KÖLTEMÉNYEK
.Szász Károlytól Első és második kötet
(Heckenast.
Pest
, 1861.)
Budapest
Oly hosszú szünet után a kritikában, nem is hinné az ember, mennyire kifejlett a kritikai
érzet és hajlam, kivált fiatalabb íróinknál. Mindenfelől halljuk a panaszt, hogy
bírálatink nem eléggé szigorúak; s kivéve tán a megítéltet, – mert ezek közől még egy
sem jajdult fel lágyságunk miatt – mindenki kevesli a mért csapást,
szeretne ráadásul még néhányat ütni az áldozatra vagy - ítészére. Nem vádkép hozom fel;
van ebben jó is. Mellőzve minden személyes rokon- és ellenszenvet, egyéni izlést,
eszmeirányt, nem szólva cimboraságról s ez okozta agyarkodásról a más akolbelire stb.,
én a haladás, a tökélyesbűlés feltételét látom e mérges kritikai hajlamban. A fejlődés
természete hozza magával, hogy az utóbb jövő, ha elődét meg akarja haladni, ennek hibáit
nagyítva, jó oldalait kicsinyítve lássa; különben, ha osztaná némely nagy íróra nézve a
kortársak bámulatát, kétségbe kellene esnie maga iránt. Sok Themistoclest nem hagy
alunni a Miltiades dicsősége.
n
Emlegetjük, hogy Jegyzet – Sok Themistoclest nem hagy alunni Miltiades
dicsősége: mindkettő a perzsa háborúk (i. e. 500-as évek) hadvezére, az utóbbi a
marathoni győző. Az előbbit ellenfelei többek között azzal vádolták, hogy a
hadjáratokat csak azért erőszakolja, mert irigyli Miltiades dicsőségét s utol akarja
érni annak hadi sikereit.
Kölcsey
túlszigorral bírálta Kölcsey Ferenc
Csokonai
t: e túlszigor, fiatal kritikusban,
új ösvényen indult költőben természetes volt. Az új iskola, ha lenni, élni akart,
részben előzői rovására kelle érvényt szereznie magának, sőt ugyanez iskola másod
nemzedéke már az első hátán keresett lépcsőt az emelkedésre. Jusson eszünkbe csak a
„szigor” bevallott, követelt tana, mely egy Csokonai Vitéz Mihály
Kazinczy
utóéveit keseríté meg. Azonban fordult a koczka: néhány évvel
utóbb szintoly élesen odavetve hallottuk az egykori követelőkről mondatni: ,,B. vagy C.
nem poéta," mint halljuk mostan elismert érdemű s a közönség előtt évek óta szép hírben
álló jeleseinkről, arcfintoıítás kíséretében az indokolásra sem méltatott megjegyzést:
,,eh! X vagy Y nem is költő.”
Kazinczy Ferenc
Mindezen, mondok, nem csudálkozom, sőt az sem lepne meg, ha pár év mulva a mostan élő s
még eltűrt nevű költőink közől egyet sem fognánk dicsérve emlithetni, a
nélkül, hogy Midas bűnébe essék az illető.
n
De
még arra sem kell jóslói tehetség, eleve megmondani, hogy ha költészetünk ezután
valamikor évtized vagy félszázad múlva – ismét egy hatalmas lépésre húzakodik; ha oly
apostola támad, kiben a kor ön aesthetikai fejlettsége fokát, vezéreszméit, irányát épen
úgy kifejezve találja, mint Jegyzet – Midas bűnébe: Midas bűne az
volt, hogy Pan és Apollon közötti költői versenyben az előbbinek ítélte a pálmát.
Ezért, mint hozzá nem értőt, Apollon szamárfüllel büntette meg.
Petőfi
ben
a magáé s a jelen: ez új apostol Petőfi Sándor
Petőfi
hírneve árán fog emelkedni, s környezete, bámulói, utánzói
egyre keresni, nagyítani fogják a foltokat, melyeket mi a ragyogás miatt észre sem
vettünk, vagy önkint eltakartunk. Majd később jön az irodalom-történet kritikája, mely
kiegyenlíti a dolgot; leszámítja a bámulásból itt is, ott is, a mi csupán időszerű
tulajdonokra esett, le a kicsinylésből, a mi a tovább haladás fejében, emberi
gyarlóságból, történt. – De míg tennészetesnek találom, hogy az ifjabb nemzedék az
előbbinek vállára kapaszkodik, hogy onnan tovább lásson, – s ha minden nap új-új
felfödözést tesz, hogy ez sem, az sem, utoljára senkisem költő: én részemről óvakodom a
,,bátorság" ezen kritikáját vallani; én mindig számításba veszem,
miféle tulajdonokkal emelkedett egyik vagy másik társam bizonyos fokra a közvélemény
becsűlésében s vajon e tulaj donok csupán időszerű értékkel bírnak-e, vagy maradandóbb
hatással is vannak költészetünk fejlésére; szóval a helyett, hogy fitymáljak, méltóbb
dolognak tartom: vizsgálni. E szerint én talán nem a napi kritikus, hanem az irodalom
történet-írójának terén állok; de a múltat le nem becsűlöm, se a jelent túl nem
becsülöm: abban, mint ebben, találok jót is, rosszat is. E helyzetem könnyen
definiálható. Nem tartozom a feltörekvő nemzedékhez, melynek haladása érdekében van
elbánni a – már vagy igaz vagy ál - tekintélyekkel; de másrészről nincsen is
mit, s kitől félte nem. Oly nyugodtan nézhetem a dolgokat,
mintha panoráma volnának.
Petőfi Sándor
Innen a lágyság, elnézés vádja ellenünk, ha megrovásainkat nem teszszük haragos modorban,
vagy ott is találunk némi jót, hol mások elővéleménye csupán rosszat, föltétlenül
rosszat vár vala. Mert, hogy a hibát eltakartuk, vagy érdemül számítottuk volna be: azt
senki szemünkre nem vetheti, ha csak a magáét be nem hunyja, s úgy nem tesz, mint a
minapi egyén, ki az irónia világos hangját panegyris gyanánt emlegette, tévén magát
mintha ő azt úgy értené, – egy másik esetben pedig azt, a mi legspecialisabb
vonatkozással volt mondva, hasonló önkintes nem-hallással, az egészre vitte át, hogy
absurdumot süssön a Figyelő-re, –
n
A mi a használt mérték magasságát nézi: avagy én volnék,
csupán én, ki azt ne tudjam oly fokra emelni, mint bármelyike a gáncsolóknak? Én volnék
az, és csupán én, kit minden hitványság kielégít; ki olvasva nem szökik fel a
bosszankodás miatt, nem dobja a könyvet asztalához, ha itt az egység, ott a hangulat
törik ketté; ha sokat igérő kezdet után ásító ürbe lyukadunk; ha, mint paraszt
derelyénél, tenyérni gyúratlan tésztát kell megenni a bennelévő kis túróért, vagy épen
nagy lyukat, mint a székely fiú a zsemlében; ha csinált, fagyos érzelem vagy nyelv
puffadoz; ha lipett-lopott eszmék eredeti gyanánt pipeskednek: szóval annyi finom
borkóstoló és szakács között csupán az én számize volna megromolva, tönkre jutva a
desperatióig? De leküzdöm a bosszakodást, lemondok a csúffátevés vitatott szabadalmáról;
elmondom észrevételeimet illően, higgadtan, epe nélkül; óvakodom mindenek fölött némely
bíráló azon túlzásába esni, hogy kiválogatva s mértékül magam elé tűzve a legnagyobb
írók legsikerűltebb munkáit, mindent a mi azokon alúlesik, feltétlenül kárhoztassak, jól
tudva, hogy, bár Jegyzet – absurdumot
süssön a Figyelőre.' valószinűleg
Vajda
érhetetlen és minősíthetetlen hangú
támadásaira gondolt Vajda János
A.
Az elsőben
,,tébolydába“ tanácsolta az ítészeket, akik ott nem szigorúak, „ahol kell“; a
másodikban Arany János
Szász
t támadva,
Szász Károly
A.
-on is vágott (lásd fönt s
JKK XII. köt. 374.
l.).Arany János
Horác
kimondotta: ,,mediocribus esse poetis“, lehet oly mértéket állítani föl, melyhez szabva
bizony Flaccus, Quintus Horatius
Horác
sem sokkal
tetézi a mediocritást.Flaccus, Quintus Horatius
n
Ezt
tudva, azt sem feledve, hogy bármi rossz hírben álljanak e mediocris poéták, ők azok a
kik, mint talán már egy helyt éltem ezen hasonlítással, nem hagyják elalunni a költészet
vesztatüzét, melynél egy leendő lángész isteni fáklyáját majdan meggyújthassa; hogy ha
mi nem donganánk-bonganánk időközben, hiába várná a világ a megváltó
Messiást; a collegiális szerénység érzelme türelemre hangol pályatársaim iránt, s ha
hibáikat el nem engedhetem, azok kijelölésén felűl nem akarom őket még bosszantani is;
ha jó oldalaikat nem nagyíthatom, nem akarok szemet hunyni azokra. Előttem a külföld
példája is, hol bizony nem csupa Byronok, Bérangerekből áll az irodalom, ezek alatt egy
sereg jó hangzású név is megfér, a nélkül, hogy viselőik számára csupán
seprüje volna a kritikának.
Jegyzet – „mediocribus esse poetis“:
Horatius
Ars poeticájának 173. sorából való ez az idézet:
,,mediocribus esse poetis / non homines, non di, non concessere columnae" „Ám
közepes költőn soha ember, /isten s könyvesboltkirakat nem fog könyörülni."
Muraközy Gyula fordítása;
Quintus Horatius Flaccus Összes versei.
Flaccus, Quintus Horatius
Bp.
1961.
Budapest
,,Mennyi hű-hó egy kis rántottáért !" hiszen csak
Szász K.
költeményeiről van szó,
nemde?Szász Károly
n
– Könnyebb volna, elhiszem, amúgy szűr alól (vagy e
falusi kifejezést magamnak tartva, nem bánom akármely
noble dandy-köpeny alól) odavetett bökéssel gyaníttatni, hogy azok
bizony mit sem érnek; így legalább föl lennék oldva ama pedans és fárasztó munka alól,
hogy a miről ítéletet mondok, azt el is olvassam; elég volna belekukucsálnom a fel sem
vágott könyvbe, mint varjú a koncba, s ha egy motto, vagy olyasmi nem tetszik, azt
pellengérre állítani: ,,ime, t. közönség, e darab téglából láthatod, milyen a ház
!"Jegyzet – „Mennyi hűhó . .“ többnyire franciául szokták idézni (Tant de
bruit pour une omlette) ezt az állítólag
Shakespeare
-ből való
szólást.Shakespeare, William
n
De én
sokkal geniálatlanabb és türelmesb vagyok, hogysem ily elbánás megnyugtatná lelkem
ismeretét; nemcsak fölmetszem a könyvet, hanem el is olvasom, elejétől végig;
megtekintem címlapját, berendezését, osztályzatát, mutatóját; megforgatom kívül, belűl,
némely darabot ismételve elolvasok; némelyikre „alszom is egyet" hogy másnap vajon nem
hat-e rám máskép, nehogy a költőnek számítsam be, ha például az első olvasáskor
szunyatag, le- vagy széthangolt vagy ellenkezően túlmagasztos kedélyben találtam lenni ;
szóval egész a nevetségig lelkiösmeretet csinálok belőle, hogy írótársam reputatióját
igazságtalanul ne éıintsem. Ha aztán ennyi körül- és beletekingetés után valamely
vélemény meggyőződéssé szilárdúl nálam, azt nem szoktam elhallgatni, és ki fogom mondani
Jegyzet – Könnyebb volna, elhiszem, amúgy szűr alól (vagy e falusi
kifejezést [. . .]): Vajda János durva, sőt
otromba támadására utal itt
A.
Ez
ugyanis, midőn indokolatlan csipkelődéseire, vágásaira Arany János
A.
a SzF-ben válaszolt,
enyhén, mértéktartóan, többek között így vágott vissza, fölényeskedőn s ingerülten:
. . eszünkbe jut az olyan mezei ember, akit fölcsalnak a sikos szalonba, aztán ott
észrevévén, hogy nem jó helyen jár, törtet kifelé, de zavarában nem leli az ajtót,
nekimegy a tükörnek,földönt mindent, rátipor mindenre, s azt hiszi, hogy most az
egész világ őt neveti, az is ki soha nem is látta, nem is ösmeri. Lám, megmondtam,
Angyal Bandi stb." (
Csatár
1861. ápri 21. 6. sz. Kispuskatűz című rovat). Arany János
A.
tehát vállalja a mezei ember szerepét s a
noble dandy köpeny emlegetésével Arany János
Vajdá
ra céloz, aki, mint ismeretes, szerette a városi élet, a
társasági élet adta szerepeket, ha nem is játszani, de átélni.Vajda János
Szász K.
költeményei felől is,
dacára annak, hogy vele mint egyén, mint szerkesztő jó viszonyban állok; sőt attól kell
óvakodnom, nehogy épen e viszony miatt nagyobb szigorúságra hajtassam, mint különben.
Ennyit bírálói álláspontom kijelölésére; – most lássunk hozzá.
Szász Károly
Ha a költészet virág: Szász Károly jelen
gyűjteményét oly bokrétához hasonlítanám, melynek egészben több
szine van, mint illata. Nem a rezeda édes varázsa az övé,
mely igénytelen külső alól terjeszti bűbájos hatalmát; nem az örökhű rozmarin fájdalmas
epedése, mely átható illatját hervadva, száradva is megőrzi; de nem is a királyi rózsa
teljes tökélye, mely felűlmúlhatlan színpompával a jószag azon egészséges mértékét
párosítja, mely örökké elbájol, de soha nem kábít: inkább a tulipánok, györgyikék ezer
fajához tenném, mely tanúlt kertész művelése által, és így félig természeti, félig
mesterséges úton nyeri változatos színei gazdag játékát s inkább a szemre, mint azon
intensivebb érzékre hat, mely benyomásait közvetlenebbül, hathatósabban adja által az
idegeknek. Gáncsot mondottam-e ki, vagy dicséretet e hasonlatban? Egyiket sem, vagy mind
a kettőt, ha tetszik. Látom én a törekvést fiatalabb költészetünkben,
Petőfi
nyomdokán, felfogni mintegy a lelket, az
illanó finom párát, jegecesítni a röpke gondolatot, vagy érzést; jól vagy rosszúl
beringatózni valamely hangulatba; de azon kívül keveset törődni a részek kidolgozásával,
a fokozatos emelkedéssel szakról szakra, a költői nyelv díszei- s erélyével, a mondat-
és szófűzés szabatosságával, azon előnnyel, melyet új, szokatlan, mégis talpraeső
szóillesztés nyújt a költői nyelvnek, mint discord hangfogás emeli olykor a
harmoniát, st. e. f.Petőfi Sándor
n
Nem én vagyok, kinek az egyszerű szép
ellen szólanom illenék: de megkívánom tőle, hogy ha lemondott a ,hatás
külső eszközeiről, bensőleg annál teljesebb legyen ; ha
pongyolában, vagy épen mez nélkül bátorkodott előnkbe állni, akkor ne legyen görbe
alakú, ne sánta, ne béna; a gondolat, vagy érzés, ha csupán maga erején akar megállani,
hát erős legyen ; ne valamely frivol (e szó nem kacért,
kikapót tesz), hétköznapi, úton-útfélen kapható gondolat, vagy petyhüdt, elkopott,
mondvacsinált érzelem ; s a hangulat, melybe a költő vonni akar, méltó arra, hogy őt oda
kövessük, – mert azér' hogy van állatja istennek, mely nem képzel valami finomabb kéjt a
pocsolya gyönyöreinél, nem következés, hogy én is kedvet kapjak vele abban hengergőzni.
Hony soit, qui mal y pense!Jegyzet – mint discord hangfogás:
összhangtalan.
n
De midőn látom, hogy minden, de minden el
van dobva, fel van áldozva a tartalomért, s e tartalom utoljára semmi, vagy alig több
ennél: azt kell óhajtanom, volnátok bár inkább mesterkedők a dictióban, képekben,
szómérésben, rímben stb. így legalább adnátok valamit, nem ugyan a lényegest, de mégis
valamit, míg így adománytok a leányéhoz hasonlít, ki Jegyzet – Hony soit, qui mal y pense !: átkozott legyen
(legyen az megbélyegezve), aki rosszra gondol; az angol térdszalagrend jelmondata ez
a szállóigévé lett szólás.
Mátyás király
nak tenyerén nyújtotta a verebet:
nesze semmi, fogd meg jól. Ám követnétek a Hunyadi Mátyás
Heine
, a Heine, Heinrich
Petőfi
pongyolaságát, csak adnátok Petőfi Sándor
Petőfi
és
Petőfi Sándor
Heine
tartalmat hozzá! De mit
mondok: e két lángelme pongyolasága csak relatív: mindeniknél nemcsak a tartalom erélye,
hanem egyszersmind a belforma teljessége, továbbá külsőleg a
szólam sajátossága (proprietas), a nyelvhasználatában nyilatkozó erő, nemzetiesség s
több ily első rangú tulajdonok könnyen feledtetika puszta
legkülsőbb technicában itt-ott felbukkanó szabálytalanságot: – míg
nálatok (örvendetes kivételekkel) a forma, külső és benső plastikára s
erélyességre nagyon hasonlít a konyhában használt ama vizes rongydarabhoz, mely oda
lapúl, a hova vágják. Különösen Heine, Heinrich
Petőfi
től nem érdemes volna-e eltanulni azt a kis mesterséget, hogy ő
sorról sorra, versszakról versszakra halmozza a legragyogóbb képes gondolatokat, hogy az
utolsóval, mely ragyogóbb mindeniknél, s” mely az egész költemény alapgondolatja,
betetőzze?. . . Ő minden költeményben egy egész koszorút ad: míg követői legtöbbje
elégnek tartja nem is ép virágot, hanem egy-egy szirom-levelet dobni le, hogy úszszon, a
hogy tud, a leghétköznapibb próza lusta mocsárjának zavaros levében.
Petőfi Sándor
Feltéve hát, de meg nem engedve, hogy
Szász K.
költői érdeme csupán vagy legnagyobb részt a formára, a nyelv- s
dictio-beli előadásra szorítkozik: ez érdemet akkor sem fitymálnunk, hanem teljes
mértékben méltánylanunk kellene. Bizonyára, nem volna megvetendő dolog, kivált most,
midőn a technicát összeférhetlennek képzeljük a génie-vel, most midőn némely költő –
apage Satanas ! – a művész cím ellen formaszerint tiltakozik, – holott már
Szász Károly
Byron
is megmondotta
a technicára: „rossz kézműves az, a ki szerszámaival összevész" – nem volna, ismétlem,
boldogság egy virtuóz verselő, ki megmutatná mire képes a magyar nyelv,
mennyi erő, hajlékonyság, zöngelem van abban; egy oly verselő, ki, habár minden mélyebb
költőiség nélkül, egyidőre nagyon népszerűvé válna, kinek zöngzetes strophái,
feddhetetlen rímei, lehellet-könnyűségű fordulatai, ékes, szabatos nyelve, ezer
változatú formái stb. minden ajkon meghonosulnának, minden fülben reformot
idéznének elő, hogy többé a költészetnek akarva se lehessen visszatérni a mostani
lágyankötött formákhoz.Byron, George Gordon Noel
n
Azonban én, magyar versírók között, ily virtuózt nem
ismerek; nem általában olyat, ki egy Jegyzet – apage Satanas: távozz Sátán, távol legyen a
kísértés; bibliai szólás; a petőfieskedőkre s utódaikra gondol
A.
itt, akik a ,,természetesség" nevében vetették
el a műgondot.Arany János
Virgil
nek, Maro, Publius Vergilius
Dante
nak, Dante Alighieri
Tassó
nak –
vagy, hogy újabb költőt említsek, Tasso, Torquato
Béranger
nek – a bensőt nem számítva – csak technicai ügyességét
fölérné is; a mostan élők közt bizonyára nem. Béranger, Theodore de
Szász K.
formáihoz is, minden könnyűség, ügyesség, találékonyság dacára, mit
azokban kifejt, nem egy helyen fér szó, s érdeme e tekintetben viszonylagos lesz;
ellenben a tartalom meg kedvező világításban emelkedik s nem sok költeménye van, melyről
azt lehetne mondani, hogy ihlet nélkül származott, habár ez ihlet néha inkább élénk,
mint mély, inkább sebes, mint tartós, ennélfogva inkább meglepő, hogysem maradandó
nyomokat hágy maga után az olvasó lelkében.
Szász Károly
Tudniillik
Szász K.
költői jelessége és
hiányai ugyanazon egy forrásból erednek. Könnyűsége, mint a génie-é; de a
lángelme biztossága, mélysége nélkül. Az ő agyából is páncélosan terem elő Minerva – a
gondolat – de a nagy sietségben sokszor valamit bennfelejt. Könnyen hangolódik de e
felhangoltság olykor nem tart, nem feszűl növekedő arányban az egész költemény folytán;
itt-ott lazább pillanat áll be, melyet aztán nincs türelme úgy tölteni ki, hogy észre ne
lehessen venni a lankadást. Olykor nem állhat ellen egy ragyogó képnek, egy elmés
gondolatnak, egy zengő nyelvalaknak, mely hivatlan oda tolong képzeletébe, s nincs
ideje, vagy nem vesz, hogy megítélje, vajon odatartozik-e szorosan. Kitér a célhoz siető
egyenes útról, hogy virágot szedjen az útfelen. Sok szépet ír;
egy szépet nem oly sokat. Költői míveltsége, – annyi
átérzett idegen költemény, melyek benső zenéje serıki lelkében nem
rezdűl meg s nem hangzik vissza oly könnyen, mint nála, egy részt elősegíti, más részben
gátolja költészetét. Mint viasz, szedi fel a benyomásokat, s az idegen ihletés az övét
is sebesen lángra lobbantja: de nem mindenkor van elegendő ellenállási ereje, hogy nyoma
se érezzék az idegen behatásnak. Néha egy gondolatból, egy ötletből, van úgy, csupán egy
zengő rímsorból nagy könnyűséggel ringatja magát valamely érzésbe, s bizonyos fokig
ihletés szállja meg; de az ily ihletés nem lehet mély, tartós; csak minő kútfeje vala.
Azonban vannak dalai közt elég számmal, melyekben az érzés intensiv erejét nem lehet
kétségbe vonnunk. Ilyen a „Búbánat“ című szakasz majdnem
egészen, a többi közt is elszórva sok. Több költeménye, hol nem érzés, hanem gondolat a
túlnyomó, oly jól van irva, hogy nehéz volna kivetőt találni bennök. Pedig az ily
„correctség” formában, tárgyban, sem oly mindennapi nálunk, hogy meg ne illetné a
dicséret. Hanem menjünk a részletekre.
Szász Károly
Az előttem fekvő két kötet vers, ajánlás és előhangon kívül, öt külön osztályba van
sorozva, melyek címei: I. Ifjúság, szerelem. 2. Élet, család, emlékezés. 3. Természet. 4. Búbánat. 5. Haza, történet. – A négy első
egyre másra lyrai, az ötödikben elbeszélő neműek is vannak. – Természetesen minden
költőnek jogában áll, úgy osztani be gyüjteményét, a hogy neki tetszik; mindazáltal
fenmarad a kérdés, célszerű-e, előnyös-e a beosztás; könnyebbé teszi-e az egésznek
áttekintését, neveli-e az egyes darabok hatását a jól kiválasztott hely ; szóval nyer-e
az olvasó, nyer-e a gyüjtemény a berendezés által? – Én csak zavarónak látom e sokféle
címet; annál inkább, mert a költemények közt sok van, melyről nem tudnók megmondani,
miért kerűlt épen az illető osztályba, holott annyi vagy még több joggal a másikba is
beillett volna. Az Élet, család, emlékezés címűek közt
akárhány van, mely épen úgy megférne az: Ifjúság, szerelem
kalapja alatt, mert szerelmi dal, szerelmi emlékezés stb., a Természet osztálya is többnyire az, például bajos volna meghatározni, miért
jutott: „Csillag és szerelem" (II. 9.) a Természet rovatába, vagy az: „Oh én lelkem! . " kezdetű (II. 37. l.) nem
inkább a Családiak közé? – De úgy látszik, szerző a
berendezésben szántszándékkal oly útat akart követni, hogy az olvasó ne kisérhesse
szívregényét olyformán, mint a ki Himfyt sorban olvassa; egy
pillantás a „tartalom“-ra, hol az egyes költeményekımikori kelte föl van jegyezve,
meggyőz erről bennünket. Ó vissza ugrik 1857-ről 52-re, sőt 48-ra,
60-ról megint 52-re, s így tovább. Ebből az az inconvenientia származik
az olvasóra, hogy nem tudja magát huzamosabb ideig a költő helyzetébe gondolni, s valami
olynemű kellemetlenséget érez, mintha ugyanazon egy darab hangulata, egysége volna
megzavarva; nem is említve, hogy gyakran egyik költemény növelné kölcsönösen a másik
hatását, alkahnas berendezés által. Legkevesb észrevétel alá esik e részben a lyraiak
közöl a Búbánat című szakasz, mely más tekintetben is
közvetlenebbül hat az olvasóra.
De miután a költő maga osztályozza gyűjteményét, fogadjuk el és kövessük ez osztályozást
mi is. Az ajánlás (,,Kedves feleségemnek”) s vezérhang (,,Az én múzsám”) mindenik „jól
van írva” a nélkül, hogy megkapóbb mozzanatokkal kínálkoznék. Hiba bennök nincs, a mi
van – a nyelvre és technicára tartozik. Amott a szebbhangú nyelvtani hiba:
,,olvasol” – itt, az utolsó versszakban egy 5-ös jambus 4-es helyett.
Valóban fontos kérdés, tartozik-e tűrni a költészet a nyelvtan jármát oly igen, hogy
örökké a nyelvficamító: olvas-sz keres-sz mellett maradjon? De
ki kellene dolgozni a magyar euphonia elméletét, s meghatározni meddig terjed e részben
a költő szabadsága, máskint az effélén mint hibán akad meg a szem. A verselési
szabálytalanság az midőn
Szász K.
rendes strophákban indul, s egyszerre csak egy pót-láb által zavarja meg azok menetét.
Értsük meg. Nem árt a rhythmusnak, ha több szótag adatik ugyan, de az
ütemek száma annyi marad, ha pld. spondeus helyett anapaest jő. De árt a
rhythmusnak: ha négy ütem helyen ötöt fogok. Világos.
Szász Károly
Az ,,Ifjúság, szerelem” cz. szakaszban a „Szép májusi. . .” (I.
15.) kezdetű dalocska egyszerű bája csak az előtt felfoghatlan, ki nagyon elborsolta
izlését. Az a májusi, kerti éj, a váró szerelmes, a rózsa-kosárról vett kép s a bezárás:
,,Gondolatim rózsáit hadd öntsem a lelkedbe át” – mindez oly teljes összhangba egyesül s
oly lehelletszerűvé teszi a dalt. Az ,,Éjhajadnak” feliratú (I.
29.) fénye és melege által, a „Szív története” (I. 31.) egyszerű
formája, – a ,,Sebek” (I. 33.) a gondolatnak szerencsés kivitele
által egy képben, tűnnek ki. A ,,Nászkoszorúval” kezdetűben a két első sor által
támasztott hangulat jól rezgi végig a dalt. Az „Évek múlva” (I.
45.) – (mely szerző osztályozása szerint már az „Emlékezet”
rovatban is megjárná) – ,,Ábrándkép” (I. 47.) címűek szintén nem
esnek kifogás alá; a ,,Távolból” (I. 57.) igen jó, valamint utána
a „Fényes csillag” is, az utóbbi népi alakban, de nem népnek
szánva, valamint általában nem a
Szász
dalai. Az, mely így kezdődik: „Oly rövid volt. . .” (79. l.) egyszerű bájai által köt
le, kivált hol azt mondja: ,,tanúnk csak az a jó isten, ki örűl a boldogoknak.” – „Ég és föld” (95), „Futó idő” (103) még az,
melyeket e szakaszból, fint semmi megrovás alá nem esőket, észrevétel nélkül
bocsátunk.
Szász Károly
Az olvasó, talán maga szerző is, meglehet csodálkozni fog, hogy ép ezeket emeltem ki e
szakaszból, míg több olyat mellőztem, hol dúsabb képzelet, erősebb szenvedély, tüzesebb
költészet nyilatkozik. Bizonyosan meg fogja kérdeni, miért nem a „Féltés” (21. l.) címűnek adom-a koszorút, vagy miért nem a „Menyasszony vagy
.” kezdetűt (42. l.) emelem az első helyre. De amazok szerintem, legépebbek. A ,,Féltés” igen jól indul, hanem aztán kifogyhatlan képeivel a
mesterkéltbe játszik; nem is számítva, hogy a ,,szeretném elrejteni
téged” – fajta erdélyiesség, mely itt többször ismételve van, bántja a
magyarhoni ember fülét. Nem hiszünk mély voltában a szenvedélynek, ha a képhalmozás
túlhág egy bizonyos határt, melyet ugyan elméletileg kipécézni nem lehet, de érezni
igen. S van a szenvedély halmozta képekben valami rendetlenség, mi arról tanuskodik,
hogy a költő nem kereste azokat, hanem úgy tódultak képzeletébe; míg itt a játék – a
fokrúl fokra haladó képekben, nagyon is szembetűnő. Legalább én úgy érzem. A „Menyasszony vagy. . .” sok igen szépet mond: attól fogva: „én
leszek a templom köve” fokozatosan emelkedik ama legpatheticusabb vers-szakig:
S innen fogva a bezárásig sincsen aláesés. De midőn azt kérdi: „nézz körűl, ha nem
követ-e akkor egy halvány kísértet”? egyszerűen annyit kelle felelnie: ,,az a kísértet
én leszek,” s úgy fonni a következő képek sorát. Szerző a helyett azt
mondja: „rajtam kívül nem lesz ott senki, csak a múlt idők
emléke". Ez fölösleges. Miért isolálja magát a múlt idő emlékétől? Ő, a
kísértet, az árny, ő maga a múlt emléke: e minőségben kisérti volt
kedvesét. A pap kérdése: „nem kötötted-e szívedet valaha a más szívéhez ?” talán jobb
lett volna a szokásos formulában. Legalább én nem tudom, hogy ily szavakkal
kérdezné valahol az esküvendő párt. A vers-szak törése ellen, rövidebb sorokkal, nincs
szavam itten, mert a rhythmus nem csorbúl, pauza töltvén ki a hiányzó
szótagot: de van arra a büszke – üszke rímre, mingyárt az első
szakban. Én ily feltűnő helyen kerűlnék oly rímszót, mire alig lehetne más cadentiát
mondani, mint a mely rákövetkezik. Épen úgy nem tenném ide a büszkét, egyetlen tiszta
rímpárjával, mint nem ezt: László, hogy ráüssem: zászló. Ki
ilyeseken föl nem akad, élvezze a szóban forgó költeményt, mert valóban élvezetes
az.
Több dal is van még az osztályban, melyeket csupán egy vagy más részbeli fogyatkozás
miatt nem lehet határozottan jóknak mondani. A ,,Babonám”
címüben semmi hiba, csupán érzik rajta, hogy a „Szerelem
gyöngyei” hatottak a költőre.
n
Nem plagium, nem egyes
helyek reminiscentiái: az egész hangulat van kölcsön véve. A „Csendes
szellő” csinos mezei képet rajzol, s belé a szeretőket, jó idyll is volna: de
látszik rajta, hogy szerzője akkor még csak hírből ösmerte a délibábot, különben nem
féltené rózsáját, oly távolból, midőn már belátja és
megismeri, hogy ,,piciny lába megázik a délibábban.” A „Szenvedély” elég szenves, de nem tudjuk, hogyan jő tüzes, fényes
rajzai közé a boldogságnak az a kép, hogy midőn a költő ráborúlt kedvesére „úgy
fájt, mintha hideg koporsóból emelné ki drága testét.”
Ehhez nincs kulcsa az olvasónak, ha netalán a költőnek volt is. A „Titkos szerelem” hangja, zenéje igen szépen hintál kezdetben, a költőt is
valószínűleg e kezdő sorok dallama ringatta e költeménybe, de tartok tőle, hogy a vége
felé játékosabb, mint kellene, bár itten a játsziság nem annyira árt, mint a Féltés címűnek patheticus hangulatában. „Fa
és virág” jó képben adja gondolatát, egy hibás vonással: ez a
száraz jelző az ág mellett. Őszszel a lomb lehull, de az
ág nem száraz. Ha pedig száraz, akkor megtörik a kép. A ,,Majd. .” címüben csak egy majd nem kellene. „Majd
ha minket eltemetnek, Azt susogja majd a szél. .” Az egésznek hangulata jó. ,,El is jöttem” . . . túl van finomítva. A „Szamóca
ajkadban", mely igen csinos dal volna, csak az árvalányhajat nem
tudjuk, hogyan értsük: szinét-e? vagy mi? s a gondolatok „borostyán fürtje”
sem ád tertium comparationis-t. A „Piros hajnal" így is szép; de
egy merészebb vonással még szebbé vált volna. Midőn a költő fél, hogy ha isten a
mennyországban minden csókért egy esztendőt von le, s kérdezi: „Be akarod ezt számítni a
mennyországban nekem?”. . érezzük, hogy e hyperbola akkor érné el teljes költői határát,
ha így kiáltana fel:
s ez kellő magasra feszítné a költemény végsorait, míg a mint van, nincs emelkedése.
Végre csupán a „Viszontlátást” emelem még ki, mely gazdag,
érzésben, képekben, s egyike volna e gyüjtemény legjobb dalainak, ha a négy utolsó
sorban némi fonákság nincs. E négy sor így van:
Nem azt várta-e minden olvasó, hogy a harmadik esetben is saját, még pedig fokozott
érzelmének kifejezése fog következni? Alapjában hibás a ,,Némán ülünk . . ”
kezdetű, mely első szakában azt mondja: „mit szíveinkben érzünk, szóval az
nem mondható". utolsó szaka szerint pedig „Csendesen foly
szívünk vére” stb.; azaz a mi az első versszakban „szóval nem mondható” érzés volt, az a
vers folytán csendes közönynek bizonyúl.
