AZ "AKI" AZ AKADÉMIÁBAN
Az akadémia legközelebbi osztályülésében Joannovics György úr értekezése olvastatott a „mutató a szócskáról".
Mi az a mutató szócska? kérdhetik olvasóink. Hogy tehát megértsük, miről foly a beszéd:
először is hármat kell megkülönböztetnünk: a mutató szócskát, a névelőt és a mutató
névmást.
Hazánk némely vidékén a ni! szintén rámutató szócska helyett egy a mondat
végéhez ragasztott rövid a és e hangzik (az utóbbi úgynevezett
közép e-vel). E helyett például: „Ott megy ni! Itt fekszik
ni!" ama szójárásban így ejtik: „Ott mén-a ! Itt
fekszik-e !" Ez a valódi mutató, vagy rámutató a. S noha
ez mindig szó után ragad: egynek tarthatjuk vele a hazaszerte kelendő ahol!
ehol ! kezdő betűit, mert épen annak felelnek meg: ni hol !
Például: Ahol fut ! ni hol fut !
A főnevek előtt állni szokott a vagy az, például:
„a király meghalt," „az idő nagyon száraz" –
névelő (articulus) nevet visel nyelvtanainkban. Különbségét a
fönebbitől érzi minden magyar.
Végre ha így szólunk: „az törte el a csészét" – „ez itta meg a
bort," vagy akár így: „ne szólj hozzá, bolond a" – ,,derék egy ló ám e",
akkor mutató névmással van ügyünk.
Mint a föntebbi példákból látható, se a névelőt, se a mutató névmást nem lehet összeírni
valamely más szóval; ellenben a mutató szócskát, mikor elől van, össze:
ahol, ehol.
A kérdés egy idő óta a körül forog: vajon ezekben s a hasonlókban: a ki, a mely, a
hol, a hogy, a midőn, a mig, a mint, a mikép stb. ama külön álló
a, melyet sok esetben el is lehet hagyni, névelő-e, vagy
mutató szócska, vagy egyszerűen toldalék ? Mert ha névelő,
akkor nem lehetne összeírni más szóval, minthogy nem írjuk: akirály,
azember; ellenben, ha pusztán mutató szócska, még inkább, ha csak pótló betű:
akkor össze kell írni, mint némelyek már írják is: aki, ami, ahol, ahogy, amidőn. Ez
utóbbi írásmód bajnokai is megengedik azonban, hogy a mutató névmást külön
kell írni, péld. „a szerint, a mintők előadják, igazuk van" –
,,e szerint csakugyan akit kellene írnunk".
Joannovics
úr értekezése a névelő
és mutató közti különbséget sok elme-éllel fejtegeti, s mint a felolvasott részből
teljesen meggyőződhettünk, hatalmas fegyvert kovácsol azok részére, kik az
aki összeírását kezdették és pártolják; az akadémiában is nagy
tekintélyek által helyeselve lőn, úgy hogy itt az aki diadala félig-meddig
eldöntve látszik.
Joannovics György
Mi, ennyi tekintély, s a harapódzó divat dacára, megkísértjük fölemelni gyenge szavunkat
a különírás védelmében. Az élő és beszélő magyar népnek legalább két harmada áll
mögöttünk, ezenkívül negyedfél század irodalma, beleértve költészetünk aranykorát s
magát a 48 előtti akadémiát is. Talán e
gyönge hang még sem fog pusztában hangzani el.
A mutató és névelő iránti harcot meddőnek tartjuk. Ha
visszamehetnénk a nyelv bölcsőjéig, mikor t. i. a magyar először megszólalt,
valószínűleg azon eredményre jutnánk, hogy a mutató a! e! primitív
felkiáltásból fejlett ki előbb az az ez mutató névmás, ebből
aztán később a névelő: az, a. Sőt okunk van hinni, hogy ama mutató
fölkiáltás, valamint a felhangúban közép é-nek hangzik, úgy az alhangúban
eredetileg o volt; így lettek tőle a helyhatározók ott, oda, ett,
ede. (az itt és ide régies alakjai), nyelvemlékeink
számtalan bizonysága szerint. Így kellett előállni, z képzővel, a mutató
névmásnak: oz, ez (a Halotti beszédben
ozchuz = azhoz), melyekből aztán az emeltebb hangú
az ez névmásaink lettek; de hogy a mutató névmás, a mint névmássá lett,
egy ideig megtartotta a maga z-jét s csak későbben veszté el, tanúskodik a
régiség a Halotti beszédtől kezdve, tanúskodik a megpattantó
kettőztető nyomaték, melylyel a z kihagyását ma is éreztetjük. Végre
legújabb a névelő, mely a mutató névmásból akkor vette
lételét, midőn ez utóbbinak az formája már ki volt fejlődve, s így a
névelői a ugyanazon megpattantó, kettőztető kiejtést öröklötte, mely a
névmás a-jában mondhatni országszerte érezhető.
