Babits Mihály összes versei 1890-1905

Megjegyzések:

Az Angyalos könyvben a Troubadour-kor c. füzet 1900. július– decemberi részében), tintaírású tisztázat. Szövegkritika Noha a címnél Babits kézírásában a kötőjel előtt és mögött mintha szóköz állna, a cím helyes olvasatának a közölt formát tartjuk. Keletkezéstörténet Az Angyalos könyv 1900. július–december közé datált verseinek harmadik darabja, amely már minden bizonnyal Pécsett született, Belia György szerint valamikor az ősz folyamán. (Belia 1955, 67.) Közelebbi időpontot nehéz lenne meghatározni, de feltételezésünk szerint inkább a tanév második felében írhatta Babits, közvetve erre utalhat a 10. sorban emlegetett „hó, fagy” is. Mivel szeptembertől nyolcadikos diákként Babits lett a gimnázium önképzőkörének alelnöke, ez a tisztsége a tanulás mellett rengeteg új elfoglaltságot jelentett számára (szüretre, e jelentős családi eseményre sem tudott hazautazni október elején). A fennmaradt önképzőköri jegyzőkönyvek alapján tudjuk, hogy például az aradi vértanúk emlékére rendezett ünnepségre írt megnyitó beszédet, majd ezt követően Vörösmarty nyelvezetéről készített egy hosszú tanulmányt, szavalógyűléseken szerepelt (Aranytól a Tetemre hívást, Vörösmartytól A merengőhöz c. verset, s valószínűleg A vén cigányt szavalta, kevés sikerrel), valamint Pünkösdi rózsa címmel elbeszélést is írt. (Az említett szövegek nem maradtak fenn a hagyatékban. – Lásd még Róna 2011, 142–144.) A Diák-nóta „kedélyes, ártatlanul ironikus vers”, amely „csak formakészségével tűnik ki” (Csányi 1990, 53–54.), s mint Belia György megjegyzi, a versben tükröződő hetyke szabadosság itt nyilvánvalóan erős pózolást jelent, amelynek – ilyen formában – Babits későbbi vallási szkepticizmusában nem lesz folytatása. (Belia 1983, 77–78.) – Gyerekkori vallásosságáról, kételyeiről egyébként így vallott utóbb Babits Szabó Lőrincnek: „Én egy mintagyerek voltam, annak éreztem magamat. […] mint mintagyereknek, imponáltak a szentek. Mert úgy éreztem magamat, hogy nekem is szentnek kell lennem. Mikor második gimnáziumba kerültem, kezdtem kételkedni. Sokkal okosabb voltam, semhogy ne láttam volna, hogy apám nem hisz istenben és ilyen dolgokban, és hogy mint szabadelvű ember direkt csúfolja a papokat. Az apámat pedig szörnyen csodáltam. A tanáraim is iszonyú tekintélyek voltak, és ez így iszonyú diszharmóniát képezett. Én imádkoztam az apámért minden este, hogy ne jusson pokolra. Lassan elkezdtem gondolkozni, hogy hátha az apámnak van igaza, hiszen okos ember, ő jobban tudja. Akkor az jutott eszembe, hogy én hitetlen vagyok, és meg kell térnem, mert hátha most rögtön meghalnék. És akkor csináltam azt a Pascal-féle gondolatot, hogy ha nem is biztos a túlvilág, hinni kell, mert legalább biztosít és megnyugtat. Rengeteg álmatlan éjt okoztak ezek.” (Babits 1997a, 73.) A vallással kapcsolatos gondjait, problémáit mélyítette később nemi ösztönének tudatosulása is, amelyről szintén beszélt Szabó Lőrincnek: „IV. osztályba jártam, mikor először öntudatos nemi érzéseim voltak. Akkor jöttem rá, hogy valami ilyen dolog is van, és borzasztóan meg voltam rémülve. Szégyelltem magamat önmagam előtt, és nagy szellemi tragédia volt, főleg, mert nem mentem meggyónni, restelltem a paptól.” (Babits 1997a, 74–75.) Az iskolai konzervatív szemlélet és a példának tekintett apa liberális szelleme közötti feszültség áttételesen szintén kiérezhető a versből. Mivel Babits édesanyjának nagybátyját, Kelemen Lászlót épp a vers megírásának idején, 1900 őszén nevezték ki pécsi kanonokká (lásd Róna 2011, 143.), elképzelhető, ám nem bizonyítható, hogy ez is hatott a költői témaválasztásban. A szívre tűzött virág képével Petőfinél találkozhatott az ő Jőj, tavasz, jőj c. versében („És amíg ő e virágot szűzi / Pirulással én szivemre tűzi”)