Irányok

I.

A Kisfaludy-Társaság, előbbi működése folytán, egyik feladatául tűzte volt a szóló-művészetek oly nemei és formáinak mívelését, melyekről tapasztalá, hogy irodalmunkban el vannak hanyagolva. Jutalmai, buzdításai, elméleti irányadó tájékozásai által igyekezett odahatni, hogy különösen a költői fajok és formák minél dúsabb változatosságban fejlődjenek. Rendre a ballada, a költői beszély, a satyra, a kördal, a tanköltemény, a víg-, a naív eposz, a legenda stb. lőnek kitűzve jutalomra. S ha törekvéseit nem mindig követte óhajtott siker, az a körülményeknek tulajdonítható. Hiányzott a pályázókban a szükséges előtanulmány, némely formára nem léteztek minták az irodalomban. Így midőn 1840-ben költői beszély kivántatott, valamennyi pályázó balladával lépett a síkra.

n

Jegyzet – 1840 ben költői beszély kívántatott: ezt a pályázatot 1840. febr. 6 i közgyűlésen hirdették ki. „Kívántatik egy, történetekből merített vagy azokkal összeszőtt egyszerű tárgynak beszélyképpen, szabadon alkotott versalakban kidolgoztatása." A pályázat nyertese

A.

Arany János

első irodalmár barátja, Szilágyi István lett Csák és a királyleány című balladaszerű beszélyével ( Kéky Lajos: A Kisfaludy-Társaság története [1836–1936]. = A százéves KisfaludyTársaság.

Bp.

Budapest

1936. 45–46. l.).

Víg eposz helyett 1846-ban többnyire satyrai munkák érkeztek.

n

Jegyzet – Víg eposz helyett 1846-ban többnyire satyrai munkák érkeztek: ezt a pályázatot a Kisfaludy Társaság hirdette 1845 elején: ,,Készítessék hazai tárgyú víg eposz. jutalma 25 darab arany.”

A.

Arany János

Elveszett alkotmányát erre küldte be s az ezt nyerte meg.

A.

Arany János

itteni megállapitását már a pályabírák kimondták, főképp

Vörösmarty

Vörösmarty Mihály

. „A beküldött komikai költeményekben több a szatíra és a didaxis, mint a komikum" – írta jelentésében.

A.

Arany János

több izben maga is kedvetlenül nyilatkozott művének ily „hangnemtévesztéséről". (Lásd részletesen JKK II. köt. 222–226. l.)

De semmi kétség, hogyha a megkezdett úton, félbeszakítás nélkül, tovább halad, most irodalmunkban többoldalú elevenség, formáinkban nagyobb változatosság, költőinknél, a különféle adomány, hajlam, tanulmány szerint, több és határozottabban jelzett egyediség lesz található. Nagyon kívánatos, hogy minél előbb vegye föl az elejtett fonalat. Addig is, míg ez történnék, nem árt e részben magunkat tájékozni.

Költészetünkben egy idő óta lyrai a túlnyomó elem. Sőt a kötetlen fajokat, minő a novella, regény s csak a félig elbeszélő természetű balladát, románcot leszámítva, elmondhatjuk, hogy minden igyekezet a lyra felé fordúl, minden babér innen mosolyog, ez a költő becsvágynak egyetlen célpontja, az ifjúi ábrándok ne-továbbja; ami ezenkívül esik, mindaz elhagyott tér, míveletlen pusztaság, hová csak néha, kivételesen téved valaki, az is, úgy látszik, rosszúl érzi magát. Az elbeszélő költészet évek óta szomorú némaságban gyászol, és nincs ki ,,a riadó vak mélységet fölverje szavával" a drámát még mind azon egy-két név képviseli, melyek a multhoz, nem a jelenhez és jövőhöz számíttatnak: új tanulmány, új törekvés jelei sehol.

n

Jegyzet – nincs ki ,,a riadó vak mélységet fölverje szavával": az idézet, mely láthatólag már ekkor szólássá vált s némi ironikus ízzel társult,

Vörösmarty

Vörösmarty Mihály

Zalán futásának előhangjából való.

