Babits Mihály összes versei 1890-1905

Megjegyzések:

k₁ a vers a verzón kezdődik és a rektón fejeződik be, k₂ (az Angyalos könyvben az 1903. január – 1906. július közé sorolt versek Szonettek és canzonék c. része II. Canzonék c. ciklusának 11. verse Szövegkritika, szövegváltozatok Alapszövegünk a Babits 1928 , illetve a Babits 1937 egymással tökéletesen megegyező szövege. Keletkezéstörténet Az Angyalos könyv második füzetében a Szonettek és canzonék II. c. ciklus Canzonék részének 11. darabja. Babits nem keltezte e helyütt a versét, és később Szilasi Vilmos is csupán ennyit jegyzett fel kötetébe: „1904 (?) Budapest.” (Kelevéz 1994, 753.) Mivel a fennmaradt levelezésben először csak 1906 augusztusában fordul elő a vers cím szerinti említése (Babits 1998, 270., lásd még Kosztolányi 2013, 588.), ezért a Babits által Szilasinak megadott dátumot fogadjuk el, megengedve egy némileg tágabb időhatárt: 1904 vége – 1905 eleje. A bizonytalanságot részben az okozza, hogy A k1-gyel jelölt fogalmazvány hátoldalán található a [Bevezető sorok egy elképzelt kritikai rovathoz] – [E helyen gyakran fognak Önök olvashatni…] kezdetű szövegtöredék. Ha a vers és a töredék is – a Szilasi-kötet bejegyzésével ellentétben – 1905-ben keletkezett, akkor az „elképzelt kritikai rovat”-ot az ifj. Hegedűs [Bite] Gyula és Mohácsi Jenő szerkesztésében egyetlen számot megért Tűz c. egyetemi lap számára tervezi Babits. (A Tűz 1905. április 20-án jelent meg és anyagi nehézségek miatt mindössze egyetlen számot ért meg; lásd még Róna 2011, 256–257.) Juhász Géza kismonográfiájában úgy jellemzi a verset, hogy „ha magán is viseli is a francia líra fölszabadító hatását, nemcsak önként adódó, egyéni élménye az érzéki káprázatoktól gyötört ifjúnak, hanem forma s nyelv tekintetében is egészen babitsos már.” (Juhász 1928, 7.) – Rába György viszont a fiatalkori zsengék közé sorolja: „Öntépő, alig formált lírai vallomás a fiatal egyetemista társadalmon kívüli erotikus tapasztalatáról. Megbánását az irodalmias sátánosság színeivel festi és át is festi, majd a lorettói litánia invokációjának záróakkordjával oldja föl. […] Az utolsó három szakasz a középkorias ördögűzés meg egy röpke Mária-himnusz frazeológiájával a vers előző strófáit a szorongásos képzelődés birodalmába rendeli, s ezáltal már a naturális közlés ünnepélyes visszavonása. Az élmény aligha létlen boszorkányok-ról szól, s ezért nem is vámpírelmerajz, sorait a megszabadító kiírás ösztöne diktálta.” (Rába 1981, 92.) Kardos Pál a Strófák a wartburgi dalnokversenyből c. verssel rokonítja: „Végletes érzékiségnek és a tisztaság áhítatos vágyának magasabb fokú művészi egybeolvasztása […] Az előbbi költeményhez hasonlítva azt mondhatjuk, hogy itt Wolfram és Tannhäuser együtt van a költő személyében, aki »a legderekabb fiú«, mégis »az ördögé« lesz. Egyébként ez a vers sem egészen egyéni leleményben gyökerezik: a boszorkányok, akik meglovagolják áldozatukat, ősi, népi babona alkotásai. Babits vérivó leányai s a költőnek kalandja velük azonban egészen realisztikus részletezéssel rajzolódik elébünk. Ebben a fiatal költő csakugyan a mesteréül vallott Aranynak a tanítványa, akinek epikájában – régi megállapítás – a legcsodálatosabb események is a hétköznapi valóság hitelesítő attribútumait kapják.” (Kardos 1972, 50–51.) Ugyanitt hangsúlyozza a vers katolicizmusát, mivel „az erotikus vágy bűnként értelmeződik benne, s épp a hétszakasznyi költemény kellős közepén következik be a teljes fordulat: »a kéjtől és a kíntól remegő ifjú felfohászkodása a Szűzhöz.«” (I. m., 51.) Babits ugyan ekkoriban nem tekint önmagára hívő katolikusként, de – teszi hozzá Kardos – a vers ennek ellenére is mélyen átélt. „Meglehet, Mária segítségében éppoly kevésbé hisz a fiatal költő, mint a pompás realitással megrajzolt vámpír-leányok létében, de mindkét művészi eszköz: a fohász is, a babona is egyforma hitelességgel fejezi ki azt a kettősséget, amely ezekben az években oly mélyen jellemzi a nagyon vallásosan nevelt »úri fiút«, aki mégis a hagyományokkal élesen szembefordulva, lázadó módjára törekszik megfutni az egész magyar irodalmat megújító nagy költő pályáját.” (I. m., 52.) A Rába és Kardos által is hivatkozott fohász a vers 25. sorára („Mária, elefántcsontbástya”) utal, mely valóban a Lorettói litániából vett idézet (ott Mária egyik jelzője Turris eburlea / elefántcsonttorony). Miközben igazat adhatunk Rába Györgynek, hogy a Vérivó leányok „lírai vallomás a fiatal egyetemista társadalmon kívüli erotikus tapasztalatáról”, hangsúlyoznunk kell azt is, hogy legalább annyira szerepvers is, és ez indokolhatta, hogy Babits később felvette első kötetébe. Irodalmi élmények nyomai ugyanúgy kiérződnek a versből, mint a fiatalember erotikus tapasztalatai. Villik vagy Babits gyerekkori babonás félelmeiből kinőtt kísértetek korábbi verseiben is elő-előfordulnak; Byron vagy Carducci „satanizmusa” is hathatott a témaválasztásban, de a népi hitvilágból táplálkozó szépirodalmi feldolgozásra is akad példa: Gogol Víj c. elbeszélésében például szintén találkozhatunk szép boszorkánnyal, aki meglovagolja az áldozatát és vérét issza. (Babits ugyan 1904 előtt behatóan foglalkozott az orosz irodalommal, nem tudjuk azonban, hogy akkor már ismerte-e ezt az elbeszélést; később, amikor kötetben magyarul is megjelent, bizonyára olvasta, Az európai irodalom történetében találunk is rá utalást, a Nyugat 1926. április 16-i száma pedig recenziót is közölt a kötetről. Az is meglehet, hogy Gogolhoz épp Arany Jánoson keresztül jutott el a vers megírása idején: Arany ugyanis lefordította az orosz szerző Köpönyegét.) A vers három fokozatban jelent meg, első két strófája Szerelem címen a Magyar Szemlében (Babits 1906c, 547.), de még A Holnapban is csak négy szakasza került az olvasók elé, s ott külön versként a korabeli irodalomban kihívóan naturális élményleírásnak hatott: szerzője a modernség gesztusának szánta, de hatása a vártnál erősebbnek bizonyult. Amikor első kötetébe fölvette, csak a helyreigazítás szándéka vezette – véli Rába György, s hozzáteszi: baudelaire-es színezete ellenére filológiai hatásnak nincs benne nyoma. (Rába 1981, 92.)