Visszatekintés

VISSZATEKINTÉS

Tisztelt barátom, Gyulai Pál, ma egy hete bevégzett Figyelői cikkében azt mondja, hogy ha az ő

Szász Károly

elleni vitájában e lapok szerkesztője utólag sem nyilvánítná önvéleményét, e mulasztás által írói vagy irodalmi ,,jellemtelenség" vádját vonná magára. Az, ki a cikket egész figyelemmel és jó indulattal olvassa, nem talál e kijelentésben egyebet, mint következtetést abból, a mit

Gyulai

Gyulai Pál

a szerkesztői jogok és kötelességek felől már elébb elmondott; de a kevésbbé figyelmes, a botránykereső, az, ki az egésznek szerkezetéből csak egyes mondatok toronyhegyeit látja, könnyen úgy tekintheti, mint vádat a szerkesztő eddigi, bizalmatlanságot jövőbeli eljárása ellen, mint előre kész anathemát, mely lesújt azonnal, ha a pörnek vége s a szerkesztő mégsem áll elé egy tüzetes cikkel, melyben a vitát egy vagy más félre döntse. Megerősíti e botránylesést azon nyilatkozata

Gyulai

Gyulai Pál

nak, hogy ő nem akarta kimondani e vádat, Szász Károly csikarta azt belőle ki. Ez minden esetre úgy hangzik, hogy az irodalmi „jellemtelenség” vagy már megvan, vagy erős a kilátás, hogy meglesz, ha a szerkesztő elmulasztja ez egyes esetben a pört megosztani; s ebből aztán oly következtetés állna elé, hogy ha a szerkesztő minden egyes esetben föl nem lép mint biró, nyilatkozó vagy harmadik fél, tehát irodalmi jellemtelenség vádját érdemli. Mielőtt azonban ez a következtetés szabály, elv, vagy axióma tekintélyére kapna, jó lesz egykissé meghányni-vetni.

Gyulai

Gyulai Pál

a szerkesztőnek, véleménye nyilvánítására, a lap irányának feltűntetésére annyi utat, módot enged, hogy csodálkoznunk kellene, ha a fenforgó esetben a „jellemtelenség” vádját úgy értené, mint talán némelyek érthetik, hogy t. i. azt csak mindannyiszor specialis nyilatkozással lehet elkerülni. Elmondja, mennyi módja van a szerkesztőnek lapja irányát megóvni, néha egyes jegyzetekkel, néha utócáfolattal, néha az által, hogy az ügyet nyilt kérdésnek tekinti – gondolom, az egész lapban nyilatkozó tendentiával ıs, meg, ha a szerkesztő egyszersmind író is lapjában, a saját cikkeiben uralkodó iránnyal s elszórt egyes nyilatkozatokkal is.

Gyulai

Gyulai Pál

tehát nem értheti akkép, hogy a szerkesztő csak úgy vegyen fel az övétől eltérő nézeteket lapjába, ha a maga észrevételeit, minden speciális esetben, vagy alárakja, mint folyó jegyzeteket, vagy utólag tüzetesebb tárgyalásban kifejti. Nem értheti így, mondom, habár a fenforgó esetben éppen követelni látszik is. Nem kivánhatja, hogy a szerkesztő, minden egyes kérdésnél, mely lapjában megpendül, minden vitánál, mely ott fennforog, egy örökös areopag, vagy – mivel itélete nem bírói decisio, hanem puszta egyéni vélemény marad – egy örökös beavatkozó legyen a más beszédébe; egy oly akadékos gáncsoló, ki vagy minden harmadik szóba belevág, vagy, miután végighallgatta munkatársát, honoráıium helyett azzal fizeti ki, hogy nekifordul egy páncélos-paizsos cikkel s bebizonyítja, hogy társa véleménye csak lapda volt, melyet azért dobott fel, hogy lehessen – ütni.

Jegyzet – egy örökös areopag: az athéni piac neve eredetileg areopag, mely az ítélkezések helyéül is szolgált, így, névátvitellel, az ítélkezést s az ítélkező testületet is így nevezték.

Jegyzet – ítélete nem bírói decisio: döntés, határozat.

Én, megvallom, így szerkesztett lapot még nem láttam; s ha látnék sem volna örömömre. Ha

Gyulai

Gyulai Pál

egész eddig vinné a szerkesztői kötelességet: megkérdeném tőle tréfából: vajjon a „Budapesti Hirlap” szerkesztője, mikor az ő a „Legújabb magyar lyráról“ írott gyönyörű cikkeit közölte, azért nem tett-e azokra semminemű észrevételt, mivel a megbírált költők felől –

Tompá

Tompa Mihály

tól

Meáncsek

Meáncsek István

ig – tökéletesen az a véleménye volt, a mi a birálónak?

Jegyzet – a „Budapesti Hírlap" szerkesztője, mikor az ő, a „Legújabb magyar lyrától" írott gyönyörű cikkeit közölte:

Gyulai

Gyulai Pál

e sok folytatásban, az emlitett lap 1855-ös évfolyamában megjelent cikkének címe tulajdonképpen nem ez, hanem: Szépirodalmi Szemle. A cikknek csak a III., lezáró része szól a ,,legújabb magyar líráról” A Budapesti Hírlapot (1853–60) előbb Szilágyi Ferenc, később Nádaskay Lajos szerkesztette.

Gyulai

Gyulai Pál

cikkének megjelenése idején

Szilágyi

Szilágyi Ferenc

Arany János

Gyulai

Gyulai Pál

közös barátjának, a későbbi jeles történésznek, a bohém Szilágyi Sándornak az apja. A lap az abszolutizmus kormányzatának támogatását élvezte, kétfejű sas volt a homlokán, de amennyire lehetett, az alapjában behódoló, de kétkulacsosságra is hajló

Szilágyi

Szilágyi Ferenc

a nemzeti érzéseknek, művelődésnek is helyet igyekezett biztosítani; s mivel még mindig a legjobb, legtísztesebb lap volt ez időben, ezért írtak bele Gyulaiék (lásd Gyulai Pál: Kritikai dolgozatok. 1854–1861.

Bp.

Budapest

1908. 69–240. l., ill. 137–240. l.).

Jegyzet –

Tompá

Tompa Mihály

tól

Meáncsek

Meáncsek István

ig:

Gyulai

Gyulai Pál

Tompa

Tompa Mihály

verseinek, 1854-es kötetének megtárgyalásával kezdi tanulmányát; Mentovich Ferenc, Tóth Kálmán, Concha Károly, Balogh Zoltán, Tóth Endre, Zalár (Hizli József), Spetykó Gáspár munkáival folytatja s Meáncsek Istvánéval végzi, de közben, természetesen, a korszak egész lírájának problémáit is felöleli.

Meáncsek

Meáncsek István

(?– ?) dunántúli származású volt s kötete: Kakukkdalok a nép számára 1854-ben jelent meg Veszprémben.

Nem inkább azért-e, mivel

Gyulai

Gyulai Pál

tehetségében, igazságszeretetében teljesen megbízott s tudta, hogy a mit ő ír, az által nyerni fog az irodalom? Mindazáltal fogná-e

Gyulai

Gyulai Pál

, vagy bárki más „irodalmi” jellemtelenséggel vádolni a „Budapesti Hirlap" akkori tisztelt szerkesztőjét? De nem kenyerem a kötődés, jelen esetben annál kevésbbé, mert ellátom, mit felelne rá, kihez a kérdést intéztem. Azt mondaná: politikai lapnál, mely (nálunk) csak kegyelemből ha vet egy pillantást a szépirodalomra, nem követelhetni, hogy szerkesztője a tárca fölött is vigye a szellemi felelősséget: de ki egy aesthetikai közlöny bakjára ül, attól csakugyan megvárjuk, hogy keményen tartsa a gyeplőt. De ha megengedi tisztelt barátom, hogy lehet tárgy, melyről aesthetikai lap szerkesztőjének sincs mindjárt kész véleménye, azt sem vonja kétségbe, hogy lehet olyan is, melyről a cikksorozat vagy vitás pör végén sem álllıatna elő, nemhogy döntő itélettel, de néha még; határozott véleménnyel se. Teszem, egy oly kitűnő munkatársa, mint

Gyulai

Gyulai Pál

, oly cikksort küldene be hozzám, melyben a szépnek új meghatározását kisérlené meg felállitani. Ama polemikus szerkesztő, ki vagy örökké csillagoz, vagy az utolsó szót követeli, előre kétségbe esvén, hogy meghatározásnak meghatározást vagy tüzetes cáfolatot tehessen ellenébe, – kénytelen volna visszautasítni a remekül írott cikket, ha, mint valószínű, abban sem találná a szépet kimerítően, teljesen meghatározva. S mit nyerne az irodalom? Nem okosabban tesz-e, ha kiadja a sok szellemmel és remek tollal írott cikket, még pedig, ha jobbat nem tud mondani, minden észrevétel nélkül, mint új véleményt az eddigiekhez, s ha valaki fölveszi az ellen a keztyűt, annak szavát is engedi hallatszani lapjában? Vagy a jelen és jövőbeli olvasó közönség (értem nem a gondtalanul olvasó nagyot, hanem a gondolkozó, vizsgálódó kicsinyt) itéletére nem bízhatunk semmit? Tehetjük-e, hogy véleménye valamely tárgyról az legyen, mit a szerkesztő utoljára mond, s ne az, mit az illető cikk vagy vitás pör folytán magának képzett; és szükséges-e, hogy mindannyiszor a szerkesztőét is hallja, ki itt nem bíró, csupán egy harmadik fél, mely kell, nem kell, ott lábatlankodik mindenütt? Nem mondom ezzel, hogy a szerkesztőnek sohasem szükség vagy nem szabad közbe vagy utánszólni – gyakorlatom cáfolna meg – de hogy ezt minden eltérő vélemény alkalmával tennie kelljen: Tamás vagyok benne. Utoljára nem is győzné, habár szerkesztői helyzete nem volna is ,,sine cura;” (!?!) s mit nyerne vele? Azt, hogy munkatársai, közönsége előtt a ,,legkiállhatatlanabb szerkesztő" nevére tenne szert.

Jegyzet – habár szerkesztői helyzete nem volna is “sine cura;" ( ! ? !); a ,,sine cura", ,,a felelősség, a kötelesség, a munka nélküli állás" vádját, vádjának lehetőségét

Gyulai

Gyulai Pál

Megint a kritikáról című cikkének befejező részében villantotta fel: ,,Természetesen, hogy egy így ti.

[szerkesztői feloldás]

az általa eszményinek állitott módon

szerkesztett lap nem lehet siné cura, s a szerkesztés valamivel több lesz, mint a bejövő kéziratokból téltul válogatva csak oda adni ezt azt a szedőnek“ (SzF I. II. 35. sz. 547. l.). Ennek a vádnak a megvillantása különösen súlyosan sértette

Arany János

-t; nemcsak a zárójelbe tett írásjelek mutatják, hanem az is, hogy

Gyulai

Gyulai Pál

nak írt leveléhez külön utóiratot csatolt erről a vádról: ,,U. i. A sine curát nem vettem egészen magamra, de meg nem állhattam, hogy fel ne kiáltsak. Valóban: én hittem némi ,sine curát' a szerkesztésben, a tanársághoz képest. Reméltem, hogy el leszek látva elegendő dolgozattal arra, hogy inkább szerkesztő legyek, mint robotban dolgozó munkatársa, ujdondásza, correctora lapomnak. Hittem, hogy lesz annyi szabad lélekzetem, mi szerint csak jó kedvemben dolgozom, sőt hivatás folytán, lapomba; s a szerkesztés azaz a jobb munkák – bizonyos elv szerint összeválogatása – hágy annyi időt, hogy nyugalmasan dolgozni szerető ember sine cura gyanánt élvezheti ez állapotot. Ezért meg nem állhattam, hogy a sine cura említésnél, sorsomra gondolva egy pár felkiáltó jelt ne tegyek." (1861. aug. 28.)

– Nem értem tehát úgy

Gyulai

Gyulai Pál

követelését, mintha ő minden specialis esetben replicát kívánna a szerkesztőtől; kivánata két ágra oszlik: vagy véleményét a tárgyról hallassa a szerkesztő – vagy jelentse ki, hogy nyilt kérdésnek tekinti az ügyet. De ha az elsőt nem teheti, mi szükség az utolsóra? Az által, hogy lapjába vette, s hagyta vitatni pro et contra, eléggé mutatja, hogy a kérdés nyilt; az által, hogy hallgat, pedig azt, hogy ő nem bírja, vagy nem látja még idejét bezárni.

Ennyit előre; noha „Visszatekintésem" ezúttal nem annyira

Gyulai

Gyulai Pál

pörös ügyét illeti, mint igen tisztelt munkatárs

Megjegyzések: