannak a ciklus ismert verseire
vonatkozó, tudatos utalások. Orbán János Dénes többrészes versében számos
motívum idézi meg az eredeti ciklus teljességét.
A szegény kis panasz gyermekei
Dezsőnek, aki már nem nyafog miköztünk
Közénk esnek néha a sínek,
s a doktor bácsi jeges szemei
egész éjjel bámulnak a térképről.
Az órák összevissza vernek minket.
Nagymamánk magasba’ trónol fönn,
a kiskutya bőrén, míg anyuska régi
képe csak egy dalt zongorázik.
A kishúgunk mégis a legszebb
állat, habár az élet nem szoptatta,
és csak a bánat jegyezte el.
*
Apánk sintér. Imádkozik,
és megsimogat minden éjjel,
mielőtt elmegy. Majd az utcán
kutyák fejét loccsantja széjjel.
*
Már néha gondol ránk a szerelem,
és sajgó fejünk mellett hegedül,
és szájunkba csókolja a vérbajt,
és fehér lepedőnkre feketül.
[…]
*
A rút vért varangyosan megöltük.
A vonattal apánkon utazunk.
Húgunk a bánatnak se kell már.
Büszkén valljuk, hogy magyarok vagyunk.
n
Jegyzet Orbán János Dénes,
A szegény kis panasz gyermekei, in O.
J. D., Anna egy pesti bárban – versek
1993–1999, Budapest, Magyar Könyvklub, 2002, 18–19. A
szöveget a szerző engedélyével közlöm.
Veres Andrásnak A "homo aestheticus" – Kosztolányi Dezső vázlatos pályaképe című 2004-es
írása a ciklusra mint korai pályaszakasz két abszolút sikerének egyikére tér ki
(a másik a szerző szerint az 1913-as Modern költők
című műfordítás-gyűjtemény).
Míg első verseskönyve, a Négy fal között hasonlóképp küszködik a megismert élethelyzetek ürességével, akár a novellisztikája, addig a második, A szegény kisgyermek panaszai szerencsés módon talál rá a gyermekkori nézőpontban arra az optikára, amely méltán látja és láttatja a jelentéktelent is rendkívülinek, hiszen a kisgyermek kellő tapasztalatok és ismeretek híján tökéletesen ki van szolgáltatva környezetének, függő viszonyban tudja magát a legközönségesebb tárgyaktól is. A sötétség félelemmel tölti el, s minden titokzatos körülötte, a "kis mécs", az "ódon, ónémet, cifra óra", a különféle fényképek, s főként az emberek, akiknek érzelmi atmoszféráját csalhatatlan pontossággal rögzíti az "elfogulatlan" gyermeki megfigyelés: "Szegény anyám csak egy dalt zongorázik", "A húgomat a bánat eljegyezte".A látszólag pillanatnyi benyomások rögzítése mögött valójában egységes világlátás áll: a pszichoanalitikus felfogást (részben éppen Csáth Géza közvetítésével) magáévá tevő Kosztolányi szemében a tudattalan tartalma a legfontosabb, ez pedig a gyermeki élmények újraélésével válik hozzáférhetővé. A szegény kisgyermek panaszai a magyar irodalom legegységesebb világképű és hangnemű verseskötetei közé tartozik. Már itt úgy értelmezi Kosztolányi a gyermekkort, mint olyan teljességet, amihez képest a felnőtté válás elszegényedést, beszűkülést hoz. Ám egyik-másik versében leplezetlenül szerepet kap a gyermekkoron túli tapasztalat. A napraforgó szerelmi őrületét felvillantó kis remekmű Kosztolányi szűkebb pátriájának, Bácskának egyszerre parlagias és tragikus atmoszféráját képes érzékeltetni. […]A kötetet nyitó, Mint aki a sínek közé esett kezdetű vers pedig a gyermekkorára emlékező pozícióját jelöli ki. A költői megnyilatkozás rendkívüliségét a halál előtti pillanat megvilágosodásához hasonlítja. Egyúttal távlatot és viszonyítási keretet ad a gyermekkori nézőpontnak, amely alapvetően vitális érdeklődésű. Ebben a versében azt is sikerült elérnie, amit korabeli novellisztikájában nem: egyetlen metaforába sűríteni a létezés eredendően tragikus hangoltságát valló felfogását.nJegyzet Veres András, A "homo aestheticus". Kosztolányi Dezső vázlatos pályaképe, Literatura, 2004/3–4, 296–297.
