Babits Mihály összes versei 1890-1905

Megjegyzések:

Az Angyalos könyvben az 1903. január – 1906. július közé sorolt versek Szonettek és canzonék c. részében a II. Canzonék c. ciklus 2. verse. Szövegkritika, szövegváltozatok A vers valószínűleg a Nyugat számára készített tisztázat leírása során nyerte el végleges formáját. A kiadott szövegek eltérései számosak, de egymáshoz képest kevésbé jelentősek, mint a kézirat és a megjelenések különbsége. Figyelemre méltó a Levelek Iris koszorújából kötetek számos eltérése, valamint a Babits1928 szövegének a Babits1937 -ben történt javítása. Mint legfejlettebbet, a Babits 1937 szövegét választottuk alapszövegnek. Keletkezéstörténet Az Angyalos könyv második füzetében a Szonettek és canzonék c. fejezet Canzonék ciklusának második darabja, datálás nélkül. Babits Szilasi Vilmosnak a vers keletkezési körülményeivel kapcsolatban a következőt említette: „1904. nyár. Szekszárd. / Társasággal menve ki a sző[lőbe.] Mialatt a többiek beszélge[ttek] készült el.” Az Angyalos könyvben a kézzel írott variáns 27. sorában olvasható színkapú szóhoz Babits utóbb még lapalji jegyzetet fűzött: „…a [sz]ínielőadásokat félszerekben, színekben, hiúkban [hiu = padlás] ta[r]tották…” (Kelevéz 1994, 751. – A pontosító gesztus emlékeztet Arany költői gyakorlatára, aki gyakran látta el az általa egyénien használt vagy kevésbé ismert szavakat értelmező megjegyzéssel.) Noha Babits egyetlen, konkrét alkalmat jelöl meg a vers megírási idejeként, úgy véljük, ez inkább csak annak kezdőpillanatára vonatkozik, azt eleveníti fel, nem pedig a teljes munkafolyamatra utal, amelynek során a vers elnyerte ma ismeretes formáját. Babits húsvétot követően körülbelül május közepétől június 3-ig tartózkodott ismét Szekszárdon, ám a fennmaradt levelezés alapján legfeljebb valószínűsíteni tudjuk, hogy esetleg e vers előzményén is dolgozott már ekkor. Kosztolányinak május végén beszámol olvasmányairól, munkáiról: „…mindennap éjjel, 10-től 3-ig dolgoztam. Irodalmi működésemnek nyoma sincs. Írtam ugyanis egy hosszú filozófiai értekezést, de még készen sem lett egészen, mikor egy dühös pillanatban elégettem! Hála istennek! – és mégis sajnálom! Mást nem irtam.” Emellett elolvasta Bruno Wille Offenbarungen des Wacholderbaumes c. kétkötetes művének első részét, a Bhagavad-gítát, Herbert Spencer „epitoméját”, valamint Schopenhauer Die Welt als Wille und Vorstellung [A világ mint akarat és képzet] c. művét, immár másodszor, s mindeközben Poe-verseket is fordított. Majd így folytatja levelét: „Pesten ha találkozunk, valószinüleg fogok olvasni önnek nehány csinos verset, most még nem küldöm el, mert csiszolom őket! (egészen l’art pour l’artos ember kezdek lenni!) Ezek a versek nincsenek teletömve savanyu gondolatokkal; a nyelv és verselés ujszerűsége, hajlékonysága és szinessége az, amiért talán érdemes volt megcsinálni «e» őket.” (Babits 1998, 72–73., lásd még Kosztolányi 2013, 102–103. – Az említett „hosszú filozófiai értekezés” a Dialektikai regény c. párbeszédes mű előzménye lehetett; lásd Róna 2011, 217.) A levélbeli „csinos versek” címeit nem ismerjük, közülük az egyik a Helios lehet – ám annak ellenére, hogy Schopenhauert és a verselés kapcsán a „színességet” említi Babits, mégsem tartjuk valószínűnek, hogy e versek közé tartozhatott a Himnusz Iriszhez is. Kétségtelen azonban, hogy már ekkor érlelődnek benne azok az előfeltevések, gondolatok, melyekkel a versben is majd találkozhatunk. Schopenhauer fő művével és Hérakleitosz töredékeivel ekkor már megismerkedett, ám mindezen olvasmányok mellé (már pusztán a 3. sor bizonysága szerint is) szüksége volt Spinoza további tanulmányozására – erre viszont csak a nyári vakációja során jutott ideje. Július 21. előtt, szintén Kosztolányinak írt levelében