Babits Mihály összes versei 1890-1905

Megjegyzések:

Az Angyalos könyvben a Troubadour-kor c. füzet 1902. november–december. és 1903. január–márciusi részében Szövegkritika A szövegben a cz-ket c-re változtattuk és kiküszöböltünk egy tollhibát. Keletkezéstörténet Az Angyalos könyv 1902. november–december közé datált verseinek hetedik, utolsó darabja – közelebbit a vers keletkezési idejéről Babits feljegyzése alapján tudhatunk: eszerint az 1–4. rész november–december folyamán, az 5. pedig már a következő év elején, valamikor 1903. január–március között született. Az ekkoriban írt versekkel összevetve a decemberi, illetve a január–februári keltezés tűnik a legvalószínűbbnek, a középső, gyerekkori emlékeket idéző vers pedig a szekszárdi téli szünidőhöz (vagy annak közeli emlékéhez) köthető, talán akkor is írta Babits, a többit pedig még és már Budapesten. Gyaníthatóan a ciklus egyes darabjai (mint más korábbi esetekben is) eredetileg különálló versekként készültek, s utóbb kaptak közös címet. A jégvirágok ritkán alkalmazott szókép a magyar lírában, címként pedig mindössze egyszer, Tompa Mihálynál fordul elő, így meglehet, hogy ha nem is tudatosan, de tőle vette át Babits; más tekintetben nincs kapcsolat a két mű között. Az 1. versbeli önjellemző bús legény szókapcsolat Vörösmartyt idézi (az Egy tél Budapesten és a Reggeli szél c. versekben is él vele Babits), az élet–börtön hasonlattal Reviczky Gyulánál és Komjáthy Jenőnél találkozhatott. (Lásd még az Ez az élet… c. vers jegyzetét.) A 2. vers petőfis helyzetdal-imitáció; egyetemi éveinek szerény anyagi körülményeiről a Halálfiai megfelelő fejezetrészeiben bővebben is találhatunk utalásokat. További, érdemi információink pusztán a 3. verssel kapcsolatban vannak. Petőfi hatására itt is ráismerhetünk: a Szülőföldemen c. közismert versében a refrén nála is egy, a dajkájától tanult dal részlete, s hasonló fordulattal vezeti fel, mint Babits verse. Az ispilángi rózsa a német Ich spiel ein torzításából született, és mint Melczer Tibor írja a vers kapcsán: a „németből magyarrá lett gyermekdal szép költői reminiszcenciája”. (Babits 1985, 114.) A 16. századbeli német népdal Goethe feldolgozásában vált ismertté, amikor Herder felvette az 1773-ban megjelent népdalgyűjteményébe. (Goethe aztán saját verseként szerepeltette műveinek 1789-ben megjelent kiadásában.) A Heidenrösleint – Vadrózsa címmel – Dóczi Lajos és Képes Géza fordításából ismerhetjük, de tudjuk, Babits körülbelül e vers írásával megegyező időben szintén lefordította, Parlagi rózsa címmel. (Grezsa 1964, 23–24.) Közelebbi dátumot nem ismerünk, de Juhász Gyula felidézi azt az alkalmat, amikor az 1902/1903. tanév első szemeszterében Babits bemutatta Goethe-fordítását a Négyesy-szemináriumon: „Babits Mihály szintén fordításokkal kezdte, de ő Baudelaire mellé Goethét is fölvette, akinek Parlagi rózsáját olyan szemérmesen és olyan 193 énekelve olvasta föl, hogy a lányok megmosolyogták.” (Juhász 1969, 46.) – Az 1918-ban lejegyzett emlékeit egy kilenc évvel későbbi írásában újra feleleveníti: „Élénken emlékszem még, milyen megértő érdeklődéssel figyelte Tanár Úr [Négyesy László] az ifjú Babits Mihály első bátortalan föllépéseit, amint Goethe versét tolmácsolta magyarul, az Ispilángi rózsát, és amikor Bresztovszkyval szemben védekezett, aki maradisággal vádolta őt.” (Juhász 1971, 58.) – Belia György szerint a kétféle címmel említett vers ugyanaz lehet (Belia 1983, 179.), Melczer Tibor szerint viszont két külön műről van szó, amelyeket Juhász Gyula összekever: vagyis a Parlagi rózsa az említett Goethe-vers, az Ispilángi rózsa pedig valójában a Jégvirágok harmadik darabjával azonos. (Babits 1985, 127.) Emlékezéseiben ugyan a különböző időpontok egybemosódhatnak Juhásznál (a Baudelaire- és a Goethe-fordítások megtárgyalása, illetve a Bresztovszky-affér nem biztos, hogy ugyanazon alkalommal volt), ám úgy véljük, nem eldönthető, hogy konkrétan a Goethe-verset illetően is megcsalja-e az emlékezete. Az is elképzelhető ugyanis, hogy Babits – talán mert megtetszett neki az „ispilángi rózsa” – mégis e címen fordította le Goethe munkáját (Róna 2011, 171–172.). A kérdésre ma már nem tudunk kielégítő választ adni, mivel a szóban forgó fordítás nem maradt fenn a hagyatékban és Babitsék levelezésében nem esik szó egyik mű címéről sem; így például azt sem tudjuk, vajon ismerte-e Juhász a Jégvirágok bármely darabját is. Fontosabb megemlíteni, hogy a vers 45–46. sorában Babits egy másik irodalmi emléket is beépít, jelöletlenül: a „Fehér rózsa, piros rózsa, / Szőke leány, barna” valójában Arany Zách Klára c. művéből vett szó szerinti idézet. A versben említett „Öreg dadám”-ról a Szabó Lőrinc által lejegyzett vallomásokból tudhatunk meg közelebbit: „A Vivi dada. […] Azért hívták így, mert Wittmann asszony volt, valószínűleg német, és én nem tudtam kimondani a nevét. Ez azelőtt a Károlyi-gróféknál volt, akik kivitték Osztendébe, és mesélt a tengerről. Szerettem a meséit hallgatni, és imponált nekem. Nagyon hatott rám.” (Babits 1997, 68.) – Ugyanezen a néven szerepel később A gólyakalifában is. (Lásd még Buda [szerk.] 1996, 115., 120.) A szintén megemlített húgocskám Babits Angyal (1886–1935); lásd még Buda (szerk.) 1996, 36., illetve Babits 1997, 65., 76. (Másik húguk, Olga Pécsett született, tíz évvel volt fiatalabb Babitsnál, de nyolc hónapos korában meghalt, így tehát kizárható, hogy a versbeli emlék hozzá kötődne. – Lásd még Róna 2011, 79., 86.)