A műút című irodalmi folyóirat 2010-ben jelentetett
meg egy nagyobb Kosztolányi-blokkot, amelyben több mű az akkor százesztendős
Kisgyermek-ciklusra utalt. Legmeglepőbb köztük
talán egy prózai szöveg, Ambrus Judit Isten mostan színes
tintákról című írása.
Isten, mint aki szegény, sínek közé esett, ült a pályaudvar szegletén és kéregetett. Délceg húgyszag felhőzte be, alatta kissé összenedvedzett, mégis anyagához mérten elegáns hálópapundekli, rajta koszfoltos, gyűrött, fojtón büdös kabát, azon meg egy tipp-topp, aznap lejmolt, rózsaszín-sárga paplan. Isten nem érezte nagyon ócskán magát, nem is volt rá ideje, egy percnyi se, a világot akár a dohányzástól féltő sms-nyi vagy csupánde úgy fáj e sok lánc egy röpima-árva twitterhossznyi. Koncentrálnia kellett ugyanis a potenciális donorokra, a pályaudvaron sétáló, a vonatokról le-felszálló, tetszetős, empatikus, érző szívűre teremtett teremtményeire. Mert, mint ismeretes, a jókedvű adakozót szereti az Isten, s valóban, sokkal kellemesebb volt a Jóistennek azoktól elfogadnia némi pénzadományt, akik nem káromkodva, de nem is szégyenkezve adtak abból, amijük volt, amihez Isten korábban hozzásegítette őket. A Teremtő egyébként apró, kockás noteszében, kis táblázatban a donorációs hajlam szerint osztályozta szeretett teremtményeit, hamar kiismerte őket, volt, aki képmutatásból, volt, aki valós segítőkészségből adott, volt, aki ezzel koptatta valamely unt bűntudatát, és volt, aki inkább szörnyethalt volna, mintsem hogy bárkinek, akár Istennek juttasson picókát abból, amit a sajátjának vélt. Volt, aki a fukarságát morális alapokra helyezte, volt, aki csak per hecc volt fösvény. Isten olykor nem a szemtől szembeni kéregetést választotta, inkább feltáblázta magát, nyolc éhező gyermekére, sürgős műtétjére, kifizetetlen gyógyszereire vagy azonnali utazására hivatkozva lejmolt, s ha kérése meghallgatásra talált, mindig tartózkodott az Isten fizesse meg formulától. Persze mindeközben, mondhatni, munkaszünetében Isten átalérezte tűnő, Andersen meséibe illő életét, de hiába gondolt olykor, idézem, miséző madarakra, számtalan titkú szobákra, idézem vége, ha fájdalmasakat kondult a gyomra az ürességtől. Hiába tudta, hogy olykor dal zeng, ha megüti a képet, asztalt, ha most spec. nem az az olykor volt, hanem a tiszta seb és nett ótvar ideje. S hiába zenélt anno az élet, a cipője, az aszfalt, ha a jelen rokonszenves adományaként vakaróznia kellett a tetvektől, melyek – meg kell engednünk persze –, szintén az ő szeretett és akár nagyrabecsült teremtményei is voltak.Mint a léggömb, idézem, szállani szeretett volna, végigszállani teremtettszép életén, idézem végre. Nem emlékezett, hogy került oda, abba a pályaudvari kies sarokba, talán a vodka tette ezt vele, a sör ambrózia helyett, talán a bűnös élet a makulátlan, a romlatlan helyett. Talán az égbolt ezüsthínárjaiba gabalyodott túlontúl bele, talán dévaj angyalkák citeráztak, diktálva egyre ostobább, nem an�- nyira szerencsés vagy ne-ítéljük-meg-milyen lépéseit. Hol hibázta el?, mit kellett volna másképp, máshogy?, snájdig igenek mikor