Babits Mihály összes versei 1890-1905

Megjegyzések:

Az Angyalos könyvben a Troubadour-kor c. füzet 1902. június–október közé sorolt részében. Szövegkritika A szövegben a cz-ket c-re írtuk át és – elsősorban az elhelyezés tekintetében – pontosítottunk néhány írásjelet. A párbeszédes részeknél a versszakok élén ismétlődő kezdő idézőjeleket – a korabeli gyakorlatot és a fiatal Babits szokását követve – meghagytuk. Keletkezéstörténet Az Angyalos könyv ben az 1902. június–október közé sorolt versek kilencedik darabja; besorolása alapján a vakáció idején, Szekszárdon születhetett, július–augusztus folyamán. Babits már középiskolás korában ismerte Heinét (ezzel kapcsolatban lásd még a Memento c. vers jegyzetét) – öccse, Babits István tudomása szerint németül Goethe és Heine írásain tanult gyermekként, otthon és az iskolában ( Benedek 1969, 10–11.), amit Babits is megerősít Goethe ( Babits 1932) c. kisesszéjében: „Goethéből, Heinéből tanultam németül, de nem a nyelv volt a cél, hanem a könyv. Oly korban voltam, mikor a lélek mohón vágyik élményekre; könyv és még több könyv kell! sohasem elég a könyv.” ( Babits 1978, II, 339.) Heine alaposabb megismerését viszont már egyetemi éveire teszi Babits: „Egyetemi hallgató koromban kezdtem idegen nyelven is olvasni. Németül Heinéből tanultam, kinek ez időben lefordítottam majdnem minden versét.” ( Babits 1997a, 34.) 1928 májusában arról emlékezik, hogy egyetemi éveiben „Heine-láz volt a fiatalok szívében, és mindnyájan Heinét fordítottuk”. (Babits 1997, 112.) Heinében ismeri fel majd kezdetben a versnek azt a titkát, amely – akkori véleménye szerint – „a mindennapi nyelvben, a szinte prózai egyszerűségben” rejlik. ( Babits 1997, 230.) – Belia György mindezekhez hozzáfűzi: „Négyesy László följegyzései szerint Babits először 1902. február 28-án adott elő: megbírálta Bródy Mihály Heine-tolmácsolásait, majd saját Heine-fordításaiból is bemutatott néhányat; Négyesy ezeket »nagyrészt kitűnő«-nek találta. Ekkoriban fordíthatta le a Lyrisches Intermezzo ciklus hatvanöt, és a Die Heimkehr ciklus kilencven darabját, s ezeken fölül is még egy-két más Heine-verset. Négyesy valószínűleg a legjobbakat hallhatta Babits előadásában e fordítások közül, talán azért tartotta kitűnőnek őket: legnagyobb részük ugyanis nagyon gyönge munka, olykor egészen kezdetleges.” ( Belia 1983, 178., illetve lásd még Grezsa 1964, 23–24.) – A gépiratban fennmaradtakról (OSZK Fond III/1703) lásd a Memento c. vers jegyzetét. A Halálfiaiban Imrus diákkori, érettségi előtti fordítási próbálkozásai kapcsán a következőket írja Babits: „Olvasmányai lázadások voltak, s a Heine-könyv új babiloni lépcső; […] a versek merészek voltak, Imrust valóban nem a független politika szelleme vonzotta Heinéhez, inkább a »független élet szelleme«; vagyis a rakoncátlan életé, mely előtt semmi se szent: holott Imrus előtt annyi minden szent és unalmas volt! A költészet mindezek fölött állt, egy Zsidó képében, aki csak nevetett mindenen, ami szent és unalmas, s nyíltan dicsőített olyan dolgokat, amikről Imrus csak titokban mert álmodni, mintegy ezer pokollal dacolva! s akinek nevét mégis tisztelet és csodálat övezte ebben a szent és unalmas világban is: mulatságos paradoxon! Imrus sötét ifjú lázadó volt…” ( Babits 2006, I, 334.) Ez a Heine-láz azonban a fennmaradt versek ismeretében nemigen tarthatott 1902/1903 fordulójánál tovább. A Heine c. versfüzér első tagjának forrása Heine Emlékiratok (1854–1855) c. munkája, amely Heine Emlékiratai – Költészet és valóság címmel, az Eszmékkel ( Ideen, 1826) és a Vallomásokkal ( Geständnisse, 1854) egy kötetben jelent meg, mindhárom Zollner Béla fordításában és bevezetőjével, az Olcsó Könyvtár Gyulai Pál szerkesztette sorozatában ( Heine 1894). Babits – István öccse tudomása szerint – sokat olvasta az Olcsó Könyvtár köteteit, már középiskolásként ( Benedek 1969, 10–11.), és mint arra utaltunk már, a költő is megemlíti a sorozatot Az én könyvtáram c. írásában ( Babits 1927). A forrás egyértelművé teszi, hogy az Emlékiratokban, Zollner fordításában, a Heine-műben szereplő Josepha becéző alakját, Sefchent Zefinára magyarította, továbbá az, hogy a Heine-versfüzér másik két darabjának forrása is e kötetben szerepel. A Zefina-történet az Emlékiratokban, a kötet ( Heine 1894) 149–159. lapján olvasható. (Modern fordítása: Heine 1956, 27–37.) Babits a történetet versében átalakította: Zefina „fonogató anyja” saját hozzáköltése, ugyanis a lány – akinek apja hóhér volt – árvaságra jutva került a gochi születésű, Düsseldorfban élő nagynénje házába, aki apja – szintén hóhér mesterséget űző – testvérének volt a felesége. (Zollner Béla az Emlékiratok rövidebb vagy rövidített változatát használhatta, fordításában így a korábban, egy kötetében nem szereplő szövegrészben kifejezetten gochi születésűnek mondott asszony Gochin alakját tévesen Gochnénak fordította. Vö. Heine 1988, 175.) Tehát a lány – időközben megözvegyült – nagynénjénél lakott, és itt látogatta sűrűn őt a tizenhat éves Heine, s noha – Babits versével ellentétben – nem hívta magához, szívesen fogadhatta látogatásait. A pallos története és a Zefina ihlette Álomképek (Heine Buch der Lieder[Dalok könyve] c. 1827-ben megjelent kötetének első ciklusa) háttere, a verssel ellentétben, csak igen lazán kapcsolódik össze. Zefináról írja Heine: „Ha szavát hallám, gyakran megijedtem, azt hívén, hogy magam beszélek és dalai is bizonyos álmokra emlékeztettek, melyekben én énekeltem hasonló dalokat. Sok népdalt tudott s tán ő volt az, ki érzékemet az efajta versek iránt felkölté; mint a hogy nem szenvedhet kétséget, hogy a fejlődő költőre jelentékeny befolyást gyakorolt, úgy, hogy első költeményeim az: Álomképek teljesen magokon viselik azon viszony bélyegét, mely abban az időben ifjú életemet és egész belvilágomat betölté.” ( Heine1894, 151.) Az egyik, Zefina énekelte dalban (valószínűleg a kékszakállú hercegről szóló monda egyik változatában; lásd Heine 1956, 29.), először egy bizonyos gonosz Tragig szólal meg: Ottília pedig így felel: ( Heine 1894, 151. – A két idézet Fónagy Iván fordítása: Heine 1956, 29. A Zollner-kötetben a második német idézet harmadik sorában tévesen: „Ich will nicht küssen […]”. Vö. Heine 1988, 178.) Mikor egy alkalommal Zefina ezt a dalt énekelte, a megindultságtól Heine és a lány könnyekre fakadtak, s az ifjú látogató így karolta át szerelmét, aki utóbb kérésére leírta neki, méghozzá vérével, e strófákat. (Több szövegre, szövegösszefüggésekre Heine nem emlékezett.) Heine ezután részletezi Zefina ugyancsak hóhér nagyapjánál történt neveltetését, s egy különös esetet, mikor is a nagyapa az általa végrehajtott századik kivégzés után, hóhértársaival együtt, ünnepélyesen elásta, eltemette a pallost, mert az a századik használat után – a hiedelem alapján – már „leélte életét”, és veszedelmet okozhat. Ezt a pallost a gochbeli asszony kiásta, mert – más hiedelmek szerint – az ilyen jószág nagyszerű varázslásokra alkalmas, és házának lomtárában tartotta. Zefina a költő kérésére vette elő a pallost, amely természetesen nem apjáé, hanem nagyapjáé volt. – Heine szavaival: „A lányka nem soká kérette magát, bement a kamrába s csakhamar visszatért onnan egy rettenetes eszközzel, melyet vékony karjai dacára erőteljesen forgatott és engem pajzánul megfenyegetve éneklé: Heine így folytatja elbeszélését: „Én ugyanazon dallamban válaszoltam: »Ich will nicht küssen das blanke Schwert – Ich will das rote Sefchen küssen!«” (Nem csókolom a karcsu kardot – De csókolom a vörös Sefchent.) – „S mivel attól félt, hogy megsebez a végzetes acéllal, nem szabadkozhatott, s hogy szenvedélyesen át ne karoljam finom derekát és meg ne csókoljam durcás ajkát. Igen, dacára a pallosnak, melytől már száz szegény bűnösnek hullt feje a porba és dacára a becstelenségnek, mely mindenkire rátapad, ki ily becstelen nemzetséggel érintkezik: megcsókoltam a szép hóhérlányt.” ( Heine 1894, 158–159. A két idézet Fónagy Iván fordítása, lásd Heine 1956, 36.) Így fonódik össze Heine művében az Álomképeket társaival együtt majd motiváló, Zefina énekelte dal – Babits szavaival: a lány egyik „meséje” – a pallos történetével. (Babits vonzódása e „véresen” bizarr, borzongató szerelmi történethez már előremutat a Vérivó leányok [1904] c. verse felé.) A második tagvers forrása a Zollner-kötet Eszmék (Ideen) c. művének 16–19. fejezetében rejlik. A 16. fejezet a műben végig megszólított hölgy, a „címzett” szeme szépségének rajongó leírása: „Boldogságomban majd meghaltam, midőn e szemekbe tekinték, s ha egy ily pillanatban meghalok, lelkem bizonyára e szemekbe repül.” ( Heine 1894, 84.) Az idézet a Babits-vers befejezésére utal. A 17. fejezet befejezése vezeti be a 18. fejezet történetét, amely, Heine szerint, könyvének lényege. Ez a költő szerelmi vallomása egy lovag történetének példázatával. A Babits-vers második sorában (30. sor), a „szentlélekrendű” jelző a költő hozzáadása. A történetből csak a lovag szerelmi vallomásának „lángszavai” kerülnek át a 32. sorba, valamint a lovag halála az ottani csillaghullás-eufémiából. A lovag „örömkönnyel szemében és lángoló ajakkal mondá: – »Légy enyém, leányka és szeress!« […] az éj leszállt és feltüntek az égboltozaton a hold és a csillagok, – de egy szép csillag, tán a legszebb, lehullott az égről.” ( Heine 1894, 89.) Ezt a csillaghullás–halál eufémiát vonatkoztatja magára Heine ismét a Babits-versben is szereplő szép szemek igézetében. ( Heine 1894, 89–90.) A harmadik tagvers közvetlen forrása a fordító Zollner Bélának a kötethez írt bevezetéséből ered ( Heine 1894, 5.), melyben idézi Alfred Meissner visszaemlékezését Heine utolsó életszakaszára: „Az iszonyú baj, mely élete végéig gyötré, 1846-ban kezdődött. 1848. május havában hagyta el utolszor szobáját, hogy sétát tegyen a boulevardon. Teljesen elbágyadva menekült a nyüzsgő sokaság elől [félvakon], félig bénán, botjára támaszkodva a Louvre alsó termeibe. Itt, a milói Venus előtt, kinek szépségét oly gyakran nézte kéjes szemekkel, foglalt helyet. Lágy szíve megindult és sűrűn patakzottak könnyei. A szép isteni ajkak – fűzi hozzá Meissner – mosolygók valának, mint mindig; az istennő előtt pedig szerencsétlen áldozata zokogott…” (Vö. Meissner 1856, 71–73.) A vers első részének republikánus radikalizmusa nem Heine 1848-as érzelmeit tükrözi, aki A februári forradalom c. cikkében mély rokonszenvvel írt ugyan a fölkelt munkásságról (Augsburger Allgemeine Zeitung, 1848. március 9., lásd Heine 1956, 195–198.), ám némi jó szándékú iróniával fűszerezett együttérzéssel szól ugyanott Lajos Fülöpről, akit őszintén becsült, mint erről Babits is – a Zollner-kötetben közreadott Vallomásokból – értesülhetett, és arról is, hogy akkor (1854-ben) már III. Napóleon trónra lépésében a Waterloonál elveszett francia dicsőség visszaszerzését látta. (Heine 1894, 179–191.) Ekként nem a Lajos Fülöp kormányától évjáradékot kapó, és ezért a februári forradalom után zaklatásoknak kitett Heine volt republikánus radikális 1848-ban (vö. édesanyjához írt 1848. március 30-i levelével: Heine 1956, 199.), hanem Babits 1902-ben, s még inkább a következő évben – lásd erről a Viharjelek c. költemény jegyzetét. A Heine-versfüzér harmadik darabja ész- és tudománykultuszának pedig a Könyvtárban és A tudomány szava c. versében lesz folytatása. (A vers keletkezéstörténeti összefüggéseinek közléséhez felhasználtuk Melczer Tibor gépiratban maradt jegyzeteit.)