arról számol be, hogy klasszikus ódái és himnuszai még egyáltalán nem készek: „nem sikerültek annyira, mint szerettem volna s ezért nem adom őket ki a kezemből”. (Babits 1998, 77., lásd még Kosztolányi 2013, 123.) Néhány nap múlva újabb levélben kiegészíti az előbbieket: „az Ódák csakugyan nem készek, és nem szépek; […] A szineket már látom, de nedves az ecsetem – még nem elég sürü rajt a festék.” (Babits 1998, 86–87., lásd még Kosztolányi 2013, 138–139.) Augusztus 20-án újra ír Kosztolányinak, ezúttal egy hosszú, csapongó levelet, melyben egyebek mellett filozófiai tanulmányaihoz kapcsolódó gondolatait fejti ki: „Érezzük a szörnyü dallam untságot, amely elveszi kedvünket legszebb énekeinktől; hogy nem tudunk uj ruhát adni nékik. […] Az istenek sokáig aludtak, de már ébredeznek. Im, feltámadt a nagy Pán, a Színek Kedvelője, előre küldte ecsetes követét […] óh telhetetlen «m» Minden Egy, óh sovány indusok, kik […] köldökötöket nézitek és nyavalyogva nyögtök »az élet semmiségéről és gyötrelméről« – mint megannyi macskapofájú Schopenhauer […] Fittyet hányok én minden pásztorodnak, monotheizmus és monizmus! […] én polytheista vagyok és polysta, és pogány! […] A fiziológia (minden mai bölcsesség alfája) amint én, laikus értem, azt tanítja, hogy a (spinózai, legtágabb értelemben vett) szellem első és egyetlen tudomása a különség. Akár az időben (= változás; minden érzet) – akár térben. […] Hályoggal született lát-e bár feketét is? most vakult lát azt. Bizony: elseje és utolsója annak, amit érzünk, a különbség; s annak ami létezik, talán nem? A lét fogalma nem zárja-e magában a különbséget is? Ha egy volna csak, volna-e valami? a világ a kettőnél kezdődik [igy mondom én] s ha született, a világanya elsőszülöttei ikrek voltak. […] Az egyetlen, amiről tudunk, a különbség […] a különbség az egyetlen, amit biztosan tudunk […] A nagy művész mindig tarka képeket mutat […] nem ezért tért-e át Shakspere utolsó műveiben a fantasztikusra; – s Shakspere ez esete nem áll egyedül. […] A világ egy perpetuum mobile. Egy legyező, amely bomlik, kibomlik, egyre jobban.” (Babits 1998, 95–99., lásd még Kosztolányi 2013, 171–175.) Mindezeket azért vettük ilyen részletesen sorra, mert a nyári levelezésben, de a későbbi levelekben sem esik szó konkrétan a versről – mégis a fenti citátumok, ha közvetve is, de azt mutatják, hogy a Himnusz Iriszhez valamikor augusztus folyamán készült el, feltevésünk szerint közvetlenül az augusztus 20-i levél megírása előtt. Ugyanezen levél végén ugyanis már arról panaszkodik Babits, hogy alkotási kedve megcsappant: „régibb dolgaimtól anyira megundorodtam, hogy ki se mondhatom. Szégyellem és bánom az ostoba elbizakodást, amely eddig nevetségessé tett”. (Babits 1998, 100., lásd még Kosztolányi 2013, 176.) Az idézett levélrészeknek viszont mindegyike (gondolatilag vagy motivikusan) kapcsolatba hozható e verssel. A vers címzettje Irisz, a görög és a római mitológiában az eget a földdel összekapcsoló szivárvány istennője, főként Juno (Héra) hírnöke. Babits az Íliászból (II. 790.; III. 129.; XVIII. 166–202.), Vergilius Aeneiséből és Shakespeare A vihar c. színművéből egyaránt ismerte (idézett levelében tehát nem véletlenül hivatkozik az angol szerző e kései darabjára – 1916-ban aztán le is fordította a művet). A vers írásakor az Iliász lehetett a legtávolabbi forrás. (Megjegyezzük azonban, hogy Babits ezen a nyáron fordítja egyebek mellett Leconte de Lisle Homéri csata c. szonettjét is, vö. Babits 1998, 440., illetve lásd Babits 1981, 268–269.) Vergiliusszal az előző év telén behatóan foglalkozott, szakvizsgája részeként latinul írt házi dolgozatának címe: De comparationibus in libris Georgicon Vergilii (Vergilius hasonlatai a Georgicon könyveiben – Bartal Antal „kitűnőt” adott rá). „Babits