Hiába az évenkinti jutalmak, az akadémia koszorúi: ösmert neveké lesz a gyakran kétséges pálma: a „nagy ismeretlen”, a messiás, kit várunk, sehol sem jelenkezik.

n

Jegyzet – a „nagy ismeretlen": az idézőjel nyilván a kiemelés, ill. az ironizálás célját szolgálta s nem valamely címre vagy szólásra utal ; hacsak nem bibliai reminiszcencia csendül benne vissza: a Keresztelő János és a Messiás viszonyát illető.

Ellenben ugyancsak telnek a szerkesztők kosarai mindenféle ,,verseményekkel”; tíz-húsz szépirodalmi lap közől egy sem érez fogyatkozást; minden évszak, minden hó meghozza a maga ,,összegyűjtött verseit". S mily kevés egyediség e szám nélküli számban! Mily ritka eset, hogy valamely új költemény vagy kötet ne azt a benyomást tegye ránk, mintha már azelőtt, mintha már többször olvastuk volna. Még azt sem lehet a nagyobb részről mondani: ,,facies non omnibus una, nec diversa tamen", a testvérség jelei majdnem teljes azonságba folynak össze.

n

Jegyzet – Még azt sem lehet a nagyobb részről mondani: ,,facies non omnibus una, nec diversa tamen“: nem mind egyforma [ugyan egészen] az arc, de azért nem is [nagyon] különbözők;

Ovidius

Naso, Publius Ovidius

Metamorphoses, Átváltozások című művéből vett szólás (II. 13.).

Az arc jellemző kifejezését úgy nem találni rajtok, mint a kisdedeken. Csupán édes anyjok ha ismeri egymástól őket. S ez természetes, ha mindenki ugyanazon célhoz, ugyanazon úton, ugyanazoz eszközökkel akar eljutni; ha mindenki a költészet egy neme, a lyra felé tódul, s ott is valamennyi egy special irényhoz fut a pálya így hosszú, egyenes vonalt fog képezni, melyen egyik előbb, másik hátrább leend, de mely a nézőnek utoljára egyhangú és unalmas.

Korunk a lyráé, mondják sokan: mi haszna vesztegetni a szót ; mi haszna folyam ellen úszni; ellenkezésbe tenni magunkat a kor ízlésével, az uralkodó hangulattal, a költő hajlamok egyetemes árjával? E szerep a tragikai egyéné, ki, ha a bukást nem nagyszerű küzdelem előzte meg, könnyen komikussá lehet. – Elismerem, hogy sok igaz van ez állításban. A nyomás, a zaklatottság, a meghasonlás, mely politikai rázkódásink után európaszerte erőt vett a kedélyeken, midőn nem vala hit, nem remény, nem bizalom, – midőn besüppedt lábunk alatt a föld, s biztos irány helyett az asztaltánc szédelgéseiben kerestünk enyhületet: ily kor, mondom, nem lehetett a jóravaló, a higgadt, a kitartó alkotás kora.

n

Jegyzet – A nyomás, a zaklatottság, a meghasonlás, mely politikai rázkódásaink után Európa-szerte erőt vett a kedélyeken: ez a fogalmazás talán óvatosságot is rejtett; az ötvenes években általános szokás volt, a PN-nál pedig különösen, bizonyos allegorikussággal

Európá

Európa

ról vagy Európa valamely országáról szólva tárgyalni magyar viszonyokat. De az is tudott, hogy

A.

Arany János

baráti köre, a Csengery-csoport nagy figyelemmel kísérte, s csalódással vette tudomásul a francia események III. Napóleon szabta irányát. Hasonlóan szólt e kérdésről Elegyes költeményeink 1867-ben kiadott előszavában JKK I. köt. 401–402. l.

n

Jegyzet – s biztos irány helyett az asztaltánc szédelgéseiben kerestünk enyhületet: a nagy közhangulati s világnézeti válság kíserőjeként az ötvenes évek első harmadában lábrakapott a spiritiszta szédelgés: asztaltáncoltató írással halottakkal érintkezést keresni, médiumokon át megidézni őket.

