Babits Mihály összes versei 1890-1905

Megjegyzések:

k₁ az Angyalos könyvben az 1903. január – 1906. július közé sorolt versek Szonettek és canzonék c. részében a II. Canzonék c. ciklus 15. verse, k₂ versküldeménye nak, utóbb nak Szövegkritika, szövegváltozatok A két lejegyzés között lényeges eltérés nem mutatkozik. Mint későbbit, a k₂-t tekintettük alapszövegnek, melyet betűhíven közlünk. A k₁-ben minden sor balra zárt, ezeket a különbségeket (a 4., 7., 9. és 12. sorok elején) a szövegeltéréseknél külön nem jelezzük. Keletkezéstörténet Az Angyalos könyv második füzetében a Szonettek és canzonék c. fejezet Canzonék ciklusának 15. darabja. Babits itteni datálása szerint a vers 1904 júliusában született, és a rendelkezésünkre álló dokumentumok szintén ennek tényét igazolják. Nyári vakációját Szekszárdon töltötte Babits, és a vers megírásának alapötlete minden bizonnyal konkrét élményháttérre utal, amely szintén a magadott dátum helyessége mellett szól: a szalmacséplésre ugyanis hagyományosan július második felében kerül sor. (A búza aratása június 29-én, Péter-Pál napján kezdődik.) Babits Kosztolányi A bal lator c. verse kapcsán az alábbiakat írja 1904. augusztus 20-án: „Látja, mindannyian keressük az uj formát és azt egy nagyon régi formában találjuk meg. Érezzük a szörnyü dallam untságot, amely elveszi kedvünket legszebb értékeinktől; hogy nem tudunk uj ruhát adni nékik. // »Kávém csak volna, – de elfogyott a cukrom« // – (idézve megint saját versemet) – és cukor nélkül a kávé keserű! Cukrot, ujra – hát kér az uj ének, hogy ne kelljen a régi émelygős (»édesből lesz keserű«) jambusban döcögnie tovább”. (Babits 1998, 95., lásd még Kosztolányi 2013, 171., továbbá az Óda a bűnhöz jegyzetét.) Amikor Babits 1906 márciusában nagyobb versküldeményt ad fel Bajáról Szabadkára Kosztolányinak, az 1904 júliusától született verseket (saját kezű másolatában) a következő sorokkal kommentálja: „Engedje meg hogy én is mondjak önkritikát előszó gyanánt. E versek nálam az erőltetett mesterkéltség, és az absolut gondolatszegénység termékei. Tartalmuk teljesen sablonos, hangulataik monotónok; legfeljebb képeik, nyelvük számíthat itt ott gyenge érdeklésre.” Az összeállítás elejére „előhangként” a Szalmacséplést illeszti, és a cím mellett zárójelben szintén a júliusi dátumot adja meg. (Babits 1998, 202., 203., lásd még Kosztolányi 2013, 479.) – Kosztolányi válaszlevelében sorra véve az egyes verseket, 1906. április 3-án a következőképp reagál Babits versére: „A »Szalma cséplés«-ben talán legtalálóbban jellemzi magát. Az ön irásai csakugyan igen édetlenek és cukortalanok. Ön csakugyan nem boron részegűl meg, hanem erős, mély illatú kávén, melynek kedves barna buborékain lila képek mosolyognak s látja, én is szeretem e szolid, komollyá és erőssé tevő folyadékot. […] én bizony nagyon keveset tudok az ön gyönyörü irásaiban kifogásolni, ó Nietsche stilű, kedves sápadt arcú és égő szemű kávé-ivó!” (Babits 1998, 237., lásd még Kosztolányi 2013, 520.) Babits levélbeli önkritikus hangja a versből is kiérződik: saját költői teljesítményével való elégedetlenség visszatérő téma baráti levelezésében, és már maga a cím is utal erre. A szalmacséplés az üres fecsegés, a hiábavaló munkavégzés szinonimájaként élt a köztudatban, szólásformában is használatos: (Üres) szalmát csépel, vagyis úgy beszél, hogy semmi érdemlegeset nem mond (lásd még O. Nagy 1979, 610.).