Madách Imre: Az ember tragédiája

1911-ben jelent meg Budapesten Endrődi Sándor összeállítása: Petőfi napjai a magyar irodalomban 1842-1849. Hasonmás, de mutatózott kiadása: Bp. 1972. A munkát Kiss József folytatta: Petőfi-adattár I. Petőfi az egykorú sajtóban és egyéb nyomtatott forrásokban (Kiegészítés Endrődi Sándor „Petőfi napjai a magyar irodalomban’’ c., 1911-ben kiadott gyűjtéséhez) , gyűjtötte, s. a. r. és a jegyzeteket írta Kiss József Bp. 1987. Fontes 11. Ennek az alapvető munkának mintájára állította össze Praznovszky Mihály Madách Imre napjai a magyar irodalomban 1861-1864 c. kéziratát, amelyet készséggel bocsátott a mostani krk. rendelkezésére. A Fogadtatás alfejezet törzsanyagát a 683. oldaltól kezdve az ő adatgyűjtése adja, amelyet a szakirodalommal szembesítettünk és saját kutatási eredményeinkkel egészítettünk ki.  

Az ember tragédiája keletkezés- és kiadástörténetének felvonultatott sajátosságaiból következik, hogy ezúttal és kivételesen a megjelenés előtti irodalmi recepcióról is beszélhetünk, amelyet azonban - más helyen, időben és közegben történvén - mindenképpen indokolt megkülönböztetni A kézirat fogadtatása c. alfejezettől.  

Az irodalmi recepció kezdete Arany János levele Tompa Mihályhoz (Pest, 1861. augusztus 25.): „Poesisről szólván: valahára födöztem fel egy igazi talentumot. Egy kézirat van nálam: Az ember tragédiája . Faust féle drámai compositió, de teljesen maga lábán jár. Hatalmas gondolatokkal teljes. Első tehetség Petőfi óta, ki egészen önálló irányt mutat. Kár, hogy verselni nem tud jól, nyelve sem ment hibáktól. (...) Mily jól esik ez örökös majmolás után egy kevés eredeti hang!” (AJÖM XVll. 574-575.)  

Az alaphangot és érvelést megismételte Arany János a szerzőhöz intézett 1861. szeptember 12-i levelében, amelynek néhány mondata szinte szállóigévé vált: „Az »Ember Tragoediája« úgy conceptióban, mint compositióban igen jeles mű. Csak itt-ott a verselésben - meg a nyelvben találok némi nehézkességet, különösen a lyrai részek nem eléggé zengők. De igy is, a mint van, egy kevés külsimítással irodalmunk legjelesb termékei közt foglalhat az helyet. (...) Fogadja leghőbb üdvözletemet a gyönyörért, melyet nekem műve által okozott, a fényért, melyre költészetünket derítni hivatva van!” (MÖM II. 1001., AJÖM XVII. 579. - Madách a levelet szó szerint lemásolta és elküldte a Tragédia első olvasójának, Szontagh Pál barátjának, 1861. szeptember 19-én, l. MÖM II. 994-995.!). Ami a kritikai alapvetést, az „úgy conceptióban, mint compositióban” megállapítást illeti, a mai irodalomtörténet Aranyt igazolhatja és kritikai kiadásunk Tárgyi magyarázatok alfejezete ezt szemlélteti is: a Tragédia eredetisége nem a részletek újszerűségében és nagyszerűségében rejlett, hanem abban, ahogyan Madách a sokféle ismert adat, előkép, sőt olykor irodalmi-művelődési közhely halmazából egyéni világlátású műalkotást alkotott.  

Amint a Kiadástörténet nél említettük, Arany János - a kiadandó mű értékeit szemléltetendő - 1861. október 31-én a KisfT-ban az I-IV. szín javítatlan szövegét olvasta fel. A felolvasás hatásáról - jelenlegi ismereteink szerint - több egykorú dokumentummal rendelkezünk (vö. Praznovszky 1998 92-93.!). Maga a felolvasó így emlékezett 1862. március 27-én, a Madách székfoglalóját bevezető üdvözlő beszédében: „Oh, emlékszem én, s mindenkor édesen fogok emlékezni a napra, midőn ama nevezetes műnek, az Ember tragédiájának, habár csupán töredékeit olvasva Önök előtt, majd örvendő meglepetés, majd lelkesült csodálkozás, itt javalló elégültség, ott elmélyedő figyelem, mindenütt pedig folytonos, fokozatos érdek kifejezését láttam a hallgatók arcain.” (AJÖM XIII. 337.)  

A másik tudósító Csengery Antal volt, a hajdani centralista elvbarát, aki Erdélyi Jánost Madách reformkori múltjára is emlékeztette: „A napokban igen derék művet olvastak fel a Kisfaludy-társaságban. »Az ember tragoediája « Madách Imrétől, a mi hajdani »Timon«-unktól. E név alatt írt volt rég igen jó czikkeket a P[esti]. Hirlapban. Az ember tragoediája byroni conceptio shakespeareileg kivéve. Roppant erő az egészben és a részletekben egyaránt; csak a verselés gyönge. Ezen igazgat Arany, a hol lehet.” (Levele Erdélyi Jánoshoz, Pest 1861. november 2. ErdLev II. 282.)  

Madáchot hárman tudósították a felolvasás sikeréről. Arany János november 5-én írt Sztregovára: „Ultima 8bris [okt. 31-én] felolvastam a tragédia 4 első jelenetét a Kisf[aludy]. társaságban. Ha láttad volna, egy Eötvös, Csengeri stb. hogyan kiáltott fel - csupán a localis szépségeknél is - ez gyönyörű! igen szép! stb. Győztünk, barátom, eddig győztünk és fogunk ezután is.” (MÖM II. 1014., AJÖM XVII. 616. Ezután a levélben tkp. megismételte szeptember 12-i értékelését a műről.)  

Bérczy Károly ekkor még nem volt a KisfT tagja; Madáchcsal egyidőben, 1862. január 30-án választották meg (vö. Kéky 1936 124.!). Így a felolvasáson sem vett részt, de a sikerről értesült: „Minap este a casinóban kandalló körűl ülvén többen, Csengery Antal nem győzött elég dicséretet halmozni az »Ember tragoediájára«, melyet Fausttal és Manfreddel helyezett párvonalba.” (Levele Madách Imréhez, Pest 1861. november 5. - MÖM II. 1026.)  

Nagy Iván szintén nem vett részt a felolvasó ülésen, értesüléseit másodkézből szerezte: „...Toldy Fer[enctől]. és Gregus[s] Ágosttól [ekkor a KisfT titkára] hallottam a magasztalást; az előbbi roppant elragadtatással s valóban a nemzeti irodalom iránti igaz ügyszeretetével, mellyet tőle eltagadnunk nem lehetett, nyilatkozott róla. Elmondta, hogy a Kisfaludy társaság azon gyűlése lángoló örömmel és a meglepőt, nagyszerűt követni szokott ámulattal hallgatta azon néhány jelenetet, mellyet belőle Arany felolvasott - és olly benyomást tett az a jelen voltakra, hogy utánna Szász Károlynak kellvén (előre tett bejelentés szerint) felolvasást tartania, ez azzal fogott felolvasásához, hogy kijelenté, miszerint ő olly ritka, drága és fenséges csemege megízlelése után, millyen a Te tragoediád volt, restelli olvasni az ő költeményét, főleg azon pillanatban, mert éreznie kell ama nagyszerűnek hatása után az ő - úgymond - különben is középszerű költeményének [ A kis Ilonka emlékezete c. versfüzér] mutatványainak gyengeségét és elhangzását. Toldy azt is mondta még, hogy müved német vagy egyéb nyelvre is lefordítva (mi okvetlen meg fog történni) biztosan világ hirűvé váland, és epochát fog csinálni a világirodalomban. Szóval pedig szerinte Vörösmarty az első, most Te vagy a m[agyar]. irodalom második fényes csillaga. - Gregusstól is hasonló magasztalásokat hallottam. Szerinte a Te müved kerekded, egész, és olly remekül kivéve, hogy ebben Faustot meghaladta stb. S ő is szintén világ hírűségét jósolja.” (Levele Madách Imréhez, Pest 1861. november. - MÖM II. 1111.)  

Az irodalmi recepció e sajátos szakaszának számbavétele azért is fontos a Tragédia esetében, mert az így véleményt nyilvánítók egy része Madách életében nem írt kritikát a műről, és így alfejezetünk Értékelő bírálatok c. passzusában (685-694.) értelemszerűen nem szerepelnek.  

Magyarország, 1861. okt. 12. Greguss Ágost titkár jelentése a KisfT okt. 10-i, rendkívüli üléséről: „A pártolóknak járó hatvanívnyi könyvilletménybe »Az ember tragoediája« cimü eredeti mű felvétele határoztatott. Szerzője nincs megnevezve.”  

Magyar Sajtó, 1861. okt. 12. Pesti Napló, 1861. okt. 12. Sürgöny, 1861. okt. 13. SzF, 1861. okt. 17. a titkári jelentés átvétele  

Hölgyfutár, 1861. nov. 2. „Egy irótársunktól” szerzett értesülés az „eredeti szomorújáték”-nak nevezett Tragédia „nagy irodalmi becsé”-ről; ismeretlen szerzője kezdő lehet, miután kézirata helyesírási hibákkal van tele.” Reménykedik, hogy a „mű szinpadra kerül.”  

Sürgöny, 1861. nov. 3. Greguss Ágost titkári jelentése a KisfT okt. 31-i üléséről: megismétli az illetménypéldányi megjelentetést, miután Arany az ülésen mutatványt olvasott fel a Tragédiából.  

Hölgyfutár, 1861. nov. 5. Magyarorszag, 1861. nov. 6. a titkári jelentés átvétele  

SzF, 1861. nov. 6. Arany János glosszája vitatkozik a Hölgyfutár nov. 2-i hírével: a kézirat helyesírása „még sem oly képtelenül rossz”, továbbá ironizál a színpadi bemutathatóságon: „...vajon Dante »Isteni komédiája« mint bohózat nem buknék-e meg a budai népszínházban?” Vö. AJÖM XII. 52-53. (főszöveg), 393. (jegyzet)!  

SzF, 1861. nov. 14.: a titkári jelentés átvétele a KisfT 1861. okt. 31-i üléséről  

VU, 1861. dec. 1.: az illetménypéldányi megjelentetés megerősítése; a Tragédia „ismeretlen szerzőtől írt jeles mű”  

SzF, 1861. dec. 5.: Greguss Ágost titkári jelentése a KisfT nov. 28-i üléséről, amelyen Arany újabb részleteket olvasott fel a sajtó alatt lévő műből; az „egy pár hét alatt a pártolók kezében lesz.”  

Családi Kör, 1861. dec. 8.: „8-10 nap mulva” megjelenik az ismeretlen szerzőjű „jeles drámai költemény"’.  

Magyarország, 1861. dec. 31.: Greguss Ágost titkári jelentése a KisfT dec. 28-i üléséről, az illetménykötet „az uj év első napjaiban fog szétküldöztetni...”  

Pesti Napló, 1861. dec. 31. Magyar Sajtó, 1862. jan .l. a titkári jelentés átvétele  

Pesti Hölgy-Divatlap, 1862. jan. 1.; értesüléseket keverő hír a szerző nevének első említésével: „Madách Imre, kinek »Az ember tragoediája« című művéről annyi dicséretest írtak a lapok, legközelebb egy új drámával fogja gazdagítani irodalmunkat.”  

Hölgyfutár, 1862. jan. 2. SzF, 1862. jan. 2. Nefelejts, 1862. jan. 5. VU, 1862. jan. 5. a titkári jelentés átvétele  

Divatcsarnok, 1862. jan. 14. Magyarország, 1862. jan. 14. Pesti Napló, 1862. jan. 14. Hölgyfutár, 1862. jan. 16. bővebb ismertetését is ígérve  

Sürgöny, 1862. jan. 16.: szintén „tüzetes ismertetést” ígér, a Tragédiá t először nevezi „a magyar irodalom »Faust«-já”-nak.  

SzF, 1862. jan. 16. (Vö. AJÖM XIII. 257.!)  

Pester Lloyd, 1862. jan. 17.: a Sürgöny előző napi minősítésével („der »Faust« der ungarischen Literatur”), először német címmel: „Die Tragödie des Menschen”  

Családi Kör, 1862. jan. 19.: bővebb ismertetést ígérve, a kiadásért megdicséri a kispénzű KisfT-ot.  

Napkelet, 1862. jan. 19.: visszatérő elemzést ígér a „magyar Faust” elnevezésről.  

Nefelejts, 1862. jan. 19.: ismét a „magyar irodalom »Faustja« megjelent” minősítés  

Gombostű, 1862. jan. 22.: későbbi tüzetes ismertetést ígér.  

Hölgyfutár, 1862. jan. 30.: a Sürgöny névtelen „újdondásza” megismétli, hogy ő használta először a Tragédiá ra a „magyar Faust” minősítést.  

SzF, 1862. jan. 30.: az Új könyvek c. rovatban, bolti ára nincs.  

Pesti Hölgy-Divatlap, 1862. febr. 1.: a KisfT febr. 6-án esedékes nyilvános nagygyűlését hírlelve nehezményezi, hogy pártoló tagság nélkül a Tragédia nem olvasható, lévén illetménykötet.  

Divatcsarnok, 1862. febr. 11.: a megjelenés „valóságos irodalmi esemény"’, szerzője „nagy költő”.  

Nővilág, 1862. febr. 13.: ugyanazon számban két, egymondatos hír, a Tragédia KisfT-i illetménykötetként való megjelenésről, illetve Madách KisfT-i taggá választásáról  

Magyar Tudományos Értekező, 1863. febr.: Aigner Lajos könyvészeti összeállításában az 1861. évi könyvtermésről  

KisfTÉ ÚjF 1. kötet, 1860/62-1862/63. 69., a Társaság 1861 és 1863 közötti kiadványai sorában: „3. Az ember tragédiája Madách Imrétől. Pest. 1861.”  

Koszorú, 1863. ápr. 26.: Magyaróvárra küldött szerkesztői üzenet, az 1861. és 1862. évek illetménypéldányainak felsorolásában, az előbbi évnél: „Ember tragédiája” (Vö. AJÖM XIII. 267.!)  

Koszorú, 1863. márc. 22.: az Új könyvek c. rovatban, az 1 forint 80 krajcár bolti ár közlésével  

VU, 1863. ápr. 5.: a Megjelent új könyvek c. rovatban, a bolti ár közlésével; a „Kiállítása az előzőnél sokkal díszesebb” megjegyzéssel  

[Vajda János]: Nővilág, 1862. jan. 20. 29-30. - Recenziós példány híján csak belelapozás, ám annak alapján is „az egyik legjelentősb műve az utóbbi évtizednek”; „első eset, hogy magyar iró felülemelkedve a szűk speciális magyar élet nézleten, az egyetemes magas világnézpontra állva, általános érdekü műben, az összes emberiség életkérdéseivel, a végtelenség eszméjével foglalkozzék”. A világirodalomban is ritka, ilyen tárgyú remekművek „után e mű nem épen gyönge utánzásnak tünik föl.” Drámai hatás és költőiség dolgában messze elmarad a Faust tól amelyhez rögtön hasonlították. Az álom „epikai fogás”; inkább „dialogizált eposz”, mintsem drámai költemény. Hiányolja a szereplők „egyénítő jellemzés”-ét: „Mindenütt a szerző maga politizál, bölcseleg...” Legjobb „festés” a londoni színben, legerősebb „politika-bölcseleti felfogás” a IV-V. színben, leggyöngébb „a paradicsom elvesztése ábrázolásában.” A magyar irodalom jelenéhez képest így is „valóságos jótékony tisztító villámként hat” és „Madách, mint talentum, beláthatlan magasságban áll” a Nemzeti Színház frázisos drámaszerzői fölött.  

A[dolf]. D[ux].: Az ember tragédiája (Die Tragödie desMenschen), Pestet Lloyd, 1862. 21. sz. jan. 26.; 27. sz. febr. 2.; 33. sz. febr. 9. - Noha a sajtó a magyar Faust nak nevezi a művet, az lényegében különbözik Goethe művétől és a többi faustiádától, és csak annyiban közösek, hogy az emberi lélek alapkérdéseit ábrázolják. Ádám az emberiséget reprezentálja, aki mindig új történelmi alakot ölt. Ismerteti - saját fordításszemelvényeivel (ezeket 1. a Fordítások alfejezetben! ) - a cselekményt. A mű középpontjának a londoni színt, a jelenkor sokszínű ábrázolását tartja. A Faust -párhuzamokat itt is felvonultatja. A szituáció és alakpárhuzamokon túl hasonlóságot lát abban is, hogy Madách szintén világos és pontos dikcióval él. Erősebbnek látja Madáchnak a kompozícióban megnyilvánuló reflexió sajátosságait, mint poétai képességeit, ezt az Úr és Ádám viszonyával szemlélteti. Szemben a patrióta beállítottságú magyar irodalommal, Madách egyetemes szerző. Műve mégis hazafias tettnek számít: abban a harcban, amelyet az Arany szerkesztette SzF folytat a nemzetieskedő dilettantizmus ellen.  

[Ismeretlen]: Egy hét története, - jan. 29-kén , Családi Kör, 1862. 5. sz. febr. 2. 74-76., a tárcarovatban. - A Tragédia „egy ujdonság, mely fölér egy hét történetével,” általános beszédtéma Pesten. Az igénytelen kötet a magyar irodalomban párját ritkító, halhatatlan, a világirodalomban is számottevő művet tett közzé. A Toldi után a KisfT a második nagy költőt avatja. Felidézi emlékeit az országgyűlésben szónokló Madáchról. A továbbiakban - bő idézetekkel - ismerteti a Tragédia cselekményét, kifelejtve a XIII. színt.  

Greguss Ágost: Titoknoki jelentés a[Kisfaludy]társaság történeteiről s munkálkodásáról az utolsó közülés óta , Magyarország, 1862. 31. sz. febr. 7. 2-3. - A jelentésbe szőtte bele véleményét a kiadott műről, amelynek a Toldi val való hasonlóságát ő is kiemelte a társaság történetében. A Tragédiá t megjelenése óta a Faust hoz és Milton Az elveszett paradicsom ához hasonlítják.  

A nagyívű szerkezet nem lett akadálya „a drámai egyénités szokatlan erejé”- nek, a mű „csupa jelkép, és mégis élet; csupa elvonás, és mégis költészet.” A legfőbb jóra törekvő, szabadságra vágyó ember ismételt kudarcai a történelemben „nem annyira egyetemes történelmi, hanem egyéni lélektani következetesség szerint váltogatják egymást”, azaz Ádám a históriát, amelynek folytonos fejlődése az emberiség hivatása, mint „a Lucifer karján haladó ember látja.” Ezért a mű a hívő embert nem tántorítja el. Az ember korlátolt: „vagy az istentől, vagy Lucifertől kell függnie; (...) eljátszott lelki nyugalmát csak úgy nyeri vissza, ha szent bizalommal ismét az isten gondviselése alá bocsátkozik.” (A ütoknoki jelentést azonos szöveggel ugyanaznap a Magyar Sajtó, a Pesti Napló szintén közölte. Utánközlés: Divatcsarnok, 1862. febr. 11.; SzF, 1862. febr. 20.; KisfTÉ ÚjF I. (186⁰/2 - 186²/3), Pest 1868. 25-27. A textust l. még: AJÖM XI. 775- 776.! Vö. Kántor 1966 15-18. és Horváth 1989 533-534.!  

[Vajda János]: A jutalomtűzésekről, Nővilág, 1862. febr. 10. 60. (VJÖM Vll. 232.) - A Karátsonyi-díjra minden kinyomtatott vagy színpadon előadott mű is versenyezhessen. Most a Tragédia sem nevezhetne, pedig: „Ez bizonnyal egy félember élet

 [!]

[sic!]

tanulmánya, s maga a kidolgozás is legalább pár évet vett igénybe, holott szerző kizárólag e művének szentelhetné idejét.” „Madách műve egy szép üstökös, mely azt [ti. a pályázatok színvonal-emelkedését] előjelezi.”  

