Babits Mihály összes versei 1890-1905

Megjegyzések:

Az Angyalos könyvben az 1903. január – 1906. július közé sorolt versek Szonettek és canzonék c. része I. Szonettek c. ciklusának 6. darabja. Keletkezéstörténet Az Angyalos könyv második füzetében a Szonettek és canzonék I. Szonettek ciklus hatodik verse; Babits datálása szerint 1903 júniusában született, vagyis a nyári vakáció idején, Szekszárdon. Az alcím alatt a vers forrásául szolgáló művet is megjelöli a költő: „L. Lewes: Gőthe élete” – hivatkozása azonban pontatlan, tudniillik két Lewes nevű szerző volt: egyikőjük Louis, aki Goethe nőalakjairól írta a Goethes Frauengestalten c. könyvét, a másikuk George Henry Lewes, akinek kétkötetes munkája Gőthe élete címmel jelent meg magyarul 1874-ben (majd 1877-ben is), Szász Károly fordításában. A helyes megjelölés G. H. Lewes lenne, mivel Babits valóban az ő művének egy részletét használta fel a szonett írásakor (Lewes 1874), a címbeli bánatos, fájdalmát őrző hölgy pedig Goethe első nagy szerelmére, Friderike Brionra (1752–1813) utal. A Strassburghoz közeli Sesenheim lelkészének lányát 1770 októberében ismerte meg Goethe (megemlékezik róla önéletrajzi művében, a Költészet és valóságban is), ám miután 1771 augusztusában Strassburgban befejezte tanulmányait, és megszerezte jogi doktorátusát, el sem búcsúzva Friderikétől elhagyta a várost, szakításukról csupán utólag, levélben értesítette őt. Nyolc év múlva váratlanul újra találkoztak, és Babits verse ezt az alkalmat írja le, Goethe 1779. szeptember 28-án, Charlotte von Steinnek írt levele alapján, amelyet Lewes beillesztett életrajzi monográfiájába: „Frankfurtból Strassburgba mentek. Innen Friderika emléke ellenállhatatlanul vonta Gőthét Sesenheimba. A Stein bárónéhoz intézett levelében igy irja le a kirándulását: »25-kén kilova goltam Sesenheimba s a családot úgy találtam, a hogy’ nyolcz év előtt hagytam volt. A legszivesebben fogadtak. A fiatalabbik lány akkor jobban szeretett mint érdemeltem, s jobban, mint mások, a kikre annyi szenvedélyt s bizalmat pazaroltam. Oly perczben voltam kénytelen elhagyni őt, a mikor majdnem életébe került; csak futólag emlitette most a régi viszonyt, a mint elmondta mily nyomai maradtak még akkori betegségének, de attól a percztől fogva a mint váratlanúl megjelentem küszöbükön, oly gyöngédséggel és nemeslelküséggel viselte magát irányomban, hogy egészen megkönnyebbült a szivem. Tartozom neki annak kijelentésével, hogy a legcsekélyebb kisérletet sem tette arra a végre hogy kebelemben a régi tűz hamvait új lángra gyújtsa. A kerti lugasba vezetett s ott leültünk. Szép holdvilág volt s kérdezősködtem tőle mindenről és mindenkiről. Nincs egy hete, mondá, hogy a szomszédok emlegettek. Megtaláltam a régi dalokat, melyeket irtam s egy kocsit, a melyet rajzoltam volt. Emlegettük akkori múlatságainkat s minden oly élénken jutott még eszembe, mintha csak félesztendeje lett volna. Az öregek most is oly szivesek és őszinték voltak s azt mondták, hogy megfiatalodtam. Ott maradtam éjszakára és hajnal viradtakor utaztam el, barátságos arczokat hagyva hátra, úgy, hogy most ismét örömmel gondolhatok a világ e kis zugára, tudva hogy kibékültek velem.« Valami mélyen megható van e találkozásban s a mint azt elbeszéli annak a nőnek a kit most szeret, s a ki nem jutalmazza őt oly szerelemmel, a minőt, úgy hiszi, Friderikában ébresztett vala. A bájoló leányt hajadonúl találja még, s valószinűleg nem kevéssé hizeleg neki a gondolat, hogy képét most is őrzi szivében s nem engedi újabb kép által kiszorittatni onnan.” (Lewes 1874, II, 26–27. Friderike Brion később sem házasodott meg. Lásd még Goethe 1988, 85–86.) Babits Goethének Friderikához írt dalait már korábban is jól ismerte, csak az idézett levélbeli beszámoló lehetett számára újdonság. E friss élmény a közvetlen hangvételből is kiérződik, s ezzel némileg Goethe korai verseit is megidézi. A monológforma ugyan visszautal a levélbeli vallomásra, csakhogy annak nem Steinné, hanem Friderika lesz a címzettje, s