AJOM11

Megjegyzések Bibliográfiai adatok

VÁLASZ BRASSAI ISMERETTYŰJÉRE

Irta Szemere Miklós. Sárospatak, a főiskola betűivel. 1862.

E 84 lapra terjedő munka eredetileg a Szépirodalmi Figyelőbe volt szánva. Hogy miért nem jelent meg ott és miért önálló füzetben, szerző a könyve végén így beszéli el.

„Az olvasóhoz. Az előszóban tett ígéretnél fogva elő kell adnom, mi oknál fogva nem jelenhete meg a Szépirodalmi Figyelőben jelen, még jún. 26-án fölküldött cáfolatom. E lap tisztelt szerkesztője, Arany János úr által, két ízben írt magánlevélben, az kívántatott tőlem, hogy habár

Brassai Sámuel

úr, mint sárdobáló szekérkerék bánt velem, én ellenben mint hímes tojással bánjam

Brassai Sámuel

úrral. Hiszen úgy bánom! de hogy karcolás közben a tojás itt-ott betört, nem tehetek róla. Szabad volt-e

Brassai Sámuel

uram ama kilencszarvú buzogányából, mely bűntelen fejemet megsebzé, – s melyeket a t. szerkesztő úr letörni nem tartá valónak – éleshegyű nyilakat gyártanom, valamint a szerkesztői jogokhoz tartozó-é, e nyilak elé hárító pajzsul veto-t emelni? – ítéld meg tisztelt olvasóm! Nemde te azon hitben vagy, hogy gunyoros hangú támadó kritikára lágyan irassék-e az antikritika, vagy szinte gunyoros hangon, az egyedül a megtámadott féltől függ? »Természetes«, fogod mondani. Én is e hitben voltam, de végére jártam a szerkesztő úrnál, hogy: nincs igazunk. Azaz igazunk van, ha

Brassai Sámuel

úr kritikája adatik, de midőn

Szemere Miklós

antikritikájának kelletnék adatni: nincs igazunk. Szerkesztő úr olyformán bánik lapja minden mások fölött kiváltságokkal bíró kedvencével, mint anya gyermekével, midőn ezt az udvaron szemközt jövő pulykakakas elől kötényébe rejti.

Brassai Sámuel

úr valóban a szerkesztő úr által elkényeztetett – öreg gyermek, s a kényeztető dajkának csak örülnie kellene, ha vásott gyermekét ez s amaz kissé megfenyíti, s legalább néhány percre megjavultan – adja vissza ápoló ölébe”

Ime ez nagy vád ! a részrehajlás, igazságtalanság vádja. Tartozom a közönségnek rövid felvilágosítással.

Brassai Sámuel

úr „Nincs már ismerettyü” című cikke megjelent a Figyelőben 1861-ki december 12-én és 19-én, az első félévi folyam 6. és 7. számaiban. Erre

Szemere Miklós

úr, csakugyan mint írja, 1862. június 26-ka táján küldött be hozzám öt és fél ív, igen aprón és sűrűen írt cáfolatot, azzal a kijelentéssel, hogy ez az egésznek csak mintegy negyed része. Méltán gondolkozóba estem, vajjon kedvesen veszik-e olvasóim, ha ez úgyis elcsépelt tárgyat, ennyi idő mulva, ismét fölmelegítjük s legalább 10–12 számon, s ugyanannyi héten keresztül folyvást azzal mulattatjuk. De, bár késett

Szemere Miklós

úr a felelettel, ahhoz való jogát nem tekintém elévültnek, s a barátság is ösztönze, hogy nem tekintve cikke hosszúságát, lapomban 45 helyt adjanak neki. Csupán azt sajnáltam, hogy itt-ott oly kifejezések fordulnak elő benne, melyeket sem az irodalmi hanggal, sem különösen a Figyelő eddigi modorával megegyeztetni nem tudtam. Ily esetben a szerkesztő teheti – én is tettem a mások, és legtöbbször a

Brassai Sámuel

úr cikkeivel, – hogy módosít, szelidít rajta, ki is hágy, a nélkül, hogy erről a szerzőt értesítené. De Szemere Miklós irányában, – kinek könynyen sérthetőségét tudva, barátságát kockáztatni nem akarám – kíméletesb módon kívántam eljárni. Magánlevelet írtam hozzá, s minden rábeszélő tehetségemet elővevém, hogy őt – nem az egész – nem is jelentékeny résznek, nem valamely okoskodás- vagy állításnak – hanem csak néhány szónak s egy pár mondatnak kihagyására, vagy legalább szelidítésére bírjam. Az e végre kijelölt helyek

Szemere Miklós

úr cáfolatában ím ezek valának:

– „Kolozsvár most képzeletemben: Erdély falán függő óriási kakukkos óra, melyből

Brassai Sámuel

t mint szárnyát rezgető dühös kakukkot látom kiugrani ellenem, tizenkétszer kiáltva el, hogy ütött végórám.”

– ,,Azonban, ha ez: »oly messze esik a szótól a tett, mint földünk a Siriustól« csakugyan rossz, tegyük tehát így: oly messze van, mint

Brassai Sámuel

úrtól a humánus modor."

n

Jegyzet – ,,.

Brassai Sámuel

úrtól a humánus modor": ennek elhagyását különösen fájlalta

Szemere Miklós

, sőt, barátai is, hisz legnagyobb sérelmük

Brassai Sámuel

val szemben ennek leckéztető, kitanító modora volt.

Tompa Mihály

pl. így irt

Arany János

-nak e passzussal kapcsolatban: ,,inhumanus modor; ebben nincs is

Szemere miklós

nak igaza, mert

Brassai Sámuel

modora nem inhumanus, hanem mendikásos" (1862. aug. 10.).

Brassai Sámuel

úr, mert minden más emberrel ellenvéleményben van – nem ember !"

– „A védelem nemtelen (t. i. amellyel

Brassai Sámuel

Rousseau, Jean-Jacques

t védi.”

Brassai Sámuel

grammatizálását »rézgyertyatartóval« stb. csapta fültövön

Arany János

".

n

Jegyzet – . csapta fültövön

Arany János

": a Visszatekintés című A.-cikkre utal

Szemere Miklós

.

– ,,Fogom kérni Erdélyi János barátomat, hogy az általa kiadott »Közmondások könyvében« – e helyett: »kiugrott mint nyúl a bokorból«, ezt tegye: kiugrott, mint

Brassai Sámuel

Wieland, Christoph Martin

szobájából."

n

Jegyzet – „Fogom kérni –Erdélyi János barátomat

[szerkesztői feloldás]

. . .

Brassai Sámuel

Wieland, Christoph Martin

szobájából": Erdélyi János Magyar közmondások című könyvének második kiadása épp ez évben (

Budapest

1862.) jelent meg;

Brassai Sámuel

igen kedvelte a felvilágosodás kori jeles német költőt, szatirikus modorából tanult, s szivesen citált is tőle; de hogy ez az utalás miféle anekdotára, históriára utal. nem tudtuk megállapítani.

– ,,Most, tisztelt olvasóm,

Diderot, Denis

hozatik fel ellenem. . Ugyanazon ismeretes modorral, mely Peti Józsefet »előhasú philosóphusnak« nevezte.

n

Jegyzet – Peti Józsefet „előhasú philosophusnak" nevezte: Peti József (1831 – 1862) fiatalon elhunyt ref. pap, aki különböző egyházi lapokba írt filozófiai tárgyú cikkeket; hol nevezte s mért őt így

Brassai Sámuel

, tengernyi írásából szinte lehetetlen megállapítani.

Nemde t. olvasóm, ha igaz azon állítás, hogy a nem mindennapi emberek fokozott elméssége közel haláluk előjele, – akkor a mi

Brassai Sámuel

nk halála még igen messze van ! Ez elmésségre csak annyi megjegyezni valóm van, hogy ha Peti József a philosóphiában a korral haladó »előhasú«, akkor

Brassai Sámuel

úr, a kortól elmaradott »utóhasú philosóphus.« – S nemcsak a bölcsészetben, de a szépművészetben is. Mi valóban nagy kár, mert

Brassai Sámuel

úr egyetlen lehetne nemében. Miután t. i. a vallásban (melyben a speculatív eszme a három egység) unitárius; a bölcsészetben (hol egységre kell törekedni) dualista; ha még a költészetben, a helyt, hogy a classicizmus kizárólagos híve, – a classicizmus mellett a simbolismust s romanticismust is szeretné, ekkor, mint egy személyben: unitárius, dualista, trinitárius, nevezetes példány volna e földön.”

n

Jegyzet – . a vallásban

[szerkesztői feloldás]

. . .

unitárius; a bölcsészetben

[szerkesztői feloldás]

. . .

dualista" . a vitának volt egy bölcseleti mellékága is, hol Mentovich Ferenc és

Brassai Sámuel

csaptak össze (lásd JKK XII. köt. 608. l.); erre történik itt utalás: Mentovich ugyanis, mint

Szemere Miklós

is, az ún. mechanikus materialisták híve, azaz monista volt;

Brassai Sámuel

viszont heves antimaterialista s dualista; vallása viszont valóban unitárius volt.

(Az unitárius szóra csillag alatt az volt megjegyezve

Szemere Miklós

kéziratában: „Hogy vallását itt előhozom, remélem, nem fogja

Brassai Sámuel

úr sértő szándéknak venni. Én minden vallási meggyőződést tisztelek.”)

– ,,Agyon ütötte ön (t. i.

Brassai Sámuel

) elvét saját kezével Ön, sok oldalú ismereteit tekintve, az igaz, hogy valóságos könyvtár, de (közbeszúrva: olykor) felfordult könyvtár.

Brassai Sámuel

úr valóban mellőzhetetlen tagja az emberiségnek: Fölkel naponkint, mint a Rabbinusoknál a sötétség szellemének királya Aschmedal - bölcsesége kútjából, hogy tudományra tanítsa a földet és eget.”

Brassai Sámuel

úr, ki nem »tyróból magister« de minutiarum magister s Néróként a legyeket csapkodja –”

n

Jegyzet – nem „tyróból magister" de minutiarum magister s Néróként a legyeket csapkodja: Tyro

Cicero, Marcus Tullius

gyorsírója volt; azaz nem kezdőből, nem inasból, ,,segéder " mester, de a kicsinységek, a kicsinyeskedés mestere;

Im ezen helyek valának a kezembe jött hatodfél ív kéziratban, melyeket

Szemere Miklós

úrnak első levelemben kijelöltem, mint olyanokat, hol lágyításra, illetőleg kihagyásra volna szükség. A tisztelt olvasó látja, hogy ezek módosítása által nem sokat szenvedhetett volna

Szemere Miklós

úr okoskodása, mert valóban, ha csak ily argumentumai volnának, nem sokra menne velök. Hanem ő, nem minden ingerültség nélküli válaszában, azt felelte, hogy „egy betűt sem enged” változtatni, se kihagyni. Ujra írtam neki, és kérve kértem, hagyja legalább a nagyját elsimítani, az olyat legalább, mint az unitárius vallás emlegetése, melyet, írám, jegyzése dacára könnyen vallási csúfolkodásra magyarázhatnak; „alkudjunk meg” mondám, lássuk, mit enged szelidíteni, mit elhagyni. A válasz époly kereken tagadó lőn, mint először. Mit vala tennem, mint, kívánságához képest, visszaküldeni kéziratát.

Szemere Miklós

úr ,,Válasza” most egész kiterjedésében a közönség kezén forog. Talán az általam idézetteknél több helyet is fog találni benne a t. olvasó, mellyel igazolva látja eljárásomat, hogy e cáfoló írást nem adtam ki „egy betű változtatás nélkül” Én legalább bátran hivatkozom a Figyelő két évi folyamára: van-e ott akár

Szemere Miklós

, akár más valaki személye ellen oly modor használva, mint a kijegyzett sorokban? Neveztek-e ott valakit dühös kakukknak, inhumánusnak, nemtelennek, s több efféle? Nyúltak-e valakinek vallásához, hogy e körülményből gúnyt és élcet gyártsanak ellene? Az utóbbi t. i. a vallás iránt tett észrevételem helyességét, úgy látszik,

Szemere Miklós

úr azóta maga is elismerte, mert lám az idézett helyet kihagyta röpiratából. Pedig ez volt cikke kiadásában a legnagyobb bökkenő. Ha akkor ezt mellőzni (és még három-négy sort szelidíteni) hagy vala: most nem volna cáfolata ,,önállólag megjelenni kénytelen”