A.

Arany János

leveleiben többször érintette, érdeklődött iránta, bár mindig iróniával szólt róla; érezte, hogy az egész divat a reményvesztettséggel függ össze. Egy öregkori versében (1877), A képmutogatóban is érintette ezt a dolgot (lásd bővebben: JKK I. köt. 556– 557. l.).

Midőn a külső élet megszűnt, elfojtatott: a lélek ön belsejébe forditá szemeit; nem lévén a családi, az egyéni léten kívül semmi, ide pontosult össze minden életmeleg, a költészetnek sem vala egyéb menedéke , mint a belvilág, az egyén, legfölebb, a család: tehát a lyra. Mind ezt, átalánosságban elismerem; a nélkül még is, hogy csupán innen származtatnám költészeti egyoldalúságunkat. Mert a mi lyránkon e szomorú tíz év alatt, kevés kivétellel, épen nem látszik a kor bélyege, hanemha tagadólag, azaz, hogy ellapult a nyomás alatt; a kedélyek meghasonlása, nem hozta be költészetünkbe az engesztelő humort; s midőn végre a hosszú fájdalom egy közös reményben kezde fölengedni, lyránk az idő jelenségeit csak mint külső cicomát, sallangot, mint a hatás szembeszökő (frappant) eszközeit vette magára; de nem vala képes azokkal bensőleg egybeolvadni. Másban is kell tehát, mint társadalmi zilált viszonyainkban, e csaknem kizáró lyrai hajlam okát keresnünk.

Bármit mondjon a bölcselő kritika, mely minden irodalmi tüneményt egy általános okfőre hajlandó visszavezetni; valamely uralkodó irányt mindig és egyedül a politikai vagy társadalmi helyzetből magyaráz; így a mostani csaknem kirekesztő lyraiságot fatalís megnyugvással fogadja, mint ama helyzet egyedül lehetséges eredményét: az irodalom-történet lapozója kénytelen megvallani, hogy a kor követelései mellett, néha azok dacára is, a fényes süker a lángész sükere az, mely darab időre megszabja a költészet irányát. Igaz, hogy végelemzésben a lángész megint korának szülöttje, de, épen mert genie, ritkán folytatója is egyszersmind: sőt nem egyszer annyira meghasonlik azzal, hogy csak a jövő hozza meg neki az elismerést. Ha már most azt látjuk, hogy a lángész által mutatott irány még akkor is tovább tart, midőn a társadalmi viszonyok, az eszmék, a kedélyek lényeges változáson mentek át: lehet-e ezt egyedül a kor jellemének, s nem inkább a genie hatásának tulajdonítni? Vagy ha még azt is tapasztaljuk, hogy a genie századok múlva támad föl mintegy halottjaiból, s varázs körébe vonja az irodalom nagy részét: azt is az idő hatalmának tudjuk-e be?

Macpherson

Macpherson, James

kiad a múlt században némi sajátságos költeményeket, már akár igazi akár ál Ossiánt: s im egy egész Ossián-irodalom áll elő.

n

Jegyzet –

Macpherson

Macpherson, James

kiad.: az Ossziani kérdést illetően

A.

Arany János

véleményét lásd a Zandirham-bírálat jegyzeteit.

Vajjon e költemények azért váltak-e korszerüekké, mert a XVIII. és III. század szelleme közt valami nagy rokonság létezett? nemde inkább a genie gyakorolta varázsát? Az a kor, mely a

Shakespeare

Shakespeare, William

t szerette, becsülte, élvezni tudta, s az a későbbi, mely hosszú feledség után újra fölismerte, csudálta, mesterül vallá, mondható-e azonosnak?

n

Jegyzet –

Shakespeare

Shakespeare, William

-t az angol-német romantika valóban szinte újra fedezte fel– a francia klasszicista dráma uralma után.

Több példát is lehetne felhozni, de az irodalmak történetében jártas olvasóra bizom megítélni, ha nincs-e igazam, midőn arra nézve, hogy az irodalom és különösen a költészet egy vagy más irányba reked, legalább is annyit tulajdonítok a fényes példának, a nagy sikernek, a lángelme varázsának, mint azon befolyásnak, melyet a társdalmi helyzet gyakorol a kedélyekre.

Innen már jelen túlnyomó lyrai hangulatunkat nagy részben

Petőfi

Petőfi Sándor

ragyogó sikeréből kell származtatnunk, kit, tudva nem tudva, akarva nem akarva, mindenki utánoz. Nem amaz olcsó, primitív utánzást értem, midőn a zsenge múzsa csupa reminiscentiákból táplálkozik, mégis büszke rá, hogy ő eredeti: az utánzásnak e neme bizonyos életkorban megvolt és meglesz mindig; épenúgy, mint a nádparipa és fakard. Hanem értem a jobb elmék azon elfogultságát, midőn nem tudnak menekülni egy bűbájos körből, midőn a lángelme uralkodó hatása alatt egyediségöket nem képesek kifejteni, érvényre hozni, vagy csak hiányosan; midőn azok, kik talán más viszonyok közt önálló csillagok leendettek, most a kométa halavány úszályában folynak szét. Ne nevezzük ezt iskolának. Költészetben iskolát nem a lángész, hanem azon körülbelül egyforma nagyságú tehetségek alkotnak, melyek közül egy sem oly tündöklő, hogy a többinek fényét magába nyelje, egy sem oly erőtlen, hogy saját jellemét elvesztve, pusztán utánzónak mondathassék. A lángész egyedűl áll, neki iskolája nincs; ki vele egy irányban indúl, vagy feljül kell haladnia őt, vagy mögötte nyom nélküli homályban veszni el.

Homér

Homeros

művei örök időre szólnak: a cyclikusokat névből ha ismerjük.

n

Jegyzet –

Homér

Homeros

művei örök időre szólnak: a cyclikusokat névből ha ismerjük: az i. e. VIII–VII. században az epikus költőknek egész raja foglalkozott azzal Görögországban, hogy

Homérosz

Homeros

t utánozva, elbeszélő versekbe foglalja az ún. trójaı és thébai mondakörnek azokat az eseményeit, amelyek az Ilias és Odysseia cselekményét megelőzték, illetőleg követték, A maguk korában rendkívül népszerűek voltak.

Vagy kisebb és közelebb eső példákat hozva fel: Zrínyi-iskola nem volt nálunk, de igen Gyöngyösi; volt Bessenyei- (francia), nem volt Csokonai-iskola. Utánzója ennek annyi, mint a fűszál: hánynak ismerjük ma csak nevét is? Épen úgy, midőn

Himfy

Kisfaludy Sándor

lantja megzendűlt, minden bokor, minden völgy Kárpátoktól Adriáig visszhangozta énekét; –nincs pár éve, hogy e visszhang utolsó gyenge hulláma elenyészett: s az olvasó már azt sem tudja, kire célzottam.

n

Jegyzet – s az olvasó már azt sem tudja, kire céloztam: az 1850-es évtized második felében két

Himfy

Kisfaludy Sándor

t utánzó szerző is bocsátott ki verseskötetet: a dilettáns arisztokrata br. Rudics József Hervatag füzér címen 1857-ben egy lírai kötetet, a vidéki nemesurakat tollával és társaságával szolgáló honorácior Magyar Ferenc pedig 1858-ban egy regéket tartalmazót. ( Magyar Ferenc Regei.

Pest

Budapest

1858., l.; Angyal Dávid: Arany János az utolsó Himfy-utánzóról. ItK 1933. 109. 1., s Fenyő István: Kisfaludy Sándor.

Bp.

Budapest

1961. 418. l.)

Hol egy név, egy költői individuum azon száz meg száz

Himfy

Kisfaludy Sándor

ből, azon regedúdolókból, kik tovább egy öltőnél ostromoltáka magyar Helikon lábját? És itt hiába mondanók, hogy Petőfi nagyobb, eredetibb szellem, mint a felhozott jeleseink. Annál kétesebb nyomán a süker. Ragyogása annál inkább homályba dönti, kik sugárkörébe esnek. – Nem arra kell hát törekednünk, hogyan legyünk hasonlók őhozzá, , sőt inkább arra hogyan meneküljünk azon szellemi alárendeltségből mely öntudatlan is az ő magikai körébe von. Új utakat kell törnünk, hol szabadabban kifejthessük egyediıtehetségünket. Ez történik, ha mind a lyrában az övétől különböző irányokat választunk, mind a költészet egyéb fajait tanulmány tárgyává tesszük és lelkesen gyakoroljuk. Mimódon? erről közelebb.

II.

Közvetlen

Csokonai

Csokonai Vitéz Mihály

előtt, alatt és után verselők hosszú sorát halljuk zsibongani, mely az akkor előtérben álló iskolák egyikéhez sem szegődve, sőt úgy látszik, tudomást sem véve róluk, haladt a népszerű köznapiság széles, poros országútján. Azon iskola volt ez – ha ugyan iskolának lehet mondani – mely egyenest a „poetica classisok" napi és heti gyakorlataiból cseperedett fel.

n

Jegyzet – ,,poetica classisok": a régi középiskola egyik felső osztályát nevezték így.

Önteni a verset valamely feladott tárgyról, mint: „az év négy szaka” – ,,a reggel" – „az égő ház" – ,,a zivatar" – „a középszer” – „a fösvénység” – ,,a hivalkodás" – stb. vagy valamely ,,patrónus” nevenapjára örvendő, halálakor gyászéneket enyvezni össze, többnyire latinul, de olykor kivételesen magyarul is: ez volt a költészet műhelye, a költői hivatás criteriuma, hol az, ki a többi felett ügyesség, könnyüség által kitűnt – kivált ha még azonfelűl tanulótársait s a disznótorokat is tudta mulattatni furfangos vagy priapi versekkel – már az iskola falai közt megnyerte a felavató olajt; kilépvén pedig már előre némi nimbus várt rá az illető társas körökben, melyek ízlése nem kívánt jobbat.

n

Jegyzet – priapi versek: Priapos az ókori görögöknél a megtermekenyülés, a fajfönntartás védőszelleme, istene volt; az ő nevéből képezve nevezték a sikamlós, vaskos élcű verseket így;

A.

Arany János

a Bolond Istókban is említi az ily verseket (II. 118. versszak).

Mi természetesebb, mint hogy az ekkép némi hírre kapott egyén folytatá, amit annyiak ítélete szerint nem ,,invita Minerva" kezdett vala: leírásai, elmélkedései, tréfái, köszöntői még egyre biztosították számára a tapsot: így lett a Mátyásiak, Pócsok, Láczaiak hada, így a minden kar és rendbeli ,,lagzisok”, kiknek népszerűsége egy

Kazinczy

Kazinczy Ferenc

homlokát nem engedé a méltó babérhoz jutni.

n

Jegyzet – ,,invita Minerva“: Minerva a költészet és tudomány védője; ez a cicerói kifejezés tehát: Minerva akarata ellenére, azaz: ihlet nélkül.

n

Jegyzet – Mátyásiak, Pócsok, Láczaiak hada

[szerkesztői feloldás]

. .

