A magyar népdal az irodalomban

A MAGYAR NÉPDAL AZ IRODALOMBAN

A népköltészet hagyományainak s folyton élő jelenségeinek összegyüjtése, sajtó útján közössé, marandóvá tétele, egy azon sok rendbeli feladatok közűl, melyeket maga elé tűzött tények, részletek-faji s egyedi tünemények felbúvárlásában fáradhatlan századunk. Valóban különös is lenne, ha a tudomány, míg föld és tenger minden növényét előkutatja, mellőzné az emberi lélek virágait; míg hangyaszorgalommal esik a történt dolgok után, csekélylené a mi az ehnékben ment véghez; vagy, közelebb jőve tárgyunkhoz, míg nyelvészetben éj-napi gondjait áldozza a szó testének, sajnálná figyelmét a szótúl, midőn hármoniás kapcsolatban nyilatkozik, mint érzés vagy kedély, mint képzelet vagy épen értelem. Van hát jogcíme a tudománynak foglalkozni a népköltészettel magára is: csupán azért, mivel itt egy világ áll előtte, melyet ismernie kell, annál inkább, mert nem külső, hanem benső, nem a holt vagy érzéketlen természet nyilvánulása, hanem az élő szellem fokozott munkásságának eredménye, – oly rétegzet, a mit nem hulláikból s héjaikból a parány-állatok, hanem érzéseikből, gondolataikból halmoztak egymásra a különböző emberi nemzedékek. Ha pedig a népköltészet tanulmányát mint segédtudományt vesszük: ez a bölcselemnek ember- és fajismeret; a históriának távcső, hova puszta szeme nem hat; a hitregetannak dús erű forrás; adattár a nyelv- s régiség tudománynak; de kivált a költészetnek és széptannak annyira szükséges indulópont, hogy már

Kölcsey

Kölcsey Ferenc

ítélete szerint is, kit pór ízléssel ugyan nem vádolhatunk: ,,a valódi nemzeti poézis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni."

Jegyzet –

Kölcsey

Kölcsey Ferenc

ítélete szerint is.. ,,a valódi nemzeti poézis" . . .

Kölcsey

Kölcsey Ferenc

nek ez a mondata a Nemzeti hagyományok című tanulmányában található (Kölcsey Ferenc ÖM I–III. köt. Sajtó alá rendezte Szauder József,

Bp.

Budapest

1960. I. köt. 520. l.;, de ez áll

Erdélyi

Erdélyi János

híres tanulmányának, A népköltészetünkrőlnek is, mottóként, az élén.

Ennyi tudományos érdek kielégítését vette célba a Kisfaludy-társaság, midőn néhány évvel ezelőtt a népdalok és mondák gyűjtését megindította; s ezen érdekeknek szolgál, ha egyrészről a gyűjtést ezentúl is buzgóan folytatja, kiterjesztve az élő szájhagyomány minden ágaira: más részről alkalmat nyújt és eszközli, hogy a gyűjtés eredménye koronkint tanulságosan összeálíttassék, vagy általában a népköltészet, s ennek viszonya a műköltéshez, széptani vizsgálatnak vettessék alá. Ily szempontból indulva ki, nem véltem a t. Társaság figyelmét csekély vagy körén alúl eső dologgal fárasztani, ha fejtegetésem tárgyául ezúttal a népdalt veszem, nem a mint magánál a népnél, hanem íróinknál időről-időre jelentkezik; egyszersmind nyomozni kísértem, mennyire használta fel a ,,köznépi dalokat” az irodalom, hogy ezek alapján,

Kölcsey

Kölcsey Ferenc

ként, ,,valódi nemzeti poésist” – különösen nemzeti műdalt, hozzon létre.

Alkalom erre az íróknak soha sem hiányzott. A nép, mely dalol ma, dalolt századok előtt is. Az irodalomtörténet gondosan feljegyzi a nyomokat: miszerint a magyar dal rég elenyészett századokban is egyre hangzik vala. S örűl, ha megtalálja, hogy a nagy hún királyt fátyolos szűzek dallal üdvözlötték, hogy asztalánál harci ének zendűlt, hogy Árpád s a vezérek korában, valamint később is a királyok alatt, fel-felhallik a népi ének a história csarnokában.

Jegyzet – a nagy hún királyt fátyolos szűzek dallal üdvözlötték:

Arany János

itt nyilván Priscos rhétor tudósítására, tapasztalataira gondol, melyeket ez akkor szerzett és írt le, midőn bizánci követeket kisert Attilához.

Arany János

jó barátja, Szabó Károly már 1850-ben megjelentette fordításait az Új Magyar Múzeum-ban.

Jegyzet – Árpád s a vezérek korában, valamint később is: nyilván ugyanazokra a forrásokra, illetőleg ugyanazokra az énekszerzőkre és énekesekre gondol itt is

Arany János

, amelyeket és akiket a Naiv eposzunkban is emleget, nagyrészt Toldy Ferenc 1854-es műve ( A magyar költészet története. I. köt.

Pest

Budapest

1854. ) nyomán haladva (lásd JKK X. köt. 264– 275., 608–611. l.).

Megragadja különösen, az alsó néposztályt illetőleg, ama följegyzést, mely Sz. Gellért életrajzában előfordúl, miszerint egy asszony, kézi malomhajtás közben, magyar dallal űzte unalmát.

Jegyzet – ama följegyzést, mely Sz. Gellért életrajzában előfordul: ez a hires, nagy jövőt megert följegyzés, a munkáját, a kézimalmon való őrlést dallal kísérő leánynak esete, a „magyarok szimfóniájá"-nak históriája, mind a XI. század végéről származó ,,kisebb”, mind a XIII. századból eredő ,,nagyobb“ legendában olvasható.

Nem kicsinylem e feljegyzések érdemét, vajha több volna s eme daloknak ne csupán híre, hanem szövegéből is jutott volna ránk valami: de viszont azt találnám különösnek, ha ellenkezőt jegyeztek volna fel krónikáink; ha lett volna a kor, melyben a magyar népköltészet megszűnt zengeni. A Kisfaludy-Társaság gyüjteményében bizonyára több oly dal foglaltatik, mely századok óta él a magyar nép ajkán. Soknak régisége szembeötlő, részint ó divatú szabása, részint történelmi vonatkozások által. De legtöbbnek korát biztosan nem lehet meghatározni; s különösen a szerelmi dalokra nem tud az ember adatilag bizonyítani csak pár százados régiségét sem, miután nem volt, ki följegyezze. Annálfogva kedves felfödözés, a mit ezennel megemlíteni méltónak tartok. A kolozsvári ref. főiskola könyvtárában egy 1671-ben kézzel összeírt versgyűjtemény van s ennek egyik lapján e dalocska:

Jegyzet – e dalocska: Nem szoktam, nem szoktam . Ezt a kis dalt, amelyről úgy vélik, hogy egy nagyobb ének egy része s igen népszerű volt, az 1670-ből származó ún. Petrovay énekes könyv tartotta fönn a kolozsvári református kollégium könyvtárában (lásd Régi magyar költők tára. XVII. század. Szerelmes és lakodalmi versek. 3. köt. Sajtó alá rendezte Stoll Béla,

Bp.

Budapest

1961., 171., 603. l.). A második strófa második sora a RMK szerint így hangzik: ,,Vén aszszonyal hálni.” Honnét vette

Arany János

a maga variációját, nem lehet megállapítani; a RMK sokféle variációt ad (682–683. l.), de ezt nem. Aligha van pedig szó

Arany János

-nak eufémisztikus változtatásáról.

Nem szoktam, nem szoktam

Kalitkában lakni,

De szoktam, de szoktam

Mezőben legelni.

Nem szoktam, nem szoktam

Vén asszonyhoz járni

De szoktam, de szoktam

Szép asszonyt csókolni.

Íme a magyar népdal kétszáz esztendő előtt! Olyan friss, mintha ma termett volna; az olvasónak szinte kedve jő eldalolni, mert lejtése, dallama, egészen a mai, s formája ép oly teljes, mint mostani népdalainké. – Megvolt hát a népdal mindig a népnél; mert ha két század óta lényege így nem változott: bizonyosan még néhány századdal följebb is mehetnénk, s a népdalt lényegben hasonlónak találnók. Sőt minél feljebb megyünk a történetben, legalább a honszerző harcokig, annál több okunk van föltenni, hogy e neme a költészetnek mind tárgyaira gazdagabb, mind formáira változatosb volt. Hogy a történeti ének ama dicső hajdaukorban nem lehetett száraz tények litániája, erről más alkalommal elmondtam véleményemet.*

Jegyzet *Szépirodalmi Figyelő. 1860. 1–3. sz.

