Babits Mihály összes versei 1890-1905

Megjegyzések:

Az Angyalos könyvben az 1903. január – 1906. július közé sorolt versek Vile potabis c. részében a II. Tájképek c. ciklus 4. verse. Szövegkritika, szövegváltozatok A vers végleges szövege feltehetően már keletkezésekor kialakult, hiszen ha eltekintünk a Politikai Hetiszemle szövegétől, amelyben valószínűleg még annál is több a sajtóhiba, mint ahány eltérésről azt alábbi táblázatunkban jelöltük, a további közlésekben már csupán ékezési és központozási változatokkal találkozunk. (Nem kizárt, hogy a Babits 1911a kézirataként A Hét közlését adta nyomdába, majd korrektúrában azt javította. A Babits 1911a és a Babits 1918 közötti javítások a legegyértelműbbek – nyilván a költőtől származnak.) a Babits 1911a -ban Paysages intimes címmel versfüzért állított össze a következő, más-más időben keletkezett verseiből: 1. Olvadás (1908. tavasz), 2. Tavasz előtt (1908–1910. között, egy februári időben), 3. Alkony (1905. május), 4. Őszi csengő (1906–1907. ), 5. Luna (1905. július–augusztus), 6. Mennyei színjáték (1910. március 15. előtt), 7. Találka előtt (1906. március). Ez az összeállítás azután valamennyi további közlésben így, együtt maradt. Alapszövegünk a Babits 1937 . A Politikai Hetiszemle közlésében minden sor nagybetűvel kezdődik – ezt az eltérések között külön nem jelezzük. Keletkezéstörténet Babits Angyalos könyv-beli besorolása és datálása szerint az Alkony [Az erdő hallgatag…] c. vers keletkezése: „1905. máj.” Szilasi Vilmos kötetének bejegyzése ezzel egybehangzóan: „1905. máj Bpest Aréna ut utcán alkony”. (Kelevéz 1994, 754.) Az Alkony tintaírású szövege felett ez olvasható cím helyett: A „Tájképek”-ből (töredék). A vers esetében a Tájképek szó egyértelműen az Angyalos könyv második füzetének alciklus-címére, a Vile potabis ciklus második részére utal, vagyis bizonyára innen hagyta ki Babits a verset, s valószínűleg azért, mert (mint arra utal is) töredéknek ítélte. A Tájképek részben a következő, 1906 előtt keletkezett versek szerepelnek a költő datálásaival: 1. Estefelé (1903. jul.); 2. [Tájkép] (1903. jun.); 3. [Egy teknő itt a völgy az ég alatt…] (1904. szept.); 4. Alkony [Paysages intimes 3.] (1905. máj.); 5. Éjszaka [Ó Éjszaka!] (1905 tavaszán); 6. Luna [Paysages intimes. 5.] (1905. jul.–aug.). Babits sosem publikálta együtt Tájképek címmel a fenti verseket, közülük azonban csak az Estefelé maradt életében kiadatlanul. Miután a hagyományos, nagy költői témák közül a kezdetektől jelen van Babits költészetében a természeti táj ábrázolása, a Herceg kötet számára, 1911 március végére egész ciklust állított össze a következő tájleíró verseiből Paysages intimes címmel: 4. Alkony [Paysages intimes 3.] (1905. máj.), 5. Éjszaka! [Ó éjszaka!] (1905 tavaszán), 6. Luna [Paysages intimes 5.] (1905. júl.–aug.). Rába György – részben Fónagy Ivánnak egy korábbi tanulmányára hivatkozva – még néhány további fontos megállapításra jut monográfiájában: „Őskötetében Babits Tájképek címen külön ciklust alakít ki, elválasztva a Lyrai festmények ciklusától. Már az Éjszaka! tanúsította, a költői tájkép Babits tollán nem természettanulmány vagy zsánerkép, hanem erős érzelmek tükre – ott még nietzschei sugallatra tanító-látnoki előadásban. Babits tájverse mindenképpen lelki táj, »paysage intime«, mely iránt még a plasztikusan látó költő és előítéletekkel küzdő képzőművészeti kritikus Baudelaire sem tud elnyomni korai műbírálataiban egy-egy nosztalgikus sóhajt, például Théodore Rousseau vásznait idézve, akinek tájfestészete, úgymond, »nagy mélabút áraszt«, vagy egy-egy Corot-táj láttán. A szimbolista belső táj legodaadóbb költője Verlaine Romances sans paroles (1874) c. kötetének érzékeny személyiségen átszűrt különös tájai ritka hangulatot keltő önkifejezések. // Babits két szonettje másképp »lelki táj«, mint Verlaine-é, s még Vajda Jánosnak dúlt, nemegyszer kozmikus méretű, látomásos tájverseitől is különbözik, melyek legtipikusabb természeti változata az erdő…” (Rába 1981, 97.) – Ugyanő később még hozzáfűzi: „Amíg Babits új lírai forrásait Fogarason fölfedezte, részben a lírai festmények modorát próbálta folytatni […]. A Paysages intimes hét különböző időpontban fogant dalának füzéréből [a] cím kifejező célkitűzését legszerencsésebben az Alkony valósítja meg: az elvágyódást nemcsak a merengésre hangoló képzetek, hanem a lágy tónusú hangfestés és az ellentétes hangrendű rímbokor, sőt sorváltakozás kontrapunktjával a zenei hatásig emelkedve érzékelteti: Az erdő hallgatag, / nyugosznak a vadak, / lankadt állal hevernek / ágyán a hűs avarnak, / mit a szelek levernek, / majd újra felkavarnak. Fónagy Iván kiemeli az ellentétes hangszíneknek a várhatótól eltérő használatát: a hullás folyamatát magas, az emelkedését mély hangok festik. »A szél felkavarja a vers megszokott rendjét is« – írja, és a nyugtalanság leleményes expressziójának dicsérve az Alkony-t, a formával tartalmat tagadó Babits ismert arcmását vetíti újra elénk. A lankadt állal heverő vadak-nak, a mély szakajtó-ként öblösödő völgynek s a sugallatosan titkok teknőjének szólított erdőnek a megjelenítésében, a csönd megszólaltatásában a »bensőséges határtalanság«-ra fogékony költő művészete érvényesül. Babits a pesti, szürke Aréna úton (mai Dózsa György út) írta, s ezért szekszárdi benyomásokból meg néhány szecessziós vagy egyszerűen csak irodalmias motívumból (villik, alkonyvirág, alkonyszalag) egy átszínezett táj emlékképébe a belső élet megenyhült szimbólumát mintázta át.” (Rába 1981, 278.) – A villik kapcsán lásd még a Hazajáró lélek c. vers jegyzetét.