kellettek volna a dekoratív nemek, takaros nemek a sikkes igenek helyett? Istent a kínhoz kötötték kemény kötelek, bizony kicsit sem lájkolta, hogy be van fonva minden oldalon, plusz nem is lelte szegény sehol a csomót, amelyet egy (vagy több) rántással meg kellett volna oldania.Künn az alkony álmokat hívott, idézte, álmokat, melyek Isten számára teljesen elérhetetlennek tűntek, idézte végre. Hogyan juthatott idáig?, tette föl az isteni, nem mindennapi, inkább mindenórás kérdést, milyen elegáns, könnyű kéz?, méhnél mindig elmésebb építész emelte lépcsők vezették egyre lejjebb, a majdnem teljes önfeladás mutatós kútmélységébe? Isten kicsiny ujjaival csendesen dobolt lágyan összeizzadt emlékein, de nem jutott előbbre, a romlás enyhén dohszagú, de mégis oly takaros útjára nem volt képes visszaemlékezni.Emlékei színes noteszlapjain a gyermekkora tűnt fel, menj, kisgyerek!, szivárgott el Isten száján a kiáltás, s magaemésztésbe oldódott a kegyes emlékezés. Szerencse, hogy sorstársai, akik persze nem voltak restek nap, mint nap átkaikba foglalni szegény Jóistent, szóval lottóötös, hogy a pályaudvar bősz clochard-jai nem ébredtek fel a sírásrívásra. Nem örültek volna, hogy kitakarta őket jóvágású álmaik paplanából, nem voltak ugyanis híresen jó megbocsátók. S persze még ennél is nagyobb szerencse, hogy nem tudták, ki kéreget mellettük, nézzetek rám lelkeim, a cipőm levásott!, milyen képességekkel és felelősséggel, szánjatok meg szíveim, rongyos a kabátom!, megáldott és megátkozott lény könyörög, kér, koldul, tarhál, lejmol velük, s talán olykor ellenük.Most vége ennek is, eredj, drága gyermek, édes kisfiam, sírdogálta szomorúan, a te utad a végtelenbe visz, de én előttem már a semmi van, szipogta a tőle telhető leghalkabban Isten, és egyre puhább nyöszörgésekkel hajóztatta bánatát, miközben érezte, elcigarettázott, szutykos tüdeje kiszakad a helyéről. Ha kiszakad, haddsza!, sóhajtotta a dacos Teremtő, s a köhögése hangorkánjában elhatározta, igenis a gyermekkor képeivel ringatja majd álomba magát. Oda tér vissza, ott fog elidőzni, azon pihenteti majd szép, súlyos gondokkal terhes fejét, az lesz kies, védett üdülőövezete.Titokban, az este teljes beállta után, mikor se nemzetközi gyors, se helyi interpici nem szelte át az idejét, mert hát mivégre is teremtette azokat az órákat?, miért terített meg anno a napnyugtának? – imádkozott. Nehezen talált rá megszokott imái kopott szavaira, de abban biztos volt, hogy látja Őt, a Kisdedet, aki fehérlő ingbe lépdel, idézet?, s úgy érezte, lopva rá tekint, s neki integet szőke fejével. Idézet vége? Arany gyertyácskát tartott keze és igen félve ült le mellé. Isten hallotta kacagni csöndesen és látta alvó, megkapóan szép fejét a mellén. Isten, mikor egészen biztos volt benne, hogy Istense látja, gyónt is és áldozott is neki, hiszen tudta, Ő a pap, az igaz, a szent, s bámulta is, mint egy ismeretlent.Nehéz volt persze Istennek ilyenkor úgy tennie, mintha közük nem volna egymáshoz, de tudta, jobb nem felfednie magát. Tudta, hogy minden teremtményének csak annyi, és olyan súlyú igazságot szabad feltárnia, amennyit az képes felfogni, befogadni, ami még bírható számára. A tudás nem annyira otthonos rémületébe pedig legkivált azt a lényt nem akarta hajszolni, akinek a képébe, illúziójába legalább kis időre belekapaszkodhatott. Isten, mint látnivaló, sokkal tapintatosabb létre rendezkedett be itt a Földön, vak tükrök lemezén, mint mikor az Égben döntött, határozott, rendelkezett bíbor lázban mások életéről.Isten, mikor a Kisded közelségét nem érezte, a pályaudvar esti patkányhomályában vetítette magának gyerekkora régvolt diaképeit, diázta az egészség- és a – mondják – valamiféle bizonyosság jól fésült korszakát. Egy kocka emlékeztette valakire, titkok hős tudójára, valakire, aki maga is csupa titok volt. Megpróbálta visszaidézni ezt a rejtélyes, az ő gyerek-mivoltához képest nagyon nem kétes egzisztenciájú emléklakót. Stemplizett, örömmel, hiszen, igen, eszébe szökkent, hogy olykor bizony támaszkodhatott szegény kisgyermekként bizonyos mankókra, de ettől persze rögtön könyvelhetnékje támadt, vajon adott-e festői, biztos vagy legalább reménykeltő mankókat a saját fia életéhez?, és nem mellesleg ellátta-e divatos vagy mégoly divatjamúlt mankókkal – messzire ne menjünk – az őt körülvevők életét? Csakhogy ez pokoltánc, az efféle kérdésekre adandó válaszok, az örökös miértek és miértnemek, úgyhogy inkább béke, part, rév, élet, ezek a szavak ugrottak be emlékei apró, frissmeleg süteményszagú gyerekszobájába. Majd szétnézett a voltak pirosló pipacsmezején, s nagy örömmel vette, mikor a múltak Andersen meséiből előtoppant kölyökkori szerelme.Isten sarki, már-nehezen-emlékszik-melyik utcai iskolájába hatvanan jártak, szilaj legénykék, picik és nagyok. S e hatvanak furcsa zavarában a sok között Isten is csak egy volt: Teremtő gyermek, kreatív tanítvány, problémás nebuló. Halmozottan hátrányos helyzetű diák. Finom festékszag áradt a régből, padok, hideg tapintású táblaszivacsok. Ez más volt természetesen, mint Isten otthonában, bús komédia, Isten lélekzet-visszafojtva, félve nézte, megilletődve diavetítette, amint hatvan picike, osztálytermi fejek egyszerre intenek, s egyszerre pislant százhúsz kis verébszem. Amerre nézett, mint egy rengeteg, kezek, kezek, újra csak kezek. Mint kócbabácskák a török bazárba, egy hűs terembe csöndesen bezárva, nyugtázta és diázta a nyuggerek, a panelről is lepattantak, a paplanlakók hűs, visszaemlékező, fess rezignáltságával Isten a régi képeket.Isten gyerekkorában természetesen sokszor álmodott színes tintákról. Legszebbnek nyilvánvalóan a sárga tűnt, sok levelet akart volna írni ezzel egy lánynak, az Andersen- mesebelinek vagy olykor, csak úgy a tréfa és a változatosság kedvéért másnak. De akart persze még sok másszínű tintát, bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat, és kellett volna még sok száz és ezer, és kellett volna még aztán millió: tréfás- lila, bor-színű, néma-szürke, szemérmetes, szerelmes, rikító, és kellett volna szomorú-viola és téglabarna és kék is, de halvány, akár a színes kapuablak árnya augusztusi délkor a kapualján. És akart volna még égő-pirosat, vérszínűt, mint a mérges alkonyat, és akkor írt volna, mindig- mindig írt volna. Kékkel húgának, anyjának arannyal: arany-imát írt volna az anyjának, arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal. És el nem unta volna, egyre-egyre csak rótta volna a sorokat, egy vén toronyba, szünes-szüntelen. Oly boldog lett volna, Isten, mennyire boldog. Kiszínezte volna velük az élet…Isten akkor is a színestintás gyerekkoráról ábrándozott, hagyjatok szaladni még, tündérekben hinni, mikor a mellette tanyázó másik clochard nyilván szintén épp a kölyökkoráról álmodtából felriadva fehér csészéből szelíden cigarettára gyújtott. A világítósmalackás, aznap lejmolt öngyújtóját azonnal sikerült felcsiholni, nem volt rajta gyerekvédő fehér tejet inni gomb. Isten örömmel látta, milyen remekül működik paplanszomszédja aznapi szerzeménye, s jót mosolygott a nap viccén, szeretem a láncot én, miszerint itt az idő az egészségre ártalmas dohányzással való szakításra. Ez a pompás direktíva de úgy fáj e sok lánc egy apácoid kinézetű asszony szájából röppent elé, aki viszont nagyvonalúan adott Istennek egy ötszázast, Isten fizetné meg.Isten épp a gondoskodó, nikotintól óvó hölgy szép szemén legeltette rövidtávú emlékeit, amikor lángok kezdték ölelni a gyermekkora színeit idéző paplant, lángok, de nem Wotan Brünnhildét-védő lángjai, inkább a bánatára harsogón felelő, a trombiták kövér, aranyló torkán egekbe zengő beethoveni orkánt felidéző tűznyelvek. Tagadhatatlan, az óvó szép szemek, melyekre épp főnixként visszamerengett, erőst emlékeztették az Andersen meséiből előlépő, vágyaiban sárga tintájú levelet kapó lányéra. Másként halálos csend és néma untság. Istent immár a délceg húgyszaggal elegy füstszag és egy kicsiny nietzschei mondat felhőzte be, alatta kissé összenedvedzett, mégis anyagához mérten elegáns hálópapundekli, rajta koszfoltos, gyűrött, fojtón büdös kabát, azon meg egy tipp-topp, aznap lejmolt, rózsaszín-sárga, angyali paplan. Cikázva lobbant soksok ferde kép, és látott, ahogy nem látott sose még, Isten mégsem érezte olyan nagyon rosszul magát, igaz, nem is volt rá ideje. Egy, a világot akár a dohányzástól féltő sms-nyi se, szánjatok meg, szíveim, egy árva twitternyi se.nJegyzet Ambrus Judit, Isten mostan színes tintákról, műút, 2010022, 10–11. A szöveget a szerző engedélyével közlöm.
A Kisgyermek-centenáriumra megsokasodnak az egyes
versekkel foglalkozó tanulmányok is. Az Alföld
októberben hozza Szép Orsolya Halálarcok című
tanulmányát, amely három vers, köztük az Ó, a halál
vonatkozásában vizsgálja a "halál és az én viszonyát" Kosztolányinál. A Látó című irodalmi folyóirat még áprilisban szervez
egy Kosztolányi-emlékestet, amelynek anyaga azután a decemberi számban jelenik
meg. Két megszólaló is foglalkozik A szegény kisgyermek
panaszai verseivel: Balázs Imre József A
rosszleányok – mondják – arra laknak kezdetűvel, Demény Péter pedig
a Menj, kisgyerekkel.
Balázs Imre József tanulmányának elején a ciklus egészének vonatkozásában emeli
ki és helyezi mai kontextusba a "világ sötét oldalának" megszólaltatását.