verse a shakespeare-i és vergiliusi közös gyökérről szökkent egy szárba” – írja Rába György. Vergilius „a földi halandó korlátozottságával a szivárványt, mint a természet határtalan hatalmának cselekvő jótékonyságát, állítja szembe”. (Rába 1981, 22.) Itt csak két olyan szövegrészt idézünk az Aeneisből, amelyben Irisz leírása rokonítható Babitséval: „Íris, dísze az égnek, a felhőkből le a földre / hozzám honnan jöttél? Honnan e tiszta derű most? / Látom, amint megnyílik az ég, és látom, az égen / futnak a csillagok.” (Vergilius 1987, IX. 18–22.) – „Harmatos Íris aranyszárnyával tűnt fel az égen, / nap fényében ezer színét mind húzva magával, / szállt…” (Vergilius 1987, IV. 700–702. Lásd még V. 606; IX. 2, 18, 803, X. 38, 73.) Shakespeare művében a IV. felvonás első színében jelenik meg Iris, a tarka hírnök, az „ég íve”; Ceres a következő szavakkal köszönti őt: „Üdvözlégy, tarka hírnök, aki nagy / Juno asszonynak jó cseléde vagy; / sáfrányszárnyadról kapja a virág / a mézes harmat enyhe záporát; / s duplán a dombok messze csokrain / kék íved koszorúzza bokraim, / te büszke földnek gazdag öve…” (Babits 1980b, 248.) A versben emellett, még ha nem is tételesen, de Hérakleitosz, Spinoza és Schopenhauer műveiből vett gondolatok, motívumok bukkannak fel, s így lesz filozófiai problémákkal vívódva a himnusz eszmék drámájának terepe is. A vers ugyanakkor nem csak dicsőítés, de fohász is egyben. A vers nyitóképében, az éjszakai álmatlanság szituálásában Babits gyermekkori félelmei is megidéződnek (lásd Etelka ciklus 8. verse, illetve vö. Rába 1981, 21.), mintegy ennek legyőzésére hívja segítségül az égi hírnököt, aki egyben a sötétség erőinek a testvére is. (A versben nem történik rá utalás, de Babits nyilvánvalóan tudta, hogy Irisz testvérei a Harpüiák [hárpiák], e madártestű szörnyalakok; nevük is az elemekkel és a sötétséggel való kapcsolatukra utal [például szélsebes, gyors, sötét]; amilyen váratlanul megjelennek, éppoly váratlanul tűnnek is el, hogy elraboljanak valakit vagy valamit; Vergilius Aeneisében az alvilágban lakoznak. [Vergilius 1987, VI. 289. – Lásd még III. 212, 226–244, 249.]) A vers ebből a szempontból önmaga legyőzésének, felszabadításának a kísérleteként is olvasható – annak a személyes és költői útkeresésnek is a dokumentuma tehát, amelyről az idézett levélrészletek tanúskodnak. (E kísérlet módjában Nietzsche hatása is megmutatkozik.) Mint Rónay György megjegyzi: „Babits akkori esztétikájának megfogalmazása, ha képes beszédben is: az, hogy száraz ecsettel és sűrű festékkel akar dolgozni, kerülve minden – érzelmi és nyelvi – vizenyősséget, minden édeskésre olajozott ritmikát, minden sablont mind lírai helyzetben, mind a lírai kifejezésben. […] Babits úgy és azért képzel, hogy képezzen; számára a fantázia nem szellemi csapongás, hanem a képalkotás eszköze, nem arra való, hogy merészen elgondoljon, hanem arra, hogy megragadható képpé formáljon valamit. Ne hogy »elképzeljen«, hanem hogy – lásson.” (Rónay 1971, 94., 97.) A versnek ez a kimondatlan belső feszültség adja meg a dinamikáját, ez a más tekintetben is Babitsra oly jellemző kettősség is jelzi annak a teljességnek a keresését, amelyhez főként filozófiai olvasmányaiból keres inspirációt és rendszertani fogódzókat. Mivel a vers belső filozófiai összefüggéseit, motivációit Rába György már kimutatta, itt annak csak a legfontosabb mozzanatait idézzük. A himnikus hang „az élet tarkaságában megmutatkozó ellentétek összhangját magasztalja, s ez a magasztalás Hérakleitosz természetfilozófiájának dicsérete. Ahogy már a nyitányban az éjszaka közömbös, színtelen spinozai egységét nem ellensúlyozza az indus bölcseség, hiszen az is a semmi, Schopenhauer meddő száma. Babits sokszorzó lelke, mely már A lírikus epilógjában is hiába »vágyta számba venni« a mindenséget a schopenhaueri filozófia kulcsaival, Hérakleitosz gazdag természetmagyarázatát a megérkezett ember ujjongásával éli át és fejezi ki. […] Az ellentéteknek ez az összhangja előbb a Himnusz Irishez kozmológiai képzeteiben, az égi és földi képek rendjének fogalompárjaiban, sőt szemben álló morális megtestesüléseiben (aljas gonosztevőt, tudós diákot) vetül elénk. Hérakleitosz hiszi így az ellentétek összetartozását. […] Az időbeli ellentétek harmóniája nemcsak az idézett költői kérdésekben hasonlatokat, majd rímpárokat is átjáró expresszióra, hanem a motívumok tartalmi és kompozíciós dialektikájára is kihat. Ahogy az epheszoszi bölcs szerint az alvók »külön, elzárt« világával szemben áll az ébrenlevőké, úgy fejlődik a vers szövege a Szín a különség, különség az élet fölkiáltás után, melyben a szín előlegezve utal a lét tarka szivárványában (színek bontója) a különféleség összhangjára a sötétség és a delelő nap váltakozásán át, mivel ez a ritmus »megállapít és mutat változásokat«, ahogy Hérakleitosz mondja. Nem véletlen az sem, hogy Babits himnikus ujjongása az örök-változó nappal életének szól. »A nap naponta új« – tanítja a görög természetbölcselő. […] Filozófiai problémákkal vívódva és élményüket továbbárnyalva a költő készülődik. A nyelv poétikai szerepének fortélyai már ekkor élénken foglalkoztatják Babitsot, és filozófiailag jól megalapozott expresszivitás kialakítására törekszik.” (Rába 1981, 23–26.) A vers csak évekkel később, a Nyugat 1908. november 16-i számában jelenik meg, mikor Babits (Osvát Ernő felkérésére) először publikál a folyóiratban. (A további ekkor közreadott versek: A csendéletekből [Csendéletek 1–2.], Asztalfiók, Cumulus, Messze… messze…) Kún József, 1908. december 1-én kelt levelében, örömét fejezi ki, hogy Babits „országos hírű poéta” lett a Nyugatban megjelent verseivel. Különösen a Himnusz Irishez ragadta meg: „Ez igazán gyönyörü költemény, mély, egyéni, tele ujveretü szavakkal, szokatlan képekkel, gratulálok hozzá!” – Hozzáteszi még, hogy Kiss Józsefnek is nagyon tetszett, aki Babits fordításaiból közölni fog néhányat A Hétben, de eredeti műveket is kér tőle: „szeretné ha lapja állandó oszlopa lennél”. (Babits 2005a, 166.) A Nyugat-beli publikációt követően Elek Artúr levélben keresi fel Babitsot, hogy a készülő, Újabb magyar költők. Lyrai anthologia 1890–1910 (Nyugat, Budapest, 1911) c. kötet számára verseiből válogasson ki néhányat. Babits a választás jogát a szerkesztőre hagyja, ám ő maga ekkor (1909. január 21-én) a következő verseit tartjaű a legjobbaknak és legjellemzőbbeknek: Óda a bűnhöz, Himnusz Irishez, Sírvers, Golgotai csárda, Sugár, Fekete ország, Esti kérdés. (Az antológiában végül a következő versek jelentek meg: Sugár, Aestati hiems, Esti kérdés, A Danaidák, Két nővér – Babits 2005b, 38.) Babits első, 1909 májusában megjelent kötetének címe (Levelek Iris koszorújából) új jelentéssel gazdagítja a szivárvány istennőjéhez kapcsolható asszociációkat: ez esetben ugyanis maguk a versek, akár szirmok vagy levelek, állnak össze (illetve bomlanak ki) az isteni hírnök karikára font, körbekapcsolódó koszorújává. – Miközben a Himnusz Iriszhez az első kötet egyik kitüntetett fontosságú verse, Babits Válogatott versei (Babits 1941a) c. gyűjteményébe mégsem vette fel. A költő utóbb, immár túl a „polyteista” korszakán, a Timár Virgil fiában így jellemzi, s bővíti újabb értelmezési lehetőséggel az égi hírnököt: „Iris, a szivárvány – gondolta – az istenek tarka ruhájú heroldja, aki az enyhülést hirdeti a zivatar után, ugyanaz a hírnök, akit a bibliai Isten is elküldött a vízözön után Noéhoz.” (Babits 2001, 36.; vö. Rába 1981, 24.) 1909-ben még egy verset írt a címbeli mitológiai hölgyhöz, Ballada Irisz fátyoláról címmel.