Babits Mihály összes versei 1890-1905

Megjegyzések:

Az Angyalos könyvben az 1903. január – 1906. július közé sorolt versek Szonettek és canzonék c. része I. Szonettek c. ciklusának 1. verse. Szövegkritika, szövegváltozatok A vers nyilvánvalóan a Babits 1909a összeállítása során nyerte el végleges formáját, az annál későbbi közlésekben csupán kevéssé lényeges – központozási és ékezési – eltérések vannak, amelyek nagyobb részben talán nem is a költőtől származnak. Ugyancsak a Babits 1909a létrejöttekor kapta meg a vers kötetzáró, s ezzel kiemelt, arspoetica-szerű funkcióját és címét. Ennek ellenére le kell szögezni, hogy a mű már az Angyalos könyvbe lényegében kész versként került be. Utóbb az 1. és a 4. sorban változtatott egy szón, illetve szórenden, emellett talán csak a 9. sor első szótagjának későbbi megrövidülését érdemes megemlíteni, mely verstanilag indokolható (jambus), és azért különösen érdekes, mert – olvasatunk szerint – a kéziratban éppen rövid ékezetet javított hosszúra a költő. Ezt azzal magyarázzuk, hogy a rövid magánhangzós zárt szótagokat ekkoriban még valószínűleg rövidnek érezte, tehát a Bűvös körömből szavakat – feltevésünk szerint – így olvasta volna: –∪ ∪∪–. A Szeged és Vidéke közlése mögött egy elveszett kéziratot sejtünk, mivel nemcsak a (talán e közlés számára alkotott) cím egyedi, hanem a birok helyett a tudok szó szerepeltetése is a mű születése körüli bizonytalanság jele; ugyanakkor az Angyalos könyv-beli kézirattal szemben itt az első sor szórendje már a végleges változatnak megfelelően alakul. Keletkezéstörténet Az Angyalos könyv második füzetében a Szonettek és canzonék c. fejezet első, tizenkét részes Szonettek ciklusának nyitóverse. E ciklus darabjai közül mindössze az ötödik, hatodik és hetedik (Ima, Dolorosa, Házi mulatság) mellett olvasható dátum. Az ötödik, Ima c. szonett melletti datálás: „1903. jún.” Ha feltételezzük, hogy Babits időrendben jegyzi le verseit, akkor A lírikus epilógja még a füzetben szereplő első, júniusi dátum előtt, vagyis 1903 elején-tavaszán született. (Róna 2011, 175.) Rába György és Melczer Tibor viszont feltehetőleg úgy vélekedett, hogy Babits azért nem keltezte külön-külön az első négy verset, mert azok mind 1903 júniusában születtek, így A lírikus epilógja is. (Vö. Rába 1981, 19., 574.; Babits 1993a, 15.) – Babits viszont Szilasi Vilmosnak így emlékezett: „1904. Bpest. / Egyike a legrégibb / verseknek. Még téli.” A bejegyzések időpontját pontosan nem tudjuk: Babits 1906 augusztusában fejezte be a második füzet verseinek összeállítását, Szilasi Vilmosnak pedig valószínűleg 1916-ban diktálta le köteteiben megjelent versei mellé azok keletkezési időpontját, körülményeit. – Babits ezen kívül Szilasi számára az Iris-kötet tartalomjegyzékében a biztos dátumú verseket időrendbe, 1-től 18-ig beszámozta; a kötet záródarabja A lyrikus epilógja (ekkor még y-nal írva), amelyet tintával az 1-es szám jelöl – jelezve, hogy ez a legrégibb. Kiadásunk a költő által megadott időpontot veszi alapul, több okból is. Egyrészt, ha Babits (főleg később írt) verseivel kapcsolatban téved is az évszámokat illetően, megírásuk helyszínére, körülményeire pontosan emlékszik. (Bővebben lásd Kelevéz 1994. – Babits Szilasi Vilmosnak dedikált három kötetének [Levelek Iris koszorujából, Herceg, hátha megjön a tél is!, Recitativ] hagyatéki jelzetszáma: OSZK Fond III/2357.) Az 1903- as évszám két szempontból is kizárható: Babits ennek az évnek az első felében írt versei sokkal éretlenebbek, s még javában az általa „szocialistának” nevezett korszak termései. Az ez év júniusi, illetve nyári versek mind Szekszárdon íródtak, és témájukban is inkább a vidéki táj hangulataihoz, képeihez igazodnak. Két szonettet – az Angyalos könyv bejegyzése szerint – ugyan írt már ekkor is (Ima, Dolorosa), de mindkettő másfajta érdeklődésről tanúskodik, mint A lírikus epilógja. Babits, ismereteink alapján, ekkor még nem mélyedt el filozófiai stúdiumokban; a közelgő alapvizsgája miatt erre nem is igen jutott ideje, amelyet saját, 1905-ben[!] írt szakvizsgai folyamodványának impuruma is megerősít: „Alapvizsgám után beláttam, hogy ha – eddig csupán részletekbe vesző – tanulmányaimat igazán gyümölcsözőkké akarom tenni, mélyebb: filozófiai alapot s mintegy keretet kell szereznem nekik.” (Babits 1997, 9. – Lásd még Babits 2003, 14.) Babits az ötödik félév végén, 1903. december 18-án tette le alapvizsgáját; 23-án utazott haza Szekszárdra, ahol kb. január 20-ig, az újabb félév megkezdéséig maradt. (Babits 1998, 58.) – Babits emlékezése, úgy véljük, megbízható: a téli, budapesti keltezés alapján a legkorábbi időpontnak februárt tekinthetjük. A verset – néhány más szonettjével és műfordításával együtt – Babits felolvasta Négyesy László szemináriumán, amelyekről a következő órán Kosztolányi mondott bírálatot. Ennek hiányos szövege fennmaradt a hagyatékban (OSZK Fond III/2106). A vershez kapcsolódó rész: „A kezem ügyében levő darabok közül föltétlen elsőséget adok sonnetjeinek, melyekbe gondolat és érzelemvilágának legbecsesebb kincseit rakta le. Nagyon jól bánik e műformával, s bár nem mestere a technikának, mindig érzek valami lüktető erőt, mely a gondolatokat összefűzi.” (Az utalások alapján A tudomány szava, A Spinóza-szobor előtt, a Napszálltakor, valamint A lírikus epilógja c. versekről lehet szó – ez utóbbit „versemnek tárgya” címmel említi; idézőjelben, kisbetűvel. Lásd még Kelevéz 2008, 189–196.; Kosztolányi 2013, 141–142.) – A felolvasás időpontja nem meghatározható közelebbről: Négyesy László fennmaradt jegyzetei között nincs nyoma ennek a szereplésnek, Kosztolányi, Juhász és Babits későbbi visszaemlékezései pedig nem megbízhatóak a Négyesy-szemináriumi szereplések időpontjait illetően. (Lásd bővebben A Spinóza-szobor előtt c. vers jegyzetét.) A vers kapcsán Rába György már megállapította, hogy a rendszer és frazeológia mindenekelőtt Schopenhaueré. „Nincs bizonyos igazság – hirdette [Schopenhauer] –, minthogy az egész világ az alany számára tárgy. A mindenséget vágyom versbe venni – mondja erre Babits.” – „[M]inden objektív képzet tehát tünemény, merő elképzelés. De még tovább magamnál nem jutottam – mondja ugyanezt Babits, sőt: S már azt hiszem, nincs rajtam kívül semmi… A vak dió és a bűvös kör a schopenhaueri metafizika metaforája, illetve exmetaforája: a vak dió az alany, mely maga is feltörésre, önmegmutatásra vár, a mindenség diójába záratott, és tárgyi mivoltában szintén feltörhetetlen, megismerhetetlen”. (Rába 1981, 19. – Utóbb Babits Az európai irodalom története c. munkájában külön fejezetet szentelt a német filozófusnak.) A 10. sorban olvasható vágy nyila kifejezés Zarathustrának a néphez intézett szózatából való: „az ember önmagát meghaladása magasztos céljának képi megfogalmazása”. (Rába 1981, 20.) – A hivatkozott szöveghely, Wildner Ödön fordításában: „Óh jaj! Eljövend az idő, mikoron az ember vágya nyilát már nem veti az emberen túl és íjjának húrja elfelejt zúgni!” (Nietzsche 1908, 16.) – Lásd még a Strófák a wartburgi dalnokversenyből c. vers hetedik versszakának 3. sorát. A lírikus epilógjának zárósora szintén a Zarathustra-kötet egy konkrét helyéhez köthető: a mű harmadik részének A hét pecsét (Vagy: az Igen- és Amen-dal) c. fejezetéből való. Babits fordításában: „és ha az az én alfám és ómegám, hogy minden nehéz könnyűvé, minden test táncossá, minden szellem madárrá váljék; és valóban, ez az én alfám és ómegám!” (A szöveghely visszautal a Jelenések könyvére; Károli Gáspár fordításában: „Én vagyok az Alfa és az