Babits Mihály összes versei 1890-1905

Megjegyzések:

Az Angyalos könyvben az 1903. január – 1906. július közé sorolt versek Szonettek és canzonék c. részében a II. Canzonék c. ciklus 3. verse. Szövegkritika, szövegváltozatok A kézirat és a Kollányi (szerk.) 1909 versei közlésének hasonlósága szembeszökő. A Kollányi (szerk.) 1909 és a Front közlése a szöveget négysoros szakaszokra bontja, ezt az eltérések között nem jelezzük. Alapszövegünk a Babits 1937 . Keletkezéstörténet Az Angyalos könyv második füzetében a Szonettek és canzonék c. fejezet Canzonék ciklusának 3. darabja, Babits datálásával: „1904. jul.” Szilasi Vilmos kötetének bejegyzése ezzel megegyező: „1904. jul. Szekszárd / A félszerben föl és alá járva; a félszerrel összefügg egy pince ott is. Egyidejű a következővel.” (Tudniillik az Óda a bűnhöz c. verssel.) Akár az ez év nyarán írt, hasonló műfajú versek, a fennmaradt levelek tanúsága szerint, nem egyetlen alkalommal, hanem hosszabb ideig készültek, így az In Horatiumnak is több variánsa létezhetett, amelyeket azonban utóbb Babits megsemmisített. Július 21-e előtti, Kosztolányinak írt levelében már idéz a verséből: „Hány dimenziója van a gondolatnak? S épen tán a legnagyobb hibája az emberi nyelvnek, hogy csak nyíl és csak dróton jár és sínen, és csak egy dimenziós… […] csak nem buzdítom mérsékletre, én ki magam is ludas és kormányozhatatlan léghajón járó Ikarus és Euphorion, és drót- és síngyűlölő voltam és leszek! […] én ki eldaloltam »in Horatium« (s öreg Carducci módjára klasszikussan) himnuszát / a »soha meg-nem-elégedésnek«, / melyben atyai tanácsokat osztogattam flottám társhajóinak: / »törékeny bár, tengerre termett, / hagyj kikötőt s aranyos középszert!« – / én? – lám, önző lyrikus, megint az énnél vagyok; – s idézek önmagamtól, mint Ön szokott – s ebből Ön némi joggal azt következteti, hogy mégis fejtettem ki produktív munkát is; – nos, igen; – de klasszikus ódáim és himnuszaim még «n» egyáltalán nem készek; t. i. ismét változtam és most én is l’art pour l’art ember lettem és simítok, akár Flaubert, Baudelaire v[agy] Kosztolányi (igaz hogy még eddigcsak akarok simítani; a való az, hogy eme klasszikus dolgok nem sikerültek anyira mint szerettem volna s ezért nem adom őket ki a kezemből) […] Azt épen nem akarom, hogy mindenki megértsen (odi profanum vulgus) – de azt sem szeretném ha senki sem értene – ki ég, világítson…” (Babits 1998, 75., 77., 78., lásd még Kosztolányi 2013, 120–123.) – Néhány nappal később Kosztolányi sürgető kérésére („Nem nyugszom hát, míg el nem küldi azokat a klasszikus ódákat…” Babits 1998, 79., lásd még Kosztolányi 2013, 129.) a következőket írja: „…az Ódák csakugyan nem készek, és nem szépek; – előbb utóbb mégis meglátja őket. A két készet elküldöm, hogy ne panaszkodjék; de ne vegye mutatónak a többire nézve; más és több lesz azokban; az ilyen célzatossan tartott előhangokba, mint az In Horatium akart lenni, rendesen belesül az ember. Mindezek még lágyak, nyúlók, szintelenek; még nincs rajtuk a bélyeg és zsineg. Látja, hogy a két vers ugyanaz |:akart lenni:| és egyformán nem sült el. A szineket már látom, de nedves az ecsetem – még nem elég sürü rajt a festék.” (Babits 1998, 86–87., lásd még Kosztolányi 2013, 138–139. – A másik említett vers a Helios.) Babits közvetlenül a vers megírása előtt, az 1903/1904. tanév második félévében az egyéb latin témájú előadások mellett Ponori-Thewrewk Emil (1839–1917) Horatius ódái c. óráit is hallgatta. (Belia 1983, 149.) Tanárának véleménye feltételezhetően nem sokban változott attól, mint amit a Horatius és a görög lyrikusok c. művében is olvashatunk: „Heine korában, a múlt század végén Horatiust a világ egyik legnagyobb