Babits Mihály összes versei 1890-1905

Megjegyzések:

k₁ versküldeménye nak, utóbb nak; füzetszerűen összekapcsolt fóliókon); k₂ az Angyalos könyvben – a cím kivételével beragasztott idegen papírokon – az 1903. január – 1906. július közé sorolt versek Lyrai festmények c. ciklusának VI. verse Szövegkritika, szövegváltozatok A verset már a kéziratok is kész állapotban tükrözik, ugyanakkor megfigyelhető a szöveg fokozatos fejlődése a Levelek Iris koszorújából kiadásai során. Végső formáját a Babits 1928 -ban nyeri el, amelynek szövege egyetlen ékezettől (a 23. sorban) eltekintve azonos a Babits 1937 -ben közölttel. Elsősorban a helyesírás korszerűsítését figyelhetjük meg, továbbá a 48. sor lépe szavának a modernebb lépett formára cserélését. A Kollányi (szerk.) 1909 kötetben valószínűleg néhány sajtóhibából eredő szövegeltérés is van, mint ahogyan azt sem tudhatjuk, hogy a költő szándékát tükrözi-e az az egyedülálló tördelési eljárás, hogy itt az utolsó sor nem különül el az előtte álló versszaktól. Alapszövegünk a Babits 1937 -ből. Az eltérések között nem jelöljük a Babits 1941a 2., 3., 4. és 5. versszak (a 16., 24., 32. és 40. sor) végére illesztett záró idézőjeleket, amelyek a korábbi közlésekből hiányoznak, mert a Babits 1941a csupán ennyiben tér el a Babits 1937 -től. Keletkezéstörténet Az Angyalos könyv második füzetében a Lyrai festmények ciklus VI. darabja, keltezésének dátuma: „1904 szept.” Ugyancsak ezt az időpontot jelzi Babits Kosztolányinak az 1906. március 25. előtti versküldeményen és a Szilasi Vilmosnak dedikált kötet bejegyzésében is: „1904. szept. Szekszárd / Leoparditól még semmit sem / olvasott, csak róla Radó / életrajzát a Bud. Szemlé[ben]. / Ez megfogta.” (Kelevéz 1994, 752.) Szilasinak tett vallomása során Babitsot valószínűleg megcsalta emlékezete, mivel Radó Antalnak (1862– 1944) nem jelent meg írása Leopardiról (1798–1837) a Budapesti Szemlében – Rába György úgy véli, az említett életrajz a Giacomo Leopardi összes lyrai versei c. kötetre utalhat (Leopardi 1890), ebben ugyanis valóban olvasható egy terjedelmes tanulmány az olasz költő életéről. (Rába 1981, 575.) Az említett kötetet 1890-ben a Kisfaludy Társaság jelentette meg Budapesten. Ám amennyiben helytálló Babits megjegyzése (amint azt Szilasi feljegyezte), hogy Leoparditól a vers megírásakor „még semmit sem olvasott”, akkor Radó Antalnak egy másik munkája lehet inkább a hivatkozott forrás: Radó 1896, I–II. A második kötet XII. fejezete külön foglalkozik Leopardival (402–456.) – Tudjuk azonban, hogy Babits állítása ez esetben is csak részlegesen lehet igaz, ugyanis György Oszkár egy 1904. augusztus végi levelében arra kéri őt, hogy hozza majd magával Budapestre Radó Antalnak az Idegen költők albuma c. antológiáját. (Babits 1998, 108.) A 19. század lírai terméséből nyújtott válogatás 1891-ben jelent meg és hat verset tartalmaz Leoparditól, vagyis legalább ezeket ismernie kellett Babitsnak. Az olasz költőhöz részben talán Carducci nyomán jutott Babits, akit szintén olvasott 1904 nyarán, tudniillik neki volt kedvenc költője Leopardi, s aki nem mellékesen kiváló filológusi munkákat is publikált. (Babits irodalomtörténeti és klasszika-filológiai érdeklődése már egyetemi évei során élénk volt, s ebben közvetve Nietzsche példája is ösztönözhette.) Babitsot az olasz elődben olyan életrajzi elemek foghatták meg, amelyeket a személyes rokonszenven túl, a saját életéhez is hasonlatosnak találhatott – ugyanakkor Radó életrajzában találkozhatott talán először azzal a kötetkompozíciós eljárással, amelyet később ő maga is alkalmaz majd verseinek első összeállításakor 1906-ban. (Leopardi Petrarca nyomán maga is írt canzonékat, az Angyalos könyv második füzetének egyik ciklusa pedig a Canzonék és szonettek cikluscímet kapta.) Mint Rába György megjegyzi, Babits Leopardit Schopenhauer legjobb erényei követőjének érezte, ezért is öltötte föl álarcát. Babits irodalomtörténetének Schopenhauer-portréja „megalkuvás nélküli tisztánlátását”, valamint az „önmagunkkal szemben való bátorságát” ítélte legmaradandóbb példájának, s Leopardit is azért méltatja, mivel „szembe mert nézni a teljes keserűséggel és ürességgel, akár maga Schopenhauer”. A Recanati álarcos monológja szó szerint említi a romantikus elvágyódás emblémáját (Tán egy kék virágot keresek. / Hol vagy, hol vagy, édes kék virágom?), de végkövetkeztetésében meg is haladja a meddő sóvárgás életformáját: „Nem! a boldogságnak kék virága / mindig csak nyomainkon fakad. / Szem előtt keresheted: hiába! / aki visszanéz: az látja csak!” – Fölhangzanak tételes schopenhaueri jelszavak a szövegben („kenyerem vágy, unalom az ágyam”), de a tett, a cselekedet értéke sokkal inkább Nietzschére, mint magára Leopardira vall. A Recanati helyi színeit is a leplezett vallomás „a nyári, álmos Szekszárd” palettájáról vette, ahogyan erre Gyergyai Albert figyelmeztet: az igazmondó szenzualista költő nem is nézné „síma vászonsátor”-nak a vakító kék olasz eget – így a nyitányban sokkal inkább a csöndes tolnai falu-város karakterére, a költő családi otthonának szűkebb környezetére ismerhetünk. (Vö. Rába 1981, 20–21.) Babits tehát Leopardiban lelki rokonát választotta szószólójául, még az áttetsző maszk ellenére is. („Az érzékeny képzelőerejű embernek, aki, mint ahogy sokáig én is éltem, folyamatosan érzelmeiben és képzeletével él, a világ és a dolgok bizonyos mértékig kettősek. Lát egy tornyot, egy mezőt, hallja egy harang kongását, és képzeletében ugyanakkor egy másik tornyot és mezőt lát, más hangot hall. A tárgyaknak ebben a második vetületében rejlik a dolgok minden szépsége és tetszetőssége. Szomorú az az élet – pedig általában mégis ilyen –, mely nem lát, nem hall, nem érez csupán egyszerű tárgyakat, azokat, melyeket csak a szem, a fül és más érzés benyomása közvetít” – írja Leopardi 1828. november 30-án jegyzetfüzetében. Idézi Rába, 1981, 184–185.) – A versbeli dikció romantikus elvágyódása a Strófák a wartburgi dalnokversenyből c. vers első részével (Wolfram dalával) rokonítható.