Aranysárkány fejléc kép
MegjegyzésekBibliográfiai adatok
 
IRODALMI HITVALLÁSUNK  
  Programmok korát éljük. Minden hét meghozza jelentését, valamely lapról, előrajzát ez vagy amaz irodalmi új vállalatnak. A szükség arányában kissé talán sokat is: hanem ez nem mi gondunk. Hátha épen a mienk a fölösleges!  
  Egy különbséget venni észre politikai s szépirodalmi lapjaink bejelentés módja között. Amazok, jól rosszúl, kitűzik zászlót, mely köré úgy íróikat, mint a közönséget gyüjteni akarják; célt és irányt jelölnek ki, mely felé duzzadt vitorlával hajózni ígérkeznek. S habár e zászló színei olykor nem vehetők is fel tisztán, habár e cél s irány sincs mindég pharosi fénnyel világítva be: azt, hogy elveiről némi vallomást adjon közre, egyik sem mulasztaná el.
n
Jegyzet – a zászló színei olykor nem vehetők is fel tisztán: „vehetők ki tisztán”, ma inkább így mondanók; tehát nem föltételezett értelemben használja
A.
Arany János
e szót.
 
  Nem így mi, szépirodalmiak. Elv és irány kitűzése nálunk gyéren divatoz. Nincs közvélemény, mely erre sarkalna, mint a politikai szerkesztőt. A sokaság – ha szabad így nevezni azt a keveset, mely szépirodalmi lapot olvas – nem követeli, hogy ,,szint valljunk.” Az írók is egyforma közönnyel csatlakoznak mindenhová. Így alig tudjuk mibe burkolni előfizetési felhívásunkat, hogy tetszős legyen. Egy pár díszmondat, néhány elmés bók kisegít. Ha ez sem használ, megkisérthetjük ellesni az élclapok hirdetési bohóskodó modorát, s úgy törleszkedni az előfizetők kegyének puha bársonyához. De árlejtést is kell tartanunk, egymás rovására, irodalmon kívül eső dolgok igéretével.
n
Jegyzet – árlejtést is kell tartanunk:
A.
Arany János
szóhasználata nem egészen világos: Absteigerungot vagy Preiscours-ot, Preislauf-ot értett-e e szón.
Ballagi
Ballagi Mór
1848-as magyar-német szótára Absteigerung értelemben használja; a Cz– F pedig a mai „versenytárgyalás” értelmében: ,,. . . kötelezettségét annak engedik által, aki azt a kikiáltott díjon alul legolcsóbban teljesíteni ígérkezik”(I. 337.); tehát licitálás, rálicitálás.
Szegény fejünk!  
  E kiáltó szükségén a programm-író múzsának mi sem segítene annyira, mint ha erősen divatba hoznók, sőt megkövetelnők, hogy szépirodalmi lap szerkesztője is, mindjárt a küszöbön, vallomást tegyen le aesthetikai elveiről. Hadd látnók eleve: maradó-e vagy haladó, mérsékelt-e vagy gyökeresdi, a szellem-aristocratiának hódol-e vagy széles kaput tár a mindenfelől betódúló democratiának. Negyvenhét-e, ki mindabban, mi azóta irodalmilag történt, nem lát egyebet felforgató zavarnál, vagy negyvennyolc, ki úgy van meggyőződve, hogy a látszó zavarban, melyet literaturai forradalom előidéz, mindig van oly elem is, mely az egésznek üdvére szolgál, a haladást előmozdítja, s dacára a tinta-özönnek, mely rémesen jelöli az elhullottak és sebesültek nyomait, nem fordult ki sarkából a világ. Emancipál-e minden emancipálandót, természetesen a nőt is, mihelyt tollat bír fogni kezébe; vagy azt tartja, hogy a szellem emancipálja maga magát, akár rövid, akár hosszú a haj, s nincs szükség tágítani a fenálló törvényeken.
n
Jegyzet – Emancipál-e minden emancipálandót: megint a nőíró-vitára utal (lásd A. nő-írókról című cikk jz-t).
 
  Mind erről, és még sok egyébről, alkalmasan szólhatna egy szépirodalmi lap. Megjelölhetné pártja állását a többiek közt, vagy ha ,,független” akar lenni, körülírhatná miben áll e függetlenség. Oda mutatna a hézagra – ha ugyan ez egészen anyagi manipulátió nélkül történhetnék – melynek betöltését feladatául tűzte; az irányra, melyen haladni hivatást érez, a célra, mely előtte lebeg. Mily szép volna aztán látnunk sorakozni más-más zászló alá a különböző pártárnyalatokat. E csatakész sorakozás azt a meggyőződést keltené a szemlélőben, hogy itt élet is van, nemcsak mozgalom, küzdelem is van, nem csupán versengés, hogy e nyüzsgő csoport halad is, nemcsak tolong ide-oda. S egy-egy új szépirodalmi folyóirat megjelenése épen úgy igazolva lenne a ,,kiáltó szükség” által, mint, örömmel tapasztaljuk, a politikai lapoké.
n
Jegyzet – úgy igazolva lenne a ,,kiáltó szükség” által: a szokásos frázist kiemelendő használja
A.
Arany János
az idézőjelet.
Vagy, ha e szükség „kiáltó” hangját a közvélemény nem hallaná oly erősen, mint maga a szerkesztő: nyílt programm jó előre tisztába hozná őket egymással.  
  Nosza kezdjünk ily divatot, minek, a divaton kívül, egy kis komoly oldala is van. Kegyed, nyájas olvasó, ne fizesse oda irodalom-pártoló forintjait oly szerkesztőnek, ki el nem mondja széptani credo-ját.
n
Jegyzet – széptani credo-ját: széptani, esztétikai hitvallását.
Ne higye, ha csak átalános szép szavakba burkolva emlegetjük, hogy az irodalom szekere megsülyedt, mi vagyunk az egyetlen hévér, mely azt kiemelni képes.
n
Jegyzet – mi vagyunk az egyetlen hévér, mely azt kiemelni kepes: a hevér szóra a Czuczor–Fogarasi-féle Nagyszótár két jelentést ad: ,,Bányászlegény, bányákban dolgozó munkás” s ,,lopótök”; idegen, német eredetűnek mondja (Heber, Hauer). Az Értelmező Szótár viszont „csavaros kézi emelőgép” jelentést ad.
Ily esetben a léha bámuló nagyobb zajt üt, mint ki a szekeret tolja. Kivánjon őszinte, körülszabott vallomást a szerkesztőtől lapja elvei, iránya, végcélja felől. Minél határozottabban ki bírja mutatni a nyavalyát, annál több bizalom lehet orvosló tehetségéhez.  
  Hanem ideje kijelölni a magunk álláspontját s előadni vallomásinkat, oly szabatosan, mikép a felvett formában lehetséges. Jobban is tudnók, de a jobb ellensége a jónak.
n
Jegyzet – Jobban is tudnók, de a jobb ellensége a jónak: érdekes megjegyezni, hogy ez az aforisztikus megjegyzés
Csengery
Csengery Antal
A.
