Madách Imre: Az ember tragédiája

Annak ellenére, hogy a drámai költemény megfogalmazásának időszakát napra pontosan ismerjük, Az ember tragédiájá nak külső keletkezéstörténete nincsen.  

A családtagok is csak utólag, a mű ismeretében kezdtek emlékezni Madáchnak egy-egy szokatlan mondatára, amelyeknek akkor és ott, elhangzásukkor nem volt értelmük. Balogh Károly emlékezett a költőnek egy német nyelven tett kijelentésére, amit Ité Ninának, Majtliényi Amia francia társalkodónéjának mondott: „No, Nina kisasszony, most írok ám valamit; az furcsa lesz; Adám frakkban fog szerepelni benne.” Az unokaöccs hozzá is fűzte: „Később értettük meg a célzást, amikor a kilencedik színben találkoztunk Párizsban, a Gréve piacon Adámmal, Danton szerepében - frakkban.” (Balogh 1996 148.) Az U alakra épített sztregovai kastély középrészén elhelyezkedő ebédlőbe, felvidéki szóhasználatban a „palotá”- ba kisharanggal csöndítettek étkezésre. Madách Aladár arra emlékezett, hogy „egyszer atyja az ebédhez jővén igy nyilatkozott: - Éppen most irom, hogy ’csöngetnek’ és rá tényleg csöngetnek. ( XII. szín.)” (Morvay 1898 15.) Legifj. Balogh Károly ,Atyámtól” megjelöléssel két olyan szállóigét is idesorolt, amit Madách többször ismételgetett: „Az ebnek is eb legfőbb ideálja, / S megtisztel, hogyha társaúl fogad.” ( ) és „Nem az idő halad: mi változunk...” ( ) (Balogh 1934 162.)  

A családhoz hasonlóan, a szűkebb baráti kör sem volt beavatva a készülő mű tervébe. Az ifjúkori, hűséges barát, Szontagh Pál is csupán utólag érthette meg Madách 1860. február 23-i levelének utalását: „Ezennel tehát még egyszer sommállak, mint Danton Robespierret, hogy (nem három hó alatt, mint amaz, de) egy hét alatt ez úton légy. - ” (MÖM II. 992-993.) Henriczi Ágoston, Alsósztregova evangélikus lelkésze - a költő a falu mindkét felekeze téliek kegyura volt - másra emlékezett: „Föltűnt azonban neki, hogy Madách abban az időben sokszor kérdezősködött, mondjon neki bizonyos eseményekre bibliai jelenetet és vonatkozást és vele bibliai tárgyakról tüzetesen beszélgetett. Föltűnt továbbá, hogy Gibbont ez időben sokat forgatta.” (Morvay 1898 15.) Idevonható az a családi hagyomány is, hogy Madách a két felekezet papjának és fia, valamint unokaöccse nevelőjének gyakran vetett fel beszélgetésre teológiai és egyéb témákat. Tudomásunk szerint ezt a valamennyi Madách-életrajzban hangsúllyal szereplő történetet a nyivánosság számára először Kálnay Nándor, a csesztvei, Madách Károlyéknál alkalmazott nevelő és helytörténész fogalmazta meg (Kálnay 1884 26.).  