Szász Károly: Az ember tragédiája . SzF, 1862.1. félév, 15. sz. febr. 13. 228-231.; 16. sz. febr. 20. 244-246.; 17. sz. febr. 27. 260-262.; 18. sz. márc. 6. 275-277.; 19. sz. márc. 13. 293-295.; 20. sz. márc. 20. 308- 310.; 21. sz. márc. 27. 324-326.; 22. sz. ápr. 3. 339-342, a Belirodalom- rovatban - A művet „költői irodalmunk igen nagy nyereségének, s átalában feltűnő jelenségnek” tartja. A magyar literatúrában sokan kezelik ügyesen a formákat, de igen kevés alkotás van, „mely mély gondolkodás eredménye.” Kitér a drámai költemény műfaji jellemzésére (példái: Goethe Faust ja, Byron Manfred je, Shelleytől a Beatrice Cenci ), a különbséget a romantikus dramaturgiától „a szerkezet szabadságá”-ban látja. A Tragédia világirodalmi értékű: „hatalmasan van kigondolva, gyöngébben megalkotva”; az előbbiben a Faust ot is felülmúlja. Elemzi a cselekményt a koncepció nézőpontjából, bő szövegidézetekkel. A befejezés nyitott: „...a tragédiának vége van, hogy a tragédia megkezdődjék.” Madách műve „az emberi szellem legmélyebb megoldásu kérdései körül forog”, vallási, filozófiai és etikai értelemben is. A történeti Ádám ábrázolásában „az egyén viszonya az egészhez” „nagyszerű eszméje” valósul meg. A tragikai erőt az ábrándokért vagy téveszmékért folytatott küzdése adja, ebből az álomkeret sem von le semmit. Sikerült Ádámot, „a typus-embert minden időkorokon át hiven s változatosan festeni”, jellemfejlődését tapasztalatainak gyarapodása adja. Szerelmeinek rajza költői. Éva egyénítése néhol gyengébb, a XI. szín zárószavai például nem illenek London Évájához. Itt „szegény, erényes munkás nőt” látna szívesebben. Lucifernél az egyénítés csaknem teljesen hiányzik: „elejétől végig csak eszme - hideg és rideg...”; jobb az I. és a XV. színben. Az ördög félelme a széptől és a kereszttől (V., VI., XI.) „annyira közönséges és néptudalmi, hogy már alig nevezhetjük jellemzetesnek.” A mellékszereplők közül Kimón és a népbeliek, Péter apostol, Helena, az Udvaronc és a londoni szín karakterfiguráit emeli ki. Hibául rója fel viszont Éva okoskodását a II. színben, Lucifer és Ádám egy-egy kizökkenését a IV. színben, Ádám-Danton szónoklata banális. Következetlen a Cigányasszony szerepe, a XII. színben Ádám túl gyorsan, tapasztalatok nélkül ábrándul ki, a XIV. színben Lucifer tőle szokatlanul dicséri „a nélkülözés szülte erényöket” az antik história nagyjainak, és „szinte lelkesül a kereszt első hőséért”, Hunyadiért. A kisebb hibák ellenére vitatkozik a Nővilág kritikusával, „hogy Ádám s Évája sem nőheti határozott alakká ki magát...” Noha nincs színpadra szánva, a Tragédia stílusa „legtöbbnyire drámai.” A bíráló szembenézett a világirodalmi hasonlításokkal is. Az elveszett paradicsom mal „csak annyi a közösség, mennyit mindkét költő a bibliából s az eset átalános bölcselmi felfogásából merített.” A Faust tal indokoltabb az egybevetés: a műfaj, a szereplők egy része, sőt az alapeszme vonatkozásában egyaránt. A különbségeket az irodalmi alapanyagban (ott mondai, itt bibliai) fedezi fel, valamint abban, hogy amíg Goethe tökéletesen megoldotta „az egyén határain belül lehető legtöbb oldalú tüköre az átalánosnak” vállalt feladatát, addig Madách, aki „az egyén rajzát bele olvasztotta s alárendelte az ember átalános rajzának”, „eszmei magasságának alatta maradt költői erejével...” {A Faust második részénél viszont a Tragédiá t tartja többre.) Egybeveti a három főszereplőt a két műben. A részletekben olykor tagadhatatlan a Goethe-hatás. Szemléltetésül az I. és a X-XIII. színből hoz példákat. A Tragédiá ból hiányzik „a költészet csodabája”, és így „csaknem megindulás nélkül” olvasható, míg a Faust (recenzens szerint) a „világirodalomnak már vitatáson felül álló legelső remekműve.” Madáchra voksol viszont a XV. szín és a Faust első részének befejezését összehasonlítva. A Faust azonban (második részét is tekintve) teljesebb, a Tragédiá ból hiányolja a rabszolgaság, a feudalizmus, a reformáció képeit. Elhárítja a vég néküli hasonlítgatás módszerét (Byron: Heaven and Earth , Kain , Manfred , Shakespeare: Hamlet ). Közeli párhuzamnak érzi viszont Victor Hugo Századok legendája „nagyszerű rege-cyclus”-át. - Szász Károly a bírálatot átdolgozva, kibővítve utóbb könyv alakban is megjelentette: Győr 1889. Erre a kritikára reagált a szerző is, amikor az itt megjelölt két passzuson túlmenően is a „homályos helyek” kijelölését kérte: „Az »Ember tragédiájáról« eddig tudtomra megjelent ismertetések és birálatok között csak a tied volt birálat, ha a jóakaró szava a biró szigorát jóval túl is zengte benne.” ( Levele Szász Károlyhoz, Alsósztregova 1862. szeptember 12. - MÖM II. 945.) Maga a megrendelő. Arany szerkesztő egyébként nem volt elégedett a bírálattal. „Nem vagyok vele (a bírálattal) megelégedve sokhelyt, különösen a felfogást hiányosnak tartom...” - írta Madáchnak február 13-án, az első közlemény megjelenése napján, de persze az egész recenzió ismeretében (MÖM II. 1020.). (Vö. Kántor 1966 19-21. és Horváth 1989 534-535.!)  

Reviczky Szevér: Az ember tragédiája , Gombostű, 1862. 18. sz. márc. 1. 550-553. h.; 19. sz. márc. 5. 585-587. h.; 20. sz. márc. 8. 617-621. h.; 21. sz. márc. 12. 648-651. h.; 22. sz. márc. 15. 684-686. h., az Irodalmi kistükör-rovatban. - A másodlagossá vált líra és a meddő drámai kísérletek után Madách műve oly „gazdag kárpótlást nyújt egyszerre”, hogy „az elolvasott, áttanulmányozott mesteri mű impressiói” meg-megakadályozzák a tárgyilagos, elemző bírálatot. A Tragédia éppúgy „jelmáglya”, mint annak idején a KisfT által gondozott Toldi volt. A lap hölgyolvasói számára bő idézetekkel ismerteti az I-VII. színt, a továbbiakra azonban csak utal, hogy az olvasás iránti vágyat ezáltal is élessze. Törést lát a mű szerkezetében a XII. szín (amelyet ő az angol XVI-XVII. század ábrázolásának nevez) és „a természettudósok állitotta napkiizzás kora” között, itt megszakad az egyén a társadalom, az egyén és a történelem kapcsolata, helyébe „a jósihlettség szentjánosszerü ábrándja” lép, és csak az Úr zárószavaival köt vissza a történelem tragikumot hordozó végigéléséhez. Az eszmegazdagsághoz „egyszerü, tiszta versalkat” járul. A mű méltó büszkeségünk tárgya lehet Goethe és Lenau Faust ja vagy kivált Byron Don Juan ja mellé állítva. A Tragédiá t nem érzi pesszimistának: említett hibája ellenére és többszöri átolvasás után is „nem a csüggedtség, de az alapos előretörekvési remények jogosultságát látjuk az emberiség s annak egyes tagjai működési körében.”  