minden kar és rendbeli ,,lagzisok“: Mátyási József (1783– 1849) a kálvinista kollégiumokban a XVIII. sz.-ban kialakult vaskos-élces, vidékies barokkos-rokokós társasági s diákköltészetnek, alkalmi poétáskodásnak legnépszerűbb alakja. Debrecenben tanult, jogász lett, majd a vígkedvű Fekete János gróf titkára, körének szórakoztatója. Magyar versei mellett latinokat is írt. Poóts András (1740 ? – 1812) kálvinista pap ; Sárospatakon tanult, majd különböző eklézsiákban lelkészkedett, mindenünnen botrányok között távozván el: nehéz, szálkás természetű ember volt, s emellett mulatozó, aki folyvást szerelmi s anyagi bonyodalmakba keveredett. Híres szónok, udvarházak és gyüléstermek tószt mondója, versben s prózában egyaránt. Láczai Szabó József (1764– 1828) református pap és teológiai tanár. Sárospatakon tanult s számtalan vallásos s egyházi jellegű művet szerzett. Míg

Mátyási

Mátyási József

az elmés mulattató versek mestere, ő inkább a patetikus, iskolás retorikus díszítményekkel zsúfolt felköszöntő ünnepi versek fabrikálója volt.

Ekkép rajzott fel nálunk egy verselő csoport, mely a művészet legkisebb öntudata nélkül mesterkedik vala, melyet irodalomtörténetünk népiesnek mond, de amelyre inkább népszerű nevezet illik. Mert se tudva s készakarva, se ösztönszerűleg nem járt az úton, mely a szó elfogadott jelentése szerint a „népies” alatt értődik: nem hozá be irodalmunkba a népi eszmejárást, nem költeszetek naiv frisseségét, melyen, mint a Reineke Fuchsról mondja valaki, még érzik a mező s erdő illata – nem a benső, lényeges költői formát, a külsők közül is leginkább csak azt, ami úgyszólván negativ (mint a mértékhiány), nem erélyes, ruganyos rövid nyelvét; szóval sem a Niebelungen sem

Goethe

Goethe, Johann Wolfgang von

népiességét.

n

Jegyzet – Reineke Fuchs: e Rajna-vidéki híres régi állatmese, melyet

Goethe

Goethe, Johann Wolfgang von

eposzba dolgozott fel, máskor is foglalkoztatta

A.

Arany János

-t, s

Heltai

Heltai Gáspár

nál is kereste párját ( JKK XII. köt. 137. l.).

A mi őket e nevezetre jogosítaná, az legfölebb a nyelvnek minden erőszaktól, idegen behatástól ment szókötése, mely a hétköznapi népéletben is megvan – egy-két versalak, mint az erősen tagolt magyar alexandrin használata s ebben a közép- s végspondeusra eső nehéz rhythmus; bizonyos talpraesettség az egyes mondatokban (olvasd pl.

Mátyási

Mátyási József

„Vén szüz"-ét) s az a két-három népdal, melyhez leereszkedtek: de másrészről semmi törekvés nálok, hogy a népnyelv virágait szedjék föl; ritkább, ünnepiesb, hatályosb szófordulatait tegyék sajátjokká; eszményítési módját (mert van ám !) kövessék; benső, teljes idomaira szert tegyenek. Ellenben örömest affectálják a tudós színezetet; nem a ,,népből" nem a „népnek” írnak, hanem azon diákos középosztály számára, mely érti, megtapsolja ovidiusi célzásaikat, fogékony bőszavú reflexióikra, velök élte meg a koronázási, főispán-beiktatási ünnepélyeket, melyek egyik sallangja az ő legújabb költeményök is, kacag mosdatlan tréfáikon s pipaszó mellől szedett élceiken, bámulja furfangos rímeiket:

n

Jegyzet – ovidiusi célzásaikat:

Ovidius

Naso, Publius Ovidius

a barokk latinság legkedvesebb költője, nem utolsósorban erotikus vonásai következtében;

A.

Arany János

ezekre is látszik célozni.

a csattogó leoninust, az egy magánhangzóval kisütött egész poemát, a csupa azonos, de különböző értelmű szavakból álló sorvégeket (,víg asztal' = ,vígasztal'), a dísz-asztalosi technikával két-három szóból összegyalult kadenciát s több efféle furcsaságokat.

n

Jegyzet – a csattogó leoninust: Gyöngyösi János és Édes Gergely voltak annak a mesterkedő, bűvészkedő parlagian rokokós XVIII. század végi divatnak a főalakjai, mely hangzatossága miatt különösen kedvelte a leoninust,

n

Jegyzet – a dísz-asztalosi technikával: lásd a Bolond Istók II.. 117. vsz. JKK.