Jegyzet – erről más alkalommal elmondtam véleményemet: itt utal tehát

Arany János

a Naiv eposzunk című tanulmányára; lásd fönt.

Hogy a népdal is azon időben tárgyaira nézve dúsabb, többféle volt, a dolog természete hozza magával. A nép, az Árpád vezérek, első királyok népe szabad nemzet vala, csak kevesen és apránkint sülyedtek szolgaságba: de még így is, a mozgalmas nemzeti, hadi élet vegyes házbeli királyaink alatt, később a hajdúvilág, a kuruc-labanc villongás, mely nemcsak szeme előtt folyt a népnek, hanem benne mozgott, benne lélekzett, hozzákötötte reményeit, vágyait, szerencséjét: bizonnyal nem csupán oly dalok nemzője volt, melyek tárgya a pásztori vagy földműves élet körén felűl csak holmi zsivány kalandokhoz bírt volna emelkedni. Azt sem kell felednünk, hogy midőn ama régiebb korban népdal forog szóban, semmi ok egyedül a köznépre szorítkozni. A harcias, vagyonos nemesség, az írástudatlan paraszt urak nem valának még kifejlődve annyira az eredeti naiv állapotból, hogy közöttök egyéb dal, mint a népies, kelendő lehetett volna. Egy felől néhány írástudó, elszigetelt, irodalmi kísérletekkel; más felől a nemzet egésze, erőteljes naiv állapotban, szabad ég alatt, a cselekvés mezején: ím ez a magyarság képe jóformán a mohácsi vészig, sőt némi módosítással még azután is. A mi az iskolán kívül, vagy ha tetszik, alúl zeng, az mind népies: de ez utóbbi kiterjed aztán az egészre: bizony az ily népdal, tárgyaiban sem volt oly szűkkörű, mint a mai. Formái változatosságát pedig már maga a tárgy sokfélesége föltételezi. Az elbeszélő költemény máskép mozog, mint a dal. S a harci dal, az induló, a győzelmi ének szintén máskép, mint a szerelmes. Csak egy pillantás aránylag régi dalainkra meggyőz erről. Míg alig van rhythmus a mai népdalban, melyet pár századdal élőbb már föl ne találnánk: viszont több forma jön elő a régiségben, melyek rhythmusa nem zeng már nekünk.

Tinódi

Tinódi Lantos Sebestyén

nagy választékú dallamai, bármennyi eredetiséget tegyünk is fel szerzőjükről, népáriákban kellett, hogy gyökerezzenek. S azon néhány melódia is, mely úgy lehet II. Józsefnél nem régibb korból maradt ránk, tanúsítja, hogy hangmenet és rhythmus mennyire különböző és változatosb: volt csak a múlt század végén is, mint napjainkban. E dallamoknak kétségkívül megfelelt a dal szövege, s a formák oly sokféleségét öltötte magára, mely a mai, öt-hat alaptételre szállítható népdal-formáktól igen előnyösen különbözött.

Tárgy és forma tehát, mennyiben ez utóbbi a külsőre vonatkozik, minden valószínűség szerint nagyon változatos volt a régi népdalban. Az a kérdés, vajon a belforma alkalmas volt-e arra, hogy az írott költészetnek a magyar műdal megteremtésében csirául, alapul, induló pontul szolgáljon. Erre nézve elegendő általában a népköltészetre vetnünk egy pillantást a mint az nálunk s mindenütt e kerek földön nyilatkozik. Tudva van, hogy a nép sehol sem tanulja formáit; a mint a költemény eszméje megfogant: vele terem egyszersmind a benső forma egész teljességében. Bizonyítja ezt mind az elbeszélő mind a lantos nemben költeményeik talpraesettsége mindenütt, hol ilyesek találtatnak. E tekintetben a népek, nyelv- és égaljkülönbség nélkül, nagy solidaritást mutatnak fel: bizonyság, hogy e formaérzék nem egy vagy más népfaj, hanem az összes emberiség tulajdona. A német ős eposz, a cseh králudvari kézirat, a szerb kisebb elbeszélések, az éjszaki ballada és spanyol románc, nálunk ,,Szilágyi és Hajmási” kalandja, meg a sokat emlegetett egy pár balladás költemény, oly benső teljességet mutatnak az elbeszélés illető fajaiban, melylyel a műköltés csak versenyezhet, de sehol még túl nem haladta.

Jegyzet – A német ős eposz: az

Arany János

-tól annyiszor emlegetett Nibelungenliedről van szó.

Jegyzet – a cseh králudvari kézirat: ez a kézirat, mely epikus s lírai műveket tartalmaz, a XIX. század egyik igen jellegzetes és igen nevezetes hamisítványa volt, melyet a romantikus nemzeti érzés heve, múlttisztelete, múltteremtő vágya hozott létre. Hamisítvány voltát a századfordulón mutatták ki. Állítólag

Kraludvorszk

Dvůr Králové nad Labem

(

Königinhof

Dvůr Králové nad Labem

) cseh városkában találták meg, s 1829-ben ki is adták. Nagy feltűnést keltett s a német mellett más nyelvekre is lefordították; magyarra épp ez években: 1856-ban a prágai egyetem magyar tanára, Riedl Szende (A királyudvari kézirat. Költemények a csehek őskorából. Prága 1856.). Csengery Antal

Arany János

-nak is eljuttatta e fordítást.

Jegyzet – szerb kisebb elbeszélések: a XIX. sz. első felében világirodalmi érdeklődés fordult a szerb népköltészet, mindenekelőtt a népi epika felé, amely rendkívüli memıyiségű kisebb elbeszélő költeményt mutatott fel amaz évszázados küzdelmek idejéből, midőn a szerbség török iga alatt élt. Olyfélék ezek, mint a magyar reformkor kedvenc műfaja, az elbeszélő költemény, csakhogy rendszerint nagyobbak és természetesen népköltészeti eredetűek. Különösen Karadzič Vuk Stefan (1787–1864) hires, egymást követő gyűjteményei járultak hozzá ez epika világhíréhez. (Első gyűjteménye 1814; utolsó, hat kötetben, 1841 – 1866.) Újabban azonban, a XX. sz. első harmadától sok szkeptikus hang is hallatszik, vajon valóban népi eredetűek-e egészükben ezek az epikus művek, különösen a

Karadzič

Karadzic, Vuk Stefan

által kiadottak; olyannyira magukon viselik ugyanis egy művész, egy modern művész keze nyomát.

Arany János

maga többször ösztökélte fiatalabb munkatársait a hazai szerbség népköltészetének, népköltészetének, népszokásainak gyűjtésére (lásd pl. JKK XII. köt. 292. l.),'s ismeretes, hogy némely történeti balladája, elbeszélő költeménye a szerbségével közös vagy rokon törökvilági emlékekbe, népmondaı hagyományokba nyúlik, pl. a Szibinyáni Janké, melyhez a tárgyat a Székács József-féle Szerb népdalok és hősregék (

Pest

Budapest

1863.) című gyűjteményből vette, mely viszont tulajdonképpen a Karadzič-félén nyugodott.

Jegyzet – spanyol románc: ebbe az utalásba két elem keveredik: egyrészt utal a XI–XII. századtól kialakult, folyton újra meg újra feldolgozott Cid mondakörre, amely, részleteiben lassan az egész európai irodalomba átszármazott s egyes elemei állítólag – Solymossy Sándor szerint ( A Toldi-monda keletkezése. ItK 1924. ). –

Ilosvai

Ilosvai Selymes Péter

művére is hatottak. Különösen, hogy

Herder

Herder, Johann Gottfried

írt a mondáról, fordított és átdolgozott belőle, nőtt meg a híre

Közép-Európá

Közép-Európa

ban is. Másrészt utal

V. Hugo

Hugo, Victor

Le Romancero du Cid című művére, mely végképp azt a közhitet terjesztette el, hogy a Cid-monda csupa románcból áll, bár kétségkívül csak egyik domináns műfaji eleme volt ez.

Arany János

a SZF-ben mind az Hugo-féle feldolgozásból, mind az eredeti spanyol Cid-mondából hozott fordításokat, az előbbiből Szász Károlyét, az utóbbiból Győry Vilmosét,Thaly Kálmánét

Jegyzet .– nálunk „Szilágyi és Hajmási“ kalandja: ez a nevezetes, balladás elemet is tartalmazó elbeszelő költemény, melyet három kódex őrzött meg, a Vasady kódex 1561-ből, a Csoma–kódex 1571-ből s a Kárász–kézirat 1560-ból származó rögzítés alapján. (Lásd RMKT VII. köt. 169–174. és 378–381. l.) A XIX. század közepén, elsősorban a nemzeti epika múltja iránt különösen érdeklődő A.-kör rendkívül nagy becsben tartotta ezt a művet s többen fel is dolgozták (

Vörösmarty

Vörösmarty Mihály

Gyulai

Gyulai Pál

Nincs különbség a lyrában sem. Nagyon megfoghatom, ha egy oly költő is, ki a magyar dalt, épen a benső idom tekintetében, oly magasra emelte, mint

Petőfi

Petőfi Sándor

, mikép többször hallám nyilatkozni, nagy részt od'adott volna költeményeiből, csak hogy eredeti népdalaink szebbjeinek ő lehetne a szerzője. Valóban vigasztaló, hogy az igazi, gyökeres, organicus költészet iránti ösztön nincs szorítva, sehol, semmi időben, egy-két kiváló egyéniségre, hanem az összes nép tömegében van letéve örök alapúl, mellyel – mint föld-anyjával a hitrege óriása, – csak érintkeznie kell a nemzeti műköltésnek, hogy mindannyiszor megifjodva, megújulva, gazdag erőben s egyszerű szépségben emelkedjék, lehányva magáról a ficamlott izlés, romlott kor, mesterkélt világ ízetlenségeit.

De a tanultak költészete eleintén (s nálunk bizony jó darabig) kevéssé vala még tanult arra, hogy öntudattal a néppoésist vegye alapul; vagy sokkal tanultabbnak érzette magát, hogy sem előkelő megvetéssel ne tekintsen azon költeményekre, melyek a nép nagy tömegében divatoztak. Nem óhatta ugyan, hogy itt-ott egy népies hang át ne zendűljön magasb igényű szerzeményeibe; de az csak olyan volt, mint midőn valaki művelt beszédet negélyez s pórias szólamokat vegyít belé, mert megszokta és nem tudja magát másképen kifejezni. Természetes dolog, hogy az ily vegyület inkább véletlen, mint öntudatos, inkább kényszerű, mint szántszándékos, inkább a nyelvre, külsőre, részletekre, mint a szellemre, bensőre, egészre vonatkozó. Ez öntudatlan népiesség lengi által régibb írott költészetünket, a nélkül, hogy akár elbeszélésben, mely árad mint a viz, akár lyrában, mely gyérebben tűnik elő, a néppoésis lényegének s benső formáinak valami hatását vennők észre az írástudók szerzeményein. Ez öntudatlan népiesség, egyszersmind naiv tudósság kora kezdődik legrégibb írott emlékeinken; majd a népi hang mindinkább fogyván, a tudós szinezet erősbödvén,

Tinódi

Tinódi Lantos Sebestyén

Balassá

Balassi Bálint

Zrínyi

Zrínyi Miklós

Gyöngyösi

Gyöngyösi István

n keresztül nyomozható egész Amadeig. Innen kezdve a XVIII. század folyamában némi öntudatos törekvés nyomait találjuk a magyar magasb dal megteremtésére, mely törekvés vagy önkényű választással, vagy talán inkább kényszerűségből a népdalt veszi alapúl: és ez a nemzeti műdal létrejövésének megindult, de félbe szakadt folyama. Félbeszakítja ezt a múlt század vége felé az idegen dal műformáinak megkedvelése, melyek mellett, vagy inkább alatt, a népdal is talál mívelőkre, mint genre, de eleinte csupán játszi leereszkedéssel az írók részéről a néphez, később oly szándékkal, hogy a népdalt az idegen műdalhoz közelebb emeljék, pallérozzák, nemesítsék. Végre Petőfivel egy új törekvés indúl meg: a magyar nemzeti dalt a népdal alapján fejteni tovább, felhasználni a csírát, melyből a nemzeti műpoésis legtermészetesebben hajthatja virágait. E szerint vizsgálatom a magyar dal irodalmi történetében négy mozzanatot különböztet meg:1. az öntudatlan népiesség korát; 2. a nemzeti dal megindult fejlődését; 3. a népda, mint genre, irodalmi művelését; 4. a nemzeti műdalnak a népdal alapján kifejtésére irányzott törekvéseket.

I. Az ÖNTUDATLAN NÉPIESSÉG KORA

Költői irodalmunk első századaiból általában kevés lyrai, még kevesebb oly versezet maradt ránk, mely határozottan a dalhoz, a világi dalhoz lenne számítható. A legrégibb verses emlékektől, melyek a XV. vagy épen XIV. században vihetők vissza, le a XVII. század enyésztéig, a mi lantos nembeli költeményt felmutat irodalmunk, annak tetemes része egyházi, vagy legalább vallásos. Maga

Balassa

Balassi Bálint

Rimai

Rimay János

Beniczki

Beniczki Péter

sem mondhatók a dal művelőinek mai értelemben.

Jegyzet – Maga

Balassa

Balassi Bálint

Rimai

Rimay János

Beniczki

Beniczki Péter

sem mondhatók a dal művelőinek: az első Balassi Bálintról,

Rimai János

Rimay János

ról,

Beniczky Péter

Beniczki Péter

ről van szó. E mondatát is, mint minden Balassira vonatkozót, annak tudatában kell olvasnunk, hogy

Balassi

Balassi Bálint

szerelmes versei, „dalai” ekkor még – mint már fönt említettük – ismeretlenek voltak.

Rövidebb világi verseik a leíró vagy tankörben forognak, s ha olykor a lelkesebb

Balassa

Balassi Bálint

lyráig hevűl is, az a mit lantja zeng, csak széles értelemben vehető dalnak, de nem látszik, hogy különösebben a dal belformája után törekednék. Énekelni ugyan lehetett, valószínű is, hogy bizonyos „ad notam” lebegett szerzőjük előtt; de akkor énekeltek sok mindent ; az egyházban hosszú dogmai fejtegetést, vagy bibliai történetet, a lakomáknál Tinódi-féle históriákat, a nélkül, hogy amazok bensőkép az ének, ez utóbbiak a ballada vagy kisebb eposz formáira igényt tartottak volna.

Jegyzet – bizonyos ,,ad notam" lebegett szerzőjük előtt: azaz valamely már meglevő dal, versforma kliséje, ritmus- és rímképlete, strófaszerkezete mintájára írták műveiket.

Ily módon

Balassa

Balassi Bálint

versei is fölvehették a zenei külsőt, bár hiányzott bennök a dalszerűség, melyre nem csupán az kivántatik, hogy a szöveg sora megfeleljen a zeneinek. Több azokban a leíró elem, részletezés, hosszabb a lélekzet, csekélyebb az összpontosítás, hogy sem a dal megtűrhetné; s az egyéni sorsára, specialis körülményekre vonatkozó helyek nem engedik érzelmeit amaz általánosságra emelkedni, mely a dalt a sokaság ajkán meghonosítja. E szerint bátran elmondhatjuk, hogy a dal, mint költői forma nem létezett irodalmunkban – vagy legalább e létezés nyomai elég számú példányban ki nem mutathatók – egészen a XVII. század hanyatlásáig; akkor is nem a sajtóban, hanem egyes érző szívek kicsiny körre szánt és kézirati homályra kárhoztatott érintkezéseiben találjuk a dalt, mely saját formája után törekszik. Az ifjabb

Balassa Bálint

Balassi Bálint, ifjabb

, Zichy Péter, Kazinczy András lesznek itt az úttörők, vagy az ismeretes kezdeményezők előfutári

Amadé

Amade László

nak.

Jegyzet – Az

ifjabb Balassa Bálint

Balassi Bálint, Ifjabb

, Zichy Péter, Kazinczy András:

Arany János

feltűnően sokszor említi az ifjabb Balassa Bálint nevét. Toldy Ferenc nyomán jár akkor is, midőn ezt teszi;

Toldy

Toldy Ferenc

ugyanis nagy irodalmi munkásságot, sok elveszett vagy rejtőző irodalmi művet sejtett az ifjabb

Balassa

Balassi Bálint, Ifjabb

neve mögött (lásd A magyar költészet története az ősidőktől Kisfaludy Sándorig.