Kérdésbe sem jöhet, hogy se a mutató névmást, se a névelőt, a formájukban,
nem írhatni össze főnévvel. Se így: „a ki részeg, bolonda;" se így: „Pétert
megrúgta aló." De a névmás összeiratik minden oly raggal, mely
külön nem állhat; hanem ez esetben valódi kettőztetés jő létre ; péld. akként,
attól, annál, ahhoz, avval, abban. Oly viszonyszók ellenben, melyek főnévvel
sem iratnak össze, az a-tól is különválva maradnak, pl. a felől, a
végett; mert nem írjuk:
Pest
felől,
tájékozásvégett.
Budapest
Az egyszerűen mutató felkiáltás sem iratik a szóhoz, ha utána áll. Nem írnók: ,,ott jön
Pétere!" hanem külön, kötjellel vagy a nélkül. De mikor elől van,
összeírjuk és semmi kettőztetést, pattantást nem éreztetünk a kimondásban. Péld.
„Ahol van egy fekete holló !" Itt az a ép oly röviden
ejtetik, mint ebben: csahol.
Most jövünk a kérdésre: ilyen-e az aki ? Úgy ejtjük-e ezt aki
(vagy mikép néhányan még írjuk a ki, s a mint századig a' ki)
– úgy ejtjük-e ezt, mint pld. ejtenők ezt: laki (Ujlaki)? Ha úgy,
országszerte úgy: akkor sem névelő, sem mutató névmás; hanem egyszerűen mutató hang,
vagy fölösleges pótlék, melyet, hogy el ne tévedjen, csakugyan jobb hozzákötni a másik
szóhoz. Hulladék agyag, csapjuk a többihez.
De a legtöbb élő magyar fül arról tanúskodik, hogy laki és a ki
másként ejtetnek. Az összes magyar alföld, más vidékek nagy részével együtt, az a
ki-ben olyforma pattantást hallat, mintha kettős k volna utána.
S hogy ez nem új ,,korcsosodás" a nyelvben, mutatja régi írók példája, kik, a XVI .
század eleje óta, mindenkép igyekeztek e pattanó hangot visszaadni. Hogy többet ne
említsünk, némelyek h-t írtak az a-hoz, így: ah
ki, mások a k-t formaszerint kettőztették, így: ak
ki. Megállapodott versmértanunk, egy
Vörösmarty
kezei közt, hosszúnak vette az ily
a-t, akadémiánk 48 előtt
úgy tanította s a z kimaradtát mutató hiányjelt pontosan felrakta
nyomtatványaiban. Csak mióta e hiányjelt, merő leírási kényelemből,
elhagyogatjuk, azóta kezd némely fül közönyössé válni az a pattantó ereje
iránt és szokni az egészen rövid ejtéshez. Egyszer ide jutva, természetesen mindegy
lesz, ha összeírjuk is e kettőt, sőt miután egy fogalmat fejeznek ki, még
tanácsosabb.
Vörösmarty Mihály
De nem mindnyájan jutottunk ennyire. Sokan, a túlnyomó többség, a nemzet zöme, még épen
úgy ejtjük ki az a-t, legyen bár névmás vagy névelő, mint ejtették azok,
kik a XVI-dik században ak ki-t írtak. E példában: „a ki
részeg, bolond is a" – mind az első, mind az utolsó a bizonyos
pattanással esik, dacára, hogy az utolsót nem követi mássalhangzó. E pattantás elűl sem
annyira két hallható, megkülönböztethető k-nak ejtése, mint az
a-nak e k előtt erősebb kilehellése, de ez így van minden
kettős k, sőt minden testesebb két mássalhangzó előtt. Ez erősb
lehelletnyomást akarták a régiek h-val jelölni: ah ki.
Ellenben bizonyos, hogy a mutató a szócskát, se ebben: „ahol
van !" se ebben: ,,ott-a !" nem ejti senki oly erős kilehelléssel, mint az
a ki-ben. Hangsúllyal, azaz a hang némi fölemelésével, igen; de itt még
nem arról van szó.
Arra, hogy az a ki, a mely, nem alakúlt egyenesen a mutató a!
felkiáltásból; hanem alakúlt vagy a mutató névmásból: az a, vagy a hasonló
névelőből. Ha eredete megegyeznék ezével: ahol! akkor országszerte így
ejtenők. De, mint fönebb elmondók, a mutató a-ból előbb kellett születni az
az névmásnak, ebből szintén az névelőnek, azután mindkettőnek
z betűjét, illő kárpótlás mellett, elvesztenie, hogysem az a ki,
a mi teremhessen. Sőt nem nagy keresgetés kell rá nyelvünk emlékeiben, hogy
ezeket is eredeti formájokban megtalálhassuk: „az kiben, az
midőn, az holott." Miből világos, hogy a kérdésben forgó a
vagy névelő, vagy – mutató névmás.
Névelő nem lehet, mondják akistáink, mert a névelő hangsúlytalan, például a
király, míg az a ki-ben épen az a-ra esik a
hangsúly. Nem tagadom, így van a mutató felkiáltásban is ,,a !" ; valamint
ennek valószínű összetételében „ahol !". De a hangsúlyon kívül van még egy
sajátszerű nyomaték is, ama pattantás, melyet az ahol-ban (mikor azt teszi:
ott ni) nem találok. Rossz példa ugyan célomra, a nehezen pattantható
h miatt, a következő: de mégis kérdem, tökéletesen egy-é igaz magyar
fülnek e két ahol:
Remélem, nem csupán én sejtem a két árnyalat közötti különbséget. E hangerősítő
pattantásnak semmi nyoma a pusztán rámutató a-ban; míg az a ki, a
mely-félékben erősen érezteti magát. Mi következik ebből? Természetesen az,
hogy a melyik két a hangsúlyos is, pattantó is: az fog legközelebb állni
egymáshoz. És melyik ez tehát? Az „a ki, a mi"-félékben hangzó
a és – a mutató névmás!
Képzelem, mint elszörnyednek erre tisztelt akistáínk. A mutató névmást még csak azért
emlegették eddig, hogy kimutassák a vele rokonítás képtelenségét. S nekem mégis úgy
tetszik, nem mondottam igen vadat. Ha például ezt mondanók (régen gyakran írtak
hasonlót): „az ki istent féli, meg nem csalatkozik," vajon egészen absurdum
lenne-e az az-t mutató névmásnak venni? „Az mitől tartottam,
megtörtént," csak egy comma kell, hogy mutató névmás álljon a mi előtt. Oka
egyszerű. Miután a ki, mi, kérdő névmások: ha szükség volt belőlök
visszahozót alkotni, mely nem létezett, egyszerüen mutató névmást tettek eléjök. Ez
analogiát azután átvitték a többi kérdő szóra is: mikor ? mint ? miképen ? hány ?
hol ? stb. és lőn: az mi koron, az mint, az hány, az hol v. az
holott. Később a z elhagyatván, lett helyette az a erőteljesb hangoztatása:
a'ki, a'mi, a'hol, a'hány, mely mai napig él.*
n
Jegyzet Az itt
tehető ellenvetést, hogy t. i. azért sem lehet mutató névmás, mert az külön tagokat
vesz fel (Azt az embert; ettől az embertől), könnyű
megcáfolni a régiséggel. A halotti beszédbeli ez napon – mai közönséges
szólással ,,ezen a napon” volna, bár rövidebben ma is írhatjuk: ,,ez
napon." Ily példa később is elég fordúl elő, S ily analogia szerint maradt: az
ki, az kitől, első felében ragozatlan. Hogy pedig a mutató
névmásnak csak a alakja, nem egyszersmind az e, vétetett
föl a visszahozó névmás alkotására: annak oka az e közelmutató
természetében rejlik, melyet a visszahozónak általánossága nem tör meg.
Például: „a mely ember istent féli," lehetetlen volna így mondani:
e mely ember istent féli: mert akkor kivetkőznék általános
értelméből, egy bizonyos közellevő tárgyra mutatván.
Aki-pártolóink másik érve, a hangsúlyon kívül, idegen nyelvek példája. A
francia is összeírja laquelle stb., az angol is összeírhatná the
same, s több efféle. Igaz: de jegyezzük meg, hogy nekünk nem pusztán az
összeírás ellen van kifogásunk, hanem az ellen, hogy ez által az
a nyomatéka, pattantó ereje (nem a hangsúlyt, vagy
hangemelést értjük) tökéletesen elvész. Ha, még régi alakjában, az
ki, az mi élne: semmi szónk nem volna összeírásuk ellen: miért? hisz ezeket
is kapcsoljuk: mindenki, senki, semmi. De az aki írás által
oly kiejtés kap lábra, mely ellen minden igaz magyar nyelvérzék tiltakozik. Mi legalább,
ha provincializmussal sújtatunk, sőt ha egyedül maradnánk is, kimondjuk: hogy négy
század irodalmától támogatott és a legszűzibb ajkú magyar nép kiejtésén táplált
provinciális lelkiösmeretünk mind halálig borzadni fog akinak írni oly
szót, melyet így volnánk kénytelenek olvasni: akki