Arany János: Egy üdvözlő szó , SzF, 1862. I. félév, 26. sz. máj. 1. 401- 402. Elhangzott a KisfT 1862. március 27-i ülésén, Madách Imre székfoglalója előtt, a szokásnak megfelelően az új tag bemutatásaként. - Felidézte az október 31-i felolvasás hatását, hiszen „úgyszólván felelősséget, erkölcsi szolidaritást vállaltam vala a sükerre nézve...” A megjelent mű igazolta döntését-döntésüket, mégha a „világirodalmi jelességek mellett netalán érezzük, látjuk is fogyatkozásait.” Egy kérdésre tért ki, „mely inkább magán körben, mint sajtó útján felőle olykor nyilvánult: hogy t[tudni]. i[llik] e mű nagy mértékben pessimista világnézet kifejezője.” Tagadja általában (Byron példájával), hogy a pesszimizmus gátja lenne a költészetnek; a Tragédiá ban viszont azt, hogy a Lucifer mutatta „sötét álomképek tárgyilag is egyeznek a világtörténettel”: „Ez nem a szerző pessimismusa: ez magából a szerkezetből foly így.” - Egykorú utánközlése: VU, 1862. 21. sz. máj. 25. 241-242. (egy Madáchot arcképpel bemutató cikk keretében); részleges utánközlése: Emich Gusztáv Nagy Képes Naptára 1869. évre , szerk. Szokoly Viktor és Vadnay Károly, Pest 1862. 3. (szintén Madách fametszetes arcképével Rusz Károlyról) A szöveg az AJÖM-ben kétszer is megjelent: XI. 369-371. (főszöveg), 774-780. (jegyzet), ül. XIII. 337-338. (főszöveg), 575. (jegyzet) (Vö. Kántor 1966 13-14. és Horváth 1989 533.!)  

Zilahy Károly: „Az ember tragédiájá”-ról (Levéltöredék.) , Kritikai Lapok, 1862. 7. sz. jún. 1. 177-180. - „Tetszik” Madách jelentkezése a kritikusnak, mert „irodalmunk egy tapasztalásokon megszűrt, mélyen gondolkodó fővel gyarapodott”, mert a szerző „nem a nyegleség és pajtáskodás tolvajlámpájával, hanem a hivatás és becsületes önérzés napsugara alatt jelenik meg.” E ponton túl azonban „e munka mint költemény nem ér semmit, és mint drámai költemény még kevesebbet.” Kifogásolja, hogy „minden személyben csak Madách beszél”; szóvá teszi a mű anakronizmusait; az Arany bevezetésében említett luciferi nézőpont „a benyomás összegé”-vel és a mű címével ellentétben állnak. Véleményét nem az Aranynyal és az irodalmi testületekkel való szembenállás motiválja, de a Tragédiá t, sok helyütt gyenge Faust -másolatnak tartja, és külön is szót emel Szász Károly értékelése ellen, hogy a koncepció kérdésében Madách felülmúlta Goethét is. - Megjelent még egyszer: Zilahy 1866. II. 235-241. (Vö. Kántor 1966 25-27. és Horváth 1989 534-535.!)  

Szász Károly: Egy szó, Zilahy Károly ur „levéltöredékére” , Kritikai Lapok, 1862. 9. sz. júl. 1. 232. - Visszautasítja Zilahy utalásait korábbi, másokat érintő értékeléseire, a Faust - Tragédia egybevetés passzusát viszont Z. K. figyelmetlenül olvasta. (Riedl Szende szerkesztői megjegyzésével, aki méltányosságból közölte e választ, de elhatárolódik a személyeskedésektől.)  

Kronosz: Olvasó-asztal. Észrevételek az Ember tragédiájából , Nefelejts, 1862. 14. sz. júl. 6. 167-169.; 15. sz. júl. 13. 180-181.; 16. sz. júl. 20. 192-194.; 17. sz. júl. 27. 204-205.; 18. sz. aug. 3. 215-217. - A vallásos keretszínek csak „rámázat”-ot alkotnak, de a természet és a társadalom ilyen, „az erkölcsi és anyagi sülyedtség tragikai czéljához” irányt vett mű szerzője „sem költő sem philosoph, legkevésbbé pedig vallásos ember.” „A lázadó szellem” eddigi művei (Lamartine, a fiatal Goethe, Milton, Byron, Foscolo; nálunk Kölcsey Vanitatum vanitás a és Eötvös A karthausi ja) sem merészkedtek odáig, „hogy az ember elvont fogalmának, ugyszólva az emberiség eszméjének Tragédiáját adják.” Szemben azokkal, akik szerint Madách blazírtokat szórakoztató luciferiádát akart írni és azokkal, akik az álomkerettel mentegetik a szerzőt, szerinte átélt, megérlelt élmények hatása alatt dolgozott, s így „legfölebb is az iró tragédiája s tragédiája mindazoknak, kik vele egyformán gondolkoznak.” Hiányolja - Goethe Faust jával egybevetve - a keresztény vallásban megnyugvás jelenetét (Hippia megtérése szerinte odavetett), mint ahogyan a történeti forrásokból is csak a negatívumokat emelte ki. Noha a szerző hiszi és vallja az eszmék örök voltát, művében ez ellen dolgozik, amit bírálója a XII. színben megidézett négy történelmi személyiség jelenlétével szemléltet. A mű fő motívuma „a társadalommah elégedetlenség”, holott a létező társadalom (fejlődése révén) „a legjobb társadalom”. (Jó példái között szerepel III. Napóleon, az orosz cár reformpolitikája és az USA déli államainak „véghetlen liberalitássa” is.) A szerző természettudományos műveltsége hasonló irányú, az eszkimószín pedig „a legnevetségesebb valami.” Az írók ábrázolják az ördögöt, „de nem adják ördög-kézbe az emberi értelmet és szivet.” A mű népszerűsége onnan van, hogy a közönség (a magyarkodó irodalom hatására) elvesztette igazi értékítélő képességét, de ki van éhezve az igazságot hirdető művekre, és ezt ráadásul a KásfT hitelesítette. Mivel azonban Madách „philosofiája oly kevéssé emberi mint keresztény”, nem alkalmas vigasztalást nyújtani a keresőknek. Kivétel a „mesterileg kezelt” nőábrázolás. A nyelv nehézkes, a verselés gyenge, hiányzik a költőiség. A részletes ismertetés során hasonló szellemben bírál: kifogásolja, hogy „az Isten egy penzióba küldött főúrhoz hasonlit” (I. szín) , hogy magára hagyta az embert (II.) , hogy a tömeg igenis igényli az urat maga fölött (IV.) , hogy hiányzik Miltiádész hazaszeretete (V.) . Péter apostol méltatlan statiszta (VI.) , Tankréd drámai alakja nincs kibontva (VII.) . A legsikerültebbnek a párizsi, a legkevésbé sikerültnek a londoni színt tartja; ez utóbbi helyen még a Faust hoz folyamodás sem segít a szerzőn. A XII-XIV. szín komikumba fullad.  

Madách mentségéül szolgálhat némileg a XV. szín, az itteni motívumokat azonban nem tudta hatásosan összefogni. Javaslata: a szerző „mondjon fel a Luczifer-barátsággal...”  

Zilahy Károly: Haragos válaszra szelid felelet , Kritikai Lapok, 1862. 11. sz. aug. 1. 277-280.(Válasz Szász Károly júl. 1-jén közölt reflexiójára) - Folytatva többéves vitáikat, Zilahy megismétli kifogásait a Tragédiá t a Faust fölé helyező koncepcionális kérdésben, és hozzáteszi („az egész romanticizmussal szembeállva”) az egyénítés alárendelésének vádját. - Kötetben: Zilahy 1866 11. 242-248.  

Erdélyi János: Az ember tragoediája , Magyarország, 1862. 197. sz. aug. 28.; 198. sz. aug. 29.; 199. sz. aug. 30. (mindenütt a 2-3. oldalon); 201. sz. szept. 2. 2.; 202. sz. szept. 3. 2-3. (végig a tárca-rovatban) - A romantika széttörte a hármas egység követelményét, és megalkotta „a határtalanság költészeté”-t. Itt „a képzelődés szépsége egyúttal a dolog költői igazsága.” Ha azonban „oly tárgyakban fog tetszés szerinti alkotásokhoz a képzelem, a melyek egykor a valódiság világába lépendők, minők az emberi élet, társadalom és erkölcsök fejlődése”, a szándék visszájára fordulhat, az író „komolyság helyett idétlen tréfát, morál helyett pamphletet, tragoedia helyett comoediát” állíthat elő. Összefogottan, viszonylag kevés idézettel ismerteti Madách művét, amely „nagy nyereségül mutatkozik drámaszegény irodalmunkban,” „tartalmában egész vallás-politikai kincses ház, úgy formájában igen sok eltanulni valót rejt” - így tüzetes elemzésre érdemes. A Tragédia a „mysteriumok sorába esik”; „az emberiségnek, mint nagy erkölcsi személynek életét” ábrázolja. A jellemzőnek vélt színek kiválasztásában Madách „inkább bölcselői, mint költészi utón járt el.” így lesz Ádám „fogalom ember”, aki egyetemességéből (...) csak félig lép ki, és sehol sem bocsátkozik a valóságba egészen, hogy kiteljesedett egyénné erősödnék...” A mű „eszmeburka” (a III. és a XIV. szín összevetéséből vezeti le ) „az ember egyénisége isten és Luczifer között: fejlése pedig ama rengeteg pálya, mely a szabad s önérző személyiségre ébredt állapottól (...) a phalanster elkényszeritett alakjain keresztül a zordon éjszak elkényszeredett eszkimójáig terjed.” A Tragédia „alapeszméje Lucziferben van megtestesülve, az indokok tőle származva, és a történelemből leginkább (...) az embervilági történelemnek ördögi része.” A „bölcsészi tartalom” primátusából következik, hogy „Az Ember Tragédiáját a részek szerencséje magasztositja”. Kifogásolja a Pháraó alakját, amely nem történeti és nem bibliai, de nem tartja következetesnek „az egyéniség szétmállásá”-nak ábrázolását sem a VI. színtől kezdve Ádám alakváltozásaiban. A falansztert mint „a költészet megtámadását” utasítja el, „mi aztán nem az ember, hanem az eszme tragoediája,” a pozitivizmus győzelme a költő-próféták felett. A XIV. szín végén pedig „nincs is egyéb hátra, mint végkövetkeztetésül kimondani, hogy »Az Ember Tragoediája« elhibázott czím e helyett: Az Ördög Comoediája.” A zárómondat bizalom- fogalma „kevesebb, mint a szeretet, tehát kevesebb, mint a keresztyén vallás nagy parancsa.” Ez „a megnyugvás kultusza, de a melyben főalkatrész a fatalismus.” A mű költői szépségekkel teljes, ám koncepciója nem eredeti, hanem a Faust ra megy vissza, amely mellé állítani a Tragédiá t, mint Szász Károly tette, „hazai önérzetnek elég, nemzeti hiúságnak sok, kritikai igazságszolgáltatásnak kevés.” - A kritikára ismerjük Madách válaszait is. Szász Károlynak írott, 1862. szeptember 12-i levelében a szerző - még csak az első két közlemény ismeretében - így minősítette: „.- úgy látom az inkább bölcsészeti tanúlmány, mint aestheticai birálat lesz.” (MÖM II. 945.) Ugyanaznap vagy másnap kaphatta kézhez a kritika 3-5. részét („czikkeidet csak az imént vehettem”), szeptember 13-án ugyanis levelet írt - a teljes bírálatról - Erdélyinek, akit még pesti egyetemi éveiből, az Ifjú Magyarország köreiből ismert. Ebben megvédte a IV. színt , a Pháraó kiválasztását („csak egyet a számtalan Pháraó közül”), indokolta kora természettudományos nézeteivel az eszkimószínt. Hosszabban írt a XII. színről, a falanszterjelenetről . Nem a szocialisztikus eszmék kigúnyolása volt az írói szándék. Ennek kapcsán megfogalmazta az alapeszmét (ami jól megfeleltethető a Keletkezéstörténet ben említett eszmecsírának, a rájegyzésnek a Szontagh Pálnak írt, 1857. február 7-i verses levélben): „Egész művem alap eszméje az akar lenni, hogy a mint az ember istentől el szakad s ön erejére támaszkodva cselekedni kezd: Az emberiség lég nagyobb s leg szentebb eszméin végig egymásután cselekszi ezt. Igaz, hogy mindenütt megbukik s megbuktatója mindenütt egy gyönge, mi az emberi természet lég bensőbb lényében rejlik, mellyet le vetni nem bir, (ez volna csekély nézetem szerint a tragikum) de bár kétségbe esve azt tartja, hogy eddig tett kísérlete el vesztegetett erő fogyasztás volt, azért mégis fejlődése mindég előbbre s előbbre ment, az emberiség haladt, ha a küzdő egyén nem vette is észre, s azon emberi gyöngét, mellyet saját maga le győzni nem bir, az isteni gondviselő vezérlő keze pótolja, mire az utólsó jelenet »küzdj és bizzál«ja vonatkozik. (...) Inkább irtam legyen rosz »Ember tragédiáját « mellyben nagy s szent eszméket nem sikerűlt érvényre hoznom, mint jó Ördögi komédiát, mellyben azokat nevetségessé tettem.” (MÖM II. 877. és ErdLev II. 298.) - Erdélyi kritikája többször megjelent, így Pályák és pálmák c. kötetében (Bp. 1886. 440-487.). (Vö. Kántor 1966 22-25. és Horváth 1989 535-536.!) Legutóbbi kritikai igényű kiadását l. Erdélyi 1991 382-405 (főszöveg), 599-600. (jegyzet).!  

Arany János, akinek személyes és eszmei érdekeltségét Az ember tragédiája kiadástörténetében elemeztük, igyekezett kézben tartani a kritikai recepció megszervezését is. Erről Madáchot kétszer is tájékoztatta: „A mű kapós lesz, úgy látszik, s a kritika, ha nem föltétlen magasztalással, de még is szépen fog róla nyilatkozni. Gyulai a Budapesti Szemlében ír róla tanulmányt; a Figyelőben - én nem akartam az első szót - először Szász Károlylyal olvastatom.” (Pest 1862. január 22. - MÖM II. 1016. Kiemelés az eredetiben.) Ugyanezt megismételte néhány hét múlva következő levelében. Miután megindokolta, miért nem ő ír kritikát a SzF-be - KisfT-i igazgatói és lapszerkesztői terhei mellett a művel való hosszú foglalkozás utáni csömörét hozva fel indítékul -, már szervező munkája eredményéről is írhatott: „...Szász Károlyra bíztam az első bemutatást, miután Gyulai a B[uda]pesti Szemlébe igérkezett volt, Salamon pedig (s csak ezek az én kritikusaim) három lapnál van robotban. De most ez utóbbi is ígérte hogy fog írni róla...” (Pest 1862. február 13. - MÖM II. 1018.)  

Mindez az irodalmi élet helyszíneitől távol élő Madáchot megnyugtathatta, ám nem rejtette el azokat a megosztó jeleket, amelyek a Tragédia nyomán az eladdig egységesnek hitt írócsoporton belül jelentkeztek. Arany - mint idéztük - 1862. január 13-án Szász Károlynak úgy küldte meg a recenzensi példányt, hogy saját és Gyulai Pál véleményét is formulázta az irányelvül szabott „erősebben gondol, mint érez” megállapításban. Gyulai szándéka publikus volt: 1862. január 10-én, tehát még a megjelenés előtt Csengery Antal, a BpSz szerkesztője emlékeztette is rá („»Az Ember tragoediáját « illetőleg számolok igéretedre.” - GyPLev 461.). Gyulai március 7-i válaszában kifejtette véleményét. Világirodalmi egybevetésben (Dante, Milton, Goethe) kívánt elemezni, ám véleménye gyökeresen eltért Aranyétól, éspedig a koncepció kérdésében: „...nem remekmű, sőt bármely nagy költő sem alkothatott volna belőle azt, mert conceptiója csak eszmében látszik nagyszerűnek, de valóban költőileg kivihetetlen, vagy legalább is nagyon kétes, aztán Madáchban épen az hiányzik, mi nélkül az ilynemű költemény, legyen bármilyen mélyen átgondolt, nem lehet halhatatlan: a phantasia rendkívüli ereje, az előadás elragadó varázsa, a nyelv souverain hatalma. Ez lesz a világirodalmi szempont, s a mű valódi kritikája. Hazai szempontból méltányolni fogom a szokatlan és merész törekvést, s mindent, ami a mű egészében, részeiben valóban szép, méltányolni fogom a kitűnő tehetségű költőt, ki óriási küzdelemre kelt, s ha nem győzött is, de a küzdelemben oly erőt fejtett ki, hogy részvétünket és tapsainkat érdemli.” (GyPLev 466-467.) Gyulai egyébként nem készült éleshangú kritikára, hiszen ehhez szükséges indítékai - esztétikai silányság, rossz irodalmi tendencia, etikai problémák - ezúttal hiányoztak. A levél tanúsága szerint fél ívet meg is írt bírálatából (kézirata elveszett vagy lappang), de nem fejezte be, és nem is közölte. Annak ellenére, hogy április 4-én Csengery újra biztatta: „Bár mit írsz, kiadom.” (GyPLev 467.), Gyulaiban a taktikai- irodalompolitikai megfontolások kerekedtek felül. Véleményét sem ekkor, sem Madách halála után nem közölte, és amikor (Bérczy Károly halálával) rámaradt a Madách-hagyaték irodalmi gondozása, 1880. évi háromkötetes összkiadásának előszavában sem értékelte a Tragédiá t a szerző életrajza helyett pedig Bérczy KisfT-i emlékbeszédét illesztette a kiadásba.  

A teljes mű ismeretében változott meg Csengery Antal véleménye. Őt (1. a Fogadtatás 681-682. oldalát! ) az első felolvasás után még a lelkesedők között említhettük. 1862. április 4-én viszont ezt írta Gyulainak: „Különben én nem tartok annyit e műről, mint Arany s mások. Nagy baj mikor a költő nagyba vágja a fejszéjét, s nem tudja kihúzni. Reám a mű rendkivűl pessimisticus hatással volt. Arany [a KisfT-i beköszöntő beszédében] azt vitatja, nem az volt a költő czélja. Annál roszabb. Azt mondja Arany, csak az ördög látatja kétségbe ejtő színben a világot! De hát az eszkimó kunyhó! Ily vég után nagyon nyomorú végűl a vigasz. Általában az egészben az öreg Úr igen nyomorú szerepet viszen. Engem boszantott. A földi czudarságokkal szemben nem látom a mennyei harmóniát valódi költői lélekkel nemcsak kivívé, de gondolva sem. S nem látom kiemelve, hogy csak az ördög láttatja a ferde oldalt. Nem érzem a világtörténelmi szellemet a korszakok fölött. S e korszakok jellemzése se teljes. S a kivitel majd mindenütt mögötte marad az eszmének. Mindezek mellett én is sok becsülendőt találok e műben, sok szépet, többet a gondolatban, mint az egész és a részletek conceptiójában, mint kivitelében.” (GyPLev 467.) A szerkesztő Csengery ehhez még hozzátehette Erdélyi Jánosnak: „Szerettem volna, ha Madáchról írt czikked is a Szemlében látott volna napvilágot. Örömmel olvastuk.” (Pest 1862. szeptember 28. - ErdLev II. 302.) Gyulai visszavonulásával a BpSz Madách-bírálat nélkül maradt.  

Greguss Ágost kezdeti lelkesedése, KisfT-i titoknoki véleménye sem egyezett egészen későbbi ítészi és lapszerkesztői meggyőződésével, és ebben - akár Gyulait és Csengeryt - a kritikai recepcióban mind nagyobb szerephez jutott kritikus hangnem motiválta: „Be kár, hogy az »Ember tragédiájá«-ról irottak kicsusszantak az „Ország” [a Magyarországot 1862. október 1-jevel felváltó lapnak Greguss volt a felelős szerkesztője] tárczájábol! Azt igazi üdülés volt olvasnom — kivált a sok izetlen lé után, melyben azt a derék sültet már émelyedésig megforgatták.” ( Levele Erdélyi JánoshozPest 1862. szeptember 13. - ErdLev II. 296.,) A Sárospatakon tanító Erdélyi éppúgy nem válaszolt e szerkesztői dicséretekre, amint annak sincs nyoma, hogy Madách értelmező levelére reagált volna. Az írói körök „csalódottságára” a Tragédia kapcsán 1. Németh G. Béla jegyzetét (AJÖM XI. 774-777.) és Horváth Károly kritikatörténeti alapvetését (Horváth 1989 532-555.)!  

A Fogadtatás c. alfejezetben (682.) említett lelkesedők közül nem esett szó még Toldy Ferencről. Ő szintén nem nyilvánult meg a Tragédiá ról, ám közvetett álláspontjaként értékelhető, hogy folyamatosan átdolgozott-korszerűsített műve, A magyar nemzeti irodalom története a legrégibb időktől a jelenkorig rövid előadásban aktuáhs kiadásában (Pest 1865), amelyben már Madách lezárt pályájával nézhetett szembe, és amelyben élő írókat is szerepeltetett, Madách és a Tragédia nem fordult elő.  

Amióta, Dávidházi Péter könyvének megjelenése óta ( „Isten másodszülöttje.” A magyar Shakespeare-kultusz természetrajza, Bp. 1989.), a kultusztörténet önálló diszciplinává nőtte ki magát, a recepcióadatokat ebből a szempontból is elkülönítjük. A Madách-jelenség 1861-1864 c. tanulmányában Praznovszky Mihály sikerrel mutatta ki a kultuszjelenségeket már a szerző életében (Praznovszky 1998). Adatait itt rendszerezve közöljük.  

Szontagh Pál 1861. május 31-én rövid, négysoros verssel köszöntötte Horpácsról barátját országgyűlési beszéde után, és ebben - mint a Tragédia eladdig egyetlen olvasója - már hármas minőségben üdvözölte Madáchot: „Honfiú; Bölcs; Művész”, mintegy megelőlegezve az általa remekműnek tudott drámai költemény sikerét (MÖM 11. 1133. Legutóbb: Praznovszky 1998 106.).  

Eötvös Károly: Tudomány és mivelődés. „Az ember tragoediája” szerzőjének , Szépművészeti Csarnok, 1862. 8. sz. nov. 24. 86. - A nyolc strófás, egyenként kilenc verssorból álló költemény szerzője ekkor a pápai kollégium végzős joghallgatója. Szövege legutóbb: Praznovszky 1998 143-144.  

Szász Károly: Madách Imréhez , Alföldiek segélyalbuma MDCCCLXIII., szerk. Reviczky Szevér és Züahy Károly, Pest 1864. 27-28. - A hat strófás, 48 soros költemény egyike az e műfajban (is) igen termékeny Szász alkalmi verseinek. Az albumot szemléző B. O. joggal állapította meg róla: „...Szász Károlyról »Madách Imréhez«, keveset ér.” (Kalauz, 1864. 4. sz. jan. 31. 27.) Szövege legutóbb: Praznovszky 1998 145.  

Madách Imre 1864. február 11-én levelet írt Pajor István balassagyarmati ügyvédnek, Nógrád alkalmi versírójának. Költőnk szemgyulladásával mentegette magát „szellemdús verseid” kései visszaigazolásáért, az esztétikai elemző értékelést azonban (egy személyes találkozás és beszélgetés ígéretével) elhárította. Nem tudjuk, volt-e a megküldött művek között Madáchhoz szóló episztola. Mivel Pajor 1864-ben két költeményben is parentálta Madáchot, harmadik alkalmi versét pedig 1890-ben (!) írta, Madách balassagyarmati portréjának elhelyezése alkalmából, ez nem zárható ki.  

(A költő halálát követő versek és általában a halál utáni kultuszadatok természetesen nem szerepelnek kötetünkben; az érdeklődők Praznovszky tanulmányában találnak áttekintést erről.)  

A Tragédia népszerűségének közvetett hatása, hogy az országos sajtóban Madách sikerére építve két alkalommal is nógrádi vonatkozású hírek jelentek meg. Ezek ugyan mindkét esetben tévesnek bizonyultak, de - úgy tűnik - a szűkebb haza hírei nem voltak nagy fia nélkül közölhetők.  

A Gombostű 1862. évi 13. számában, február 12-én a Hírcsarnok-rovatban jelent meg az alábbi hír: „Nógrád magyar hölgyei a jövő tavaszon a Petőfi által oly szépen megénekelt Salgóvár romjain majálist fognak rendezni, mely alkalommal azért, hogy a volt nógrádi képviselő, Madách Imre a Kisfaludy-társaság tagjául választatott, gyűjtést is fognak eszközölni, hogy a megye hölgyei a társulat alapitó tagjai közé léphessenek.” A többszörös kultuszépítő és egyben irodalompártoló vállalkozás hírét átvette a Pesti Hölgy-Divadap is: 1862. 4. sz. február 15. 46. Egy losonci levelező (- z. szignó alatt) március 3-i levelében cáfolta a hírt ( Gombostű, 1862. 19. sz. márc. 5., a belső borítón).  

A következő eset sem váratott sokáig magára. A VU 1862. 19. száma május 11-én jelentette kishírben, hogy „Jeszenszky Danó s Madách Imre politikai hetilapot szándékoznak megindítani Balassagyarmaton.” Május 13-án a Divatcsarnok is átvette a hírt a lapról, „melyet a nógrádi gazdasági egyesület rendes közlenyeül választott.” A VU21. száma május 25-én viszont azt közölte: „JeszenszkyDanótudatja, hogy a B[alassa]. Gyarmaton megjelenő vegyes tartalmú lapot MadáchImre részvétele nélkül, egyedül ő indította meg.” Emiek a hírnek volt némi valóságalapja: Madách ugyanis az 1860. november 5-i újjáalakulás óta a Nógrádi Gazdasági Egyesület egyik alelnöke volt. Az új lap, a Felvidéki Magyar Közlöny pedig első és harmadik számában, július 1-jén és október 7-én közölte Madách Szabadelvűség és táblabiró-politika c. tanulmányát. Hogy a híresztelés valóban kultuszadatként értékelhető, bizonyítja, hogy a cáfolat és a mutatványszám megjelenése után a lapok - az élen a VU-val - Madách szerzői közreműködését emelték ki az új lapban. Vö. Praznovszky 1998 108.!