Babits Mihály összes versei 1890-1905

Megjegyzések:

Az Angyalos könyvben az 1903. január – 1906. július közé sorolt versek Szonettek és canzonék c. részében a II. Canzonék c. ciklusának 5. verse. Szövegkritika, szövegváltozatok A kézirat, a Független Magyarország és a Szeged és Vidéke szövegeinek hasonlósága szembeszökő. A kötetbeli közlések közelebb állnak a Nyugat szövegéhez – feltehetően más, elveszett vagy lappangó, kéziratra volnának visszavezethetők. A verset a Független Magyarország, a Szeged és Vidéke, továbbá a Kollányi (szerk.) 1909 négysoros szakaszokra bontja. Ezt a szövegeltérések között nem tüntetjük föl. Alapszövegünk a Babits 1937 . Keletkezéstörténet Az Angyalos könyv második füzetében a Szonettek és canzonék c. fejezet Canzonék ciklusának 5. darabja. Babits Szilasi Vilmosnak tett vallomásai során a verset 1904 nyarára datálta, és ezt erősíti meg egy másik, ugyanekkor tett megjegyzése, mely szerint az In Horatium egyidejű az Iris-kötet következő darabjával, vagyis az Óda a bűnhöz c. verssel. (Kelevéz 1994, 751.) Babits Kosztolányinak az 1904. július 21-e előtt írt levelében, cím nélkül említve új munkáit, arról ír, hogy klasszikus ódái és himnuszai még nem készek: „ismét változtam és most én is l’art pour l’art ember lettem és simítok, akár Flaubert, Baudelaire v[agy] Kosztolányi (igaz hogy még eddigcsak akarok simítani; a való az, hogy eme klasszikus dolgok nem sikerültek anyira mint szerettem volna s ezért nem adom őket ki a kezemből” (Babits 1998, 77., lásd még Kosztolányi 2013, 123.) – Néhány nappal később Kosztolányi sürgető kérésére („Nem nyugszom hát, míg el nem küldi azokat a klasszikus ódákat…” – Babits 1998, 79., lásd még Kosztolányi 2013, 129.) a következőképp reflektál: „…az Ódák csakugyan nem készek, és nem szépek; – előbb utóbb még- is meglátja őket.” Ugyanezen, július 24-e előtt írt leveléhez két verset is mellékel (kéziratuk nem maradt fenn), közülük az egyik az In Horatium; a másik szóba jöhető vers a Helios. (Babits 1998, 86., 432., lásd még Kosztolányi 2013, 138.) Ismereteink szerint a Helios májusban már elkészült, ezt a versét Babits (ha utóbb még javított volna is rajta) nem valószínű, hogy vonakodott volna július végén elküldeni barátjának. Kosztolányi augusztus 1-én írt levelében ugyanakkor megemlíti, hogy Nietzschének az általa akkortájt olvasott Jenseits von Gut und Böse [Túl jón és rosszon] „erkölcsiségét” is kihallja Babits egyik ekkortájt írt verséből, amelyet ugyan cím nélkül említ, de – elfogadva Rába György és Zsoldos Sándor feltevését – ez a vers nagy valószínűséggel az Óda a bűnhöz lehet. (Rába 1981, 34., illetve Babits 1998, 434.) – A hivatkozott szöveghely: „A Nietzsche-féle Jenseits von Gut und Böse erkölcsiségét már jól láttam akkor is, mikor először hallottam róla, s Julius Hart könyve csak megerősítette bennem azt a nézetet, melyet különben Ön is hirdet egy versében.” (Babits 1998, 89–90.) Mivel Babits válaszlevelében nem reflektál Kosztolányi észrevételére, egyéb fogódzónk nincs a kérdést illetően. (Julius Hart kis kötete: Hart 1904. – Kosztolányi Babitstól kapta kölcsön elolvasásra, vö. Babits 1998, 78., 79., 88.) Babits ez év nyarán ugyan Kosztolányinak és György