Szerzőnk azon vádjára, hogy

Brassai Sámuel

„kritikája” minden változtatás nélkül jelent meg, ellenben az ő ,,antikritikáját” csak módosítva akartam kiadni – egyszerűen azt felelem, amit szerzőnek magának is megírtam, hogy én

Brassai Sámuel

cikkét sem adtam ki minden változtatás nélkül. Egyébiránt e pontra nézve, úgy sejtem, oly furcsa dilemmába szorítna

Szemere Miklós

, ami diabolus rotae-nek is megjárja.

n

Jegyzet – ami diabolus rotae-nak is megjárja: okvetetlenkedésnek, minden áron való ellentmondásnak; a diabolus rotae tisztségét viselő pap a szentté avatásnál minden lehető, elképzelhető ellenérvet köteles fölhozni.

Ha

Brassai Sámuel

cikkét úgy adtam, mint írva volt: miért ne adnám az övét is, „egy betű kihagyása nélkül”; ha a

Brassai Sámuel

én szelidítnem kellett: úgy annál kevésbbé méltó a kíméletre.

Szemere Miklós

a szerkesztői ,,veto” ellen mond, az csak módjával igaz. Ha a szerkesztőnek nincs joga meghatározni lapja tónusát; ha nincs joga ellenőrizni és meggátolni, hogy a vitatkozások elkeseredett polémiává s durva, személyes bántalmakká élesedjenek; ha köteles minden írói érzékenységnek tért engedni, hogy a kapott vagy képzelt sérelmet tízszeresen-százszorosan visszaadja; ha „egyedül a megtámadott féltől függ” polémiája modorát s hangját akár az X ut Tök és Bányász–Csákány színvonalára is leszállítani: akkor nem tudom, mire való a szerkesztő, s lapja miben különbözik azon utcasaroktól, hová mindenféle pasquillt felragasztanak.

n

Jegyzet – X ut Tök és Bányász–Csákány: Matkó Istvánnak (1625–1693), az ellenreformáció kora egyik legvaskosabb modorú vitázó prédikátorának Sámbár Mátyás ellen írt, következő című könyvét idézi: X, ut Tök, könyvnek eltépése, Avagy, Banyasz Csákány, melylyel amaz Fövenyen épített s-már leromlott házát, elébbi fövenyre sikertelen sárral ragasztani és 1000. mocsokkal eszenlősen szinlő s-mázoló Sambar Mattyas nevü tudatla sár gyuró megcsákányoztatik. Sárospatak 1668.

A t. olvasó talán ismertetését várta tőlem

Szemere Miklós

könyvének. Ugy gondolom, fölösleges, miután szerző olyas szándékát nyilvánította, hogy a Figyelő mellett szét fogja küldeni; mi hogy több nem történt, részemről nem volt akadály. Különben a cáfolat sok ügyességgel van írva, kitünteti szerzőnek nagy jártasságát a régi és újabb irodalmakban, ügyét derekasan védi, nem is lett volna fölvétele ellen kifogásom, ha burleszk hangba eső személyes gúnyjait mérsékelni tudta vagy akarta volna. Sunt certi denique fines.

n

Jegyzet – Sunt certi denique fines: egy horatiusi sor második fele ez: a Satirák I. könyve I. 106. sora: Est modus in rebus, sunt certi denique fines: Van mérték a dolgokban, s van mindennek határa. Az elveszett alkotmányban is fölhasználja a címet

Arany János

iróniája fokozására, VI. ének 55. sor. JKK II. köt. 231. l.

Hanem most már a „Válasz” írója is meg lehet elégedve eljárásommal. Ime, kiadám mindazt, amire ő nagy súlyt helyezett, mégpedig dőlt betűkkel; a többit úgyis kiadtam volna. Azon hasonlatára, melyben engem az ,,öreg gyermek”

Brassai Sámuel

t köténnyel védelmező dajkának – önmagát pedig „pulykakakasnak” nevezi, semmit se mondok, noha egy kis maliciával én is gyárthatnék ebből élcet ,,Válaszának” modora ellen. De én sokkal inkább becsülöm

Szemere Miklós

t s őrzöm barátságát akár vigaszul a jövőre, akár emlékül a multra, hogysem irányában tovább terjeszkedjem, mint ameddig az önvédelem kötelessége kényszerít. Béke velünk!

Válasz Brassai Ismerettyűjére

Szerző: Arany János

Bibliográfiai adatok

Cím: Arany János Összes Művei XI. kötet

Alcím: Prózai művek 2.

Dátum: 1968

Kiadás helye: Budapest

Kiadó: Akadémiai Kiadó

ISBN: 9630500396

Sajtó alá rendező: Németh G. Béla

Lektor: Barta János

Kézirat leírása:

Ország: Ismeretlen

A kézirat leírása:

Keletkezés:

Dátum:

Nyelvek: magyar

Kulcsszavak: bírálat

Szövegforrások listája:

Szövegforrás I: A kritikai kiadás szövege

Elektronikus kiadás adatai:

A digitális kritikai kiadás sajtó alá rendezői: Palkó Gábor és Fellegi Zsófia

XML szerkesztő: Bobák Barbara és Fellegi Zsófia

Közreműködők: Csonki Árpád , Horváth-Márjánovics Diána , Káli Anita , Metzger Réka , Móré Tünde , Roskó Mira , Sárközi-Lindner Zsófia és Vétek Bence

Kiadás:

Digitális kritikai kiadás

A kiadásról:

Kiadó: Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Irodalomtudományi Intézet

Kiadó: Petőfi Irodalmi Múzeum

Kiadás helye: Budapest

2019 ©Free Access - no-reuse

Megjelenés:

SzF II. II. 24. sz. (373–375. l.), Arany János aláírással, a Belirodalom második cikkeként. Kötetbe a Franklin először, változatlan szöveggel. Franklin 1059–1066 l.

Megjegyzések:

Ez a polemikus ismertető cikk zárónyilatkozása amaz,

Arany János

-t mélyen elkedvetlenitő, s hosszan húzódó vita egy oldalhajtásának, amelyet „kritikai vita" néven szoktunk emlegetni. A vitáról részletesebben szóltunk részben a Visszatekintés jegyzeteiben, főképp pedig egy szerkesztői megjegyzése kapcsán ( JKK XII. köt. 602–604. l.). Itt mindössze arra szoritkozunk, hogy a vita ez oldalhajtásának amaz emeit érintsük, amelyek e cikk megértéséhez szükségesek. Szász Károly és

Gyulai Pál

vitájába, joga van-e a kritikusnak a műből szerzője egyéniségére, erkölcsi karakterére következtetéseket levonni, s joga van-e a mű boncolásakor az írói egyéniség- és karakter-elemeit magyarázó mozzanatok gyanánt vizsgálódásában felhasználni,

Gyulai Pál

oldalán, ki e jogokat természetesnek tartotta, beleszólt előbb Salamon Ferenc, majd Brassai Sámuel is,

Szász Károly

én viszont, kéretlenül, Szemere Miklós. Mégpedig ez utóbbi elég szerencsétlenül (Nyílt levél Arany Jánoshoz. SzF I. II. 51., 52. sz.), mert

Szász Károly

amúgy is alig védhető álláspontjának minden gyengéje fokozottan kiütközött az ő naiv, dilettáns érvelésében.

Szemere Miklós

egyebek közt azt állította, hogy a lélektan éppen nem megbízható eszköz arra, hogy általa a műből az író egyéniségére, karakterére következtessünk vissza; végül is, vallotta

Szemere Miklós

, valamiféle primitív játék-elmélet jegyében, a művészet játék s az író éppen ellenkező művet is hozhat létre, csupán játékból, kedvtelésből is, mint amilyen egyéniségével valóban összehangzanék. Végsősoron a determináció kérdése körül folyt itt a vita, s míg

Szász Károly

főképp a morális determinációt tagadta, addig

Szemere Miklós

, a maga naiv-romantikus szemléletével, mindenneműt. Ellenfeleik sem fogadták el a materialisztikus társadalmi determinációt, de a lélektanit, különböző válfajokban, többé-kevésbé vallották. Így

Szemere Miklós

ez állítása és okoskodása számukra kiváló célpontnak számított.

Brassai Sámuel

nem is hagyta szó nélkül a dolgot. Két folytatásos cikket írt, Nincs már ismerettyü! címmel

Szemere Miklós

ellen (SZF II. I. 6., 27. sz.). Az ismerettyü ismérvet, kritériumot jelentett

Brassai Sámuel

cikkének szóhasználatában s a cikk a maga csúfondáros, kihívó, kötekedő módján azt bizonyította, hogy

Szemere Miklós

nek ,,sikerült" a pszichológiát semmivé tennie, az ember jelleme megismerésének tudományos ismérveit, ,,ismerettyü''-it hitelüktől megfosztania. S közben azt is sorra kimutatta, mennyire félreérti azokat a szerzőket

Szemere Miklós

, akikre tekintélyként hivatkozik, főképp

Rousseau, Jean-Jacques

-t. Hogy

Brassai Sámuel

hangneme mily tűrhetetlenül fölényes, sőt gorombán élcelődő volt, arra egyetlen példát hozunk. Cikke mottójául ezt írta: ,,Fogadatlan prókátornak ajtó megett a helye” (Példabeszédek), s a lap alján ezt fűzte hozzá: „Minden történhető gravamen eltávoztatására kijelentem, hogy a mottó csak e cikk írójára és senkire sem vonatkozik s azt teszi, hogy polemizáló irománya nem igényelhet első helyet, hanem jó neki ott hátul a vegyesek között is. “

Szemere Miklós

, természetesen, azonnal hozzáfogott a válaszhoz s egyenesen zempléni szőlejébe, présházába költözött ki hazulról, hogy zavartalanul s teljes erővel irhassa az antikritikát. S valóban csodálatos egy művet hozott világra. Tudákos bölcsességek elegyülnek benne mulatságos adomákkal, indulatos, patetikus dikciózó kitörések gyermeteg okfejtésekkel; tudós citátumok személyeskedő, sértő, de telitaláló szóviccekkel; a szemlélet tekintetében pedig teljes benne a zűrzavar. Tükörképe volt

Szemere Miklós

sajátos egyéniségének, melyben nagy igazságszeretet, bátor ellenzékiség, heves antiklerikalizmus egyesült a francia romantikus demokratizmus és a vulgár materializmus újság-szólamaival, meg nem emésztett eszméivel, vagy inkább csak vezérszavaival. Terjedelmes levél kíséretében küldte el

Arany János

-nak válasza első részét, már-már naiv bájú őszinteséggel adva elő, mily fáradságába került az írás. Maga is sejti, hogy nem valami remekmű a felelete s hogy oly kérdésekről szól benne, melyekhez nem ért, melyekről eléggé tisztában magával"; sőt még azt is nyíltan kivallja, hogy Erdélyi János s más barátai is gyengének találták a nekik felolvasott részeket, de azért az, hogy az ország legjobb folyóirata ezt nem közölheti, még csak föl sem merült benne. Hisz, mint mondja, ugyan ,,igaza lehet

Erdélyi János

nak és Hegedűsnek

[szerkesztői feloldás]

ti. Erdélyi Jánosnak s egy közös barátjuknakti.

– de szégyellek retiralni". Ezért, szeretetre méltó önközpontossággal, szinte megparancsolja

Arany János

-nak a közlést, s megtiltja a legkisebb változtatást is (1862. jún. 25.). Íme egy-két sora: ,

Arany János

! mint mondám hosszú vagyok (nem én magam, de kritikám !) s még így is elég hiányosan fejtém ki tárgyamat, mert igen sok oldalú história ez ! s hozzá, erősb markú legény kezébe való, mint az én röst öregségem, s tudománytalanságom. De hosszú más okból is:

Brassai Sámuel

t, ki mindenkit agyon beszél, agyon akartam én is beszélni. Jövő küldeményem között (a végén) ,Idézetek' is lesznek, elvemet védő idézetei több nagy nevű írónak. Küzdjön

Brassai Sámuel

, ha még kedve lesz fölszólalni, azontúl velök, s ne velem. Ezen idézetek kikeresésével töltöttem el a legtöbb időt. Ha emlékeztem is, hogy ez s amaz iró mond czélomra valót valahol, de bezzeg hol? hogy tehát olykor három, hat sort kiírhassak, köteteken által kellett keresnem, egész köteteket átolvasnom; sokat emlékezetből is idézhettem volna, de nem szóról szóra, pedig szükség, hogy úgy adjam. Ne szelidíts valahogy némely ugyancsak éles kifejezéseimen; annyival kevésbbé hagyd ki.

Brassai Sámuel

érdemli azokat. Engemet megvallom nagyon sértett modora, – azon elbízott hangú, mást gúnyosan mosolygó, sőt szánó, – s lenézni, nevetségessé termi törekvő modor ! ,Mit nem akarunk, hogy velünk történjék, azt ne tegyük mással.' De modoromért (mely csak visszatorlás) nem is haragudhatik

Brassai Sámuel

–, övé az, örüljön hű tanítványának." (378– 379. l.)

Arany János

rendkívül kényelmetlen helyzetbe került ezáltal. Annál is inkább, mert épp ez időben zajlott levelezésükben

Tompa Mihály

csöndes, de fojtott indulatoktól parázsló, majdnem haragra, szakításra vezető vitája

Arany János

cikke, az Irányok ellen. S félt attól is, hogy az a lappangó ellenszenv, ellentét, mely barátai, munkatársai körében az ún. ,,erdélyiek" s az ún. ,,északiak" között amúgy is állandóan ott vibrált, még jobban kiéleződik, elmélyül (lásd erre JKK XII. köt. 602–604. l.).

Arany János

nagyszerű levelezésében is külön hely illeti azt a levelet, amelyet ekkor, e körülmények között

Szemere Miklós

nek írt: a lélektani szerepjátszásnak valóságos remeke. Látszatra átveszi teljesen

Szemere Miklós

tőle igazában oly idegen bursikóz hangnemét, szökdellő logikáját, dikciózó modorát, hogy a saját nyelvén bírja jobb belátásra: ,,. . gondolj erre pajtás – ez mégsem megy" . „Ne haragudj, édes pajtás, hogy sok hévvel, lelekkel és töredelemmel írt munkádat így fogadom" – így s hasonlóképpen írt. Hiába.

Szemere Miklós

nem engedett. Annál kevésbé, mert a vérig sértett

Tompa Mihály

tüzelte. Igen érdekes

Tompa Mihály

többnyire indulat-vezérelte egyéniségéhez az a levél, melyet e tárgyban

Szemere Miklós

nek írt: úgy csitítja

Szemere Miklós

t, úgy mentegeti

Arany János

-t, hogy közben lobbanásig szitja az előbbi haragjának hevét, s már-már rágalmazza az utóbbinak egyéniségét, eljárását: ,, mint szerkesztő" – írja – ,,ez egyet kivévén: nem ember, (legyen az bármint elmondva), mind kiadnám, a mit írtál; az meg nem fér a fejembe hogy illyeneket: inhumanus modor,

Wieland, Christoph Martin

szobája sat., nem tojásból kél mint a szajkó, hogyan lehet kitörőlni akarni ? Ne haragudjál azért igen nagyon

Arany János

ra, mint rosz emberre, ő nem az, csak gyenge ember. (ezért meg reám ne haragudjál meg !). Nem tudta előre, hová jut közöttetek? most látja, hol van? – Igen sajnálom ezt is, szeretlek mindkettőtöket, s hittem: hogy ti igen jól fogtok együtt kijönni, fájdalom nem teljesült! Hanem hogy vele s lapjával többé nem lehetsz viszonyban: az természetes dolog. Röviden így áll a dolog:

Brassai Sámuel

gorombáskodott veled, (beléd kötve), te visszaadni akarod,

Arany János

nem engedi, te haragszol; – neked van igazad, mind a kettő téged bánt meg. – Én életemben soha se elegyedtem tollvitába, mert éreztem: hogy nincs hozzá flegmám; engem helyzetedben most a guta ütne meg, brevi manu. Leveled

Arany János

hoz erőteljes, lehetetlen jobban kimutatni az álláspontokat, hol mindketten, sőt hárman állotok. Hanem kedves barátom ! ne epesítsd azert magad szertelen, essél keresztül e dolgon is azután' gondold meg: hogy vanitatum vanitas minden a világon.” (Levél

Szemere Miklós

nek, 1862. júl. 28. Tompa Mihály levelezése I–II. köt. Bp. 1964. I. köt. 379–380. l.)

Szemere Miklós

tehát ragaszkodott a teljes szöveghez, eredeti kívánságához. S ezt, természetesen,

Arany János

, bármennyire ,,gyenge ember" volt is, nem teljesíthette, annak ellenére sem, hogy közben leveleiben

Tompa Mihály

nyíltan is gáncsolta őt eljárásáért s részrehajlással vádolta meg

Brassai Sámuel

javára (pl. 1862. aug. 10.). Holott

Arany János

Brassai Sámuel

cikkeiből is sokat kihúzott, amire

Brassai Sámuel

a maga sajátos fölényérzetében gyökeredző, nevetséges kicsinyeskedései ellenére is mindig meglevő nagyvonalúsággal eleve fölhatalmazta

Arany János

-t: amik cikkében, úgymond,

Arany János

,,kényes fülét vagy érzését bántanák, tessék minden alkudozáson kívül, az illető helyet a logikai kapcsolatok megszakadása elkerültével megvörösplajbászozni". (

Arany János

-nak, 1861. jan. 28.)

Arany János

egy darabig csöndesen kitért

Tompa Mihály

hoz írt levelében az e tárgyat illető nyílt válasz elől; végül azonban kifakadt: „Édes

Tompa Mihály

! betegek vagyunk mi, elégületlenek, szenvedők: csak az kell még, hogy össze is vesszünk ! Íme, a nélkül, hogy az ügy állását tudnád, hajlandó vagy

Szemere Miklós

nek előre igazat adni s engem kárhoztatni. Ha így ismersz, csakugyan rosszul ismertél meg tizenöt év alatt. De hagyjuk ezt . ." (

Tompa Mihály

nak, 1862. szept. 13.) Ez a kemény és keserű hang kijózanította

Tompa Mihály

t, kiemelte indulatai fogságából s most már nemcsak

Arany János

-hoz, de

Szemere Miklós

hez írt levelében is visszakozott (

Arany János

-nak, 1862. szept. 15.,

Szemere Miklós

nek, 1862. okt. 20., i. m. 387. l.).

Arany János

ezek után azt a megoldást választotta, hogy valamennyi előfizetőjének folyóiratpéldányához mellékelt egyet

Szemere Miklós

válaszából, melyet ez közben füzet gyanánt Sárospatakon kinyomatott, s a lapban az itt közölt kísérő, magyarázó szöveget adta. Félt, hogy

Szemere Miklós

ezen is újra fölindul ellene, de

Szemere Miklós

született jó ember volt, ragaszkodó természet, s ez és nem

Arany János

igazának belátása, mindent elfeledtetett vele s midőn a következő esztendőben

Budapest

re ment, egy kedves-mulatságos jelenettel, mely megint csak

Arany János

finomságáról, áldozatos alkalmazkodó készségéről tanúskodik, fátylat borítottak az ügyre s kibékültek (lásd

Arany János

levelét

Tompa Mihály

nak, 1863. dec. 13.). Véleménye azonban, hogy

Arany János

nem eléggé bátor, mindvégig megmaradt (lásd tisztán nem olvasható keltezésű, valószínűleg 1865. márc. 9-i levelét

Arany János

-hoz, JKK XII. köt. 590–591. l.). Ez az írása

Arany János

-nak, alig érthető módon, a ,,Franklin"-ig kimaradt az A.-kötetekből, holott

Arany János

teljes nevével írta alá s a tartalomjegyzékbe is teljes nevének kiírásával vette föl. Arról tehát aligha lehet szó, hogy elkerülte a közrebocsátók figyelmét. De arról sem, hogy talán azért nem vették föl, mert nagyobb része idézetekből áll; hisz sok ily cikket vettek föl, sőt, oly fordításokat is, melyekben mindössze egy-két bevezető sor

Arany János

-é. Talán nem tarthatták fontosnak?

Arany János

költői, kritikusi, esztétikai tevékenységének elméleti megítéléséhez valóban nem nyújt sok újságot; nyújt azonban adalékot bőven

Arany János

szerkesztői tevékenysége körülményeinek megítéléséhez s még inkább

Arany János

jellemének megértéséhez, különösen a hozzá kapcsolódó levelekkel, levélrészletekkel együtt.