lyrikusának tartották és túlbecsűlték. Később aztán, hogy tűzetesen foglalkoztak a classikussal, észrevették, hogy bizony akárhány dolog van benne, ami nem méltó egy elsőrangú lyrikushoz.” (Ponori-Thewrewk 1890, 55.) – „Az ódákat, a melyeket 35 éves korában kezdett írni, szintén görög mestereket követ […] Ezek tűntetik ki leginkább írói sajátságait. Nem a pezsgő lelkesűltség, nem a phantasia szűlte ezeket, a mint a világ első lyrikusainál tapasztaljuk, hanem a reflexio, az élet kérdései felett való elmélkedések, a melyek szellemi érettségre, éles megfontoló tehetségre mutatnak. Formájuk, tiszta, átlátszó, arányos szerkezete trichotomatikus, azaz egyegy költemény 3 részre oszlik. Ódáinak árnyoldalát képezi, hogy mondva-csináltak, hidegen hagynak, de ott a hol a költő lelkesűltségének adnak kifejezést, ahol ösztönszerüleg fog lantot, valódi szépségre emelkednek.” (Ponori-Thewrewk 1890, 47., 59–60.) – A hivatkozott Heine természetesen nem a német költő, hanem Christian Gottlob Heyne (1729–1812) nyelvész, klasszika-filológus, a göttingeni egyetem tanára. Babitsnak (a fenti vélekedéshez hasonlóan) Horatiusszal kapcsolatos ambivalens érzéseit jól illusztrálja az a Négyesy-szemináriumon, 1905 tavaszán elmondott bírálata, amelyet Rédey Tivadar (1885–1953) két fordítása kapcsán megfogalmazott: „Horatius valóban az igénytelenség költője. […] a stoikus, az epikureus iskolát járta végig […] Korának e száraz morálfilozófiája keverte fanyarrá görög thymumokból [mézfű, kakukkfű] már úgyis csak tallózott mézét. Horatius nem valami római Burnsöcske, ő filozófusbonvivant, és erősen civilizáció-termék. Műgond az egyszerűsége, finomság az igénytelensége, s természetessége ravasz filozófia.” – Ugyanitt még hozzáteszi: „A másik, kisebb fordítás nekem talán még jobban tetszett ennél, annál is inkább, mert ezt a versikét egyszer magam is megpróbáltam lefordítani és jó lélekkel mondhatom, hogy Rédey úrnak háromszor jobban sikerült, mint nekem. […] kár volt a görög formákra ráfognunk azt az őrültséget, hogy modern ízléshez nem valók. Lám, az olasz Göthe, a nagy Carducci, milyen modern érzelmeket kötöz e színes antik szalagokba! […] Miért ne próbálnók meg ma, a formaúnottság és új renaissance korában?” (Rédey 1943, 83., 85. – Lásd még Babits 2010a, 120–126.) Rédey két versét fordította le Horatiusnak, a Lucius Sestiushoz (Ódák, I. 4.) és a Szolgájához (Ódák, I. 38.) címűeket, magyaros verselésben. – Babits ez utóbbira utal, mikor említi, hogy a fordításával ő maga is megpróbálkozott. Diákkorából mindössze két 1901-ből származó Horatius-fordítása maradt fenn, az Epodusok 14. és az Ódák III. 12. (Vö. Róna 2011, 163–164.) – Egyetemi önéletrajzában Babits említést tesz a fent idézett bírálatáról, s az ugyanitt, név nélkül említett latin költők közül talán Horatiustól is fordított ekkor, ezek azonban szintén nem maradtak fenn. (Babits 1997, 8.) (Itt jegyezzük meg, hogy Rába György úgy véli, hogy az In Horatium megírásának ötletét Rédey Tivadar két Horatius-fordításának bírálata szolgáltatta – pedig mint a lábjegyzet adata is helyesen jelzi, erre a bírálatra hónapokkal később kerül sort; vö. Rába 1981, 27–28. 76. lábjegyzet.) Babits ugyanebben a bírálatában azt is megjegyzi, hogy Berzsenyi tartalmilag „őszintébb, rokonszenvesebb és jobb költő Horatiusnál”. Az összevetés nem alaptalan: az alkaioszi strófa (melyben az In Horatium is íródott) Horatius legkedveltebb versformája, harminchét verset írt ebben, Berzsenyi tizenhatot. De a magyar költők már korábban is gyakorta fordultak a latin elődhöz: Virág Benedek, Kazinczy, Verseghy dicsőítették – és Batsányi, Csokonai, Arany, Komjáthy is többször hivatkoznak rá, vagy idézik őt mottóként egy-egy versük elején. Babits verse úgy folytatja a magyar irodalomtörténeti tradíciót, hogy közben szembe is fordul Horatiusszal – már a latin cím is e kettősséget hirdeti: „Horatius modorában”, illetve „Horatius ellen”. Révay József utalt rá először, hogy a vers első négy, kurzívan szedett sora valójában a latin szerzőtől származik: Babits „dacosan elveti az »arany középszert« s énekli az örök változás, az új izgalmak zsoltárát, – de horatiusi versformában (»a régi forma új eszmének öltönyeként kerekedjen újra«), latin címmel s ami mind ennél érdekesebb, a vers első strófája formában, tartalomban és hangulatban hű, tökéletes fordítása Horatius egy híres versszakának (Odi profanum volgus: Carm. III 1.).” (Révay 1924, 560.) A szüzek és ifjak karához címzett óda hivatkozott, első strófája: (Illyés Gyula fordításában: „Gyűlölve mondom: hátra, hitetlenek! / Oltári csöndet! Még soha nem dalolt / dalt zengek én, a Múzsa papja / ifju szüzek s fiuk hadának.”) A cím szándékosan kettős jelentésű, s noha a szekszárdi környezet, a pannon vidék, a szőlő, az otthon nyugalma a horatiusi kedélyre is ösztönözhette volna Babitsot, a formai hűséget (még ha a metrum kötelmein több helyütt lazít is) valójában ellentételezésként használja fel, hogy a római költővel perbe szálljon. (Babits 1993a, 12.) Így rögtön az ódából vett idézetet is annak szerzője ellen fordítja, és a mértékletesség tanítását egy korábbi antik szerző, az „epheszoszi bölcs” gondolataival negligálja. A vers idézi is Hérakleitosz legismertebb töredékét („nem léphetsz be kétszer egy patakba”), ám a görög filozófus hatása a vers egészére nézve is meghatározó jelentőségű. Babits 1904 elejétől behatóan tanulmányozta az antik filozófiatörténetet, mint ezt az ekkoriban írt más versei is tanúsítják. Az Ujév c. vers jegyzeteiben utaltunk már Theodor Gomperz munkájára (lásd ott), de olvasta Sebestyén Károly A görög gondolkodás kezdetei Talestől Sokratesig c. áttekintő művét is, amely mielőtt közölné a görög filozófus töredékeit magyar fordításban, ismerteti is a hérakleitoszi gondolatok hátterét, illetve az addigi kutatások eredményeit (lásd még Helios c. vers jegyzetét). E bevezető részben például az alábbiakat olvashatjuk: „Nyelve arra vall, hogy nem a tömegnek szánta művét, bárha az mesebeszéd, hogy homályos voltának egyenesen az lett volna a czélja, hogy a nép ne értse meg.” (Sebestyén 1898, 46.) Babits a korábban már idézett júliusi levelében ezzel megegyezően fogalmaz: „Azt épen nem akarom, hogy mindenki megértsen (odi profanum vulgus) – de azt sem szeretném ha senki sem értene – ki ég, világítson…” (Babits 1998, 78., lásd még Kosztolányi 2013, 123.) És itt a hasonlat sem esetleges, hisz Hérakleitosz számára a tűz a legfontosabb őselem. Ugyanígy megfeleltethetőek tartalmilag a vers kezdő gondolatai a bevezető szöveg alábbi kijelentésével: Hérakleitosz „független a közönségtől is, melyet megvet” (Sebestyén 1898, 46.). (Babits ekkori kívülálló magatartását jól jellemzi egy 1929-ben vele készült interjúrészlet, amelyben korai, egyetemi éveiben írt, publikálatlan versei kapcsán megjegyzi: „méltóságomon alulinak tartottam, hogy az akkoriban divatos akadémikus versek sorában [azok] megjelenjenek”. – Babits 1997, 254.) – Sebestyén Károly munkájának van még egy további szöveghelye is, amely véleményünk szerint kapcsolatba hozható a vers 9–10. sorával, s a főnix-világ hasonlattal: „Ez a tűz nem elvont eszme, hanem hatalmas élő láng, mely elhamvasztja az egész mindenséget, hogy aztán belőle fénixként új mindenség támadjon.” (Sebestyén 1898, 55.) Hérakleitosz gondolatai, már csak azért is, mert töredékesen maradtak fenn, tág teret nyújtanak az egyéni interpretációk számára – Babitsra, akit a viszonylagosság és a különbözőség filozófiai kategóriái ekkortájt már különösen foglalkoztatnak, szintén inspirálóan hatottak, és az ellentétek összhangjának keresésében Hérakleitosz paradoxonjait költői módon alkalmazza. „Ha már az ellentétek oly sűrűn lelhetők föl egyazon dologban, mi természetesebb a mi paradoxonokat kedvelő költőnk [!] szemében, mint hogy az ellentétek identikusak? Nem is lehetne meg a világ ellentétek nélkül. Ezek szülik a harmóniát, ezek elevenítik meg az életet; s hogy a paradoxon még teljesebb legyen: a küzdés adja a harmóniát” – írja a már idézett forrásmunkájában Sebestyén. (Sebestyén 1898, 55.) (Hasonlóképp vélekedik Arisztotelész is, vö. Nikomakhoszi etika, 1155b.) A vers tűz és víz motívuma is Hérakleitosztól ered, és a teremtő halál In Horatium-beli gondolatának – mint a természet körforgása alapelvének – magyarázatát is a görög bölcsnél leljük meg: „A halál a tűzből vizet szerez, a vízből földet.” (Lásd Rába 1981, 28–29.) „A tűz a föld halálát éli, a levegő a tűz halálát éli; a víz a levegő, a föld a víz halálát éli.” A tűz kialvása, „halála” a földdé és vízzé válás folyamatára utal – emiatt köszönheti a halálnak életét fű és vad, amely a földön, illetőleg a földből táplálkozik. (Babits 1993a, 13.) Babitsot a két antik szerző mellett mások is inspirálták, még ha nem is ennyire közvetlen módon. A vers stíluseljárásai közül a gyakori alliterációk mintái Nietzsche Zarathustrájára mutatnak – mint Rába György írja: „ennek tudatában kottázta le fordításmutatványában ezt a költői prózát.” (Babits ugyanis szintén 1904 nyarán küldi el a már korábban lefordított A hét pecsét c. fejezetet Kosztolányinak; Babits 1998, 105–106., lásd még Kosztolányi 2013, 539–540.) Árulkodó e tekintetben Babitsnak egy későbbi asszociációja is, Az európai irodalom történetéből: „Theognisz, az elégiaköltő, mindenesetre előkelő úr volt; de arisztokrátikus állambölcselete nem kevésbé merész gondolatébredés. Édestestvére ebben a filozófus Hérakleitosznak (s mindketten testvérei egy másik filozófköltőnek, Nietzschének).” (Babits 1936, 41–42. Nem sokkal később ugyanitt újra megemlíti Hérakleitoszt, aki „mást sem lát a létben, mint változást és állhatatlanságot, lobogó tüzet és elfutó patakot.” I. m. 42.) De mind a frazeológián, mind a kozmológia etikába fordításán átüt a nietzschei hősmorál hatása. „Már a nyitányban, mely fordítás, és annak hű is, élő is, Babits a virginibus puerisque invokációt, tehát a szüzeknek s ifjaknak megszólítását nietzschei tónusban erős, fiatal füleknek intézi. A szellemi kihívás bizonyítéka, hogy A Holnap új verseiben, [1909] az In Horatium első megjelenési helyén mottó áll, mégpedig a Horatius-óda idézete, »carmina non prius audita«, de mindez önbüszkélkedés, a latin költő saját szavait szögezi ellene Babits: az »igazi« soha nem hallott versek költészetét! A befejezésben viszont, amikor a maga erkölcsi leckéjével áll elő, épp a képzavarral határos fordulat (lelked járomunott nyakát) mezteleníti le a nietzschei lázadás eszményét.” (Rába 1981, 32.) Mikor Babits az élet körforgásáról szól versében, s hogy ezt a versnek vissza kell tükröznie („Ekként a dal is légyen örökkön új, / a régi eszme váltson ezer köpenyt, / s a régi forma új eszmének / öltönyeként kerekedjen újra”) ezek a köpenyek és öltönyök Carlyle Sartor Resartusából [Elszabott Szabó] kölcsönzött metaforái az időben megújuló emberi sorselveknek. (Rába 1981, 30. – Babits szintén ekkoriban olvassa az említett művet. Lásd még Babits 1998, 78. Kosztolányi 2013, 123., valamint egyetemi önéletrajzát, Babits 1997, 8., illetve Babits 1936, 520–522.) Babits Kosztolányinak írt júliusi levelében és a Rédey-fordítások bírálatában is megemlíti a hatalmas műveltségű és a század elején Európa-szerte népszerű olasz költő, Giosuè Carducci (1835–1907) nevét is: „…én ki eldaloltam »in Horatium« (s öreg Carducci módjára klasszikussan) himnuszát / a »soha meg-nem-elégedésnek«”; illetve „Lám, az olasz Göthe, a nagy Carducci, milyen modern érzelmeket kötöz e színes antik szalagokba!” Úgy véljük azonban, hogy a vers szempontjából az ő hatása nem mutatható ki konkrétan, sokkal inkább ahhoz nyújthatott mintát, hogy miként lehet klasszikus szellemben megújítani a modern verselést. (Lásd még az Óda a bűnhöz c. vers jegyzetét.) Babits a fentiekben már idézett Rédey-bírálatában nem véletlenül említi Berzsenyi nevét is. A Horatiusra utaló „aranyos középszer” (aurea mediocritas) kapcsán Kosztolányi jegyezte meg, hogy felrémlik benne „a magyar irodalmi múlt, annak a niklai remetének az emléke, aki a Jámborság és középszer c. versében ugyanígy céloz a latin költőre: »te arany középszer«.” (Kosztolányi 1919. – Horatiusszal kapcsolatosan lásd még Kosztolányi 1922.) – Berzsenyinek a mértékletességet dicsérő ódája (1809) szintén alkaioszi strófákban íródott, második versszaka így hangzik: „Oh ti, elrejtett kalyibák lakói, / Régi Jámborság s te arany Középszer! / Üljetek mellém küszöbömre: vígan / Látlak, ölellek.” Megemlíthetünk azonban egy másik allúziót is, noha nem tudjuk, véletlen egybeesés-e, de Verseghy Ferenc Horátziushoz (1806) c. ódájában, akárcsak Babits, a strófákat egybe írja. Babits a versben meg-megtöri a metrikai szabályokat, ám ez, úgy véljük, szándékos eljárás a részéről. Vekerdi József 13 esetet mutat ki, amikor a verselés vét a bevett gyakorlat ellen (Vekerdi 1969, 440.), ám ezek egy részét kiigazítja Rába György, bizonyítván, hogy a többször alkalmazott choriambus „épp a nagy alkaioszi sor előírásszerűen spondeusszal lassított ritmusát szaporázva az örök mozgás verstani expresszióját” szolgálja. (Vö.Rába 1981, 30–31.) A vers először csak 1909 tavaszán (április 9. előtt) jelent meg, az 1700 példányban kiadott A Holnap új versei c. antológiában, mely Babitstól még további 14 verset közölt. (Lásd még Róna 2013, 74–75.) A vers itt négysoros strófákra bontva szerepel, és elején (sem az Angyalos könyv-beli kéziraton, sem utóbb a további közléseknél nem szereplő) mottó áll, Horatius idézett ódájának (III 1.) egy fél sora: „Carmina non prius audita” (Soha nem hallott dal). – 1928-ban egy interjú során így emlékezett Babits a megjelenés alkalmára: „…mikor a híres A Holnap-antológiában először jöttem nagyobb nyilvánosság elé, már ötéves írói munkásság állt a hátam mögött, amiről alig tudott más, mint az íróasztalom fiókja. Öt éven át csak véletlenül jelent meg egy-egy versem, sohasem a saját kezdeményemből. Magamnak írogattam, s ha elkészültem egy-egy dolgommal, belesüllyesztettem a fiókomba a többihez. Nem azért tettem ezt, hogy engedelmeskedjem a horatiusi parancsnak, hanem azért, mert gyermekesen meg voltam győződve, hogy verseim túlszárnyalják a kort.” – Babits 1997, 229.) Egy hónap múltán, 1909. május első felében, a Nyugat kiadásában jelent meg Babits első verseskötete, a Levelek Iris koszorújából, melynek nyitó- és ezzel programadó verse is lett az In Horatium. A verset Horvát Henrik fordította le németre, amelyet a Pester Lloyd 1912. december 25-ei száma közölt. (Érdekességként említjük meg, hogy ugyanezen a napon jelent meg a Budapesti Hírlapban a fentiekben többször hivatkozott Sebestyén Károlynak a rendkívül elismerő hangú ismertetése Babits Pokol-fordításáról.) – Fordításának Babits életében megjelent további publikációi: Front, 1918. június 9., 3–4. (magyarul is közlik a verset, szintén négysoros strófákban), illetve Horvát 1918, 19–20.