[szerkesztői feloldás]
JELENTÉSE A NÁDASDY-JUTALOMRA 1861-BEN BEÉRKEZETT PÁLYAMŰVEKRŐL
A Nádasdy-jutalomra f. évben pályázott három elbeszélő költemény közül az I. számú,
melynek címe „A helység kántora” s tárgya egy kaland Mátyás király életéből,
mind három bíráló (
Arany
,
Arany János
Salamon
, Salamon Ferenc
Szász
) egyező véleménye szerint
irodalmi színvonalon alúl eső, s így jutalomra vagy dicséretre távolrul sem érdemes. – A
II. számmal jelölt „Menekültek” c.s homéroszi jelmondatú műről, mely Szilágyi
és Hajmási rabifjak ösmeretes szabadulását énekli a Szendrei Névtelen költeményének
alapján, egyik bíráló (a más kettő ellenében) kedvezően nyilatkozott: erőt, költői
képzeletet, hangulatot, emelkedettséget találván benne, továbbá ép oly merész, mint
találó ecsetvonásokat; s tekintve a szerző tehetségét, a jutalmat
kiadandónak véli. De mivel a más két bíráló, – noha egyik szintén elismeri, hogy a
szerzőben tehetség, erő s eredetiségi hajlam nem egészen hiányzik, s hogy sok
tanulmánnyal, igyekezettel jeles költővé fejlődhetik – megegyez abban, hogy e munka
szerkezete tökéletlen, az előadás zilált, összefüggetlen, zavart, a cselekvény s az
egész nem egyéb, mint a
Szendrői Névtelen
(s utána Szász Károly
Vörösmarty
) „Szilágyi és
Hajmási”-jának paraphrasisa, szavak, hasonlatok, leírások özönében feleresztése;
annyival inkább, mert a harmadik bíráló is elismeri, hogy e mű némely helyét a dagály
homályossá, sőt érthetetlenné is teszi, hogy vannak benne kétes fényű, nem világos
vonások is: az osztály annál kevésbbé látta a jutalmat odaitélendőnek, mert a jelen volt
harmadik bíráló is kijelentette, hogy a művet absolut becsűnek épen nem tartja, csakis a
nyilatkozó tehetséget kívánta volna jutalmazni buzdításul, – elkerülvén figyelmét, hogy
a Nádasdy-jutalom csak önálló becsű munkának adható ki. – A mi végre a III-dik
pályaművet illeti, melynek czíme „A hunnok harcai” s tárgya hunnok kijövetele, a
tárnokvölgyi, zeiselmaueri ütközet hazai forrásink szerint, – erről ketteje a bírálóknak
sok részben kedvezően nyilatkozik, sőt egyik azon esetre, ha valamely társa jutalomra
szavazna, a jutalmat is ennek ítélné, minden esetre pedig dicsérettel kiemelendőnek
véli: de mindkettő oly lényeges fogyatkozásokat hoz fel a műben, melyek ezt, mint díjra
nem méltót, tüntetik elő. Az egésznek „eszmei tartalma nincs” – mond egyik bíráló, – a
másik szerint „hiányzik benne az emberek sorsát intéző fensőbb hatalom akaratjának
látható kifejezése”, tehát a mi epopoeiává emelné; arra pedig, hogy „költői beszély
legyen, benső cselekmény kellene, a mi itt nincs.” Mindkettő kiemeli, hogy a szerkezet
nagyon is egyszerű, majdnem fordulat-nélküli, a compositiónak nincs benső egybefüggése,
csak külső, történeti egymásutánban beszéli el a hunnok kijövetelét
s honfoglalási harcaikat; az alakok, jellemek nem válnak ki; a részek nem domborodnak ki
határozottan, a hősök nem bírják felkölteni vagy fokozni az érdeket, a harcleírások
fárasztók, nem elég szemléletesek, a cselekmény részleteiben egyes következetlenségek,
ügyetlen fordulatok jőnek elő; szóval hiányzik az alkotás benső ereje. E helyett némely
külső, részbeli szépségek kinálkoznak csekély kárpotlásul, a nyelvben, dictióban, egyes
diszítményekben, vagy sikerültebb vonásokban; bár érdeme a műnek e tekintetben sem
kifogás nélküli, sőt egyik bíráló ismételve panaszolja az előadás száraz voltát, prózai
laposságát s a verselés hiányait. E szerint a „Hunnok harcai” c. költeményt jutalomra
csak egy tag, az is feltételesen, dicséretes megemlítésre szintén csak azon egy itélvén
érdemesnek: miután a mű taglalatából és két bíráló fejtegetéséből
az tünik ki, hogy a hiányok bensők, lényegesek, az egészre vonatkozók, a dicséretes
oldalok ellenben külsők, részbeliek, nem lényegesek: az osztály e költeményt sem
jutalmazandónak, sem dicsérettel kiemelendőnek nem itéli.
Vörösmarty Mihály
Arany János
Arany János