Babits Mihály összes versei 1890-1905

Megjegyzések:

k₁ az Angyalos könyvben a Troubadour kor c. füzet 1903. Aprilis jelzésű részében Szövegkritika, szövegváltozatok A vers már a k1 lejegyzése idején lényegében kész mű volt. A Bácskai Napló számára készült k2 6. sorának végén a kérdőjelet követő 3 pont arról árulkodik, hogy a költő eredetileg e pontokkal zárta a sort, azaz a kérdőjel betoldás, a pontokat pedig elfelejtette törölni; így jelent meg azután a sor a Bácskai Naplóban is. Megjegyzésre érdemes azonban, hogy a Bácskai Naplónál az 5. és a 6. sorba beillesztettek egy-egy a kéziratból hiányzó vesszőt – így „javítva” a költő helyesírását. A közlések sorában meglepő a Politikai Hetiszemle variánsa, amely olyan mértékben tér el a többi szövegtől, hogy azt a költőnek kellett megalkotnia. Különösen érdekes, hogy a Fogaras és Vidéke tanúsága szerint Babits még ugyanabban az évben „visszaalakította” a verset és – néhány írásjeltől eltekintve – már végleges formájában közölték azt. Annak, hogy a költemény egy Heine-versre megy vissza, első nyomát a Pávatollak kötetben látjuk, amelynek előszava azonban kellő magyarázattal is szolgál arra nézvést, hogy Babits e művet miért tekintette hol saját versének, hol műfordításnak. 1920 után egyébként a vers minden közlésében megjelenik Heine neve, illetve a művet a költő műfordításként szerepelteti. Alapszövegünk a Babits 1939b. Megjegyzendő még, hogy noha csábító lett volna a Babits 1931 szerint a 3. sorban az ifjúság szót hosszú ú-val írni, mivel az úgy egyedül ott fordul elő, s mivel tudjuk, hogy a költő e szót rendszerint rövid u-val írta, e megoldást sajtóhibának tekintettük és közlésünk során figyelmen kívül hagytuk. Keletkezéstörténet A Memento (első megjelenésekor Dal) c. vers, illetve Heine-átköltés az Angyalos könyvben a Troubadour-kor 1903. áprilisi részében, az Idyll c. után szerepel, majd az Angyalos könyv Újabb költemények c. második részében (Versek 1903. január – 1906. július), a Vile potabis ciklusban (44. fólió rektó) az oda is bejegyzett, és szintén 1903 áprilisára datált Idyll alá ragasztotta a Dal címen megjelent Mementónak a Bácskai Hírlap 1906. március 4-i számából vett lapkivágatát. Babits szakítva az Angyalos könyvnek ebben a részében többnyire következetes, a versek alá zárójelben odaírt datálásával, ezt a verset nem keltezte. Ez azonban nem mond ellent az első, 1903. áprilisi keltezésnek, s megerősíti, hogy ekkor még a kéziratos „őskötet”-ből nem akarta kihagyni a verset. (Rába 1981, 52. és skk.; Kelevéz 1991, 160–165.) 1909 áprilisában, első kötete szerkesztése idején azonban már a Heliosszal és a Példabeszéddel együtt kivenni szándékozik ezt a verset is az Iris kötetből; amint erre vonatkozó (ismeretlen) sorait Fenyő Miksa 1909. április 7-i válaszlevele megerősíti: „Magam is amellett vagyok, hogy a Helios, Memento és Példabeszéd maradjon ki.” (Lásd Babits 2005, 210.) Babits később, 1928-ban és 1937-ben is jóval korábbra datálja a verset: „Pávatollak c. kötetemben Heine neve alatt kiadott két vers közül az egyiket valóban nem Heine írta, hanem én. […] Egyike ez ama korai verseimnek, amelyeket még gimnazista [!] koromban írtam, teljesen Heine hatása alatt s az ő modorában.” (Babits 1997, 215–216.) 1937-ben már úgy ítéli, ez „legrégibb valamirevaló” verse: „Bizony ez már vagy negyedfél évtizede született; éppen hogy túl voltam az érettségin. A vers, amint szemmel látható, tökéletesen Heineszabású. A századforduló idején még így verseltek az ifjak. Mikor, jóval később, első verskötetem megjelent, akkor restelltem ezt. Nem is vettem föl a kis verset a kötetbe. Egy újabb évtized múltán megsajnáltam, s beiktattam egy műfordítás-gyűjteménybe – Heine neve alatt. Isten bocsássa meg nekem ezt a kis hamisítást; más alig vette észre. Nem egy olvasó fordult hozzám a zavarba ejtő kérdéssel: melyik Heine-könyvben találhatja meg az eredetit? Olyan is akadt, aki azt állította, hogy ismeri a kis verset németül. Ez az én »legrégibb« versem története.” (Babits 1997, 394. – Babits gyakorta téved versei születésének idejét illetően; feltehetőleg túloz, mikor azt mondja, hogy „még gimnazista koromban írtam”, illetve „éppen hogy túl voltam az érettségin”; mindazonáltal lehetséges, hogy az érettségi táján is foglalkozott már Heine magyarításával.) A vers dalszerűsége miatt jobban illeszthető az Angyalos könyv első füzetébe, hiszen a gyűjteményben a zsengék között gyakran feltűnik a Heine-hatás. Melczer Tibor a kézirat jellege miatt úgy vélte: „…azt, hogy az Idyll és a Memento szövege nem a környező versekkel egy időben került az Angyalos könyv 21. fólió verzójára, jelzi azoktól eltérő írásképe is, és a többi vers fekete tintával történt bejegyzésével szemben az a rozsdabarna, vagy ma ilyen színűnek tűnő tinta is, amellyel a két költeményt oda, az [Óh mért nem vagyok többé az…] kezdetű versét pedig a jelzett bajai kétfóliós papír 1. fólió rektójára feljegyezte. (A két Angyalos könyvbe jegyzett vers írásképe a bajai fólión lévő versek, feljegyzések írásképeihez hasonló. Az Idyllé a bajai fólión még Százszorszép, erika… címmel szereplő előzményéhez, a Mementóé inkább az 1. fólió verzóján lévő [Versem bírálta egy bagoly…] kezdetű, és említett Anapestus [!] c. verséhez, és a 2. fólió verzóján lévő, bajai tárgyú és ihletésű feljegyzések egy részének írásképéhez közelít.) Az, hogy a Mementót az 1903 áprilisában keltezett Idyll alá írta, azt jelentheti esetleg, hogy a kettőt, az előbbi zavartalan ifjúság-éreztetését, s az utóbbiban az ifjúság »lebomlását« összetartozónak érezhette, ám az is lehet, hogy csupán 1906 tavaszán elővett, két régi versét akarta gyűjteményében megörökíteni.” (Melczer Tibor gépiratos jegyzetéből.) Bár a versnél kétszer is az 1903. áprilisi dátum szerepel az Angyalos könyvben, erre talán az lehet a magyarázat, hogy Babits a márciusi versek listája után rögtön odaírta a leendő versek számára az áprilist, ám (ezen az oldalon legalábbis) később már nem követték újabb címek; utóbb pedig, amikor a második füzet Vile potabis ciklusába is beillesztette, automatikusan átvette a dátumot. A vers publikálásának dátuma (1906. március 4.) is azt sejteti, hogy nem egy régi, három évvel korábbi versével lép a nyilvánosság elé. Véleményünk szerint, amikor Babits „átírta, javította” régi fordítását, nem vetette azt össze az eredetivel – nem a fordítását akarta pontosítani (egyetlen sor sem hasonlít a régi verzióhoz, de még azonos szavakat sem találunk a két szövegben, és a cím is más), hanem a saját, régi fordításának olvasása (illetve annak utolsó két sora kapcsán) jött ennek az új versnek a gondolata, amely hiába mutat Heine-hatást, önálló műként olvasandó. A gondot legfeljebb az okozhatta Babitsnak, hogy ekkorra (1906 februárjára) már jócskán megváltozott a versízlése – ennek ellenére (s még sok év múltán is) szerette, legfeljebb a maga szemérmes módján kicsit restellte, de nem a minősége, hanem a hangvételének „egyszerűsége” miatt. Sokkal érettebb egyébként az 1901/1902 táján írt verseinél. Azért illeszthette az Angyalos könyv első füzetének adott helyére, mert annak a periódusnak a lezárásául szánta, mintegy utóiratként, „búcsúzásként” (a címe is megfelel ennek a szándéknak, és rímel az első vers mottójára, amely nyilván jóval későbbi, mint az Első szerelem ciklus egyes darabjai). A vers öt alkalommal jelent meg Babits neve alatt, de amint maga is így emlékezett, a Pávatollak műfordításkötetében (Babits 1920b) és azután életében mindvégig Heine műveként szerepelt. A mű – a sokszori megjelenés tanúsága szerint – igen közel állt hozzá, a Színházi Életben meg is vallja: „A verset egyébként igen szépnek tartom, és hinni merem, hogy a költő hagyatéka nem vall vele szégyent. Úgy éreztem, hogy nincs is jogom a verset saját nevem alatt kiadni, bár egyébként, ha valakinek korábban eszébe jutott volna megkérdezni, nem csináltam volna belőle titkot, hogy a Memento nem eredeti Heine, csak tökéletes utánérzés.” (Babits 1997, 216.) Keresztury Dezső a Babits-emlékkönyvbe (1941) írt Német költők tolmácsa c. tanulmányában megállapítja, hogy Babits „nemegyszer csak kiindulásul használja az eredeti verset, olyan váznak, amelyet aztán szinte teljesen eltakar saját növényzetének indáival. Gondoljunk csak híres Heine hamisítványára, a »Mementó«-ra. [Itt idézi a teljes verset.] Minden szava, formája, költői alapötlete Heinéé lehetne; motívumai meg is találhatók a »Dalok könyve« verseiben; az egész mégis hamisítvány. Annak a kornak a terméke, amikor a költők szívesen vették fel egymás ruháját, hogy megmutassák: ők is tudják azt, amit a másik.” (Illyés [szerk.] 1941, 54.) – Garai Gábor pedig így fogalmaz húsz évvel később: „néha még olyan, szabad átköltésnek is alig tekinthető, szándékosan impresszionista hangulatimitációk kerülnek ki a keze alól, mint Heine Memento-ja (igaz, hogy e helyt címváltoztatással is jelzi a szabad felfogást…).” (Garai 1961, 7.) Babits költői eljárása hasonlít egyébként Goethééhez, amikor ő a Heidenrösleint saját verseként szerepeltette műveinek 1789-ben megjelent kiadásában, miközben korábban az Herder népdalgyűjteményében kapott helyet. – Vö. a Jégvirágok c. vers jegyzetét. A Heine-kiadások (pl. Heine 1960, 41.; Heine 1973, 49.; Heine 1993, 33.) a Lyrisches Intermezzo 48. darabja (kezdősora: „Es liegt der heisse Sommer”) átköltéseként közlik a Memento c. verset, melynek eredeti német verziója ekként szól: „Es liegt der heisse Sommer / Auf deinen Sängelein; / Es liegt der Winter, der Kalte, / In deinem Herzchen klein. // Das wird sich bei dir ändern, / Du Viel geliebte mein! / Der Winter wirdauf den Wangen, / Der Sommer im Herzen sein.” Eldönthetetlen, hogy vajon Babits elfeledkezett-e forrásáról, vagy csak nem kívánta megnevezni. Mindazonáltal a teljes Lírai intermezzót is lefordította (OSZK Fond III/1703/23. Gépirat. Heine neve idegen kéztől származó ceruzaírással. 6 fólió, a 48. rész az 5. fólió rektóján). Babitsnak ez a szöveghű fordítása a Memento átköltés jellegét erősíti: „Az arcodról a forró / Nyár süt le melegen, / S a szived tél hidegnek / Tünik fel énnekem. // Hejh! még majd máshogy is lesz / Édes szerelmesem; / A tél lesz arcocskádon, / A nyár a sziveden.”