Babits Mihály összes versei 1890-1905

Megjegyzések:

k₁ az Angyalos könyvben az 1903. január – 1906. július közé sorolt versek Szonettek és canzonék c. részében a II. Canzonék ciklus 14. verse, k₂ ( versküldeménye nak, utóbb nak Szövegkritika, szövegváltozatok A két szöveg között a különbség jelentéktelen. Mivel a k₂ későbbi, alapszövegünknek azt választottuk. Egy nyilvánvaló tollhibát javítottunk. Keletkezéstörténet Az Angyalos könyv második füzetében a Szonettek és canzonék ciklus Canzonék c. részének 14. darabja; Babits datálása szerint „1904. dec. körül” született. A Kosztolányinak 1906. március 25. előtti versküldeményben a vers címe mellé ugyanezt a dátumot írja, előtte pedig az alábbi zárójeles kiegészítést teszi: „1904–05 telén irtam a Vile potabis c. verset, melyet mellékelve megtalál; a Lichthofot (melyet megpróbáltam utánkölteni, de uj alakja kevésbé tetszik, mint a régi), és ezt”. (Babits 1998, 210.; Kosztolányi 2013, 487.) Kosztolányi Babits következő versküldeményére reagálva 1906. augusztus 18. után írt levelében lelkesen jegyzi meg: „Nem túlzok, ha azt mondom, hogy az irodalmi piacok nagyszájú kofái között elfásult lelkem csak még önben bízik, s Önt látva én is erőre kapok. Ön, édes barátom, a mi nagy és nemes fajunknak megtestesült genialitása. Petőfi unokája. Egy kölyök-Arany!” (Babits 1998, 270–271., 531–533.; lásd még Kosztolányi 2013, 588–589., illetve Kelevéz 1998, 24. [46. lábjegyzet]). Babits ekkoriban egyetemi szakdolgozatát még Arany Jánosról szándékozik írni, s miközben „óriási adatgyűjteményt” halmoz föl Arany életrajzára vonatkozóan, bukkanhat rá „hátrahagyott művei”-ben a töredékben maradt Csaba trilógiára is. A „Csaba töredékei”, vagyis a Csaba királyfi (1852–1856) c. „hún rege” először Arany hátrahagyott versei között jelent meg, 1888-ban. Később Babits egyetemi tanára, Riedl Frigyes rendezte sajtó alá a költő életművét; ennek IV. (a Csaba királyfit is tartalmazó) kötete 1905-ben jelent meg a Franklin kiadásában; Riedl Aranyról írt monográfiájának harmadik, bővített kiadását pedig 1904-ben adta ki szintén a Franklin Társulat. A Nyugat Arany-emlékszámában 1917. március 1-én, Babits közzéteszi Arany életéből. Apró részlet egy biografiai kísérletből c. tanulmányát, amely 1905-ös, Arany János az 1877. év második felében c. szakdolgozatának megmaradt részletét is közli, megjegyezve, hogy „a régi dolgozatnak kézirata, sajnos, időközben elkallódott: csak az első lapjait tudtam megtalálni”. (A 7 fóliónyi kézirat 2 fóliója 1917-ben készült gépirat, a többi az egyetemi szakdolgozat 1904–1905-ből származó tintaírású szövegrészei, melyeket Babits utóbb felragasztott a gépiratos szövegek közé, illetve utánuk illesztett. A gépiratos tisztázat indigós másolatának szövege a 2. fólió közepén megszakad. – Babits egyetemi Arany-dolgozatainak elkészült részleteit közli Babits 2003. Lásd még Kelevéz 1998, 46.) Arany kora gyerekkorától egyik legkedvesebb szerzője volt Babitsnak, költői pályájának alakulásában szintén meghatározó szerepet játszott, már kezdettől fogva. Az én könyvtáram c. esszéjében például így emlékezik: „Komolyabb gyűjtemény Arany-kollekcióm. Ez még tanuló-éveimből kezdődik, mikor e nagy költőt, s rajta át magát a Nagy Költészetet először megismertem; s részben még örökölt darabokból áll, mert nagyapám könyvtárában megleltem Arany néhány művének első kiadását. Ezeket másokkal egészítettem ki, s egy időben szinte ambícióm volt az egész, nagy Arany-irodalmat is megszerezni. Ez ambícióról, mint annyi másról, lemondtam azóta; de Arany-könyvtáram így is jelentős rétege marad a látható élettörténetnek.” (Babits 1927, 131.) „Aranyt […] nem olvasom: kívülről tudom” – vallja a Könyvek könyvében is 1918-ban (Kőhalmi [szerk.] 1918, 83–86.; közli Babits 1997a, 33.). – E szoros érzelmi kötődés egyik indítékaként Rába György megjegyzi: „Mivel a fiatal Babits Aranyt példaképének, lelki rokonának tekintette, a belső sérülések és beteljesülések szélsőértékeiből egyforma erővel eszmélő emlékezést, amellyel például mestere a legtöbb balladahősének tragédiáját is elindítja, az érzékeny, tépelődő fiatalember saját belső élete költői ihletének fogadta el.” (Rába 1981, 77.) Mindemellett megemlítjük, hogy Arany töredékes művének címadója Babits versbeli olvasatában mintegy előképe is annak a hősi morálnak, amelyről az Óda a bűnhöz c. vers jegyzetében említést tettünk. Babits Arany néhány versét később angolra fordította, erre utal Kosztolányi 1906. május 31-én kelt levele, amelyben a következőket írja: „Az Arany műforditásokra nagyon kíváncsi vagyok. Küldje el mind!” (Babits 1998, 248. – Babits válaszát, illetve azt a levelét, amelyben e fordításokról tett említést, nem ismerjük. A hagyatékban mindössze két töredék maradt fenn, az V. László első hat versszakának, valamint a Buda halála nyolcadik éneke 76. versszakának fordítása (OSZK Fond III/1–2. – Ez utóbbi kéziratán ismeretlen ceruzaírású datálás olvasható: „1906. jul.” Közli Babits 2003, 199–200.) Az angol műfordításokon kívül Babits később Arany Keveházájának antik gyökereit kutatva az Angyalos könyv 78. fóliójának verzójára a homéroszi eposzok, az Íliász és az Odüsszeia azon részleteinek jegyzékét írja, melyek Arany művének 38 szakaszához kapcsolhatók. A hivatkozásjegyzék jelentőségét mutatja, hogy Babits a Dante fordítása c. tanulmányához írott apróbetűs magyarázatban görögül, saját fordításában, „Homeros stíljében”, hexameteres formába áttéve közli Arany Keveházájának első két szakaszát (a Keveháza antik gyökereire vonatkozóan lásd Kelevéz 2011, 43–92.). Utóbb Babits több verset is ír „hunyt mesteréhez” és tanulmányokat, cikkeket szentel Arany művészetének. A Petőfi és Arany (1910) c. tanulmány Arany-portréjában félreérthetetlenül önnön alkotói küzdelmeinek látleletét is adja: „Petőfi őszinte és kíméletlen […]. Ezzel szemben az agyonsebzett lelkű dekadens költészete fátyolos: szimbolikus vagy (művészien) impasszibilis, szemérmes és l’art pour l’art-os. S ilyen voltaképp az Arany Jánosé.” Az egészséges lélek – mint Petőfi – „nem befelé néz, önmagát kínosan vizsgálva, hanem kifelé, benyomásokat várva. […] nem szubjektív költő”. Ezzel szemben a nagy tépelődő, „titkolt sebekkel” teli Arany, a „túlérző fájvirág”, visszahúzódó. „Az ily végtelenül sértékeny [!] szenzitív lélek valóban nem szeret önmagáról beszélni, mint a beteg nem szeret sebeiben turkálni. Az ily arisztokrata lélek nem viszi sebeit a piacra. Sőt a költészet neki voltaképpen csak menekvés a valóság kínzó, sebző világából, mely iránt haj! nagyon is eleven érzéke van és érzékenysége.” Ugyanitt az örökké szemben álló „két szellemirány”-ból Aranynak, „a sebhedt modern lélek”-nek költészetét „határtalanabbul modern”-nek ítéli Petőfiénél.