Babits Mihály összes versei 1890-1905

Megjegyzések:

Az Angyalos könyvben az 1903. január – 1906. július közé sorolt versek Szonettek és canzonék c. része I. Szonettek c. ciklusának 2. verse. Szövegkritika, szövegváltozatok A szöveg a megjelenéskor valamelyest módosult, ezért alapszövegünk a Magyar Szemle, amelyen csupán a sorkezdő nagybetűk automatizmusának elhagyásával változtattunk, mivel feltételezzük, hogy az nem a költő kívánságát tükrözi. Ebben támogat bennünket Török Sophie – noha nem egészen következetes – hasonló eljárása is. Nemcsak a vers ritmusának, hanem Török Sophie szövegének és a kéziratnak is megfelelően rövidítettünk meg egy magánhangzót a 8. sorban, s az utóbbiakra is tekintettel toldottuk meg a sort egy s kötőszóval. Miként a költő özvegye is, a 9. sor végén helyénvalónak tartottuk a kéziratban szereplő vessző helyreállítását. A Magyar Szemle szövegében elhagyott sorkezdő nagybetűket alább, a regiszterben nem jelezzük. Keletkezéstörténet Az Angyalos könyv második füzetének Szonettek és canzonék versei között a Szonettek ciklus 2. darabja. A keletkezés időpontjának meghatározásául korábban a költőnek az a megjegyzése szolgált, amelyet az Angyalos könyv 1. fóliójának verzójára ragasztott kéziratmásolat alá írt: Legrégibb versem / Babits Mihály. Ezzel egybehangzóan nyilatkozott Török Sophie 1941 végén Deák Zoltánnak, a Film Színház Irodalom riporterének, aki a következőket jegyezte le a verssel kapcsolatban: „Nézzük, forgatjuk a kéziratokat, köztük sok a kiadatlan, – s épp ezért nagy irodalmi szenzációt jelentő – ismeretlen Babits-verseket, megtaláljuk köztük a legelső Babits- írást. Egy szonett ez, amelyet a tizenöt-tizenhat éves Babits írhatott, alatta a későbbi ceruzajegyzet: »első versem«. A szonettben meglepő kiforrottsággal, a kifejező erőnek és artisztikumnak olyan bőségével jelentkezik az ifjú költő, hogy a vers teljes értéket képvisel.” (Török 2000, 156.) A lap fakszimilében közli a verskézirat utolsó hat sorát, az alábbi képaláírással: „Részlet Babits Mihály ismeretlen verséből. (Babits egy jegyzetében utal arra, hogy ez volt az első verse s tizenöt éves volt, amikor írta)” – A képaláírás szándéka ellenére is megtévesztő, hisz Babits nem írt dátumot a vers alá, és Török Sophie is csak hozzávetőlegesen adta meg a költő életkorát. A keltezést tovább bonyolította, hogy a publikált vers nem Babits korabeli (esetleg javításokat is tartalmazó) kézírásával, hanem Komjáthy Aladár lejegyzésében maradt fenn, cím nélkül – Babits ezt ragasztotta be az Angyalos könyvbe és ennek hasonmása jelent meg a lapban. Arról nincs információnk, hogy a Komjáthy-féle kézirat mikor, milyen körülmények között született, s mikor került az Angyalos könyv elejére, és azt sem tudjuk, hogy a többi, Komjáthy által készített másolat mikor keletkezett. (Komjáthy az 1911/12. tanévben volt Babits tanítványa az újpesti főgimnáziumban [vö. Róna 2013, 386–388., illetve 487–488.]; baráti kapcsolatuk is ekkor kezdődött, és a költő haláláig megmaradt.) A Török Sophie által sajtó alá rendezett kötetben (Babits 1945) a költemény a „Kihagyott versek / Babits Mihály összeállításában / 1903–1938” c. fejezetben újra megjelent, ekkor azonban már az Angyalos könyv-beli (1903. jun.) datálással. A Napszálltakor poétikai megoldásai a vele egy ciklusban lejegyzett, 1903 nyarán keletkezett szonettekkel mutatnak rokonságot, arról viszont nincs információnk, hogy 1903 előtt írt volna szonettet. Az 1898/1899 körüli keltezést pedig különösen kizárja, ha összevetjük azzal a versfordítással (vagy talán átköltéssel), amelyet Kelemen Ilona (Nenne) emlékkönyvének 80. oldalára jegyzett le Babits, 1898. július 31-én: „Ki még nem szenvedett, / az még csak félig élt, / Ki még nem vétkezett, nem is küzdött az még, / Kinek még búja nem, csak fél öröme volt, / Ki még nem kétkedett, nem is gondolkodott. // (Julie Burow után) / Szerető unokaöccse: Misike.” Még ha a négy sor nem is a 15 éves diák önálló műve, a versízlés és a technikai készség összehasonlíthatatlanul alulmarad a Napszálltakor költői igényeivel és színvonalával szemben. (Lásd még Buda 2007, 28–29. Fakszimiléje: Buda [szerk.] 1996, 565.) Amikor Kosztolányi az 1903/1904. tanév során Babits verseit és műfordításait bírálja a Négyesy-szemináriumon, erről a versről is úgy véli, hogy „kiváló kvalitásokkal” rendelkezik: „A kezem ügyében levő darabok közül föltétlen elsőséget adok sonnetjeinek, melyekbe gondolat és érzelemvilágának legbecsesebb kincseit rakta le. Nagyon jól bánik e műformával, s bár nem mestere a technikának, mindig érzek valami lüktető erőt, mely a gondolatokat összefűzi.” (A tudomány szava, A Spinóza-szobor előtt, a Napszálltakor, valamint A lírikus epilógja c. verseket dicséri; a műfordításokról viszont korántsem mond hízelgő véleményt.) A szemináriumi felolvasás hiányos szövege fennmaradt Babits hagyatékában (OSZK Fond III/2106; Kelevéz 2008, 190., betűhű szövegét lásd Kosztolányi 2013, 141–142.), s később Kosztolányi (Kosztolányi 1933, 113–114.) és Babits is megemlékezik róla (Babits 1997a, 113.), utóbbi 1903 telét adja meg. (Mivel Kosztolányi ekkor még csak elsőéves hallgató, korábbi időpont nem is igen jöhet szóba.) Lásd bővebben Kelevéz 2008, 189–196., lásd még Kosztolányi 2013, 141–142. 1904 júliusában Babits újra elküldi azon versei egy részét Kosztolányinak, amelyeket ő a szemináriumi vita során értékelt. Ezek kézirata nem maradt fenn, így a pontos címeket sem ismerjük (lásd Babits 1998, 86., illetve 88–89., lásd még Kosztolányi 2013, 138., 150.). Ezenkívül volt még egy 1906-os, a Magyar Szemle-beli publikálás (Babits 1906a, 547.) alapjául szolgáló kézirata is a versnek, amelyet szintén Kosztolányinak küldött el Babits, ám azóta ez is elkallódott (vö. Babits 1998, 275., lásd még Kosztolányi 2013, 582–583.).