Oszkárnak is többször küld verseket, illetve versfordításokat, ám a levelezésben egyszer sem említik az Óda a bűnhöz-t cím szerint – ennek ellenére Babits emlékezete a nyári keltezést illetően mindenképp megbízhatónak tűnik. Megjegyzendő azonban, hogy a vers megírása nem köthető egyetlen konkrét dátumhoz, s mint arra Babits is utal idézett levelében, himnuszain és ódáin a megírásukat követően is még többször javítgatott, ám ezek variánsai ezúttal sem maradtak fenn. A vers hangütése, retorizáltsága mindenekelőtt Nietzsche költői ihletettségű, gondolatritmusokkal gyakran élő prózájához köthető – Babits ekkortájt a német filozófus Im-ígyen szóla Zarathustra és a Vidám tudomány c. műveit forgatta, mindkettőből fordított is rövidebb részeket (Délen, A realisztikus festő, Boldogságom). Arra vonatkozóan nincs pontos adatunk, hogy a harmadik, Jenseits von Gut und Böse c. kötetet mikor olvasta, de Kosztolányi levele alapján bizonyosra vehetjük, hogy e művét is ismerte már ekkor a német filozófusnak. Konkrét szöveghelyek ugyan nem köthetők Babits verséhez, de jelzésszerűen utalhatunk az olyan kitételekre, mint például: „Az ember olyasmi, amit felül kell múlni. Mit tettetek, hogy felülmúljátok?” Vagy: „Nem bűnötök – elégedettségetek kiált az égre; még bűnötökben is fösvénységetek kiált az égre!” (Idézi Rába 1981, 36.) A lázadó morál, az álszent erkölcsök tagadása talán a legfontosabb momentum, amely Babitsot Nietzsche írásaiban megfogta, s amelyet később is visszatérően hangoztat. Például a Nietzsche mint filológus c., 1911-ben írt cikkében így ír: „Mennél jobban behatolunk az ő szellemébe, annál jobban látnunk kell, hogy erkölcstelensége voltaképp a legmagasabb, legelőkelőbb erkölcs, s új morálját amorálisnak maga voltaképp éppen pedagógiai szempontból nevezi: edzés szempontjából. Erkölcsileg érzékenyebb lélek Nietzschénél kevés volt: ez határozta meg élete egész tartalmát.” (Babits 1978, I, 262. – Lásd még Babits 1998, 129.) Egyetemi éveinek lázadó attitűdjét, a kispolgári mentalitással való összeütközését a Halálfiaiban is megörökíti Babits, amikor Imrus egy családi ebéd közben kifakad az „Úri Tisztesség” ellen. (Babits 2006, II, 465.) Babits ekkortájt – akárcsak Kosztolányi – egy költőileg is hasznosítható „egyéni morál” kialakítására törekedett. Mint Baumgarten Ferenc egy korai tanulmányában épp a Jenseits von Gut und Böse kapcsán megjegyzi, ez a fajta tájékozódás nem jelentette „valamennyi morálnak nihilisztikus tagadását, hanem a jó és rossz egy új fogalmának megállapítását, melyet az a megfontolás határoz meg, hogy mi alkalmas vagy alkalmatlan az emberi lét fokozására, erősítésére, magasabb formába emelésére”. (Baumgarten 1908) – Ignotus szintén hasonlóképp érvel: „A valóság alkalmasint az volt, hogy, mint minden genie, jenseits volt von Gut und Böse [túl volt jón és rosszon], ami nem azt jelenti, hogy erkölcsi tartalom nélkül való lett volna, csak azt, hogy az erkölcsös cél érdekében elfogulatlanul választotta meg az eszközöket s vállalta a kockázatokat.” (Ignotus 1917, 33.) Tolnai Gábor a fiatal Babits, Kosztolányi, Juhász költői pályakezdését jellemezve (és akkor még kiadatlan levelezésükből is idézve) a fentiekkel egybehangzóan