Kosztolányi nem megúszni akarta a világról való beszédet, amikor megpróbálta gyermekszemmel megmutatni azt. Egy kis elérzékenyülést és nosztalgiát persze elnézhetnénk neki, el is nézzük. De azt nem nagyon lehetne megbocsátani, hogyha egyoldalú lenne, s hogyha megpróbálná kizárni a világ bizonyos szeleteit az összképből csak azért, mert a ciklusban elvileg egy gyermek beszél. A kihívás már Kosztolányinál is ugyanaz, ami később Kertész Imre vagy Dragomán György gyermekszereplőinél: hogy a világ sötét oldalát hogyan lehet megjeleníteni egy friss nyelv és egy tájékozatlan perspektíva felől. A szegény kisgyermek panaszaiban ott a halál (sőt, a vers azt mondja róla: "mi ismerjük csak, pici gyerekek"). Ott a brutalitás, amikor a rút varangyot véresen megölik. Ott van, ahogy láthattuk/hallhattuk, a prostituált. És ott van mindenféle, a félelmek és az örömök, az élet nappali és éjszakai oldala együtt, mint amikor az Esti Kornélban összeszövetkezik két szerző, kikövetkeztethetőleg egy Kosztolányi és egy Esti vezetéknevű, és írnak egy négykezes könyvet, az Esti Kornélt.A gyermek a pszichoanalízis elméletének és gyakorlatának erős terjedése idején nem azt jelenti, amit korábban: Kosztolányinál, akárcsak Freudnál, érdekessé válik a körvonalazatlan gyermeki vágyak, a gyermeki szexualitás, a gyermeki halálképzetek vizsgálata.nJegyzet Balázs Imre József, A világ sötét oldalát (Kosztolányi Dezső: A rosszleányok – mondják – arra laknak), Látó, 2010/12, 7.
Szegedy-Maszák Mihály 2010-es Kosztolányi-könyvében A
versfüzér folyamatszerűsége szempontjából tekintette át Kosztolányi
lírai pályaképét. A korábbi értelmezésekkel is vitába szálló szerző szerint
A szegény kisgyermek panaszai
cikluskompozíciója a több vers összekapcsolódásának poétikai lehetőségeiben
költői zsengéi óta gondolkodó, és ebben zenei mintákat követő Kosztolányi első
nagy magára találása.
A szegény kisgyermek panaszai abban a formában,
ahogy az utókor ismeri, másfél évtizednél is hosszabb időszak termése. 1910-ben
még csak 34, 1923-ban már 64 részből áll e versfüzér. A huszadik század elején
megjelent magyar verseskönyvek közül kiemelkedő teljesítménynek tekinthető
Kosztolányinak ez a kötete. A Parnasse örökségétől az expresszionizmusig
többféle irányzattal összefüggésbe hozható, mégis kivételes egységet tudott
megvalósítani, s egyúttal Ady prófétikus írásmódjától és Babits nagyon eltérő
beszédmódokat megszólaltató első kötetének némileg már az újklas�- szicizmust
előrevetítő eklektikájától is merőben különböző költészetszemléletet
érvényesített. A Nyugat című folyóirat jelentőségét
bizonyítja, hogy indulásakor három olyan költőnek tudott szellemi hátteret
biztosítani, akiknek lényegesen eltért a költészetfelfogása.
Kosztolányié elválaszthatatlan a füzérszerű szerkesztésmódtól, amelynek A szegény kisgyermek panaszai a legkorábbi
megvalósulása. Tévedés azt hinni, hogy e kötetben "spontán esetlegességgel
követik egymást az egyes darabok" (Kiss 1998, 118), sőt az is félrevezető
állítás, mely szerint e verseskönyv "gyűjtőmedencéjévé lett az 1920-ig terjedő
költői fejlődés eredményeinek" (Szauder 1962, 7). Kosztolányi már egészen
fiatalon, 1901-ben "költeményfüzér" alcímmel látta el Sírvirágok címmel Reviczky emlékére írt versét. Föltehetően Robert
Schumann zenéje is hozzájárult ahhoz, hogy foglalkoztatta a füzérszerű
elrendezés. Tudtommal minden zeneszerző közül őrá hivatkozott a legtöbbször.