így utólag Goethe helyett, Goethe nevében, ha megkésve is, de mintegy „elégtételt” is szolgáltat a lánynak, és hasonlóképp felmagasztasul, mint az fent idézett szövegrészben. A Friderikával való találkozás után Goethe feloldozva érezhette magát hajdani vétke alól, és a lány önfeláldozó, megbocsátó gesztusa miatt vélheti jogosnak Babits az Avilai Szent Terézhez való hasonítást. Goethe élete és műve már gimnazista kora óta foglalkoztatta Babitsot: „Diákkoromban én és akkori társaim sokat olvastuk Emerson híres könyvét, amelynek magyar címe: Az emberi szellem képviselői. Ebben a könyvben Goethe mint az író szerepel, ellentétben Shakespeare-rel, a költővel. Bevallom, hogy ezt a jellemzést és szembeállítást rendkívül találónak éreztem. Goethéről élt már némi kép bennem. Sokat forgattam, egyszerűen azért, mert a kezemnél volt. Goethéből, Heinéből tanultam németül; nem a nyelv volt a cél, hanem a könyv. Oly korban voltam, mikor a lélek mohón vágyik élményekre; könyv és még több könyv kell! sohasem elég a könyv. Vidéki fogságomban összetúrtam apám kis könyvtárát, ahol a vaskos Goethe-kötetek tekintélyes helyet foglaltak el. Hogyan maradhattam volna olvasatlan? bár a nyelv idegen volt, s a nyomás szemrontó. […] Én először a lírikust szerettem meg benne; s ha az író fölénye imponált, igazában a költő egyszerűsége ejtett meg” – írja Goethe c. esszéjében. (Babits 1932, 421.; Babits 1978, I, 339.) – Az említett Emerson-kötet: Emerson 1894. (Shakespeare-rel az V., Goethével a VII. fejezetben foglalkozik a szerző. A további fejezetekben tárgyalt személyek: Platón, Swedenborg, Montaigne és Napóleon.) Egyetemi évei során is olvassa a német szerző műveit Babits, és 1902 őszén egy Goethe-fordítását be is mutatja a Négyesy-szemináriumon, amely a Friderikához fűződő szerelmi időszakban született. (Juhász Gyula visszaemlékezését lásd a Jégvirágok c. vers jegyzeteiben.) Szintén még a diákkori évekre visszaemlékezve olvashatjuk a már idézett Goethe-esszében (és szó szerint beillesztve Az európai irodalom története c. kötetben is megtalálható): „Friderika szerelmese rokonom volt akkor, s könyvével jártam a mezőket és szőlőhegyeket; édes egyszerűsége belém lopta az idegen (s hagyományosan gyűlölt) nyelv szavait, könnyű muzsikáját úgy szopogattam, mint valami cukrot. […] Nagyapáink számára [Goethe] a német kultúrát jelentette, amely innen Bécs mögül tekintve, az egyetlen aktuálisan illetékes kultúrának látszott: s ambiciózus és derék kereskedők, akiknek föladatul jutott egy elmaradt és patriarchális kis ország életét az európai gazdagság és fürgeség vérkeringésébe beledörzsölni, Goethe munkáit úgy őrizték szekrényükben mint többé-kevésbé tudatos kultúrhivatásuk jelét és bizonyítékát.” (Babits 1932, 423.; Babits 1978, I, 344. Vö. Babits 1936, 508. – A fennmaradt családi könyvtár ma már mindössze egyetlen kötetet őriz a német szerzőtől, mely a Remekírók képes könyvtára sorozatban jelent meg: Goethe költeményei. Ford. Dóczi Lajos. Budapest, 1907, Lampel. Wosinsky Mór Megyei Múzeum, Szekszárd, Irodalmi Könyvtár, ltsz. 188.) Az európai irodalom történetében olvashatjuk még az alábbiakat: „Nála [Goethénél] nem az élet áll össze egy művé, hanem a művek sokasága áll össze az élet dokumentumává. Mindennek végső célja és értelme az élet. Nem az elvont Élet, nagy É-vel, hanem magának a költőnek konkrét és egészen egyéni élete. Kevés író van, akinek művei életének ismerete híján annyit veszítenének értelmükből, mint az övéi. Mert igazi értelmük ez: egy emberi élet önalakítása s kiteljesedése a tudatban. Valóságos nagyarányú kísérlet: mit lehet csinálni egy életből, mik a szellemi lehetőségei s végleges tanulságai?” (Babits 1936, 507.) Az idézett forráshelyek a fiatal Babits útkeresésének is árulkodó dokumentumai: az élet minél teljesebb megélésének vágya ugyanúgy tetten érhető bennük, mint a költői szerepminták keresése; szerelmi zsengéire közvetve a Friderika-dalok is hatással lehettek, a maguk egyszerűségével és érzéki szenvedélyességükkel.