Pest

Budapest

1854. 301. l. II. kiadás.). Zichy Péter (1674–1726) is Toldy Ferencnek köszönhette, hogy ekkoriban sokszor hivatkoztak rá;

Toldy

Toldy Ferenc

az Uj Magyar Múzeum II. évf. 5. sz.-ban adta ki dalait; emlegetése azonban jogosultabb volt, mint két társáé; az ún. Balassi-epigonok, főúri verselők között ő az egyik legtehetségesebb; különösen erős formakészsége, bensőséges volta feltűnő. Kazinczy András viszont (?– 1728), akinek verseit dédunokája, Kazinczy Ferenc adta ki, a legkevésbé jelentékenyek közül való e csoportban.

A mi, előttük, ilynemű kisérlet hozzánk eljutott, az oly szórványos, vagy bizonytalan, hogy ezekre keveset építhetünk. Mindazonáltal megkisértem néhány vonással vázolni azt, mit öntudatlan népiesség-nek mondottam ez időszak költészetében, s futólag ecsetelni – mert a tárgy egésze roppant terjedelmű – az eredeti népdal hatását az irodalomra.

E hatás legelébb is külformákban nyilatkozik. A magyar tanúlt verselő, akarja vagy nem, csak úgy tud némi zöngést adnilisorainak, ha a népköltészet rhythmusára támaszkodik;

Eles tagoltság jellemzi a rhythmust, megfelelő a magyar zene és tánc lejtelmének: határozottan különváló metszetekkel, sorokkal, versszakaszokkal. Ezek mindenike nem haladványos, tovább fonódó, kapcsolatos, bezáratlan, mint például a német zenében, táncban és verselésben, hol a vég egyszersmind kezdete a következőnek, – hanem minden tag némi egészet képező, kisebb-nagyobb mértékben bevégzett, bezáruló és a következő taghoz csak lazán kötött. Nagy lyrai mozgalom, lehetne mondani: tomboló rhythmus van benne; de nem alkalmas hosszabb fűzésre; elbeszélő költeményhez nem annyira illő. A lengedező lábú ütem (tactus) már maga egy kis kerek egész benne ; a sormetszet gyakran, a sor többnyire, nehéz mértékkel üti rá, mintegy sarokkal dobogva vagy bokázva, a rhythmus egyes tagjait; s a versszak majd egy hosszabb, nehezebb sorral, mintegy korláttal, záródik be, majd hegybe fut össze, mint a pyramis. E sajátságai a magyar rhythmusnak nem csak népdalokban, hanem már azon primitív versezetekben is élesen mutatkoznak, melyeket a játszó gyermekek, tánc mellett, mondanak, s melyekben a dallam alig több éneklő szavalásnál, de annál erősebb a táncrhythmus. Ez iránti érzéke, úgy szólva, vele születik a magyar gyermekkel; századok óta száll egyik zsenge ivadékról a másikra, mint ezt a „Lengyel László” kezdetű dal, melynek lejtelme ugyanaz, a mi jelenleg a többi hasonló táncdaloké, minden kétségen kívül bizonyítja.

Jegyzet – mint ezt a „Lengyel László” kezdetű dal: e körül az emlékünk, e gyermekdal körül is sok vita folyt eredetét s jelentését tekintve egyaránt.

Szilády

Szilády Áron

s vele a XIX. sz. régebbinek hitte s Szent László királyra vonatkoztatta. Az újabb kutatások azt tanúsítják, hogy az 1440-es éveknél régebbi nem lehet ( Magyar Népzene Tára, I. köt. Gyermekjátékok.

Bp.

Budapest

1951. 889. l.).

gyermekdalokban mindazon elem megvan már, melyből a népdal igen változatos formái kifejlődnek s a gyermek oly fogékony e formák iránt, hogy lelkében zöngnek azok, minden tanulás nélkül. Egy sorát, vagy szakaszát a népdalnak oly hanglejtéssel fog elszavalni, melyből kitetszik, hogy a fornra, öntudatlanul is, már él lelkében; míg, ha egy idegen verssort adunk szájába, szavalása fogja mutatni, hogy nem érzi annak rhythmusát. Valóban, ha semmi egyéb nem, ez is eléggé bizonyítná, hogy a magyar dalformák a népnél nem kölcsönvett, eltanult, idegen alakok, hanem lelkének oly primitív, sajátos, bár megfejthetlen nyilatkozásai, mint maga a nyelv. A mint keble és ajka megnyílik a dalnak, ő csupán e formák, e rhythmus szerint képes dalolni, valamint lába csak e taktusra lendűl, ha lejteni akar. Nincs hát semmi szükség bizonyítgatni, hogy a magyar népdal formái eredetiek, a nemzet geniusának sajátjai: feladatom csupán az, hogy e formák hatását amaz időszakbeli írott költészetünkre kimutassam.

A XIV–XVII. század összes írott költészete – némely igen gyér kísérleteket leszámítva – a magyar népdal rhythmusát fogadta el versei alkotásában. A legrégibb költői emlékektől fogva, Leopold koráig a magyar verselés tömege a formáknak egy oly önálló, teljes, szervezetes rendszerét mutatja, mely azonos a népdal formáinak rendszerével, vagy inkább a kettő együtt teszi a rendszert. Tisztán áll ez előttem a legkisebb részletekig, s bátran kimondhatom, hogy ezen időszak költelme, nem ugyan öntudatos művészettel, de minden esetre azon kénytelenségből, hogy magyar fül csak így érezte versnek a verset, egyenesen a népre támaszkodik.

Lehet, hogy egyes írók, e népi alapon, új összetételek, sor- és szakaszbeli módosítások által tovább fejtették a versalkotás mesterségét; de minden efféle újítás a rendszerbe illőleg történt.

Hogy ezt valamennyire felfoghatóvá tegyem, szükség e rendszer vázlatát érintenem futólag.

A magyar dalsor törzse oly metszetekből (caesura) áll, melyeket alap-metszetekül vehetünk, s melyekhez gyakran pótló metszetek járulnak.

Jegyzet – A magyar dalsor törzse: fel kell hívni a figyelmet arra, hogy

Arany János

itt, e bekezdésekben tömören összefogja nézeteit újra a magyar verselést illetően.

Ez alapmetszetek négy, öt, hat szótagra terjednek, és vagy hasonlókkal, vagy különbözőkkel téve össze, képezik a sort.

Két négyesnek összetételéből lesz ama nyolctagú sor, mely népdalainkban legközönségesb:

„Káka tövin | költ a ruca."

Két ötös amaz adonisi lejtésű sort adja, mely népdalainkban ma már ritkább, de nem példátlan:

„Arany ezüstért | cifra ruháért”

sőt a gyermekdalban is előfordul:

„Kis kacsa fürdik | fekete tóba"

s így népies volta kétségtelen. Két hatosból lesz, a mit közönségesen alexandrin sornak nevezünk, de a mely azért koránt sem idegen, sőt épen úgy visszavihető a gyermekdanáig vagy a népköltés legelemibb formáira, mint az előbbiek.

E három alapösszetétel mindenikét feltaláljuk régi költészetünkben, noha egyes írók bágyadt rhythmusérzéke, vagy csekély kézügye (technikája) miatt olykor tökéletlenül. Négyes alapon leng a Pannónia megvételét tárgyazó, mintegy XIV. századbeli históriás ének:

Emlékezzünk | régiekről,

Az Szittyából | kijöttekről,

Jegyzet – Emlékezzünk régiekről: ez a híres, a magyarok történetét Skythiából kijövetelük után elmondó vers, melyet a kezdődő reformáció egyik első ellenfele, Csáti Demeter ferences barát szerzett, mint a XIX. század végi s a XX. századi irodalomtörténet bizonyította, nem a XIV., még csak nem is a XV-, hanem csak a XVI. század elejéről, a mohácsi csata körüli évekből való, de csak XVIII. századi másolatban maradt ránk. A XIX. sz. korábbi datálásában volt egy kis jól eső önámítás is (lásd A magyar irodalom története. I. köt. szerk. Klaniczay Tibor,

Bp.

Budapest

1965. 181. l.).

valamint több emléke is a mohácsi vész előtti kornak; ötös alap-rhythmus vonúl át a Sz. Lászlóra és Mátyás halálára írt költeményeken (XV. század):

Jegyzet – a Sz. Lászlóra és Mátyás halálára irt költeményeken: a De sancto Ladislao című himnusz magyar fordítására gondol

Arany János

, az Idvez legy kegyelmes szent László kerál kezdetűre, melyet a Peer- és Gyöngyösi-kódex tartott fönn a XV. századból. A RMKT Horváth Cyrill-féle első kötete az

Arany János

által idézett, a 6. strófából való e sorokat így adja: „Le telepedel bihar Wáradon/ ah warwsnak lol edes oltalma” (221. l.).

Arany János

láthatólag Toldy Ferenc A magyar nemzeti irodalom története (I–II. köt.

Pest

Budapest

1851.) alapján idéz. (Példatár XLVI.), mintahogy Csáti Demeter művének keletkezésidejét is

Toldy

Toldy Ferenc

nyomán adja meg. A Mátyás halálára írt költeményt, melyet valószínűleg a nagy király halála után hamarosan, néhány év múltán írt egy, föltehetőleg ferences barát, megint csak Toldy Ferenc i. m. alapján adja

Arany János

(Példatár LVI.) A RMKT említett Horváth Cyrill-féle kötete itt is eltér (480. l.), jóllehet

Toldy

Toldy Ferenc

is,

Horváth

Horváth Cyrill

is a Gyöngyösi-kódex alapján adja. Gerézdi Rabán így adja az

Arany János

által idézetteket: ,,Nehai nagy jó Mátyás királ /

[szerkesztői feloldás]

Sok országokat te birál – e sort

Arany János

, nem tudni miért, kihagytaSok országokat te birál – e sort

/ Nagy dicséretet akkoron vallál / Ellenségednek ellene állál ( A magyar világi líra kezdetei.

Bp.

Budapest

1962. 195–196. l.)

Te telepedél | Bihar-Váradon

Az városnak lől | édes ótalma . . .

Néhai való | jó Mátyás király . . .

Nagy dicséretű | akkoron valál,

Ellenségednek | ellene állal:

a hatos alapmetszet – közönségesen alexandrin – pedig már Apáthi Ferenc Feddő ének-ében (XV. sz.) teljesen kifejlődve áll előttünk:

Jegyzet – Apáthi Ferenc Feddő éneké-ben: Ennek a híres, a köznemesi párt oldaláról bíráló s 1520 körül keletkezett versnek idézésében

Arany János

nem követi a Peer-kódex alapján közlő Toldy Ferencet.

Toldy

Toldy Ferenc

szövege ez: ,,Félelmes szivőnek engem alejtátok / Régi jó barátim nekem kik valátok“ (Példatár LVIII.)

Gerézdi

Gerézdi Rabán

mai közlése csak a második szó közlésében tér el

Toldy

Toldy Ferenc

étól: szüőnek (i. m. 221 –222. l.). Honnét vette A. a maga közlését, nem tudjuk.

Félelmes szivűnek | engem állítátok,

Régi jó barátim | kik nekem valátok –

s a XVI-ik században egyszerre oly tömegesen jelentkezik, hogy annak régiebb divatát is nem lehet föl nem tennünk, habár előbbi példányt gyéren mutathatunk. E szerint a három alap-forma megvolt eleitől fogva irodalmunkban, s azokból újabb összetétel, s pótló metszetek segélye által a verssorok nagy változatosságát látjuk fejleni, de mindig rendszeresen és a nép formáinak megfelelőleg.

Érdekes volna, e három alap-metszetből kiindulva, részletesen feltűntetni, miféle módosulások jönnek létre a népdalban és ezzel összhangzólag már a régi költészetben is. Így a négyesből, rövidebb pótmetszetekkel, származik egy dalsor (4 +3 +4 +2)

Vermem ugyan | elég van | de kenyerem | nincsen.

Ki hinné, hogy e profán dal lejtelme már feltalálható egy, állítólag a XV-ik századnál nem újabb vallásos énekben? Pedig úgy van. A kegyes atyák, ama régi korban, midőn híveik épületére egyházi éneket alkotnak, egy részt ugyan a latin szöveg sorait erőlködnek visszaadni esetlen forma-kisérleteikkel, de olykor a népdal rhythmusa vesz erőt rajtok ; s a következőben nem lehet a föntebb idézett dalsor mozamára nem ismernünk:

Téged onnan | kivete | ez gyarló vi | lágba

Ez siralmunk völgyébe, ő nagy haragjába

Te nagy bűnös voltodért, baromhoz hasonla,

Hogy bűnöd megesmernéd az nyomorúságba.

Jegyzet – Téged onnan kivete ez gyarló világba: ezt a XV. század elejéről való vallásos éneket, melyet az ún. Winkler-kódex tartott fönn, Emlekeziel kereszthien címmel szokás – első soráról – idézni. Az

Arany János

által citált sorok a 3. strófából valók s Horváth Cyrillnél (RMKT I. köt. 101. l.) pontosan úgy hangzanak, mint

Arany János

-nál. Ugy látszik, ezt már a Nyelvemléktár. II. köt. (126. l.) alapján, ill. annak előkészületei alapján adja.

Ha a föntebbi dalsor közelebbi módosítását vesszük (4 + 4 + 4 + 2):

Én ístenem | mit csináljak | mikor semmim | sincsen,

egész költeményt idézhetünk, szintén vallásost, a XVI. századból, mely hasonló ízeken pereg:

Röttenetes | ez világnak | mostan minden | dolga,

Csudálatos nagy vaksága, hálátalansága,

Nem fog rajta az istennek semmi igazsága,

Sem haragja, sem csapása, sem irgalmassága.

Jegyzet – Röttenetes ez világnak mostan minden dolga: ez ,,a XVI. századból" való vers Szkhárosi Horváth Andrásé. Az átokról (De maledictionibus) című munkájának első szakasza. Szilády Áron a RMKT II. kötetében a második sor utolsó szavát így adja: „és hatalmassága" (207. l.). Mivel a versnek sok lenyomata volt, nem lehet tudni,

Arany János

minek nyomán idézi.

Ha a legismertebb népdali sort tekintjük (4 + 4 + 3)

Deres a fű | édes lovam | ne egyél.

Fölfelé megy | borban a gyöngy | jól teszi.

Tinódi

Tinódi Lantos Sebestyén

és kortársai egész nagy históriás énekeket írnak e formában, noha nem igen látják szükségesnek bajlódni a caesurákkal. Hanem minden önkint szemébe ötlik a figyelmes vizsgálónak; én inkább arra szorítkozom, hogy feltűntessem, miként illenek a rendszerbe némely régi formák, a melyek népdalainkban ma már nem divatosak, de melyeket azon kor írói széltire használnak.

Természete a magyar rhythmusnak, mint fönnebb is érintém, minden sort határozottan bezárni, megállítani mintegy. Eszközli ezt majd egy nehezebb lábbal, majd egy oly metszettel, mely az előbbieknél hosszabb, több szótagból áll. Így, ha két négyest összetesz, hajlandó egy ötössel zárni be, példaul e sorban (4 + 4 + 5):

Azt gondolod | édes rózsám | hogy te megcsaltál

(Népdal)

Im koporsód | ajtajánál | áll hív szeretőd

(Ányos.)

Jegyzet – Im koporsód ajtajánál áll hiv szeretőd: Ányos Pálnak az 1780-es évek elején írt Egy hiv szivnek kedvese sirja felett való panaszai című elégiájából való ez a sor; a költemény első sora.

Olyan fürge | mint az ürge | a nyíri dáma

(Népdal.)

E soralkat igen régi, már a Házasok éneké-ben (XVI. sz.) ez lejt:

Jegyzet – a Házasok éneké-ben: a régi magyar lírának ezt az ismeretlen szerzőtől származó igen fontos darabját, melyet írója 1548-ban Nyilas István és Zsámboki Anna lakodalmára készített,

Arany János

láthatólag, Toldy Ferenc Handbuch der ungrischen Poesie. I–II. köt.,

Pest

Budapest

und

Wien

Bécs

, 1828. című műve alapján idézi szó szerint (I. köt. 11– 12. l.).

Sokszor kértem | én az istent | nagy szivem szerint,

Hogy mutatna | nekem társat | e világ szerint –

Szintén egy XVI. századbeli vallásos énekben:

Emlékezzél | mi történék | uram mi rajtunk . . .

Örökségünk, édes hazánk másra fordula,

Az mi házunk és jószágunk idegenre szálla,

Ügyünk juta jaj ! minekünk nagy árvaságra,

Mert istennek nem akaránk térni utára.

Jegyzet – Emlékezzél mi történék, uram, mi rajtunk: Ezek a sorok, melyek egy Névtelentől szerzett XVI. században keletkezett versből valók, különféle protestáns imádságos könyvekben is találhatók voltak. Valamelyikből idézhette

Arany János

A vers címe: Jeremiás proféta siralmas panaszolkodásainak 5. része énekbe szereztetett. (RMKT VI. köt. 82–84., 319–320. l.).

Arany János

az első strófa első sorát s a második strófát idézi. A RMKT szövegéhez képest

Arany János

közlésének két fontosabb eltérése van: RMKT 3. sor: a mü házunk és jószágunk; 4. sor: jaj minékünk nagy budosásra.

A mi itt a négyesekkel történik, ugyanazt látjuk régi költészetünkben az ötös és hatos sorokkal történni. Az ötöshöz eggyel több, tehát hat tagú pótlék járúl, és lesz belőle azon forma, melyen többi közt a Szilágyi és Hajmási éneke iratott:

Egy szép dologról | én emlékezném | ha meghallgatnátok.

Az kinek mását | nyílván jól tudom | ti nem hallottátok.

Így egy templomi énekben is, mely szintén a XVI. századra útal:

Örül mi szívünk | mikor ezt halljuk | a templomba mégyünk.

Jegyzet – Örül mi szívünk, mikor ezt halljuk . : ez a sor Szegedi Gergely egyik zsoltárforditásának a kezdő sora, mégpedig a CXXII. zsoltáré ( RMKT VI. köt. 236., 375. l.). Ez is számtalan protestáns énekeskönyvben előfordult, 8 így

Arany János

bármelyikből vehette.

Hasonló eljárással származik a hatosból ama hosszú sor, mely

Balassá

Balassi Bálint

nál és követőinél, három rövidre van elszaggatva – midőn a két hatos metszetre, hannadikul egy héttagú, tehát páratlan következik:

Vitézek, mi lehet | E széles föld felett | Szebb dolog a végeknél;

Holott kikeletkor | A sok szép madár szól | Mellyel ember ugyan él;

Mező jó illatot | Az ég szép harmatot | Ad mely kedves mindennél;

csakhogy ez már a sor metszetein meg van rímelve, s az egy hosszú sor három rövidbe szakad.

Ha e toldott sorokat összeállítjuk, lehetetlen, hogy szemünkbe ne tűnjék, hogy a sorképzés ugyanazon rendszer törvényei alatt foly.

Négyesből (4 +4 + 5):

Sokszor kértem | én az istent | nagy szivem szerint.

Jegyzet – Sokszor kértem én az istent . . a fönt idézett Házasok énekéből való.

Ötösből (5 + 5 +6):

Egy szép dologról | én emlékezném | ha meghallgatnátok.

Jegyzet – Egy szép dologról én emlékezném. . Szilágyi és Hajmási említett históriájából való.

Hatosból (6 + 6 + 7):

Vitézek mi lehet | e széles föld felett | szebb dolog a végeknél.

Mihez még azt teszem, hogy valamint három négyesből képződik ilyen sor (4 + 4 + 4):

Ama fehér | nyárfák alatt | a part felé,

Nekem is volt | szép szeretőm | néha napján –

Jegyzet – Ama fehér nyárfák alatt

Csokonai

Csokonai Vitéz Mihály

Parasztdalából való.

úgy

Balassa

Balassi Bálint

és iskolája a hatosból is képez, ily módon 6+ 6 + 6):

Kereke forgását | forgandó járását | látom szerencsének;

de ötös alapon ily hármaztatást nem találtam.

És ily módon lehetne egyenkint kimutatni, hogyan illenek a rendszerbe mindazon formái a régiségnek, melyeket a mai népdalban nem találván, idegennek vélne az ember.

De bár így, mondhatni, összes költői irodalmunk felvette, mintegy öntudatlanul, vagy rhythmikai kényszerűségből a népdal versalakjait, semmitől sem volt távolabb, mint hogy akár elbeszélésben a népi compositió teljessége után törekedjék, akár lyrában ellesse a dal benső formáját s vagy népiesen utánozza, vagy, a mi sokkal fontosabb lett volna költészetünk fejlődésére, saját nemzeti dalt teremtsen, mely amabból emelkedjék ki. Elégnek tartá, ha szerzeményei külsőképen belefémek az akkoriban kelendő dalformákba, s ha mit ezen kívül bennök népiesnek mondhatni, az a nyelv, mely irodalmilag nem fejlődött volt még annyira, hogy ellehessen némely tős-gyökeres népi szólamok nélkül. Forma és nyelv csakúgy jött, inkább öntudatlan, mint készakarva, inkább kénytelenségből, mint választással. E kettőn túl míndenki azon volt, hogy érvényesítse ó mi benne lakik, úgy a mint isten tudnia adta, ismereteit, tudománybeli jártasságát, szóval írjon, a hogy legjobban telik tőle, kiki az ismeretek azon határai közt, a meddig tudásköre terjed vala. Egy ily költőcsoport nem mondhatónépiesnek, sem a XVI-ik században, sem elébb vagy utóbb ; mert se arra nem elég naiv, hogy közvetlen a nép testéből való testnek, véréből való vérnek mondassék, se annyira nem művész (s korában ez természetes), hogy öntudattal a népköltés színvonalára tegye magát. Mindkét esetben áthozta volna írodalmunkba a népi formák benső teljességét, míg így csak külhéját adja a versidomokban, s a compositió majd semmi nyomát nem mutatja a „néppel való érintkezésnek". Mert teljes meggyőződésem, hogy ha a népnek voltak mondái, történeti tárgyú költeményei, azok nem

Tinódi

Tinódi Lantos Sebestyén

módját követték az elbeszélésben, valamint az is, hogy a népdal sohasem kevésbbé volt dalszerű, mint jelenleg. Mind ebből semmi sem hatott fel az irodalomban, különösen a dal, úgy szólva, ismeretlen e korszak költői előtt, legalább a ránk jutott szerzeményekben; a mi egy-két közelítő nyomot ismerek, azt ezennel röviden megéríntem.

Legfontosabb itt amaz ,,asszonyfeddő” gúnydal (XVI. század), mely

Toldy

Toldy Ferenc

kézikönyvéből ismeretes. A dalon refrain vonúl végig, ez adja rhythmusi egységét az egésznek.

Jegyzet – amaz ,,asszonyfeddő" gúnydal

[szerkesztői feloldás]

a fönemlített ,,Adhortatio mulierum“: a XVI. század népszerű társasági verstípusának, az asszonygúnyoló versnek ez a darabja a század derekán készült s a XVII. sz.-i Lugossy-kódexben maradt fönn. Mely közlésből vette

Arany János

a szöveget, nem lehet megállapítani; de az olvasat csupán egy helyen tér el Szilády Áron kiadásáétól (második sor második szó: hozza, hozta) (RMKT IV. köt. 78–80. l.), illetőleg az ezen alapuló maitól. Az ö-zést azonban, amelyet már

Szilády

Szilády Áron

kidomborít s a mai szövegolvasás még inkább (lásd Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalomból.

Bp.

Budapest

1963. 314– 315. l.), elejti.

Nem tudom, tette-e már valaki előttem azon észrevételt, hogy a refrain a magyar népnél leginkább dévaj, csípős, gúnyos, vagy általában "széles jókedvű dalokban fordúl elő, s ennyiben összejátszik például a franciák víg chansonjával. Népdal-gyűjteményünk bizonyítja, hogy gúnyos, szeszélyes dalaink oly eredeti módon alkalmazzák a refraint, hogy a rhythmus ezen játékát nem lehet kölcsönvettnek tartanunk. Nem pusztán a végsor merev ismétlése az – noha ilyen is van – hanem egy az egészet átható, és minden versszakban változó játék, melynek formáját minden egyes esetben a tárgy és hangulat adja. Méltó, hogy kivált víg és gúnyos lyránk tanulmányozza e népdalokat. E refraines, dévaj modorban játszik, s a gúnydal formáját teljesen érezteti már a fönemlített ,,Adhortatio mulierum” – bizonyítván, hogy ez alak már a XVI. században is ép oly teljesen ki volt fejlődve a népnél, s ha több író akadt volna művelésére, irodalmunk azóta, legalább e nemben előbb állna. A versforma az ötös alapon lejt, végsorai megtoldva, tehát egészen a rendszerbe illetőleg, így:

Mostan egy ifjú megházasodott,

Ujonnan hozza szép házastársát,

Kit ugyan szeret, mint önnön magát;

Nagy szép beszéddel őtet így oktatja.

Asszony, szép társam és szép virágom,

Ha isten minket ketten össze bir,

Tanítlak téged, kérlek ne bánjad.

Hamikor, asszony, téged szólítlak,

Mondj akkor engem édes uradnak,

Mert ha nem mondasz édes uradnak:

Ifjak kik látják csak megcsúfolnak,

Tégedet mondnak szólhatatlan társnak

Mikor vendégek házunkhoz jőnek,

Vígságot mutass jámbor vendégnek,

Mert ha bánatját látják szivednek:

Ifjak kik látják csak megcsúfolnak,

Tégedet mondnak az ebül készültnek.

Ha mikor ketten vendéggé hínak

Nyelved és a szád kérdve szóljanak;

Mert ha ők ketten sokat csácsognak:

Ifjak kik látják csak megcsúfolnak,

Tégedet mondnak csácsogó szajkónak.

És így tovább. Inti az asszonyt, hogy úton ő előtte ne menjen, palástját férjével ne vitesse (nem nagyon ért a lovagiassághoz), ügyes bajos emberek dolgát ne igazítsa ha új ruhát kap, megbecsülje, piacon ne ácsorogjon, a lisztet, búzát el ne pazérolja, bort háznál ihatik, de a korcsmát ne járja, hűtlenségre ne fajuljon. Ha ezt megfogadja, minden jót és boldogságot ígér neki; ellenkező esetben kissé drastice fenyegeti:

Ha nem fogadod: isten ne mentse

Bottul pálcátul az te hátadat,

Piros orcádat szégyenvallástul,

Hátadnak hosszát szép sudar pálcátul.

Végre a krónikák modorában, de szintén dévajkodva, zárja be a költeményt a hely és idő jelentésével:

Ez tanulságot tavaly kilelék.

Szamos vizének magas a partja (tehát ott)

Akkor fejszével vágták a vizet (télen)

Az énekszerzőt mondják jó embernek.–

A történeti ének legrégibb maradványa, az ,,Emlékezzünk régiekről” kezdetű ismeretes költemény, mely fennhagyott alakjában nem népi, hanem irodalmi termék, szintén nem tagadhatja meg a népdal, sőt ballada hatásának nyomait. Maga az itt igen tökéletlenül alkalmazott és felettébb ingatag nyolcas sor s talán a négy rím is, a népdalhoz utal vissza. Mert e nyolcas egyéb nemzetek költészetében is megvolt, különösen a deák barátrím is széltire használta:

Quid sum miser tum facturus,

Cum nec justus sit securus –

Jegyzet – Quid sum miser tum facturus . . . ez a némiképp megváltoztatott idézet

Celanoi Tamás

Di Celano, Tomaso

sequentiájából, a Dies irae, dies illa-ból való, mely ma is él a kat. egyház szertartásaiban, a gyászliturgiában. „Én ott szegény mit beszéljek

[szerkesztői feloldás]

tegyek

, hol a szent is alig el meg." (Sík Sándor)

de mint fentebb kimutattam, annyira benne van az a magyar népdal, s a mi még erősebb ok, a magyar tánc rhythmusában, hogy kölcsönzöttnek nem tekinthetjük. A nyolcas sor, közepén éles szelettel, a magyar nép egyik alaprhythmusának vehető, mely már a gyermekek táncdalaiban is kezdettől fogva uralkodik, mint a

Kölcsey

Kölcsey Ferenc

által is ös régiségünek tartott gyermek-dana mutatja:

Lengyel László | jó királyunk

Az is nekünk | ellenségünk –

Számtalan népdal erősíti ezt, valamint a négyes rímre törekvést, is mitől fogva a rím érzéke határozottabban kezd kifejleni népünknél. E szerint minden arra mutat, hogy ama honfoglalási ének szerzője előtt valamely nyolcasban írt népi költemény mozama lebegett, de nem elég élénken arra, hogy kellően visszaadhassa, vagy hogy érzéke erhythmus iránt meg vala már vesztegetve az irodalmi versfaragók esetlenségei által. Csak helyenkint érzik a népi ballada lüktetése, minőnek vélem az ily sorokat:

Emlékezzünk régiekről

Az Szittyából kijöttekről –

Követ juta Duna mellé,

Földet fűvel megszemlélé

Engem küldtek téged látnom,

Országodat mind megjárnom –

továbbá amaz ősrégi szavakkal teljes részt, melynek betűrímeí annyira elütnek a többi szövegtől, s melyet így gondolnék rhythmusban visszaállítni:

Jegyzet – így gondolnék rhythmusban visszaállítni: ezek a sorok, mint az előtte idézettek is, Csáti Demeter Pannónia megvételéről való énekéből valók (lásd fönt), a 133– 138. sorok. A Szilády Áron kiadása (RMKT I. köt. 7. l.) s a Horváth Jánoséi (Magyar versek könyve.

Bp.

Budapest

1942. 40–43. l.) szerint így hangzanak e sorok: Árpád juta magyar néppel, /Kelem földén a Dunán elkelének, / Az Csekén ők csekének, / Az Téténben el-feteltének. / Erden sokat ők értenek, / Szászhalomnál megszállának“ ( Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalomból.

Bp.

Budapest

1963. 142. l.).

Árpád juta magyar néppel,

Kelem földén elkelének

Az cseken ők elcsekének

Az Tetemben feltetének,

Érden sokat ők értenek,

Szászhalomnál megszállának . .

s e játék így, távol hogy népietlen, tudákos szójáték volna, sőt egyenesen a népi költemény eredeti szövegének egyes szálait gyaníttatja velünk, mint hasonló betűrím ma is számos dalban, közmondásban él a nép ajkán, s leginkább szembetűnteti a hét napjait befoglaló gyermekvers:

Hétfő hetibe,

Kedd kedvibe,

Szerda szerelmibe,

Csütörtök csűribe,

Pintek pitvarába,

Szombat szobájába –

Ha még ehhez is hozzávesszük, hogy a legrégibb történeti énekünk a balladának benső formáját, menetét is mutatja, a föld, fű, víz, s ennek megfelelő: fehér ló, aranyos nyereg és fék hármas mozzanataiban: bízvást kimondhatjuk, hogy okoskodó szerzője, öntudatlanul és akaratja ellen is, fölvette a népköltemény hatását.

Ezeken kívül csak a divényi Mehmet, magyar renegat szerelmes dalait említhetem még, melyek szintén éreztetik a benső formát, de ez utóbbiak a török ghazal hatását inkább, mint a népdalét.

Jegyzet – csak a divényi Mehmet, magyar renegat: ennek a költőnek kilétéről rendkívül sok vita folyt. A XIX. században általános volt a meggyőződés, hogy török vagy mohamedánná lett magyar költő. A XX. században azonban az a felfogás alakult ki, hogy csak játékos álnevéről, szerepről van szó s Divinyí Mehmed sohasem létezett (Németh Gyula: Balassa Bálint és a török költészet. Magyar Századok

Bp.

Budapest

1948. 98. l.). Egyesek

Balassi

Balassi Bálint

t vélik e név mögött, ill. e néven fennmaradt vers mögött, de ez nem bizonyitható (lásd RMKT XVII. sz. 3. köt.

Bp.

Budapest

1961. 555– 556. l.).

A következő században (XVII) Molnár Albert pásztori éneke közelít még a dalhoz és

Zrínyi

Zrínyi Miklós

apróbb költeményeiben látszik törekvés rövidebb lyrai formák után, de ez nem a népköltészetből indulva ki.

Jegyzet – Molnár Albert pásztori éneke: ezt a XVII. századból való Faust-motivumot magába rejtő, Molnár Albertről szóló históriát Szilágyi István adta ki 1853-ban az Új Magyar Múzeumban (568–573. l.) s

Arany János

-t biztatta, írjon belőle egy Faust-szerű elbeszélő vagy drámai költeményt. Az ötletet azonban, bár a régi vers tetszett neki,

Arany János

elvetette (lásd

Szilágyi

Szilágyi István

nak 1854. márc. 9.).

Többet az egész kor irodalmában nem találok, a mi a dal benső formáinak kifejtésére szolgálna. – Lehet, hogy forogtak kéziratban, de sajtóra nem méltatva, elvesztek.

[szerkesztői feloldás]

E tanulmány tervvázlata a következő volt:

I. Előtörténet.

a) A „Pannónia Megvételét” tárgyazó ének csak részben népies. Anonymus töredékei is

Jegyzet – Anonymus töredékei: a joculator énekére utal

Arany János

: ,,Omnes loca sibi aquirebant / et nomen bonum accipiebant“ (Mindnyájan földet foglaltak, maguknak jó hírnevet szereztek).

. Alliteratio a formában.

b) „Mátyás mostan” – a templomi énekhez húz.

Jegyzet – ,,Mátyást mostan“: ezt az ily kezdetű verses emléket újabban inkább Pesti Gyermekek utcai éneke cimen szokták emlegetni. Keletkezési ideje körül heves viták folynak. Tárgya Mátyás királlyá választásának üdvözlése, propagálása. A XIX. századi s egyes XX. századi kutatók szerint a szóban forgó választás idejében keletkezett és maradt fönn, más, főképp XX. századi irodalomtörténészek szerint viszont egy századdal későbbinek, Bencédi Székely Istvánénak kell tudnunk; ez ugyanis, szerintük, Thuróczy Kronikájának tudósítása alapján maga alkotta s fűzte be 1559-ben megjelent Chronicajába (lásd Gerézdi Rabán: A magyar világi lira kezdetei.

Bp.

Budapest

1962. 307 – 314. l.).

Alliteratio.

c) Vitéz Oláh Gerő dala.

Jegyzet – Vitéz Oláh Gerő dala: az irodalomtörténetírás inkább Oláh Geczi-ként, vagy Oláh Geczi dalaként emlegeti ezt a valószínűleg a XVII. századból származó éneket, melyből Erdélyi János Népdalok és mondák című gyűjteménye (

Pest

Budapest

1846.) hozott először 11 strófát (376. l.).

Arany János

ezt ismerhette (lásd Esze Tamás: Magyar költészet Bocskaytól Rákócziig.

Bp.

Budapest

1953. 481. l.).

– A török renegát. – Az adhortatio mulierum: – népdali tekintetben. Szóval a névtelen, ez időbe tehető lyra. – Mohácsi dal.

Jegyzet – Mohácsi dal: mire gondol itt

Arany János

, alig lehet sejteni; talán az előbb említett Jeremiás-siralma parafrázisára. Ez után ugyanis egyik kiadása nyomán (Uj zengedező mennyei kar) ez volt olvasható: ,,a mohátsi hartz után", s úgy értelmezték általában, hogy forditója, ill. átköltője Jeremiás siralmaival tulajdonképpen allegorikusan a magyar helyzetre utal (RMKT VI. köt. 19. l.)

– Kuruc dal. – Kádárének, halotti búcsúztató modorban.

Jegyzet – Kádárének: Ködi Farkas énekére utal

Arany János

Tinódi

Tinódi Lantos Sebestyén

Balassa

Balassi Bálint

Beniczky

Beniczki Péter

, Molnár Albert,

Zrínyi

Zrínyi Miklós

. Szóval: az írók a XVI. és XVII. században.

II. Átmenet.

A XVIII. század írói.

Amade

Amade László

Faludy

Faludi Ferenc

. –

Ányos

Ányos Pál

nál a népdal hangja. –

Horváth Ádám

Pálóczi Horvát Ádám

; a magyar dal fejlődése, mely közép a népdal és idegen hangú lyra közt. – Névtelenektől is. –

Csokonai

Csokonai Vitéz Mihály

nál a dal és a paraszt dal (objective), öntudatosság.

Kazinczy

Kazinczy Ádám

objectiv népdalai.

III. Uj aera.

Egészen öntudatos népdal-költészet, Kisfaludy Károly,

Vörösmarty

Vörösmarty Mihály

Czuczor

Czuczor Gergely

. – (Az idegen elem.) –

Petőfi

Petőfi Sándor

. Azóta hanyatlása az objectiv népdalnak.

Első időszak. Öntudatlan, nyelvkénytelenségből s általános dalösztönből vegyül népi' elem, népi hang, a magasabban tartani szándékolt költeménybe.

Amade

Amade László

ig.

Második időszak. A dal formáját keresi az író, az idegen példa vagy nagyon idegen neki, vagy nem képes mozogni. benne, s a népdalhoz hajlik, fél akaratlanul, fél öntudattal. S ebből:

Harmadik időszak. Bizonyos műveltebb faja az iskolások dalának keletkezik, mely sajátképi népdaltól elüt.

Amade

Amade László

. –

Ányos

Ányos Pál

Jegyzet –

Amade

Amade László

Faludy

Faludi Ferenc

, –

Ányos

Ányos Pál

Horváth Ádám

Pálóczi Horváth Ádám

: ti. Amade László, Faludi Ferenc, Ányos Pál, Pálóczi Horváth Ádám.

– Költők kivételesen leereszkednek a népdalhoz.

Költők a népdalt objective, mint genre-t kezdik művelni, – a népet magukhoz s a költészet felé, emelni akarják.

Negyedik időszak. A költő, leereszkedés és fölemelés nélkül, az igazi népdalok hasonlatára akar népdalt szerezni.

Tehát :

1. A nép-elem, mint önkénytelen vegyülék.

2. A nép-elem mint a dalformához nélkülözhetlen segédeszköz. A nemzeti dalforma alakulásának kezdete.

3. A népdal tárgyiasan, mint curiosum, – melyhez a költő leszáll.

4. A népdal tárgyiasan, mint genre melyet emelni kell.

5. A népdal, tárgyiasan – néha alanyiság maszkjául is – tisztán, mint műforma. Hanyatlás: se népdal, se műdal.

[szerkesztői feloldás]

E tanulmánynak, a részben kidolgozott első szakaszon kívül, második szakaszából, még a következő töredék maradt fenn :

A NEMZETI DAL MEGINDULT FEJLŐDÉSE.

Ama század, mely

Leopold

I. Lipót

hosszú és nyűgös uralmával hanyatlik, mutatja első jelenségeit, hogy a magyar magasb rend, a társadalom műveltebb osztálya, szükségét érzi, a dalban önteni ki szíve gyöngéd lobbanásait.

Jegyzet –

Leopold

I. Lipót

hosszú és nyügõg uralmával: I. Lipót abszolutista, elnyomó korszakáról van szó.

Lehet, hogy nem új kezdemény, hogy ha az elveszett, vagy még homályban lappangó kéziratokat birnók, jóval följebb vihetnők e módját a dalköltésnek, hogy

Zichy

Zichy Péter

és

Kazinczy A.

Kazinczy Ádám

gyönge kísérletei nem mint úttörés, hanem mint előbbi példányok halvány utánzása tűnnének föl. Az is baj, hogy a fiatalabb

Balassa

Balassi Bálint

költeményeit nem ismerjük, s így meg nem határozhatni, mi viszonyban állnak azok, a korában mutatkozó dalköltészettel. Annyi bizonyosnak látszik, hogy már a XVII. század vége felé ilyes dalok forogtak kéziratban egyes érző szívekből foganva, s átadva először csak kisebb körnek, honnan az életrevalóbb s általánosb érdekű talán kihangzott a társaság szélesb gyűrűjébe is, ott az író neve nélkül, ajkról-ajkra szállván. Legalább némely régi zamatú darab népdal-gyűjteményünkben arra mutat, hogy szerzője nem volt szorosan népfia, hanem oly műveltes egyén, ki örömét vagy fájdalmát dalba öntötte, melyet aztán az élő ajak felkapott és megtartott, nem törődve írójával. Az ilyenekben, bár a forma és hang a népre utal, a világnézet rendszerint magasabb, a társaság felsőbb rétegéről tanúskodó, magasabbról minden esetre, mint a köznép. Ezek keletkezésének idejét meghatározni bajos, de valószínű, hogy némelyike már a XVII. századba is felnyúlik. Egy olyan dal, mint az, melyet rövidségeért legitten idézek, nem kelt a nép phantasiából, noha alkalmas arra, hogy kissé tanult körökbe divatra vergődjék.

Isteni kéz maradványai

Égő szívemnek bálványa !

Te világ legszebb leánya!

Egeknek gyöngy adománya!

Megcsalt szemednek márványa,

Szemöldököd szivárványa.

Jegyzet – Isteni kéz maradványai: ez a vers, melyet egy OSZK-beli kézirat, az ún. Nyitrai énekeskönyv is tartalmaz (Oct. Hung. 1352. 616.–62a), mégpedig egy olyan. amely Kováts Józsefnek, a ,,rímkovács"-nak verseiből is többet ad, valószínűleg maga is ettől a maga idejében annyira közkedvelt, mulattató költőtől való ( Stoll Béla: Magyar kéziratos énekeskönyvek és versgyűjtemények bibliográfiája (1565–1840).

Bp.

Budapest

1963. ).

Mikor támadt ez, ki tudná megmondani? de

Gyöngyösi

Gyöngyösi István

után se nyelve,'se formája nem olyan,'hogy meg ne írhatták volna épen úgy a XVII. mint a XVIII. század vég

AJOM11

Megjegyzések: