Babits Mihály összes versei 1890-1905

Megjegyzések:

Az Angyalos könyvben a Troubadour-kor c. füzet 1901. január–május közé sorolt részének első darabja. Szövegkritika A cz-ket javítottuk c-re. A 3. és 6. sort a vers további írásképéhez igazítva közöljük. A 40. és 42. sorban az első versszak analógiájára kitettük a sorvégi írásjeleket. Keletkezéstörténet A Babits által 1901. január–május közé keltezett versek első darabja. A megírás élménye a karácsonyi vakációhoz kötődik, s valószínűleg a vers is még ekkor, Szekszárdon született, legfeljebb véglegesítésére kerülhetett sor Pécsett. (A II. félévi tanítás január 5-én kezdődött, 27-én pedig Babits már felolvasást is tartott az önképzőkörben; vö.Róna 2011, 148.) Nem kizárt azonban, hogy a két eredetileg különálló vers csak később kapta a közös, Játékok főcímet – legkésőbb 1902 végén, 1903 tavaszán, mielőtt Babits az Angyalos könyvbe másolta volna őket. A gyűrűsdi az egész magyar nyelvterületen ismert és elterjedt játék volt. A játszók körbe állnak, egy középen marad, nála van a gyűrű (esetleg más apró tárgy). A körön kívül is áll valaki. Énekelnek – ez esetben valószínűleg azt a dal, amelyből Babits is idéz („Kinek van / Kinek van…”). Közben az osztó, akinél a gyűrű van, körbe jár, és mindenkinél úgy tesz, mintha a kezébe csúsztatná a gyűrűt. Az ének végén a körön kívül álló bejön a körbe és megpróbálja kitalálni, kinek a kezébe rejtette az osztó a gyűrűt. Akire rámutat, az szétnyitja tenyerét, mutatja, hogy üres vagy nem. Ha nincs ott a gyűrű, a kereső újra kimegy, ha igen, ő lesz az osztó, akinél megtalálta, az megy ki, a volt osztó pedig beáll a többiek közé. Játsszák úgy is, hogy nincs osztó, hanem zsinegre fűzik a gyűrűt. A zsineget mindenki összeszorított öklébe fogja úgy, hogy az öklök összeérnek. A gyűrűt ide-oda mozgatják, s a keresőnek meg kell találnia. Akinél megtalálja, azzal cserél. (Lásd Dömötör–Hoppál [szerk.] 1990, 642–643.) A Líra, kalendárium, mese, vers, kabala c. novellisztikus írásában Babits így emlékszik gyerekkora szilveszteri játékára, a giccre: „Kisleányok voltak akkor [1899. december 31-én] nálunk, a húgom leánypajtásai, és én, leányok között nevelődött fiú, elfogultan ültem közöttük, és szokásból és unottan egy olyan játékot játszottunk, amit mindig Szilveszter-estjén szoktunk játszani. Valakinek nem volt szabad odanézni, és akkor választottunk egy diót. Aztán az illető mindaddig szedte a diókat, míg a végzetes dióhoz nem ért. Akkor mindannyian felkiáltottunk, és több dióhoz nem volt szabad nyúlni. Néha valaki mindjárt először a tiloshoz ért, és szokott lenni akkor gaudium [ujjongás]. Máskor olyik boszorkányosan mind kiszedte a diókat a tabu körül, és azt az egyet hagyta utoljára. Így egyik egész vagyont halmozott fel maga előtt dióból, másik befizetni sem tudott, akkor, mikor a kasszát meg kellett tölteni. A játék általában csöndes volt, csak olykor zavarták meg a nagy benevetések és belekiáltások. Lassan, gondolkozva szedtük ki a diókat, mintha bonyolult számítások vezérelnék választásunkat, holott csak a véletlen vezetett. És ez a játék, amit csak Szilveszter napján szoktunk játszani, jelentett valamit.” (Babits 1912, 5., illetve Babits 2010b, 135.) A Halálfiaiban futólag szintén említést tesz a játékról, de mint karácsonyi szokásról: „Imrus morcan gubbadt magába, s a hangulat oly rossz volt, hogy a rendes karácsonyi diójátékot, a giccet sem vette föl senki.” (Babits 2006, I, 458.)