Arany János
-nak írt egyik fontos levelében is megvan (1860. febr. 27.)
 
  Mindenekelőtt hiszünk az irodalmi jog folytonosságban. Nem tartunk azzal a néhánnyal, ki szeretné az utóbbi 10–12 év összes irodalmára, minél vastagabb daróc-fátyolát borítni a feledségnek. Tavaly egy éles kiáltás jajdult vala föl – oly hangosan, hogy tisztelt olvasóm közül, fogadom, századik se hallott felőle semmit – mely szózat arról nevezetes, hogy e tizenkét vagy hány esztendő szépirodalmát, összevéve, egy lehelettel akarta elkoppantani.
n
Jegyzet – Tavaly egy éles kiáltás jajdult: Talán az ifjú Zilahy Károly bírálataira gondol; már akkor jegyzetet fűzött ahhoz az ítélethez, ahogy
Zilahy
Zilahy Károly
az előző nemzedéket megmérte ( JKK XII. köt. 277. l.); az irónia (,,fogadom, századik sem hallott belőle semmit") mintha ezt igazolná; mintha a SzF olvasottságára utalna. Dalmady-bírálatában azután
Zilahy
Zilahy Károly
derűsebben látta a helyzetet (lásd Zilahy Károly válogatott művei.
Bp.
Budapest
1961.) De lehet, hogy
Vajda
Vajda János
cikkeiről van szó.
Ugyan e hang, a minap, örömújjongássá változék: mely, isten tudja minő jelekből, egy jobb irodalom hajnalát üdvözli, a mit mintha épen az ő felszólalása derített volna fényre. Megvalljuk, első ízben sem láttuk a vigasztalan homályt, most sem látjuk a derengő fényt. Akkor mint most, legalább egy nyájas szürkület vagy holdvilág csillámát nem tagadhatni, mely elegendő arra, hogy ép szemmel megkülönböztessük a tárgyakat.  
  E jog-folytonosság annak, is, mi a hirhedett 12 esztendő alatt történt, megköveteli érvényét irodalmi fejlődésünk folyamában. Tudjuk, érezzük hiányait ; nem hunytunk szemet ferde kinövéseire: de másfelől vigasztaló jelenségeket is látunk. Ama conventionell eszményiség, mely íróinkat bizonyos szűk kör taposó-malmára kárhoztatja vala, nem bánjuk, hogy uralmát vesztette.
n
Jegyzet – ama conventionell eszményiség: a francia-német eredetű conventionell szónak itt, ez időre már ironikus jelentése van; nyilván ezért is nem fordítja
A.
Arany János
magyarra. Az egyre életidegenebbé, egyre epigonabbá váló német esztétika íze kapcsolódik hozzá egyrészt, másrészt a Bajza-korszak lírájának, légkörének finomkodó, idegenes hangulata. Különösen
Erdélyi
Erdélyi János
híres tanulmánya, az Egyéni és eszményi óta sokféle jelzővel illették ezt az eszményitést, de
A.
Arany János
e jelzője öröklődött át leginkább irodalomtörténetírásunkban.
Ballagi
Ballagi Mór
1847-es német szótárába nem vette fel, az 1854-esben igen: egyességi, szerződési, közegyezési, bevett, közszokásban levő jelentéssel.
Egy könyet sem sírunk utána. Maga
Vörösmarty
Vörösmarty Mihály
már tágítgatá korlátait;
Petőfi
Petőfi Sándor
halomra döntötte. Azóta nálunk is, már vagy öntudatosan a gondolkozó főknél, vagy öntudatlan a példák után induló többségnél, az a hiszem gyökeredzett meg, hogy az eszményiség nem áll bizonyos szűkkörű formákban, s hogy minden igazi költészet eszményit. S e nézet európa-szerte uralkodni látszik; a mire legtöbbet, úgy hisszük,
Shakspeare
Shakespeare, William
behatóbb tanulmánya s a népköltészeti „kincsek” fáradhatlan kiaknázása tőn. Nem tagadhatták meg az eszményítést attól, kit Voltaire még „részeg vadnak” nevezett, se a népi költészet eme – művelt írónak utánozhatlan – szépségeitől.  
  Így kitágulván európa-szerte az eszményítés fogalma: a famosus 12 esztendő kérdése oda megy ki: volt-e ez időszak folytán, s mily számmal jóravaló tehetség, ki, bármely irány- és formában, költői lélekkel bírta volna áthatni műveit. Ha nem volt: úgy ne az irányt vádoljuk, hanem a kor meddőségét igazi tehetségekben, a min aztán csak a jó isten segíthet. Ha nem volt: úgy a legidealizálóbb divat sem teremtett volna. Az a sokaság, mely talán
Petőfi
Petőfi Sándor
tollaival cifrázta magát, ép úgy nem takarta volna el meztelenségét egy
Bajza
Bajza József
vagy, ha tetszik,
Kunoss
Kunoss Endre
foszlányaival.
n
Jegyzet – Vagy, ha tetszik,
Kunoss
Kunoss Endre
foszlányaival: Kunoss Endréről (1811–1844) van szó, aki a Császár Ferenc-féle lírai iránynak volt a híve, mely a német klasszika és romantika provinciális ízlésszíntre leszállított érzés- és eszmeközhelyeit variálta, néha magyaros küllembe öltöztetve. Az irány újraéledésének veszélyéről lásd e jz bevezetőjét.
A csőcselék ,,servum pecus” volt és marad minden időben,
Horac
Flaccus, Quintus Horatius
éban úgy, mint a
Vörösmarty
Vörösmarty Mihály
éban vagy
Petőfi
Petőfi Sándor
ében.
n
Jegyzet – servum pecus: az utánzók nyája, serege; a XIX. század kissé még deákos irodalmi közírásában gyakran használt klaszszikus eredetű szólás;
A.
Arany János
is többször élt vele.
Csak az a különbség, hogy egyszer cifra szappanbuborékot fú, másszor pusztai pöfeteggel kínálkozik.  
  De (bár nehéz itt bővebb fejtegetésbe ereszkednünk, 4 mivel, bármi parányi részben, mi is érdeklett fél vagyunk) – azt talán még sem lehetne állítani, hogy e „bűnös” korszak csupán afféle servum pecusokat termett volna. Sőt tán nem egy akad olyan, kitől legalább annyi tehetséget – annyi lelket a conceptióban s művészetet a kivitelben – bajos lenne eltagadni, mennyivel a 30–40-es időszak középszerűi jeleskedtek. S ez már elég volna oly átmeneti korban, mely természettől arra mondatik kárhoztatva lenni, hogy hídul szolgáljon két fényes era között, midőn nagy tehetségek születnek, s hogy fentartsa a hagyományt, élessze a reményt, születendő messiásokról.  
  Ennél azonban többecske is történt. A költőművészet egyes ágaiban némi haladást vehetni észre. A hang egyszerűbbé, negélytelenebbé vált. Az előadás formája (legalább egy nemben: a lyraiban) közepes elmének is folyóbbá (geläufig) lőn.
n
Jegyzet – közepes elmének is folyóbbá (geläufig) lőn:
A.
Arany János
gyakran tette szóalkotásai, Szójavaslatai mellé latinul vagy németül jelentésüket;
Ballagi
Ballagi Mór
1854-es szótára a geläufig-hoz a következő magyar szavakat adja: gyakorlott, ügyes, folyó, szapora, pergő.
Az elbeszélő költészet apróbb (verses) fajai megkisérték – olykor nem minden süker nélkül – ellesni az alkotás ama titkát, mely a népek hagyományos költészetét – egy
Goethe
Goethe, Johann Wolfgang von
szemében is – műpéldányokká emeli.
n
Jegyzet – Az elbeszélő költészet apróbb (verses) fajai: nyilván a balladára, az elbeszélő költeményre meg a költői elbeszélésre gondol itt elsősorban
A.
Arany János
A prózai elbeszélés elhányta cafrangjait. Hajborzasztó kalandok, csuda meglepetések, vagy theoriák személyesítései helyett, a legjobb úton látszik lenni a lelki állapotok, az élet, különösen a magyar élet cselekvény általi festéséhez. Nem tagadhatni, sok még itt a sekélyes, a félszeg, – felfogásban a kellő mélység, kivitelben a biztos kéz hiánya: de maga az irány épen az, melytől beszélyirodalmunk jóravaló kifejlését várjuk. – Legkevesebb a mit a drámai szakról mondhatunk. De itt meg a közönség ízlésében történt gyarapodás. Mert noha még most is félrevezethető olykor, nem épen drámai ható eszközök által: a drámai iránt is helyesb érzéke látszik lenni. Bizonyára a 48 előtti közönség nem buktatott volna meg, oly könnyen, előre híresztelt koszorús darabokat, épen mivel a drámaiság hiányzik vala bennök.  
  A helyett tehát, hogy széles átalánosságban vészt és jajt kiáltsunk e boldogtalan évtucat fejére: sokkal hálásabb munka, mérlegbe vetni hibáit előnyeivel, szemügyre venni jó és rossz oldalát, kimutatni az ösvényt, melyen tovább haladni érdemes ; óvó kereszttel jelölni meg azt a másikat, mely örvénybe és kárhozatba vinne.
n
Jegyzet – óvó kereszttel jelölni meg azt a másikat: érdekes megjegytezni, hogy ez a metaforikus kifejezés s vele a gondolat
Tompa
Tompa Mihály
verseiről írt bírálatában is előfordul „Állítson a költő keresztet az ily örvény fölé, s ovakodjék ottjárni."
 
  A fogyatkozások immár részint erkölcsiek, részint a művészet rovására esők. Külön tárgyalom mindeniket.  
  Bármily tiszteletre méltó egyéneket számlálunk is az írói karban: nem palástolhatni, hogy átalán véve, nehány évóta lazúl az irodalmi moral. Nem értem ez alatt egyes író magánéletét, vallás-erkölcsi gyakorlatát: lelke rajta. Azt sem állítom, hogy irodalmunk erkölcsrontó művekkel volna elárasztva, csak oly mértékben is, mint polgárosultságunk jelen fejlődési fokán ez átok már hozzátapadhatott volna. E részben a nemzet geniusza talán még soká megóv bennünket. De, úgy látszik, mintha nem minden íróban volna elég mély az irodalmi méltóság s önhivatásának érzete. Mintha némelyik könnyelmű játékot űzne a legszentebbel, és hit és meggyőződés nélkül az iránt, a mivel foglalkozik, másodrendű érdekek szolgájává tenné. Mintha az írói ambitió, mely szárnyakat tűz a geniusznak, nem volna mindenütt élénk, s könnyen adna tért más, emberi ambitió számára, melynek hiúság a neve, vagy épen anyagi jutalommal is beérné. Mennyi része van ebben századunk anyagelvies szellemének (anyag és elv és szellem !): nem akarom kutatni.
n
Jegyzet – századunk anyagelvies szellemének: a materialistának ez a magyarítása ritkán fordult eddig elő,
Ballagi
Ballagi Mór
1854-es szótára a materializmust anyagászat, a materialistisch-t ,,anyagtanítást követő"-nek mondja; a CZF nem ismeri, a Nyelvújítási Szótár sem említi,
Ballagi
Ballagi Mór
1868-as A magyar nyelv teljes szótára már adja, így: ,,anyagelviség: ,,a szellem létét tagadó bölcsészet''
A baj kezdete megvan, de ha tovább tart és elharapódzik: útját állja minden haladásnak.  
  E moralis érzetet íróinkban ébreszteni, az egyik fő feladat, melyet a Koszorú maga elé tűzött. Ebben vegyünk példát, először is, ama férfiaktól, kik a század első felében, úgy szólva minden szellemi és anyagi buzdítás nélkül, egyedül önlelkök erejére támaszkodva, ha nem is minden tekintetben aranykorát, de valóban nagy fényű időszakát teremték meg irodalmunknak.
n
Jegyzet – ha nem is minden tekintetben aranykorát :
Toldy
Toldy Ferenc
ismeretes felfogására történik utalás, mely szerint a magyar költészet aranykorát
Kazinczy
Kazinczy Ferenc
s
Vörösmarty
Vörösmarty Mihály
korában érte el.
Nem óhajtom vissza a mártirszenvedéseket, melyek között és dacára, amazok oly hatalmasan lobogtatják vala irodalmunk zászlóját. Nem, azt az időt, mikor épen legjobbjaink, a nagy sokaság füttyei által üldözve, egy pár nyílt s néhány titkos híveik rokonszenvében találnak vigasztalást. Isten mentsen, hogy mostani íróink lelki erejét oly körülmények által óhajtsam edzeni, midőn egy Fűskúti–Landerer, vagy más ,,könyvnyomtató” sok parlamentirozás után felvállalja, hogy a nemzet első rangú írójának ez vagy amaz művét kinyomatja ,,a maga költségén, ingyen, sőt még a tekintetes author úrnak is 50 v. 100 exemplárt ad honorarium fejébe.”
n
Jegyzet – egy Fűskúti–Landerer: az ismert, vállalkozását még az 1720-as években alapító, magyar nemességet nyert nyomdász s könyvkiadó família nagy szerepet játszott a reformkori könyvkiadásban is. Az ő Heckenastéval egyesült nyomdájában készítették
A.
Arany János
SZF-jét is.
n
Jegyzet – sok parlamentírozás: sok tárgyalás, tanácskozás, egyezkedés.
n
Jegyzet – ,,a maga költségén, ingyen, sőt még a tekintetes author úrnak is 50 vagy 100 exemplárt ad honorarium fejébe“: az
A.