A második osztály (Élet, család, emlékezés) már kilép
a tisztán alanyi lyrából, reflexio-, elbeszélés-, allegoriával vegyes költeményeket is
tartalmazván, s egy-két oly leíró darabot, mit genre néven ismer az
aesthetica. Az alanyiak közől szépségre, épségre, kiemelendőnek tartom a „Kis lakot”, mely a családi boldog szerelem idylli festését nyújtja
összhangzó képekben; „Miért búsulsz” kezdetű, mely az erősebb fél
áldozatkész szerelmi odaadását tiszta vonásokkal ecseteli; az „Álmatlan éj”-t, a „Boldogság emlékét” - „Felejteni . . .,” de talán mindeniknél inkább a „Haza felé” címűt, mely a kedveséhez vágyó szerelmesnek
epedését rajzolja, s e hő apostrophban végzi:
Nem tartom ellenben sikerűltnek, egyes szép helyek dacára, mindjárt elűl a „Gyermekkori emlékeket” hol a költő, többi közt, azon, egy-két
ízben máshol is sejtettem visszásságba esik, hogy magát magán kivül
képzeli, midőn azt mondja, hogy a „múlt idő szívében él és úgy tetszik
neki, hogy (annak) tükre (az ő) könnyező szeme.” Magán
kivül kellene állnia, hogy ezt lássa. Midőn Tisza Domokos, talán ,,Honvágy” című versében a
távol hazára gondolva, azt mondja a szemébe tóduló könycseppről: „S én e könnyben, mint
a délibábon, nyájak, falvak úszó képét látom”, nincs benne semmi visszás, mert a könyet
nem kivülről nézi, hanem átnéz rajta, s a mint a tárgyak elmosódnak,
elusznak a cseppben, nem sok segély kell a phantasiának, hogy a ,,délibáb” tüneményét
varázsolja elé ; de tükörnek külseje hajtja vissza a
sugárokat, s ki a szem tükrébe akar látni, kívül kell a szemen állnia. Az
,,Emléklapjaimból” ifjúi hévvel közhelyeket halmoz; a ,,Szülő házam” alapeszméjeül csekély a mit a végsorok kifejeznek;
,,Itt születtem, – de vajon Hol vár rám a sírhalom? . . .” A „Változás” című nincsen költészet nélkül, de kissé hajhássza képeit, s a
kolibri, paradicsommadár, Madonna-csók s több effélével azon tarkabarka régiókba téved,
hol Lisznyai a király.
n
A „Kedves
betegemnek” címűben egy pár prózai sort kell megjelölnünk, a mi Jegyzet – hol
Lisznyai
a király:
Lisznyai Kálmán nagyhangúságára, szertelen
képeire gondol itt Lisznyai Kálmán
A.
s méltán.
Íme, Arany János
Szász
e verséből egy strófa:
„Tarka paradicsom madár / Tollait kitéptem; / S írtam velök szerelemdalt, /Égő
szenvedélyben" (I. köt. 163. l.).Szász Károly
Szász
nál annyival felötlőbb, minthogy ritka.
„Minden tagod mintha vassal égetné azt valaki”, s alább: „Még a
pogány is megszánna.” Est modus in rebus.Szász Károly
n
Van annak módja, népi szólamot
használni a maga helyén: de se minden hely, se minden szólás nem fér össze egymással.
Itt a hely sem igen alkalmas, a szólás pedig oly az életben is hétköznapi és színetlen
sopánkodás. Csak praegnansabb kifejezést használjon a költő, a közéletből. Mily
jellemző, plastikával, kifejezéssel teljes azon egy szó, midőn Jegyzet – Est modus in
rebus:
Horatius
Szatiráinak I. könyve lásd darabjának 106. sora: „Est
modus in rebus, Sunt certi denique fines”: Van mérték a dolgokban magukban és kell,
hogy mindennek legyen határa.Flaccus, Quintus Horatius
Petőfi
mondja: ,,munkálkodik a
cimbalmos”; – legott képzeletünk elé terem a cigány, a mint hangszere fölé hajol, üstöke
izzadt arcára hullva, s villám sebesen táncoltatja verőjét a húrokon.Petőfi Sándor
n
De nem is halljuk aztán úton-útfélen
annyiszor, hogy a cimbalmos „munkálkodik” – mint az ilyet: ,,megszánná a pogány is.”
„Pálya emlékek” négy szakasza némi olyanságot mutat föl a
„Szív története” – négy versszakával; mindenik életírási
mozzanatokon épűl, s mindenik az ismét-boldog szerelmen végzi. Tehát összekapcsolja a
múltat a jelennel, a szív életében két különböző epochát foglal egybe; de miután az
egyes pontokat külön-külön, más-más szakaszban mutatja fel, azaz, egymást kizáró
érzelmeket nem egyszerre, hanem egymás után állít elénk, semmi természetlen
a kapcsolatban. De van Szász
nak
költeménye (mint az „Új érzelem” I. 71.), hol a régi és új
szívvilág harcban ábrázoltatik; vagyis az mondatik ugyan, hogy: ez új
érzelmek „egymás ellen zajlanak”, – mégis nagy nyomatékkal hozza elé:
,,Marcongol a régi bánat – S ah ! mellette új seb ég !” Ebben
már magában nincs összeférhetés, t. i. hogy az „új érzelmek” egymással is, a „régi
bánattal” is harcoljanak; de a „régi bánat” és „új seb” összeütközése sem lehet nagyon
erős, miután „új seb" nem támadhat, míg a régi bánat ,,marcangol.” Bocsánat, hogy e húrt
megillettem, de okát kelle adnom miért nem tetszik nekem ez a vers, és talán még egy
pár, mely az átmeneti kort jelzı. Nem megdalolni való kor volt ez. Im Szász Károly
Petőfi
elsirja utolsó könyét Etelke fejfáján, még
egy-két sóhajtás szakad fel kebléből az után is, akkor elhallgat, vagy közönyös
tárgyakat vesz.Petőfi Sándor
n
Idő múlva némi határozatlan és
alaktalan szerelmi vágy szállja meg, s Etelke emléke még ott borong; de mikor aztán a
„Szerelem gyöngyei” tárgyának nyújtja hódolatát, akkor minden
érzése, szíve, lelke osztatlanul ezé. Nem mondom, hogy ama helyzet lélektan
ellenes, – de a mint költőnk festi, szerintem, az. Ezért aztán nem hat meg
az enormis kép, mit a szenvedélyes bánat viharában hánykódó szívnek
megbocsátnánk, sőt nála természetesnek találnánk, midőn t. i. költőnk a „Gyűrűvel”-ben előbbi jegygyűrűje kövének elveszéséről mondja:
Jegyzet – Etelke fejfáján:
Petőfi
Cipruslombok című elsirató ciklusának Etelkéjéről, az
ifjan meghalt Csapó Etelkéről van szó.Petőfi Sándor
Most azon költeméıryekre megyünk átal, melyekben részint ott van ugyan még a költő
alanyisága, de már az őt környező külvilág tárgyaiból is többet veszen ecsetje alá, mint
tisztán a lyrai hangulat ébresztésére kívántatnék; hol már a genre-hez közeledik, vagy
épen satirai objectiv rajzot kíván adni. Ezek közt első a ,,Karácson.” Elmondhatnók róla, hogy alakban, hangnemben ez vagy amaz
költeményt juttatja eszünkbe: de az ily csendképek között mindig van valami hasonlóság,
valamint egy szelíd táj mindig emlékeztet a másikra. Az is meglehet, hogy a költő, midőn
ilyet alkot, maga sem titkolja magától, hogy a hangulatot egy vagy más régiebb költemény
támasztá benne ; a kérdés csupán azon fordúl meg, mennyi önálló erélyt bír kifejteni,
hogy dacára a kölcsön vett hangnak, eredetiségét senki kétségbe ne vonhassa. Megvan-e a
felvett darabban ez önálló erély? Ha azt kérdenék tőlern, mi hibát találok benne, nem
tudnék kimutatni egyebet, csupán, hogy ,,izibe szitáltak” nem jó kifejezés,
mert „izibe” nem folytonos, hanem pillanatnyi siető cselekvésre mondatik; meg hogy ebben
„anyám asszonynak katonája volt csak" – a nak
feszűl is, rímel is. Mindazáltal, isten tudja mért, e költemény nem hozza rezgésbe
lelkem húrjaít, nincs maradandó benyomása, mint pl. a „Téli
esték”-nek
Petőfi
nél.
Látom, a leirás hű, igaz, eleven, költői: de nem érzem
azt. Az elbeszélt gyermekjelenetek sora egész kis drámává gömbölyül: attól fogva, mikor
az apai mese végén előjön a fényes angyal, minden ez angyal várt
megjelenésére vonatkozik: a gyermekek vágya lefekünni, hogy az angyal hamarább jőjön, a
sugdosás, találgatása kinek mit hoz majd; a bethlehem-pásztorok megjelenése – mely e kis
eposzban mintegy a machinát képezi hogy a gyermekek a kicsi
Jézust színről színre felkérhessék az angyal elküldésére; a
fölébredés reggel, az öröm, a szép reflexio, mellyel ezt kíséri szerzőnk:
Petőfi Sándor
végül háttérben a bámuló szülék, mintha mind e csoda dolgokról mit sem tudnának: mindez
oly szépen, összefüggően van leírva, hogy nehéz megmondani, mi hát a baj? A baj,
szerintem, az, hogy költőnk hívebb emlékező, mint lelkesűlt
festő e költeményben s bár kültárgyait igyekszik reflectální a gyermek
kedély-világában, e reflexió nem bír elég naivsággal, hogy megillessen, nem
annyi eredeti benső vonásokkal, hogy ragadjon. S bár nem tagadhatni, hogy a
külső leírások a bensőért vannak ott; mégis amazok anyagi masszája elnyomja mintegy a
bensőt, mely nem elég hatalmas, hogy felűlkerekedjék, s a költemény oly színt kap,
mintha csupán karácsoni „szokások” descriptiója volna. Azonban lehet, hogy nincs igazam,
s örülök, ha a közönség nagyobb gyönyörrel élvezi e költeményt, mint én, mely azonfelűl
a német ,,krisztkindlik” rajzától is valódi magyar jelleme által különbözik: mert nem
este s a Jézuska hozza az ajándékot, hanem az
angyal és reggel.
Szintén e fajta családi csendkép a „Nagyapám” című, mely az előbbi
után következik. Ha a ,,Karácson”-ra az volt megjegyzésünk, hogy
túlnyomó része van benne az emlékezetnek, a merő tapasztalásnak, itt azt nem mondhatjuk,
mert szerző így kezdi:
Tehát már előre hozzá készít, hogy rajzain nem lesz a közvetlen benyomás frissesége,
csupán azon másod kézbeli halvány vonások, minőket a szóbeli átadás nyújt. ,,Az édes
atyám gyakran emlegette”, mond költőnk. Igaz, hogy a gyermeki s ifjúi fogékony kedély,
kivált a szülék szájából, az ily benyomásokat is elevenebben szedi föl és hívebben őrzi
meg, mint a nagyobb korúaknál, de mégsem elég elevenen arra, hogy, bár teremtő képzelet
segélyével, csalódásig hű rajzot adjon, s meggyőzzön az érzület ígazságáról. E
költeménynyel is úgy járunk. Kimondván a költő, hogy sohasem látta nagyapját, csupán
hallott róla, nem bírjuk elhinni, hogy sympathiája mély és igaz egy oly ember iránt, ki
csupán képzeletében él; már pedig rokonszenvet bennünk csak rokonszenv támasztana. Mert
dacára mindannak, a mit a „természet szaváról” beszélnek, tény, hogy a gyermek saját
szülőít sem szereti, ha azoktól csecsemő korában elvált, huzamos ideig nem látta s évek
múlva mint ídegennel jő velök össze: annál kevésbbé győződünk meg, hogy a „természet
szava” felbuzduljon a harmadik izen, vagy bár szóbeli emlegetés képes legyen azt oly
érzelemmé fokozni, minő a poétai teremtéshez kell. És itt jegyezzük meg: egészen más a
költőnek ,,objective” valamely egyén érzelmeibe tenni magát; más pedig „subjective” oly
érzelmet költeni, mely nem létezik, vagy csak lanyha fokozaton. Szerzőnk ez esetben azt
teszi (s még egy pár dalában tudnánk hasonlót mutatni elő), hogy elébb helyzetet,
érzelmet költ, hogy azután azt megénekelje. – Több
dicséret illeti e nemben a ,,Jó öreg”-et, hol a költő rokonszenve
s a ,,jó öreg”-nek genre-szerű leírása kellő harmoniába olvad össze, s úgy érzelme igaz
bensősége, mint szabatos, találó képei, jellemvonásai által leköti nem csak
figyelmünket, hanem szívünket is. – A „Nagy bajuszú korcsmáros”
is mehet annak a mi; de a ,,Fürdőre kell mennie”, satirának, sem
elég éles, sem elég elmés s általában nem látszik, hogy ezen faj kedvező tere volna a
Szász K.
tehetségének.