ír, miszerint számukra Nietzsche ekkor a „legfőbb menedéket” jelenti az önművelésben: „Az Übermensch-Theorie az arisztokratikus művészetideált jelképezte számukra és a hétköznapin túli, artisztikus szépségekhez vezette őket. Az alkotó szellemi szabadságáról beszélnek s az öntökéletesítéssel kifejlődő művészfajta az eszményképük.” (Tolnai 1937, 336.) Egyetemi éveik Nietzsche-élményéről Juhász Gyula is megemlékezett egy poszthumusz írásában, amelyet először a már Babits által szerkesztett Nyugat adott közre: „Mikor a kilencszázas évek elején a pesti egyetemre kerültem, az irodalmi ifjúság szellemi érdeklődése szinte kizárólagosan esztétikai természetű volt. Még a filozófusok közül is azok hatottak leginkább, akik elsősorban jó írók voltak […] vagy – teszi hozzá – éppen költő is volt, mint Nietzsche. E boldogtalan szellemnek különösen sok hódolója akadt, tragikus sorsa, mély és erős életérzése, művészi szelleme, amely a német nyelv egyik legnagyobb mesterévé és néhány csodálatosan tiszta szépségű vers költőjévé avatta, döntően hatottak az akkori ifjúságra.” (Juhász 1937, 323. – Babits szintén „a legnagyobb költők egyikeként” emlegeti Az európai irodalom történetében.) Az Óda a bűnhöz morálkritikai megalapozásában azonban nem csak Nietzsche hatását kell keresnünk – még ha meghatározó is a szerepe, épp az ő befogadása és orientációja mentén csatlakoznak más szerzők is a költői szándék megvalósításához. Mivel Babits tájékozódása alapvetően esztétikai és nem filozófiai indíttatású, Nietzsche egyéniségkultuszát Thomas Carlyle hősmisztikájával párosítja, és az angol szerzőben is bizonyos nietzschei előzményeket és jellemvonásokat hangsúlyoz: „Carlyle is nyomorgott, a hősök prófétája! Íme, a hős! Íme, a »felsőbbrendű ember!« Igaz, hogy buknia kell: a világ nem tűri e nagyságot. Az egyén, már magával avval, hogy cselekszik, hogy külön akarata van, ellentétbe kerül a világrenddel. Mindenkinek buknia kell! De a világnak szüksége van a lázadó egyénekre, hogy mozogni tudjon, s megtartsa ritmusát. Szükség van e bukásokra s halálokra, hogy az élet meg ne álljon!” – írja róla Az európai irodalom történetében. Ugyanitt még hozzáteszi, hogy Carlyle az „igazság, becsületesség és illúziótlan lényegkeresés apostola” volt, aki „úgy találta, hogy a tömeget a nagy egyének vezetik s szuggerálják. Bennük születnek az eszmék, bennük jelenik meg az isteni Valóság ezen a múlékony látszatvilágon.” (Babits 1936, 539., 541.) E jellemzés alapjául mindenekelőtt a szerzőnek a Hősökről írt munkája szolgált, amelyet Babits 1904 nyarán már jól ismert, 1900-ban magyarul is megjelent (Carlyle 1900). Az eredetileg 1840 májusában tartott hat felolvasáshoz készített tartalmi kivonat első mondata így szól: „Hősök: az Egyetemes Történelem lényegileg az ő életrajzaik egyesítéséből áll.” (Carlyle 1900, VII.) – E tételszerű összefoglalást az alábbiak szerint fejti ki Carlyle az első esszé bevezetőjében: „…az egyetemes történelem, annak története t. i., a mit az emberek e világon cselekedtek, alapjában nem más, mint ama nagy emberek története, a kik itt működtek. Az emberek vezérei voltak ők, a nagyok; alakítói, mintázói s teremtői, szélesebb értelemben mindannak, a mit az emberek összessége létrehozni, vagy elérni igyekezett. Mindaz, a mit e világon megvalósulva látunk, tulajdonképen nem egyéb, mint külső eredménye, gyakorlati megvalósulása, megtestesülése azoknak a gondolatoknak, a melyek a világba küldött nagy emberek éltek: az egész világtörténelem lelke, méltán mondhatjuk, az ő történetük.” (Carlyle 1900, 1.) Babits e bevezető szakaszt így kommentálja utóbb Az irodalom elmélete (1919) c. előadássorozatában: „Carlyle azt mondja: »A történelem igazi csodája a nagy emberek születése.« Ha ezt a mondatot nézzük, ez azt mondja nekünk: amint minden tudományban van valami végső tény, valami, amit tovább már magyarázni nem lehet, akkor a történeti tudományokban az emberi egyéniség (zseni) megjelenése az a visszavezethetetlen tény, aminél véget ér a magyarázat. Ilyen értelemben lehet mondani: »A történelem igazi csodája a nagy emberek születése.« // Persze a történettudós sok megjegyzést tehetne e mondásra. A történelemben valóban nem mindig látszik az egyén vezető szerepe, eszköze ő a szociális erők nek, melyek magukkal viszik. // Az irodalomban azonban nagyon sok igazsága van e mondásnak. // Megdönthetetlennek láttuk: minden utunk az egyéniség felé vezetett.” (Babits 1978, I, 607.) Ez a hősies, és a történelemben rendszerint bukásra ítélt magatartás az egyik fő inspirálója az Óda bűnhöz c. versnek is – a cím félreérthetősége miatt utóbb mottóként magyarázó jegyzetet is csatolt Babits, mikor A Holnap új versei (1909) c. antológiában megjelentette: „Minden nagy, nemes merény a maga korában bűnnek látszott. Sokrates, Krisztus, Kolumbus, Galilei, Spinóza, Darwin – mind bűnösök voltak. Ezt a bűnt dalolom”. – A mottóban megidézett hősök „seregszemléje” rokon Carlyle Hősökről írt művének tipológiai felosztásával. A mű hat fejezetének címei: A hős, mint istenség. – A hős, mint próféta. – A hős, mint költő. [Dante, Shakespeare] – A hős, mint pap. – A hős, mint író. – A hős, mint király. Babits a mottóban hat nevet sorol fel, de csak a próféta típusa egyezik, s annak személye is más: Mohamed, illetve Krisztus. (Rába 1981, 37.) Efféle tipologizálással találkozhatunk egyébként Emersonnak Az emberi szellem képviselői c. munkájában is, amely esszéportrékban mutatja be a szellemtörténet kiemelkedő képviselőit – ők sorrendben a következők: Platón, Swedenborg, Montaigne, Shakespeare, Napóleon, Goethe (Emerson 1894). Az említett két mű rokonítása nem véletlen: Emerson Carlyle követője volt, 1832-ben személyesen is megismerkedtek, levelezésük utóbb külön kötetben is megjelent. Emerson említett műve Babitsnak – saját bevallása szerint – egyik kedves gyerekkori olvasmánya volt (Babits 1932, 421.), és szakvizsgai önéletrajzában is megemlíti, hogy a két angolszász esszéíró stílusával behatóan foglalkozott. (Babits 1997, 8.) – Rába György arra is felhívja a figyelmet, hogy Babitsnak az ekkortájt már érlelődő Dialektikai regényében „a babona elleni eszmetörténeti harcban »a megismerés bajnokai«-ként Leonardo da Vincitől Giordano Brunón át Kopernikuszig és Galileiig az új, föltaláló világnézetek lázadói személyeivel fejezi ki a korszaknyitás értékmozzanatát.” (Rába 1981, 38.) Kiegészítésként még hozzáteszi: „Ahogyan az Óda a bűnhöz