TIZEDIK SZÍN.
(Az egész hirtelen olyanná változik vissza, mint a nyolczadik színben volt.n
ÁDÁM ismét mint KEPLER Íróasztalára hajtott fővel látszik, LUCIFER
mint famulus mellette áll s vállára üt. A reg szürkül.)
LUCIFER.
Jegyzet A KEPPLER alakot a kiadásokban sh-nak tekintettük, ezért jav.
Ezúttal a nyakazás elmarad. -
Oh, hol vagyok, hol vannak álmaim?
Elszálltak a mámorral, mesterem.
E hitvány korban, megvénűlt kebelnek
Csak a mámor teremt-e hát nagyot?
Mi nagyszerű kép tárúlt fel szememnek!
Vak, a ki isten szikráját nem érti,
Ha vérrel és sárral volt is befenve.
Mi óriás volt bűne és erénye
És mind a kettő mily bámúlatos.
Mert az erő nyomá rá bélyegét. -
Oh, mért ébredtem? hogy körűltekintve
Jobban megértsem e kor törpeségét
Mosolygó arcz alá rejtett bűnével,
S a megszokás hazug erényivel. -
Ismérem én az ily lehangolást,
Mely a mámornak reggelén köszön be.
El tőlem, el, - nem csalt tehát gyanúm,
Fel mersz szólitni férjem gyilkosáúl.
Ily ocsmány tettre képesnek hiszed
Kit szíved ideáljaúl hazudsz.
Az istenért, nyugodtan kedvesem,
Ha észrevesznek, még botrányt okozsz.
S az a két nő is álom volt-e csak?
De mit beszélek, egy nő, két alakban,
Változva sorsom zajgó végzetével,
Mint a hab, mely most fénylik, most sötét.
Ah úgy, a botrány nálad fő dolog,
Mit érdekelne a bűn, rejtekében,
Te megrovást nem szenvedő lovag! -
Oh jaj, ti addig gúnyoljátok a nőt
Míg szűz erénye ősi hagyományát
Előitéletként ledobja, s akkor
Kicsínyelő mosolylyal nézitek
Önbűnötöknek aljas eszközéül. -
El tőlem, el, ne lássalak ezentúl.
Ez ismét túlzás. Gúnytárgyúl leszünk
Ily ünnepélyes színben nézve e
Hétköznapos ügyet. - Mi látjuk egymást
Ezentúl is, mosolygva és enyelgve
S arról, mi történt, szót sem ejtve többé.
Jó reggelt asszonyom. -
A nyomorúlt! -
lm itt vagyok, bünömmel s könnyeimmel.
Tehát csak álom volt, és vége van.
De nem mindennek. Az eszmék erősbek
A rosz anyagnál. Ezt ledöntheti
Erőszak, az örökre élni fog.
S fejlődni látom szent eszméimet,
Tisztulva mindig, méltóságosan,
Míg, lassan bár, betöltik a világot.
A nap halad, mester, vár a tanóra,
Az ifjúság már nyugtalan gyülekszik
Bölcsességedből elleshetni egy szót.
n
ÁDÁM.
Jegyzet A helyhatározót nem az „ultima manus”, a 63 alapján, hanem a K -K l és a 61
szerint, kötőjellel írtuk, vö. még a VIII. szín [0/1] utasításával!
Ne gúnyolj, oh ne gúnyolj a tudással,
Pirúlnom kell, ha dicsérnek ezért.
Nem oktatsz-é oly sok jeles fiút?
Nem oktatom, csak idomítom őket,
Szavak szerint, miket nem értenek,
De értelmök sincs, ezt vagy azt csinálni.
Az oktalan bámúl és azt hiszi,
E szép szavakkal szellemet idézünk,
Pedig fogás csak az egész, takarni
A szemfényvesztés mesterségeit.
Kegyes voltál magadhoz hívni, mester,
Igérvén, hogy tudvágyamat betöltöd,
S mélyebben engedsz a dolgokba néznem
Mint másra czélszerűnek tartod azt.
Igaz, igaz, szorgalmad oly kitűnő,
Hogy ez előnyre méltán tart jogot.
lm itt vagyok, lelkem vágytól remeg
Belátni a természet műhelyébe.
Felfogni mindent és élvezni jobban,
Uralkodván felsőbbség érzetével
Anyag s szellem világban egyaránt.
Sokat kívánsz. Paránya a világnak,
Hogy lássad át a nagyszerű egészet? -
Uralmat kérsz, élvet kérsz és tudást.
Ha súlyától nem dűlne öszve kebled
S mind ezt elérnéd, istenné leendnél. -
Kevesbet óhajts, s tán elérheted.
Bármely titkát fejtsd hát meg a tudásnak.
Nagy férfiú, én csak nyerek vele.
Mert érezem, semmit fel nem fogok.
Jól van tehát, látom te érdemes vagy,
S a legrejtettebb szentélyig beviszlek.
Lásd a valót, mint én látom magam.
De nem les-é avadan hallgató, mert
Az az igazság rettentő, halálos,
Ha nép közé megy a mai világban.
Majd jő idő, oh bár itt lenne már,
Midőn utczákon fogják azt beszélni,
De akkor a nép sem lesz kiskorú. -
Most adj kezet, hogy el nem árulod,
A mit megértesz. - Igy - halljad tehát -
Mint reszketek vágytól és félelemtől -
Mit is mondál előbb, fiam, nekem?
Hogy lényegében semmit nem fogok fel.
No látod, én sem, - s hidd el senki más.
A bölcselet csupán költészete
Azoknak, mikről még nincsen fogalmunk. -
S egyéb tanok közt ez legjámborabb még.
Mert csak magában múlat csendesen,
Agyrémekkel himzett világa közt.
De számtalan egyéb oly társa van,
Mely fontos arczczal rajzol a porondban,
Egyik vonalt örvénynek mondogatja,
Szentélynek a kört, hogy már-már kaczagsz
A vigjátékon, a midőn belátod,
Mi rettentő komoly csiny az egész.
Mert míg szorult kebellel és remegve
Kerüli minden a por-rajzokat,
Itt-ott kelepcze áll s a vakmerőt
Ki általlépi, véresen megejti.
Ily dőreség áll látod szüntelen
Utunkba, szentséges kegyeletűl
Védő a már megalakúlt hatalmat. -
Ah érlek, érlek, s így lesz-é örökre?
Egykor nevetni fognak az egészen.
Az államférfit, kit nagynak neveztünk,
Az orthodoxot, a kit bámulánk -
Komédiásnak nézi az utókor,
Ha a valódi nagyság lép helyébe,
Az egyszerű és a természetes,
Mely ott ugrat csupán a hol gödör van,
Ottan hagy útat, a hol nyilt a tér.
S a tant, mely most őrültséghez vezet
Szövevényes voltával, akkoron
Bár nem tanúlja senki, minden érti.
Ez a nyelv hát az a megérthető,
Melyen beszéltek az apostolok. -
De hogyha minden más merő lom is
Ne vedd el a művészetben hitem.
S azt bétanúlni még is csak szabály kell.
A művészetnek is legfőbb tökélye,
Ha úgy elbú, hogy észre nem veszik.
Hát a rideg valónál álljak-é meg?
Eszményesítés ad művünkbe lelket.
Igaz, igaz, az önt rá szellemet,
A természettel mely egyenjogúvá
Teszi s teremtett lénynyé érleli,
Mi a nélkűl csupán halott csinálmány.
Attól ne tarts, hogy míg eszményesítsz
Kifogsz az élő nagy természeten.
De a szabályt, a mintát hagyd pihenni.
Kiben erő van és isten lakik,
Az szónokolni fog, vés, vagy dalol,
Ha lelke fáj, szívrázóan zokog,
Mosolyg, ha a kéj mámorát aluszsza.
S bár új utat tör, bizton czélra ér. -
Müvéből fog készítni új szabályt,
Nyügűl talán, de szárnyakúl soha
Egy törpe fajnak az abstractió. -
Oh, mit tegyek hát, mester, mondd nekem.
Ki annyi éjt szenteltem a tudásnak,
Csak a butával lettem-é egyenlő,
És mind e munka elveszett hiába? -
El nem veszett, mert ép ez ád jogot
Most már megvetni minden csábjait.
Ki még nem nézett a vésznek szemébe,
Ha hátrál, gyáva. A próbált vitéz
Bátran mellőzi a kötekedőt,
Bátorságához nem férhet gyanú. -
Fogd hát e sárgáit pergamenteket, E
fóliánsokat, miken penész űl,
Dobd tűzre mind. Ezek feledtetik
Saját lábunkon a járást velünk,
És megkímélnek a gondolkodástól.
Ezek viszik múlt századok hibáit
Előítéletűl az új világba.
A tűzre vélök! és ki a szabadba.
Miért tanúlnád mindig, hogy mi a dal,
Minő az erdő, míg az élet elfoly,
Örömtelen poros szobafalak közt.
Hosszúnak nézed-é az életet,
Hogy sírodig theoriát tanúlsz?
Együtt mondunk bucsút az iskolának,
Téged vezessen rózsás ifjuságod
Örömhozó napsúgár- és dalokhoz;
Engem vezess te, kétes szellemőr,
Az új világba, mely fejlődni fog,
Ha egy nagy ember eszméit megérti,
S szabad szót ád a rejlő gondolatnak,
Ledűlt romoknak átkozott porán. -
[I-X. szín összesen: 2549 sor]