Babits Mihály összes versei 1890-1905

Megjegyzések:

k₁ az Angyalos könyvben az 1903. január – 1906. július közé sorolt versek Lyrai festmények c. ciklusának 4. verse, k₂ versküldeménye nak, utóbb nak Szövegkritika, szövegváltozatok A vers elsősorban helyesírási szempontból változott, a szövegek e tekintetben mutatnak eltéréseket. Szembeötlő a kéziratok és a Kollányi (szerk.) 1909 közlésének hasonlósága, majd a Babits 1922c jelentősebb eltérése a kötet korábbi kiadásaitól. A kéziratok esetében, különösen a k₂-nél, valószínűleg a különböző sorhosszúságok miatt, a költő a lapszéltől változó távolságra írta az egyes versszakokat. Feltehetően ebből származó gyakorlat az, hogy egyes versszakok a szövegekből szedésben is „kiemelődnek”; a Kollányi (szerk.) 1909 és a Babits 1909a , Babits 1914 , Babits 1922c kötetekben a 25–28. és a 38–41. sorok, a Babits 1928 -ban már csak az utóbbi versszak beütéssel kezdődik, a Kollányi (szerk.) 1909 és az Irisz kötetek szedése a 42–49. sorokat keskenyebb margót hagyva helyezte el. Mint legkésőbbit, a Babits 1937 közlését tekintjük alapszövegnek. Egy nyilvánvaló sajtóhibát kiküszöböltünk. Keletkezéstörténet Az Angyalos könyv második füzetében a Lyrai festmények ciklus IV. darabja. Babits itteni datálása szerint a vers 1904 szeptemberében született. Kosztolányinak 1906. március 25. előtt küldött versösszeállításában viszont korábbi, 1904. júniusi időpontot jelöl meg. (Babits 1998, 203., lásd még Kosztolányi 2013, 480.) Szilasi Vilmos kötetének bejegyzése részletes keletkezéstörténettel szolgál, szintén szeptemberi dátummal: „1904. szept. Bpest–Szekszárd. Terve Pesten készült, az Operá[ban]. Előtte ült egy fehér ruhájú f[ehér] arcú vörös hajú lány. R[á] vonatkoznak az aláhúzott s[orok] [1., 5., 6., 17., 18.]. Hazamenet az Andrássy úto[n] megvolt a kettős vers terve. Vonaton haza utazott azután [egy] fiatal ezredesnével, akit soká néz: ezek az oldalt húzott sorok [29–37.]. [A] hölggyel meg is ismerkedik, a hölgy kacérkodik vele, amit ő észre [se] vesz akkor, csak otthon, amikor elmeséli, mondja rá az anyja.” (Kelevéz 1994, 752.) Nem eldönthető, Babits miért emlékezik más-más időpontra: az Operaház ügyelői naplója szerint 1904-ben csupán két alkalommal, először március 24-én, másodszor szeptember 28-án adták elő Wagner Tannhäuser c. operáját. Minthogy Babits a húsvéti ünnepekre hazautazott, a Budapest–Szekszárd helymegjelölést mindenképp helyesnek tartjuk, és úgy véljük, a vers megírása a korábbi operaházi élményhez köthető. (Szeptemberben ugyan kétszer is járt Szekszárdon, de 26. után már végleg Budapesten maradt). Kosztolányi 1906. április 3-án így reflektál az elküldött versre: „A »Strófák a wartburgi dalnokversenyről« [!] már azelőtt is ismertem. Akkor is tetszett, most is. Különösen a stilje szép. Az ellentét gyönyörűen van végigvezetve. Engem különösen ez a kifejezés gyönyörködtetett a »Tannhäuser dalá«ban: »A szeszt lángjával nyaljuk el / a kín a kéjtől nem rug el, / kéjjé pirul kinunk (csak)«. Ez, az utolsó helyen álló »csak«ot nem véve tekintetbe, valóságos dantei kifejezőképességre vall!…” (Babits 1998, 237–238., lásd még Kosztolányi 2013, 521.) Babitsnak csupán a vers megírása utáni operalátogatásairól vannak elszórt információink (vö. Babits 1998, 141., 168., lásd még Kosztolányi 2013, 279.), így Wagner iránti érdeklődését mindenekelőtt Nietzschétől kell eredeztetnünk, illetve az ő nyomán a francia szimbolistáktól. Wolfram von Eschenbach (akinek alakját, noha élő személy volt, Wagner Tannhäuser c. operájából kölcsönzi Babits) célja hasonlatos az ekkortájt írt versekkel: egyfajta új és modern poétikát létrehozni. S valóban, bár éneke látszólag a tiszta, minden szenzualitástól mentes szerelemé, tele van összefonódó érzéki képzetekkel (melyek legdominánsabb faktorát a szaglás adja), dalszerű, melodikus hullámzását pedig hasonlóan szenzuális hatást kiváltó refrének, alliterációk, teljes rímek, rövid szavaknak a verssorokon belül is előforduló ismétlései, hangutánzó szavak gazdagítják – amint ez a sajátosság jellemző lesz majd a fiatal Babits csaknem minden lírai szövegére is. A Strófák… valójában ikervers, második része a vad, kéjre vágyó erotikát énekli meg, s ez az ellenpontozó, duális szerkesztés nem független Baudelaire nézeteitől. E költői eljárás a „minden Egy” elv alapján képes az egyetemes analógia felmutatására (a látszólag egymást kizáró dolgok is azonosak esszenciálisan), másrészt köthető némileg a francia költő kettős szerelemfelfogásához és kettős, parnasszista és dekadens szépségfogalmához, egyszersmind kapcsolható Nietzsche görög művészettipológiájához is, az apollóni-harmonikus és dionüszoszimámoros polarizációjához. (Tudjuk, A tragédia születését ugyancsak Wagner zenéje ihlette). Babitsnak nem ez lesz az egyetlen ilyen jellegű kísérlete: mint arra már Rába György (Rába 1981, 38.) és Kelevéz Ágnes (Kelevéz 1998, 42.) is rámutatott, a Hegeso sírja és a Bakhánslárma (vagy például a Klasszikus álmok és A Danaidák) szintén apollóni és dionüszoszi ikerversnek számítanak. A Strófák a wartburgi költőversenyből mintegy maszkokat állít a lírai én elé, ekképpen szerepversnek, álarcos versnek, personának tekinthető – az objektív líra egyik legevidensebben adódó megvalósulási lehetősége lesz a későbbiekben ez a típus.