mondanivalóját költőjének utólagos mottója a maguk korával szemben álló, újító személyiségek példájával fejezi ki, nem az a lényeges, hogy példaképei mint típusok teljesen azonosak-e Carlyle típusaival, hanem az: dicsőítését nem tételekben fejezi ki, ő is személyek gondolatébresztő nevével példáz, s a tipizálás verse szövegében ugyancsak megtalálható. […] Az Óda a bűnhöz alapeszméje az építő változtatás: az úttörés, a bátorság és a fölfedezés ünneplése, ahogy az ősvadon pionírja, Caesar és Kolumbusz alakja ezt a »nagy, nemes merényt« a szövegben megtestesíti”. (Rába 1981, 37.) Szilasi Vilmos a következőket jegyezte fel még kötetpéldányába a verssel kapcsolatban: „Az utolsó strófa a szőllőhegy tetején, különösen örült a Columbus hasonlatnak. Szakvizsga előtti esztendő, tele klasszikus tanulmányokkal. Carducci nevének hatása alatt, utközben [a szó áthúzva] kinn a szőllőben bort és ennivalót vive [az utolsó négy szó áthúzva].” (Kelevéz 1994, 751.) Babits Kosztolányinak írt júliusi levelében és a Rédeyfordítások bírálatában is megemlíti az olasz költő, Giosuè Carducci nevét. „…én ki eldaloltam »in Horatium« (s öreg Carducci módjára klasszikussan) himnuszát / a »soha meg-nem-elégedésnek«”; illetve „Lám, az olasz Göthe, a nagy Carducci, milyen modern érzelmeket kötöz e színes antik szalagokba!” A vers szempontjából azonban az ő hatása nem mutatható ki konkrétan, sokkal inkább ahhoz nyújthatott ez esetben is mintát, hogy miként lehet klasszikus szellemben megújítani a modern verselést. – Ugyanezt a költői gesztust hangsúlyozza Babits elismerően Kosztolányinak A bal lator c. verse kapcsán: „…ez a forma, mely a tartalmi-hangulatnak akár negátiója [tagadása] lehetne, tényleg illett oda, ahol a ballator dacát magasztaljuk az evangéliumi lemondás mellett. […] Látja, mindannyian keressük az uj formát és azt egy nagyon régi formában találtuk meg.” – A téma- és a műfajválasztás közötti feszültség hasonló indítékú, mint az Óda a bűnhöz esetében: „Nyílt homlokú bűn, hősi, kemény, igaz, / erényt pirító, tisztakezű gonosz – / te hallgattál kővé meredten, / míg az erény nyavalyogva koldult.” (Bővebben lásd még Lengyel 1938, 67.) A Carducci nevére való hivatkozás ugyanakkor nem esetleges Babits részéről: Carducci Óda a Sátánhoz c. versének egy részlete „szintén név szerint ünnepli a történelmi törvénytáblák összezúzóit”. (Rába 1981, 38.) – Babits hét évvel később így ír Carducci említett verséről: „Ezt a hosszadalmas, áradozó, szónokias és nagyon is tendenciózus költeményt inkább fiatalkori műnek tartom, melyen a fiatal tehetség összes tulajdonságai nagyon érdekesen tanulmányozhatók. És sok tekintetben éppen ellentéte Carducci későbbi tömör, fölényes és valóban klasszikus stílusának. Carducci valóban sokkal hidegebb művész és inkább formalista volt, mint Arany; és azok a dekadens, lázas színek, melyek költészetében itt-ott felragyognak, inkább öntudatos művészi díszítés benyomását teszik, mint mélyből jött meghasonlottságét.” Rába az idézet utolsó mondatát tartja irányadónak, miszerint Babits „saját ódája Carducci fölfogásának elmélyített formarokona, mert átélt »meghasonlottság« lázadását tolmácsolja.” (Babits 1911b, 983., illetve Rába 1981, 578–579.)