Omega, kezdet és vég, ezt mondja az Úr, a ki vala és a ki jövendő, a Mindenható.” – Majd később: „Ímé mindent újjá teszek. […] Én vagyok az Alfa és az Omega, kezdet és vég.” Jel 1,8; 21,5,6. Lásd még Jel 22,13.) – Megjegyezzük, hogy ugyanezen nietzschei allúzió már korábban is megjelenik líránkban, Komjáthy Jenő Harmónia c. (1892. január 9-én írt) versében; ennek 6. versszaka: „Létrejött a bűvös egység: / Érezlek már, szent Mindenség! / Bennem élsz te s én tebenned: / Én vagyok a vég s a kezdet.” Babits szintén a büvős jelzőt használja verse 9. sorában. Babits idézett Nietzsche-fordítása a Szeged és Vidéke 1906. április 29-i számában jelent meg; abban az időszakban, amikor Szegeden Juhász Gyulával a teljes mű lefordítását tervezték. A kötet nem sokkal ezután két különböző fordításban, 1907-ben és 1908-ban is megjelent magyarul Fényes Samu, illetve Wildner Ödön tolmácsolásában.) Az itt idézett részlet azonban már ennél korábban elkészült: 1904 nyarán küldi el Babits Kosztolányinak (töredékben fennmaradt) levélben, a Spinoza szobor c. versével együtt, s mindkettőt szabadkozva „régi rongyként” említi. (Babits 1998, 105.; Kosztolányi 2013, 539. – Kisebb javításokkal: Babits 1981, 342–343.) Utóbb, Babits 1904 nyarán írt leveleiben is felbukkannak a versbeli motívumok. Például a nyíl: „a gondolat, ha bomba s nemcsak nyíl, s ha van szabad akarata a robbanásra, nem egy cérna dróton, de talán a szélrózsa púszta síkságán sem férne el; hány dimenziója van a gondolatnak? S épen tán az a legnagyobb hibája az emberi nyelvnek, hogy csak nyíl és csak dróton jár és sínen, és csak egy dimenziós, hol az a rajzoló geométer, aki egy dimenzióra vetíti ama hányat!?” (Babits 1998, 75., lásd még Kosztolányi 2013, 120–121.) – A dió szintén: „Lőttek… Csak lődözzetek, ünneplő juhai a vén pásztornak; – én nem ijedek meg; – ismerem én már a ti lövéseiteket. Ünneplő lövések azok: a ti istenetek nem ugrik csatába. Ágyutok csak diótörő mozsár, és talán arra sem mindig alkalmas: nem minden diót könnyü ám feltőrni.” (Levélírás közben, a szekszárdi szőlőhegyekben felhangzó ünnepi lövöldözések hallatán írja e sorokat, 1904. augusztus 20-án Babits 1998, 97., lásd még Kosztolányi 2013, 173.) Babits az egyetemen számos filozófiai témájú előadást hallgatott, feltűnő azonban, hogy Nietzschéről szóló órák nem szerepelnek leckekönyvében (lásd Belia 1983, 146–151.), pedig Buday József magántanár az egyetem bölcsészkarán többször is meghirdetett órákat: Nietzsche philosophiája (1901/2 II.); Nietzsche ethikája (1902/3 I.); Nietzsche philosophiai rendszere és a reá vonatkozó irodalom (1904/5 I.). Az 1906. januári keltezésű Névjegyemre c. versének keletkezéséről beszélve Babits többek között megjegyzi Szabó Lőrincnek: „Baján írtam, délután, óriási szobámban. Akkor kezdtem először filozofálgatni, s ez meg is látszik. Az idealista filozófia alapgondolata van benn. Rokon A lírikus epilógjával.” (Gál 1975, 460.) A verset Babits első kötete, a Levelek Iris koszorújából (1909) legvégére illesztette: „ezáltal mondanivalója olyan árnyalattal bővült, mely puszta szövegében nincs meg. Önmagában olvasva, A lírikus epilógja a schopenhaueri– nietzschei létfölfogás magáévá élt problémája. A szolipszizmussal határos elv, melyen csak a zarathustrai leckéről árulkodó vágy nyila törhet át, bár az sem végérvényesen. Sajtó alá rendezéskor választotta kötete záróakkordjául ezt a versét Babits, és mint a könyv búcsúszava a költő kimondatlan, értelemszerű ígérete fedetlenebb lírai törekvésekre.” (Rába 1981, 246–247.) – Lásd még Bori 1983, 1428–1429. A diómetafora visszatér Babits Theosophikus énekek első, Keresztény c. versében: „Bizony, bizony, sötét az élet / és nincsen benne semmi jó, / s majd eljövend a nagy ítélet, / hol törve lészen a dió”.