A színesebb keletkezéstörténeteknek három közös jellemzőjük van: kivétel nélkül már a tágabb baráti-ismeretségi körből származnak, évtizedekkel a költő halála után kerültek papírra, és így a szerzői kontroll lehetősége nélkül, de a Tragédia irodalmi, sőt színházi sikerének ismeretében fogalmazódtak meg. Egy héttel a színpadi ősbemutató után jelent meg Jeszenszky Danó (Dániel; 1824-1906) cikke az alább még elemzendő szerzőségi vitában. A cikkíró a szabadságharcban honvédtiszt volt, majd ügyvédként tevékenykedett Balassagyarmaton, e minőségében a Madáchcsalád perirataiban 1857 decemberében bukkan fel először a neve (vö. MID 308. és ÚMID 228.). „Temérdek” álnéven publikáló költő és publicista, valamint lapszerkesztő, akinek rövidéletű Felvidéki Magyar Közlönyében (1862-1863) közölte Madách Szabadelvűség és táblabíró-politika c. tanulmányát. Jeszenszky szerint barátságuk 1853, a börtönből és internálásból hazaérkezés után kezdődött. A keletkezéstörténet indító dátuma itt is bizonytalan: „1856. vagy 1857. évben lehetett - bizonyosan nem emlékszem, hogy a szokott társaság ebéd után a kávénál együtt ült. Madách is jelen volt, s élénk részt vett a világtörténelmi s irodalmi tárgyakról folyt eszmecserében. Egyszer felveté Madách, hogy érdemes volna az emberiséget küzdelmeiben dramatizálni. E feladatot a többek közt én drámailag megoldhatatlannak nyilvánitám, s lehetetlennek állitottam a müegység kivitelét. Az emberiség küzdelme még nincs befejezve, mi legyen tehát a dráma vége? Továbbá ki legyen a darab hőse, a kiben az emberiség ügye győzzön vagy elbukjék? stb. Madách álláspontját sokáig vitatta, a nélkül, hogy csak távolról is engedte volna sejtenünk, hogy ő egy ily drámai mü koncepciójával foglalkozik. A vita egészen elméleti téren mozgott. Egyszer Madách egészen elhallgatott és e tárgyat előttünk soha többé szóba nem hozta.” { Madách Imre és Bory László , PH 1883. szeptember 28.) Jeszenszky hozzáfűzte még, hogy Madách csak kisebb verseiből olvasott fel neki.  

A Madách-életrajzot író Palágyinak Jeszenszky újra elbeszélte a történetet. Ekkor konkretizálódott a helyszín és a társaság: Balassagyarmaton ebédeltek Csörföly Imre ügyvéd házánál, Jeszenszky és Bory László mellett még Bodnár István ügyvéd volt jelen. Valamennyien kapcsolatban álltak a perek sorát vivő Madáchokkal; megjegyzendő még, hogy Jeszenszky és Csörföly a Madách Imrétől tisztelt és nagyrabecsült Petőfi ismeretségi köréhez tartoztak. Palágyinál a dátum eltérő és szintén bizonytalan: „1858 körül lehetett...” (Palágyi 1990 338. és nyomán Voinovich 1922 151-152.).  

1888-ban Pétery Károly novellista és publicista, 1861-ben Madách képviselőtársa emlékirataiból ( Kirándulás Madách Imrével 1861-ben nógrádi Szontágh Pálhoz ) idézte fel egy közlemény a Tragédia keletkezéstörténetét. Eszerint 1861. július 20-án, az országgyűlés szünetében kirándulást téve szülőföldjére, Madách Csalomjáról Horpácsra kocsizva elmesélte, hogy 1853-ban a pesti Újépületben - a megőrüléstől tartva - egy ottfelejtett krétadarabbal a fenyőfa asztallapra dolgozni kezdett: emlékkönyvi versek, dráma és egy félbehagyott regény után kezdte el így (naponta megtanulva és letörölve az írottakat) Lucifer címen a drámai költeményt, amelyet 1856/57-ben, a krími háború lezárultával fejezett be. A kéziratával tanácstalankodó Madáchnak Pétery a kiadást ajánlotta, utóbb azonban elfogadva a szerző tervét, együtt vitték el Aranyhoz, akit nem találtak otthon, így Madách más alkalommal egyedül vitte el a kéziratot. (Túri Mészáros István: Hogy született meg az „Ember tragédiája”? , Ország-Világ 1888. december 1.) A cikk a közelítően pontos tények és a legmerészebb fantázia keveréke. Az 1848-as jogalapon állt képviselők között Madách fogsága valóban lehetett beszédtéma: a cikk „Azt már tudod...” fordulattal tért át erre. A vád és a fogság adatai viszonylag pontosak, bár a barátokhoz írott versek és a rossz fogvatartási körülmények a pozsonyi várbörtönre, 1852 őszére jellemzőek, az Újépületben őrzött költő 1853. február 24-én pesti ügyvédjüktől holmikat rendelt levélben, és egészségesnek áhította magát: MÖM II. 884-885. A krími háború keltette reményekhez, majd csalódásokhoz kötni szépirodalmi műveket közhelynek számított; emlékeztetünk arra, hogy Gyulai Pál például így magyarázta Vörösmarty rapszódiáját, A vén cigány t. Az 1861-es események megint elfogadható pontosságúak: júliusban Madách valóban négy napot otthon és a környéken töltött, de július 3. előtt (vö. Majthényi Anna levelével Károlyiné Huszár Annának, Alsósztregova 1861. július 3. = Majthényi A. 2000 289.!). Az viszont elképzelhetetlen, hogy Madách, aki irodalmi tervét családjával és legszűkebb baráti körével sem osztotta meg, egy kirándulás kapcsán hosszan fecsegett volna műve keletkezéstörténetéről, ezt megelőzően pedig házassága kudarcáról, amint a cikk állítja.  