Arany János
által idézőjelbe tett szöveg lehet valóságos, de inkább nyilván álidézet; a reformkori szerződésszövegekből van elvonva, mint a legtöbbre jellemző tipikus szöveg, megfogalmazás.
Vagy midőn egy
Berzsenyi
Berzsenyi Dániel
ódáira, kit egy
Kazinczy
Kazinczy Ferenc
,,halhatatlan” barátjának üdvözöl, kispapoktól kéregetik össze a pár száz váltó forint nyomtatási költséget.
n
Jegyzet – kispapoktól kéregetik össze stb.:
Berzsenyi
Berzsenyi Dániel
versei kiadásának ismert históriájára utal
A.
Arany János
Helmeczy
Helmeczy Mihály
a pesti kispapoktól gyűjtötte össze a szükséges pénzt; bár, az újabb kutatás szerint, erre tulajdonképpen félig-meddig félreértésből került sor, mert
Berzsenyi
Berzsenyi Dániel
állhatta s állta is volna maga a költségeket ( Vargha Balázs: Berzsenyi Dániel.
Bp.
Budapest
1959. 134–135. l.).
Bizonnyal méltó a munkás a maga bérére: s úgy tartom, a szellemi munkás nem kevésbbé, mint a kinek csupán tenyere törik fel. Ez a bér, legyen erkölcsi, mely nagyobb s általánosb elismerésben, legyen anyagi, mely egy kis hasznocskában nyilatkozik: bizonyára még nálunk nem oly roppant, hogy valaki meg-igenelhetné.
n
Jegyzet – valaki meg-igenelhetné:
A.
Arany János
nyilván megirigyelhetné, illetőleg megsokallaná s ennek következtében megirigyelhetne értelemben használja e szót.
Ballagi
Ballagi Mór
1848-as magyar-német szótára csak a mai bejahen jelentést adja; a Cz-F azonban a ,,valamit soknak nagynak vall, sokall, nagyoll" jelentést is. Az Értelmező Szótár ez utóbbi jelentést már nem adja.
De baj volna, ha íróink az elismerést, szemfényvesztő eszközök által, a jó ízlés rovására, s mintegy fogadott tapsoncok segítségével magokat hírbe lármázva, keresnék; vagy ha szellemi alkotásaiknál nem annyira művök ideálját tartanák szem előtt, mint azon pár forintnyi díjat, melynek kiteremtése napi kötelessége a taligás lóvá aljasított pegazusnak. Már pedig e baj , kivált az utóbbi, egy idő óta nálunk is kezd mutatkozni. A mit rá mentségül szoktak felhozni: hiába; sok az író, élnie kell, más életmódja nincs, becsűletes kereset stb., vád és mentség egyaránt. Igaz, hajt a szükség. Az is való, hogy sok mestermű nem lát világot, talán a maeoni koldus (
Homér
Homéros
) sem énekelget, ha szüksége nincs a vagyonosok asztaláról lehulló morzsalékra.
n
Jegyzet – a maeoni koldus (
Homer
Homéros
) : lásd az Eredeti népmesék jegyzeteit.
De van különbség a remekjét öt font sterlingért kínálgató
Milton
Milton, John
, s a félkész, elnagyolt, elhamarkodott művekkel vásárra kiülő sokaság közt.
n
Jegyzet – a remekjét öt fontsterlingért kinálgató
Milton
Milton, John
:
Milton
Milton, John
egyik kiadását bevezető életrajztanulmány is említi az Elveszett paradicsommal kapcsolatban ezt az anekdotikus adalékot (The Poetical Works of John Milton, edited by
David Masson
Masson, David
, I–II. köt. London 1903.)
Ez utóbbinak mindig lehet azt a szemrehányást tenni: miért nem koplalt többet, míg teljesebb művel állhatott volna elő, vagy miért nem fordította idejét hasznosabbra.  
  Irodalmunk nagyobb-korúsága örvendetes jeléül hozzák fel, hogy ime nálunk is felhajnallott a boldog idő, az írói osztály önállásának ideje, értvén alatta, hogy minden más hivatal, szellemnyűgző professió nélkül, csupán írói keresetéből, ha szűkön, ha kisebb-nagyobb ügyességéhez képest nehezebben vagy könnyebben is, de lám, megél.
n
Jegyzet – szellemnyűgöző professio nélkül: foglalkozás, hivatás, munkakör.
Van benne valami. Író, kivált eszméiben élő költő, nagyon megsínli, ha idegen nemű foglalkozással van elárasztva. Bizonyos mértékű függetlenség kell neki s azt, mint egyesek életrajza sűrűn tanúsítja, sok még a nyomor árán is hajlandó megszerezni, hogy eszméinek élhessen. De mai napság kevés példát látunk az ily módon kiküzdött szellemi függetlenségre. Kényelem és jóllétre az író is csak úgy sovárog, mint más emberfia, s épen nincs hajlama feláldozni azokat eszméiért. Csepp vágya sincs barlangban lakozni s megelégedni a próféták szőrcsuhájával s erdei mézével. Tisztességes lakhely, bútor, ruházat kell, egy kis fényűzés sem árt, ha telik, vagy teletik.
n
Jegyzet – ha telik, vagy teletik: nyilván az irónia kedvéért használta
A.
Arany János
a telik ige szokatlan és nehézkes passzivumát.
– Már pedig arra, hogy minden adeptus-át (és ineptus-át) kényelmesen tartsa, ruházza, vagy épen felszűlje, az írói professió nálunk csakugyan nem emberedett még meg.
n
Jegyzet – minden adeptus-át (és ineptus-át): adeptus: egy tan, egy irányzat híve, bajnoka, beavatottja; ineptus: alkalmatlan valamire, hozzá nem értő, balga, együgyű.
S minél többen támaszkodunk rá, egyedül rá, annál inkább veszendőbe megy, a mit ez úton el akartunk érni: maga az írói függetlenség. Mi haszna nem függök én hivataltól, ha függenem kell a napi élet, a talán kissé magas lábra helyezett életmód ezer meg ezer parancsoló gondjaitól; ha írnom kell napról-napra, percről-percre, hajlam és kedv, a munkában ösztön-adó gyönyör, s a teljes bevégzés élesztő reménye nélkül, csupán mert ez is kell, az is kell, sok minden kell, s nem érek rá, hogy a megérésig némán hordj am eszméimet, s hogy kivitelökre időt áldozzak. Bizonyára ez a függés nagyobb, jóravaló elmének gyötrelmesebb, mint az a néhány óra, mit gépies foglalkozás közt egy irodában töltenénk, vagy oly professiónak áldoznánk, melyhez értünk valamit. A helyett tehát, hogy pelyhetlen állal már, tóduljunk az irodalomhoz, mint egyedüli keresethez, nem ajánlhatom eléggé ifjainknak (mert a ki belevénűlt, annak már késő): Aestas dum fnerit, pueri componite nidos.
n
Jegyzet – Aestas dum fuerit, pueri componite nidos: gyermekeim, amíg nyár van; tehát: keressetek más megélhetést, időben, az irodalmon kívül (így magyarázza Barta János Magyar klasszikusok
A.
Arany János
kötetében, IV. 493. l.)
Mert semmi kétség benne, hogy ily módon sokkal inkább megőrizhető az írói függetlenség, s vele az írói moral, mint ha egyre többen-többen seregelve az irkáló életmódhoz, a szellem dicsőséges versenyét iparüzletté alacsonyítjuk, hol a tehetség, folytonos önfertőzés által elsatnyúl, és hol a tehetség nélküli, de ügyes nyegle jobb gschäfteket csinál s ez által olykor nagyobb hírre vergődik, mint a ki valóban érdemlené.
n
Jegyzet – gschäfteket csinál: üzletet, boltot csinál; alnémet Geschäft szónak pesties s már akkor ironikusan használt alakja.
 
  A Koszorú egyik főcélja, mint fölebb mondám, versenytért nyitni az írói nemes ambitiónak, s ez által is ébreszteni az irodalmi morált. Mennyi süker fogja koronázni törekvését, a jövő mutatja meg; de én még nem vesztettem el annyira az irodalomban való hitem naiv őszinteségét, hogy attól tartsak, hogy ilynemű felszólalás egyéb eredményt sem szűl, mint komikai hatást a saját mesterségök unalmával eltelt (blasirt) kedélyekre.  
  Es most következik a művészeti oldal, de erről másszor.
n
Jegyzet – És most következik a művészeti oldal, de erről másszor: ez a ,,másszor“, sajnos, nem következett be; a K szerkesztése idején
A.
Arany János
mindinkább elvesztette kedvét, hogy újabb elvi, tisztázó és összefoglaló cikkeket irjon. Nagyobb cikkeiben a K-ban inkább az irodalomtörténet, ill. az irodalomtörténeti portré felé fordul. „Kritikai lapszerkesztésem alatt elég alkalmam volt meggyőződni – magyarázta maga kesernyésen Elegyes darabjai előszavában ennek az elfordulásnak az okát – , hogy praeceptorságom nem kell senkinek – jó, hát nem kell."
 
  II.  
 
[szerkesztői feloldás]
E tanulmány második cikkéből a következő töredék maradt enn:
 
  A mit közelebb az irodalmi méltóság, a hivatás érzete s írói morál felől mondottam, kifoly a művészi előállításra is, melyre immár áttérőben vagyok.  
  De nehogy balúl értsen valaki. Méltóság alatt nem a művekbe átviendő pompázó feszt, hivatás érzetével nem a mindenünnen kirívó nagyképű fontoskodást, az írói morállal nem erkölcsi mondatok és tanulságok nyers halmazát akarám jelenteni. Ég óvjon a költői próza vagy verses előadás ama méltóságos nemétől, mely, kell, nem, magas falábon jár, peckelt állal ágaskodva nagyszerűségét hajhász, s önnön facipője kimért kopogásában gyönyörködik; valamint ama másiktól is, mely keztyűs kézzel, hanyagon nyúl minden tárgyhoz, s erély (verve) hiányában keres aristokratai méltóságot. Azt sem óhajtom, hogy a hivatás érzete oly módon üsse ki magát, hogy az író minden harmadik lapon célzást tegyen rá (,,költő vagyok” stb.) s minden négy-öt íves füzetnek „exegi monumentumot” emeljen.
n
Jegyzet – „exegi monumentumot” emeljen: az ismert horatiusi szólás: emléket állítottam, mint azóta is, akkor is közhasználatú volt.
Szép az önérzet: nélküle soha semmi jeles nem állna elő ; de ha megjbocsátjuk is egyes remeklőnek a büszkeséget, melylyel rá hivatkozik, midőn e hivatkozás maga is remek: a többire nézve inkább szeretjük, nem dicsekvő szókból érteni meg hivatását, de kiérezni a makacs szívósságból, mellyel művészetén csügg, a lelkiösmeretes gondból, mellyel tárgyalt kezeli; – a végrendeletből, mely inkább elégettetné az Aeneist, hogy sem csorbáival adja át az utókornak. Igen, a hivatás érzete ott van amaz úszó küzdelmeiben, ki pergamen-tekerccsel fogai közt, vívja élethalál-harcát a tenger bősz hullámival, hogy megmentse művét s életét, vagy együtt veszszenek. Az úszó:
Camoens
de Camões, Luis Vas
, a tekercs: a Lusiada.
n
Jegyzet – Az úszó:
Camoens
de Camões, Luis Vas
, a tekercs: a Lusiada: a mondaszerű hagyomány szerint
Luiz de Camões
de Camões, Luis Vas
(1524–1580), amidőn Makaóból Goaba hajózott, a Mekong torkolatában hajójuk elsüllyedt s neki csupán életét s kéziratait, tekercseit sikerült megmentenie, melyeken nagy hőskölteményének, az Os Lusiadának nagy része már meg volt írva.
Hivatás érzelme írja, Munkács sötét kazamatáiban, rozsdával és vérrel jegyzeteit; hivatás érzelme sugall ódát óda után a falusi egyszerű nemesnek, ki évekhosszat rejtegeti szelleme kincsét még sem szállja csüggedés; az vándorol a Rajna mentén, táborról táborra, kiolthatlan szerelemmel; az borong a „sötét olajfák illatos hűsében;” az áll őrt, a szökevény fiúval, egy soproni faköpönyeg unalmai közt.
n
Jegyzet – Munkács sötét kazamatáiban: Koháry Istvánra utalt
A.
Arany János
Koháry
Koháry István
, a Habsburg-párti főúr a kurucok fogságába esve, a munkácsi vár börtönében szerzett verseit részint memorizálással, részint az
A.
Arany János
által mondott módon őrizte meg kiszabadulása idejére.
n
Jegyzet – a falusi egyszerű nemesnek: Berzsenyi Dánielra hivatkozik
A.
Arany János
, aki, mint ismeretes, a gazdálkodás mellett sokáig senkitől sem sejtve írta verseit.
n
Jegyzet – Vándorol a Rajna mentén: Kisfaludy Sándorra céloz_
A.
Arany János
, aki katonáskodása, ill. foıglsága idején járt
Német
Németország
- és Franciaországban.
n
Jegyzet – borong ,,a sötét olajfák illatos hűsében": Kisfaludy Károlyra gondol
A.
Arany János
, aki ifjúsága idején – mint kezdő festő bejárta
Itáliá
Olaszország
t s az idézet az ő Honvágy című verséből van.
n
Jegyzet – az áll őrt a szökevény fiúval:
Petőfi
Petőfi Sándor
re utal
A.
Arany János
Hol itt a külső buzdítás: öt-hat szerkesztő, hogy tiszteletdíj fejébe érdemcsillagot osszon újoncainak; húsz-harminc tárcaíró, ki négy sornyi újdonság kiteremtése végett boldogot boldogtalant hírbe kürtöljön; a pajtások, hogy maguk közé emeljék a ,,jó fiút”, ki talán ügyesen billiárdoz, a vívásban (olykor v nélkül is) tekintély: de írónak hat év múlva sem lenne nagyon elérett? Ne mondja nekem senki, hogy a tehetséget bölcsejétől fogva dajkálni kell idegen kéznek; hogy az önérzet mindjárt kialszik, ha érinti a bírálat hűsebb szellője: valamíg a szellemi világ hercules-oszlopai, a minden kor és nemzet remekművei, fennállnak; lesz olyan is, ki titkos könyével öntözze azokat, s miután magát kisirta, lelke új hódítás emelő érzetében találjon csak enyhületet.
n
Jegyzet – Hercules oszlopai: a monda szerint Hercules útja legtávolabbi pontján oszlopokat állított fel.
 
  Az erkölcsi alap, melyet minden íróban s műalkotásban követelek, szintén félreértésnek lehet tárgya. Vannak szentés szenteskedő, szigorúan kegyes, de kegyesen száraz lelkek, a kik valamely kőkemény becsét a benne parázsan felhalmozott valláserkölcsi tanulságtól, a morális irány kézzelfogható jelenségeitől mérik; a képzelem minden szabadabb játékát, az emberi szenvedély, az élet, a viszonyok költőien hű festését feltétlenül kárhoztatják.  
 

Megjegyzések:

Ez
A.
Arany János
egyik legtöbb problémát koncentráló elvi cikke. Szinte nincs egyetlen elvi írása ebben a fél évtizedben, mellyel egy vagy más ponton ne érintkeznék. Ez a cikk műfajából, megnyitó, programadó jellegéből következik.
A.
Arany János
második folyóiratának, a K-nak volt programcikke. Azt azonban a közelebbi keletkezési körülmények határozták meg, hogy ez érintett problémák közül melyek kaptak benne valódi hangsúlyt, melyek lettek a cikk vezérmotívumai. Bár nem a lap élén, nem az ,,előcikk“-rovatban jelent meg, valójában az. Helyét azonban át kellett adnia Mikó Imre gróf A Koszorú című bemutató-ajánló cikkének. Így a lap belső cikkei közé szorult az első folytatás, a másodikat pedig már nyilván nem akarta
A.
Arany János
, szemben az elsővel, a lap élére helyezni. Lehetett azonban más oka is ennek: hivalkodónak érezhetett a lap élén egy ilyen cikket s ami fontosabb: alighanem a cikk hangnemének élét kívánta ezáltal tompítani. Mert ilyen kemény, szinte kihívóan éles hangvételű s személyes indulatú írása a szerkesztő
A.
Arany János
-nak is kevés van. S mint a hangsúlyt kapott problémák kiválogatását, ezt az élességet és indulatot is a keletkezéskörülmények magyarázzák. A K, melynek tehát programcikke ez, 1863. jan. 1-én indult, két hónappal a SZF megszűnése után. Igazában bukás volt ez a megszűnés, s ez
A.
Arany János
-nak roppantul fájt. Bármennyire kendőzte, leveleiből, főképp a
Csengery
Csengery Antal
nek írottakból mégiscsak kiderül, hogy rendkívüli várakozással, reményekkel s ambíciókkal indult két évvel előbb a szerkesztésnek. ,,Lehet, hogy nevem – ámbár ennek a nagy közönség előtti népszerűsége felől nem élek csalódásban – hogy nevem az első évben összehozna annyi előfizetöt, amenynyi szükséges volna a lapnak. . . “ (1860. febr. 7.) – írta szemérmesen. S most látnia kellett, hogy miközben az ő lapja, neve s munkája ellenére, két esztendő alatt a részvétlenségbe fulladt, nemcsak a divatlapok éltek meg vígan, nemcsak a gombamód szaporodó élclapok leltek olvasót, hanem a minden irányt és igényt nélkülöző Fővárosi Lapok is elindult (több évtizedes) diadalútjára.
Tompa
Tompa Mihály
, a sérült ember s a barát érzékenységével megérezte, hogy milyen mély seb ez a részvétlenség
A.
Arany János
számára. ,,Nagy bosszankodásom van lapod állapotja miatt; hát sem a tudományért, sem a Kisfaludy-társaságért, sem éretted nem akarja e nyomorult publicum fenntartani a Figyelőt ?“ (1861. szept. 25.) Most pedig éppen ezen a ponton igyekezett
A.
Arany János
megrendült önbizalmát megerősíteni, újraalapozni. „Neved s állásod a régibb nemzedék legjobbjait gyűjtheti egybe, es csak azok is, kiknek nevei futólag megfordulnak elmémben,. egy hatalmas lapot adhatnak a közönség kezébe. Csak rajta, nekem teljes bizalmam van.”„(1862. okt. 1.) Ez a csalódottság, ez a keserű tapasztalás volt tehát a cikk súlypontjainak s hangnemének elso kıalakító motívuma.
A.
Arany János
most, félretéve a SzF tapintatoskodását a laptársakkal, a szerkesztőtársakkal szemben, világosan ertésére kívánta adni a közönségnek, mennyivel fölötte áll lapja a versenytársaknak. Egy másik alakító motívum viszont
A.
Arany János
baráti körében lelhető fel. Szerkesztői munkáját, tudjuk, e körön belül is többen bírálták.
Tompa
Tompa Mihály
elsősorban a kritikai jelleget sokallta benne, s főképp: változatosabb külformát kívánt. Ennek a kívánságnak
A.
Arany János
most igyekezett eleget tenni. Mélyebben érintette
Gyulai
Gyulai Pál
kritikája. Levelezésük legélesebb hangnemű darabjait eredményezte ez a kritika.
Gyulai
Gyulai Pál
a lap s a szerkesztő irányának világos meghatározását es megtartását, a ,,pártosságot , hiányolta a SZF-ben. E cikk első felében nagyrészt azok a gondolatok térnek vissza, amelyek akkor váltott leveleikben találhatók (1861. márc. 28., 1861. ápr. 3.; 1861. ápr. 6., 1861. aug. 28., l. – lásd az egész kérdésre a Visszatekintés jegyzeteit s JKK XII. köt. 602–604. l.).
A.
Arany János
tehát most mintegy bıztosítékot kívánt adni jó előre
Gyulai
Gyulai Pál
nak s az ő módján gondolkodóknak is. A harmadik motívum az ellenzékinek számító fiatal irodalom köréből származott. Abból a körből, melyet az Új Nemzedék című lap kísérelt meg egybefogni.
A.
Arany János
, tudjuk (lásd JKK XII. köt. 413–415. l.), ezt a lapalapítást vélte a maga szerkesztői törekvéseire legnagyobb csapásnak. Azt a gondolatot, ötletet sajátította ugyanis ki ez a csoport, amely
A.
Arany János
számára, egyesztendős szerkesztői tapasztalata nyomán, alkalmasnak látszott, hogy általa fellendítse lapját, s főképp, hogy általa összefogja, s nevelje a fiatal s nem fiatal irodalmat egyaránt. ,,Az írókat fel
[szerkesztői feloldás]
. .
szólítani, hogy csoportosuljanak egy igazán szépirodalmi lap kiállítására”, ez volt az eszme, az ötlet. (
Tompá
Tompa Mihály
nak, 1862. szept. 24.) Manapság persze szinte érthetetlen, mi volt ebben új és eredeti. Akkor azonban, midőn ,,irodalmi” lapok szinte természetszerűen ,,divatlapként” vagy „társasági” lapként, azaz pletykalapként, szalonlapként jelentek meg s az írók mindenikbe dolgoztak, függetlenül (esetleges) irányuktól és színvonaluktól, valóban volt jelentősége egy ilyen összefogásnak. Ezért mondta nála szokatlanul erős kifejezésekkel
A.
Arany János
: ,,Az ily összpontosítás az én eszmém volt, rég pengetem, s tőlem lopta el, a szó betű szerinti értelmében, az új nemzedék.” (
Tompá
Tompa Mihály
nak 1862. szept. 24. S ezért válaszolta
Tompa
Tompa Mihály
gyorsan forduló s
A.
Arany János
-nak oly rendkívül jól eső válaszában: „Ne gondolj azzal, hogy a csoportosulás eszméjének eredetisége tán eldisputáltatik tőled, nem tesz az semmit, fő a cél”. (1862. okt. 1. és
Tompá
Tompa Mihály
hoz, 1862. nov. 16.). Különösen pedig az volt e lapalapítás körüli elegedetlenségének oka, hogy az Új Nemzedék anélkül használta fel az eszmét, hogy valódi pozitív tartalmat adott volna neki, azaz hogy határozott esztétikai irány s célok szolgálatába állította volna. „Nem annyira gúnyolódni akarunk, mint inkább azt sejtetni – így zárta le az Új Nemzedékről szóló epés glosszáját – , hogy az irodalomnak az életkorhoz semmi köze s az Új Nemzedéknek csak az elvet, irányt illetőleg lehet valami értelme” ( JKK XII. köt. 82. l.). Az Irodalmi hitvallásunk három fő problémája, hangsúlya közül az elsőt: a ,,széptani credo”, a „nyílt program' , a „zászló” kitűzésének elengedhetetlen voltát tehát főképp ez a három motívum határozta meg. A másodikat, a „jog-folytonosság" problémáját „az irodalmi ellenzékkel” (ha ugyan beszélhetünk e korszakban már ilyenről) megkezdődött csatározások, összecsapások. Főkép hárman fontosak e tekintetben: Vajda János, Zilahy Károly és Riedl Szende.
Vajda
Vajda János
elvileg sok igazságot tartalmazó, formájukban azonban rendkívül durva, sőt ordenáré támadásai a ,,Fülelő” s kritikusai meg költői ellen ismeretesek. S ismeretesek
Zilahy
Zilahy Károly
éi is, melyeket a Magyar Sajtóban,
Vajda
Vajda János
lapjában, s a Kritikai Lapokban,
Riedl
Riedl Szende
folyóiratában intézett az Arany–Gyulai csoport ellen.
Riedl
Riedl Szende
é kevésbé közismertek. Személy szerint ő
A.
Arany János
-t ugyan alig támadta, bár dicsérni sem dicsérte, de a népies irányt folyvást csepülte s azt hangoztatta, hogy
Petőfi
Petőfi Sándor
s
Vörösmarty
Vörösmarty Mihály
óta irodalmunk pang s nem tudja, kivált a népies irány nem tudja betölteni a rá háruló feladatot (pl. 1862. márc. 1., okt. 1.). Igazában ezt mondta
Vajda
Vajda János
s részben
Zilahy
Zilahy Károly
is.
A.
Arany János
e felfogással szemben tartotta szükségesnek, hogy néhány vonással felvázolja a fejlődés menetét, szakaszait, ez utóbbiak tartalmát, szerepét, hozadékát, hogy aztán e szakaszok szerves folytatásaként mutathassa fel az 50-es éveket s bennük a maga szerepét, tevékenységét, eredményeit is. Nem véletlen, hogy gondolatban és formulázásban egyaránt rokon e tekintetben a cikknek ez a szakasza azzal a
Csengery
Csengery Antal
nek rt levéllel, melyben a maga költői eredményeiről mondott ítéletet (1856. jún. 23.). S a cikk e második fő problémájával szorosan összekapcsolódott, összefonódott a harmadik: az eszményítés kérdése. Azokat a külső motívumokat, melyek e problémát e programcikk fókuszába állították, nehezebb felmutatni, mint az előzők előterbe jutásának közvetlen okait. Igaz, itt ilyen közvetlen indokokra a magyarázatban nincs is szükség: az eszményítés problémája folyvást foglalkoztatta
A.
Arany János
-t, az előző évtizedben is, s ebben is. Nagy összefoglaló esztétikai cikkeiben éppúgy érintette rendszerint, mint azokban a bírálataiban, melyekben elsősorban elvi, elméleti s irányzati kérdéseket feszegetett, sőt, verseinek, költői tanító verseinek is gyakran volt tárgya e probléma. Sőtér István nagy tanulmánykötetében tisztázta, hogy alapjában egyrészt az általános emberi és a nemzeti, másrészt az „ideál és reál” összefüggésének, viszonyának, arányának kérdése, azaz a nemzeti költészet s a népies realizmus lehetőségének és követelményének kérdése tűnik fel e cikkekben és cikkrészletekben. S e kérdések
A.
Arany János
esztétikai eszmélkedéseinek mindenkor tengelyében álltak. Időszerűségük, izgató voltuk azonban számára néhány tény által most ismét megújult.
Vajda
Vajda János
,
Zilahy
Zilahy Károly
s
Riedl
Riedl Szende
játszott e tekintetben is fontos indukáló szerepet.
Vajda
Vajda János
támadásai, vádjai sokkal mélyebben érintették e kör tagjait, mindenekelőtt magát
A.
Arany János
-t, mint azt eddig szokás volt számításba venni. Folyóiratai, s ezekben glosszái tele vannak árulkodó jelekkel erre vonatkozóan. S
Vajda
Vajda János
nagy röpirataiban többek között épp e kérdéseket, a népiességet s a nemzeti s általános emberi összefüggését feszegette. Hasonlóképpen
Zilahy
Zilahy Károly
is,
Riedl
Riedl Szende
pedig egyenesen anatémát mondott a népiesre, a nemzetinek pedig gyors visszaszorulását jósolta az általános emberi javára. Az ő agitációjuk mellett nagy szerepet játszott az a tény is, hogy a petőfieskedők irányának végleges lejárta után a fiatal költők közül többen, új utat keresvén s szabadulni akarván a petőfieskedők nyűgöző befolyásától, mintegy a népiesség előtti idealizáló iránynál kerestek ösztönzést, példát, útmutatást.
A.
Arany János
, mint más cikkei s bírálatai tanúsítják (főképp a Bulcsú- s a Fejes-bírálat vagy az Irányok) félt ez irány elhatalmasodásától; féltette a népiesség eredményeit s mint épp e cikke bizonyítja, a népiesség alapján való továbbhaladás lehetőségeit is. Mivel e cikkben mind az eszményítés A.-féle felfogása, mind az ötvenes évekbeli népies-nemzeti irodalom szerepének
A.
Arany János
szerinti értékelése élesebb, világosabb megfogalmazást nyert, mint a legtöbb A.-cikkben, az
A.
Arany János
esztétikáját tárgyaló fejtegetésekben nagy szerepet játszik.
Voinovich
Voinovich Géza
az A.-féle eszményítés szempontjából alapvetőnek tartja s úgy véli, ez az eszményítés: ,,a művészi realizmus” ( Voinovich III. köt. 65. l.).
Hermann
Hermann István
is rendkívül fontosnak véli e dolgozatot s
A.
Arany János
esztétikájáról alkotott felfogásának szinte a tengelyébe állítja. Úgy véli, e cikk világosan mutatja, h az A.-féle eszményítés nem egyenlő a ,,Deák-párti”, a Gyulai-féle eszményítéssel s „az Arany-féle eszményítés nem eszményítés, hanem a lényeg tükrözésének kívánata. Ars poetikája nem a költészet eszményítésének, hanem ,eszmeiségének védelme”.
A.
Arany János
az irodalmi ,,Deák-párt” művészi felfogásával, esztétikai törekvéseivel szemben, „meghirdeti az irodalmi jogfolytonosságot, és a kor irodalmát, illetve a kor igazi irodalmi tendenciáit úgy fogja fel, hogy azoknak példaképe a népköltészet és
Petőfi
Petőfi Sándor
". Azaz felfogása ekkor is még „mélyen a népi esztétikában gyökerezik” ( Hermann 248– 50. l.). Daniel Viktor cikke a Vojtina ars poeticajával szembesítí ezt a tanulmányt s arra az álláspontra jut, hogy bár
A.
Arany János
-nál mindig fontos és elengedhetetlen a reális, s kiindulási pontja is mindig ez, az eszményítés sohasem maradhat nála el ( Daniel Viktor: Az eszményitésről és Arany János Vojtina ars poetica-járól. A sepsiszentgyörgyi Mikó-Collegium Értesítője, 1911. ). – Gálos Rezső is alapvetőnek véli e cikket, mert, úgymond,
A.
Arany János
„irodalmi credoját, végérvényesen” ebben mondta el s ennek, szerinte, ,,leglényegesebb szempontja, hogy az igazi költészet eszményit.” ( Gálos, 687. l.) – Barta János A.-könyvében és bevezetésében ugyan cím szerint alig hivatkozik
A.
Arany János
e dolgozatára, de
A.
Arany János
eszményítéséről vallott felfogása, láthatólag, nagy részben támaszkodik erre. Annál gyakrabban hivatkozik rá A kritikai realizmus kérdései a XIX. század magyar irodalmában című referátumában. Legfontosabb itt e cikkel kapcsolatban az a megállapítása, hogy ez jól mutatja egyrészt azt, hogy „az eszményítés fogalma Európa-szerte kitágult”, a realista tendenciáknak engedett teret, másrészt azt, hogy ugyanakkor nemzeti erkölcsi princípiumok jegyében már megindult az ábrázolható életanyag s az ábrázoló módszerek rostálása. „Lehetetlen ki nem érezni ezekből a nyilatkozatokból
[szerkesztői feloldás]
. . .
a szűkítő, a társadalom élő valóságától elzárkózni akaró tendenciákat.” ( A realizmus kérdései a magyar irodalomban. Szerk. Klaniczay Tibor,
Bp.
Budapest
1956. ) – Sőtér István pedig
A.
Arany János
többi tanulmánya között, melyek ugyancsak szólnak az eszményitésről, ezt rendkívüli hangsúllyal idézi s mintegy a probléma tárgyalásának középpontjába állítja. Sőtér monográfiája
A.
Arany János
e cikke tekintetében azért is nagyon fontos, mert nemcsak
A.
Arany János
más ily tárgyú cikkeivel szembesítí e dolgozatot és problematikáját, hanem a kortárs esztétikus-kritikus írók ugyane tárgyat érintő felfogásával is ( Sőtér 390., 648. l.). Ezt a szembesítést ugyan már említett referátumában
Barta
Barta János
megkezdte, de a részletekig való hatolást számára akkor az alkalom és műfaj lehetetlenné tette. E központi kérdések, főképp az eszményítés problémái mellett más
A.
Arany János
-t érintő kérdést illetőleg is gyakorta érveltek e tanulmánnyal.
Voinovich
Voinovich Géza
például az eszményítés kérdésénél is nagyobb hangsúllyal említi a cikk ama részét, amelyben az írók hivatalvállalásáról beszél
A.
Arany János
s úgy véli, a cikk éle a hivatalt, az állandó munkát nem vállaló írók ellen irányul; ezeknél ugyanis a korrumpálódás veszélyét és ragályát nagyon is közelinek tudta ( Voinovich III. köt. 49. l.). Ember Gyula viszont
A.
Arany János
társadalomszemléletére nézve lát érdekes és fontos mozzanatokat e cikkben. Ezek, szerinte, azt bizonyítják, hogy
A.
Arany János
érzékeny figyelemmel kísérte s fontolgatta a munka és a bér, a munka és a tőke viszonyát ( Ember Gyula: Arany társadalomszemlélete. Irodalomtörténeti dolgozatok Császár Elemér hatvanadik születésnapjára.
Bp.
Budapest
1934. 64. l.). Mint ismeretes,
A.
Arany János
kéziratainak legnagyobb része Voinovich Géza villájának pusztulásakor elégett. Ezé is, de a kéziratból egy részt már az Arany László által irányított Ráth-féle Arany János hátrahagyott prózai dolgozatai.
Bp.
Budapest
1889. című kiadás II. kötete közzétett a jegyzetek közt (571 – 573.l.), mégpedig olyan részt, mely a jelen cikk zárósoraiban ígért, de el nem készült újabb közlemény egy szakasza lett volna. Arany László a következő előzetes megjegyzést fűzte e töredékes részlethez: ,,Az ,Irodalmi hitvallásunk' című tanulmány második cikkéből a következő töredék maradt fenn:“ (uo.) A jegyzetek közül
Voinovich
Voinovich Géza
az 1924-es album alakú kiadásban emelte e töredéket a cikkek közé s illesztette, stilisztikailag módosítva Arany László előbb idézett szavait, az Irodalmi hitvallásunk végéhez ( Arany János összes munkái I– V.
Bp.
Budapest
é. n. [1924.] V. köt. 143–144. l.).