Szász Károly
Még egy fokkal kijebb a tisztán érzelmi alanyiságból,
Szász K.
azon költeményei következnek e vegyes
osztályban, hol nem annyíra érzése, mint gondolatja emelkedik ki a subjectiv háttérből.
Ilyen már: ,,Az ifjú” – „A férfi” – ,,Harmínc évvel”, – „A jó tündér” – ilyen: de
már egészen a reflexio mezejére állítva, az „Oly szende volt. .
.” kezdetű, sőt ilyennek jellemezhetjük allegoriás elbeszéléseit, minő az „Angyal és ördög” – ,,Köny és mosoly”, –
melyeknél ismét egy fokkal tárgyíasabb „A koldusasszony.”
Mindezek a költészet különböző mértékével, de külformailag általában jól vannak irva:
közös jellemök pedig az, hogy a költő, mindenikben valami előre képzett reflexiót vesz
alapúl, melyet aztán egy-két sorban többnyire szavakkal is kifejez, mint fő tanulságot,
mely a költeményből meríthető. E tanulság az ,,Ifju”-nál a kezdő
versszakban van kifejezve, mely ismét Moore
ismeretes költeményére támaszkodik: ,,Oh, blame not the bard, if he fly to the
bowers”Szász Károly
n
Jegyzet –
Moore
ismeretes költeményére támaszkodik: ,,Oh, blame not the bard A nagy romantikus angol
költőnek, Thomas Moore-nak Irish Melodies– (Ir dalok)-
jából való e vers, melyet Moore, Thomas
A.
, mint
hangulatához oly nagyon illőt, az ötvenes években fordítani kezdett, de az eredeti
négy versszakából csak az első kettő fordítása készült el, s csak hagyatékából
került kiadásra (lásd még
JKK 154., 454.
l.). Arany János
Szász
különben nem
jelzi, hogy egyfajta parafrázist ad.Szász Károly
„A férfi” mintegy ennek folytatása, mindkettő alanyi háttérre
festi reflexióit: amabban a „Szent oltári” - ebben a „szent
igék” az a hely, hol szerző leginkább bevallja subjectívítását. „A jó
tündér” nyilt allegoria; a „Harminc évvel” (mely nehéz
formában szerencsésen mozog) egy subjectiv gondolatnak ád kifejezést:
s hogy a művész e költeményben nem tárgyilag festett egyén, hanem csak ama
gondolat kifejezésére fölvett fogalom .' mutatja azon hely, hol szerző azt
egyszerre toll, ecset, véső, lanthúr
attributumokkal ruházza föl. Az „Oly szende volt” kezdetűben, mely már egészen tárgyias
lyra, nem szükség keresni a reflexiót, mely alapját teszi, ott van az, szavakkal bőven
és szépen kimondva, de a gondolat, legalább Magdolna megtérése óta újnak
nem nevezhető. – Az „Angyal és ördög” ,,Köny és
mosoly” alapeszmében, fogalmazásban annyira rokonok, hogy az utóbbi csupán az
első thema variatíójának tetszík. Amaz e praeconcipiált gondolaton épűl:
csupán, hogy itt a masculinum genus is bennfoglaltatík.
n
Az így előre képzett
gondolat, nem lehet tagadni, kivált az „Angyal és ördögben” igen
szép külsővel van felruházva: de nem ez a módja, elbeszélő költeményben alapeszmét
fejezni ki. Az alapeszme nem elvont tanulság, mint az aesopi mesékben, az
ép úgy nem választható külön a költemény egészétől, mint nem valamely szobortól vagy
építési remektől, a gondolat, mely általa ki van fejezve. Csak szellem nélküli
pedanteria képzelheti az Iliász létrejöttét oly módon, hogy
költője először egy alapeszmét, erkölcsi igazságot vagy maximát gondolva ki, azután
nézett széllyel, hol is kap már ő alkalmas mesét, cselekvényt, jellemeket ez igazság
képes ábrázolása végett, s úgy bukkant Agamemnonra s a trójai hősökre. Szerző tudja ezt,
csakúgy mint én, de akkor azt is fogja tudni, hogy allegoriái szép allegoriák ugyan, de
az epica valódi színén alúlesnek. Ballada vagy más ilyes név nem illetné őket. Ugyanezt
mondhatjuk a ,,Koldus asszonyra”„ mely pedig jutalmat nyert s az
„Angyal és ördöggel” együtt számos tapsban
részesűlt.Jegyzet – a
masculinum genus: a férfiak (,,a hím nem")
n
Dacára, hogy e költemény, mint mindenki
tudja, Jegyzet – ,,Koldus asszonyra" . . . ,,Angyal és ördöggel“: az első
1850-ben, a második 1853-ban keletkezett. Mindkettő
románcos-balladás szcenikájú vers, szavalati darab; „tapsban” bizonyosan igy
részesült; „díjban” a Koldusasszony a Hfr balladapályázatán részesült (Hfr
1851. júl. 18.); a másik versről
nem sikerült megállapitnunk.
Béranger
„Szegény asszony”-ának paraphrasísa, s ezt tagadni annyi volna,
mint a napfényt tagadni, a közönség kedvesen fogadta, s nem egy volt, ki több szépet
talált benne, mint az eredetiben. Több is van külső ragyogás, ha ezt
vesszük költészetnek; de, habár elvonatkozunk az eredeti feltalálás érdemétől, s
elfogadjuk, a mit pedig nem lehet, hogy szerzőnk egész öntudatlan és véletlenül
találkozott Béranger, Theodore de
Béranger
-rel, azt
kell itélnünk, hogy a benső igazság, teljes harmonia, valódi (echt)
költészet Béranger, Theodore de
Béranger
művében
található fel. Mit szerzőnk, legutól mintegy alapeszmét kimond: „Hogy a
művészet a legjobb út megnyerni a koldusbotot” e
praeconcipiált keserű gondolat, ınelyből szokása szerint kifejti, vagy melybe
,,tanulságkép” összevonja költeményét, – e gondolat, mondom, jelen esetben nem is igaz,
mert nem a művészet a hibás, hanem a betegség, a balsors, meg hogy gazdag
korában nem volt takarékos. Béranger, Theodore de
Béranger
folyvást a charité-ra, könyörűletre hivatkozik,
nem emel szemrehányó, követelő vádat a közönség ellen, mely annak idejében meghozta a
magáét; végső szava is az, hogy isten irgalmáról gondoskodik a
bűnös számára, lelkét félti annak:
Béranger, Theodore de
n
Jegyzet - Pour qu'il (ti. le coeur) ait foi dans le ciel, qu'elle implore, /
Ah! faisons-lui la charité !“: Hogy legyen hite az égben, amelyhez könyörög, - /Ah !
adjunk neki alamizsnát!
Szász
t
alighanem Szász Károly
Adalbert von Chamisso
német fordítása is ihlette az eredeti Béranger-vers
mellett. A cím: Die alte Bettlerin is tőle való, s az
eredeti, von Chamisso, Adalbert
A.
által kifogásolt
áthangolása is jelen van már Arany János
Chamissó
nál is, bár távolról sem oly mértékben, mint von Chamisso, Adalbert
Szász
nál (lásd
Béranger's Lieder Auswahl in freier Bearbeitung von A. von Chamisso und
Franz Freiherr Gaudy. Szász Károly
Leipzíg
é. n.
[1838.]).
Lipcse
szóval, a művésznő, ki
Béranger
költeményét olvasva megdöbben a képtől, hogy mi várhat reá:
Béranger, Theodore de
Szász
ét olvasva kifakad a
háládatlan közönség ellen.
Szász Károly
Van e szakaszban még egy költemény, melyen nem lehet észrevétel nélkül síklanunk át, mert
érdekes megjegyzésekre nyújt alkalmat. Ez a ,,Haláltánc' ' „egy
régi népdal töredékeiből", mint szerző mondja. A „régi népdal” nem egyéb,
mint a népi ballada, mely a Heckenast kiadta,, Magyar
balladák könyvében” is (II. köt. 22. l.) „Sári bíróék”
címmel olvasható, s melynek hőse Csomor Danyi, kí hűtlen kedvesét halálra
táncoltatja.
n
Szerző e ,,töredéket” egészíti ki, s dolgozza
át balladává. Először is a „töredék” szóval jőjünk tisztába. Nem tudom, ily
alakban ismerte-e szerző e népkölteményt: hanem ez nem töredék. Természete
a balladának, (s annál inkább, minél népiesb), hogy nem a tényeket, hanem a
tények hatását az érzelem-világra, nem a szomorú történetet, hanem annak
tragicumát fejezi ki, mennél erősebben. Magokból a tényekből s járulékaikból, mint idő,
hely, környület, csupán annyit vesz föl, a mennyi mulhatatlanul szükséges,
csupán annyit a testből, mennyi a lélek feltűntetésére
okvetlen megkívántatik. Már most, e szükségletre nézve, nagy a különbség oly ballada
közt, mely eredetileg csak egy falu határára szólott, s olyan között, mely szélesebb,
még pedig már olvasó körre számít. A falu, apraja-nagyja, ismeri az eseményt, melynek
alkalmából egy ily ballada terem ; neki nem kell történet, csak egy-egy
emlékeztető szó, hogy követhesse az érzelmek fordulatait. Nekünk, az irodalomban,
töredék lehet „Csomor Danyi;” a falusi költő, ki azt létre hozta
hallgatói szempontjából, épen a ballada törvénye ellen vét, ha a tényeket jobban
kimagyarázza. Ő tudta, s vele az egész falu, ki az a „Sári
bíróék”, ő ismerte a leányt, jól tudta, mi a költeményben nincs említve,
hová hivatják a legények, nem volt szükség mondania, hogy
tánc közben történt a dolog, s a falu népe mégis elérté, honnan
kéredzik a leány:
Jegyzet - a Heckenast kiadta „Magyar balladák
könyvében“: az Irodalmi Kincstár című kiadvány sor III.
és IV. köteteként jelent meg (
Magyar balladák
könyve. Válogatott gyűjtemény I-II. köt.
Pest
1860., 1861.
). Budapest
A.
rövid, csípős kritikát is írt róla a SzF
I. I. 21. sz.-ban (lásd bővebben a Magyar balladák könyve
című cikk jegyzeteit).Arany János
Mindazáltal elismerem, hogy „irodahnilag” homályosabb e költemény, mint kellene, s egyes
célzásai, melyekhez kulcsunk nincsen, töredékessé látszanak tenni. Így például nem
tudjuk, mire vonatkozik, idéző jelekkel a leány szájába adott, de hihetően maga a költő
által, mintegy reflexióképen, közbevetett ama felkiáltás:
Az ily sokára nem a későig mulatás, hanem a késő férjhezadás
lesz, mely vád vonatkozhatik ugyan a hosszú leányság alatti szeretkezésre, s így a
csapodárságra is, melyért mostan lakol; de méginkább gyanitásnak ad helyet,
mi világos tudalom volt az eredeti hallgatók előtt, de nekünk örökre gyanítás marad.
A mi az átdolgozást illeti: az csak részben sikerűlt, mi efféle költeménynél
annyi, mint: nem sikerűlt. A kétféle, régi és új szövet nincs egybe
illesztve úgy, hogy ki ne ríjon egymás közől. Eleinte jól kezdi: az 1-ső szakasz
többnyire szerencsésen odaillő népi kifejezésekből van összealkotva, s hol a költő maga
veszi is át a szót, óvakodik az összhangot megzavarni. De már a szakasz végén tolla alá
kerűl egy szerencsétlensor: „kész a végzés, még titokban”, – erre rím kell,
mi lehetne jobb, mint lobban? de mi lobban úgy, mint a titok? hát: a
lidérc, s lesz a sorpár így: „Kész a végzés, még titokban, mint lidérc,
mely még nem lobban.” No, a lidérc, míg nem lobban, nem is lidérc, de nem
is kész, mert mihelyt kész, legott fellobban. S hova lesz ily hasonlat által a hang
naivsága? – A 2. és 3-ik szakaszban amott a legény, itt a leány viszi a szót. Egyik sem
naív, akár nyelvét, akár ész-, vagy érzelem-irányát, s ennek kifejezés módját tekintjük.
A legény „a gyűrűnek, e csalfa ékszernek, gyémántja sugaráról”
beszél, s átkai legmagasb pathoszában szójátékot farag: ,,Verjen meg az isten ! – ha
nem, hát majd megverlek én” – s mindezt nem tréfából, vagy humoros
kifakadásban mint a nép fia, hanem a legnagyobb komoly felindulás közepett. A leánynak
egy nyillal van sok vesződsége, a Dani átkával, mely képet
három strophán átal űz-fűz. A 4-ik szakasz többnyire jó hangból megy, de ott is van a mi
megtöri a hármoniát. Először a Dani – mon-dani rím, mely másod
ízben fordúl már elé, holott egyszer is – frivol; aztán inversiók a paraszt asszony
szájában:
Az 5-ik szakaszban is vannak helyek, hol a költő súgja a szót személyeinek,
s azok öntudatlan mondják utána: de mivel ,,finis coronat opus”, s e szak a többinél
jobb, kivált végsorai pathosszal zárják be:
n
Jegyzet – ,,finis coronat opus": a
befejezés koronázza meg a művet, latin szólás.
| ,,Húzd éjfélig, cigány, | (',Húzd cigány! éjfélig, |
| Reggelig azután ! | Éjféltől reggelig; |
| Azután mindétig | Azután mindétig, |
| Halálom percéig !" | Halálom óráig !" . . . Az eredeti.) |
(mire csak az a megjegyzésünk, hogy az eredeti, ha a rimet nem, a
hangsúlyos szót jobban tudta, hova tegye), hadd maradjon jó íze
szánkban a költeménynek.
Egész kötet van hátra: vonjuk összébb a vítorlát. Sok szóval járunk: de ha az általános
bírálat tudósabb: a részletes boncolás mindig tanulságosabb. E sorok írója magáról tudja
ezt. Ritkán s nem nagyon sokat épűlt oly bírálatokból, melyek egész általánosságban
voltak tartva: ellenben a kellő részletességgel történt felízelés mindig hagyott nála
valamit, vagy adván vagy költvén egy-egy gondolatot. – Csak az a baj az efféle
elemzésnél, hogy az ember sohasem mondhat eleget, s minél inkább követi a részleteket,
annál jobban elágaznak, mint a fa gyökere, mely földszint három-négy ágban egyesűl, de
ha az ember mindenik ágnak végére akar menni, ezer meg ezer apróbb szálra, majd
számtalan gyökérrostra talál, melyekből nincs kiigazodás. Nem kerűlhetí hát, hogy
részletes bírálata némi töredékesség színét ne hordja magán, ha itt-amott inkább, más
helyen kevésbbé ereszkedik a részletekbe; de a mit előadása formailag veszt, kipótolja a
nyereség, hogy alkalma van oly gyakorlati intések adására, melyek az általánosb
tárgyalásban helyet nem foglalhattak volna. Szolgáljon ez mentségemül.
A második kötetben egy osztály a ,,Természet” közös cím alá van
sorozva. Szerző, a pusztán leiró költészet ellen tíltakozva, jeligéjében
ezt mondja:
Ez igaz. Nincs valami ízetlenebb, mint nek iesní hajnalnak, viharnak, délibábnak,
tengernek, pusztának stb. s inventáriumba szedni minden tárgyat, a mit az ember szeme
lát és füle hall. Az ily leírás nem költészet, miben sem különbözik a föld- vagy
természetrajzi descriptióktól, midőn például egy tájat, annak hegyét, völgyét, falvait,
erdeit, vízeit stb. elsoroljuk, mihez csupán szemesség kell s jó emlékezet; vagy midőn
egy növényt leírunk virágától gyökeréig. Jól mondja hát költőnk, hogy ne a
látottat, hanem az érzettet fessük. De érzés meg érzés
közt különbség van. Ha a költő oly érzelmet zeng melyet nem a természet
lehellt belé, hanem ő maga vitt már készen a természetbe, akkor ne nevezze
költeményét leirónak, ne kívánja, hogy azt ,,Természet” cím alá soroljuk. Szerző sok oly költeményt bújtat e kalap alá, a
mely semmivel sem inkább ,,Természet”, – mint a többi lyrája. A
természet csak mint kép, allegoria stb. szerepel bennök, hogy speciális érzelmét azok
segélyével kifejezze; szóval csupán azt, és annyit vesz a természetből, a mi és a mennyi
subjectiv érzése képbeli előadására szükséges: ezt pedig a lyrai költő
mindig teheti. Nála tárgyias rajza ahg fordúl elő a természetnek. Már pedig a
tárgyiasság ily esetben sem teszr azt, hogy a költő ne érezzen, hanem hogy érzése a
leírt tárgy által jőjön mozgásba; ha tájat fest, annak míntegy a lelkét, azt a varázst
fogja fel, melyet az őrá gyakorolt, s hihetően másokra ıs épen úgy fogna gyakorolni. Az
így termett költeményt neveznénı én aztán ,,Természetnek;”
Szász Károlyéı többnyire nem
természet, hanem alany mint a többi. Ő e részben alanyibb
a különben oly subjectiv
Petőfi
nél;
kinek csak ,,Kutyakaparóját” hozom fel, hogyan lehelli e
költemény az objectiv tájnak azon sívárságát, melyet a költő is érzett ugyan, sőt
erősebben kelle, hogy érezzen, mint más, de olvasva mindenki megtalálja benne a maga
ugyanazon tárgyhoz kötött érzelmét, míg Petőfi Sándor
Szász
nál a természet képei nem e, hogy úgy szóljak,
tárgyilagos érzést költik fel, hanem az egyén alanyi
hangulatát tükrözik vissza.
Szász Károly
E szakaszban kétségkívül legjelesebb, formában, kívítelben is legtisztább, az „Álom keleten” (II. 21.). Ki
Szász
nak képdús, ragypgó phantasiáját nem ismerné, vagy
tagadná, olvassa el ezt. Ő itt igazán elemében van. Látszó apropos nélkül,
föltesz egy kérdést: Mit érezne a puszták vándora, ha tikkadtan lerogyva tevéje
lábainál, egy csodás, tündéri keleti álmot látna? Ekkor hozzáfog ez álmot a legragyogóbb
színekben ecsetelni. Fokról-fokra növeli az álom kéjeít. A vándor elébb vizekben
hintálózik, majd teste könnyebb lesz, röpűl, karcsú pálmák ringatják – s még fölebb,
már-már a Próféta s húrik keblében képzeli magát. midőn felébred, s:
Szász Károly
Azonban ez sem pusztán leíró, ez is alanyi költemény. Ki amannak veszi, könnyen tehetné a
kérdést: de mi baja költőnek a beduinnal? hogy jő az absurd gondolatra, hogy leírja
annak álmát? Van-e több apropos e gondolatban, mint ez egyszeri menyecske
töprenkedésében, ki mindig azon sírt-rítt, hogy ha neki kis fia lesz, annak
kis ködmene lesz, s a kis fiú megtalál halni: hát kire marad a kis ködmen?
. . . Nem olyan-e ez is: mit érezne a vándor ilyen s ilyen esetben? . Mınt
pusztán leíró, nem volna indokolva sem a hangulat, sem a kiindulás. De
alanyi szenvedés képe ez. Csak még egy vonás kellene az utolsó
versszakhoz s minden tisztában volna. Előttem így sem homályos, de nem minden olvasó
találja meg e költeményben magát a költőt. Pedig ez elhallgatásban művészet rejlik:
csakhogy mi szájbarágott beszédhez vagyunk szokva. – Szintén tiszta és jó még a „Havasi rózsa" – ,,Jégvirágok,“ – mindkettő
emlékeztetve tárgyban
Tompá
ra, de conceptióban nem; „A kőrösi temetőben,“ mely talán egyedül érdemli a „Természet” nevet valamennyi közt, mivel ebben a hangulat
kívülről jő: a költő boldog, mégis ábrándos vágya kél fekünni e szép
temetőben; ,,Oh én lelkem" . mely tisztán alanyi dal, valamint az
utána következő: „Alugyál el" – továbbá „Nézd a
folyót" . mind élvezhető költemények. „Az úr háza” 1.,
2., 3., mely legcsodálatosabb módon jő a „Természet” osztályba,
ama föntebb jellemzett költeményeihez való volna Tompa Mihály
Szász
nak, melyekben alanyi alapon, leíró elemekkel,
gondolatja emelkedik ki. E gondolat az I. számúban a
„keresztyén” eszme, ellenébe téve a ,,mózesinek”, melyről
találóan mondja: „Bár a test meghalt: él a lélek s az isten él
– az úr jelen !" a 2-ikban az egyén, a költő, mint a keresztyén anyaszentegyház
tagja, a 3-ikban már mint pap áll előttünk. E három tehát
némileg „rendszeresen” tartozik össze: előbb a ker. egyház fogalma, aztán az egyház
tagjáé, aztán különösen a papé. Mindazáltal nem sovány didacticum, a költő alanyi
érzelme lengi átal, külső leírásai pedig szépek. Mingyárt elűl az esti csönd leírása a
templomban, meghatja a képzeletet, s felkölti az egészhez kellő ünnepélyes hangot.
Csupán két helyre van észrevételem. Költő a templom hajóját, az esti borongásban,
hajolva könyörgő remetének nézi. Oly speciális világítás ez, minőben nem
tudjuk képzelni a mondott tárgyat. Sokszor van úgy az ember, hogy lát
valamely tüneményt, az égen például felhő-csoportot, világítást, mely annyira
kivételes, szokatlan, hogy ha festő vásznára tenné, senkisem hinné el
neki, hogy természetes. Vajon a művész helyesen használja-e fel az igaz, de
nagyon rendkívüli momentumokat? Szerintem ép úgy téved, mint ha a költő az
erkölcsi világból a nagyon kivételest hajhássza. Vannak bizarr jellemek, létezők a
valóságban, hihetetlenek a költészetben. Nem hozom fel
Szász Károly
Sue
-t, vagy Sue, Eugene
Dumas
t: Dumas, Alexandre
Dickens
némely alakja is ilyen. Meglehet, sőt merném mondani,
bizonyos, hogy Dickens, Charles
Szász
ez esetben a
boltozatot oly világításban látta, hogy épen könyörgő remete hasonlatát gerjeszté föl
képzeletében; de e való, oly kivételes, hogy más, ki nem látta, nem bírja
utánképzelni. –. Másik észrevételem e zavart stropha ellen van, melynek mind rhythmusa,
mind szó kötése szaggatott:
Szász Károly
Általában elég jól van írva még „Szép e róna;" kezdetén némi
Petőfi-benyomások, – majd találó képek közt egy hamis: sietne a láb, ha a délibáb nem
hívná a költőt megförödni enyhítő vizébe. Siethet a délibábig, messze van az. Továbbá:
„Vihar közelgése," hol oly szépen mondatik:
de túlmesterkélt, midőn a mennydörgést oroszlány hangnak (eddig jó) s a vihart
sárga farkának képzeli; végül a ,,Csendesség",
melyben a pásztortüzről oly szép az, hogy a ,,messzeség gyújtja és oltja", de vannak
messzünnen vett képek is: „Mint kedvese után a leányka, úgy
néz az ég a nap után”; van képtelenség, midőn szerző e
pásztortüzes éjben azt mondja: ,,ott túlnan zöldebb tájak
intnek" – azaz olyat fest, a mit nem láthat most. Végre mint olyat, melynek
hangján el nem igazod.hatni, a „Nyugalom és boldogság” címűt (II.
61.) hozom fel. A táj ebben először oly derült, mint álmodó
gyermek, fölötte nyugalom mosolya van, aztán: mint koporsóba
fektetett leány, s a derűlt nyugalomból lesz bús nyugalom, a
télnek halvány réme. Az a képvadászás is fordúl benne elő, hogy a
vihar elébb hasonlíttatik szívhez a szív meg aztán húrhoz.
Az ily, harmadik-negyedik tárgyra lépdelő hasonlat-grádics mindig a mesterkéltség szinét
hordja magán.
Tisztelt olvasó! Ha Szász Károly érzelem-világát a
rokonszenv s megilletődés könnyeivel akarod bejárni, vedd elő még egyszer a vékony
füzetet, melynek címe: ,,Iduna hagyományai" s olvasd utána
szerzőnknél a ,,Búbánat" közös név alá foglalt költeményeket. Ne
akadj fel a jeligén, melyben a kép hogyan illését akár a mottóra, akár az
egészre maig sem tudom kivenni; az se zavarjon, ha az első három vers nem talál meg
felelni rég felizgattam várakozásodnak. Azt mondanám, mit a kártyás mond germanizált
francia nyelvén: ,,drei brennen !” (s itt a brennen jobban is
vág, mint a prenez) ha ezekben is nem volna oly szívreható szépség, a mit
sajnállanék eldobni, meg ha e szakasz teljességére szükséges nem volna e
bevezetés.
n
Csak hadd vigye hát költőnk „Halvány virágait" (II. 79.) kedves betegének: azt a primulát,
melyről annyi érzéssel veti oda (1.):
Jegyzet – ,,drei brennen“. hármat égetni vagy: hárman égetni; miként
érti
A.
e kárya-kifejezést itt,
nehéz megfejteni.Arany János
e szép két kis dalért megbocsátjuk a harmadik (3.) nem oly szépet, melyben elébb
prózailag fölfejti, hogy ártalmas a fehér liliom szaga beteg szobában; „ölő
a haldokló liliom szaga” – tehát magában a liliomban van e gyilkos erő,
mégis aztán így zárja be: ,,Te is haldokló liljom vagy ,,testvéred halálán
megölne a fájdalom." Ez nem vág össze. Vagy physicai ártalom, vagy
sympathia ! a kettő együtt nem fér meg. Állítsuk össze röviden: „megöl a
hervadó liliom szaga; vigyük ki: hervadása
miatt megölne a fájdalom." Jó így? A költészetnek is van
logikája. – A ,,Belepte már. .” kezdetűért, hol a költő „lelkemint búsongó ákász,
hullatja elhunyt kedvesére egykori kedve színes lombjait" – ismét elnézzük azt az
egy-két hibát, mely a „Nem adnálak" . . feliratúban előfordúl,
mely csodás vegyülete az igazi hangnak és mesterkedésnek. E három elsőt, mondom,
leszámítva, vagy igen föl nem számítva, hallgasd feljajdulását, részvékeny
olvasó („Iduna” II. 85.)
s midőn a fájdalom féltékenységével tapad az önző gondolathoz (mert a nagy fájdalom
önző): „és néma, hideg sírkövén ne legyen köny: csak az enyém !" Lehet-e
ennél valami igazabb? nemde a pathos valódi nyelve ez? Vagy midőn szobája
elhagyatottságát festi („Útban": 2.) hol „az ágy üres, mint a
fészek, melynek pelyhe már kihűlt, mert a telet félő madár szebb tavaszba
menekült" – hol csak a ,,szögletben egy komor pók foltozgatja (még ez is
rongyos!) szövetét“ – „még maga a szenvedés is elhagyá e bús
lakot”, – – vagy a „Zöld sír" – vagy midőn felkiált:
Hadd legyen ő a legutolsó, a kit elfed a koporsó s ne maradjon aztán senki, a ki őt
sírva vigye ki (,,Hadd legyek .“ II. 93.); vagy midőn még élni
akar anyjáért, testvériért („1853. október 25.“94. l.). A „Fehér sir”-t (97. l.) elfordithatjuk, még a veszett hangzású sort
se rójuk most meg benne:
kár, hogy egy keveset mondó képpel rekesztí be, mely az idézett sorok pathoszából
egyszerre aláejti a hangot. Sok érzéssel van írva a „Drága
csontok” című is: „Mindenütt egy-egy temető, Enyéimet pihentető;“ úgy
hagyogatta el kedveseit, mint tagjait csatákban a katona. Olvashatjuk bátran a mint
következnek: „Oh lelkem", „A hideg
bölcseség," ,,Eljő az idő,“ „Szeretni
újra," „Ne csábítgass," „Pálya
végén, – de mindezeknél meghatóbb lesz az „Emlékezést”
mintha most is hallaná még – úgymond – ásó, kapa csördülését, a nehéz föld dobbanását,
az üres sír betelését . . ." aztán: „úgy hullott szívére a rög !" – Igen!
ezt mi is érezzük itt. S „Mily boldog” Iduna – ott lenn, a sírban, „hogy
édes anyja is hozzá költözött!" Adjuk hozzá még a hátralévő kettőt és
zárjuk be e szakaszt azzal, a mivel költőnk berekeszti:
És most, musae, paullo majora canamus!
n
Azaz nem mi, hanem
költőnk mondja ezt, kinek itt következő (utolsó) szakasza: Haza,
Történet collectiv címet visel. Eleinte, mint igaz erdélyi ember,
szűkebb értelemben veszi a haza nevét; első költeményén e kizáró
honfiúság látszik, a mi egyébiránt költőnek jobban áll, mint a ki prózában tesz ily
különbséget. A költő hazája nem mindig a politikai haza, lehet egy tartomány, vidék, sőt
falu is; az a meleg fészek, honnan kiröppent. hová édes emlékei vonják vissza, hol
érzelem világa melegebb, otthonosabb . . a költő nagyon anyás gyermeke –
Mutterland-jának.Jegyzet – musae, paullo majora
canamus! t most nagyobb dolgokról szóljunk, latin szólás-mód, vergiliusi eredetű;
Eclogák IV. 1.
n
Ki venné rossz
néven, ha Jegyzet – a költő nagyon anyás gyermeke .
Mutterland-jának: szülőhazájának, szülőföldjének.
Petőfi
melegebb vonzalmat
hirdet a puszta, Petőfi Sándor
Kis-Kunság
homokpusztái iránt, mint
más vidékei iránt a hazának. Kiskunság
Szász
t
sem rovom tehát meg, hogy midőn hazát emleget, specialiter a Maros tájaira gondol: de az
ily költeményeket nem tettem volna legelűl. Ki a főcímet: Haza, s a kezdő vers címét: Hazámhoz olvassa, nem arra van előkészítve, hogy az „engere
Vaterlandliebe"-vel találkozzék mindjárt a küszöbön, – legalább én úgy jártam vele. Ezt
csak mellesleg.
Szász Károly
Egyébiránt a ,,Hazámhoz“ kedvesen írott dal. Rhythmus és összhang
semmi által sincs megzavarva, az érzelem igaz és meleg. Különösen talál, midőn: kérdi a
sebes folyótól, miért hagyta el Erdélyt. (Mert sok folyónk
onnan jő, s mind kisiet onnan, oda be egy sem.) S midőn a kis csillagot a
látkör szélén havasi pásztortűznek nézi. „A Maroshoz" is szépen
van írva, jó allegoria, de kissé elnyújtott, s magyarázatos. Nem elég, hogy
végül három versszakon át fejtegeti a „mese értelmét,“ jó előre már dölt
sorral szánkba rágja:
Mennyivel szebb
Petőfi
„Két vándora”, hol minden magyarázat nélkül magát ismerjük fel a
,,fiúban !" A nagyon kimagyarázott allegoria, mint az explicált élc, elveszti minden
élét. A „Magyar zene" közhelyekből indúl, de aztán neki melegszik
s megkapja kellő emelkedését. Csupán az a rossz rím elül is, hátúl is: hol épen a
legjobb rhythmus kellene! A „Szerelem és honfibú” – sekélyes. A
cím és négy első sor megmondja egész gondolatját, a többi
csak ezt magyarázza, ürgeti-forgatja. Ime:
Petőfi Sándor
a többi fejlemény pusztán annyi, hogy a felleg (honfibú) ködöt hoz, s e köd
kioltja a (?) a pásztor tüzet (a szerelmet). A
vers, ha nem nyúlik, szakad. ,,Abd-el Kader”
(haza-e, vagy történet szerzőnek irányában?) tárgyias;
bérangeri accentusból, de szépen meg van írva.
n
Csak abban sejtek valami sikamlást, hogy a puszták
fia elébb „nem kéri kardját,“ de azután puskáját igen, s végre
azt is megvárja hogy kardját visszaadják, melytől „csak erőszak fosztá meg”
. . . Nem tudom, progressio-e ez, vagy ellenmondás. „Kerényi Frigyes” a jobbak közé tartozik, jól kelti, folytatja, s
kitűnően szép utózengéssel hagyja bennünk a hangulatot. „Garai”-ban sok az alkalmiság: mire való „fényes ősöket,” „királyi nemet”
emlegetni, a mire ő maga is elmosolyodott volna? s a nőjére, gyermekeire vonatkozó hely
nagyon prózailag-practicus felhívása a közrészvétnek. Szép mozzanatok hiával ez sincs
különben. „A szalkszent-mártoni csárdának“ csupán
vége az, a mi érőt ér, a többi „széle a derelyének." Semmi
új „Petőfi újabb költeményeiben” azaz nem a két
kötetest értem, hanem a két versszakost Jegyzet – ,,Abd-el Kader" (haza-e
vagy történet szerzőnk irányában?): Abd-el Kader kabil-arab hadvezér és fejedelem,
aki a XIX. század közepén előbb szerencsével harcolt a franciák ellen; később a
marokkói szultán segítségével legyőzték, s francia nyugdíjból élt, s bölcselettel
foglalkozott. A késő romantikát s a tárcaírókat gyakran foglalkoztatta allegorikussá
lett alakja;
Szász
nál is az
allegória értehnét kéri számon Szász Károly
A.
Arany János
Szász
nál. A „Testvérek” (a menekültek) „sem nem
rossz az, sem nem jó,” de nem is „mind csak hiábavaló." Vége felé jól fordúl. „Kazinczy” és „Széchenyi emlékezete" . . .
hadd ne szóljak ezekről.Szász Károly
n
Ismeri a közönség mindegyiket. Mindegyiknél bizonyos
összehasonlításba kellene ereszkednünk, a mi e daraboknak akár előnyére, akár hátrányára
ütne ki, epét zavarna itt vagy ott. Annyit mondhatunk, hogy a legjobb költő is, ily
alkalmakkal, nem tehet róla, ha némileg a színházi díszítő ecsetjével fest, csupán az a
kérdés melyik jobb decorator s művész egyszersmind. E kérdést
két fél dönti el: a nagy közönség, s a műértő kisebb rész. ,,Kazinczy
emlékezete" alkalmával e kettő, úgy látszott, meghasonlék ; „Széchenyi” iránt az egyik félnek nem volt alkalma összehasonlítólag
nyilatkozni. – Végül: „A nagy év" jól rekeszti be mind az (1860-ik) évet, mind a kötetet.
Jegyzet – ,,Kazinczy" és „Széchenyi emlékezete" hadd ne szóljak ezekről: az előbbiről
nyilván azért nem kíván szólni
A.
,
mert díjat nyert, országszerte szavalták, a nagy nemzeti fölbuzdulás egyik kedvenc
verse volt; a másodikról pedig azért, mert ez mintegy versenyműve Arany János
Szász
nak Szász Károly
A.
hasonló című művével s vele együtt jutalmazták
is.Arany János
Mi is berekesztenők, az olvasó nagy könnyebbségére, vizsgálatunkat, ha
Szász K.
még néhány, az elbeszélő nemhez tartozó
költeményt is nem írt volna, melyekre vonatkozik e szakasz címében a Történet szó. Ezek: ,,Aquiléja;" „Salamon átka;” „A herceg solyma;” „Negyedik Béla;" „Ottó király;" „A bújdosók;" „Éji harc;" „Hunyadi László;" ,,Ének Mátyás királyról;" „Bánfi Dénes csókja.” – Az utóbbi, forma s tartalom tekintetében,
valamennyi közt leginkább megfelel az e fajta elbeszélés (románc, ballada stb.)
igényeinek. Egy határozott indokból (a csók) ered ki, s ahhoz mind végig hű
marad, ámbár a kútfő (Szász Károly
Cserei
), honnan
szerzőnk tárgyát meríté, igen alkalmas lett volna arra, hogy complicált motivumaival a
költőt zavarba hozza.Cserei Mihály
n
S a cselekvény nem csak Béldi boszújában nyilatkozik,
nem csak azon igen találó vonásban, mikor a halálos okirat aláírásától vonakodó Béldit
Teleki a csók ügyes s nagyon alkalomszerű említése által bőszíti fel; hanem
sokkal szebben a Bánfi lélek állapotjában fejlő tragicum által. Bánfi bűnhödik egy
csókért, azaz valamennyi kisebb-nagyobb hűtlenségért, mit neje ellen
elkövetett. De a nő megbocsátotta ezeket a boldogtalannak; ki a megtérés
édes hitével alszik, álmodik immár hitvese kebelén. Mily öröm volna élni ezután! de a
sors nem oly kegyelmes, mint a szerető feleség: ott zörget az ajtón a
büntetés, a halál. A kegyelem hozó követ megjelenése azonban mit sem
lendít már a cselekvényen. Csak arra való, hogy a megtörtént kivégzést (a hozott
„szőnyeggel“) hatályosban jelentse a költő. Ha e kegyelempósta elindulása mingyárt a
Csákié után beszövetik, az olvasó feszűltebb érdekkel fogta várni a kifejlődést. Nem
olcsó hatásvadászat az ilyen, mikor t. i. az egymás mellett történő, s
mintegy versenyt futó eseményekről lerántjuk a leplet, hogy a néző tisztán
lássa, s remény s kétely közt hánykodjék, melyik lesz a győztes. Rosszabb ennél a
meglepetés, ha oly váratlanul jő valami, mint itt végül a kegyelmi hír.
Legrosszabb, ha a költő azáltal akar érdeket gerjeszteni, hogy oly remény s félelem közt
himbál, melyekről utóbb kisűl, hogy csupa vak lárma volt. Jelen esetben a
kegyelem hírnök korábbi elindítása nem lett volna az. – Még a „Salamon
átka” tűntet fel erőteljes balladai benső mozzanatot, mely ott
culminál, midőn Salamon felkiált: ,,Nézd! megvan még szemem világa" – s általában e
költemény benső alkata egészen balladai, de külseje annyi
leíró elemet szedett magára, oly magyarázatos, sok szóval járó, hogy
versnek lehet jó vers, de nem ballada. Megforditva, más darabjaiban szerzőnek, van
külső, nincs benső balladaiság. Ilyen Aquiléja, IV. Béla, Ottó király, A
bújdosók, Éji harc, Hunyadi
László. Mindezek nem belűlről fejlenek kifelé, hanem a külső hang által
akarják fedezni a benső (t. i. költői) cselekvés hiányát; a krónikai szerkezetet. S e
fölvett külső hang is nem egyszer kölcsönzöttnek – már tudva, nem tudva, – de
kölcsönzöttnek tetszik. Nem én mondom ezt, mások is úgy találták. Szerző, ha
elbeszél, úgy látszik még inkább ki van téve annak, mit az általános
jellemzéskor mondottam róla, hogy t. i. nincs elég ellenállási ereje, hogy idegen
hangulat erőt ne vegyen rajta. Ez nem azt teszi, mintha nem adna eredeti képeket s
szépeket, de minden esetre azt, hogy tárgyán kívül még a minta is ott lebeg előtte s ez
meglátszik a művén. – Aquiléja az ismeretes gólya-mondát adja, tehát a nagy
hún vezér egy taktikai fogását, küleseményt, minden cselekvés nélkül, ha
csak Attila gyávaságig dühöngő jellemrajzát annak nem vesszJegyzet – a kútfő (Cserei): ti. Cserei Farkas
(1719–1782) híres, fia által
kiadott műve A magyar és székely asszonyok
törvénye.
n
ük. E „bősz királyra a hadak nem is
figyelnek" (142. l.), aztán káromkodik: ,,Verjen meg Hadur haragja !" alább
is hadai ,,elnémulnak ijedségben a dühhel mondott szavakra" (147.) Nincs e
hősben méltóság: Attila történetileg sem ilyen dühönc. A ,,citromok hazájának“ szép
leírása elűl magában jó: „sed non his erat locus."Jegyzet – Aquiléja az ismeretes gólya-mondát adja: az egykor hires
késő római kereskedővárost a hun támadás idején a monda szerint három esztendeig
hiába ostromolta Attila, míg végül tűz martalékává lett a város s ezt Attila onnét
tudta meg előre, hogy a gólyák fiaikat, előre érezve a tűzvész veszedelmét, elvitték
csőrükben a városból.
n
Ily szende nyitány nem való e harcias
operához. A nehéz versalakban szerző könnyűsége mesteri – olykor mesterkélt is (éj
a héja, Anuiléja stb.) – Rokon ezzel az Éji
harc, a mennyiben ez is csupán külső hadi cselekvényt, Hunyadinak
egy éji cselét, dolgoz fel. Megverni az ellent, ésszel vagy kézzel, dicső dolog; de
pusztán magára nem költői cselekvény. Még a tulajdonképeni epopeában is, melynél pedig a
külső tények oly nagy szerepet játszanak, kell lenni, s van is benső mindig. – IV. Béla igen jó accordokból megy; de az alapeszme, min
sarkallik, egy oly előre fogant gondolat, milyenekről már fönebb, szerzőnk némely
allegoriás elbeszélései alkalmával, emlékeztem. „Az egyén elveszítheti
életét a becsületért – ez a kigondolt maxima – de a király a haza
megmentését még az egyéni becsületnél is többre kell, hogy tegye." Föntebb megmondottam
az ily parázson befektetett alapigazságokra észrevételemet, fölösleges ismétlenem. Csak
azt teszem méghozzá, hogy ha valamely epikai faj, úgy bizonyosan a balladaféle az,
melyben szükség, hogy az alapeszme érzéssé olvadjon mintegy; mely legkevésbbé tűri az
ily „tanulság”-szerűen elvonható maximákat. Hunyadi László
cselekvénye benső volna, de az ismeretes mozzanatokon kívül, melyek a históeiában is
kikerekednek, semmi újat nem látok benne, kivéve a külső ruházást; ugyan ez áll a Bújdosók
ról; Ottónak
pedig semmi alapeszméje nincs; Vagy érzést említve: melyik részen van itt a
sympathia? Ottóén nincs, mert az kudarcot vall, a leányén nincs, mert azt nem is látjuk.
Tehát Aporén? de miért? Annyit látunk, hogy
ellopja a koronát: de a lopás, rablás magában nem költ rokonszenvet iránta. A történet
sem igen magasztalja ez erőszakosságért Aport;
költeményben pedig valami plausibilis indok kellene rá.Jegyzet – „sed non his erat
locus":
Horatius
Ars poeticájából (19.) való szállóige: De nincs itt erre
hely; nem itt a helye ennek.Flaccus, Quintus Horatius
n
Itt nincs. Ellopta, addig van. Még két elbeszélés volna –
Jegyzet – A
történet sem igen magasztalja ez erőszakosságért
Apor
t: Apor László erdélyi
vajdáról van szó, aki 1307-ben
Wittelsbach Ottótól elvette a koronát, a királyt magát pedig foglyul
tartotta.Apor László
Garai
modorában – , „A herceg solyma" és „Ének Mátyás
királyról." – Az elsőn némi legenda szinezet ömlik el, félcsodás peripetiákon
fordúl le, melyekhez hit is kell; a másik jó beszédes elbeszélés a nagy királyról, ki
itten kevésbbé nagy; kivált a 195. l. első versszakában levő töprenkedést én nem adtam
volna szájába. Oly közönségesen hangzik:
Garai János
Szász Károly mintegy tizenöt évi lyrai
munkásságának eredményét ez elég szerény két kötetbe szorította össze. Bizonnyal többet
írt: e* gyűjtemény már válogatáson ment keresztül. Mégis mennyi a gáncs ellene ! Azt
akartam volna-e, hogy kihagyjon minden olyat, mi ellen egy vagy más tekintetben
észrevételt tevék? Oh nem. Azonkívül, hogy ily túl szigorú válogatás a szerző részéről –
kinek minden verséhez tapad egy-egy kedves emléke, melyért azt kihagyni sajnálja, –
csaknem lehetetlen; idegen rostáló pedig (példa rá
Kazinczy
, Kazinczy Ferenc
Himfy
és Kisfaludy Sándor
Berzsenyi
irányában) gyakorta legjobb akarattal
is igazságtalan az író iránt; azonkívül, mondom, a költőegyéniség határozott
jellemzésére, tehetségének méltatására szükséges, hogy írói munkásságának igen
nagy része ne legyen elrejtve a közönség elől. Szerencse s nagy előny,
kétségkívül, ha valamely író annyira állhatatos, hogy sokat írván, csak azon
egyet-kettőt bocsátja világ elé, mely teljesen sikerűlt; de az ily író méltatásában
aztán könnyen is tévedhet a kritika, érdeméül számítván be nemcsak a mit írt, hanem a
mit, e sikerültekből következtetve, írhatott volna. Berzsenyi Dániel
Szász
eleget adott arra, hogy költészetének mind
erényei, mind hibái kitűnjenek. Ezek után képe, egyénisége határozottan áll előttünk.
Nem akarom az osztályzás, rangkimutatás nagyon relativ mértékét venni elő, hogy őt ahhoz
mérjem: csupán anynyit mondok e részben, hogy számos első rangú tulajdon
mellett vannak nála fogyatkozások, melyek alább szállítják róla ítéletünket. Mindazáltal
jó és szép tulajdonai: az érzület s előadás nemessége, tanulmánnyal párosúlt ízlés, –
ott, hol igazán s mélyen – nem futólag – érzett, az érzelemnek is hatályos kifejezése, a
nála gyakran, a nélkül, hogy subjectivitását levetkezné, előtérbe nyomuló gondolat, a
könnyüség, mellyel egy-egy alanyi hangulatba ring, a dús színpompa, öltöztetés, a nyelv
ügyes, tanúlt kezelése, a versidomok alkalmazásában, sőt teremtésében, a hangzatos rímek
feltalálásában nyilatkozó bravour stb., tisztelt nevet és számos olvasót biztosítnak
részére; mint ellenhatás pedig az elpóriasodó ízlés ép azon éveiben,
melyekre költői működése esik, e működés úgy tekinthető, mint valódi irodalmi
szükségesség. És most béke velünk!
Szász Károly