A legendás keletkezéstörténet tovább formálódott 1905-ben, amikor egy népszerűsítő írás (Palágyi könyvével vitatkozva, bár abból újraközölve Jeszenszky történetének második, 1858-as változatát) a Pétery-emlékirat mellett tört lándzsát, sőt (minden filológiai alap nélkül) 1857-re feltételezte a Lucifer c. első terv vagy változat elkészültét, amely - Bérczy emlékbeszéde egy helyének tudatos félremagyarázásával - pesszimista befejezéssel zárult volna, de 1857 és 1860 között a hit feloldó hatására Madách továbbírta művét (Bakonyi H. R.: Az Ember Tragédiájának keletkezése , Uránia 1905. szeptember, 321-331.).  

A harmadik verzió Plichta Somától származik, aki 80. születésnapján, 1911. június 12-én (hét évvel a történetben szereplő Szontagh Pál és öttel Jeszenszky Danó, az utolsó szem- és fültanúk halála után) Losoncról levelet intézett Jeszenszky István budapesti közjegyzőhöz, Danó fiához. Szerinte 1859 őszén, Alsósztregován egy szüreti vacsorát követő pipázgatás során a társaság (Madách, Szontagh, Jeszenszky, Veres Gyula és Plichta) irodalmi kérdésekről beszélgetett, és „Gőthe Fausztjának elemzésénél Jeszenszky Danó csodálkozását fejezte ki a felett, hogy az ember tragédiájának megírására még senki sem vállalkozott. Mélyen elhallgattunk mindnyájan, a kandalló tüzébe bámultunk nagyon sokáig, - végre a csendet Madách Imre törte meg, - Jeszenszky Danónak vállára tette a kezét, és azt mondta, hogy ő ’Az ember tragédiájá’-nak megírására válalkozik. [!]” Egy év múlva, az 1860. évi szüreten, hasonló helyzetben, az elkészült művet Plichta Soma olvasta fel először Madách egyenes kérésére, éjjeli 1/2 11 és hajnali 5 között, a szerző közbeszőtt kommentárjaival. (A levél: OSZK Kt. Levelestár.) A levelet elsőként Vértesy Jenő idézte tartalmüag a Madách- hagyaték közgyűjteménybe kerülése alkalmából (Vértesy 1914 303- 304.), innen került át Voinovich monográfiája mindkét kiadásába (  , jegyzetben). Megjegyzendő, hogy a Madách-hagyatékot 1913-ban átvevő kézirattáros, Sebestyén Gyula Losoncon rákérdezett a levél tartalmára, ám azt mindenki elfogadhatadannak tartotta. (A nógrádi, Madáchot íróként értékelő közhangulatra a Fogadtatás c. alfejezetben visszatérünk.)  

A legendás keletkezéstörténetekre azért kellett részletesen kitérnünk, mert kritikai elemzésükre sor nem került, viszont - mintegy Voinovichtól hitelesítve - nemcsak máig éldegéltek, hanem a legújabb életrajzban (Andor 2000) valamennyi az irodalomtörténeti adat rangján szerepel, sőt Pétery nyomán a Tragédiá nak immár három változata (1853, 1856-1857, 1859-1860) kronológiai tényként.  

Madách a siker után sem tért vissza a K befejezése, az 1860. március 26. előtti műhelykérdésekre. Hogy családja és legszűkebb baráti köre sem tudott a Tragédia munkálatairól, annak egyeden, tudatosan vállalt oka lehetett, amelyet a K ismertetésekor említettünk: az irodalmi kudarctól való félelem. A börtönből szabadulást, majd az átköltözést és a válást (1854. július) követően Madách élete második válságkorszakát élte át (az 1842/43- ra datálható első után), amit csak súlyosbítottak a napi megélhetés, a gazdálkodás gondjai, és amelyet nem enyhítettek a magányos műhely, az éjszakai „oroszlánbarlang” hozta szellemi sikerek:  

( Éjféli gondolatok , MÖM II. 325.)  

Az 1850-es éveknek a Tragédia több motívumát előlegező és a romantikus műfajok (románc, rege, rapszódia) határait feszegető lírája, amelyhez idézett, terjedelmes költeményünk is tartozik, azonban datálhatatlan; 1864- ben elkezdett sajtó alá rendezésük alkalmával maga a költő bontotta fel időrendjüket. Balogh Károly (Balogh 1934 , passim) és nyomán legutóbbi kiadójuk, Horváth Károly (1989 500-506.) kellő óvatossággal 1856 és 1858 közé helyezte őket, s mivel a datáláshoz támpontul szolgáló önéletrajzi, „eldolgozatlanul” maradt mozzanatok száma itt már lecsökkent, pontosításra a jövőben sincs sok esélyünk (vö. Kerényi Ferenc: Madách Imre lírájának kronológiájáról , It 1991. 385.). Madách 1855-ben még a költőlét kritériumaival viaskodott: „...Göthe a nagy mester meg mondta, hogy minden szenvedély, minden érzés, minden ideál csak akkor lesz műtárgyi, mikor megszűnt szenvedély, érzés és ideál lenni, mikor mint a’ túdós orvos sajnálat részvét nélkül bonczkés alá vesszük azokat.” (Levele Szontagh Pálnak, Alsósztregova 1855. március 27. - MÖM II. 985.) Egy másik, szintén Szontaghnak írt verses levél jegyzetében a válasz is megtalálható: „Nem az a’ költő, ki rímeket csinál, de kinek eszme köre felül van a’ köznapin.” (Alsósztregova 1856. augusztus 11. - MÖM II. 986.) A következő, 1857. február 7-i episztola már a luciferi nézőpont elsajátításáról adott számot:  

(MÖM II. 989.)  

A megjárt utat más versek is őrzik: az Életbölcseség 2. versszaka (MÖM II. 274.) és a Számoltam magammal c. költemény (MÖM II. 314-316.). Az 1857. február 7-i verses levelet - négy sorral rövidebb, némileg átsimított formában, az idézett személyes vonatkozást szintén elhagyva - Madách P. barátomhoz címen átvette költeményei tervezett gyűjteményébe is, (MÖM II. 370-371.). (Ezt egyébként csak a fiatalkori válságdráma, az 1843/44-ben írt Csak tréfa monológjaival tette meg.) Az episztola egyszersmind misszilis levél volt, Szontaghtól Gyulai Pálhoz, majd Fodor Gyulai Dánielné tulajdonából 1911-ben került az OSZK-ba, a többi, Szontaghnak küldött levéllel együtt (vö. MKK 265.). Megvan a versek között is, Bérczy Károly azonban látta a levélfogalmazványt, közölt belőle - négysoros strófákba tördelve - 36 sort és még mást is: „Birom az eredetit; de ott találtam versei között is, alatta e nyilván később irt sorokat: ’Ujra elolvastam a Pálnak küldött mérget. Miért nem tartám azt magamnak.? Eh, mit! e méreg igazság, ha tragédia is, s az emberi természet soha sem tagadta meg magát, ’s Ádám a teremtés óta folyvást csak más és más alakban jelen meg, de alapjában mindig ugyanazon gyarló féreg [Bérczy emlékbeszédének kéziratában enyhítve: semmi] marad, a még gyarlóbb Évával oldalán.’ Íme, ez odavetett néhány sor reflexiójában fogamzott meg az Ember Tragédiájának embryója!” (a KisfTÉ-közlésben: 217. ) Mivel a rájegyzés a levélen „nyilván később irt”, Bérczy közlése óta a fogalmazvány elveszett vagy lappang - a Tragédia keletkezéstörténetének kezdetét 1857. február 7. utánra kell tennünk.  

Bérczy egyébként az 1853-57 közötti időszakot az olvasás-jegyzetelés és a versírás periódusának minősítette, a verses levelet tekintette fordulatnak, még „1857. és 1858. szorgalmas, és önmagából uj lelkesülést meritő munka közt folyt le.” (1. h. 216-218. ) Az azóta finomított, de az alapdátumban változatlan korszakolás a keletkezéstörténeti emlékezések közül - bizonytalan évmegjelölése dacára - Jeszenszky Danóéval viszonylag jól egyeztethető, míg Péteryét a Tragédia ötletének korábbi felvetéséről sem Madách lírája, sem hagyatékának más tétele nem erősíti meg. A Plichta Soma-levél valóságtartalmának kérdésére a Megjelenés c. alfejezetben térünk vissza.  

Itt kell számot vetnünk a Madách szerzőségét vitató nézetekkel is. A gyanúba vett személy Bory László (1818-1861), Madáchék tiszttartójának fia, balassagyarmati ügyvéd, a költő hajdani felkészítője az ügyvédi vizsgára; a Tragédia megjelenése óta éldegélő pletykák rögzítője és közreadója pedig a szintén nógrádi Mikszáth Kálmán. Három nappal a drámai költemény színpadi ősbemutatója után, 1883. szeptember 24-én jelent meg a PH tárcarovatában az Egy ember tragédiája. (Madách Imre és Bory László.) c. írás, amely méltatta a „lángeszű” Bory Lászlót, ismertette nem publikált irodalmi tevékenységét; azt állította, hogy Madách neki olvasta fel a Tragédiát , amelyre Bory jobbító megjegyzéseket tett volna. Ezután következett az ominózus két mondat, amely mellett azonban a közlő nem kötelezte el magát: „Egy bizonyos, hogy Madách magánál kiválóbb szellemnek tartotta Boryt s ennek igen sokszor adott kifejezést. Innen is eredtek a mendemondák azután, midőn a 60-as évek elején meglepte az egész országot s meg különösen a költő szülőföldjét a váratlanul jött ’Ember tragédiája’, hogy tán Bory László irta azt; a minő regék, mint tudjuk, gyakran támadnak a nagy irók után.” (A FL másnap, szeptember 25-én röviden megismételte a tárca tényeit.)  

A tárcában említett Jeszenszky Danó azonnal válaszolt: Madách Imre és Bory László , PH 1883. szeptember 28. Pontosította a barátság adatait, elutasította a pletykákat, majd közreadta a saját, feljebb idézett verzióját a Tragédia ödetének megszületéséről. Jeszenszky ugyan nem leplezte le Mikszáth névtelenségét, ám a helyismeret kétségtelenné tette a kortársak számára a szerző személyét, aki a PH-nak 1881 óta munkatársa volt. A későbbi Madách-szakirodalom ezért névvel vitatkozik a pletykával (Morvay 1897 200. jegyzetben; Morvay 1898 16-17., Palágyi 1900 78.). Foglalkoztatta a kérdés Móra Ferencet is, aki 1936-ban (is) visszatért a kérdésre, és nem az anekdota szintjén, hanem a klasszikusnak kijáró alapossággal foglalkozott vele. Mikszáth szerzőségével ő is tisztában volt még: „Ezt a naiv pletykát (...) a nyolcvanas évek elején Mikszáth Kálmán az irodalomban is forgalomba hozta, ha nem ő találta is ki, sőt azt se mondta, hogy elhiszi.” (Móra 1936 124.) Móra az utalásokból kikövetkeztethetően olvasta Mikszáth cikkét, a cáfolatok közül Palágyira hivatkozott, Jeszenszky írását azonban nem ismerte, mert Mikszáthtól átvett olyan adatokat Boryról, amit Jeszenszky már helyesbített.  

Mikszáth maga nem válaszolt a cáfolatokra, és sohasem tért vissza a szerzőség kérdésére. Feledésbe merült, anonim tárcacikke nem került be a krk. időrendben illetékes kötetébe ( Cikkek és karcolatok XVII. 1882-1883 , s. a. r. Rejtő István, Bp. 1969.). Nem azonosította a cikk szerzőjét a legújabb életrajzíró tanulmánya sem (Andor 1998).  

A Madách szerzőségét tagadó és a Bory Lászlót szerzőnek állító legendák - az ilyen híresztelések természetrajza szerint - a cáfolatoktól függetlenül éltek és terjedtek több nemzedéken át. Latkóczy Mihály Selmecbányái tanár, a Madách-családtörténet kutatója 1897-ben Morvay Győző kérdésére megerősítette a pletyka létét, vö. Morvay 1897 200., jegyzetben! Az életrajzi regényéhez anyagot gyűjtő Harsányi Zsolt még 1932- ben is kapott olyan leveleket, amelyekben nógrádi eredetű családok leszármazottai közölték vele a legendát. (A levelek kiadása: Andor 1998 204-212.)