[…]
Föltehetően a töredék romantikus példáitól és Schumann ciklikus műveitől kapott
ösztönzést ahhoz, hogy különböző időben keletkezett szövegeiből utólagos
elrendezéssel hozzon létre olyan egységet, amely megnöveli, sőt átlényegíti az
egyes részeket.
n
Jegyzet Szegedy-Maszák Mihály, Kosztolányi Dezső, Pozsony, Kalligram, 2010, 51, 53.
Fecske Csabának 2012 májusában látott napvilágot a Bárka folyóiratban a ciklus ürügyén Kosztolányira emlékező
verse.
Szegény kisgyermek
In memoriam K. D.
Az élet szép, halálos élvezet,
Az Isten a távolban mennydörög,
egy percre megfogom, ami örök,
lepkéket, álmot, rémest, édeset.
És látom őt, a bájos kisdedet,
amint titokban rám tekint.
Nem tudja még, odalesz kincse mind,
Szemébe visszanézni nem merek.
Elvegyül benne álom és való.
Kezében harcra készen vár a kard,
s a sarokban a szilaj hintaló.
Jövődet tudni soha ne akard,
egy kisgyereknek más tudás való –
Elmédbe már a halál karma mart.
n
Jegyzet Fecske Csaba, Szegény kisgyermek – In memoriam K. D., Bárka,
2012/5, 4. A szöveget a szerző engedélyével közlöm.
Horváth Iván nemsokára megjelenő tanulmányában az Ómagyar
Mária-siralom elemzése kapcsán emeli ki Kosztolányi ciklusának
verstani újítását:
Az ÓMS versformájának egy másik megdöbbentő jellegzetessége az, hogy heterostrofikus: olyan versszakokból áll, amelyek különböző számban tartalmaznak verssorokat. […] A magyar líra a 20. századig majdnem kizárólag izostrofikus (vagyis: egyforma versszakokat egymás után rakosgató) jellegű volt. A 18–19. században előfordult ugyan néhány szonettkezdemény (közöttük nemigen emlegetjük az egyetlen sikerültet, Arany Naturam furca expellasát), de a heterostrofikus líra a fiatal Kosztolányi egyedi, többnyire heterostrofikus versformáiig (A szegény kisgyermek panaszai, 1910) és az ifjú Babits szonettjeiig, majd a nagy Baudelairefordításig (1923) lényegében váratni fog magára. Ady Új versei (1906), miközben a "magyar Ugar" fölemlegetésével, a "Mit bánom én, ha utcasarkok rongya" versnyitással és mással országos botrányt robbantottak ki, verstani szempontból – a műfordítások kivételével – még izostrofikusak voltak, akár a megelőző évszázadok magyar költészete. Bár Veres András (2012) a rejtett lelki indítékokat ajánlja a mai olvasóközönség figyelmébe, Kosztolányinak a politikai gyökerű Ady-kultusz elleni fellépésekor az általa hangoztatott, tisztán irodalmi szempontból is bőven volt mit sérelmeznie. Egy, mondjuk, 5 egyforma versszakból álló költemény eleve retorikai felépítésű (’mondanivalómat 5 fő részre osztom’), szemben az egyszeri lírai ihletet képlékenyen követő egyedi versforma folyékonyságával.nJegyzet Horváth Iván, Ómagyar szövegemlékek mint textológiai tárgyak, in "Valék siralm tudatlan…". Tanulmányok Árpád-kori szövegemlékeinkről, szerk. Kósa Csilla, Szentgyörgyi Rudolf, Budapest, ELTE Magyar Nyelvtörténeti, Szociolingvisztikai, Dialektológiai Tanszék, 2014. Sajtó alatt. A szöveg Veres András már többször hivatkozott könyvére utal: Kosztolányi Ady-komplexuma. Filológiai regény, Budapest, Balassi Kiadó, 2012.