ISMERETLEN KÖLTŐ VERSEI

A költő.

Látom én, hogy a költő egy

Égi szellem és ide;

E’ hitvány rongy porvilágba,

A balsors zavarta le.

Látom én, hogy a költő egy

Égi szellem és oda;

Lelke oly nagyon azért

[hiány]

[hiány]
Kiterjedés: ismeretlen
Ok: olvashatatlan
Egység: karakter

A magasba fel vissza.

Látom én, hogy a költő egy

Égi szellem és

[hiány]

[hiány]
Kiterjedés: ismeretlen
Ok: olvashatatlan
Egység: karakter

tudom:

Változó kedélyü lelke

A nagy éggel hogy rokon.

Mert az ég is néha, néha;

Ollyan szép tisztán ragyog:

Mint a költő lelke, hogyha

Jó kedvében mosolyog.

És mint néha fellegektől,

A nagy ég is el borúl:

Szinte a költőnek lelke,

El borúl a bánattól.

S’ néha rettentő villámok

Has’gatják a nagy eget;

Mint a fájdalmak, s a kínok

A költői lágy szivet.

Végre megered a zápor,

S hull az égből a földre;

Mint bujában, s fájd

[szerkesztői feloldás]

mában,

A költőnek könnyüje;

És nevel a csendes zápor;

Ékes, szép virágokat;

Mint a költő búja, s könnye.

Bús szerelmi dalokat. –

Vigye ördög a gazdaságot. –

Vigye ördög a gazdaságot,

Örömöt benn ugy sem találok:

El múlatom, el egy fillérig;

Igy leg alább gondom kisebbezik.

Azért nem búsulok, hogy élek[törölt]
« ; »

Beszúrás

A’ míg dobognak magyar szívek;

Mert fel köszöntöm szép hazámat,

Jó áldomást azért is kapok. –

Ha le rongyallá

nak

Beszúrás

ruháim,

Ölelve fednek bé barátim.

Mert a magyar szívnek; hiába

Nincs párja, a széles világba.

Nemzetem feletti kedvem.

Virágos völgyekbe siet a víz.

Virágos völgy, a kedvtől keblem is;

Belém azért foly, a bor oly nagyon;

Oly szörnyü módon most azért iszom.

Iszom iszom, hej mert az életben,

Soha sem volt nekem ily jó kedvem.

Tudjátok e, mi hozta ezt nekem?

Te hoztad ó! te drága nemzetem.

Te hoztad ó! te drága nemzetem:

Te életem, te lelkem, s mindenem.

Örűlök én, örűlök [törölt]
« Ó »

Beszúrás

n nagyon;

Hogy is ne? hisz tisztán irva látom.

Nagy láng betűkkel kebelemben ezt,

Hogy el törölhetetlen e’ nemzet.

Mert a magyar bátran, s erősen áll

Veszély, s baj ellen mint a tölgyfaszál

S’ ki dönteni hiába nem lehet;

Mert erős gyöke, a honszeretet:

S ha bár kidöntetnék is valaha;

Az a gyökér ujra kihajtana. –

A szerelem.

Mi vagy te szerelem?

Azon elmélkedem;

Csak egy bolond álom:

Ha jól meg fontolom.

Egy érdekes ugyan,

Vagyon ez álomban;

Midőn felébredünk,

Nagyot nevethetünk. –

Könnyü kitalál[.]ás.

Költő vagyok; de hogy milyen?

Azt mostan én nem kérdezem;

Csak annyit mondok, hogy nagyon

Nagyon sokat gondolkodom.

S mily nagy isten csodája az,

Hogy nem vagyok azért kopasz?

S haj fürteim sem őszülnek,

A sok gondolkodásba meg.

Ezen mindig csodálkoztam:

De most emé

[!]

[sic!]

kitaláltam;

Mivel feleségem nincsen;

Azért nem ősz, s kopasz fejem.

A szegénység téli lakodalma.

Ó szegénység, ó szegénység

Édes leányod az éhség;

És leányod vőlegénye,

A remegtető hidegség.

Hej jön is a vőlegény már

Sűvöltő muzsika szóval:

Hallom én; azaz hogy érzem,

Paprika szinű orrommal.

És nekem szegény utasnak,

Kedvem ellenére mostan:

Részesülnöm, és mulatnom

Kell, a zord lakodalomban.

Szívesen kinál az éhség,

A derék menyassszony

[hiány]

[hiány]
Kiterjedés: ismeretlen
Ok: olvashatatlan
Egység: karakter

egyre

Hóval, a fehér kalácscsal;

Hogyha kell, egyem belőle!

S a hideg, a vőlegény úr,

A szelekkel muzsikáltat:

S olly keservesen, hogy még a

Könnyeim is kicsordulnak.

S illy kesergő állapotban;

Még is tánczolok erősen,

Tánczolok, kénytelenségből;

Hogy ki ne fagyjon a lelkem.

AJOM19

Megjegyzések: