AZ ESTI KORNÉL BEFOGADÁSTÖRTÉNETE
Az Esti Kornél recepciótörténetének ismertetését megnehezíti, hogy
az 1933-as kötetkiadás és az 1936-ban publikált Tengerszem egyik
ciklusaként közreadott Esti Kornél kalandjai között eltelt rövid
időszakot leszámítva az értelmezők többnyire együtt írtak az Esti
Kornél-jelenségről, olykor egyenesen párhuzamba állították a két szövegkorpuszt
egymással. Következésképpen csak az Esti Kornél kötetre, illetve
az ebben szereplő (fejezetek szerint tagolt) szövegekre összpontosítani a
figyelmet óhatatlanul utólagos és mesterséges szűkítést, elvonatkoztatást
jelent. A két szövegcsoport kompozíciós és kiadástörténeti szempontból magától
értetődőnek tekinthető elválasztását és megkülönböztetését a befogadástörténet
nem támogatja.
Az Esti Kornél kötet megjelenése idején nem kapott kisebb
figyelmet, mint A szegény kisgyermek panaszai, melyet szerzője és
a kritika egyaránt − akkor és sokáig − a legjellemzőbb műveként tartott számon.
De az Esti Kornélról szóló első kritikák színvonala alighanem
elmarad a sikeres verseskötet vagy a Kosztolányi szépprózai alkotásai közül
legnagyobb visszhangot kiváltó Édes Anna értő és élvezetes
recepciója mögött. Sőt mintha maga a szerző sem érezte volna szükségét annak,
hogy érdemben foglalkozzék ezzel a művével − az egyetlen kivétel a nagyhatású
költői ars poeticája, a maga pozícióját dacosan-játékosan vállaló Esti
Kornél éneke. Holott Kosztolányi szívesen nyilatkozott munkáiról
(alighanem az Édes Anna viszi el e tekintetben is a pálmát). Az
1933-as kötet esetében azonban be kell érnünk egy-két hivatkozásával. (Feltűnő,
hogy Kosztolányiné is milyen keveset ír regényes életrajzában az Esti
Kornélról – szemben az Édes Annával –, jóllehet a
fejezet címében együtt van kiemelve a két főszereplő.)
n
Jegyzet
Kosztolányi Dezsőné, Édes Anna – Esti Kornél = K.
D.-né, Kosztolányi Dezső, Budapest, Révai, 1938, 273.,
illetve 276. p.; Budapest, Holnap, 1990, 228., illetve 230.
p.
Mindenekelőtt Esti Kornél hasonmás voltának és a kötet műfajának
talányossága miatt volt zavarban a kortárs kritika, amiből a kései utódok is
örököltek valamit – talán ez az oka annak, hogy szokatlanul nagy számban
vállalkoztak a recepciótörténeti előzmények felmérésére.
n
Nem került be az olvasáskutatók horizontjába és vizsgálati
anyagába se. Azt is számításba kell venni, hogy a novella műfajának nem alakult
ki nálunk olyan értelmezői hagyománya, mint a verseskötetnek vagy a regénynek.
Az Esti Kornél értelmezésében és értékelésében bekövetkező
fordulat a hatvanas, illetve a hetvenes évek végéig váratott magára (ennek
történetét külön fejezetben tárgyalom). A nyolcvanas évektől viszont
ugrásszerűen megsokszorozódott az értelmezések száma, és napjainkban is tart az
Esti Kornél-szövegek diadalútja. Az utolsó évtizedekben általános meggyőződés
lett, hogy a kötet és a ciklus (együtt) szerzőjének legkiemelkedőbb szépprózai
teljesítménye, az életműnek − sőt a 20. századi magyar szépprózának is −
csúcsteljesítménye. Bár nem tárgya recepciótörténeti áttekintésemnek, szeretném
felhívni rá a figyelmet, hogy az Esti Kornél hatása számottevő a
szépirodalomra is,Jegyzet Néhány példa a legfontosabbak közül: Kiss Ferenc, Esti Kornél
és a Kosztolányi-novella, Irodalomtörténeti Közlemények,
1969. 1. sz. 47–62. p. = K. F, Az érett
Kosztolányi, Budapest, Akadémiai, 1979, (Irodalomtörténeti
könyvtár, 34.), 437–444. p.; Király István, Egy
magatartás anatómiája : Kosztolányi Dezső és Esti Kornél
(1-3.), Kortárs, 1985. 3. sz. (március), 110–122. p.; 4. sz.
(április) 92–107. p.; 5. (május), 120–132. p. = K. I.,
Kosztolányi : Vita és vallomás: tanulmányok,
Budapest, Szépirodalmi, 1986, 403–475. p.; Bori Imre,
A regényhős válsága – regényválság = B. I.,
Kosztolányi Dezső, Újvidék, Forum, 1986, 203– 233.
p.; Bónus Tibor, Kosztolányi és Babits mint
(egymást) olvasók : Kritikatörténeti kísérlet = A szerző neve :
DEkonFERENCIA IV. Szeged [in
Mojo], 1997. április 17–18., szerkesztette Fogarasi György
és Odorics Ferenc, Szeged, Ictus – JATE Irodalomelméleti Csoport, 1998,
(deKON–KÖNYVek, 11.) 173–229. p.;
Tanulmányok
Kosztolányi Dezsőről, szerkesztette Kulcsár Szabó Ernő –
Szegedy-Maszák Mihály, Budapest, Anonymus, 1998, (Újraolvasó), 291–325.
p.; Péczely Dóra, "E.S.T.I. – K.érdés" : az Esti
Kornél-szövegek kiadásának problémái = Tanulmányok
Kosztolányi Dezsőről, szerkesztette Kulcsár Szabó Ernő –
Szegedy-Maszák Mihály, Budapest, Anonymus, 1998, (Újraolvasó), 178– 187.
p.; Szegedy-Maszák Mihály, Kosztolányi
Dezső, Pozsony, Kalligram, 2010, 335–347. p. Itt említem
meg, hogy a Szegedy-Maszák Mihály könyvében "A hatástörténet vázlata" címmel
szereplő alfejezet korábbi változata eredetileg a jelen Krk. számára
készült.
n
továbbá az Esti
Kornél-történetek alapján születtek filmek, sőt már internetes blogokban is
megjelenik, s egy zenekar és egy kávéház is felvette nevét. Mindez szintén
megjelenik bibliográfiánkban, nem teljességre törekedve, csak a tájékozódást
orientáló célzattal. A továbbiakban igyekszem ismertetni a legfontosabb és
legtöbbet idézett, magyar nyelven megjelent szakirodalmat. Gyakorlatilag egy
válogatott szöveggyűjteményt kap kezébe az olvasó. Arra törekedtem, hogy minél
többet idézzek az érdekes megfigyelésekből és megállapításokból, – magam
igyekszem háttérben maradni, csak ott vállalkozom kommentárra, ahol ezt
feltétlenül szükségesnek tartom. (Természetesen a kiemelésekben és az arányok
kialakításában szerepet játszik az én elfogultságom is.) Talán az idézett
szövegrészek alapján az olvasó kedvet kap a teljes szöveg elolvasásához;
nyilvánvaló, hogy az idézetek nem helyettesíthetik az eredeti műveket.
Jegyzet Legfrissebb példája ennek Esterházy Péter
Esti című könyve (Magvető, Budapest, 2010.).
Itt is azt a módszert követem, amit az életmű kritikai kiadásának elsőként
megjelent kötete, az Édes Anna esetében alakítottam ki.
Munkatársam segítségével összeállítottunk egy irodalomjegyzéket, és ezzel
kezdjük a befogadástörténet ismertetését. Sajnos nem mondható teljesnek még a
magyar szerzők és kiadványok esetében sem. Az idegen nyelvű szövegek pedig csak
esetlegesen szerepelnek, de amiről tudunk, arról nem akartunk lemondani, mert
még így, hiányosan is segítik a tájékozódást. A bibliográfiát tagoltuk műfajok
szerint is (pl. külön csoportba kerültek a tananyagok és a kézikönyvek). Számos
olyan tétel szerepel, amelyben csupán utalás történik a regényre, de fölvettük,
mert ennek is lehet informatív értéke. Természetesen az ilyen szövegek nem
kapnak bemutatást a kommentár során.
1) [Nádas Sándor] [szerző nélkül], Magyar irodalom, Pesti Futár, 1929. 2. sz.
(január 15.), 8. p.
n
Jegyzet A Nyugatban – 1929. 1. sz. (január 1.) 21–34. p. –
megjelent Budapest, 1909 szeptember 10 című elbeszélés
ismertetése.
2) Zolnai Béla [szerző nélkül], Visszhang, Széphalom, 1929. 9–10. sz.
(szeptember-október), 339–340. (339.) p.
n
1930.
Jegyzet Az Újságíró című novella – a
későbbi Nyolcadik fejezet – genfi megjelenéséről. – Journaliste, [fordította
Edith Kubek], Revue de Geneve, 1929. június, 758–759. p.
4) [szerző nélkül], Csók : E héten indul meg a Napló uj folytatásos regénye,
Napló, 1930. 281. sz. (október 15.), 4. p.
5) [szerző nélkül], Az őrült leány csókja : Egy tizennyolcéves fiatalember
izgalmas éjszakai kalandja a gyorsvonatban, Napló, 1930. 283. sz. (október 17.),
3. p.
6) [szerző nélkül], „Parasztkaland” : Kosztolányi Dezső felolvasása, Rádióélet,
1932. 44. sz. (október 28.), 1844. p.
n
Jegyzet Kosztolányi Dezső felolvasta a
rádióban 1932. október 31-én a Parasztkaland című novelláját, mely az Esti
Kornél kötet Tizedik fejezete lett.
7) [szerző nélkül], Az elnök : Kosztolányi Dezső hosszabb novellája a Napló
regényrovatának legközelebbi szenzációja, Napló,1933. 17. sz. (január 17.), 2.
p.
8) Kardos Albert, A Nyugat helytelen helyesírása, Magyar Nyelvőr, 1933. 1–2. sz.
(január–február), 30. p.
10) [Bónyi Adorján] (b. a.), Kosztolányi Dezsőnek uj könyve jelent meg, a címe
„Esti Kornél”, Pesti Hírlap, 1933. 104. sz. (május 9.), 9. p. [Napi hírek
rovat]
11) [Hevesi András] (H. A.), Esti Kornél : Kosztolányi Dezső könyve, 8 Órai
Újság, 1933. 108. sz. (május 13.), 6. p.
12) Turóczi-Trostler, Josef, Der Erzähler Desider Kosztolányi, Pester Lloyd
Abendblatt, 1933. 108. sz. (május 13.), 6. p.
13) [Kállay Miklós] –s., Különös írások, Nemzeti Újság, 1933. 109. sz. (május
14.), 27. p. [Irodalom rovat]
14) [Kunszery Gyula] K. Gy., Kosztolányi Dezső: Esti Kornél, Élet, 1933. 10. sz.
(május 14.), 168. p.
15) [szerző nélkül], Kosztolányi Dezső: Esti Kornél, Nemzeti Újság, 1933. 110.
sz. (május 16.), 7. p.) [A kiadó könyvismertető hirdetése]
16) Kulinyi Ernő, Esti Kornél : Kosztolányi Dezső új könyve, Budapesti
Hírlap1933. 115. sz. (május 21.), 15. p.
17) [szerző nélkül], Kosztolányi Dezső: Esti Kornél, Reggeli Újság, 1933. 21. sz.
(május 22.), 6. p. [A kiadó könyvismertető
18) Kárpáti Aurél, Esti Kornél : Kosztolányi Dezső új könyve, Pesti Napló, 1933.
120. sz. (május 28.), 23. p. [Írók és könyvek rovat]
19) [Relle Pál] R. P., Kosztolányi Dezső: Esti Kornél, Magyar Hírlap, 1933. 120.
sz. (május 28.), 19. p.
20) Németh László, A hét napjai : Magyar kaleidoszkóp, Tanu, 1933. 5. (június),
294–303. (299–301.) p. = N. L. Kiadatlan tanulmányok, Budapest, Magvető, 1968,
1. kötet, 260–271. p.
21) [szerző nélkül] Kosztolányi Dezső: Esti Kornél, Literatura, 1933. 6. sz.
(június), 224–225. p. [Ezekről a könyvekről beszélnek rovat]
22) [Nádas Sándor] [szerző nélkül], Kosztolányi: Esti Kornél, Pesti Futár, 1933.
11. sz., (június 1.),9. p.
23) [szerző nélkül], Kosztolányi Dezső: Esti Kornél, Tolnai Világlapja, 1933. 24.
sz. (június 7.), 41. p.
24) Ijjas Antal, Kosztolányi Dezső: Esti Kornél, Vasárnap [Arad], 1933. 12. sz.
(június 11.), 236–237.
25) Kállay Miklós, Kosztolányi Dezső új könyve, Esti Kornél, Képes Krónika, 1933.
12. sz. (június 11.), 25. p. [Körutazás könyvországban rovat]
26) Ijjas Antal, Kosztolányi Dezső: Esti Kornél, Magyar Kultúra, 40. kötet 1933.
1. félév 11. sz. (június 15.), 515–517. p. [Irodalmi élet rovat]
27) Babits Mihály, Könyvről könyvre : Esti Kornél, Nyugat, 1933. 12. sz. (június
16.), 688–689. p. = B. M., Könyvről könyvre, Budapest, Szépirodalmi, 1973,
152–154. p.
28) Babits Mihály, Könyvről könyvre : Remekek hibáiról. Forma és tartalom,
Nyugat, 1933. 13–14. sz. (július 1–16.), 71–75. p. = B. M., Könyvről könyvre,
Budapest, Szépirodalmi, 1973, 155–157. p.
30) Kázmér Ernő, Esti Kornél : Kosztolányi Dezső uj könyve, Napló, 1933. 193. sz.
(július 16.), 28. p. [Irodalmi napló rovat]
31) [Szondi Béla] Szb., Kosztolányi Dezső: Esti Kornél, Magyar Ifjúság, 1933.
7–8. sz. (július–augusztus), 12. p. [Új könyvek
32) [Murányi-Kovács Endre] M. K. E., Kosztolányi Dezső: Esti Kornél, Független
Szemle, 1933. 6. sz. (szeptember), 9. p. [Szemle rovat]
33) Karinthy Frigyes, Esti Kornél, a költő – Kosztolányi Dezső, az ember :
Beszélgetés a Logody-utcában, Színházi Élet, 1933. 38. sz. (szeptember 10–16.),
34–36. p.
35) Czakó Tibor, Kosztolányi Dezső: Esti Kornél, Magyar Könyvbarátok Diáriuma,
1933. év 3. negyede 5–6. sz., 137. p. [Könyvek szemléje rovat]
36) Kovács László, Esti Kornél : Kosztolányi Dezső könyve, Erdélyi Helikon, 1933.
8. sz. (október), 599–603. p.
37) Járosi Andor, Esti Kornél : Kosztolányi Dezső könyve, Pásztortűz, 1933. 19.
sz. (október 15.), 364. p.
38) [Góra Lajos] (góra), Esti Kornél, Népszava, 1933. 251. sz. (november 3.), 4.
p. [Művészet irodalom rovat]
39) Haraszthy Gyula, Kosztolányi Dezső Esti Kornélja, Budapesti Szemle, 231.
kötet 673. sz. 1933. (december), 382–384. p.
40) Kerecsényi Dezső, Kosztolányi Dezső: Esti Kornél, Protestáns Szemle, 1933.
12. (december), 524–525. p. = Kerecsényi Dezső, Válogatott írásai, válogatta,
bevezeti és sajtó alá rendezte Pálmai Kálmán, Budapest, Akadémiai, 1979,
276–277. p.
41) Sauvageot, A. [Aurélien], Kosztolányi Dezső: Esti Kornél, Revue des Études
Hongroises, 1933. 3–4. sz., 388–389. p.
42) Kozocsa Sándor, Korunk társadalomszemlélete regényirodalmunkban, Napkelet,
1935. 2. sz. (február), 88–92. (91) p.
44) Császár Elemér – Alszeghy Zsolt – Szinnyei Ferenc, Jelentés a Weiss
Fülöp-jutalomról, Akadémiai Értesítő, 46. kötet 1936. 1. sz., 75–81. (79.)
p.
(november), 111–114. p. = N. A., A szélén behajtva : Válogatott írások, Budapest,
Magvető, 1973, 264–266. p.
50) Gyergyai Albert, A stílusa, Nyugat, 1936. 12. sz. (december), 438–443. p. =
Gy. A., A Nyugat árnyékában, Budapest, Szépirodalmi, 1968, 183–191. p
[Kosztolányi stílusa címen.]
51) Kovács László, Kosztolányi Dezső : 1885-1936, [Erdélyi] Helikon, 1936. 10.
sz. (december), 731–736. p.
53) Jékely Zoltán, A temetés : Részlet egy majdani memoárból, Pesti Napló, 1936.
289. sz. (december 18.), 4–5. p. = J. Z., A Bárány Vére, Budapest, Szépirodalmi,
1981, 181–185. p. [Esti Kornél utolsó útja : Részlet egy majdani mémoire-ból
55) Keresztury Dezső, Kosztolányi Dezső, Magyar Szemle, 1936. (28. kötet), 4. sz.
(december), 343–351. (346.) p. = K. D., Örökség, Budapest, Magvető, 1970.,
486–500. (489.) p.
57) Bevilaqua Borsody Béla – Mazsáry Béla, Kosztolányi Dezső = B. B. B. – M. B.,
Pest-budai kávéházak : Kávé és kávésmesterség : 2. kötet, Művelődéstörténeti
tanulmány, Budapest, Athenaeum, 1935 [1937!], 904–932. p. [További hivatkozások
a kötetben: 535, 541, 728, 860. p.]
60) Kozocsa Sándor, A magyar esztéta-lélek : Kosztolányi Dezső, Esztétikai
Szemle, 1937. 1. sz. (március), 14–22. p.
61) Illés Endre, Hatholdas rózsakert : Babits Mihály novelláskötete, Nyugat,
1937. 5. sz. (május), 357–359. p.
65) Kosztolányi Dezsőné, Édes Anna – Esti Kornél. Pen = K. D.-né, Kosztolányi
Dezső, Budapest, Révai, 1938, 273–277.
66) Szegzárdy-Csengery József, Kosztolányi Dezső, Szeged, Magyar
Irodalomtörténeti Intézet, 1938, (Értekezések a M. Kir. Ferencz József
Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Intézetéből, 18), 75–83. p.
68) Puskás Elemér, Kosztolányi Dezső és Itália, Budapest, Pázmány Péter
Tudományegyetem Olasz Intézete, 1940, 3–10. p.
69) Barta János, Vázlat Kosztolányi arcképéhez, Esztétikai Szemle, 1940. 1.
(január–március), 49–65. (64–65.) p. = B. J., Klasszikusok nyomában : Esztétikai
és irodalmi tanulmányok, Budapest, Akadémiai, 1976, 436–451. (450–451.) p.
70) Lőrincz László, Kosztolányi Dezső novellái, Erdélyi Helikon, 1943. 7. sz.
(július), 422–423. p. [Könyvek és írók rovat]
71) [szerző nélkül], Kosztolányi Dezső novellái, Élet, 1943. 27. sz. (július 4.),
529. p. [Könyvek rovat]
72) Gönczy Gábor, Kosztolányi Dezső: Novellák, Protestáns Szemle, 1943. 8. sz.
(augusztus), 249–251 p.
73) [Tormay Cécile] T., Kosztolányi Dezső novellái, Forrás, 1943. 9. sz.
(szeptember), 369–370. p. [Új könyvek rovat]
74) Örley István, Kosztolányi olvasása közben, Magyar Csillag, 1943. 19. sz.
(október 1.), 423–428. p.
76) Leszlei Mária, Kosztolányi Dezső novellái : Esti Kornél. Tengerszem, Forrás,
1944. 2. sz. (február), 246–247. p. [Új Könyvek rovat]
77) [Vass László] V. L., Kosztolányi Dezső novellái, Híd [Budapest], 1944. 3. sz.
(február 1.), 28. p. [Mit írnak, mit olvassunk
79) [Baróti Géza] B. G, Régi könyvek úr köntösben, Élet, 1944. 7. sz. (február
13.), 137. p. [Könyvek rovat]
80) Horváth Miklós, Kosztolányi Dezső: Novellák, Katolikus Szemle, 1944. 4. sz.
(április), 128. p. [Bírálatok rovat]
81) Zimándi Pius, Kosztolányi Dezső novellái, Magyar Kultúra, 1944. 8. sz.
(április 20.), 114., 127. p.
82) Kenyeres Imre, Novellák között : 3. Kosztolányi Dezső novellái, Diárium,
1944. 7. (július), 108–109. p.
83) Devecseri Gábor, Az élő Kosztolányi, Budapest, Officina, 1945, (Officina
könyvtár, 80–81). [Különösen: 26–27, 53. p.] = D. G., Lágymányosi istenek,
Budapest, Szépirodalmi, 1967, 210–211, 230. p.
85) Tersánszky Józsi Jenő, Nagy Árnyakról bizalmasan : Kosztolányi Dezső, Kis
Újság, 1949. 263. sz. (november 12.), 4. p.
86) Kardos László, Kosztolányi Dezső novellái = Kosztolányi Dezső válogatott
novellái, a válogatás Réz Pál munkája, a bevezető tanulmányt írta K. L., Csernus
Tibor rajzaival, Budapest, Szépirodalmi, 1954, 5–18. p.
87) Rónai, Paulo, Kosztolányi = Roteiro do conto húngaro, seleção, tradução e
notas de Paulo Rónai; revisão de Aurélio Buarque de Holanda Ferreira, Rio de
Janeiro, Serviço de
Documentação do Ministerio da Educação e Cultura, 1954, 123–124. (124.) p.;
Contos húngaros, Tradução, apresantação e notas biográficas de Paulo Rónai, Rio
de Janeiro, Biblioteca Universal Popular, 1964, (BUP Antologia), 115–116. p
88) Tamás Ernő, Kosztolányi Dezső válogatott novellái, Irodalmi Tájékoztató : A
Könyv melléklete, 1955. 2. sz.
89) Kosztolányi Dezsőné, Karinthy és Kosztolányi, Dunántúl, 17. sz. 1956. 3. sz.
(május–június), 60–67. p.
90) Heller Ágnes, Az erkölcsi normák felbomlása : Etikai kérdések Kosztolányi
Dezső munkásságában, Budapest, Kossuth, 1957. [Különösen: 37–38, 59–65, 96–97,
116–117, 132–133, 137, 141. p.]
92) Pándi Pál, Kosztolányi Dezső novelláiról, Élet és Irodalom, 1957. 24. sz.
(december 13.), 5. és 8. p.
94) Bóka László, Kosztolányi Dezső : Vázlatok egy arcképhez, Irodalomtörténet,
1961. 3. sz., 255–272. p. = B. L., Arcképvázlatok és tanulmányok, Budapest,
Akadémiai, 1962, 391–422. p.; B. L., Válogatott tanulmányok, válogatta és
szerkesztette Sík Csaba, Budapest, Magvető, 1966, 519–552. p.
95) Bóka László előadásának vitáján, összefoglalta Pálmai Kálmán,
Irodalomtörténet, 1961. 3. sz., 272–275. p.
96) Kántor Lajos, Kosztolányi Dezső = Kosztolányi Dezső, Az élet divatja :
novellák, jegyzetek, tollrajzok, előszó K. L., Bukarest, Irodalmi, 1963, 5–32.
(20–24.) p.; K. L., Alapozás
: Klasszikusok – kortársak : tanulmányok, esszék, Bukarest, Kriterion, 1970,
139–166. (157–160.) p. [Kosztolányi Dezső : Az írói pálya fő erővonalai
címmel.]
97) Réz Pál, Jegyzet = Kosztolányi Dezső Elbeszélései, Budapest, Magyar Helikon,
1965, 1287–1289. p.
98) Sőtér István, Kosztolányi Dezső, Kritika, 1965. 4. sz. (április), 26–34. p. =
S. I., Tisztuló tükrök : magyar irodalom a két világháború között, Budapest,
Gondolat, 1966, 131–146. p.; S. I., Gyűrűk : Tanulmányok a XX. századról,
Budapest, Szépirodalmi, 1980, 177–194. p.
99) Erőss László, Vázlatok egy Kosztolányi képhez, Kortárs, 1965. 7. sz.
(július), 1132–1139. (1137.) p.
101) Rónay György, Utószó = Kosztolányi Dezső, Esti Kornél, utószó R. Gy.,
Budapest, Szépirodalmi, 1966, (Olcsó könyvtár), 315–321. p.
102) Rossová, Anna, Dezső Kosztolányi : básník prózy = Kosztolányi, Dezső,
Balónek uletí, výbor a předmluvu Zuzana Adamová; přeložila A. R., Praha, Odeon,
1966, (Světováčetba), 7–15. (9–10.) p.
103) [Baróti Pál] (baróti), Kosztolányi Dezső: Esti Kornél, Utunk [Kolozsvár],
1966. 34. sz. (augusztus 26.), 6. p. [Új könyvek rovat]
104) Réz, Pál, Dezső Kosztolányi (1885–1936) = Kosztolányi Dezső, Le double : les
récits funambulesques de Kornél Esti, Traduit par Péter Komoly, Revu par Roger
Richard, Postface par Pál Réz, Budapest, Corvina, 1967, (Les auteurs
106) Kiss Ferenc, Esti Kornél és a Kosztolányi-novella, Irodalomtörténeti
Közlemények, 1969. 1. sz., 47–62. p. = K. F, Az érett Kosztolányi, Budapest,
Akadémiai, 1979, (Irodalomtörténeti könyvtár, 34.), 436–487. p. [Az
Esti-novellák címmel, kisebb módosításokkal.]
108) [Ferenczi László] L. Ferenczi, Dezső Kosztolányi: Le Double, Nouvelles
Études Hongroises, 1969–1970. 4–5. sz., 292–293. p. [Revue rovat]
109) Rónay György, Esti Kornél = R. Gy., A nagy nemzedék, Budapest, Szépirodalmi,
1971, 174–178. p. [Az 1966-os Esti Kornél kötet utószava, eltérő bevezetéssel és
kisebb változtatásokkal.]
110) Bori Imre, Kosztolányi Dezső regényei : Esti Kornél, Tanulmányok [Újvidék],
3. füzet 1971. 90–95. p.
112) Czére Béla, Két, érintkező pálya : Csáth és Kosztolányi = Petőfi Irodalmi
Múzeum évkönyve : 9. 1971–72, szerkesztette Baróti Dezső, Illés László,
Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum –Népművelési Propaganda Iroda, 1972, 219–233.
p.
113) Gachot, François, Egy elmúlt ország emlékei : 2. [rész], Irodalomtörténet,
1972. 1. sz., 86–115. (88–89.) p.
115) Belohorszky Pál, Tragikus öröklét a pillanatban : Gondolatok Kosztolányi
Dezső prózájáról, Világosság, 1972. 11. sz. (november), 677–683. p.
116) Kántor Lajos, A novellista tárgyai = Kosztolányi Dezső, Mátyás menyasszonya
: novellák, válogatta, az előszót és az életrajzi mutatót írta K. L., Kolozsvár,
Dacia, 1973, (Tanulók
117) Oplatka, Andreas, Nachwort = Ungarische Erzähler, Übersetzung aus dem
Ungarischen und Nachwort von, Zürich, Manesse, 1974, (Manesse Bibliothek der
Weltliteratur), 439– 456. (453–454.) p.
118) Szabó Ede, Kosztolányi novellái = Sz. E., Otthonunk a művekben, Budapest,
Szépirodalmi, 1974, 77–94. (82.) p.; Pisateli Vengrii : Ocerki, stat’i, esse,
Sóst. Z. Gerenöera, Moskva, Raduga, 1989, 301. p. [Novelly Kostolani
címmel.]
119) Zsilka Tibor, A szépirodalmi szöveg másodlagos információja = Zs. T.,
Stilisztika és statisztika, Budapest, Akadémiai, 1974, 38–45. (45.) p.
Dezső: Boldog, szomorú dal és Esti Kornél, Ötödik fejezet] = N. N. Á., 64 hattyú
: tanulmányok, Budapest, Magvető, 1975, 226–245. p.; N. N. Á., Szó és szótlanság
: Összegyűjtött esszék, 1., Budapest, Magvető, 166–182. p.
121) Bori Imre, A mítoszteremtő : Kísérlet, Üzenet [Szabadka], 1975. 2–3. sz.
(február–március), 87–91. (91.) p.
122) Bányai János, Beszéd és írás. A novellaíró Kosztolányi, Üzenet [Szabadka],
1975. 2–3. sz. (február–március), 104–108. p.
123) Hubert Éva, Az Esti Kornél motívum- és eseményrendszere, Tanulmányok
[Újvidék], 8. füzet 1975., 153–190. p.
124) Rónay László, Kosztolányi világképének kialakulása, Üzenet [Szabadka], 1976.
5. (május), 208–220. (210.) p. [Részlet az 1977-es Kosztolányi Dezső
monográfiából.]
125) Márványi Judit, A novellista Kosztolányi = Kosztolányi Dezső, Kulcs,
válogatta és a tanulmányt írta M. J., Budapest, Szépirodalmi, 1977, (Magyar
elbeszélők), 533–581. p.könyvtára), 5–26. (21–26.) p.
117) Oplatka, Andreas, Nachwort = Ungarische Erzähler, Übersetzung aus dem
Ungarischen und Nachwort von, Zürich, Manesse, 1974, (Manesse Bibliothek der
Weltliteratur), 439– 456. (453–454.) p.
118) Szabó Ede, Kosztolányi novellái = Sz. E., Otthonunk a művekben, Budapest,
Szépirodalmi, 1974, 77–94. (82.) p.; Pisateli Vengrii : Ocerki, stat’i, esse,
Sóst. Z. Gerenöera, Moskva, Raduga, 1989, 301. p. [Novelly Kostolani
címmel.]
119) Zsilka Tibor, A szépirodalmi szöveg másodlagos információja = Zs. T.,
Stilisztika és statisztika, Budapest, Akadémiai, 1974, 38–45. (45.) p.
Dezső: Boldog, szomorú dal és Esti Kornél, Ötödik fejezet] = N. N. Á., 64 hattyú
: tanulmányok, Budapest, Magvető, 1975, 226–245. p.; N. N. Á., Szó és szótlanság
: Összegyűjtött esszék, 1., Budapest, Magvető, 166–182. p.
121) Bori Imre, A mítoszteremtő : Kísérlet, Üzenet [Szabadka], 1975. 2–3. sz.
(február–március), 87–91. (91.) p.
122) Bányai János, Beszéd és írás. A novellaíró Kosztolányi, Üzenet [Szabadka],
1975. 2–3. sz. (február–március), 104–108. p.
123) Hubert Éva, Az Esti Kornél motívum- és eseményrendszere, Tanulmányok
[Újvidék], 8. füzet 1975., 153–190. p.
124) Rónay László, Kosztolányi világképének kialakulása, Üzenet [Szabadka], 1976.
5. (május), 208–220. (210.) p. [Részlet az 1977-es Kosztolányi Dezső
monográfiából.]
125) Márványi Judit, A novellista Kosztolányi = Kosztolányi Dezső, Kulcs,
válogatta és a tanulmányt írta M. J., Budapest, Szépirodalmi, 1977, (Magyar
elbeszélők), 533–581. p.
126) Rónay László: Kosztolányi Dezső, Budapest, Gondolat, (Nagy magyar írók),
1977. [Különösen: 244–262. p.]
127) Rónay László, Kosztolányi utolsó évei, Literatura, 1978. 1–2. 38–75. p. = R.
L., Szabálytalan arcképek, Budapest, Szépirodalmi, 1982. 167–229. p.
(május), 313–316. p.; Látóhatár, 1978. 7. sz. (június), 30–37. p. = O. G., Próza,
Budapest, Magvető, 1980, 280–288. p. [Kosztolányi címmel.]
129) Szegedy-Maszák Mihály, Esti Kornél = Valóság és varázslat: Tanulmányok
századunk magyar prózairodalmáról Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének
100. évfordulójára, szerkesztette Kabdebó Lóránt, Budapest, Petőfi Irodalmi
Múzeum – Népművelési Propaganda Iroda, 1979, 159–175. p.; Sz.-M. M., Világkép és
stílus : Történeti-poétikai tanulmányok, Budapest, Magvető, 1980, (Elvek és
utak), 466–497. p.; Kosztolányi Dezső, Kornél Esti : roman, Traduit du hongrois
par Sophie Képès; postface de Mihály Szegedy-Maszák, Paris, Éditions Ibolya
Virág, 1999, 319–358. p.; 2001.; 2002. [Postface : Les niveaux de signification
dans Kornél Esti címen, javított változat. Fordította Chantal Philippe.]
130) Kocziszky Éva, Kosztolányi Dezső: Esti Kornél, Acta Iuvenum : Tudományos
Diákköri Füzetek [Budapest, ELTE], 1978. [1979!] 2. sz., 157–158. p.
131) Dér Zoltán, Egy mű birtokbavétele : Beszélgetés Az érett Kosztolányiról
[Kiss Ferenccel], Üzenet [Szabadka], 1979. 12. (december), 753–757. p.
132) Szegedy-Maszák Mihály, Az Esti Kornél jelentésrétegei [Az Esti Kornél című
1979-es tanulmány bővített változata.] = Sz.-M. M., „A regény, amint írja
önmagát” : Elbeszélő művek vizsgálata, Budapest, Tankönyvkiadó, 1980,
(Műelemzések kiskönyvtára, 11.), 103–151. p.; Második kiadás, 1987.; Bővített
kiadás, Korona Nova, 1998, 80–115. p.
133) Kiss Ferenc, Esti Kornél évei, Irodalomtörténeti Közlemények, 1981. 5–6.
sz., 595–612. p. = K.F., „Fölrepülni
rajban…”, Budapest, Szépirodalmi, 1984. 7–61. p.; K.F., Kosztolányi-tanulmányok,
Miskolc, Felsőmagyarország, 1998, 76–132. p.
134) Hunyadi Brunauer, Dalma – Brunauer, Stephen, Transition to Shorter Fiction:
Esti Kornél = H. B, D. – B., S., Dezső Kosztolányi, München, Universität
München, 1983, 170–184. p.
135) Rév Mária, Szugyba sztrukturü turgenyevszkoj novellü v evropejszkoj
lityerature : Mopasan, Csehov, Krudi, Kosztolanyi = Hungaro-slavica 1983 : IX.
Internationaler slavistenkongress Kiev, 6–13. september 1983, herausgegeben von
László Hadrovics – Attila Hollós, Köln – Budapest, Böhlau – Akadémiai, 1983,
267–279.
136) Szabó Zoltán, A szecesszió stiláris sajátosságai Kosztolányi prózájában,
Irodalomtörténet, 1984. 2. sz., 388–418.
137) Németh G. Béla, Az elgondolhatatlan álorcái : Szerep és magatartás a kései
Kosztolányinál, Új Írás, 1984. 5. (május), 86–97. p. = N. G. B., Hosszmetszetek
és keresztmetszetek, Budapest, Szépirodalmi, 1987, 208–221. p.
138) Király István, Individuáletika – társadalometika : Egy fejezet a Kosztolányi
recepció történetéből, Valóság, 1984. 8. sz. (augusztus), 16–31. (22.) p. = K.
I., Kosztolányi : Vita és vallomás : tanulmányok, Budapest, Szépirodalmi, 1986,
352–380. (364.) p.
139) Németh G. Béla, Az önhitt ismeret ellenében : Az Esti Kornél szemléleti és
műfaji problémái, Új Írás, 1984. 10. sz.
(október), 81–88. p. = A rejtőző Kosztolányi : Esszék, tanulmányok, szerk. Mész
Lászlóné, Budapest, Tankönyvkiadó, 1987, 117–128. p.; N. G. B., Kérdések és
kétségek : Irodalomtörténeti tanulmányok, Budapest, Balassi, 1995. 117–125.
p.
141) Utasi Csilla, Az elbeszélés tudattalan rétegei, Tanulmányok [Újvidék], 17.
füzet 1984., 13–18. p.
142) Piszár Ágnes, Adalékok az Esti Kornél-novellák elbeszélő folyamatának
értelmezéséhez, Tanulmányok [Újvidék], 17. füzet 1984., 19–24. p.
143) Pozsvai Györgyi, Esti Kornél: beszélő vagy elbeszélő?, Tanulmányok
[Újvidék], 17. füzet 1984., 25–32. p.
145) Ádám Péter, En hongrois ou en toute autre langue = Kosztolányi, Dezsö, Le
traducteur cleptomane et autres histoires, texte français Maurice Regnaut en
collaboration avec Péter Ádám, Aix-en-Provence, Alinea, 1985, 135–139. p.
146) Fráter Zoltán, Előszó Kosztolányihoz = Számadás : Kosztolányi Dezső
születésének 100. évfordulójára, szerkesztette F. Z., Budapest, ELTE, 1985,
8–13. (12.) p.
148) Szörényi László, Kosztolányi regényeinek motiváló tényezői, Literatura,
1985. 1–2. sz., 87–100. (99.) p. = Sz. L., „Multaddal valamit kezdeni” :
tanulmányok, Budapest, Magvető, 1989, 230–249. (247.) p.
149) Zsoldos Sándor, Esti és Sárkány : Adalékok Kosztolányi Dezső és Somlyó
Zoltán barátságához, Acta historiae litterarum Hungaricarum, 22. sz. 1985.,
117–140. p.
150) Vajda Gábor, Esti Kornél szellemideje, Üzenet [Szabadka], 1985. 2–3.
(február–március), 141–151. p.
151) Podolszki József, Az ellentét-egység mint alkotói szemlélet és módszer az
Esti-novellákban, Üzenet [Szabadka], 1985. 2–3. (február–március), 152–156.
p.
152) Rónay László, A lírikus arcképe : Kosztolányi Dezső összes versei, Üzenet
[Szabadka], 1985. 2–3. (február–március), 157–151. p.
153) Pomogáts Béla, Kosztolányi-képünk változásai, Üzenet [Szabadka], 1985. 2–3.
sz. (február–március), 163–168. p.
156) Dombrovszky Ádám, A másik én : Kosztolányi és Esti Kornél, Hajdú-Bihari
Napló [Debrecen], 1985. 75. sz. (március
157) Király István, Kosztolányi Dezső : Befogadói élménybeszámoló, Jelenkor,
1985. 3. sz. (március), 245–256. (249–253.) p. = Király István, Kosztolányi :
vita és vallomás : tanulmányok, Budapest, Szépirodalmi, 1986, 15–21. p. [Az Esti
Kornél-minta című alfejezet.]
158) Király István, Egy magatartás anatómiája : Kosztolányi Dezső és Esti Kornél
(1-3.), Kortárs, 1985. 3. sz. (március), 110–122. p.; 4. sz. (április), 92–107.
p.; 5. (május), 120–132. p. = K. I., Kosztolányi : Vita és vallomás:
tanulmányok, Budapest, Szépirodalmi, 1986, 403–475. p.
159) Poszler György, A homo ludens hősiessége : Öt vonás Kosztolányi arcképéhez,
Jelenkor, 1985. 5. sz. (május), 465–470. p. = P. Gy., Az eltévedt lovas
nyomában, Budapest, Balassi Kiadó, 2008, 666–672. p.; P. Gy., Eszmék, eszmények,
nosztalgiák, Budapest, Magvető, 1989, 323–336. p.
160) Kiss Ferenc, A homo aestheticus és a korfeladatok, Életünk, 1985. 7. sz.
(július), 642–647. p. = K.F., Kosztolányi-tanulmányok, Miskolc,
Felsőmagyarország, 1998, 63–75. p.
161) Lengyel Balázs, Elemi szerkezetek Kosztolányi prózájában, Kritika, 1985. 7.
(július), 12–14. p. = L. B., Zöld és arany : Válogatott esszék, Budapest,
Magvető, 1988, 85–97. p.; Két sorsforduló : válogatott esszék, Budapest,
Balassi, 1998, 35–43. p.
162) Bori Imre, Kosztolányi Dezső száz esztendeje : 13. [rész], 7 Nap, 1985. 28.
sz. (július 12.), 31. p.
(november), 3–8. p. = A rejtőző Kosztolányi : Esszék, tanulmányok, szerk. Mész
Lászlóné, Budapest, Tankönyvkiadó, 1987, 7–15. p.
166) Németh G. Béla, Szerep, játék, föltételesség : Kosztolányi fölfogásának
néhány eleme, Új Írás, 1985, 11. (november), 18–25. (22.) p. = A rejtőző
Kosztolányi : Esszék, tanulmányok, szerkesztette Mész Lászlóné, Budapest,
Tankönyvkiadó, 1987, 16–27. (20.) p.; N. G. B., Hosszmetszetek és
keresztmetszetek, Budapest, Szépirodalmi, 1987, 222–231. (227.) p. [Kisebb
módosításokkal, Játék, feltételesség, keresés : Kosztolányi felfogásának néhány
eleme címmel.]
167) Bata Imre, Az Esti Kornél-novellák összefüggései, Új Írás, 1985. 11. sz.
(november), 33–42. p. = Kosztolányi-ünnep: születésének századik évfordulójára,
Budapest, Lapkiadó Vállalat, 1985, 33–42. p.
169) Szabó Miklós, Homo aestheticus és politikai konzervativizmus, Új Írás, 1985.
11. sz. (november), 63–68. p.
170) Temesi Ferenc, Esti Kornélról, porban fénylő, reggeli órán, Új Írás, 1985.
11. sz. (november), 105-106.p.
171) Szávai János, Très bien, princesse : Rendszertelen gondolatok Kosztolányi
humoráról, Új Írás, 1985. 11. sz. (november), 107–109. p.
(november), 148–153. p. = Kosztolányi-ünnep: születésének századik évfordulójára,
Budapest, Lapkiadó Vállalat, 1985, 148–153. p.
173) [Nyerges Judit] Ny. J., Emlékülés Kosztolányi Dezső születésének 100.
évfordulóján 1985. május 15-16., Hungarológiai Értesítő, 1984. 3–4. sz.,
290–292. p.
174) Madácsy Piroska, Kosztolányi Dezső francia kapcsolataihoz, Irodalomtörténeti
Közlemények, 1985. 4–5. sz., 533– 545. p. = M. P., L’esprit français autour de
la revue Nyugat : 1925-1935 : échanges intellectuelles franco-hongrois au XX.
siecle : Francia szellem a Nyugat körül : 1925-1935 : tanulmányok a XX. századi
magyar-francia értelmiségi találkozások köréből, Paris – Lakitelek, Éditions
Lettres Hongroises – Antológia, 1998, 245–263. p.
175) Bori Imre, A regényhős válsága – regényválság = B. I., Kosztolányi Dezső,
Újvidék, Forum, 1986, 203–233. p.
1935) = Kosztolányi, Dezső, Schachmatt : Novellen, aus dem Ungarischen von Jörg
Buschmann, Dorothea Koriath, Hans Skirecki; eine Auswahl von B. Sz., Budapest,
Corvina, 1986, 195–204. (199–202.) p.; 1999.
178) Wlachovský, Karol, Kosztolányi prózája a fordítás tükrében, Nagyvilág, 1986.
5. sz. (május), 732–735. p.
179) Dérczy Péter, Szindbád és Esti Kornél : Műfaj, szerkezet és világkép,
Literatura, 1986. 1–2. sz. 81–94. p. = Hungarológiai Közlemények [Újvidék], 69.
sz. 1986. 4. sz. (december), 301–312. p.
180) Gerold László, A „hűtlen hívség” elve és szerepe az Esti Kornél-novellákban,
Hungarológiai Közlemények [Újvidék], 69. sz. 1986. 4. sz. (december), 347–353.
p.
181) Utasi Csaba, Az Esti Kornél és a viszonylagosság, Hungarológiai Közlemények
[Újvidék], 1986. 4. sz., 355–359. p. = U. Cs, Vér és sebek, Újvidék, Forum,
1994, 32–38 p.
щастието [A szenvedés és a boldogság pszichológiája] = Костолани, Дежьо,
Целувкама : Избрани творбил,
184) Regnaut, Maurice, Kosztolányi és Esti Kornél : írni vagy meghalni,
fordította Ádám Péter, Új Írás, 1987. 2. sz. (február), 109–111. p. = Regards
sur Kosztolányi : Actes du Colloque organisé par le Centre interuniversitaire
d’études hongroises (Paris, 17-18 décembre 1985), Textes réunis publiés par
Bertrand Boiron, Paris – Budapest, A.D.E.F.O. – Akadémiai, 1988, 141–145. p.
[Kosztolányi auteur d’Esti: l’écriture ou la mort címmel.]
185) Pozsvai Györgyi, A Kosztolányi- és a Csáth-novellák párhuzama, Híd, 1987. 6.
sz. (június), 839–857. p.
186) Károlyi Csaba, Halálközeli létezésmámor : Az érett Kosztolányi
világlátásáról, Jelenkor, 1987. 7–8. sz. (július–augusztus), 677–680. (678.)
p.
: Actes du Colloque organisé par le Centre interuniversitaire d’études hongroises
(Paris, 17-18 décembre 1985), Textes réunis publiés par Bertrand Boiron, Paris –
Budapest, A.D- .E.F.O. – Akadémiai, 1988, 11–20. p.
188) Szegedy-Maszák Mihály, Esti Kornél comme anti-roman = Regards sur
Kosztolányi : Actes du Colloque organisé par le Centre interuniversitaire
d’études hongroises (Paris, 17-18 décembre 1985), Textes réunis publiés par
Bertrand Boiron, Paris – Budapest, A.D.E.F.O. – Akadémiai, 1988, 155–166. p.
189) Gál, Evžen, Tragický realista Dezső Kosztolányi = Kosztolányi, Dezső,
Přetvářka, přeložila Anna Rossová, Praha, doslov E. G., Praha, Mladá Fronta –
Naše Vojsko – Lidové – Nakladateství – Smena – Máj, 1988, 165–171. (168–170.)
p.
190) Magyarlaky Józsefné, Kosztolányi névválasztása novelláiban. = Névtudomány és
művelődéstörténet : A 4. Magyar Névtudományi Konferencia előadásai Pais Dezső
születésének 100. évfordulóján, szerkesztette Balogh Lajos et al, Zalaegerszeg,
Városi Tanács, 1989, 303–306. p.
191) Sebéné [Madácsy] Madácsi Piroska, Kosztolányi és Sauvageot, Hitel, 1989. 15.
sz. (július 26.), 53. p.
192) Szegedy-Maszák Mihály, Kosztolányi öröksége = Sz.-M. M., Márai Sándor,
Budapest, Akadémiai, 1991, (Kortársaink) 35–45. p.
193) Ventavoli, Bruno, Postfazione = Kosztolányi, Dezső, Le mirabolanti avventure
di Kornél, traduzione dall’ungherese e postfazione di Bruno Ventavoli, Roma,
Edizioni e/o, 1990, 149–155. (153–155.) p.
194) Hima Gabriella, Kosztolányi és az egzisztenciális regény : Kosztolányi
regényeinek poétikai vizsgálata, Budapest, Akadémiai, 1992. [Különösen: 7–12,
51–52, 117, 164–178. p.]
195) Sipos, Gyula, Double portrait : Kosztolányi/Karinthy : nouvelles traduites
du hongrois, Paris, Viviane Hamy, 1992, 10–11. p.
196) Kulcsár Szabó Ernő, Törvény és szabály között : Az elbeszélés mint
nyelvi-poétikai magatartás a harmincas évek regényeiben, Literatura 1992. 3.
sz., 227–255. (236–237,
245–247.) p. = Szintézis nélküli évek : Nyelv, elbeszélés és világkép a harmincas
évek epikájában, szerkesztette Kabdebó Lóránt – K. Sz. E., Pécs, Janus Pannonius
Egyetemi, 1993, 36–81. (52, 65–69.) p.
197) Kálmán C. György, A harmincas évek elbeszélő szövegei : terminológia és
tipológia, Literatura 1992. 3. sz., 256–268. p. = Szintézis nélküli évek :
Nyelv, elbeszélés és világkép a harmincas évek epikájában, szerkesztette Kabdebó
Lóránt – K. Sz. E., Pécs, Janus Pannonius Egyetemi, 1993, 82–101.p.
198) Horkay Hörcher Ferenc, „Őszinte szívjátékkal” : Esti Kornél
játékbölcseletéről, Orpheus, 1992. 9. sz. (szeptember), 103-115. p.
199) Csiszár Mirella, Itália-élmény a két háború közti magyar irodalomban = A
Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 13., szerkesztette Vadas Ferenc, Szekszárd,
Wosinszky Mór Múzeum, 1993, 247–313. (251, 257, 276, 307, 311.) p.
201) Olasz Sándor, Változatok az egzisztenciális regényre : Egy analógia
körvonalai: Kosztolányi és Németh László, Tiszatáj, 1993. 7. (június), 47–52.
p.
202) Tamás Ferenc, Az a csók és ez az út fölszentelte valamivé : Az Esti Kornél
harmadik fejezetéről, Pannonhalmi Szemle, 1994. 3.sz., 71–99. p.
203) Bárdos László, Utószó = Kosztolányi Dezső, Esti Kornél. Esti Kornél
kalandjai, az utószót írta Bárdos László, Budapest, Unikornis, 1995, (A magyar
próza klasszikusai, 23), 271–275. p.
204) Szegedy-Maszák Mihály, Kosztolányi nyelvszemlélete : A Magyar Tudományos
Akadémián 1994. április 18-án elhangzott székfoglaló előadás szövege = Sz.-M.
M., „Minta a
207) Balassa Péter, A bolgár kalauz = B. P., A bolgár kalauz : tanulmányok,
esszék, Budapest, Pesti Szalon, 1996, 7–15. p.
208) Palkó Gábor, Esti Kornél: Kosztolányi Dezső = Újraértett hagyomány,
szerkesztette Keresztury Tibor, Mészáros Sándor, Szirák Péter, Debrecen, Alföld
Stúdió, 1996, 24–41. p.; Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről, szerkesztette Kulcsár
Szabó Ernő – Szegedy-Maszák Mihály, Budapest, Anonymus, 1998, (Újraolvasó),
24–41. p.; P. G., A modernség alakzatai, Budapest, József Attila Kör –
Ulpius-ház, 2004, (JAK-füzetek, 134), 139–153. p.
209) Csokits János, Ha ő is én vagyok – melyikünk a másik? : Irodalmi
személyazonosság a bomlás korában, Új Forrás, 1996. 1. sz. (január), 16–21.
p.
210) Horkay Hörcher Ferenc, Az udvariasság filozófiája : 3. rész Utazás Abbáziába
: Kosztolányi Dezső: Esti Kornél, harmadik fejezet, Új Forrás, 1996. 1. sz.
(január), 57–63. p.
211) Nemesi Attila László – Szigetvári Csilla, Társalgási maximák és nyelvi
humor, Magyartanítás, 2006. 2. sz., 24–31. p.
212) Szitár Katalin, Költő-alakmás: a szó hőse : Kosztolányi: Esti Kornél,
Literatura, 1996. 2. sz., 167–188. p. = Sz. K., A prózanyelv Kosztolányinál,
Budapest, ELTE, 2000, (Asteriskos, 1), 193–213. p. [Kisebb változtatásokkal,
Író-alakmás: a szó hőse címmel.]
213) Bengi László, In memoriam Cornelii Esti : Az Esti Kornél Tizennyolcadik
fejezetéről, Literatura, 1996. 2. sz., 232– 245. p. = Tanulmányok Kosztolányi
Dezsőről, szerkesztette Kulcsár Szabó Ernő – Szegedy-Maszák Mihály, Budapest,
Anonymus, 1998, (Újraolvasó), 198-215. p.; B. L., Az elbeszélés kihívása,
Budapest, Fiatal Írók Szövetsége, 2000, (FISZ könyvek, 5) 7–27 .p.
214) Schiller Róbert, Esti Kornél entrópiája : beszélgetés Tóth Jánossal,
Természet Világa, 1996. 12. sz. (december), 561– 562. p. = S. R., Egy kultúra
között, Budapest, Tipotex, 2004, 142–150. p.
Gedächtnis : Zum achtzehnten Kapitel von Kosztolányis Esti Kornél, Berliner
Beiträge zur Hungarologie, 1997. 10. sz., 48–58. p. = Tanulmányok Kosztolányi
Dezsőről, szerkesztette Kulcsár Szabó Ernő – Szegedy-Maszák Mihály, Budapest,
Anonymus, 1998, (Újraolvasó), 216–223. p. [Az én exodusa és az emlékezet
iróniája : Kosztolányi: Esti Kornél, Tizennyolcadik fejezet címmel]
217) Németh G. Béla, Egy életszerető „nihilista”, Világosság, 1997. 8–9.
(augusztus–szeptember), 129–146. p. = N. G. B., Írók, művek, emberek, Budapest,
Krónika Nova, 1998, 5–25. p.
218) Tátrai Szilárd, Az elbeszélés határai : Kosztolányi Dezső: Esti Kornél
(különös tekintettel a Kilencedik fejezetre), Magyar Nyelvőr 1997. 3. sz.,
325–338. p.
219) Tamás Attila, A személyiség megjelenési formáinak változásai századunk
magyar irodalmában, Studia Litteraria, 35. kötet 1997., 103–124. p.
220) Bónus Tibor, Kosztolányi és Babits mint (egymást) olvasók : Kritikatörténeti
kísérlet = A szerző neve : DEkonFERENCIA IV. Szeged [in Mojo], 1997. április
17–18., szerkesztette Fogarasi György és Odorics Ferenc, Szeged, Ictus – JATE
Irodalomelméleti Csoport, 1998, (deKON–KÖNYVek, 11.) 173–229. p.; Tanulmányok
Kosztolányi Dezsőről, szerkesztette Kulcsár Szabó Ernő – Szegedy-Maszák Mihály,
Budapest, Anonymus, 1998, (Újraolvasó), 291–325. p.
221) Orosz Magdolna, Narratív struktúrák filmen és irodalomban avagy Esti Kornél,
a filmhős = Magyar jelrendszerek évszázadai, szerkesztette Voigt Vilmos és
Balázs Géza, Budapest
222) Péczely Dóra, „E.S.T.I. – K.érdés” : az Esti Kornél-szövegek kiadásának
problémái = Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről, szerkesztette Kulcsár Szabó Ernő –
Szegedy-Maszák Mihály, Budapest, Anonymus, 1998, (Újraolvasó), 178–187. p.
223) Menyhért Anna, Esti Kornél énekel-e? : A szerzőség kérdése Kosztolányi Esti
Kornél éneke című verse kapcsán, Jelenkor, 1998. 1. sz. (január), 56–64. p.;
[Esti Kornél énekel-e?
: A szerzőség kérdéséről Kosztolányi Esti Kornél éneke című verse kapcsán
címmel:] = Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről, szerkesztette Kulcsár Szabó Ernő –
Szegedy-Maszák Mihály, Budapest, Anonymus, 1998, (Újraolvasó), 37–46. p.; M. A.,
„Én”-ek éneke : Líraolvasás, Budapest, Orpheusz, 1998, 49–63. p.
225) András Sándor, Kosztolányi Dezső és a művészet öncélúsága, Kortárs, 1998. 9.
sz. (szeptember), 59–72. (65–71.) p.
226) Réz, Pál, D. Kosztolányi = La visita y otros cuentos. A propósito de D.
Kosztolányi y su obra, selección Vera Székács; traducción Irma Agüero; estudi P.
R.; Barcelona, Norma, 1999, 9–24. (21–22.) p.
228) Szegedy-Maszák, Mihaly, Postface : Les niveaux de signification dans Kornél
Esti, traduit du hongrois par Chantal Philippe = Kosztolányi Dezső, Kornél Esti
: roman, traduit du hongrois par Sophie Képès, postface de Mihaly
Szegedy-Maszák, Paris, Éditions Ibolya Virág, 1999, 320–358. p.; 2001.;
2002.
229) Dobos István, Az Esti Kornél önértelmező alakzatairól : Metafiktív olvasás
és intertextualitás, Alföld, 1999. 6. sz. (június), 55–79. p. = D. I., Az
irodalomértés formái, Debrecen, Csokonai, 2002, 177–206. p. [Metafiktív olvasás
és intertextualitás : Az Esti Kornél önértelmező alakzatairól címmel.]
230) Hafner Zoltán, Kosztolányi Dezső: Esti Kornél = Kosztolányi Dezső, Esti
Kornél, 1–2, az utószót írta H. Z., a szöveget gondozta Papp Csaba, Budapest,
Osiris, 2000, (Millenniumi könyvtár, 37.), 1. kötet 121–125. p.
231) Jelenits István, Kosztolányi Dezső novellái = J. I., Az ének varázsa,
Budapest, Új Ember, 2000, (Jelenits István összegyűjtött írásai, 2.), 154–158.
p.
232) Vincze Teréz, A csontváz hamvas bőre : Az adaptáció változatai Pacskovszky
József Esti Kornél csodálatos utazása és Szász János Witman fiúk című filmjében
= Adoptációk : Film és irodalom egymásra hatása, szerkesztette Gács Anna,
Gelencsér Gábor, JAK – Kijárat, 2000, 164–184. p.
233) Lengyel András, Az igazság-paradigma megrendülése, Forrás, 2000. 5. sz.
(május) 78–88. p. = L. A., Játék és valóság közt : Kosztolányi-tanulmányok,
Szeged, Tiszatáj, 2000, (Tiszatáj könyvek), 190–211. p.
234) Lengyel András, Genézis és kompozíció viszonya az Esti Kornélban :
Kosztolányi kísérlete az én-integritás bomlásának kompenzálására, Forrás, 2000.
6. sz. (június), 49–62. p. = L. A., Játék és valóság közt :
Kosztolányi-tanulmányok, Szeged, Tiszatáj, 2000, (Tiszatáj könyvek), 212–238.
p.
235) Tátrai Szilárd, Az elbeszélő „én” nyelvi jelöltsége : Kísérlet a perszonális
narráció szövegtani megközelítésére, Magyar Nyelvőr, 2000. 2.sz., 226–238.
p.
236) Harkai Vass Éva, Esti Kornél, az író-alakmás = H. V. É., A művészregény a
20.századi magyar irodalomban, Újvidék, Forum, 2001, 149–153. p.
237) Réz Pál, Kosztolányi Dezső novelláiról = Kosztolányi Dezső Összes novellái,
1–2, szerkesztette, előszó R. P., Szeged, Szukits, 2001–2002, 1. kötet, 5–9.
(8–9.) p.
238) Molnár Mariann, Az őrület metaforái Kosztolányi Dezső Esti Kornél című
művének 8. fejezetében, Literatura, 2001. 2–3. sz., 294–308. p.
239) Kovács Ilona, L’étrange modernité de Kosztolányi, Atelier du Roman, 25. sz.
2001. március, 19–27. p.
240) Szegedy-Maszák Mihály, Kosztolányi et la tradition stoicienne, Atelier du
Roman, 25. sz. 2001. március, 35–42. p.
241) Cucu, Sorin Radu, Povestirile lui Esti Kornél : un Babel de catifea, A Treia
Europă [Iaşi], 2001. 5. sz., 82–88. p.
242) Dobos István, A ,,jó író” és a ,,jó írás”… : Kosztolányi és Esterházy,
Üzenet [Szabadka], 2002. 1. sz. (tavasz), 159-165. p.
243) Varga Adriana, Esti Kornél and the Bulgarian Train Conductor, Hungarian
Studies, 2002. 1. sz., 63–87. p.
244) Péczely Dóra, Kor nélküli képek : Kosztolányi Dezső: Esti Kornél és
Pacskovszky József: Esti Kornél csodálatos utazása, Alföld, 2002. 10. sz.
(október), 72–80. p.
245) Szegedy-Maszák Mihály, Az újraolvasás kényszere: Esti Kornél, Alföld, 2002.
11. sz. (november), 88–101. p.
246) Szegedy-Maszák Mihály, A regényszerűség meghaladása : 1933 Kosztolányi
Dezső: Esti Kornél = Sz. M. M., A megértés
módozatai: fordítás és hatástörténet, Budapest, Akadémiai, 2003, 52–67. p.; A
magyar irodalom történetei : 3. 1920-tól napjainkig, szerkesztette Sz.-M. M. –
Veres András, Budapest, Gondolat, 2007, 230–244. p.
247) Krasztev Péter, Kalózkodás idegen vizeken = A bolgár kalauz, szerkesztette
Szvetla Kjoszeva, Budapest, Pro Schola Bulgarica Alapítvány, 2003, 5–11. p.
248) Keszler Borbála, A magyar írásjelhasználat és Európa, Magyar Nyelvőr, 2003.
1. sz. (január-március), 24–36. (33.) p.
249) Hima Gabriella, Az idegen-tapasztalat módozatai az Esti Kornél
utazás-történeteiben, Alföld, 2003. 3. sz. (március), 48–53. p. = Antropológia
és irodalom : egy új paradigma útkeresése, szerkesztette Biczó Gábor és Kiss
Noémi, Debrecen, Csokonai, (Antropos), 366–372. p.
Dezső: Esti Kornél, Hatodik fejezet : Problémavázlat a narratívák
szövegtipológiai megközelítéséhez, Magyar Nyelvőr, 2003. 4. sz.
(október–december), 389-406. p.
251) Pilo Boyl, Cecilia, Il doppio nella prosa di Kosztolányi e V. Nabokov,
Rivista di Studi Ungheresi, 2005. 4. sz., 197–205. p. [Kosztolányi Dezső Esti
Kornéljának és Nabokov Otčaânie című regényének Félix nevű főhősének
összehasonlító elemzése.]
252) Esterházy, Péter, Nachwort = Kosztolányi, Dezső, Ein Held seiner Zeit : Die
Bekenntnisse des Kornél Esti : Roman, Deutsch von Christina Viragh, Mit einem
Nachwort von Péter Esterházy, Berlin, Rowohlt, 2004, 298–303. p.
253) Haffner, Zoltán, Järelsõna = Kosztolányi, Dezső, Kornél Esti paljastamine,
Ungari keelest tõ lkinud Edvin Hiedel, Tallinn, Varrak, 2004, (20. sajandi
klassika), 195–200. p.
254) Tátrai Szilárd, Műfaj és stílus : Krúdy Gyula: Szindbád utazása és
Kosztolányi Dezső: Esti Kornél = Stílus és jelentés : Tanulmányok Krúdy
stílusáról, szerkesztette Jenei Teréz és Pethő József, Budapest, Tinta, 2004,
85–92. p.
255) Szilágyi Zsófia, A „feltámadó” Esti Kornél : Esti Kornél, Rév Zoli, Lemúr
Miki, Alföld, 2004. 1. sz. (január) 62–81. p. = Sz. Zs., A féllábú ólomkatona :
irodalmi mű-hibák, Pozsony, Kalligram, 2005, 160–188. p.; „egy csonk maradhat” :
Tanulmányok az 1920-as évek magyar irodalmáról, szerkesztette Hansági Ágnes et
al, Budapest, Ráció, 2004, 276–296. p. [Esti, Kornél (*1925 – †?) címen.]
256) Szilágyi Zsófia, Az irodalom rendőrei és a befejezett tény : Az
Aranysárkány-kézirat vizsgálatának tanulságai, Irodalomtörténet, 2004. 3. sz.,
402–420. (405–406.) p.; = Sz. Zs., A féllábú ólomkatona : Irodalmi mű-hibák,
Pozsony, Kalligram, 2005, 33–57. (37–38.) p. [A tökéletes szöveg illúziója :
Kosztolányi Aranysárkányának példáján címmel.]
257) Kalavszky Zsófia, Rezeda Kázmér a Puskint író Anyegint olvassa, Ex
Symposion, 46–47. sz., 2004. 43–52. p.
258) [Bíró-]Balogh Tamás, Esti Kornél elfeledett vallomása : Egy elfeledett
Kosztolányi-novella, Tiszatáj, 2004. 3. sz. (március), 10–12. p.
Dezső” : Az el nem készült „Mostoha” keletkezéstörténete, Holmi, 2004. 11. sz.
(november), 1401–1415. p.
260) Kaiser László, Kosztolányi Dezső és az Esti Kornél = K. L., Remekírókról,
remekművekről, Budapest, Hungarovox, 2005, 43–46. p.
261) Kutasi Kovács Lajos, Esti Kornél = K. K. L., Vasárnapok hétköznapok,
Veszprém, Laczkó Dezső Múzeum, 2005, 317– 319. p.
262) Kenyeres Zoltán, Párhuzamos történetek, 1933 : József Attila, Nyugat, Babits
Mihály, Kosztolányi Dezső, Új Dunatáj, 2005. 2. sz. (február), 20–46. p.; 3. sz.
(március), 5–35. p.= K. Z., Megtörtént szövegek : esszék, tanulmányok a 20.
századi magyar irodalomról, Budapest, Akadémiai, 2010, 187-239. p.
263) Horváth Iván, József Attila értekező prózájának hálózati kritikai kiadása és
az Eszmélet, Magyar Tudomány, 2005. 11. sz., 1431–1441. p.
264) Vatova, Penka, A bolgár kalauz – a nyelvi és az irodalmi kommunikáció
aspektusai, Menyhárt Krisztina fordítása, Haemus, 2005. december, 15–21. p.
265) Arany Zsuzsanna, „Lucifernek is neveztek…” : Kosztolányi
befogadástörténetének ideológiai vetületei = A kultúra átváltozásai: kép, zene,
szöveg, szerkesztette Szegedy-Maszák Mihály – Jeney Éva, Budapest, Balassi,
2006, 164–208. (181., 192., 201–207.) p.
267) Szávai, János, L’attente comblée : le 9éme chapitre de Kornél Esti, Cahiers
d’Études Hongroises, 13. sz. 2006. (július), 55–62. p.
269) Alcalde, Maxance, Une lecture cleptomane : Les nouvelles de Kosztolányi
aujourd’hui, Cahiers d’Études Hongroises, 13. sz. 2006. (július), 83–92. p.
270) Lleister, Judith, Aus dem Leben meines Doppelgängers : Dezső Kosztolányi
erzählt von weiteren „Abenteuern” des Kornél Esti, Neue Zürcher Zeitung, 2006.
265. sz. (november 14.), 25. p.
271) [Bíró-]Balogh Tamás, A kötetté formálás igénye : Az Esti Kornél
keletkezéstörténetéhez, Tiszatáj, 2006. 12. sz. (december), 81–91. p. = B-B. T.,
Álmodozók irkafirkája: irodalomtörténeti tanulmányok, Budapest, Pont, 2006,
33–51. p.
272) Babić, Sava, Kosztolányi Dezső és Danilo Kiš, fordította Sinkovits Péter =
Az emlékezés elevensége: Kosztolányi Dezső Napok a szülőföldön, szerkesztette
Hózsa Éva – Arany Zsuzsanna – Kiss Gusztáv, Szabadka, Városi Könyvtár, 2007,
(163–167. (164.) p.
273) Tandori Dezső, Kornél Minden Napszakra = Kosztolányi Dezső, Esti Kornél.
Esti Kornél kalandjai, az előszót írta T. D., Budapest, Partvonal, 2007, 1.
kötet, 7–13. p.
274) Arany Zsuzsanna, Szövegkiadási és értelmezési kérdések Kosztolányi
utóéletében, Erdélyi Múzeum, 2007. 1-2. sz., 115–122. p.
275) Arany Zsuzsanna, Kosztolányi Dezső írásai a Pesti Hírlapban, Nyelv- és
Irodalomtudományi Közlemények [Kolozsvár], 2007. 1–2. sz., 73–88. p.
276) Arrojo, Rosemary, Írás, értelmezés és a jelentés feletti hatalomért
folytatott harc: jelenetek három novellából, fordította Wertheimer Gábor,
Literatura, 2007. 1. sz., 57–71. p. [Az Esti Kornél Tizennegyedik fejezetének,
Franz Kafka Az építmény és Jorge Luis Borges A halál és az iránytű című
novelláinak összehasonlító elemzése.]
277) Takács Miklós, Egy regényalak kései karrierje : Kosztolányi Dezső Esti
Kornél novelláiról, Magyarul [Debreceni Egyetem], 2007., 7. p.
278) Lengyel András, A Kosztolányi-életmű kritikai kiadásának néhány előzetes
kérdése, Híd, 2007. 10. sz. (október), 76–85. p.
279) Dobayné Fenyvesi Ildikó, Műfaji összefoglaló. Műértelmezés = Kosztolányi
Dezső, Esti Kornél. Esti Kornél kalandjai, Budapest, Mérték, 2008, (Kötelezők
mértékkel), 361–374.
280) Kemény Gábor, A Nyugat stílusa – amely nincs, és mégis van = A Nyugat
stiláris sokszínűsége : a Nyugat születésének 100. évfordulója alkalmából a
2008. május 28-án Debrecenben tartott tudományos emlékülés anyaga, szerkesztette
Szikszainé Nagy Irma, Debrecen, Kossuth Egyetemi, 2008, (A Debreceni Egyetem
Magyar Nyelvtudományi Intézetének kiadványai, 87.), 9–16. (13–14.) p.
281) Tátrai Szilárd, A lírikus és az epikus Esti Kornél = A Nyugat stiláris
sokszínűsége : a Nyugat születésének 100. évfordulója alkalmából a 2008. május
28-án Debrecenben tartott tudományos emlékülés anyaga, szerkesztette Szikszainé
Nagy Irma, Debrecen, Kossuth Egyetemi, 2008, (A Debreceni Egyetem Magyar
Nyelvtudományi Intézetének kiadványai,
282) Peternai Andrić, Kristina, Bilieška o autoru = Kosztolányi Dezső, Kornél
Esti, S mađarskoga prevela Kristina Peternai Andrić, Zagreb, Hrvatsko filološko
društvo biblioteka književna smotra – Disput, 2008, (Na tragu klasika), 253–256
p.
283) Földes Györgyi, Miről beszél az esszé? : Írások Kosztolányiról, Helikon,
2008. 1. sz., 60–86. p.
284) Bíró-Balogh Tamás, „Költői atlétika ez” : Két fejezet az Esti Kornél
regényes keletkezéstörténetéhez, Ex Symposion, 2008. 6. sz. (november), 22-26.
p.
285) Érfalvy Lívia, Nyelviség és autopoézis : a költői önreflexió lehetőségei az
Esti Kornél-versekben = Hagyomány és kánon : a Nyugat első száz éve,
szerkesztette Czetter Ibolya, Juhász Andrea, Kovács Ágnes, Szombathely, Savaria
University Press, 2009, 96–110. p.
286) Bánki Éva, „A meghalni nem tudó bűn” : hard-boiled-hagyomány a magyar
irodalomban = Lepipálva : tanulmányok a krimiről, összeállította Benyovszky
Krisztián és H. Nagy Péter, Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 2009, 83–106. p.
287) Gintli Tibor, Anekdota és modernség, Tiszatáj, 2009. 1. sz. (január), 59–65.
p. [Krúdy Gyula művei és Kosztolányi Dezső Esti Kornél összehasonlító
elemzése.]
288) Bengi László, Saját szavak és idegen jelek Esti Kornél úti kalandjai során =
Az utazás szemiotikája, szerkesztette Balázs Géza – H. Varga Gyula, Eger, Líceum
Kiadó – Magyar Szemiotikai Társaság, 2010, 354–366. p.
290) Hózsa Éva, Nincs olyan Don Quijote, aki ne maradna egyedül : Kosztolányi
Dezső: Esti Kornél, Esti Kornél kalandjai és Esterházy Péter: Esti = Alteregó :
Alakmások – hamismások – heteronimák, szerkesztette Csányi Erzsébet, Újvidék,
Bölcsészettudományi Kar – Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium, 2010,
(konTEXTUS könyvek, 5.), 21–36. p.
291) Andrić Edit, Esti Kornél, avagy Kornel Večernji = Alteregó : Alakmások –
hamismások – heteronimák, szerkesztette Csányi Erzsébet, Újvidék,
Bölcsészettudományi Kar – Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium, 2010,
(konTEXTUS könyvek, 5.), 193–216. p.
292) Bedecs László, Jegyeket, bérleteket : A bolgár kalauz újraértelmezései,
Bárka, 2010. 2. sz., 23–26. p.
293) Szegedy-Maszák Mihály, Kosztolányi művei idegen nyelven, Prae, 42. sz. 2010.
2. sz., 5–12. (11–12.) p.
294) Arany Zsuzsanna, Fény és árnyék : A kettős én és a Gonosz kérdésének
megjelenése Kosztolányi néhány művében, Prae, 42. sz. 2010. 2. sz., 24–32.
p.
295) Bengi László, Regények, képeskönyvek, vonatok : Az Esti Kornél Harmadik
fejezetéről, Prae, 42. sz. 2010. 2. sz., 41–47. p.
296) Danyi Gábor, Tettet ért hazugság. Intenció, tettetés és kimondott szavak
Esti Kornél világában, Prae, 42. sz. 2010. 2. sz., 48–55. p.
298) Turi Tímea, Kosztolányi kamerája : Irodalom és újságírás viszonya a Pesti
utca írásainak tükrében, Tiszatáj, 2010. 3. sz. (március), 32–44. (33–35.)
p.
299) Pieldner Judit, Adaptációs stratégiák Pacskovszky József: Esti Kornél
csodálatos utazása c. filmjében, Látó, 2010. 7. sz. (július), 98–109. p.
300) Tóth-Czifra Júlia, Rész és egész : Kosztolányi Dezső Esti
Kornél-történeteinek geneziséről, Tiszatáj, 2010. 5. sz. (május), 64-76. p.
301) Balázs Imre József, Útban Bábel felé : Kosztolányi Dezső román nyelvű
recepciójáról, Bárka, 2010. 3. sz., 64–66. p.
302) Kollár Árpád, A csalás otthonossága : fordítás, (félre)értés, idegenség
Kosztolányi Esti Kornéljában = „Alszik a fény”: Kosztolányi Dezső és Csáth Géza
művészete, szerkesztette Bednanics Gábor, Budapest, FISZ – Ráció, 2010, 157–168.
p. Kézikönyvek, irodalomtörténetek, felsőoktatási jegyzetek (4)
303) Pintér Jenő, Kosztolányi Dezső, a prózaíró = Pintér Jenő Magyar
irodalomtörténete : tudományos rendszerezés 1–8:
n
A magyar irodaloma XX. század első harmadában 1–2,
Budapest, Franklin, 1941, 8/2, 730–737. (734., 737.) p.; P. J., Századunk magyar
irodalma, Budapest, Pintér Jenőné, 1943, 730–737. (734., 737.) p.
Jegyzet (4) Bibliográfiánk a
felsőoktatási jegyzetek tekintetében – e művek kiadási sajátosságai miatt –
nem törekszik teljességre. Bibliográfi ánk a felsőoktatási jegyzetek
tekintetében – e művek kiadási sajátosságai miatt – nem törekszik
teljességre.
304) Féja Géza, Kosztolányi Dezső = F. G., Nagy vállalkozások kora : A magyar
irodalom története 1867-től napjainkig, Budapest, Magyar Élet, 1943, 272–280.
(279.) p.
305) Fűr István, Kosztolányi Dezső = F. I., A magyar irodalom országútján,
Szeged, Szukits, 1948, 211–219. (218–219.) p.
306) Bóka László, A magyar irodalom története a két világháború között :
1919–1945, Budapest, Felsőoktatási Jegyzetellátó Vállalat, 1959, (Eötvös Loránd
Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar), 51. p.
307) Klaniczay Tibor – Szauder József – Szabolcsi Miklós, A modern magyar
irodalom kibontakozása = K. T. – Sz. J. – Sz. M., Kis magyar irodalomtörténet,
Budapest, Gondolat, 1961, 282–332. (319.) p.; 1965, 199–234. (226.) p.; A
kultúra világa
(1–8), a szerkesztő bizottság elnöke Köpeczi Béla, Budapest, Közgazdasági és
Jogi, 7. kötet, Magyar irodalom : A magyar nép története, 1965, 173–200. (194.)
p.
(1–3), főszerkesztő Benedek Marcell, Budapest, Akadémiai, 1963–1965, 1. kötet,
A–K, felelős szerkesztő Tamás Attila, 1963, 678–584. (679–680.) p.
309) Kiss Ferenc, Kosztolányi Dezső : A novellák : Alakmása: Esti Kornél = A
magyar irodalom története (1–6), főszerkesztő Sőtér István, 5. kötet, A magyar
irodalom története 1905-től 1919-ig, szerkesztette Szabolcsi Miklós, Budapest,
Akadémiai, 1965, 319–322. p.
310) Kiss Ferenc, Kosztolányi Dezső : Novellái = A magyar irodalom története
(1–3), 3. kötet, A magyar irodalom története 1905-től napjainkig, szerkesztette
Béládi Miklós, Bodnár György, Budapest, Gondolat, 1967, 159–161. p.
311) Pál György, Kosztolányi Dezső = Katona Béla – Margócsy József – P. Gy., A
magyar irodalom története 1905-től 1919-ig, szerkesztette Margócsy József,
Budapest, Tankönyvkiadó, 1968, (Tanárképző főiskolák), 141–154. (149–150.) p.
[1973-ig évente változatlan utánnyomásban.]
312) Pál György, Kosztolányi Dezső = Az irodalom története 1905- 1919 : egységes
jegyzet, szerk. Margócsy József, Budapest, Tankönyvkiadó, 1974, (Tanárképző
főiskolák), 211–226.
313) Hegedüs Géza, Kosztolányi Dezső = H. G., A magyar irodalom arcképcsarnoka
(1–2), Budapest, Móra, 1976, 2. kötet, 344–348. (346.) p.; Budapest, Trezor,
1992, 2. kötet, 593–596.
314) Keresztury Dezső, A magyar irodalom képeskönyve, Budapest, Magyar Helikon –
Móra, 1981, 260. p.
315) Tamás Attila, Kosztolányi Dezső : Regényei = A magyar irodalom története,
szerkesztette Klaniczay Tibor, Budapest, Kossuth, 1982, 299. p.
316) Szegedy-Maszák Mihály, Dezső Kosztolányi = European Writers : The Twentieth
Century, editor William T.H. Jackson, George Stade, New York, Scribner, 1983,
1231–1249. p.; 1991.
317) Görömbei András, Kosztolányi Dezső = G. A., A magyar irodalom rövid
történte, Helsinki, Helsinki Egyetem Finnugor Tanszék, 1992, (Castrenianumin
Toimitteita, 43; Folia Hungarica, 6), 97–100. (99.) p.
318) Rónay László, Kosztolányi Dezső = R. L., Erkölcs és irodalom : A magyar
irodalom rövid története, Budapest, Vigilia, 1993, 230–235. (233.) p.
319) Erdődy Edit – Magyar Miklós – Tverdota György, Kosztolányi Dezső = E. E. –M.
M. – T. Gy., Magyar irodalom a huszadik században, Budapest, NHK, 1992, 1.
kötet, Tanulmányok, 75–81. (81.) p.; General Press, 1995.
320) Bíró Zoltán, Kosztolányi prózája = B. Z., Két nemzedék : A magyar irodalom
két nagy nemzedéke a 20. században, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó –
Universitas, 2001, 95–98.
321) Czine Mihály, Kosztolányi Dezső = Cz. M., Magyar irodalom a huszadik
században, Budapest, Kortárs, 2001, 33–35.
322) Hima Gabriella, Kosztolányi Dezső = 21. századi enciklopédia : Magyar
irodalom, szerkesztette Borbély Sándor, Budapest, Pannonica, 2001, 233–242.
(235–236.) p.
323) Kelecsényi László Zoltán, Kosztolányi Dezső = K. L. Z., Atlasz : Magyar
irodalom, Budapest, Athenaeum 2000 Kiadó, 2001, 187 p.
324) Irodalmi lexikon : írók, költők, fogalmak, irodalmi alakok, főszerkesztő
Szabó Zsolt, Kisújszállás, Pannon-Literatúra, 2005, 164. p.
325) Gintli Tibor – Schein Gábor, Kosztolányi Dezső: Esti Kornél = G. T. – S. T.,
Az irodalom rövid története (1–2), Pécs, Jelenkor, 2007, 2. kötet, 295–298.
p.
326) Szegedy-Maszák Mihály, 1933: A regényszerűség meghaladása : Kosztolányi
Dezső: Esti Kornél = A magyar irodalom történetei : 3. 1920-tól napjainkig,
szerkesztette Sz.-M. M., Veres András, Budapest, Gondolat, 2007, 230–244. p.
327) Grendel Lajos, A modern magyar irodalom története : magyar líra és epika a
20. században, Pozsony, Kalligram, 2010, 147–148. p.
328) Gintli Tibor, Kosztolányi Dezső = Magyar irodalom, főszerkesztő G. T.,
Budapest, Akadémiai, 2010, 689–698. (697–698. ) p. Az Esti Kornél (1933) az
irodalomtanításban (5)
329) Alszeghy Zsolt – Brisits Frigyes – Sík Sándor, Kosztolányi Dezső = A. Zs. –
B. F. – S. S., A magyar irodalom története, 2. rész : A gimnázium és a
leánygimnázium 8. osztálya számára,
n
Budapest, Szent István
Társulat, 1942, 187–189. (187.) p. [a mű címének említése].
Jegyzet (5) Bibliográfi ánk a segédkönyvek
tekintetében – e művek kiadási sajátosságai miatt – nem törekszik
teljességre. A tankönyvek az első megjelenés sorrendjében szerepelnek és
csak az első kiadás évét tüntetjük fel.
330) Alszeghy Zsolt – Brisits Frigyes – Sík Sándor, Kosztolányi Dezső = A. Zs. –
B. F. – S. S., A magyar irodalom története, 2. rész : A katolikus gimnázium és a
leánygimnázium 8. osztálya számára, Budapest, Szent István Társulat, 1945,
187–189. (187.) p. [a mű címének említése].
331) Kanizsai-Nagy Antal, Kosztolányi Dezső : Prózai művei – Novellák = K.-N. A.,
Magyar irodalom : Irodalomtörténet, 3,
332) Mohácsy Károly, Kosztolányi Dezső : Prózai írások = M. K., Irodalom : a
szakközépiskola 3. osztálya számára, Budapest, Tankönyvkiadó, 1980, 263–265.
p.
333) Kardos Gézáné – Csákvári József, Az utolsó fölolvasás = K. G.-né – Cs. J.,
Irodalom : Ideiglenes kiegészítő tankönyv a gimnázium 3. osztálya számára,
Budapest, Tankönyvkiadó, 1981, 85–87. p.; [A villamosutazás és Az utolsó
fölolvasás című elbeszélések párhuzamos elemzése.]
334) Szegedy-Maszák Mihály, Esti Kornél = Sz.-M. M. et al, Irodalom : a gimnázium
3. osztálya számára, Budapest, Tankönyvkiadó, 1982, 360–368. p.
335) Mohácsy Károly, Esti Kornél = M. K., Irodalom : a középiskolák 3. osztálya
számára, Budapest, Tankönyvkiadó, 1992, 328–331. p.
336) Arató László – Pála Károly, Esti Kornél a „Vörös Ökörben” = A. L. – P. K., A
szöveg vonzásában 1. : Bejáratok : Irodalom, Budapest, Calibra, 1994, 7–12.
p.
337) Arató László – Pála Károly, Egy másik villamos = A. L. – P. K., A szöveg
vonzásában 2. : Átjárók : Irodalom, Budapest, Calibra, 1994, 187–188. p.
338) Madocsai László, Esti Kornél = M. L., Irodalom a középiskolák 3. osztálya
számára, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996, 232–234. p.
339) Rónay László, Esti Kornél = R. L., Irodalom : a középiskolák 3. osztálya
számára, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996, 195–196. p.
340) Arató László – Pála Károly, Két Kosztolányi novella : Április bolondja és az
Esti Kornél Tizedik fejezete = A. L. – P. K., A szöveg vonzásában 3. : Kitérők :
Irodalom, Budapest, Calibra, 1999, 210–211. p.
341) Eisemann György – H. Nagy Péter,– Kulcsár–Szabó Zoltán, Esti Kornél novellák
= E. Gy. – H. N. P.– K.–Sz. Z., Irodalom : tankönyv 16–17 éveseknek, Budapest,
Korona, 1999, 233–237. p.
342) Forgács Anna – Mayer József – Turcsányi Márta, Jellegzetes motívumok
Kosztolányi életművében = F. A. – M. J. – T. M., Irodalom 3. : Szövegek, képek,
információk, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1999, 290–292. (291.) p.
343) Szegedy-Maszák Mihály, Esti Kornél = Sz.-M. M. et al, Irodalom : a gimnázium
3. osztálya számára, Budapest, Krónika Nova, 1999, 308–313. p.
344) Tarján Tamás, Kosztolányi Dezső : A novellista = T. T., Irodalom tankönyv
13-14 éveseknek, Budapest, Korona, 1999, 110–111. p.
345) Domonkos Péter, Esti Kornél = D. P., Irodalom 3 : a négy- és hatosztályos
középiskolák számára, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2003, 224–226. p.
346) Madocsai László, Esti Kornél = M. L., Irodalom a középiskolák 11. évfolyama
számára, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2004, 272–274. p.
347) Pethőné Nagy Csilla, Esti Kornél Tizennyolcadik fejezet = P.-né N. Cs.,
Irodalomkönyv 11, Budapest, Korona, 2004, 448–455. p.
348) Pethőné Nagy Csilla, Esti Kornél Tizennyolcadik fejezet = P.-né N. Cs.,
Irodalomkönyv a szakközépiskolák 11. évfolyama számára, Budapest, Korona, 2005,
374–381. p.
349) Mohácsy Károly, Esti Kornél = M. K., Színes irodalom a középiskolák 11.
évfolyama számára, Budapest, Krónika Nova, 2007, 231–233. p.
350) Fűzfa Balázs, Kosztolányi Dezső : A prózaíró = F. B., Irodalom 11, Budapest,
Krónika Nova, 2008, 157–158. p.
351) Somos Béla – Hódi Gyuláné, Kosztolányi Dezső : A novellák és az Esti Kornél
= S. B. – H. Gy.-né, Irodalom 11. : Tankönyv, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó,
2009, 199–202. p.
352) Pethőné Nagy Csilla, Esti Kornél Tizennyolcadik fejezet = P.-né N. Cs.,
Irodalom 11 : Tankönyv, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2010, 367–373. p.
353) Mész Lászlóné, Kosztolányi prózája = M. L.-né, Tanári kézikönyv : A magyar
irodalom tanításához a középiskolák 4. osztálya számára, Budapest,
Tankönyvkiadó, 1971, 155–160.
354) Rónay László, Esti Kornél = Ötven nagyon fontos regény : műismertetés és
műelemzés, utószó Ungvári Tamás, Budapest, Lord, 1994, 218–223. p.; Budapest,
Lord – Pannonica, 1998, 218–224. p.
355) Arató László, A kétlelkű ember : Kosztolányi Dezső: Esti Kornél (1.fejezet.)
= A. L., Beavatás, Budapest, Keraban, 1995, 381–389. p.
356) Cselényi László, Kosztolányi: Esti Kornél = Cs. L., A nélkülözhetetlen 100
könyv, Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 1998, 206–207. p.
357) Jaczó Dániel, Kosztolányi Dezső Esti Kornél-novellái = 101 vers- és
novellaelemzés a kétszintű irodalom érettségihez, [szerkesztette J. D.],
Budapest, DFT Hungária, 2004, 34–36. p.; 2007., 79–81. p.
358) Pethőné Nagy Csilla, Tanmenetjavaslatok = P.-né N. Cs., Módszertani
kézikönyv : az irodalomkönyv 9–12. és az irodalomkönyv a szakközépiskolák
számára 9–12. című tankönyvcsaládhoz, Budapest, Korona, 2005, 352. p.
359) Petz György, Feladatgyűjtemény Madocsai László Irodalom a középiskolák 11.
évfolyama számára című könyvéhez, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2007, 135.
p.
360) Turcsányi Márta, Esti Kornél : Hatodik fejezet = T. M., Irodalom
középiskolai előkészítő : Szövegértés, szövegalkotás, szövegelemzés, Budapest,
Nemzeti Tankönyvkiadó, 2009,71–75. p.
Karinthy Frigyes, A véres kémény = K. F., Még mindig így írtok ti: Karinthy
Frigyes új karikatúrái, Kosztolányi Dezső előszavával, Budapest, Nyugat, (Nyugat
könyvek), 1934, 36–39. p.; K. F., Így írtok ti (1–2), Budapest, Szépirodalmi,
1963, 1. kötet, 108–111. p.
Fenyvesi Ottó, Halott vajdaságiakat olvasva : Kosztolányi Dezső, Kortárs, 2003.
8. sz. (augusztus), 7–12. p.
Harkai Vass Éva, atlantisz : süllyedő városok szigetek : versvázlat, Híd, 2007.
8. sz. (augusztus), 18–28. p.
Kovács András Ferenc, Élévations nocturnes : Esti Kornél – Éji Menyhért,
Jelenkor, 2008. 10. sz. (október), 1044–1045. p.
Császár István, Gyilokjáró, Budapest, Magvető,1985, (Rakéta regénytár), 186 p.
[regény, az író alteregója: Rév Zoli]
Garaczi László, Mintha élnél : egy lemúr vallomásai 1., Pécs, Jelenkor, 1995,
(Élő irodalom sorozat), 101 p.; Pompásan buszozunk! : egy lemúr vallomásai 2.,
Pécs, Jelenkor, 1998, 134 p.; Arc és hátraarc : egy lemur vallomásai, Budapest,
Magvető, 2010, 172 p. [regény, az író alteregója: Lemúr Miklós]
A Haemus (bolgárul Хемус) című kétnyelvű folyóirat 1999. évi 3. száma és a
Szvetla Kjoszeva szerkesztette A bolgár kalauz című antológia (Budapest, Pro
Schola Bulgarica Alapítvány, 2003, 119 p.): bolgár és magyar írók Esti Kornél
Kilencedik fejezetére rímelő írásai.
Borbély Szilárd, A bolgár kalauz : a magyarok lágy, furcsa nyelvén beszéltek,
Magyar Lettre Internationale, 43. szám, 2001–2002. Tél 6–9. p.
Nagy Abonyi Árpád, Tükörcselek, Zenta – Újvidék, zEtna – Képes Ifjúság, 2003,
(Vulkáni helikon), 114. p. [novellák]
[Bíró-]Balogh Tamás, Játszani Kosztolányit, Bárka, 2002. 5. sz.
(szeptember–október), 30–34. p. = Köszöntésformák. Ilia Mihály Tanár Urat
köszöntik tanítványai, szerkesztette Ócsai Éva és Urbanik Tímea, Szeged, 2005.
177–180. p.; Esti Kornél : A kalauz, Új Forrás, 2003. 4. sz. (április), 6–11.
p.; Esti Kornél : A kalauz, Új Forrás, 2003. 4.sz. (április), 6–11. p. = A
kalauz – Кондукторът, fordította Coneva Mina = A bolgár kalauz – Ђългарският
кондуктор, szerkesztette Szvetla Kjoszeva, előszó Krasztev Péter, Budapest, Pro
Schola Bulgarica Alapítvány, 2003, 25–40. p.; A török rokon, Bárka, 2003. 4. sz.
(július–augusztus), 14–20. p; Kernel Kálmán másodszor is eltűnik, Alföld, 2004.
7. sz. 23–33. p. = Körkép 2005, szerkesztette Sárközy Bence és Boldizsár Ildikó,
Budapest, Magvető, 2005, 7–23. p.; Múzsa és múzsa, Bárka, 2005. 4. sz.
(július–augusztus), 52–57. p.; Manusz Kristóf : Lengyel Andrásnak, Forrás, 2005.
5. (május), 56–59. p.
Halmai Tamás, Esti Kornél karácsonya. Esti Kornél új esztendeje, Új Forrás, 2006.
9. sz. (november), 26–28. p.
Pesti Kornél egy napja : Kosztolányi alakmása tizenkét mai változatban,
szerkesztette Bognár Antal, Prágai Tamás, Vincze Ferenc, Budapest, Napkút, 2007,
(Káva téka : Napút füzetek, 15.), 28 p. [novellák] Prágai Tamás, Pesti Kornél,
Budapest, Napkút, 2007, 349 p. [novellák]
Esterházy Péter: Esti, Budapest, Magvető, 2010, 405 p.; [Válogatott előzmények:]
Függő : Bevezetés a szépirodalomba, Budapest, Magvető, 1981, 184 p.; Esti Kornél
beszédet tart, Alföld, 2005. 5. (május), 3–10 p.; 6155 karakter, avagy Esti
Kornél biciklije, Műhely, 2007. 5–6. sz., 12–13. p.; Esti Kornél biciklije,
avagy a világ szerkezete, Jelenkor, 2008. 10. sz. (október), 1048–1055. p.; Esti
Kornél életei, Tiszatáj, 2010. 4. sz. (április), 3–8. p.
Le traducteur cleptomane, Párizs, Hotel Lutécia Színház, 1988. [Az Esti Kornél
novellákból készült Kosztolányi-adaptációról a Színház című folyóirat 1988.
júniusi száma tesz említést. – Mihályi Gábor, Félhomály a divat : Párizsi
színházi beszámoló.]
Kosztolányi Dezső: Esti Kornél, tv-játék, 19 perc = Röhög az egész osztály,
Televideó, 1993, színes VHS-videókazetta, 75 perc
Esti Kornél csodálatos utazása, nagyjátékfilm, írta és rendezte Pacskovszky
József, 1994, 98 perc. [A film több Kosztolányi-szöveget adaptál töredékesen,
többek közt a csókról és a bolgár kalauzról szóló Esti Kornél-fejezeteket.]
Simon mágus, nagyjátékfilm, írta és rendezte Enyedi Ildikó, 1999, 92 perc. [A
film hangsúlyos jeleneteiben a főhős többször kerül olyan helyzetbe, mint Esti
Kornél a bolgár kalauzzal.]
Ha az Esti Kornél kötet egyes szövegeire is kiterjesztjük
áttekintésünket, mintegy előtörténetként foghatjuk fel az 1933-as kötet kiadását
megelőző időszakot. Az 1929-es nyitást az indokolja, hogy kutatásaink szerint
elsőként visszajelzést a Nyugat 1929. január 1-jei számában
közölt – 1909 szeptember 10 című – elbeszélés (a kötet későbbi
Ötödik fejezete) kapott. Nádas Sándor hívta fel a figyelmet a
novellára, az aktuális Nyugat számot méltatva a Pesti
Futár lapszemléjében: "Ugyanebben a Nyugat-számban Kosztolányi
elbeszélése, melynek 1909 szeptember 10 a címe, igen kitűnő, dicséretet
érdemel." − [Nádas Sándor] [szerző nélkül], Magyar
irodalom, Pesti Futár, 1929. 2. sz. (január 15.) 8. p.
Komolyabb ismertetést a hosszabb szövegek – a kisregényként is közölt
Csók (1930) és Az Elnök (1933) – kaptak, a
szabadkai Napló beharangozó szerkesztőségi írásaiban, amelyek az
olvasók figyelmébe ajánlották a folytatásokban megjelenésre kerülő műveket.
Példaképpen Az őrült leány csókja című cikkből idézek: "[…]
szombaton Kosztolányi Dezső pompás kisregényének, a
Csók című lebilincselően érdekes történetnek folytatásos
közlésére kerül sor. […] A Csók című kisregény hőse Esti
Kornél, a költő állandó, kedvelt irodalmi figurája. Hűvös és mégis csupa szív,
szemlélődő és mégis a fellegekben jár ez az Esti, akinek artériáiba sokat adott
a maga véréből Kosztolányi. A Csókban a fiatal Esti szerepel, az ábrándokkal
játszó és a gimnázium padjaiból alig kikerült maturáns, akinek fantáziájában még
az iskolapadok élményein szűrődik keresztül az élet. […] Ennek az éjszakai útnak
a leírásába annyi feszültséget vitt Kosztolányi, annyi ötlettel és újszerű
meglátással fűszerezte a történéseket, hogy a legkényesebb ínyű irodalmi gour
mand is örömet talál majd az olvasásában. Kosztolányi Dezső regényét bizalommal
ajánljuk a Napló közönségének jóindulatába." − [szerző nélkül], Az
őrült leány csókja : Egy tizennyolcéves fiatalember izgalmas éjszakai
kalandja a gyorsvonatban, Napló, 1930. 283. sz. (október 17.) 3.
p.
n
Jegyzet A Csók hét folytatásban jelent
meg a napilapban – másodközlésben – 1930. október 20-tól 26-ig.
A Csók jelentős szerepet tölt be a kötet genezisében (melynek
Harmadik fejezete lett); ebben a novellában jelent meg
először a későbbi címszereplő teljes neve.
n
S nem sokkal később, a Nyugat-beli
közlése után mintegy másfél hónappal, már arról adott hírt a Magyar
Hírlap 1930. augusztus 24-i száma, hogy egy új Kosztolányi-kötet
készül, amely "Esti Kornél címen önéletrajzszerű novellasorozatot
gyűjt egybe".Jegyzet Vö. Lengyel
András, Genézis és kompozíció viszonya az Esti Kornélban :
Kosztolányi kísérlete az én-integritás bomlásának
kompenzálására, Forrás, 2000. 6. sz. (június) 49–62.
p. = L. A., Játék és valóság közt :
Kosztolányi-tanulmányok, Szeged, Tiszatáj, 2000, (Tiszatáj
könyvek), 212–238. (221−223.) p. Ugyanakkor a teljes név már
előbb megjelenik Kosztolányi 1929-es tárcáiban, elsőként az Esti
Kornél naplója : Egy különc följegyzéseiben (Pesti Hírlap, 1929.
február 17.)
n
Valószínű, hogy a "Mi készül?"
rovatban megjelent hír forrása maga Kosztolányi volt, így a cikkben szereplő
műfaji megjelölést érdemes figyelembe venni, nem hatálytalanítja az az érv, hogy
csupán "a könyvpiac szellemében fogant bejelentés"- ről van esetleg szó.Jegyzet Vö. [Bíró-]Balogh Tamás, A kötetté
formálás igénye : Az Esti Kornél keletkezéstörténetéhez,
Tiszatáj, 2006. 12. sz. (december) 81–91. p. = [B.-]B. T.,
Álmodozók irkafirkája : irodalomtörténeti
tanulmányok, Budapest, Ikerhold − Pont, 2006, 33–51. (38–42)
p. Azt, hogy 1930 augusztusától Kosztolányi következetesen
kötetben gondolkodott, alátámasztja újabban előkerült, Dr. Palágyi Róbertnek
írt 1931. február 18-i keltezésű levele is. (Lásd bővebben a
keletkezéstörténeti fejezetben.)
n
Ez a bejelentés legalább olyan fontos a recepció-, mint a
keletkezéstörténet számára, hiszen az Esti Kornél kötetről szóló irodalom egyik
jellegzetes elemzési irányát éppen az "önéletrajzi" szempontú kérdésfelvetések
jellemzik.
Jegyzet Vö. Szegedy-Maszák Mihály, Kosztolányi
Dezső, Tiszatáj, Pozsony, Kalligram, 2010, 326. p.– A
műfaji megjelölés fontosságát nem csökkenti, hogy a kötet megjelenésekor a
Genius Kiadónak a Magyar Könyvkiadók és Könyvkereskedők heti közlönyében
megjelentetett hirdetésében (Corvina, 1933. május 7. 57. p.) már "regényes
életrajz" szerepelt, amiből a koncepció részleges módosulására lehet
következtetni, vö. [B.-]B. T., Álmodozók irkafirkája,i.
m. 40. p.
Az Elnök című elbeszélésnek (a későbbi Tizenkettedik
fejezetnek) merőben más a pozíciója a kötet kialakulásának
folyamatában, mint a Csóknak: ez az utoljára megszületett
novella, a kötet egységét biztosítani hivatott első fejezet megírása előtt. A
két fent említett mű egyaránt szívesen elemzett példafejezete lett az Esti
Kornél-történetek értelmezéseinek.
n
Tréfás epizód – Kosztolányi
nyelvművelő aktivitásának ismeretében –, hogy Az Elnök
Nyugat- beli publikációja Kardos Albert nyelvművelő bírálatát
váltotta ki a Magyar Nyelvőr 1933. 1−2. számának 31. lapján,
melyet a Nyugat is ismertetett, az 1933. évi 6. (március 16-i)
számában, rövid közleményben: "A Nyugat helytelen
helyesírása. A Magyar Nyelvőr legújabb száma két helyesírási hibát ró
meg, melyeket »Az Elnök« című novellájában Kosztolányi Dezső követett
el, »akiről pedig elmondhatjuk, hogy a magyar nyelvű előadásnak, a magyar
költő és szépprózai stílusnak nemcsak gyakorlati mestere, hanem elméleti
szakértője is«. Először is azt írja: »bérkocsin hajttattam haza«,
holott nyugodtan írhatná, hogy hajtattam, hisz »csak nem képzelhetünk olyan
bárgyú olvasót, aki úgy értené, hogy a bérkocsin az írót hajtották haza«. A
másik hiba az iron, amit írón helyett rövid i-vel és o-val szedett a szedőgép.
»A hibás képzés romboló hatása kiterjed a művelt ember kiejtésére és
írásmódjára is. Álljuk útját a helytelen helyesírásnak, akár tudatosan, akár
öntudatlanul is jött divatba.«"
Jegyzet Figyelemreméltó, hogy
Kosztolányiné egyedül Az elnök fejezetének keletkezéséhez fűz
magyarázatot − vö. Kosztolányi Dezsőné, Kosztolányi
Dezső, Budapest, Révai, 1938, 290. p.; Holnap, 1990,
243−244. p. – melyhez új adalékokat szolgáltat Bíró-Balogh Tamás
tanulmánya:
"Költői atlétika ez" : Két fejezet az Esti Kornél
regényes keletkezéstörténetéhez, Ex Symposion, 2008. 6. sz.
(november) 22–26. p.
Tapasztalatlan fiatal emberek azt hiszik, hogy a csók a szerelem kezdete. Később
rájönnek arra, hogy a csók maga a cél, a vágy megkoronázása. Sajnálom azokat az
állatokat és népeket, melyek nem ismerik a csókot. A csókról való legmélyebb
élményemet a »Csók« című hosszabb elbeszélésben írtam meg. Itt az
elbeszélés hősét, egy Olaszországba utazó húszéves költőt, éjjel a vonaton,
mikor alszik, orvul megcsókol egy csúnya, vézna kislány, akit az anyja éppen
elmegyógyintézetbe szállít.
n
Jegyzet A nyilatkozat a későbbi
Harmadik fejezetre utal.
Első iskolai életre szóló élményem az volt, hogy amikor beléptem a zsúfolt
tanterembe, a szabadkai »Vörös ökör« elemi iskola első osztályába,
jelenlevő ismeretlen tanulótársaim nem üdvözöltek harsány örömmel,
boldogságukban nem hajigálták a levegőbe kalapjukat, nem öleltek meg és nem
csókoltak össze-vissza, amit én, a család elkényeztetett gyermeke
természetesnek, sőt jogosnak tartottam volna, hanem tovább tereferéltek és
verekedtek, mintha ott se lettem volna. Ámulva, gyökeret vert lábbal álltam ott.
Szívem elfacsarodott. Éreztem, hogy nem mindenki szeret úgy, mint édesapám és
öregapám. Magamban tehát ünnepélyes esküt tettem, hogy ezeket a konok
kortársaimat meg fogom hódítani, meg fogom szerezni szeretetüket. De mivel
tehettem volna ezt? Csak az írásra gondolhattam. Minthogy írni még akkor nem
igen tudtam s ők se tudtak olvasni, akiket még akkor olvasóimnak tekintettem, jó
ideig kellett megvalósítására várakoznom, ábrándoznom.
n
Jegyzet A
nyilatkozat a Második fejezetre utal.
Ez utóbbi nyilatkozat kifejezetten önéletrajzi jellegű – a Színházi
Élet olvasóközönsége a művészek magánéletére volt kíváncsi, s a lap
körkérdéseinek célja épp ezen igény kielégítése volt (egy későbbi értelmezés már
magára a novellára is rávetíti mindezt),
n
– de igyekszik a felidézett emléket játékosan oldani és
távlatba helyezni. Ezért is érdekes Karinthy Frigyesnek – ugyancsak a
Színházi Életben publikált − az effajta közönségigényt
parodizáló interjúja, amely már a címében szembesíti egymással Esti Kornélt, a
költőt és Kosztolányi Dezsőt, az embert. Karinthy az első fejezet többértelmű
én-megsokszorozását tükrözve jelöli ki a maga riporteri pozícióját: "A csendes
Logody-utcában bandukoltunk fölfelé, mi hárman, úgymint én, tudósítónk s a
kettővel azonos sorok írója." Miután felszólítja Kosztolányit, hogy beszéljen
életéről, a kezdetben ettől szabódó író állításait ismételten helyesbíti, arra
hivatkozva, hogy ő mindenre "jobban emlékszik", s végül azzal a határozott
véleménynyel zárja le a beszélgetést, hogy "a regényírónak szívesen elhiszem,
hogy a hőse gyerekkorát alaposan ismeri… de a magáét? Az az életrajzíró dolga,
nem az övé… Az önéletrajzok ritkán sikerülnek."Jegyzet Lengyel András
vetette fel, hogy az először a Színházi Életben publikált Vörös
Ökör című elbeszélésben azért is szerepel név szerint maga
Kosztolányi (a kötetváltozatban már Esti váltja fel), mert "a Színházi Élet
személyes intimitásokra kíváncsi olvasói elé volt szánva". Lásd
Lengyel András, Játék és valóság közt i. m. 222.
p.
n
Az
interjúból végül nem derül ki semmi kézzelfogható sem Kosztolányi életéről, sem
Esti Kornél költő voltáról.
Jegyzet
Karinthy Frigyes, Esti Kornél, a költő – Kosztolányi
Dezső, az ember : Beszélgetés a Logody-utcában, Színházi
Élet, 1933. 38. sz. (szeptember 10–16.) 34–36. p.
Az Esti Kornél című kötet 1933 májusában jelent meg.
n
Szinte a megjelenés másnapjától záporoztak a
nyúlfarknyi szemlék, híradások, amelyek túlnyomó többsége reklámozta inkább,
semmint bírálta a művet. Példaképpen idézem az elsőt közülük, Bónyi Adorján
írását: "Kosztolányi Dezsőnek új könyve jelent meg, a címe »Esti
Kornél«. Kosztolányi írásainak hatalmas olvasótábora már ismeri azt az írói
alakot, akinek nevét Kosztolányi új kötetére címnek írta és akinek lénye, lelke,
szemlélete – s mondjuk így: kalandjai – megtöltik ezt a kötetet. Ki ez a
rendkívül érdekes lény, akit Kosztolányi az első fejezetben eltűnődő
rejtelmességgel mutat be? Kétségtelen, az író maga; önmagából kiszakítva,
dédelgetve és megtagadva, akit az író távolról néz, mint valami idegen embert,
aki sok bajt és sok élményt jelent számára, akit jó lenne örökre elfelejteni,
aki nélkül azonban üresebb az élet, mert kell az ő nyugtalansága, gonosz
kíváncsisága, szeszélyes álhatatlansága, vad könnyelműsége, hetyke tréfázása,
harsogó ítélkezése, maró gúnyja és mindaz az emberi »fogyatékosság«,
ami valakit és valakinek életét érdekesebbé, mozgalmasabbá és különösebbé teszi.
Az az ember, akit magunkban hordozunk s akit konyhai egyszerűséggel úgy szokás
nevezni: a rosszabbik énünk. Ahogyan ennek a lénynek a dolgairól Kosztolányi új
kötetében ezekben az egymástól szétszakított elbeszélésekben beszél, az a
legszebb és legmélyebb művészet. Valami sejtelemszerű fátyol, hétköznapokon,
szürke életen túli izgalmas rejtettség lebeg Esti Kornél alakja körül, aki
voltaképp csupa mindennapi eseménynyel kerül szembe a kötetben, de ahogyan ő
érzi az eseményeket, ahogyan ő látja az embereket, ahogyan ő gondolkozik,
szeret, tétováz, imbolyog és szenved vagy örül, abban a földi létezésnek és a
létezés legnagyobb ajándékának, a léleknek feledhetetlenül egyéni és eredeti,
olykor megfejthetetlenül emberi s épp ezért igaz színei zsúfolódnak. Egy emberi
élet csodálkozása, fintorgása ez az életen. Gyönyörűség a könyv stílusa: ez a
nyugodt szépség, az a gazdag és hatalmas egyszerűség, amelyen Esti Kornél
életének eseményeit elmeséli nekünk Kosztolányi. A pompás kötet a Genius
kiadása." − [Bónyi Adorján] (b. a.), Kosztolányi Dezsőnek uj könyve
jelent meg, a címe "Esti Kornél", Pesti Hírlap, 1933. 104. sz.
(május 9.) 9. p. [Napi hírek rovat]
Jegyzet Lengyel András napra pontosan – 1933. május 6-ra – datálja a
kötetkiadást a Szegedi Egyetemi Könyvtárban fönnmaradt ügyészségi köteles
példány bélyegzője alapján, lásd Lengyel András, Játék és valóság közt
i. m. 212. p.
A recenziók mindenekelőtt arra keresték a választ, hogy kit takar Esti Kornél, mi
a célja Kosztolányinak önmaga megkettőzésével. Egyik kritikusa szerint a
hasonmás megalkotása mindenekelőtt az önismeret eszköze, akire (legalább
részben) áthárítható a felelősség önmaga negatívumaiért:
Az első fejezetben Kosztolányi Dezső bemutatja és leleplezi a könyv egyetlen
hősét, Esti Kornélt és ugyanakkor bemutatja és leleplezi saját magát is. A könyv
címe Esti Kornél, írója Kosztolányi Dezső.
De ha lehetne fordítva is. A címe lehetne: Kosztolányi
Dezső és az írója lehetne Esti Kornél. Mert Esti
Kornél: az Kosztolányi Dezső. Az író testvére, hasonmása, második énje, akitől
nem tud, talán nem is akar szabadulni, akit szeret és gyűlöl, tisztel és megvet,
irígyel és sajnál, akit azonban olyan tisztán lát és olyan tárgyilagosan ítél
meg, mintha testileg-lelkileg semmi köze sem volna hozzá. Kosztolányi Dezső
azonban mindvégig vállalja a közösséget − önmagával, és amikor második én-jét
jóban és rosszban, sikerekben és kudarcokban végigkíséri, vállalja az ódiumot
elválaszthatatlan első én-jéért is, akinek jellemét a negatívumok olyan
könyörtelenségével és őszinteségével rajzolja meg, amire nem sok író mert
vállalkozni eddig.
A lélek alter ego-ját, aki mindnyájunkban él, akivel
harcolunk és barátkozunk egy életen át, perszonifikálja Kosztolányi Dezső Esti
Kornél figurájában. A hangsúly ezen van, hogy perszonifikálja. Életfigurává
gyúrja, az író finom műszereivel műtéti úton választja el első én-jétől,
függetleníti önmagával való összefüggésében és formálja cselekvő hőssé, a saját
egyénisége diktátorává, akinek gyakran fogát vicsorítva engedelmeskedik, de akit
igen gyakran kábult tehetetlenséggel követ. Az író egyéni összességéért szívesen
hárítja át a felelősséget második én-jére, ezzel azonban nemcsak mentegeti,
hanem magyarázza is első én-jét. Az én és az én, vagy az én és a te örök belső világa már nem puszta elméleti dialógus
Kosztolányi Dezsőnél, hanem testet öltött argumentum, tehát regényszerű, sőt
drámai illusztrációja annak a párjelenetnek, amely minden ember születésével
kezdődik és halálával végződik.
Kosztolányi Dezső a lírikus, a líra fellegei közül hozza le a földre az örök
témát, amelyet két lábbal a földön kísér végig élete útján, fel a
kényszerképzetek, a sejtelmek misztériumába és a psychoanalitikai hangulatokon,
valamint pathologikus impressziókon túl a személyes megjelenítés aktívitásába.
Az elvont önéletrajz önélettörténetté cselekményesül, az elmélet állóképei
mozgóképekké perdülnek, és amíg Esti Kornéllal az első iskolai élménytől a halál
mélyebb értelmezéséig eljutunk, új élmények és új izgalmak hajszolnak a
kívácsiságba: vajon mi lenne (ami kettős én-ünk problémáját másik oldaláról is
megvilágítaná), ha ezek után Esti Kornél írná meg önéletrajzát − Kosztolányi
Dezsőről?
Kállay Miklós (aki a legtöbbször, háromszor is írt a kötetről) elsősorban az író
excentrikus, neuraszténiás mását látta a címszereplőben:
Kosztolányi Dezső új könyvében, amelynek röviden ezt a nevet adta címül:
Esti Kornél, […] a kettősénűség tárgykörébe nyúlt. De sokkal
reálisabb és őszintébb volt valamennyi előfutárjánál, mert nem egy képzeletbeli
esetet dolgozott fel, hanem saját magában tapogatta ki ezt a lelki kettősséget,
választotta két csoportra az összetartozó tulajdonságokat s aztán másik énjét
megszemélyesítve, megteremtette a tulajdon hasonmását, Esti Kornélt. Esti Kornél
mindenben hasonló hozzá. Mintha tükörképe volna. És mégis egészen más. Annyira
különbözik ez a tükörkép, mint az, amelyet valami fantasztikus görbetükör mutat.
Ez az Esti Kornél az író túlérzékeny, excentrikus, majdnem azt mondhatnók
neuraszténiás lénye. A beteg költő az egészséges íróban. A mesterkélt álmok
sznobja a józan nyárspolgári hajlandóságok sznobjában. Ez a fantasztikumba és
groteszkségekbe fejlődő regény tulajdonképpen önéletrajz is. A szegény kis
gyermek panaszainak határáról indul el. Kezdetben egészen rokon is vele,
emlékektől édesedő lírája. De később itt már nem kis gyermek-magára néz vissza
ez az író, hanem az önmagából kisarjadt talányos lényre bámul döbbenten az a
félénk lélek, amely benne örök gyermek maradt. Esti Kornélnak lassankint egészen
külön, titokzatos útjai vannak már, de ezek az utak szüntelenül keresztezik az
élet reális útjait. A fantasztikum itt csak arra való, hogy némiképp
felismerhetetlenné tegye a puszta valóságot. Különben az egész könyv annyira
izzó az életközösségtől, hogy egész bátran kulcsregénynek is beillik. Akik
közelebbről látták az író életét, egyenkint ráismernek a szereplőkre. Abban a
fejezetben, amelyben olyan mesterien rajzolja a tulajdon titán indulásán
keresztül a századforduló nagy irodalmi fellendülésének titánkorát,
megelevenedik a Newyork-kávéház karzatának egész furcsa élete.
[Kállay Miklós] –s., Különös írások, Nemzeti Újság, 1933.
109. sz. (május 14.) 27. p. [Irodalom
rovat]
Nemcsak Tartininak, a híres hegedűsnek volt ördöge. Az írónak is van. Sőt, aki
valóban ismeri az embert, tudja, hogy mindnyájunkban ott él a csábító és kísértő
démon. Erről a titokzatos másik Énről szól Kosztolányi Dezső új könyve.
Ki ez az Esti Kornél? Kevés szóval bajos megmondani. Az író úgy beszél róla, mint
régi barátjáról, meghitt ismerőséről. S csakugyan az is. Részben ő maga.
Lelkének az a negatív fele, amelyik minden Igenre tud egy Nemet. Esti Kornél az
örök lázadó. Fény nyomában az árnyék. Jelenség mögött a jelentés. Gonosz,
csúfolódó és tiszteletlen forradalmár. Született destruktív, megrontója a
logikus rendnek és polgári nyugalomnak. Őrültségek kívántatója a nagy
józanságban. Azzal szemben, aki vagyok, az: aki lehettem volna s aki talán
szeretnék is lenni. Belőlem és ellenem való. Testvér és ellenség egyszerre, aki
arra ingerel, hogy a meredek szélén áthajoljak. Kegyetlenül kíváncsi mindenre,
ami bennem, benned, mindnyájunkban rejtőzik. Hazugságokkal szórakoztat, hogy egy
óvatlan pillanatban a legfélelmetesebb őszinteséggel olvassa riadt fejünkre az
igazságot. Esti Kornél az író legszemélyesebb démona. Kontra-egyéniség, akit
elsősorban az ellenét éltet. Épp annyira képzelet alkotta, mint valóságos lény,
ezért történetében is elválaszthatatlanul szövődik össze emlék- és vágy-élmény,
életrajzi- és álomtöredék, költészet és valóság.
Kárpáti Aurél, Esti Kornél : Kosztolányi Dezső új könyve,
Pesti Napló, 1933. 120. sz. (május 28.) 23. p.
Kézenfekvő volt az én megkettőzésében pszichoanalitikus inspirációt látni, Esti
Kornélban az én elfojtott, antiszociális hajlamait, negatív oldalát
felmutatni:
Nem regény ez a pompás könyv, mert nem összefüggő történet a meséje, nincs meg az
a szokásos felépítése, amely a regényre jellemző. Inkább novellák gyűjteménye,
de a novellákat egységesíti az a körülmény, hogy valamennyinek ugyanaz a figura
a hőse. Ez a figura: Esti Kornél, perszonifikációja annak a "második én"-nek −
vagy "énké"-nek −, amely mindnyájunkban benne él, amelyet azonban elfojtani
kényszerülünk, mert vágyai, hajlamai antiszociálisak. A ragyogóan szellemes első
fejezetben "bemutatja és leleplezi" az író Esti Kornélt, aki azt az életet éli,
amelyet valóban élni szeretne, szóval megengedi magának azt a luxust, amelyről
mindnyájunknak le kell mondanunk, ha bele akarunk illeszkedni a szocietás
kereteibe. Brilliáns pszichoanalaitikai tanulmányok sorozata tulajdonképpen ez a
könyv, amelynek során a legfinomabb írónia eszközeivel mutat rá az író az
emberek és a társadalmi berendezkedések számos fogyatékosságára és a lélek
tudatalatti rétegeiből ás fel döbbenetes érdekességű jelenségeket. Az első,
determinálóan fontos gyermeki élménnyel indul a könyv, amelyet a pubertás-kori
fantasztikus történet követ. […]
[…] Az író könyve: ESTI KORNÉL. Úgy beszél erről a nyelvet öltögető, kegyetlen
hazug petroleurről, minden polgári békesség és nyugalom csúfondáros
forradalmárjáról, mint régi barátjáról, és valóban az is, a mindnyájunk lelke
legmélyén lappangó második énünk, a kísértő szellem, aki elől nem tudunk
kitérni. Nem képzeleti lény, sőt százszázalékos valóság, életünktől,
emlékeinktől, cselekedeteinktől soha el nem téphető örök figura, akinek
árnyalakja a freudi komplexum irodalmi intuíciójának önálló életre kapott
pozitívuma. És ebben az elgondolásban rejlik a költő negatív fele, irodalmi
lélekkutató ábrázolásának legfőbb értéke. Feltámasztotta szomnambulikus álmából
a kétkedés, a tagadás szellemét és megtöltötte élettel. Ez a gúnyolódó szellem
még a valóság határán belül mozog, itt-ott félénken megnyilatkozó morális
meggyőződéseket is hangoztat, békét akar a polgári társadalommal, de tagadja a
rendszert, szakít a pozitívizmussal és a logika tornyát ostromolja. Kórrajzilag
freudi jelenség, de irodalmi gyökere a régen nélkülözött "esprit philosophique",
szinte a pszichologizált hegeliánus, akinek nihilizmusa lépésről-lépésre, szinte
dinamikusan szakad el a valóságtól. Századunk pesti Don Kihótja, aki az irodalmi
kávéházak áporodott levegőjében érik cinikussá, meddő íróvá, átélések, események
hol nevető, hol dermesztően fanyar elbeszélőjévé. Laza novellák, nagy
kontúrokkal felvázolt rajzok összességéből áll velünk szemben Esti Kornél, és
ezekből a keretes novellákból, vázlatokból soha meg nem mutatott fájdalmak,
boldogságok tárulnak fel. A kisdiák első csókja, egy őrült leányka imbolygó,
sápadt alakja, egy tébolydába kerülő újságíró nikotinos-italos éjszakája, egy
ezer magyar nótát fütyürésző kisvárosi bohém, gyilkos szatírával megírt német
elnök, aki az üléseket végigaludja és kleptomániás fordító, aki a regények
eredetijében feltüntetett értékeket ellopja. Esti Kornél nyugtalan mohósága
beszél ezekről az alakokról, és mert sohasem a lehiggadt, a fegyelmezett
elbeszélő, hanem a delíriumos, hazug művész, akinek csapongása a lélek és világ
minden furcsaságára egyéni hangot ad, a stilizálatlan, a fegyelmezetlen életerő
zúg ki a novellákból, időtlenül, igazul, olyan igazán, hogy hazugságuk mélyén
korunk modern mítosza hőseire ismerünk.
Kázmér Ernő, Esti Kornél : Kosztolányi Dezső uj könyve,
Napló, 1933. 193. sz. (július 16.) 28. p. [Irodalmi
napló rovat]
A Népszava recenzense viszont éppen fordítva látta, Esti Kornélban
az író "jobbik" felét üdvözölte, aki bátran szembenéz mindazzal, amivel maga
Kosztolányi nem mert: az élet félresiklott jelenségeivel. Nem kis elismerés volt
ez annak a lapnak hasábjain, amely az író haláláig igyekezett ébren tartani
Kosztolányi 1919 utáni "Pardon" korszakának rosszízű emlékét.
[…] Az az Esti Kornél, akivel azután furcsa és mulatságos, tragikus és szép
dolgok történnek, az író kettéhasadt énjének egyik − tegyük mindjárt hozzá − jobbik fele. Ha volna kedvünk pesti széplelkek módjára a
lélekelemzés körül dilettálni, elmondhatnók, hogy az író e mögé a mez mögé rejti
el mondanivalóját, és az álarc megadja neki azt a bátorságot,
amellyel élő írásaiban nemigen találkozunk. Esti Kornél lát, mer és
érez. Többet, mint Rainer Maria Rilke és többet, mint a kurzus egyik hamar
csömörbe ábrándult újságírója. Fogadjunk, hogy Esti Kornél még azt a gyűlöletet
sem érezné Ady Endre iránt, amelyet egy magát marcangoló magyar lírai költő a
Parnasszus félútján érez… És amikor Esti Kornél találkozik a nimfomániás
lánnyal, amikor a bolond újságírót kíséri be a tébolydába, megdöbben. Így is
lehet írni? Így is tudunk írni? Esti Kornélnak többet kellene tehát írnia. Az én
kettéhasadásában ennek a másiknak kellene győznie. Gátlásmentes bátorsággal.
Milyen kár az elmulasztott húsz évért, fáradt-bágyadt műfordító-ügyességekért.
Az erős harcra termett és nem harcolni e véres világban
bűn. Kosztolányi vétkes a toll bűnében és Esti Kornél adja meg a feloldozást.
Esti Kornél − adjuk meg az irodalomtalan, jubileumoktól terhes világban, a
hetvenévesek világában a legnagyobb érdemrendet − olvasni érdemes könyv. De:
Kosztolányi Dezső − talán szabad megüzenni − élni, harcosan
élni is érdemes volna!
A hasonmás problémájánál is nagyobb gondot okozott a kritikusoknak a könyv
határozatlan műfaja. Komolyan vették az Első fejezet játékos
útbaigazítását, a kötet műfajának elbizonytalanítását. A kritikusi
tanácstalanság tipikus példája Szondi Béla megfogalmazása: "Nem tudjuk, minek
nevezzük ezt a könyvet. Nem regény, nem novellafüzér. Lelkirajzok. Nem
elbeszélések. Lírai vallomások. Játék az ötletekkel és szavakkal. Költészet." −
[Szondi Béla] Szb., Kosztolányi Dezső: Esti Kornél,
Magyar Ifjúság, 1933. 7–8. sz. (július–augusztus) 12. p. [Új könyvek
rovat].
A legtöbben természetesen Esti Kornél karakterével hozták öszszefüggésbe a könyv
szokatlan szerkezetét:
n
Jegyzet Ezek közé tartozik A. Sauvageot is,
aki egy olyan fi lm forgatókönyvéhez hasonlítja az Esti
Kornél szerkezetét, melynek jeleneteit a főhős személye köti
össze, akinek viszont csak időbelisége van, de nincs fejlődése, minthogy
mindvégig ugyanazt a nézőpontot képviseli. – Sauvageot, A. [Aurélien],
Kosztolányi Dezső: Esti Kornél, Revue des Études
Hongroises, 1933. 3–4. sz. 388–389. p.
[…] Kontra-egyéniség, akit elsősorban az ellenét éltet. Épp anynyira képzelet
alkotta, mint valóságos lény, ezért történetében is elválaszthatatlanul szövődik
össze emlék- és vágy-élmény, életrajzi- és álomtöredék, költészet és
valóság.
Esti Kornél életéből Kosztolányi csupa kiragadott részleteket közöl velünk.
Önálló, szinte novellisztikus zártságú fejezeteket. Ezek közt a látszólag
szeszélyesen összeválogatott lélekkalandok közt azonban szoros benső egységet
biztosító eszmei szálak feszülnek, úgy, hogy a szaggatott részletek végső soron
teljes egészbe kötődnek. Esti Kornél memoárszerű feljegyzéseiből és
beszélgetéseiből, nemcsak egy ellentmondásokkal teli, meghatódásra és iróniára,
bölcs cinizmusra és tisztán művészi szemléletre egyképp beállított sokrétű
jellem körvonalai bontakoznak ki, hanem mindazok a főmotívumok is, amelyek az
emberi élet totalitását megadják. A társadalom, a szerelem, a pénz, a költészet,
a jóság és gonoszság, a presztízs, a torzító gúny, az illúzióktól mentes
éleslátás metsző, szinte démoni kritikáját, hogy aztán a keserű zárótétellel az
élet egész értelme (vagy értelmetlensége) marasztalódjék el – egy pesszimista
kihangzású sommás ítéletben. […]
Kárpáti Aurél, Esti Kornél : Kosztolányi Dezső új könyve,
Pesti Napló, 1933. 120. sz. (május 28.) 23. p.
Kállay Miklós úgy próbálta megoldani a kérdést, hogy új műfaji megjelölést
javasolt: lélektani útikönyvként értelmezte a könyvet:
Kosztolányi Dezső új könyve, Esti Kornél egyenesen útikönyv. De ez az utazási
napló a múltak Baedeckere. A szerző gyermekéveibe, ifjúságába tapogatózik vissza
s felvillanó fényekből, emlékek foszlányos foltjaiból próbálja rekonstruálni
régi lelki tájait. Esti Kornél képzeletbeli lény, a szerző alteregója,
megtestesülése annak, ami lényében excentrikus, izgatott, exotikumokra vágyó,
fantasztikus, túlérzékenyen neuraszténiás. Ennek az Esti Kornélnak élén [?]
igyekszik kikopogtatni azt, ami a maga lelkében rendellenes. Az író mint szelíd
polgár figyeli, kutatja magában a szeszélyes, kifürkészhetetlen költőt.
Újrafogalmazza a Szegény kis gyermek panaszait. Így természetesen egészen
különös tájakra kerülünk. Sokszor mintha álmok fantasztikus világában járnánk.
Mindennek reális körvonala van, de az egész annyira irreális, hogy nem hasonlít
semmihez. Egy egészen furcsa egyéniségnek legegyénibb írása. Nem is öszszefüggő
regény. A fejezetek lazán függnek össze. Egészen külön életük van. Néha merőben
idegen novellák ékelődnek be a visszaemlékezések közé, amelyek csak egyetlen kis
szállal vannak az egészhez fércelve. Ramon Gomez de la Sernának, egy igen
tehetséges modern spanyol írónak van hasonló módszere. Ő illeszt így össze apró
történet-forgácsokból, egy-egy lírai elragadtatásból vagy aforizma-töredékekből
regényeket.
Kállay Miklós, Kosztolányi Dezső új könyve, Esti Kornél,
Képes Krónika, 1933. 12. sz. (június 11.) 25. p.
A szerző nem ad kötete élén műfajmegjelölést: nehéz is megmondani, mi ez a könyv.
Regénynek vékony a tartalma, kroki- sorozatnak túlságosan egységes. De ne
keressünk műfaji nevet, vegyük úgy, ahogy van. Érdekesen indul: az ember azt
hiszi, annak a kettősségnek a harcát fogja bemutatni, amit – igaz, hogy már
sokan bemutattak, de − a maga élményeiből frissít majd fel a költő. De ezt a
talán tudatossá sohasem vált tervet szerzőnk elejti, és kalandokat sző egybe,
amelyek néha groteszkségükkel, néha szatirikus ízükkel kellene, hogy lekössenek.
Sajnos, ez a lekötés nem sikerül neki, így aztán elbeszélése unalomba fullad. A
századvég modern költőinek kávéházi életét pl. már annyian megírták, hogy ez a
sápadt rajz semmi érdeket sem kelt. Egy-egy vonás jelzi csak, hogy milyen
hatalmas írói tehetség játéka ez a munka; ilyenkor a gondos olvasó örömmel ismer
Kosztolányi megszokott szépíró erejére, de egyszeriben kijózanítja valami
semmibe-vevő unalmasság. Olyan a kötet, mintha napilap rovata számára készült
volna: részletei túlságosan önállóak, és nagyon sokszor éreztetik a kényszert,
ami a köteles rovat elkerülhetetlen megírásának természetes következménye. Hiába
ilyenkor a szerző rendkívüli olvasottsága, finom művészeti ízlése, a szerzőből
áradó unalom az olvasót is lenyűgözi. Szegény Esti Kornél, megérdemelte volna,
hogy az író valami mese hősévé tegye: a szerzőre vessen, ha a közönség nem
érdeklődik személye és sorsa iránt.
Érdekes álláspontot képviselt Ijjas Antal, aki a széthulló szerkezetet
Kosztolányi impresszionista szemléletére vezette vissza, s – miközben az írót a
magyar impresszionizmus legnagyobb alakjának ismerte el − azt kérte számon az
Esti Kornélon (mint ahogy az Édes Annán és más
művein is), hogy miért nem tartott ki korábbi önmaga (feltehetőleg A
szegény kisgyermek panaszai kötet által reprezentált stílus)
mellett:
[…] Az író félszeg és ferde gőggel mosolyog azon, hogy Esti Kornél: ő maga. Ő az
az ideges, félénk, túlintelligens kisfiú, aki gyáván és szédülten áll meg a
szabadkai elemi iskola első osztályú tantermében, ahol idegen fiúk, idegen
színek és idegen szagok vannak, csupa idegen és rémületesen új impresszió.
Impresszió az egész élet tovább. És impreszionizmusnak hívják végül a szavaknak
ama érzékletes, forró és démoni bűvészetét, amely ránk tudja szuggerálni az
impressziók e kalandorának izgalmas élményeit […] "Az utolsó impresszionista" −
volna kedve mondani a kritikusnak. De éppen ennek a szaggatott önéletrajznak
egyik fejezete, az ifjú Esti Kornélról szóló, idézi fel az ifjú Kosztolányit, az
első impresszionistáját irodalmunknak; az elsőt, aki nem divat, utánzás szerint
az, hanem lelki alkata, vagy mondjuk így, idegzeti adottságai szerint. Abba a
fiatal és tomboló irodalmi zajlásban, amely 1906-tól 1918-ig örvénylett és
tajtékzott Budapesten, ő volt az impressziók izgalmainak első kalandora és ő
volt az, aki − eddig alig értékelt, majdnem páratlan munkateljesítmény! −
megalkotta az impresszionizmus nyelvét. A nyelvnek, a kifejezésnek tarka
lázaitól kap éles és szinte valamennyi érzékszervünkkel érzékelhető hatásokat
minden írása. Impresszionizmusa és a bűvészetet megközelítő nyelvművészete így
egyek. […]
Érett korszakában megkaptuk tőle ennek az iránynak néhány klasszikus alkotását.
[…] S ha elméletileg taglaljuk: az egész valóság sem fejezhető ki
impressziókkal, mert a valóság értelme az impressziókon túl van, még a
legegyszerűbb lélek számára is. Szinte ennek bizonyítéka a másik nagy
Kosztolányi-regény, az Édes Anna, amely éppen egy "egyszerű lelket", egy
cselédleányt állít az olvasó elé s mint az ő impresszióinak összegét, ábrázolja
a világot. Ez a világ azonban értelmetlen és össze nem függő lesz így s az
impresszionista hiába erőlködik, hogy "tudatalattival" magyarázzon meg dolgokat
és eseményeket. […] Ez a művészet semmi esetre sem alkalmas arra, hogy pozitív
értékítéleteket fejezzen ki, más szóval világnézetet. […] Ez azután tragikusan
érződik Kosztolányi további írásaiban. Nem kísérli meg többé, hogy összefüggő,
értelmes egészben próbáljon világképet adni; pusztán a valóságnak apró
tükördarabjait próbálja meg felvillantani. Emlékezetesek apró vázlatokból álló
többtárgyú sorozatai, különböző foglalkozású emberekről, különböző nemzetek
fiairól stb. adott villámgyors pillanatfelvételei… […]
Hogy hosszabb lélegzetű munkákat is írt, az szinte hírlapíró- voltának
kényszeréből folyt: megírni a cikket vasárnapról vasárnapra… s a kényszer meg is
látszik ezeken: kedvetlen és elszürkülő toll adta e cikkek javarészét s ezek
közül, az Esti Kornélról írott cikkekből válogatódott össze ez a kötet. Három
novellája az elemista, maturus [!] és fiatal-író Esti Kornélról: a régi briliáns
Kosztolányi-írás, a többi kedvetlen, fanyar mosolylyal odacsapott, túlzó írás.
Közös címet, ami a múltját is meghatározná, nem adott az író. De felesleges is.
Esti Kornél: egy kései impresszionista utazása önmaga körül: egy önmagára
vonatkozó világban, amelynek azonban már bekalandozta minden táját. − Vajon
lesz-e ereje még ezen a világon túltekinteni?
Ijjas Antal, Kosztolányi Dezső: Esti Kornél, Vasárnap
[Arad], 1933. 12. sz. (június 11.) 236–237. = Ijjas Antal,
Kosztolányi Dezső: Esti Kornél, Magyar Kultúra, 40. kötet
1933. 1. félév 11. sz. (június 15.) 515–517. p. [Irodalomi élet rovat]
Az első jelentősebb recenzió Németh Lászlóé. A műfaj kérdésével kezdte írását,
mely problémakört – másokhoz hasonlóan – a címszereplő és a szerző sajátos
viszonyával magyarázta. De felvetett új szempontokat is: Esti Kornélban
elsősorban a "ki nem józanodott ifjúság" képviselőjét látta, s felfedezte, hogy
a figura ábrázolása nem következetes, Esti alakja és személyisége a könyv
későbbi fejezeteiben más lesz, mint akit Kosztolányi az első fejezetben
bemutatott. Németh egyenetlennek ítélte meg Kosztolányi művét, negatív példája
az Elnökről szóló fejezet volt, míg a fiumei vonatútról és az első csókról szóló
harmadik fejezetet nagy empátiával méltatta:
Új Kosztolányi regény? Az alatt a fél óra alatt, amíg azt hittem, erről van szó,
kissé rosszul éreztem magam. Az első fejezet, "melyben az író bemutatja és
leleplezi Esti Kornélt, e könyv egyetlen hősét", kétféle várakozást kelt: egyik,
hogy ennek a regénynek csakugyan Esti Kornél a hőse, a másik, hogy egy
"töredék-regény" van a kezemben, hasonló a külföldi irodalomból ismert
töredék-művekhez. Esti Kornél, eszerint az a legközelebbi ismerős, aki az
előttünk álló két élet közül a másikat választotta; meg nem tért és ki nem
józanodott ifjúságunk, akinek hóbortjai felé fölényünk is nosztalgiával néz. A
töredék-regény viszont, mint idegenből tudjuk, a tervszerű szeszély műfaja, nem
fűzi egy zsinórra a regény részleteit, hanem szétgurítja őket s a szétszaladt
gyöngyökből kibontakozó ábrában gyönyörködik. Esti Kornél tehát töredékek
elvillanó üveg-cserepén meg-megjelenő alak, akit nekünk kell magunkban
összeállítanunk.
Már az első oldalon gyanítottam, hogy Esti Kornél nem ez.
Esti Kornél nem egyetlen hőse a regénynek, mint a bevezető ígérte; a töredékek
tükrében nem ő villan fel, hanem mások (egy német elnök, egy őrült újságíró, a
Könyörületesség vagy az Őszinteség); a töredékek önmagukban és önmagukért
ragyognak; semmi hajlandóság nincs bennük, hogy egy széttört edényre vagy össze
nem állított ékszerre emlékeztessenek. Esti Kornél még csak nem is ugyanaz az
ember, hol a bevezetőben bemutatott "másik én", hol maga az író, hol egészen
személytelen alak. A szerző a bevezetőben leplezi le a regény hősét, az olvasó a
harmadik-negyedik darabnál, amikor felfedezi, hogy nem regényt, hanem
elbeszélést olvas s Esti Kornél könyvügynök, aki elbeszéléseket regény gyanánt
ad el. S mihelyt Esti Kornél így elpattant, az olvasó öröme zavartalan.
Amióta Kosztolányiról írt Bevezetőm megjelent, sokan böködtek; aránytalannak
tartották a dicséretet. Ez a kétszázötven oldal állandó önmegnyugtatás. Ki ír ma
ilyen szépen és okosan? Egyszerű, de hányféle gyakorlat, hány irányú torna, mily
gazdag aszkézis eredménye ez az egyszerűség. Egy pillanatra sem téveszthető
össze azzal a sivár újságíró-klasszicizmussal, amely szegénységét játssza ki
fegyelemnek és tartózkodásnak. Birkózók és diszkoszvetők közt író, akinek minden
izma biztosan mozog, anélkül, hogy kidagadna. Arról, hogy Kosztolányi jelentős
gondolkozó-e, eltérőek a vélemények; de lehet-e jelentéktelen gondolkozó, aki
így tud írni. A magvetéstől biztos, a folytonos visszautasítástól csillogó.
Nyelve: tükre és záloga filozófiájának; ítéletei épp oly fölényesek, mint
mondatai. Elődei közül még leginkább Ambrusra emlékeztet, csak költői
tartalékjai gazdagabbak; világa nedvbővebb. Elnyomta azt az elsődleges lírai
buzgást, amely az ábrázolt természetet és az ábrázoló nyelvet összemossa;
tartózkodó és tárgyilagos, képzelete az apró dolgok ismeretében, a világ költői
leltározásában hatalmas.
Legotthonosabb műfaja (évekkel ezelőtt megírtam), az apró írás, szakadatlanul
ömlő újságcikkei. E könyv legtöbb darabja is ebből a gyűszű-műfajból nőtt ki s
nem mindig használt nekik a gyarapodás. A nemzedékeket átalvó német elnök, aki a
végzet közönyével irányítja-alussza át a legkülönbözőbb üléseket, nagyobb
szolgálatot tenne a kecses franciáknak, ha a franciabarát író nem szabja
nagyobbra vásznát, mint amekkora ötlete s alig van fejezet, amelyen a fényképész
szeme a másfélszeres "nagyítást" fel nem ismeri.
Talán ez az oka, hogy nekem, aki annyira szeretem apró cikkeit, ebben a könyvében
nem a filozófiáját példázgató írások tetszettek meg, hanem az a néhány vérbeli,
hosszabb lélegzetű novella, melyekben a költészet nem csomagolás, hanem mag. A
legszebb annak a vasúti utazásnak a története, mely alatt az érettségije után
Fiumébe utazó fiatalembert a vonaton egy elmebajos lány szájon csókolja. Az
indulás izgalma; a vasúti fülke keretébe foglalt idegen élet: a szomorú anya s a
különös lány; a borzalmasságában is ígérettel teli csók, az éjszaka után a
tenger, irtózat és szánalom kalandja után fényes utcák, önbizalom és olasz szó:
egy nap alatt az életet éli meg Esti Kornél, amely felé, félénk kalandor,
kirepült. Ahogy végiggondolok Kosztolányi művein, nem emlékszem rá, hogy valahol
magasabban járt volna, mint amikor ott áll az ablaknál Esti Kornél mögött a
Quarnero felett.
Németh László, A hét napjai : Magyar kaleidoszkóp, Tanu,
1933. 5. (június) 294–303. (299–301.) p. = N. L.
Kiadatlan tanulmányok, Budapest, Magvető, 1968, 1. kötet,
260–271. p.
Az Esti Kornél első bírálatai közül alighanem Babits Mihálynak a
Nyugatban megjelent írását, pontosabban írásait emlegetik a
legtöbbször.
n
Babits véleménye a reprezentatív kritikáknak abba a
sorába tartozik, amelyekben jelentős művész úgy ír jelentős műalkotásról, hogy a
saját esztétikai-világnézeti nézőpontjáról ítéli meg a tőle távoli, illetve
idegen szemléletet, mely iránt érzéketlennek bizonyul, ezért jelentőségét sem
látja be. Babits Mihály először a Nyugat 1933. június 16-i
számában fejtette ki álláspontját Kosztolányi könyvéről:
Jegyzet Figyelemreméltó, hogy Szegedy-Maszák Mihály
éppen Babitscsal kezdi recepciótörténeti áttekintését: "Némi túlzással azt
lehet mondani: a kötet értelmezéstörténete egy alapvető félreértéssel
kezdődött. Azért volna mégis némileg egyoldalú az ilyen kijelentés, mert fi
gyelmet érdemlő részigazságok is akadnak abban, ami Babits tollából a
Nyugat
Könyvről könyvre rovatában, 1933. június 16-án jelent
meg. A költőtárs először »atelier-regény«-nek nevezte a könyvet,
majd visszavonta ezt az állítását […] Azt az észrevételt, mely a könyv
műfajának vitathatóságára vonatkozik, utólag nem lehet indokolatlannak
mondani. A nézet, mely szerint Kosztolányi »prózája még sokkal különb a
versénél; de ő mégiscsak költő és lírikus, és nem prózaíró«, máig
kísért. Babits szóban forgó bírálata egyetlen olyan jelzőt tartalmaz, mely
súlyos elmarasztalást rejthet magában: »hígságot« vet pályatársa
szemére. Bizonyára ez is okozhatta, hogy cikke szóban megfogalmazott
kárhoztatást váltott ki. Megnevezetlen személy ellenvéleményére hivatkozva
tért vissza az Esti Kornélra a Nyugat
következő számában. Ez a második cikk úgy próbálja megokolni a korábban
kifejtetteket, hogy − akarva-akaratlanul − még határozottabban hangoztatja a
kifogásokat. Kosztolányi témáinak »jelentéktelenségéről« és
»ötletszerűségről« értekezik. Mai szemmel még ez sem tekinthető
teljesen indokolatlannak. A Negyedik fejezet, a becsületes
városba tett kirándulás története vagy »a világ legelőkelőbb
szállodájáról« szóló Tizenegyedik fejezet nem sokkal
több mulatságos ötletek egymásutánjánál. Szellemesek és könnyen olvashatók
[…] Babits gondolatmenetének a vége azonban már zsákutcához vezet. »Az
előadás eluralkodása, a tökéletes magyar elokvencia mindenen fölül helyezése
nem kedvez a tömörségnek.« E megállapítás utolsó szava még indokolható
s nincs ellentétben a korábban mondottakkal, a mondat korábbi része, az
indoklás viszont már tévútra visz. »Forma és tartalom örök viszályában
Kosztolányi a forma párthíve.« Ez a végkövetkeztetés olyan hamis
kettősségre hivatkozik, amelynek föltételezése egyáltalán nem segítheti az
Esti Kornél megértését." Lásd Szegedy-Maszák Mihály, i. m. 335−336.
p.
Esti Kornél. – Ezt a cikket megint betegágyban írom; a szívem ritmusa bomlott
meg; mozdulatlanul kell feküdnöm; még beszélnem is csak keveset szabad; nem
maradt számomra más, mint írni és olvasni. Hadd említsem meg hát azt a remek
magyar könyvet, amely utóbbi napjaimnak öröme és élvezete volt: Kosztolányi
Dezső Esti Kornél-járól van szó. Ez lekötött, feledkezésbe ringatott, s noha
anyagának nagy részét a Nyugatból ismertem már, olyan szenvedélyesen érdekelt,
mintha saját belső, mesterségbeli ügyeimről szólna. Valóban arról is szól:
atelier- regény, egy író életéről és lelkéről, de az író egyúttal ember is, s az
író itt az ember mellett többet és nem kevesebbet jelent. Voltaképp nem regény
ez; s még csak nem is novellák sorozata, amiket a közös hős személye fűz össze.
Igazi novella talán csak kettő van a kötetben, azok közül is az egyik lírává
olvad át. A könyv többi darabja tiszta líra, vagy ötlet, vagy csevegés, vagy
humoreszk, vagy értekezés, novella-formában. Bevallom, nem ez a tartalom az, ami
megkapott és elragadott. Sőt, külön és rövid szavakkal elmondva, az ötleteket
talán kissé üreseknek is találnám. A humort avultnak sejteném és nyakatekertnek
(ahogyan néha a Poe Edgar humoreszkjei hatnak). Például a kleptomániás műfordító
történetére célzok, avagy hasonlókra. Mind e témák érdekessége és súlya nem
terjed túl egy-egy anekdotáén. Jobban érdekeltek az emlékek aranyszálával font
témák, egy író serdülése és megkeményedése az ellenséges élet hullámverésében;
titánkorunk hangulatai és színterei, melyek bennem is közös élményeket idéznek…
De itt sem a téma a fontos, hanem a líra, ami mögötte van. A kötet legmélyebb
témája Kosztolányinak, az írónak, állásfoglalása irodalommal és élettel szemben.
Az író minden érdeklődése, egész a nyelvészeti és tudományos kíváncsiságokig,
helyet kap itt; a novellák között kettő is van, mely voltaképp burkolt
nyelvészeti elmélkedés. De alig kap helyet valami, aminek ne lenne köze az
irodalomhoz. Az írót a szavak izgatják; az írás izgatja; s a világ, mint az
irodalom anyaga, tárgya, vagy ellensége. Szimbolikus, ahogy a török lányt a
szavakért csókolja meg, melyeket nemzetétől kapott. Mindez – ez az egész
irodalmi világnézet – prózában elmondva, talán kissé pózosnak tűnne föl: dacos
póznak és tetszelgésnek. De Kosztolányi prózája több mint próza. Líra és
művészet. Különös író ez: prózája talán még sokkal különb a versénél, de ő
mégiscsak költő és lírikus, és nem prózaíró. Kosztolányinál minden a formában
van, szinte a legkülsőbb formában, stílban és szavakban. Művészete épp abból
áll, ahogyan a semmiséget naggyá teszi, a banalitást érdekessé, az ízetlent
zamatossá, pusztán a stílus, a nyelv eszközeivel. Nagyszerűen tud magyarul, s
bárhogyan ítéljük meg nyelvészeti dilettantizmusát, egy pompás eredménye
mindenesetre van: a saját stílusának tökéletes megtisztulása, meggazdagodása,
megedződése. Valami hatalmas költői atlétika ez, a született izmos lélekalkatnak
s egy élet szívós tornájának eredménye. Mondatai szinte érzéki élvezetet adnak,
mint Anatole France-éi, s néha majdnem mindegy, miről beszél; szívesen
megbocsátjuk a pózait, észre sem vesszük koronkénti hígságát, s szinte örülünk,
ha hosszadalmas. Ez a stílus buja képeket fest, s plasztikus emberalakokat
mintáz elénk. Hozzá kell tennem, hogy van egy írás a könyvben, amely mint
novella is szinte tökéletes (kár, hogy a végén kissé ellírizálja); az ifjú Esti
Kornél kalandja a vasúton az őrült lánnyal. A szubjektív emlékek melegsége, a
pszichológiai átélés mélysége és gazdagsága s a stílus varázsos eleganciája ezt
az írást a legszebb új magyar prózaírások sorába emelik. De én az egész könyvnek
hálás vagyok, mert csónakká varázsolta betegágyamat, egy ringató és színes
folyamon; szomorúan csukom be, s dobom pamlagomra, mint akinek napi ópium-adagja
elfogyott.
Babits Mihály, Könyvről könyvre : Esti Kornél, Nyugat, 1933.
12. sz. (június 16.) 688–689. p. = B. M., Könyvről
könyvre, Budapest, Szépirodalmi, 1973, 152–154. p.
Babits felismeri az Esti Kornélban Kosztolányi ars poetikáját – "A kötet
legmélyebb témája Kosztolányinak, az írónak, állásfoglalása irodalommal és
élettel szemben" –, de az elismerő gesztusok ellenére jól érzékelhető
lekicsinylő véleménye. Nemcsak a kötet valós egyenetlenségeit bírálta
vasszigorral, hanem még – az egyébként általa is nagyszerűnek elismert –
nyelvezetét és stílusát is ellentmondásosnak találta. Naplójában Kosztolányi
ekképp reflektált Babits cikkére: "Babits ártalmas [?], mérges kritikát írt.
Fekszik betegen. Mondja, hogy fájt. Erre hozzám fordulnak, hogy »hátha
félreértettem «. Azt írta rólam, hogy tehetségemben csalódott. Fáradt
vagyok. Megizentem neki (őszintén), hogy nem értettem félre."
n
Azon a mondaton,
hogy "Néha majdnem mindegy, miről beszél; szívesen megbocsátjuk a pózait, észre
sem vesszük koronkénti hígságát, s szinte örülünk, ha hosszadalmas" s különösen
a "híg" szón annyira megsértődött Kosztolányi – Gellért Oszkár emlékezése
szerint –, hogy e miatt le akart mondani a Nyugat főmunkatársi
címéről, és állítólag csak Gellért kérésére állt el elhatározásától.Jegyzet
Kosztolányi Dezső, Napló : Igen becses kéziratok
1933–1934, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Kelevéz
Ágnes és Kovács Ida, a gyorsírásos részeket átette Schelken Pálma,
Budapest, Múzsák – Petőfi Irodalmi Múzeum, 1985. (Irodalmi múzeum), 68.
p. Nem tartom valószínűnek, hogy a naplóbejegyzés – mint azt a
naplók sajtó alá rendezői feltételezik – Babits második kritikájára, illetve
annak a jegyzetére vonatkozna. Ha így lenne, Kosztolányi nem „ártalmas,
mérges kritiká”-ról írna, hanem „kritikák”-ról (többes számban). Kosztolányi
nyilván nem hagyta volna szó nélkül Babits jegyzetének azt a képtelen
állítását sem, hogy az Esti Kornél éneke őt, Babitsot
igazolja. A naplóbejegyzésben szereplő információk is az első kritikára
utalnak (Babits hivatkozása betegségére, közvetítők közbenjárása stb.).
Igaz, Babits jegyzetében szerepel, hogy Kosztolányi félreérti őt,
Kosztolányi pedig kétségbe vonja ezt – csakhogy a közvetítők is
hivatkozhattak arra, hogy Kosztolányi félreérti Babits kritikáját, ő pedig a
bejegyzésben azt rögzíti, amit nekik válaszolt erre.
n
De a cikknek köszönhető az Esti Kornél
éneke című játékos-dacos ars poetica, amellyel a nyilvánosság előtt
Babitsnak válaszolt.Jegyzet
Gellért Oszkár, Egy író élete : A Nyugat
szerkesztőségében 1926−1941, Budapest, Gondolat, 1962,
361−362. p.
n
A vers a Pesti Napló 1933. évi 142. (június
25-i) számának 8. lapján jelent meg:
Jegyzet Kosztolányi 1933−1934-es naplójának
hátsó borítóján maradt fenn ez a feljegyzés: „Manyinak diktáltam fáradtan
éjjel e 3 sort. Ebből született meg másnap Esti Kornél éneke. Legyek üres és
repüljek [/] Mint a szappanbuborék addig tartsak [/] Legyek könnyű, üres és
szép 1933. VI. 24-én”. Lásd Kosztolányi Dezső, i. m. 99.
p.
ESTI KORNÉL ÉNEKE
Indulj dalom,
bátor dalom,
sápadva nézze röptöd,
aki nyomodba köpköd:
a fájdalom.
Az életen, a szinten,
a fénybe kell kerengni,
légy mint a minden,
te semmi.
Ne mondd te ezt se, azt se,
hamist se és igazt se,
ne mondd, mi fáj tenéked,
ne kérj vigaszt se.
Légy mint a fű-fa, élő,
csoda és megcsodáló,
titkát ki-nem-beszélő,
röpülő, meg-nem-álló.
Légy az, ami a bölcs kéj
fölhámja, a gyümölcshéj
remek ruhája, zöld szín
fán, tengeren a fölszín:
mélységek látszata.
No fuss a kerge széllel,
cikázva, szerteszéjjel,
ki és be, nappal-éjjel
s mindent, mi villan és van,
érj el.
Tárgyalj bolond szeszéllyel,
komázz halál-veszéllyel
s kacagd ki a buzgót,
kinek a mély kell.
Mit hoz neked a búvár,
ha fölbukik a habból?
Kezébe szomorú sár,
ezt hozza néked abból.
Semmit se lát, ha táncol
fényes vizek varázsa,
lenn nyög, botol a lánctól,
kesztyűje, mint a mázsa,
fontoskodó-komoly fagy
dagadt üvegszemébe.
Minden búvárnak oly nagy
a képe.
Jaj, mily sekély a mélység
és mily mély a sekélység
és mily tömör a hígság
és mily komor a vígság.
Tudjuk mi rég, mily könnyű
mit mondanak nehéznek
és mily nehéz a könnyű,
mit a medvék lenéznek.
Ó, szent bohóc-üresség,
sziven a hetyke festék,
hogy a sebet nevessék,
mikor vérző-heges még,
ó, hős, kit a halál-arc
rémétől elföd egy víg
álarc,
ó, jó zene a hörgő
kínokra egy kalandor
csörgő,
mely zsongít, úgy csitít el,
tréfázva mímel
s a jajra csap a legszebb
rímmel.
A céda életet fesd,
azt, ami vagy te, tettesd,
királyi ösztönöddel
ismersz-e még felettest?
Az únt anyag meredt-rest
súlyát nevetve lökd el
s a béna, megvetett test
bukásait a szellem
tornáival feledtesd.
Hát légy üres te s könnyű,
könnyű, örökre-játszó,
látó, de messze-látszó,
tarkán lobogva száz szó
selymével, mint a zászló,
vagy szappanbuborék fenn,
szelek között, az égben
s élj addig, míg a lélek,
szépség, vagy a szeszélyek,
mert − isten engem − én is,
én is csak addig élek.
Menj mély fölé derengni,
burkolva, játszi szinben,
légy mint a semmi,
te minden.
A kortársak Babits elleni vitairatnak tekintették e verset, s így tudta maga
Babits is: (mint azt látni fogjuk) megírta következő cikke lábjegyzetében. Rónay
László szerint megkérdőjelezi ezt, hogy Kosztolányi már korábban, hónapokkal
Babits kritikája előtt (a Pesti Hírlap 1933. január 15-i
számában) publikálta a vers fő gondolatát és alapmetaforáját az Ember és
világ című cikk Mélység alcímet viselő jegyzetében:
„Sohase feledd, költő, hogy az a tenger, ahol a mélységek mélységére kell
ereszkedned, a színpadi tengerhez hasonlít, mely legföljebb másfél méter mély.
Ebből kell igazgyöngyöt felhoznod. Sekély vizek, csillogó felületek
gyöngyhalásza vagy. Igazságod: káprázat. De mégis a te mélységed az igazi
mélység, holott fenekét nem éri el semmiféle mérőón, s mégis a te igazságod lesz
az igazság egy varázslat által. Ne vágyakozzál az igazi tengerre. Ott is csak a
fölszín a szép. Ha mélyebbre bukol, mint tested magassága, már nem tudsz
lélegezni, már nem lehetsz természetes. Nem is érdemes oda leszállnod s
eldicsekedned, hogy lenn jártál és fölhoztál – bizonyítékul – egy marék sarat.
Ez túlbuzgalom. Nem arra születtél, hogy szorgalmi feladatokat oldj meg. Ezer
vagy tízezer méter mélyben unatkozol, s a tenger alatti világ rejtelme helyett
csak sötétséget lelsz. Hazudj nekünk tengert és mélységet. Búvárruhát ne ölts!
Nem vetted-e észre, hogy a búvár vaskos öltözékében milyen kevéssé emberi, s
roppant sisakjával, tág üvegszemével, széles pofájával milyen nagyképű? Minden
búvár nagyképű.”
n
Jegyzet
Kosztolányi Dezső, Ember és
világ = K. D., Ákom-bákom, sajtó alá rendezte Illyés Gyula,
Budapest, Nyugat, 1943, 173−174. p.;K. D., Sötét
bújócska, öszszegyűjtötte és a szövegeket gondozta Réz Pál,
Budapest, Szépirodalmi, 1974, 12−13. p., illetve Rónay
László, Kosztolányi Dezső, Budapest, Gondolat, 1977,
(Nagy magyar írók), 257–258. p.
Valójában ennél korábban is felbukkant a „mélység” és a búvár- szerep megtévesztő
voltának gondolata Kosztolányi egyik 1930. májusi karcolatában: „A
»mélység« az irodalmi tolvajnyelv legsekélyesebb szava. Ne is higyj
[!] annak az írónak, aki állandóan »mélység«-ről papol s ezen a címen
zavaros. Vajon csakugyan lenn járt-e a mélyen? Lehet, hogy nem is volt ott s
csak azért hordja búvársisakját, hogy ne tekinthess szemébe, hogy alibit
igazoljon előtted, hogy megtévesszen. Lehet azonban, hogy tényleg a tenger
fenekén kotorászott, onnan fölhozott egy marék iszapot, bemaszatolta magát vele.
Nem érdekel. […] Azok, akik igazán mélyek, mások. Azok a tintatartójuk fenekére
ereszkedtek le. Azoknak sikerült valami, nem tudni, hogyan. Minden remekmű
mélysége hasonlatos a tengeréhez, melyet csak a felületen észlelünk vagy inkább
sejtünk, a ragyogó fölszínen, a türemlő, játékosan-illanó hullámokon, melyek
roppant titkok fölött könnyedén gördülnek tova és dalolnak.”
n
Minthogy Babits nem
titkolta véleményét arról, hogy Kosztolányit általában (az Esti
Kornéltól függetlenül is) felszínesnek tartja, amiről Kosztolányi
tudott, a búvár-hasonlat pedig felmerült Babits egyik ifjúkori levelébenJegyzet
Kosztolányi Dezső, Műhelytitkok, Pesti Hírlap,
1930. május 18. = K. D., Ákom-bákom, sajtó
alá rendezte Illyés Gyula, Budapest, Nyugat, é. n. (1943), 100. p.; Én,
te, ő, összegyűjtötte és a szöveget gondozta Réz Pál, Budapest,
Szépirodalmi Könyvkiadó, 1973, 197. p.
n
(amit Kosztolányi valószínűleg újraolvasott
az Ady-vita idején), az összefüggés közöttük nyilvánvaló. Mindkét itt idézett
prózai szöveget és az Esti Kornél énekét is úgy tekinthetjük,
mint a Kosztolányi Ady-pamfletjét követően, 1929-től nyílttá vált polémiájuk
részét. Következésképp a Mélység című jegyzetnek a Babits
Esti Kornél-bírálatánál korábbi időpontját szükségtelen azzal
magyarázni, hogy „Kosztolányi bizonyos mértékig előre láthatta, miként fogja
bírálni Babits az Esti Kornél kötetet”.Jegyzet Babits Mihály 1904. november 17-i keltezésű, Kosztolányinak
írt leveléről van szó: „Énhozzám átkozott búvárok jöttek, maliciózus
tanítómesterek, irigy aranymosók. Lámpával világítottak a vizemre:
»Nézd! szó sem aranyról; nem látszanak képek; és ami nem látszik,
nincsen is. Víz ez, legvégig, barátom; csupa víz vagy magad is, lelked
legmélyéig; és ahol vége a víznek, lenn, elrejtve, a legmélyeden − ott
tudod, mi van? sár! […]” Babits−Juhász−Kosztolányi levelezése, sajtó alá
rendezte Belia György, Budapest, Akadémiai, 1959, 53. p. Újabban Menyhért
Anna vetetette fel − Király Istvánnal vitázva −, hogy nem Babits „kedves
képé”-ről van szó, mint Király állítja, mivel a „»búvár« éppen nem
mint Babits magára használt metaforája szerepel, hanem a vele szemben álló
véleményekre vonatkozik” − Menyhért Anna, Esti Kornél énekel-e?
: A szerzőség kérdése Kosztolányi Esti Kornél éneke című verse
kapcsán, Jelenkor, 1998. 1. sz. (január) 56–64. p. =
M. A., „Én”-ek éneke : Líraolvasás, Budapest,
Orpheusz, 1998, 62. p. Bár egyetértek Menyhért kritikájával,
következtetését elsietettnek tartom, mert nyilvánvaló, hogy Babits élt a
hasonlattal, s Kosztolányi számára éppen az volt a fontos, hogy a búvár
sarat hoz fel a mélyből.
n
Jegyzet
Szegedy-Maszák Mihály, i. m. 338. p.
Király István mutatta be legrészletesebben a két hajdani barát elhidegülésének
folyamatát,
n
amely 1929-ben
töréshez vezetett, amikor Babits nem állt ki Kosztolányi mellett (holott
ifjúkori levelezésükben ő is lesújtóan nyilatkozott Adyról), sőt a
Nyugatban megjelent cikkében − igen szerencsétlenül − a
halott Ady körül vérszagra gyűlt hiénákkal példálózott,Jegyzet
Király István, Egy magatartás
anatómiája: Kosztolányi Dezső és Esti Kornél [1.], Kortárs,
1985. 3. sz. (március) 110–122. p. = K. I.,
Kosztolányi : Vita és vallomás: tanulmányok,
Budapest, Szépirodalmi, 1986, 403–412. p.
n
amit Kosztolányi magára vett.
A félreértést tisztázó megbeszélés pedig elmaradt Babits hibájából.Jegyzet
Babits Mihály, Személyi ügy?, Nyugat, 1929. 17.
sz. (szeptember 1.), 304. p.
n
A
két író kapcsolata ekkor végletesen megromlott, sokáig csak hivatalos ügyekben
érintkeztek egymással, és szinte látványossá vált Kosztolányi ízlés- és
szemléletbeli szembehelyezkedése Babitscsal. Pártfogásába vette József Attilát,
a népiek ellen viszont 1934-ben fullánkos cikket írt Vojtina új levele
egy fiatal költőhöz
Jegyzet Vö. Gellért Oszkár, i. m. 132−142. p.
n
címmel.Jegyzet
Pesti Hírlap
Vasárnapja, 1934. 10. sz. (március 11.) 4–5. p.
n
Ars poeticáikban és prózai vallomásaikban is
gyakran vitáztak egymással: például Babits Vers a csirkeház
mellől
Jegyzet Vö. Veres András, Kosztolányi
Nyugatja, a Nyugat Kosztolányija = Nyugat népe :
tanulmányok a Nyugatról és koráról, szerkesztőbizottság
Angyalosi Gergely et al, Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2009,
114–115. p.
n
című szövege a Költő a huszadik
században
Jegyzet
Nyugat, 1931. 14. sz. (július 15.)
67–68. p.
n
című Kosztolányi-versre felelt, míg Kosztolányinak az 1932. december 17-i
szerzői estjén felolvasott vallomása, az Önmagamról részben
Babitsnak az egy héttel korábbi szerzői estjén elmondott, Üzenet és
vallomás című beszédével szállt szembe, amire viszont Babits
válaszolt a Könyvről könyvre című rovatában.Jegyzet A vers először Utolsó
szavak címmel jelent meg (Pesti Napló, 1931. 116. sz.
(május 24.) 8. p.); Költő a huszadik században
címmel – változatlan szöveggel – elsőként a Reggel című
hetilap közölte (1935. 18. sz. (április 29.) 10. p.).
n
Lehet, hogy az
Esti Kornél 1933 elején írt első fejezetében szereplő mondat,
a „Szégyelltelek a nagyképűek előtt”
is egy tőről fakad a „Minden búvár nagyképű” kijelentéssel.Jegyzet Nyugat, 1933. 2. sz. (január 16.) 124–128. p.
n
Tehát az
Esti Kornélról szóló Babits-bírálat és az erre válaszoló
Esti Kornél éneke egyaránt e vita állomásainak
tekinthetők.
Jegyzet
Király István, i. m. 407–409. p.
Egyébként Kosztolányi ellenszenve a „mélység” iránt jóval korábbi keletű.
1906-ban – amikor a legszorosabb volt a barátsága Babitscsal – már legalább
részben készen állt az Esti Kornél énekének mélység-metaforája:
„A modernek, a budapestiek, kik az egyetemi körben délelőtt vidéki lapokat
olvasnak, s délután a fővárosi szerkesztőségek kilincseit adogatják át
egymásnak, sok hazug jelszót terjesztettek el, mely már a köztudatban [!]
egészen beleette magát. Ezek közé tartozik az, hogy a költőnek
»mély«-nek kell lenni, vagyis oly stílben kell írnia, hogy senki se
érthesse meg.”
n
A pályakezdő
Kosztolányi ellenvetése itt elsősorban Ady és az őt utánzók stílusára
vonatkozott. Úgy gondolta, hogy amit sokan mélynek hisznek, az valójában „rossz,
modoros és affektáltan zűrzavaros”.Jegyzet Lásd Kosztolányi 1906. március 25-i levelét:
Kosztolányi Dezső, Levelek i. m. 106. p.
Lásd erről még Veres András, i. m. 89. p.
n
Az érthetetlenség súlyos bűn volt Kosztolányi
szemében, összhangban azzal, hogy az ő műveltségeszménye (ahogy Babitsé is) a
tudatos tanuláson, a megértésen alapult. Kései vitájuk idején Kosztolányi nem
egészen alaptalanul vélekedhetett úgy, hogy kettejük közül ő maradt hű ifjúkori
eszményeikhez.
Jegyzet Lásd Kosztolányi 1906.
február 19-i levelét: Kosztolányi Dezső, Levelek i. m.
89. p.
A Nyugat következő, júliusi számában Babits Mihály újra visszatért
az Esti Kornélról írt bírálatára, és igyekezett védelmébe venni
azt:
Remekek hibáiról. – Valaki arra figyelmeztet, hogy a Kosztolányi Esti Kornéljáról
szóló múltkori cikkemben súlyos belső ellenmondás látszik.
n
Olyan ez a cikk, mint hajdani önképzőköreink bírálatai
voltak, melyek rengeteg hiba elsorolása után váratlan dicséret konklúziójába
lyukadtak ki. Talán sohasem magasztaltam még magyar könyvet e rovatban úgy, mint
az Esti Kornélt. És közben folyton hibáit mutatom föl: oly hibákat, amiknek még
említése is a mi kritikai viszonyaink közt valóságos lerántásnak számít. Hol itt
a logika? „Kritikai viszonyainkkal” nem sokat törődöm. E rovatnak éppen az az
egyik célja, hogy megtörje a gyáva eufémizmust, mely a magyar kritikában lábra
kapott, s visszaállítsa a szavak becsületes értelmét. Aki újabb magyar
kritikákat olvas (hacsak nem támadás céljából íródtak), azt hiheti, hogy
irodalmunk csupa hibátlan alkotásokból áll; holott a világ nagy remekei is
gyakran súlyos, látszólag lényegbevágó hibákat mutatnak. De bizonyos nívón fölül
az irodalomban a hiba nem ellentétes többé az erénnyel, s fölemlítése nem gáncs,
csak jellemzés. Oedipus képtelen rémmese, Shakespeare drámái nem drámák, hanem
túltömött regényes és lírai kompozíciók, Dante költeménye okoskodással teli
kimért és pedáns skolasztika. Bármelyik hiba halálos volna egy kisebb írónál. De
nagyokban a hibák is a remeklés eszközei és feltételei. Elérné-e célját és
hatalmas hatását Sophokles a mese barbársága nélkül, Shakespeare a formabontó
epikai és lírai színezés nélkül, Dante a skolasztikus pedantéria és kimértség
nélkül? A kritika nem mellőzheti e súlyos hibák fölemlítését, de nem is vonhat
belőlük kárhoztató következtetést.
Jegyzet [Babits cikkének lábjegyzete:] E cikk már kiszedve s nyomás előtt állott,
mikor Esti Kornél éneke a Pesti Naplóban megjelent. Sajnálom, hogy
Kosztolányi szintén félreértette múltkori írásomat; de örülök, hogy Ars
Poéticáját maga is olyannak látja, amilyennek én jellemeztem, s versével
mindenben igazat ad kritikámnak. Kár, hogy ő nem olyan türelmes a magáétól
eltérő Ars Poéticák iránt, mint én vagyok az övével: ő harcra száll a
mélység és tartalom ellen. „Mit hoz neked a búvár” – kérdi, – „ha fölmerül a
habból? Kezébe szomorú sár, ezt hozza néked abból”. Kosztolányi téved. A
búvár nem sarat szokott fölhozni kezében, – hanem gyöngyöt és elsüllyedt
kincseket.
Forma és tartalom. Akiket fölhoztam, bizonnyal túl nagy példák. De Kosztolányi új
műve is fölül van azon a vonalon, ahol a hibák már megszűnnek ártani az
alkotásnak: ahogy az igazi egészséges szervezetben bizonyos betegségek vírusai
nem tudnak ártani, s szolgálatba kényszerülnek. Hiba-e hogy ez a könyv nem
regény? Hogy még csak nem is igazi novellák sorozata? Nem hiba, csak sajátosság
– hozzá tartozik ahhoz a költőhöz, aki (mint írtam is) még különb prózaíró, mint
amilyen költő, s mégis inkább költő, mint prózaíró. A tárgyszerű epikum
kényszerzubbonyában Esti Kornél többé nem volna az, ami: az író leglíraibb
vallomása, az írói lélek lírája, magának az irodalomnak lírája. Valóság és élet
csak anyag és eszköz itt: az író fontosabb, s az írás és a forma fontosabb, s az
író minden szeszélyes ötlete fontosabb. Sokszor mindegy, mit ír; néha bánt is
témáinak jelentéktelensége s ötletszerűsége. Annál nagyobb játék a művészet
játéka, mely e semmiségeknek tisztán a forma tökélyével súlyt és értéket ad. Az
előadás eluralkodása, a tökéletes magyar elokvencia mindenen- fölül-helyezése,
bizonyára nem kedvez a tömörségnek s tartalmi sűrűségnek: de ez már nem bánthat,
mert a mondatok érzéki szépsége megtölt és elkábít. Így lesznek az erények
hibákká, s a hibák erényekké. S nyilván, ha a mondanivaló sűrűbb és súlyosabb, a
forma eleganciája alig lehetne ily rög nélküli és gáncstalan: nyelvünk
nélkülözné ezt a csodát és minta-remeklést.
Nem kicsi dolog ez. A magyar irodalom bővelkedik oly chef-d’oeuvre-ökben, melyek
mély vagy súlyos tartalmat rögös és ügyetlen formában rögzítettek. Zrínyi,
Katona, Madách iskolai példák. Újabb prózánk viszont ijesztő posványát mutatja a
hanyagságnak, a pongyolaságnak, a nyelvi és formai felületességnek. A stílus
igazi tisztaságának és eleganciájának példái nálunk szinte hiányoznak.
Művészetben pedig a forma legalábbis egyenrangú a tartalommal. Ha vannak oly
remekeink, melyek a formát föláldozzák a tartalomnak: mért ne lehetne remeklés
az ellenkező vonalon is?
Forma és tartalom örök viszályában Kosztolányi a forma párthíve. Többször
kifejtette ezt, elméletileg is, szinte vallásos meggyőződéssel, s az Esti Kornél
legbensőbb mondanivalója is ez. Harcolunk az elefántcsonttorony körül, s nem
vesszük észre, hogy harcunk a művészet szabadságának holttestéért folyik. Úgy
kellene, hogy a művészetben minden szabad legyen: az elefántcsonttorony is
szabad, és a harc is szabad. Művészet nem egy van, hanem ezer, s az a létjoga,
hogy ezer és mindig új. S minden művészetnek megvannak a maga külön törvényei.
Kívülről nézve pedig: minden művészetnek megvannak a maga hibái és erényei – és
ez a kettő: egy.
Babits Mihály, Könyvről könyvre : Esti Kornél, Nyugat, 1933.
13-14 sz. (július 1-16.) 71-75. (71-72.) p. = B. M.,
Könyvről könyvre, Budapest, Szépirodalmi, 1973, 155–157.
p.
Babits véleménye az Esti Kornélról később sem változott meg. A
Nyugat 1936. decemberi Kosztolányi-emlékszámában megjelent
nekrológjában, ahol szükségét érezte annak, hogy feltárja és tisztázza
eltávolodásuk, illetve szembenállásuk okait, külön kitért az Ady-revízió idején
kialakult konfliktusra, és az Esti Kornél is gyakran szerepel
hivatkozásai között:
[…] Kettőnk közül ő volt a fölényesebb, a józanabb, s bizonyos tekintetben mégis
a hősiesebb is. Hívebb az író hivatásához s keményebb és mozdulatlanabb az
őrhelyen, amely a kultúra őrhelye volt, noha ő kultúra helyett talán inkább csak
mesterséget mondana. Én azonban sohasem voltam tőle oly távol, mint akkor.
Elhidegülésünk már régebben kezdődött, s talán egyszerű visszahatása volt annak
a szerelemhez hasonló szenvedélyes barátságnak, mely ifjúságunkat összekötötte.
Soha zsendülő szellemek nem bámulták egymást lelkesebben, mint mi, s induló
költőtől nem lehetett volna többet s nagyobbat várni, amit én vártam őtőle. Ő
pedig a forró, közös évek mértéktelen magasra törése után, mintha hirtelen
leszállította volna igényeit, előkelően kiejtve kezéből a súlyosabb értékeket.
Könnyű és kicsi dolgokkal látszott megelégedni, kínálkozó, tetszetős
hangulatokkal, érzelmes rajzokkal és játékokkal, puskini színezésű halk és
elegáns vázlatokkal. Ez elég volt, hogy nevet és népszerűséget szerezzen számára
a finomabb olvasók körében, de előttem szinte árulásnak látszott. Hogyan, ez
lenne ő, kin azelőtt avval szoktam csúfolódni, hogy semmi sem elég jó neki, ha
nem legalább kétezer méter magas, és örök hó nem fedi? Úgy tűnt föl nekem, hogy
hűtlen lett nagyra tűzött céljainkhoz, s olcsó sikerekkel éri be. Szerénység
volt ez? az alkotó óvatossága, aki lassan épít könnyű anyagából, mint a pók a
legkisebb körökön kezdve? tartózkodó előkelőség, mely nem megy túl a saját
portáján? úri dac, a többre törő s erőszakosabb pályatársak igényeivel szemben
vagy fölényes közöny, mely az irodalmi törekvésben is donkisottizmust lát?
Legyenek mások vatesek, a nemzet prófétái, a magasságok légtornászai! Ő
megmaradt a fiatal és pompás újságíró s gyermekemlékeit csengető dekadens poéta
szerepében. Éspedig minden tüntető halkság és visszavonulás nélkül. Hisz így is
tudott elérni sikereket, nem csekély népszerűséget, komoly hatást közönségben és
írók közt egyformán. Kialakította stílusát, külön modorát s légkörét, melyet
poétikus külsőségekkel, enyhe pózzal is hangsúlyozott, tintája színével,
nyakravalója formájával, rímeinek tüntető mesterkéltségével.
Én ezt nem tudtam megérteni. Én a költészetben mindig maximalista voltam, alig
képzeltem költőt, aki nem a legnagyobbat akarja, amit tud, csodálkoztam e hanyag
ujjgyakorlatokon. A szenvelgő, könnyű versek, hevenyészett műfordítások szinte
fájtak tőle. Azonkívül mind jobban gyűlöltem a pózt, s nem akartam belátni, hogy
a póz gyakran az őszinteség egyetlen lehetséges formája. Ez talán visszahatás
volt saját ifjatag pózaimmal szemben: bántott minden, ami készakart, modoros,
tüntető. Túl jó rímei is kedvetlenítettek. Mi szüksége ezekre az olcsó
ékszerekre? Én is szeretem a rímet, de csak ha úgy nő ki a sor végén, magától,
mint az ágon a virág. Első novellái sem tudtak megkapni. Prózája művészetét
meglátni nem volt még szemem. A prózától azt kívántam, hogy mondjon valamit; ő pedig szinte kéjelgett a témák
jelentéktelenségében, amiben én csak szegénységet láttam.
De egyszerre a költő nőni kezdett. Egynéhány verse, a Hitves, a
Boldog, szomorú dal, az Ádám fiam útravalója
váratlanul lelkembe zengett, mint a hirtelen megkondult harang. Déli harangszó
volt, az emberélet szomorú teljében, mely már eszünkbe juttatja a halált.
Ezektől a versektől alig tudtam szabadulni, csengésük elkísért az ágyba, a
félálomig, ezeknek ütemére jártam az utcán, ezeket mondogattam kedvesemnek. Régi
barátom megint velem volt, ha csak szellemben is; mert egyébként keveset
találkoztunk. Néha együtt mentünk egy-egy felolvasóútra, s ilyenkor a vonaton a
költészet mesterségbeli kérdéseiről beszélgettünk, a vers válságáról, ami a
levegőben volt, s őt éppúgy izgatta, mint engem. Ő akkor egy könnyed mozdulattal
egyszerűen eldobta a rímes és mértékes formát, mely mindaddig oly fontos volt
neki, s megpróbálta szabad versekben fejezni ki magát. Ez nem adhatott igazi
megoldást, s A szegény kisgyermek költője mindinkább a prózaírásra tért át. Egy
nap elhozta hozzám Pacsirta című regényét, kéziratban. Most
fedeztem fel benne a magyar próza nagyját.
A regény A szegény kisgyermek helyszínét és levegőjét idézi
vissza. De elhagyva mindent, ami a régi versekben olcsónak látszhatott. Puritán,
szinte sivár igazsággal… És mégis költőien, ami a nyelv különös mágiáját
mutatja. Nincs ebben a nyelvben semmi lírai! Csak a szokatlan pontosság és jó
hangzás, a mondatok szabatossága s a szavak tisztasága – hiánya mindennek, ami
henye, bősége mindennek, ami jellegzetes −, ezek árulják el a versen iskolázott
írót. Aki tudvalevőleg a legjobb prózaíró. Azonban nem cél itt irodalmi
méltatást csinálni. Én is írtam prózát, s az én prózámnak is használt valamit a
vers palesztrája. De külön tanulmány tárgyává tenni a próza titkait, mint egy
különös versforma titkait: ki csinálta ezt más őkívüle magyar? Flaubert jut
eszembe, vagy régi francia akadémikusok, latin retorikusok, klasszikusok… A
költő fegyelme nem volt elég erre: a stiliszta szakfegyelme kellett, a tudós
fegyelme, a nyelvész fegyelme. És mindehhez az újságíró külön fegyelme, mely
bátorságot ad, a könnyű munka gyakorlatát, és megszabadít a naiv súlyosságtól,
az ostoba komolyságtól… Kiben van mindez együtt? Magyarországon nem volt meg
senkiben. Csak ha az ő prózáját olvasom, csak akkor érzem meg, milyen mélypontra
süllyedt mai irodalmunk nyelve, micsoda Csáky szalmája ez, milyen bűnösök a
stílus körül még legjobb íróink is. Én egy csöppet sem vagyok purista, nem
hiszem, hogy az egyes nyelveknek önmagukba kéne zárkózniok, nemegyszer
vitatkoztunk vele erről. De az ő fanatizmusára szükség volt: hogy eszméltessen!
Egyetlen fanatizmusára ennek a fanatizmus nélküli munkásnak – a szerszáma iránt!
Ez valami, ami józan és érdemes; nem lemosolyogni való nagyra törés és
donkisottizmus. Munka. Mesterség. Művészet. Kifejezni az életet, az imádandót és
veszendőt, türelmesen, szerény darabjaiban, egyszerűen és hivalkodás nélkül.
Próza. S a prózának ez a művésze mégsem igazi prózaíró. Szíve a vershez vonta, a
vers izgatta őt, a versköltőket érezte vetélytársainak. Még a prózában is a vers
isteni könnyűségét, tökéletességét és tartalmatlanságát kereste. Boldog író, aki
a gondolat keserves súlyosságából mindig csak éppen annyit tart meg, amennyire
szüksége van, hogy az ár el ne kapja hajóját; s nem kockáztatja a gyönyörű
futást s tökéletes lengést valami otromba súlytöbblet terhével! Kifejezni az
életet, igen, de nem az Életet, nagy É-vel; s a hangsúly inkább a kifejezésen
van. Feloldatlan rögök nincsenek őnála, se nehézkes magyarázatok. Ahogy a
versben a rím hozza a gondolatot… Édes Annának gyilkolni kell, nem valami
bonyolult lélektani tétel kedvéért, csupán a regény irama kedvéért. Az élet
igazában megfoghatatlan. Esti Kornél ellensége a mélységnek, s többre becsül egy
könnyed és üres, de tökéletesen megcsinált hírlapi cikket valami mély
költeménynél vagy töprengő tanulmánynál. Pedig súlyos és töprengő időket élünk,
a céltalan és boldog lengések aranykora lejárt, még a versek is tele vannak
gondolattal és szándékokkal. Esti Kornél borzadva látja az ízlés hanyatlását, a
politikai és társadalmi jelszavak elharapózását a versekben, a világnézettel
űzött szélhámoskodásokat, zsenipózt, a magyar sors és az emberi műveltség
veszedelmein való céltalan és színészkedő mellveregetést. Ő gyűlöli a vateseket, s károsnak és rombolónak érzi a fő-fő vates mindent elöntő hatását, aki pedig nagy költő, a
legnagyobb, Ady Endre. Miért éreztem én magamat bántva, miért kellett tollhoz
nyúlnom, és visszabántanom őt, mikor – igazában híven önmagához, mert
álláspontja kezdettől fogva ugyanaz volt, s az őszinte írástudó bátorságával a
közvélemény terrora ellen – kimondta véleményét a nagy költőről, akit ő nem
tartott oly nagynak? Valami mély ellentét szólalt meg itt is közöttünk, vagy
csak az igazságtalannak tudott kritika ingerelte föl amúgy is rossz egyensúlyú
idegzetemet? Sok-sok ideig nem érintkeztünk azután, s bizonyos, hogy Esti Kornél
szavai sokszor keltettek bennem ellentmondást, olykor belső tiltakozást is, noha
művészetét mindig jobban bámultam, s írásait elbűvölve kényszerültem élvezni. Az
elegáns és népszerű rímelőből, fiatalságom első barátjából, szemem előtt lett
nagy író és költő, ahogy már akkor tudtam, hogy az lesz; de nem éppen olyan,
amilyennek akkor jósoltam és képzeltem volna a jövőről alkotott ábrándokban. Nem
mentünk egymás mellett, mint „szellemi ikertestvérek”. S hiába újítottuk meg a
régi barátságot, nem találtuk többé az utat egymáshoz. Őt könnyű vitorla vitte a
gáncstalan művészet sima hullámán, az én hajómban pedig meggyűlt a szomorú
súlyag, amelyről Esti Kornél oly megvetőleg beszél. A gondolat, a mondanivaló
egyre keményebb terhe, mely oly ellensége a művészetnek, ahogy ő értette a
művészetet. […]
Babits Mihály, Kosztolányi, Nyugat, 1936. 12. sz.
(december), 395–401. p. = B. M., Írás és olvasás :
Tanulmányok, Budapest, Athenaeum, 1938, 358–367. p.;
B. M. Esszék, tanulmányok (1-2), a szöveget gondozta
Belia György, Budapest, Szépirodalmi, 1978, 2. kötet, 520–523. p.
Bóka László visszaemlékezése szerint József Attila nem értett egyet a
Babits-nekrológ Esti Kornél-értékelésével, amelyet Bóka viszont
osztott: „Teljesen egyetértettünk Babits nekrológjával, aki azt írta, hogy
»Esti Kornél szavai sokszor keltettek bennem ellenmondást, olykor belső
tiltakozást is, noha művészetét mindig jobban bámultam, s írásait elbűvölve
kényszerültem élvezni.« Csak József Attila nem osztotta véleményünket,
Babits ítéletét »értetlenségnek« nevezte, és az Esti Kornélt
»nagyon fontos műnek« nevezte nem is egyszer; azt mondta róla, hogy
»funkciója van«.” − Bóka László, Kosztolányi Dezső :
Vázlatok egy arcképhez, Irodalomtörténet, 1961. 3. sz., 270–271.
p.
Részben a Babits-kritika történetéhez tartozik az is, hogy a
Nyugat ki akarta engesztelni Kosztolányit, és ugyanabban a
számban, ahol Babits másodszor írt az Esti Kornélról, megjelent a
lap vezető kritikusának, Schöpflin Aladárnak érzékeny és elismerő bírálata.
Schöpflin is felvetette Kosztolányi impresszionizmusát, de ő (Ijjas Antal
véleményével ellentétben) éppen ennek megfegyelmezéséből, illetve a kettő
egymásnak feszülését kiaknázó dinamikából származtatta művészetének legfőbb
erejét. Ahogy Babits, Schöpflin is az írói szereppel való szembenézést tartotta
a mű legfőbb mondanivalójának, de ő az alkotói műhely belső gondjainak
kíméletlen megvallását jelentős írói teljesítményként üdvözölte. Meglepő, hogy a
kiváló kritikus csak ekkor ismerte fel a játékosság központi szerepét az
életműben, ugyanakkor szinte ő az egyetlen, aki észrevette és hangsúlyozta a
játékosság mögött meghúzódó tragikumot:
Megfékezett féktelenség – ebbe a két szóba lehet összefoglalni Kosztolányi Dezső
művészetét.
n
Impresszionizmusa azonnal reagál mindenre, ami akár kívülről éri, akár belülről
támad benne. Szemlélet, gondolat szüntelen arra hajlik benne, hogy ötletté
pattanjon, szeszély arra ösztökéli, hogy játékká tegye az egész világot.
Szellemének ösztönös természete pillanatokra bontaná az időt, – véletlenné tenné
az alkotást. De páratlanul erős művész-tudata egyidejűleg ráveti a féket,
nemcsak a forma fékét, ahogy emlegetni szokás, hanem egy belső akarat, a művészi
lelkiismeret s a munkás szorgalom fékét is. A Bucentaurus ágaskodik, prüszköl,
idegesen remegnek a lábai, minden pillanatban kitörne, ha a kantárt nem tartaná
kemény, erős kéz és oldalát nem erős combok szorítanák. A harc paripa és lovas
közt csak fegyverszüneteket ismer, a lovasnak folyton résen kell lenni, mert
győzelme sohasem végleges. De éppen ez a dologban izgalmas, érdekes és szép. A
költőnek magának is szemmel látható nagy gyönyörűség, hogy így nyeregbe tudja
törni azokat a belső erőket, melyek a fegyelmezetlenség felé hajtják. A saját
erejében gyönyörködik. Legyűrni valamit, ami rátör az emberre, izgalmas öröm,
legyűrni önmagát végső felszabadulás. Kosztolányi azzal éri el a művész
hiánytalan szabadságát, ahogy legyőzi önmagának azt a részét, amely akadályozná
alkotása teljességében s amelyet mégse nélkülözhet, mert belőle erednek a mű
legtitkosabb, tehát legfontosabb elemei, azok az imponderabiliák, melyek
hőmérsékletét, színét, hamvasságát adják s melyek nélkül túl könnyűnek és
esetlegesnek tűnne fel.
Jegyzet Hasonlóképp hangsúlyozta az Esti
Kornélban érvényesülő megfékező-megfegyelmező gesztust
Turóczy-Trostler József recenziója is: „Nincs egy lépése [Kosztolányinak],
amit ne uralna a legmagasabb, erkölcsileg megalapozott nyelvi
felelősségérzet. Ez az érzés mély forrásból táplálkozik, és szerencsés módon
nincs teljesen kimerítve, egy rendező és távolságtartó világos értelemnek
van alávetve. Így sikerül kiküszöbölni Kosztolányinak a mámort, a pátoszt és
minden alaktalan felesleget. Az ő világa a tiszta közép birodalma, a
plasztikus módon megfékezett teljességé.” Turóczi-Trostler, Josef,
Der Erzähler Desider Kosztolányi, Pester Lloyd
Abendblatt, 1933. 108. sz. (május 13.) 6. p.
Még verseiben sem tett minderről olyan nyílt tanúvallomást, mint új könyvében, az
Esti Kornélban. Elárulja ebben a könyvben a nagy titkát: lényének azokat az
anarchikus erőit, amelyeknek lebírásából a művészete lett, s elárulja azt is,
ahogy ezeket megfegyelmezte. Egy alakban személyesíti meg őket, Esti Kornélban,
akit önmagából vetít ki és ezzel el is választ magától, anélkül, hogy a
közösséget megtagadná vele. Esti Kornél az, aki a gyermeknek gonosz gondolatokat
sugall és néha gonosz dolgokat is tetet vele, aki később beletaszítja a háború
előtti kávéházi bohémség társadalmon kívüli életformáiba, az életnek extravagáns
tréfákkal való ötletszerű felbontásába, abba, hogy a világra egyetlen groteszk
fintorral reagáljon és később, mikor ebből a furcsa gyermekbetegségéből
kigyógyult, Esti Kornél mutatja meg neki a dolgoknak azt a visszakézből rajzolt
képét, amelyben az élet-értékek visszája tűnik fel valóságnak. Esti Kornél annak
a psyhoanalitikus fenevadnak a megtestesített szimbóluma, amelyből bűn és genie
egyaránt származik, s amelyet féken kell tartani a kultúra láncain, hogy ne
váljon életpusztító hatalommá. Ő a művekben mindig benne rejtőző tagadás, az
örök anarchia szelleme. A lélek dualizmusának másik fele. Testvére az ördögnek,
akiben a vallás Isten ellentétét ábrázolta és egyúttal az isteni egyformaságot
és egyenességet az ember számára elviselhetővé tette. Ő az a bibliai kísértő,
aki megmutatja a világot, de egyúttal fintorával olyannak is tünteti fel, hogy
nem is érdemes általa megkísértetni. Ő az abszolút ironikus, aki megmutatja,
hogy az erkölcsi értékek mennyire nem értékek, hogy meg lehet gyűlölni azt,
akivel az ember önzetlen szándékkal jót tett és azt is, aki az életét
megmentette, hogy milyen lehetetlenség volna a tökéletes becsületesség és
igazmondás országában élni, milyen alantas rendű képességekből tud származni a
tekintély és köztisztelet. Esti Kornél becsap téged is, oh olvasó, vigyázz: úgy
tesz, mintha csak játszana veled, mintha csak véletlen ötletek furcsa pillangóit
röpködtetné szemed előtt, de ha nem vigyázol eléggé, nem veszed észre, hogy a
furcsa játék alatt sokkal mélyebb, értékálló dolgok vannak finoman és elmésen
elrejtve. A tükre torzít, de jól nézd meg a torzképet: igazit mutat. Ne feledd
el, a játék nem csak hiábavaló időtöltés, annak, aki játszik, komoly dolog is,
amibe épp úgy beleviszi egész lényét, mint bármi nagy munkába.
Szatirikus Kosztolányi ebben a könyvében? Humorista? Mind a kettő és egyik sem.
Szatirikus, mert játékos formában bírálja az élet bizonyos jelenségeit.
Humorista, mert érti, élvezi és élvezteti a dolgok önkéntelen humorát, a
valóságok szomorú nevetségességét. De kritikájának nem követel általános érvényt
és humora nem a kedélyből fakad, hanem a kíméletlen ítéletből. A dolgok nem
azért nevetségesek, mert immanensen, lényegüknél fogva azok, hanem azért, mert
Esti Kornél nézi és mondja el őket. Hogy milyen a világ? Olyan, amilyen
világítást vetítek rá. A szatirikus meg akarja javítani a világot, ami Esti
Kornéltól, illetőleg Kosztolányitól a képzelhető legmesszebb áll. A humorista
élvezni akarja a világot, Esti Kornél, Kosztolányival együtt élvezhetetlennek
látja. Az Esti Kornél nemcsak a költő belsejének egy mozgató erejét vetíti ki
szimbolikus alakban, hanem elárulja lírájának egy rejtett elemét is, a
szkepszist. Aki úgy olvassa, hogy közben néha visszapillant a költő pályájára,
nem egy jelenségnek magyarázó kulcsát érzi kezében s nem egy olyan kérdésnek
kapja megfejtését, amit Kosztolányi régibb műveinek olvasásakor vetett fel.
Egy eddigi könyvében sem árulta el ennyire Kosztolányi, hogy a játék mennyire
fontos eleme művészetének. De nem mindegy, hogy az ember mivel játszik. Az Esti
Kornél esetében a játék az élet és világ gyökér-kérdéseivel folyik. A játszó
ember grimasz-mosolya, néha ideges kacagása mögött egy új bánat vonaglását
érezni. A játszó ember azzal teszi kibírhatóvá ezt a világot, hogy játékká
komplikálja és egyszerűsíti. A forma bravúrján, a stílus ragyogásán túl ez az új
bánat, igazi Kosztolányi- bánat, teszi az Esti Kornél könyvét
feledhetetlenné.
Hasonló nyomvonalon indult el Németh Andor bírálata is: úgy tekintette az
Esti Kornélt, mint „az alkotó vallomását a művészi
alkotásról”. De szerinte Kosztolányi nem horgonyzott le az impresszionizmusban
(mint ahogy Ijjas Antal vélekedett), sőt a század eleji szimbolizmusban sem,
hanem szüntelenül továbblépett, tudatosan a megújulás lehetőségeit kereste. Az
Esti Kornél ebből a távlatból idézi meg a századelő
hiperszenzibilis, dekadenciával tetszelgő szellemiségét. Németh Andor szerint
ezekkel a novellákkal Kosztolányi A szegény kisgyermek panaszai
vagy az Őszi koncert esztétizmusától való eltávolodását kívánta
érzékeltetni. Esti Kornél alakjában egykori önmagát sikerült szembeállítani
azzal, akivé vált (a címszereplő elfogult ábrázolását egyenesen pamfletszerűnek
érezte):
Egyre többen csodálják izmos kis mondatait, egyre többen gyanítják, hogy
közvetlensége nem is olyan természetes, hanem a legszigorúbb fegyelem jutalma s
antipólusa a pongyolaság. „Én megvetem a raptus sugallatát, a révületet” −
vallotta meg nemrégiben Valéry − „értelmetlennek érezném tevékenységemet, ha nem
ellenőrizné teljes éberséggel tudatom. A magam művének csak azt nevezhetem,
aminek a létrejöttét világos fejjel akartam, aminek ismerem célját és
feltételeit. Ami értelmem előtt homályos, még nem az enyém. Ki kell emelnem a
tisztátalanságból, erőszakot kell elkövetnem rajta, rá kell üssem akaratom
bélyegét, hogy vállalhassam.”
Kosztolányi műhelygyakorlata, bár más indítékok következtében s más
célkitűzéssel, éppen olyan makacsul voluntarisztikus, mint Valéry-é. De hogy e
gyakorlata életéből nőtt ki s a kifejezéssel való viaskodása során erősödött
erkölccsé, azt csak most, hoszszú évek után, Esti Kornélról szóló
történetcsokrával árulja el. Ez a novelláskötet magában álló példája a fantáziás
emlékezésnek. Aki Kosztolányi életét valamennyire ismeri, könnyűszerrel
ellenőrizheti, mi e novellákban a költészet és mi a valóság, megfigyelheti
művészi torzításait s megcsodálhatja írásművészetét, ahogy a történetecskék
többnyire igénytelen, de mindig mulatságos magjából kicsiholja azt a gőgösen
önző művészfilozófiát, amely e vallomásának lényege. Az alkotó vallomásának a
művészi alkotásról. A novellák hőse, Esti Kornél, Kosztolányi maga, az erkölcsi
Kosztolányi (hányan vagyunk magunkban?), akivel a másik, a literátus egy életen
át harcolt, verekedett. A kötekedő, az élményre szomjas, aki minduntalan lázad
zsarnoka ellen, mert a művészet hosszú és az élet rövid. A valóságban
szétválaszthatatlanul össze vannak láncolva, hiszen egyik a másik vetülete.
Egymásra vannak utalva, nehéz volna bármelyiküket is elképzelni külön. Lélektani
viszonyuk szigorúan analitikus. De az élménynek és művészi feldolgozásának ez az
anekdotákká köszörült ábrázolása (s a sorok között lebegő művészetfilozófia), a
művészetté nemesülő élet mindennapos küzdelmeinek ez az öngúnnyal teljes
dokumentuma, nemcsak lefelé mutat az egymást keresztező szándékok freudi világa
felé, hanem felfelé is. Mint minden Kosztolányi-írásban, ebben a könyvben sem a
mi a bámulatos, hanem a hogyan. Kifejező művészetének titka a tartózkodó szűkszavúság, a két-három
szóból álló szerény mondatok felcserélhetetlen autenticitása: a szándék győzelme
a talentum felett, az írónak, aki egyszersmind erkölcsi lény is, talán egyetlen
lehetséges igazolása önmaga előtt. Az ihlet bőbeszédű, az élmény marasztal. Az
olvasó nemhogy nem érzi, de még csak nem is sejti ez író szinte kalligrafikusan
tiszta, félreérthetetlenül egyértelmű, de kiszámítottságukban is lebegően könnyű
mondatai mögött azt a sajátságosan irizáló atelier-állapotot, amelynek kínzóan
gyönyörűséges, sokféle lehetőségéből a mű végül is kiszakadt. Csak az alkotója
tudja, mennyi indulat, izgalom, sőt más kövületben [?] bizonyos érték kallódott
el a titokzatos folyamat során, miközben az értelem, ez az izgatott munkás,
tikkadttá száradt torokkal leste a kohóból kitóduló (s milyen gyorsan kihűlő)
ötleteket, hogy a pillanat felvillanó tartalmából hirtelen elhatározással
kiragadja azt az egyedül helyes formulát, mely minden társlehetőségét magába
zárja, öszszegezi. Versírók többször is megkísérelték visszatükröztetni az
izzást, a gondolattá még nem szilárdult ihlet tovairamodóan kísértő szépségeit,
mert a vers maga is állapot, intenció. A prózai műfajokban minden ilyen
kísérletezés menthetetlenül a lélektani realizmushoz vezet.
Versekről beszéltem, mert hisz Esti Kornél-Kosztolányi lírikus s e
kettészakasztott lélek élményei lírai emóciók. A probléma nem is ott van, ahol
némelyek keresik – hogyan lett e végletesen morbid, dekadensen érzékeny lírikus
azzá a gúnyosan fölényes, tévedhetetlen aritmetikájú prózaíróvá, aki –, hanem
fordítva: hogyan terelődhetett a fiatal Kosztolányi a klasszikus tömörségű
prózától a század eleji szimbolizmus lázaihoz, a rajztól a színekhez, a
fölénytől az érzelgősséghez? A békebeli A Hét fiatal krónikásától
nyílegyenes út vezet a mai Kosztolányihoz. A prózaírónak ma sincs oka megtagadni
ifjúkora mestereit: Lemaître-t, Jules Renard-t. Ámde bármily formális
mesterművek is nagy versciklusai, érzésem szerint lélekben mindig is fölöttük
állt. Művében különösképpen a lírája „irodalom”.
Erre a különösségre Esti Kornél adja meg a magyarázatot – no meg az a
szenvedélyes Ady-tanulmány, amelyben a férfi Kosztolányi mondott ítéletet
nemcsak Ady, de nemzedékének „lírai hite” felett is. Ez a generáció fedezte fel
s duzzasztotta naggyá a „kivételesen ritka”, „észbontóan szép”,”bűnösen
nagyszerű” hangulatokat, ez a nemzedék vallásos áhítattal élt-halt a „soha
vissza nem térő” pillanatokért. Az érzelmi életnek ezt az önmagába- szerelmes
bódulatát, ezt a narcisztikusan-egocentrikus kultuszát ápolgatták magukban
nemcsak a Sárkányok, Vándor V. Valérok, Géza Gézák s a kötet ötödik fejezetében
felvonultatott titánok (az első Nyugat-nemzedék könnyen identifikálható
tisztjei, közkatonái és martalócai, halottak, élők és élőhalottak), hanem Esti
Kornél maga is. A Szegény kisgyermek panaszai-ban, az Őszi
Koncert-ben (ha verbális szépségeiktől eltekintünk) ugyanaz a
mesterségesen felkorbácsolt láz fül, ugyanaz a betegesen-céltalan esztéticizmus
éli ki magát, amelyet Kosztolányi, a kritikus- művész, Adynak egyebek között a
szemére vet.
A társadalomtudománnyal tetézett irodalomtörténet bizonyára sorát ejti egyszer
ennek a kérdésnek is, kideríti mélyebb okait, miért kellett a magyar lírának
átesnie ezen az érzelgősen-beteges fázison. Kosztolányi az álcázott
önvallomásnak ebben a remekművében Esti Kornéllal menti magát – amiben
tökéletesen igaza van; mindaz Esti révén, ami korhoz kötött, biografikus (s
minden földi így is, mámor, őrület az) s csak a név, a maradandó név az a
személytelenül magas valami, amiről álmodunk. Ez az évek során egyre erősbödő
felismerés keménykedik Kosztolányi tökéletes prózája mögött. Boldog ember! –
mert a literátorok sorsa rendszerint nem ez. Kevés művésznek adatott meg, hogy
egészségesen kerül ki pubertáson túli transzaiból s férfi ésszel kalapálhatja ki
műremekekké lehiggadt elragadtatásait. A legtöbbje a lélektani realizmusba
menekül s mint az irodalom veteránja pszeudopszichológiai problémaként emlegeti
aggságáig a fiatal korában kapott, sokszorosan behegedt, de literátor
csökönyösséggel újra meg újra felszaggatott „érzelmi sebeket”. Kosztolányi
becsületesebb. Az az érzékenykedő, betegesen-különc fiatalember, akit felidéz,
már nem ő, azzal, hogy nevet és kontúrt ad neki, legyűrte, elkülönítette,
kiemelte magából. Anynyira kegyetlen a boldogtalan Esti Kornélhoz, hogy
imitt-amott pamfletnek érzem e vallomásokat, mintha magát az irodalmat gúnyolná
ki. Írók, akik vénségükig bajlódnak önmagukkal, sekélyesnek híresztelik e biztos
írásművészetet, mert beéri a jelenségek külső látszatával s nem merül le az
„értelmükig”. De hová kellene merülnie, jóságos Isten, hol az a biztosan
megtalálható értelem? A lélektani realizmus pontusi mocsaraiban? Akik ilyen
érvekkel hozakodnak elő, azok elfelejtik, hogy a belletrisztika mily kevéssé
teherbíró. A legtöbb amit elérhet az, ha meg tudja rendíteni bennünk a világ
valóságába vetett vak hitet – s ezt paradox módon épp azzal éri el, ha a
jelenségek felszínénél marad. Kosztolányi éreztetni tudja, hogy semmiben sem
hisz, csak abban, amit csinál s bár a legnagyobb odaadással csinálja, nem
becsüli túl a munkáját. Ízes és illatos, amit felszolgál s bár a magyar nyelv
legjobb tüzén pirult, mégsem a tipikus „magyar koszt”: könnyebb, súlytalanabb. S
te, mert nem fekszi meg a gyomrodat, a szakácsot hibáztatod!
Németh Andor nem véletlenül hivatkozott Paul Valéryre, aki első költői korszaka
után elhallgatott, majd később radikálisan más módon szólalt meg újra. Abban is
rokonlélek volt Kosztolányival, hogy a történelemről igen szkeptikusan
gondolkodott, s minél inkább kiismerhetetlenné vált számára a külvilág, annál
inkább ragaszkodott ahhoz, hogy költészete saját elképzeléseinek, belső
szabadságának kifejezése legyen. A Valéryéhez hasonló végletességű tudatosság,
pontosság, fölényes és bravúros írásművészet, az írás „bámulatos hogyan”-ja, a
múltbeli önmaga és egy korszak szellemisége fölött aratott nyelvi, művészi
győzelem jelentette Németh szemében az Esti Kornél-novellák remekmű voltát.
Írása szembe ment az Esti Kornél-értelmezések fő irányával.
Számára az én megkettőzése nem egyszerűen az én rosszabbik vagy akár jobbik
felének megszemélyesítése, nem a felelősség áthárításának eszköze, nem is a
nyárspolgári én ellentételezése az anarchikus szabadságvágy képviseletével.
Németh az erkölcsi és az esztétikai lény ellentéteként fogja fel különbségüket,
ami első pillantásra igen meglepő, hiszen a Nyugatban nem sokkal
korábban publikált önvallomásában Kosztolányi éppen fordítva járt el, s a maga
„homo aestheticus” beállítottságát állította radikálisan szembe a „homo moralis”
magatartásával, amibe belesűrítette mindazt az ellenszenvét és félelmét, amit a
világba való beavatkozás erőszakos módjával szemben érzett.
n
Németh föltehetően azért élt mégis ellentétes
módon a terminológiával, mert szerinte éppen az „esztéticizmus” volt a
leküzdendő múlt, az „erkölcs” kategóriája pedig alkalmasnak tűnt a tudatosan
vállalt szembenézés jelölésére, arra, ahogy Kosztolányi ironikusan
elidegenítette Esti Kornél alakjában egykori önmagát és az egész korszakot, a
magyar líra „érzelgős-beteges” fázisát.
Jegyzet Vö. Kosztolányi Dezső, Önmagamról, Nyugat, 1933.
január 1. = K. D., Tükörfolyosó : Magyar
írókról, szerkesztette Réz Pál, Budapest, Osiris, 2004,
666−667. p.
Németh Andor egyike volt a keveseknek Magyarországon, akik az irodalom folyamatos
megújulását hirdették. Már a húszas években az általa konzervatívnak tartott
Nyugaton való túllépést szorgalmazta. Kosztolányit éppen
azért ünnepelte, mert a következetes újítót látta benne, akinek sikerült
meghaladnia ifjúkori esztétizmusát, s (ekkor már) hírhedt Ady-pamfletjét is úgy
fogta fel, mint indirekt önkritikát. Mindez annál érdekesebb, mert 1929−1930-ban
(az Ady-revízió idején) Németh nem értett egyet Kosztolányi Ady elleni
indulatával, s több cikkében védelmébe vette Adyt.
n
(De itt sem tagadta meg
esztéticizmus-ellenes álláspontját: Ady igazi nagyságát a kései,
expresszionizmusba hajló költészetében jelölte meg.) Kosztolányi persze
semmiképp sem önmagát támadta 1929-ben, hanem Adyt, pontosabban Ady túlzásba
vitt kultuszát. A lényeget tekintve mégsem tévedett Németh Andor. Kosztolányi
ugyanis még pamfletjében is elismerte Ady jelentőségét a századelőn. Akkor még a
modern magyar irodalom megteremtése volt a cél, és ennek sikeres teljesítését
Kosztolányi Adyval és másokkal közös teljesítményének tekintette. Csak hát
1929-ben Ady már tíz éve halott volt, és időközben átalakult a magyar irodalmi
élet. Minthogy a húszas éveket Kosztolányi már újabb irodalmi
korszakváltásként élte meg, a századelőt képviselő Ady tartós (sőt
növekvő) presztízsét úgy fogta fel, mint az új korszak kibontakozását nehezítő
akadályt.Jegyzet Lásd erről
Tverdota György, Németh Andor : Egy közép-európai
értelmiségi a XX. század első felében, Budapest, Balassi,
2009, 126−128. p.
n
Jegyzet Vö. Veres András, Kosztolányi
Ady-komplexuma, Kritika, 2010. 3. sz. (március) 3.
p.
Németh Andor elsőként vette észre azt is, ami félévszázaddal később vált
általános meggyőződéssé a magyar irodalomértelmezésben: azt, hogy az Esti
Kornél nemcsak Kosztolányi pályáján, de a magyar széppróza
történetében is jelentős kísérlet egy új elbeszélésmód kialakítására. Némethnek
még nem voltak erre megfelelő szavai, de azt már pontosan jelezte, hogy
Kosztolányi a lélektani realizmus ellenében próbált
alternatívát keresni. Talán ezzel függ össze az is, hogy védelmébe vette
Kosztolányi felület-esztétikáját.
Ha nem is érték el Németh Andor fejlődéstörténeti érzékenységének szintjét, de a
recenziók, kritikák döntő többsége − mint láthattuk − elismeréssel fogadta a
kötetet (vagy legalább egy részét), s Babits Mihály idegenkedése vagy Kunszery
Gyula elégedetlensége inkább tűnik különvéleménynek. Az 1933-as évből még két
kritikát tartok érdemesnek arra, hogy ismertessem. Murányi-Kovács Endre
szemléjének kétségtelen érdeme, hogy nem a fiumei vonatútról szóló harmadik
fejezetet favorizálja, mint a legtöbben, hanem a bolgár kalauzról szóló
történetet: „[…] De ez már nemcsak Esti Kornél szemlélete, hanem Kosztolányi Dezső stílusművészete is. Mert ennek
fordulatossága és ötletessége bűvölhet csak minket ennyire el. […] Mert csak a
nyelvnek, a pszichológiának és kapcsolatuknak alapos ismeretéből születhetett
meg az a novella a bolgár kalauzzal, akivel Esti Kornél egy éjszakán át társalog bolgárul anélkül, hogy ismerné ezt a nyelvet és
anélkül − hogy a bolgár kalauz ezt észrevenné. »Kajánsága már oly halk, oly
agyafúrt és bandzsal, hogy az olvasót állandó izgalmas bizonytalanságban tartja,
vajon merre tekint, vajon mikor beszél komolyan és mikor gúnyolódik.« Kosztolányi írta egy régebbi kritikájában ezeket a
sorokat, melyekkel tán legjobban lehetne jellemezni az Esti Kornél lényegét. […]
Esti Kornél Kosztolányi reprezentatív könyve. Csodálatra
és hódolatra kényszerít. Egykor talán a magyar klasszikusok között lesz helye.
Méltán. De, mint emberi dokumentum, nem kerülhet hozzánk soha egészen közel,
mert hiányzik belőle a − szeretet.” − [Murányi-Kovács Endre] M. K. E.,
Kosztolányi Dezső: Esti Kornél, Független Szemle, 1933.
6. sz. (szeptember) 9. p. [Szemle rovat]
Itt említem meg, hogy Kosztolányi halála után Murányi-Kovács felülvizsgálta
véleményét. Úgy idézett az Esti Kornélról írt 1933-as kritikájából, hogy
jelentősen módosította korábbi következtetését: „»Kajánsága már oly halk, oly
agyafúrt és bandzsal, hogy az olvasót állandó izgalmas bizonytalanságban tartja,
vajon merre tekint, vajon mikor beszél komolyan és mikor gúnyolódik.«
Kosztolányi írta egyik kritikájában ezeket a sorokat, melyekkel tán legjobban
lehetne jellemezni prózaírásának − különösen legjobb alkotásának: Esti Kornélnak
− lényegét. Néha pedig szinte úgy tűnik: megvalósította az impassibilitét, − oly
hideg és tartózkodó, tárgyilagos és érzéketlen. S aztán egyszerre mégis kivillan
egy szó, ami megfordítja oldalak értelmét, megzavarja az olvasót − az író
ilyenkor örül. (Huncut ember − ahogy Füst Milán írta róla.) Huncut ember:
megtéveszt minket. Van szeretet benne a tárgyak iránt, de érdeklődését
leszűkíti. Szemlélet, gondolat ötletté pattan nála. Egyrészt állandóan érezve és
éreztetve az elmúlást, szeszélyes játékká röpíti a világot, másrészt legjobban
az hevíti művészetét, hogy naggyá tehesse a semmiséget, ízesen érdekessé a
hétköznapit − minden szimpátiamutatás, érzelmi stimuláció nélkül: a stílusa
csiszoltsága, nyelvének kulturáltsága által. S ez talán Kosztolányi prózájának
legnagyobb értéke.” − Murányi-Kovács Endre, Kosztolányi Dezső, Munka, 53.
sz. 1937. (január) 1658. p.
Haraszthy Gyula recenziója elsőként kötötte össze Esti Kornélt a „homo
aestheticus” attitűddel − ezt később sokan követték. Ő is észrevette (Németh
Lászlóhoz hasonlóan), hogy a bevezető fejezet Esti Kornélja nem azonos a kötet
többi részében megjelenő változatával, s hogy „alakjánál fontosabb lesz a
látásmód”:
Esti Kornél régi ismerőse a folyóirat-olvasó közönségnek. Megszoktuk felgyűrt
hajtókájú körgallérját, kesernyés hangját és furcsa kalandjait. Kissé rossz
embernek ismertük, de nem haragudtunk rá, ha sovány alakja feltűnt éjszakánként
valamelyik kávéház ajtajában. Akaratlanul is Lucifert láttuk benne,
szkepszisében felfedeztük az ember lelkének sötétbe rejtett felét. Most ez a
régi ismerős kilépett a szétszórt megjelenés bőségéből és zárt kötetben állt
elénk. Ezzel lemondott arról a helyzeti előnyéről, hogy az időnkénti
megmutatkozás legendájába burkolja magát, viszont a határozatlanságból
megérkezett a zártság világosságába. A legenda szétfoszlott, de a régi ismerős
alakja reálisabban áll előttünk. Milyen ez az egy kötetben megjelent Esti
Kornél?
A bevezető fejezetben Kosztolányi bemutatja Kornélt. Ő a másik, a hátsó-én, a
forradalmár, a korlátokat romboló. Szereti a féktelen szabadságot, néha cinikus,
néha álmodó, de mindig ironikus. Általában ő a lélek világrendes felének
ellentéte, rosszra biztat, bujtogat. De ő az őserő is, a lélek szabad indulata,
míg testvér-fele a nevelés által fegyelembe szorított európai műveltségű ember:
aki használni akar. A bemutató fejezet olvasása után az az érzésünk, hogy a
lélek tudattalan mélységeiből előtörő erők hatalmas küzdelmet vívnak majd a
fegyelemmel, világrenddel és a hagyománnyal. Valami olyant gondolunk, hogy a
rossz és a jó, a költő és az ember, a forradalmár és a féken tartó hatalom,
szóval a lélek romantikus és klasszikus megjelenési formája vívja majd
nagyarányú harcát az élet jogáért. Ezt kell hinnünk, mert Kornél így jelenik meg
alteregójának, a költőnek a karján, a bemutatkozó fejezetben. Néhány fejezet
elolvasása után rájövünk, hogy nem tudjuk felfedezni ezt a rejtett, rosszabb
ént. Egyszerűen eltűnik a bemutatkozás után, s a nagyméretű harc elmarad, mert
az egyik ellenfél megfutott. Kornél legtöbbször elmesél, láttat valamit, de
cselekvő módon ritkán avatkozik be az eseményekbe. A háttérben marad, a cselekvő
akaratból illusztráló képesség lesz. Tehát Kornél alakjánál fontosabb lesz a
látásmód: milyen világ és milyen világnézet tükröződik Kornél ábrázolásaiban?
Kétségkívül furcsa emberek vonulnak fel: őrültek (mint amilyen az őrült lány a
vonaton, vagy Mogyoróssy Pali), különös emberek különc szokásokkal (a német
elnök, a kleptomániás műfordító); vagy visszájára fordított életértékek: a
megcsúfolt őszinteség, a hiábavaló önzetlenség, a bajt okozó bőkezűség. Kornél
irányítja úgy a dolgok folyását, hogy az ostoba közönyt világirányító hatalomnak
tartsuk, az életmentőt undorodva rázzuk le magunkról, s a véletlent a
törvényszerűségek fölé helyezzük. De – ismételten hangsúlyozzuk – ez nem a
bevezető fejezet Kornélja, hanem egy keserű lelkű szemlélő, aki sok sötét
oldalát látta meg az életnek. De még mindig Esti Kornél, nemigen különbözik a mi
régi jó ismerősünktől. Azonban Esti sokszor leveti kopott körgallérját s szemünk
előtt átalakul Kosztolányi Dezsővé. Emlékezzünk a vasúti kaland befejező
lírájára, Kücsüknek a szavak szépségéért adott csókra, a bolgár kalauzzal való
beszélgetésre, a német kocsis káromkodását nyelvi szempontból élvező
egyetemistára s a búcsúzó szavak keserű-könnyes lírájára: a szkeptikus Kornél, a
„hátsó-én”, milyen messze van ettől a lelkes, majd önmagán könnyes humorral
tréfálkozó költőtől! Esti Kornél eltűnt, Kosztolányi Dezső álarc nélkül jelenik
meg.
Szép részletek ezek, de Esti tiltakoznék ellenük: stílustörés van itt… Hiszen
Kornél kényes a formára, a szavak szép egymásba hullámzására: éreznie kell, hogy
ez a stílustörés végeredményében a forma kérdése, a formáé, az ő Ars
poeticájának sarkpontjáé. Esti nem tud önmaga zártságában megmaradni, csupán
neve szerepel az említett fejezetekben, látásmódját, érdeklődési körét
Kosztolányi Dezsőtől kölcsönözte.
Esti Kornél nem regény, de nem is novellagyűjtemény. Az élet
végtelen apró mozzanatainak, furcsaságainak szemlélete. Színes, felröppenő
rakéták. Felrajzolódnak az ég sötétjére, villannak egyet és lezuhannak. Csillogó
nyelvi készség, szép magyar beszéd, külső formai kiválóság jellemzi őket, híven
a költő esztétikájához, amit össze lehet állítani ebből a kötetéből. Aki
Kosztolányi költészetét, művészetszemléletét óhajtja vizsgálni, elsősorban
Esti Kornélhoz fordul: a „homo aestheticus” világnézete
tükröződik minden sorában. Az élet jelentéktelen apróságainak művészi ábrázolása
nagy érdeme Kosztolányinak, de előnyei mellett természetes veszélyeket is hordoz
magában: az elsekélyesedés veszedelmét. Az olyan fejezetek, mint a kleptomániás
műfordítóról, vagy az Ürögi Daniról szólók, annyira súlytalanok, hogy még a
kifejezés sikere és szépsége sem tudja bosszankodásunkat elnyomni. És érdekes,
az ilyen darabok formai szempontból is messze mögötte maradnak azoknak a
daraboknak, melyekben mondanivalója is van. A tartalmi szempontból jelentős
fejezetek (a vasúti kaland az őrült leánnyal, a német elnök) formailag is messze
kitűnnek; érthető, hiszen itt van mit formálni, itt a kifejezés nem csupán
technika, hanem mélyről, a koncepció őstalajából fakad. Amit a mi annyira modern
nemzeti klasszicizmusunk belső formának nevez, éppen az valósul meg ezekben a
tartalmilag is kiváló fejezetekben.
Haraszthy Gyula, Kosztolányi Dezső Esti Kornélja, Budapesti
Szemle, 231. kötet 673. sz. 1933. (december) 382–384. p.
A megjelenést követő években alig-alig írtak Esti Kornélról.
Jószerivel két új észrevétellel kell beérnünk a Tengerszem kötet
megjelenéséig. Kozocsa Sándor szerint „ebben a nem »regényes« ciklusban a már
önmagára eszmélt pesti élet kerül megszemélyesítőjével, Kornéllal előtérbe. Ez a
könyv a maga kedvesen »spiessbürger-ellenességében « is a legpolgáribb irodalom
finoman átérzett és beleélt hajtása.” − Kozocsa Sándor, Korunk
társadalomszemlélete regényirodalmunkban, Napkelet, 1935. 2. sz.
(február) 91. p. Illés Endre pedig − Csáth Gézáról írva − felvetette,
hogy Esti Kornél nemcsak Kosztolányi „visszakísértő ifjúsága, de a minduntalan
felrémlő Csáth-profil is, […] az őrült lány csókjáról szólót akár Csáth Géza
írhatta volna.” − Illés Endre, Csáth Géza, Apolló, 1936. 5.
kötet, 259–265. (260.) p.
1936 elején a Magyar Tudományos Akadémia I. osztálya által kiküldött bizottság a
Weiss Fülöp-jutalmat (amivel az utolsó öt évben megjelent szépirodalmi művek
egyikét tüntették ki) Kosztolányi Összegyűjtött Költeményeinek
ítélte oda. Az Akadémiai Értesítőben megjelent – Császár Elemér,
Alszeghy Zsolt és Szinnyei Ferenc által aláírt – indoklás röviden értékeli
Kosztolányi költői és írói teljesítményét, nyelvművelő tevékenységét. A
regényekről és az Esti Kornél-novellákról a következő olvasható a jelentésben
(ennek alapján fogalmat alkothatunk a tudós testület szellemi
beállítottságáról): „Szépprózája megmarad a misztikumnak azon a területén,
amelyet lírája éreztet. Ilyen misztikum Nero lelkülete, amelyet modernné tesz
belül rágódó melankóliája, művész-hajlandósága, beteggé-satnyulása. A beteg
lélek titokzatossága vonzotta Kosztolányit az Édes Anna
történetéhez, hogy azt a titkos erőt hangsúlyozza benne, amely egy cselédlányt
érthetetlen gyilkosságba tud vinni. Ez a titokzatosság lel bizonyos magyarázatra
abban a kettősségben, amely az író énjét és Esti Kornél alakját
fonja regényes történetbe. Nemcsak a modernség, hanem az író sajátos természete
mondatja egyik alakjával: »Csak arra érdemes gondolni, ami lehetetlenség; csak
ez az érdekes, izgató.« (Sakálok) Elbeszéléseiben innen a sok fantasztikum, a
sok rejtelem, a sok titokzatosság. Nemhiába ismétli: »a világ nevetséges
színjáték«, – nagyon gyakran döbben reá olvasója arra, hogy a tett mennyire
mássá válik, mint volt a szándék, mennyire megszabhatatlan a jövő.” −
Császár Elemér–Alszeghy Zsolt–Szinnyei Ferenc, Jelentés a Weiss
Fülöp-jutalomról, Akadémiai Értesítő, 1936. 46. kötet, 1. sz.,
79–80. p.
1936-ban megjelent a Tengerszem című elbeszéléskötet, benne önálló
ciklusként az Esti Kornél kalandjai, amely további tizenhét Esti-novellát
tartalmazott. Kézenfekvő lett volna a ciklus és az 1933-as kötet
összehasonlítása, a recenziók azonban nem éltek ezzel a lehetőséggel. Ugyanakkor
az Esti Kornél név ettől fogva gyakran nem a kötet címét
jelölte, hanem az Esti Kornél-novellák összességét, amitől a továbbiakban nem
lehet eltekinteni a recepciótörténeti áttekintésben.
1936. november 3-án elhunyt Kosztolányi Dezső. A nekrológok röviden áttekintették
írói pályáját és méltatták főbb műveit. Feltűnő, hogy a nekrológokban milyen
ritkán esik szó Esti Kornélról, s ha mégis, szinte csak életrajzi
vonatkozásban. Igaz, néha meghökkentő módon. Bóka László így írt róla: „[…] Nem
tudok róla semmit ma már, csak verseit tudom. Életrajza nem érdekel; − ami
érdekelhetne belőle, azt Esti Kornél és Csáth Géza tudják már s talán Karinthy
Frigyes: egy álom, egy halott s egy nevető ember, − mind jó titoktartók. […] A
kancsal emlék! »Jó estét!« − köszön rám csendesen Esti Kornél, a fantóm, kiről
lázas sietséggel s szaporasággal mondatta el élete utolsó éveiben a legendát
önmagáról, a kancsal emlékek anyagát. Olyan valószerű volt Esti Kornél, olyan
sok krájzlerájban fordult meg, olyan sok pincérrel, vasutassal, facér
kereskedősegéddel beszélt, hogy valószínűtlen lényét hinnünk kell, mert a
valósághoz pányvázta imbolygó ködtestét. Esti Kornélt mindnyájan ismerjük. Márai
talán novellát is írt róla már. […]” − Bóka László, Kosztolányi
Dezső, Apolló, 1937, 6–7. kötet 187–188. p.
A ritka kivételek egyike Gyergyai Albert írása Kosztolányi stílusáról (a
Nyugat emlékszámában), ahol mintegy folyamatos váltásként
mutatta be műveinek eltérő stílusát: „Így jön létre első álarca, vértezete,
formája, »stílusa«: a Szegény kisgyermek, − az álmodó, a csodálkozó, az
érzelmes, a játékos, a minden színt, minden benyomást mohón magába ivó kisfiú,
aki még egyetlen képeskönyvnek nézi ezt a szép világot s aki mindig visszajár, a
Hajnali Részegség korában is. Így jön létre, látszólagos ellentétként, a második
stílus, a Bús férfié, a nagyváros, a pesti nép, a börzék és a kávéházak »majdnem
elégedett« dalosáé, akinek már hitvese, gyermeke, háza, óvnivalója van s aki már
nemcsak önmagát, hanem szeretteit is látja a világtükörben. Így következik,
újabb ellentétként, a Meztelenül stílusa, az, amely elveti jelzőfűzéreit s
elégikus öntetszelgését, hogy, mint már Pacsirtában és Édes Annában is, idegen
sorsokba olvadhasson s hogy az önszeretet után az emberszeretet melegét is
érezhesse. Így következik Esti Kornél, akiben − elmés Kolumbusz tojása − a
kétféle Kosztolányi, a polgár és a forradalmár, a bohém s a műalkotó, költő és
az ember köt megint csak ideiglenes «társszerzőséget » s akinek dacos poétikája,
a «könnyűség» magasztalása, szintén csak egy pillanaté s korántsem az egész
Kosztolányié. S ugyanilyen dac szüli, megint más pályatársak ellenében, a homo
aestheticusnak, a csak költőnek stílusát, azét, aki a Véres Költő Senecájában is
megnyilatkozik már, − hogy aztán utolsó magatartásában, az utolsóban, mert nem
élhetett tovább, a nyelvmívelő, a nyelvszépítő, a Stiliszta szemléletében
valamennyi megelőző stílusát összhangba hozza s a stílusoktól így jutunk el
magáig a Stílusig.” − Gyergyai Albert, A stílusa, Nyugat,
1936. 12. sz. (december), 438–443. p. = (Kosztolányi
stílusa címen) Gy. A., A Nyugat árnyékában,
Budapest, Szépirodalmi, 1968, 183–191. p.
Kilóg a sorból Kerecsényi Dezső írása is, amely Esti Kornélt az
író legnépszerűbb művei között méltatta: „[…] Novelláival (Esti Kornél, 1934,
[!] Tengerszem, 1936) egyik legolvasottabb írónkká vált. […] Nem volt népszerű,
de népszerűtlen sem. A magyar közönséggel való kapcsolata olyanformának
mutatkozott, mint ahogyan Esti Kornélja állt szemben egyik novellájában egy
bolgár kalauzzal. Esti Kornél csak két szót tud bolgárul, az igen-t és a nem-et.
A bolgár kalauz kiönti előtte szívét, elmondja panaszait, tanácsait kéri, s Esti
Kornél egész hosszú »beszélgetés«-t tud folytatni e hol kétkedően, hol
helyeslően, hol biztatóan, hol lesújtóan kimondott két szóval. A közönséghez egy
időben állt közel, meg tőle távol is. Verseiből, prózájából nem tudunk
egyértelmű, életirányító szentenciákat kiolvasni: nem lesz sohasem egyetemesen
nevelő. De a felfedezés örömével nyitják fel majd mindig könyveit a forma és a
stílus meglepetéseket kereső ínyencei. […]” − Kerecsényi Dezső,
Kosztolányi Dezső, IRODALOMTÖRTÉNET, 1937. 1–2. sz. 13.,
illetve 15. p.
Kosztolányi Dezső halálával életműve lezárult, eljött a számvetés ideje, mely az
Esti Kornél esetében csak megkésve – az 1960-as, 1970-es
években – következett be. A „szűk esztendők” fejezetcímmel arra kívánom felhívni
a figyelmet, hogy több évtizedet késett az igazán értő értelmezés.
Még Kosztolányi Dezsőné férjéről írt kitűnő életrajzi regénye is, bár
fejezetcímként kiemeli (Édes Anna − Esti Kornél),
csupán egyetlen bekezdést szentel neki. Annak fényében pedig, hogy Kosztolányiné
az Édes Annával foglalkozó oldalakon részletesen kitér rá:
Kosztolányi milyen megkülönböztetett jelentőséget tulajdonított a
névválasztásnak, még meglepőbb és különösebb, hogy kommentár nélkül hagyja azt a
körülményt: férje „sohasem elemezte” az Esti Kornél nevet:
„Esti Kornél? Hogy hogyan támadt ez a név? Igazán magam sem tudnám megmondani.
Talán a pesti polgár alakjából, aki nem derűs, világos,
egyszerű, mint a nappal, de baljós és kétes, akár az este, keresztneve Kornél,
tehát polgár, akár Vizy Kornél, Édes Anna Vizy Kornélja, de sokkal-sokkal
bonyolultabb és veszélyes, furcsán ön- és közveszélyes, kissé az elmebaj
határán, irracionális, mint maga az emberi élet. Tetszett neki ez a név, de
sohasem elemezte keletkezését. Én is önkényesen teszem. Ez az alak, az ő másik
énje, az ő érzelmes és polgári énjének csúfondáros és korlátlan mása, aki
kimondja és főképpen megteszi mindazt, amit ő szeretne, a tizenkilencedik
századvég regényesen szabad életét éli Kosztolányi Dezső helyett, aki csak ül az
íróasztalnál, és dolgozik, dolgozik, végzi mindennap robotját a háború utáni
társadalom, a pénzkeresés s a családi élet jármába törve.” − Kosztolányi
Dezsőné, Édes Anna – Esti Kornél
= K. D.-né,
Kosztolányi Dezső : Életrajzi regény, Budapest, Révai,
1938, 276. p.; Budapest, Holnap, 1990, 230. p.
Az irodalomtörténet-írás fontos információként tartja számon a könyvnek azt az
állítását, hogy a Tizenkettedik fejezet (eredetileg Az Elnök)
keletkezését a Magyar Pen Klub viharos 1931–1932-es eseményeihez köti.
n
(Ennek története a keletkezéstörténeti
fejezetben olvasható.) Újabban felmerült más keletkezésmagyarázat is.Jegyzet
Kosztolányi Dezsőné, i. m. Révai, 1938, 230. p.; Holnap,
1990, 243–244. p.
n
Jegyzet Bíró-Balogh Tamás feltételezése szerint nem csak Berzeviczy
példája inspirálhatta Kosztolányit. Egy nemrég „előkerült”, vélhetően
Kosztolányi által írt névtelen cikk, a Szabad-e a bírónak
aludnia? című kis színes, amely a Bácsmegyei
Naplóban jelent meg 1925-ben, egy Németországban megtörtént
hasonló esetet beszélt el. Lásd [Kosztolányi Dezső], Szabad-e a
bírónak aludnia?
= K. D., Tere-fere :
Kosztolányi Dezső írásai a Bácsmegyei Naplóból 1923–1926,
sajtó alá rendezte Botka Ferenc, Budapest – Újvidék, Balassi – Forum,
2004, 285–286. p. illetve Bíró-Balogh Tamás, „Költői
atlétika ez” : Két fejezet az Esti Kornél regényes
keletkezéstörténetéhez, Ex Symposion, 2008. 6. sz. (június)
22–26. p.
1937-től alig-alig hivatkoznak az Esti Kornélra, ahol mégis, nem bocsátkoznak
értelmezésbe, ahol pedig foglalkoznak vele, bántóan színvonaltalanul teszik.
Példa lehet az utóbbira a Kosztolányiról 1938-ban megjelent két könyvterjedelmű
tanulmány közül az első, Baráth Ferenc írása. Erősen egyszerűsítő, didaktikus
magyarázatkísérlete inkább elvesz a korábbi eredményekből, mint hozzáad:
Stílusfejlődésének utolsó fázisát jelenti: biztos íráskészség, mértéktartó lírai
ösztön sugallta. Önéletrajz-féle írás, bizonyos adatokat közöl benne önmagáról,
de ezeket Esti Kornél alakja mögé rejti. Nem a külső, hanem a belső tények
érdeklik: önmagáról szinte lelki keresztmetszetet ad, kifejezi bizonyos
dolgokról a véleményét, hozzászól a társadalomhoz, de rejtett célzatokban s csak
néha-néha szabadul fel önelrejtő attitűdjéből. Ez az önelrejtés-attitűd szintén
egyik megnyilatkozása a kosztolányias helyzetkeresésnek és egyenes rokonságban
van játékosságával és különcködésekre való hajlamosságával. […] Szerepjátszása
már abban a megoldásmódban is megnyilatkozik, hogy saját magát a mű mögé rejti,
de mégis mindig érezteti, hogy az elbeszélések mögött egy vérből-húsból való
alaknak kell lennie, akinek a cselekedetei annyira életízűek, hogy egy lírai,
fiktív alakhoz nem is illenének s egy papiros-alak nem is bírná el az egyes
események súlyát. Mindennek ellenére Esti Kornél nem valóságos alak, még akkor
sem, ha bizonyos esetekben magát a költőt helyettesíti, vagy jelképezi is, hanem
lírai hangulat alkotta meg. Egyrészt az a hiedelem teremtette, hogy a költőnek
van egy tisztán költői és egy tisztán emberi lényege, amelyek a legtöbb
vonatkozásban függetlenek egymástól. Másrészt azt a pszichológiai tételt
használta fel, hogy a lélek két változó mértékű erőviszonyának, a jónak és a
rossznak egymásra hatásából tevődik össze. Kosztolányi ebből a kölcsönhatásból
kiélezett harcot, ellentétet alkotott […] Esti alakja keret, burok, álarc.
Kosztolányi őszinte akart lenni, de a teljes lelki felszabadulás szeméremérzése
miatt, csakis egy mesterséges álarc mögött volt lehetséges.
A mű nem nevezhető sem regénynek, sem elbeszélés-gyűjteménynek; ez a kötet
mozaikokból összerakott jellemkép, amely egyénisége főbb jellemvonásait
elbeszélés-keretbe zárt, gyakran szimbolikussá vált helyzeteken keresztül
mutatja be, továbbá bizonyos dolgokról véleményét, fölfogását fejezi ki. Az első
fejezetben még az a csábító lehetőség kísértette, hogy emberi és költői
egyéniségét kettéválasztva, mindegyiknek külön sajátságokat adjon. […] Ez az
elhatárolás meg akarja jelölni írói működésének, művészi útjának két irányát is.
Esti a kezdő, fiatal költő romanticizmusát jelenti, a rendkívüli események,
furcsaságok szerelmesét; maga Kosztolányi pedig – aki az első fejezetben Estivel
társszerzőséget vállalt – a lehiggadt klasszicizmusra, dísztelen írói
egyszerűségre törekszik a munka megírása idején. […] A bevezetésül szolgáló első
fejezet után következő 17 fejezet anyaga lebeg a szimbólum és a valóság határa
között. […] Ennek az elmosódott kétszempontúságnak a következménye az egyes
elbeszélések között mutatkozó éles elhatároltság, ami egyenes bizonyítéka annak,
hogy nem egységes folyamatú elbeszélésnek szánta művét, mint ahogyan egykorú
bírálói közül többen hitték. Nincs ebben sem egységes vezérfonal, sem előre
kitűzött cél, amely felé az egyes elbeszélések folyamán közelednénk. Minden
elbeszélés különálló, önmagáért való alkotás. Kosztolányi az útirajz, életrajz
és a regény együttességének nevezte […]
Szegzárdy-Csengery József bölcsészdoktori munkájában viszont az Esti
Kornél kivételes figyelmet kap: nemcsak a kötet egyik leghosszabb
fejezete, hanem a műről ez a legalaposabb vállalkozás a korban. Igen részletesen
bemutatja és értékeli az egyes fejezeteket − az alábbi részlet lehet példa
rá:
A költő egyénisége sohasem jelentkezik olyan tisztán, nem tárulkozik ki oly
szabadon, mint az Esti Kornélban (1933). Esti Kornél Kosztolányi
legszemélyesebb és egyben leglíraibb vallomása. Az öntudatos és fegyelmezett
alkotó határolja el magát a felelőtlen és szeszélyes bohémtől, a társadalmi
korlátokba illeszkedő polgár a korlátokon kívül bujdosótól, a megmunkált forma a
féktelen formátlanságtól, az értelem, a rend és tisztaság a játékosságtól,
ötlettől és szeszélytől, a klasszicizmus a romantikától. Páratlanul szellemes
mű, melyben az író mintegy kettébontja egyéniségét és elemzés nélkül, játékosan
leleplezi a másik írót és embert, ki benne él, kit megfegyelmezett, korlátok
közé szorított, egyéniségének másik felét, szerves egészét és sarkalatos
ellentétét: Esti Kornélt. Mert Esti Kornél jelenti a fegyelmezett alkotó, a
polgár, a forma, értelem és rend ellentétét: a felelőtlen bohémiát és
szabadságot, formátlanságot, játékosságot és szeszélyt, – mindazt, amit a költő
– mint egyéniségének sarkalatos hajlamát, formanyelvének ösztönös változatát, –
megfegyelmez, megmunkál és beolvaszt költészetének gazdag öntvényébe. „Ő
csempészte – mondja Esti Kornélról – érzésemhez a gúnyt, kétségbeesésemhez a
lázadást.” (10.1.) „Egészíts ki, mint régen” – fordul Esti Kornélhoz. „Segíts
nekem most is.” „Én vagyok maga a hűség. Te légy mellettem a hűtlenség, a
csapongás, a felelőtlenség. Alapítsunk társascéget. Mit ér a költő ember nélkül?
És mit ér az ember költő nélkül. Legyünk társszerzők.” (18.1.) Így jön létre a
könyv. Ez tizennyolc fejezet, megannyi remekmű. Az első e kettősség és e
kapcsolatok – a költő és Esti Kornél kapcsolatainak – rendkívül ötletes,
szellemes feltárása, csupa játékos jelképesség. A második – Esti Kornél első
iskolai útja – ugyancsak jelképes elbeszélés és a költőnek a társadalommal, az
emberi közösséggel való találkozását, inadaptációját példázza. A harmadik – a
Csók – a kötet gyöngye, egy utazás élményeit rögzíti. A
vidéki, családi otthonból való kiszakadás után Pestnek – vagy mint Esti Kornél
írja szüleinek: „ennek a modern Babilonnak” – élete, gazdagsága és szépsége, az
idegen, a pesti ember, – az elbeszélés első része – majd a fiumei út, a két
útitárs: anya és őrült leánya, ki az események csúcspontján, éjszaka a vonatban
megcsókolja a költőt, az utazás, – melynek élménye és története az elbeszélés
tulajdonképpeni tárgya, gerince – végül a megérkezés, a latin világ érzékletes
szépsége, a tenger – az elbeszélés lírai feloldása – az életet és a világot
hozzák Esti Kornél érzékeny és kíváncsi szelleme elé, a sors rejtelmét tárják
fel előtte, egyéniségének öntudatára ébresztik. Mindez – ahogy Kosztolányi
tálalja fel, – mesteri, tökéletes. Az események rajzát tündöklő
szemléletességgel szövi a táj változó szépségeibe. A hegykoszorúból kibukkanó
tenger ragyogó képe, a tömör vers, mely a várakozás pillanataiban fogan, a két
búcsú – az anyáé és Esti Kornélé – megannyi mozzanat, mely a végső rész – a
megérkezés, a vendéglői epizód és végül a tengeri fürdés – lírai feloldását
készíti elő és vezeti be, de ugyanakkor már maga is a tiszta líra muzsikájával
hullámzik előre. E feloldás közvetlenül szakad ki az élményekből – az elbeszélés
eseményes részéből – és mintegy azt bezárva egységet kölcsönöz az egésznek. Így
az elbeszélés kerek és egész, egysége műfajilag is hibátlan. Emellett – mint
Kosztolányi annyi alkotása – ragyogó arcképpé mélyül, a fiatal Esti Kornél
lélektani finomsággal és gyöngéd lírával formált arcképévé. […]
E gazdagság – mely a kötet egyik legfőbb szépsége, − egyrészt a műfaj
változatosságában jelentkezik, melynek határvonalai nem rajzolódnak ki élesen,
másrészt pedig a formában, a stílusban. Ez szeszélyesen elegyíti Kosztolányi
formanyelvének változatait, az értelmet, fegyelmet, rendet, tisztaságot és
tömörséget a játékossággal, könnyedséggel és ötletességgel. Mindezt pedig
gyakran egy elbeszélés keretében. E gazdagságból mégis néhány nagyobb változatot
kell kiemelni. Az első a tiszta, a nagy novella típusa, melyet legszebben, és
legtöbb szerencsével a Csók képvisel. Egy másik változat – a bolgár kalauz vagy
az aranyparaszt leánya határvonalaival – nem éri el a nagy elbeszélés méretét,
de tárgyával és egységesen megmunkált szerkezetével biztos választópont a
tiszta, a nagy elbeszélés és a szeszélyesebb ihletű ötlet vagy rajz között. Ez
utóbbit – a harmadik változatot – a becsületes város, a legendás örökség vagy az
előkelő szálloda története képviseli. Ennek az ihletfajnak egészen nagyszabású
képviselője Az elnök, mely játékosságot, az ötletek szikrázó
virtuozitását társítja a fegyelmezett és megmunkált formával. A játékosságnak és
könnyedségnek lírai változata Kücsük, a török leány: az elmésség és felszínesség
bravúros, néha hidegen ható mutatványa helyett meleg líra, közvetlen
kitárulkozás. Íme, néhány változat, de ezekben is – mint Kosztolányi majdnem
minden írásában – két alapvető, sarkalatos hajlamot fedezünk fel: könnyed
ötletességet és játékos szeszélyt egyrészt, másrészt fegyelmezett, célosan
megmunkált tömörséget, mértéktartást. E két hajlam vagy változat alakítja ki
formanyelvét is, − mint láttuk – természetes tehát, hogy e mű – mely az
egyéniség feltárása, a legszemélyesebb és leglíraibb vallomás, − e két
sarkalatos stílusvonást magán viseli. Azt mondhatjuk, hogy e könyv, az
Esti Kornél, mely az ösztönös játékosságot fegyelmezi és
munkálja meg, e két hajlam és készség küzdelme. […] Az egész mű jellemző jegye a
játékosság és könnyűség, mindenütt, a tartalomban és a formában egyaránt
megnyilatkozik és emellett az időtlen fiatalság zenéje, mely e kötetet
Kosztolányi legvonzóbb alkotásává avatja. Sokan ez utóbbi vonásban látják
Kosztolányi igazi egyéniségét. „Az íróknak nincs koruk” – mondja Kosztolányi.
(
Gelléri Andor Endre, Nyugat, 1933. 8. sz. 487.
1.) Igaz is, hogy Kosztolányi fiatalsága sehol nem oly elbűvölő, mint
itt, e kötetben, melyet a férfikor delén írt. Ez legszebb bizonyítéka
meggyőződésének.
Szegzárdy-Csengery József, Kosztolányi Dezső, Szeged, Magyar
Irodalomtörténeti Intézet, 1938, (Értekezések a Magyar Királyi Ferencz
József Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Intézetéből), 71–78.
p.
A korszak két legjelentősebb Kosztolányi-értelmezője viszont egyáltalán nem vette
figyelembe az Esti Kornélt. Barta János 1940-ben megjelent
tanulmánya mindössze két helyen hivatkozik rá. Egyfelől „a kötetlenség mámorába
belekóstolt”, a hitetlenséget „könyörtelen moralitássá” emelő Kosztolányi egyik
jellegzetes teremtményének tekinti Esti Kornélt, „a felelőtlenül szabad
életérzésnek szemléletes hordozóját”, „önmagának ezt a légiesebb, virtuózabb
felét, akibe aztán múltjának, kezdő pesti éveinek […] emlékeit is beleömleszti”.
Másfelől tipikus mintáját látja benne Kosztolányi humorának: „A humor forrása
az, hogy az író a valóság egyetlen síkját, amely önmagában elszigetelve sohasem
fordulhat elő, mesterségesen kiemeli, elszigeteli. Ezzel velejár az, hogy ennek
az elszigetelt valóságnak a tendenciái, amelyek ottan, természetes helyükön soha
tisztán ki nem bontakozhatnak (mert a valóság egyéb rétegei gátolják őket), itt
– közegellenállás hiányában – túlnőnek önmagukon, hipertrofikus tenyészetté
növekednek. A humorizáló Kosztolányi itt éli ki teljesen hajlamát amúgy is
egysíkú világélménye még erősebb megszűkítésére. Az életanyag mesterséges
szűkítésének és elszigetelésének ékes példái Esti Kornél kalandjai (az örökség,
a tökéletes szálloda, az alvó elnök); kiemel a maga élményeiből egy síkot, egy
irányulást, elveszi alóla a realitás aláfestését, és engedi szabadon kizengeni.
Az ő humora nem a realitásé tehát, hanem a virtuozitásé; a virtuóz sem dolgozik
a realitásban, hanem annak valamelyik elemét kiemeli, légüres térbe állítja, a
világ gazdag adottságát egyetlen anyagminőségre szűkíti össze.” − Barta
János, Vázlat Kosztolányi arcképéhez, Esztétikai Szemle,
1940. 1. sz. (január–március) 49–65. p. = B. J.,
Klasszikusok nyomában : Esztétikai és irodalmi
tanulmányok, Budapest, Akadémiai, 1976, 450–451. p. A
Kosztolányi virtuozitásáról tett megállapítását Barta János nem dicséretnek
szánta.
Itt utalnék arra (kissé előreszaladva az időben), hogy a másik jelentős
Kosztolányi-értelmezés, Devecseri Gábor 1945-ben kiadott könyve még kevesebbet
foglalkozik az Esti Kornéllal. Egy helyen az Ötödik
fejezettel dokumentálja a három ifjú bohém, Esti-Kosztolányi,
Kaniczki-Karinthy Frigyes és Sárkány-Somlyó Zoltán polgárpukkasztó csínyjeit.
Másutt pedig Kosztolányinak a tárgyakhoz és a szavakhoz fűződő viszonyában
említi rövid, átmeneti próbálkozásként a lázadást, amit „játék-önarcképe”, Esti
Kornél képvisel. − Devecseri Gábor, Az élő Kosztolányi,
Budapest, Officina, 1945, 26–27, 53. p. = D. G.,
Lágymányosi istenek, Budapest, Szépirodalmi, 1967,
210–211, 230. p.
1943-ban a Révai megjelentette Kosztolányi novelláit három kötetben,
n
a második kötet tartalmazta az Esti
Kornélt, a harmadik az Esti Kornél kalandjait. Nemcsak
azért tekinthetjük fontos kiadástörténeti eseménynek, mert először jelentette
meg egyszerre az 1933-as kötetet és a Tengerszemben helyet kapó
ciklust, hanem azért is, mert hagyományt teremtett azzal, hogy a novellák közé sorolta az Esti Kornélt (és
ezen nem változtat az, hogy a fejezetek besorolását megőrizte). A recenziók
érthető módon e kiadásban alkalmat láttak arra, hogy megrajzolják a novellaíró
Kosztolányi arcképét. De többnyire megmaradtak az általánosságokban. Ritka
kivétel Gönczy Gábor írása, amely igen pontosan jelölte ki Kosztolányi
művészetének néhány alapvető sajátosságát, s nemcsak kitért Esti Kornélra, hanem
még az életműben betöltött szerepéről is fontos megállapítást tett:
Jegyzet Némi időeltolódással jelentek meg a kötetek: 1943 könyvnapján
az első kötet, 1944 elején a második és a harmadik (ugyancsak 1943-as
évszámmal).
[…] Szerény és mégis határtalanul gőgös művészet ez. Nincsen szüksége nagy
témákra s úgynevezett „eget-verő szenvedélyekre”. Céltudatosan vállalja a
jelentéktelennek tűnő kis történeteket, hogy ezek felett megmutathassa az
igazat: az élet, minden vonatkozásban, tragikomikus, valami határeset-féle,
félig-meddig már az orvostudomány körébe tartozik. Az apró sorsok láthatatlan és
följegyezhetetlen traumái megett valami furcsa Gondviselés húzódik. Az ember
boldogtalanságra született és ezt a végzetes tudást próbálja, ötven-hetven éven
át, szüntelenül palástolni, annyira, hogy önmaga előtt is letagadja. […] Ezek a
„hősök életük egy-egy fordulatában megpróbálnak szembeszegülni létük iszonyú
törvényeivel és elbuknak. Bukásukban azonban semmiféle „fölemelő erkölcsi
tanúság” nincsen. Egyszerűen erőtlenek, szükségszerűen hullnak el és éppen ez a
fatalitás tragikus. Az író meleg szánalommal és alig titkolt megvetéssel nézi
azt a céltalan tülekedést és hajszát, amit általában életnek neveznek. Későbbi
hőse, Esti Kornél, a maga módján igazságot oszt, amikor egyszerre sajnál és
kinevet. A clown talán az emberiség legigazabb bírája, mert két végletes pólust
tud egymagában egyesíteni. A Kosztolányi-novella ugyanazt a mély és meleg
humánumot tükrözi, mint a Kosztolányi-vers. […]
Kosztolányi azon kevés nagy írónk egyike, kiknek humor-érzékük van. […] A „homo
ludens” minden tragédiában is megtalálja azt az elemet, melyet kedvére kiemelhet
és játszhatik vele. Mindig bölcs, aki tudja: az élet véresen komoly s amellett
nagyjából elviselhetetlen feladat, de nem szabad túlságosan odafigyelni, meg
kell találni a rejtekajtót, afféle vészkijáratot, ahol az igazi ember, ha nagyon
mellére ül már az egész, kimehet kissé a friss levegőre. Ez a bölcsesség később
Esti Kornél filozófiájában csúcsosodik ki teljességgel, de ezek a novellák is
világosan mutatják, merre vitt egyenesen és célirányosan az író útja. […]
Gönczy Gábor első mesterét tisztelte Kosztolányiban, s vélhetően ez is szerepet
játszott beleélő, érzékeny látleletébe. De nyilván a háborús mindennapok
tapasztalata és abszurditás-élménye is megtette a magáét. Ruffy Péter cikke ha
leplezett módon is, de erre utalt, amikor úgy fogalmazott: Esti Kornél
megértéséhez idő kell, meg kell érni rá: „Találkoztam egy jó baráttal: most
beszélek vele másodszor életemben. Mikor először láttam, talán tizenkét éve,
szomjúzva olvastam sorait, ámulva s tikkadtan hallgattam mindazt, amire tanít.
De nem értettem. Mert Esti Kornélhoz idő kell. Esti Kornélhoz − igen − szenvedni
is kell. Botorkálni kell kétségek között, át kell esni csudálatos szamárságokon,
melyek oly elkerülhetetlenek! Át kell élni a pillanatot − ki tudja, hol vár rád,
mikor és milyen körülmények között? − mikor megsuhint egy hang s te egyszerre
látni kezded a zavart és rendet, a csodát és gőzt, amely a világot körülveszi.
Most, hogy másodszor találkoztam vele, kezdem kissé megérteni. […] Sok év telt
el, hogy az író megírta hősét, de mit változott a világ? Esti Kornél tanítása
talán időszerűbb, mint valaha. Mire is tanít a Vörös Ökör félénk kisdiákja?
Arra, hogy az élet egyszerre szép és reménytelen. Arra, hogy az embereken
segíteni nem lehet. Arra, hogy mindezt el kell viselni mégis, bölcsebben, mint
egy sztoikus görög s hűvösebben, mint egy halálraítélt. […]” − Ruffy
Péter, Esti Kornél, Ujság, 1944. 30. sz. (február 8.) 6.
p.
Kenyeres Imre szemléje viszont abban tér el a többitől, hogy a poétikai
szempontot helyezi előtérbe:
Kosztolányi nem realista, szerkezetében a poénnek nincs jelentősége, nem a
csattanóra élesíti mondanivalóját. És ez a művészi elv már írói indulása
pillanatában készen él benne. […] A mag, amire a novellák anyaga rárakodik, egy
lelkiállapot. De nem részletes, fejlesztett, motívumokból összerakott lelkirajz
alakul ki bennük, mint Ambrusnál, hanem a pillanat fölsejlő és megint
elhalványuló szikrája villan az elbeszélés folyamatában. A pillanat különös,
meglepő, jelentéktelennek látszó, mégis kitörölhetetlen nyomait látja meg
Kosztolányi és rögzíti le. Előadásának hangja nyugodt, egyenes, tisztavonalú,
mint Ambrusé, de a lelki különlegességek fölrémlő titkok megpillantása
Kosztolányi sajátságait mégis inkább Cholnokyval rokonítják. […] A
Kosztolányi-novella nem folytatása Cholnokyénak, de irányuk egyfelé tart. Még
inkább bizonyos azonosság fedezhető föl, ha a novellák állandó témáját, az én
meg nem ragadható, csupán villanásokban mutatkozó megnyilvánulásait figyeljük.
Kosztolányi énszemlélete Cholnokyéhoz hasonlít. Cholnoky azonban ítél,
Kosztolányi csak észrevesz és rögzít. Novellái Cholnoky reális tulajdonságaival
szemben impresszionista jellegűek […] Kosztolányi […] tudta fokozni novelláinak
énszemléletű hatását és mélységét. Esti Kornélt, az énből kitelepített másik
énjét, a megfigyelő pillantásával méregeti. A novellák jelentékeny részének hőse
Esti Kornél. A második kötet regényszerűen az ő különös élményeinek gyűjteménye.
Kosztolányi az elszemélytelenítéssel ismét a ködlovagokra emlékeztet,
tárgyilagosabbnak akar mutatkozni, hogy a témák lírai hatását letompíthassa és
az impresszionista végletektől megóvhassa. Az Esti Kornél-novellákkal
Kosztolányi többi novellájának néha próbaszerű jellege után mondanivalója végső
formáját találta meg. A magyar novella történetében jelentős állomáshoz ért
vele. […]
Kenyeres Imre, Novellák között : 3. Kosztolányi Dezső
novellái, Diárium, 1944. 7. (július) 108–109. p.
1945 után a megváltozott politikai klímában Kosztolányit hivatalos megbélyegzés
sújtotta. A polgárinak ítélt-bélyegzett irodalom kiszorításának viszonylag korai
fázisában, 1947-ben került sor a személye és életműve elleni támadásra. A
következő években nagyon kevés szöveg foglalkozott vele; már az is hírértékű,
hogy Tersánszky Józsi Jenő egyik visszaemlékezésében célzott rá, hogy ő is
szereplője az Ötödik fejezetnek.
n
Az 1943−1944-es kiadást csak 1954-ben követte egy
novella-válogatás (amelyben nyolc fejezet szerepel az Esti Kornél
kötetből). A róla készült recenziók közül egyedül Szabó Edéé említendő (jóllehet
nem írt az Esti Kornél kötet novelláiról), mert fölvetette
Kosztolányi és Lovik Károly rokonításának lehetőségét.Jegyzet Vö.
Tersánszky Józsi Jenő, Nagy Árnyakról bizalmasan :
Kosztolányi Dezső, Kis Újság, 1949. 263. sz. (november 12.)
4. p.
n
Kosztolányi Dezsőné Karinthy és
Kosztolányi címmel közzétett emlékezése néhány adalékkal bővítette a
Kosztolányi-könyvéből már ismert életrajzi hátteret.Jegyzet Vö.
Szabó Ede, Kosztolányi novellái, Új Hang, 1955. 9.
sz. 59−61. p.
n
Jegyzet
Kosztolányi Dezsőné, Karinthy és Kosztolányi,
Dunántúl, 17. sz. 1956. 3. sz. (május–június), 60–67. p. – Később
e szöveg bekerült Kosztolányiné posztumusz megjelent Karinthy-könyvébe is,
vö. Kosztolányi Dezsőné, Karinthy Frigyesről, Budapest,
Múzsák, 1988, 57−83. p.
1957-ben a Szépirodalmi Kiadó vállalkozott arra, hogy megjelentesse Kosztolányi
novelláinak három kötetes gyűjteményét (a második kötet az Esti Kornélt
tartalmazta). E kiadás jelentőségét mutatja, hogy a korszak vezető
irodalomtörténészei közül ketten is szemlézték, s hozzájárultak az addig
Kosztolányival szemben negatív hivatalos álláspont enyhítéséhez. Sőtér
István
n
mindenekelőtt a
lírikus és epikus életmű közötti kapcsolatra irányította a figyelmet, s a
novellatermés legjavát − beleértve az Esti Kornélt is − az utolsó
pályaszakaszhoz kötötte. (Amikor Esti Kornél-ciklust ír, föltehetően az összes
Esti Kornél-novellát értette rajta.) Sőtér nem fukarkodott az elismeréssel:
világirodalmi mércével mérve is jelentős írónak ismerte el Kosztolányit − ami
akkor meghökkentő állításnak számított:
Jegyzet Sőtér István kiállásának nem kis nyomatékot adott,
hogy ekkor művelődésügyi miniszterhelyettes volt.
Esztendők óta talán nem is egészen méltányosan szorítja ki köztudatunkból a költő
Kosztolányit − a prózaíró. Valamikor Kosztolányi neve elsősorban a lírikus életművét jelentette számunkra, s a hírlapi
tárcákat, a naplószerű beszámolókat írókról, művekről, emberekről és városokról,
valamint a novellákat, sőt a regényeket is úgy tekintettük, mint a fölös költői
erő, a feladatait váltogató alkotókedv remekléseit. […] Kosztolányi lírája és
prózája közt szerves, mély kapcsolat van − különösképp érett, utolsó
korszakában. […]
Kosztolányi novellái igazi költészettel és mély értelemmel főként az Esti Kornél
ciklustól kezdve telnek meg. Az az ars poetica, melyet a
Tengerszem hirdet – ( „Ezután én inkább kis költő akarok
lenni. Nem nagy. Olyan kicsiny, mint ez a tengerszem. És olyan mély.”) ez a
tömör program lépten-nyomon megvalósul Kosztolányi utolsó korszakában. A
novellák immár nem a lírai alkotások mellett jönnek létre, de az alkotó munkának
mintegy középpontját képezik. Sőt, a Hajnali részegség költészete
szinte az Esti Kornél-ciklus kisugárzásaként hat.
Az Esti Kornél, a Tengerszem-korszak Kosztolányijánál nagy változás megy végbe:
világa megtelik szeretettel, könyörülettel – az ötletek hidegsége, csillogása
helyébe megértés, az együttérzés melege lép. Az élet nem játék többé, hanem mély
értelmű talány: örömök és szörnyűségek csodálatos szövedéke. A csók, melyet Esti
Kornél a trieszti gyors fülkéjében kap a csenevész, háborodott lánytól – s a
tenger, melynek szépsége reggelre kimossa szívéből ezt a borzongató emléket: íme
a kettős értelmű élmény, mely többé-kevésbé az egész ciklust is jellemzi. A
korai novellák megszállottjai, holdkórosai, lelki betegei helyébe most olyan
szereplők lépnek, akiket nem a modor vagy a stilizálás tesz érdekessé, hanem az
emberi sors mindennapi tragikuma. Mogyoróssy Pali története, az újságíróé, aki a
kávéházba hirtelen megőrül, s akit Esti Kornélék bevisznek az
elmegyógyintézetbe: a leginkább megrendítő Kosztolányi-novellák egyike,
csodálatos egyszerűségével, fájdalmasságával, a jeltelen életek valóságát
szívbemarkolóan fejezi ki. A kisember, a nagyváros kallódó népe: íme, az író
legkedvesebb témája – olyan téma, melyhez nemcsak az ismeret, de a szeretet
kötelékei is fűzik. Vagy az Egy asszony beszél sorozata, a szemérmes nyomor e
tartózkodó vallomásai: itt már egy kor is kitárul előttünk, a gazdasági válság
Magyarországának, s abban főként az értelmiségi nyomornak, kiszolgáltatottságnak
képe.
Az utolsó novella-korszakot olyan líra hatja át, mely Kosztolányi költeményeiben
sem jelenik meg gyakran, kivéve ugyancsak az utolsó évek verseit. A játékos
irónia továbbra is, mindvégig jelen van, de csak azért, hogy ez írások erős
érzelmi telítettségét ellensúlyozza, s ily módon létrejöhessen az a harmónia, az
írói magatartás ama bonyolultsága, mely a mű légkörét néha a legtarkább,
legellentétesebb elemekből teremti meg. Klasszikus
művészet ez: Kosztolányi utolsó novellái – nem utolsósorban az író érett
formaművészetének jóvoltából is – a bemutatott világ, a tárgyát átjáró költői
érzelem, a kifejezési teljesség és szabatosság klasszikus teljességéhez jutottak
el. A magyar novella a századfordulótól kezdve világirodalmi szintet képvisel.
Móricz Zsigmond mellett – és a Kosztolányival egy időben kibontakozó Nagy Lajos,
majd pedig Gelléri Andor Endre szomszédságában, az Esti Kornél, a
Tengerszem írója olyan művet hoz létre, melyet immár nemcsak
magyar, de világirodalmi mértékekkel kell mérnünk.
Jóval visszafogottabban, pártos szigorral, de valamelyes elismeréssel írt Pándi
Pál is Kosztolányi novellisztikájáról. Az Esti Kornél-jelenséggel kissé
részletesebben foglalkozott:
A köztudatban élő Kosztolányi-képen lassú átalakulás megy végbe. A
prózaíró-Kosztolányi hovatovább fölébe emelkedik a költő-Kosztolányinak, s
prózájából is leginkább novelláit élteti az érdeklődés. […] Kosztolányi vérbeli
novellista, − regényei sem nagy lélekzetű
[!]
epikus alkotások, hanem
inkább nagy lélekzetű[sic!]
[!]
novellák, a novellisztikus megformálás tisztán
felismerhető jegyeivel. […] Így hát novellái, amelyekben talán a legtöbbet adta
Kosztolányi, nemcsak szikrázó tehetségének, de erőhiányának termékei is.
Töredékei egy soha nem volt magyar polgári nagyregénynek. Ennek az elmulasztott
regénylehetőségnek nyomait őrzi Esti Kornél is. Az író én
nagyobbik felének megtestesítője ő, a családi ház forsriftos polgárságával
szemben, a lázongó-fölényes, bohémes-anarchikus, kötöttségektől elrugaszkodó
egyéniség hordozója. Vágynak, eseménynek és valóságnak sajátos keveréke. Egy
életfelfogás képviselője Esti Kornél, akinek gyöngéd szemlélődésével, a lelki
rétegek mélyeiben kutakodó tekintetével finom irónia párosul. De csak önáltató
illúziója az írónak, hogy az estikornélság kiszabadítja kötelékei közül. A
függetlenségnek ez az illúziója táplálja hőse fölényét és iróniáját. De
Kosztolányinak újra és újra rá kell döbbennie a polgári mozgásszabadság
végességére, s ilyenkor Esti Kornél filozofikus komolysággal hajtja meg fejét az
elnök előtt, akit páratlan alvás-technikája a dolgok fölé emel. […]
[sic!]