Így népszerűek voltak, mit se a francia csin behozásában fáradó, se a classicai költészet formáit s nyelvfordulatait utánzó iskoláról nem mondhatunk, de még a

Kazinczy

Kazinczy Ferenc

val feltörekvő új irányról sem, melynek közönsége jóformán egy kisded írói csoportra szorítkozik vala. E népszerű iskola s mai verselőink tömege közt lehetetlen némi hasonlatot észre nem vennünk.

,,Hogy-hogy?” kiált fel az olvasó, még inkább az író, kit ez összevetés közelebbről érdekel, – „mikép lehet a föntebbi jellemzés után amaz iskola s a mai versírók közt analógiát keresni? Azok tudós színt negélyeztek, ma semmitől nem irtózunk jobban; azok kerülték a naiv hangot, ma torkig úszunk benne, azok formajátékban vesztek el, ma az egy rím nyűgét is majdnem egészen leráztuk; azoknak képzetük sem volt a belformáról, mitőlünk legalább az egy dal formája iránti ösztönt a legmérgesebb kritikus sem vitatja el és így tovább. – Megmondom, hol a hasonat: a különféle költői idomok iránti érzék tompultságában. A tömeges, de ösztönre bízott gyakorlatban.

A népszerű iskola embere, ha érzé, hogy ,est deus in nobis' (már akár Apollo, akár Bacchus), vagy unszolá valamely alkalom, vette a tollat, s ami éppen annak hegyére jött, ,,írta, ameddig bírta".

n

Jegyzet – érzé, hogy „est deus in nobis“ (már akár Apollo akár Bacchus):

Ovidius

Naso, Publius Ovidius

ból (Naptár. 6, 5) származó szállóige: isten van bennünk, azaz a múzsa, a költészet szelleme szól belőlünk.

Nem lehet mondani, hogy olykor egy jóravaló ötlet, egy hatályosan kifejezett gondolat, szerencsésen talált kép, jellemző árnyalat a leírásban, fordulat a nyelvben, ne tarkázta volna bőven ömlő folyamát versének: de az egész zavarosan hömpölyg vala tovább szemetestül, iszapostúl. Egy-egy erőteljesebb mozzanatra bágyadt, lapos, mit sem mondó helyek következtek; egy-egy költőibb szökellésre mindennapi lelketlen próza; a velök született de nem művelt nyelvérzék egy-egy sikerültebb nyilatkozása után széles szájú beszéd, s az eszme, ha volt is, mire napfényre került volna, összeroppant a vaskos kezekben, mint a

Petőfi

Petőfi Sándor

gyöngye.

n

Jegyzet – a

Petőfi

Petőfi Sándor

gyöngye: a Felhők ciklus A bánat? egy nagy óceán kezdetű versére utal

A.

Arany János

A pegazus ügetése hasonlított azon ritkán jó lovakéhoz, melyek néha veszettül nekiiramodnak, de többször fülkonyitó lassúsággal emelgetik lábaikat. – Továbbá, a népszerű iskola emberének a vers, minden egyéb osztályzat nélkül, csak vers vala: se tárgyi, se alanyi állapotok különbsége nem változtatta nem határozta formáit; objectivitása, mint a rosz színészé, kinek mosdatlan egyéniségét se máz, se mez nem képes eltakarni, ki Bura Bandi marad örökké, ha Bánkot adja, ha Leart, ha Mokányt vagy Baczúr Gazsit, s ő ezt cseppet sem bánja, mert így a közönség őt magát tapsolja meg, nem alakjait, a darabban előjövő élceket neki tulajdonítja mint improvisatiót, a pitykés frázisok az ő személyes hazafisága előnyére számíttatnak, hunyorgása, célzásai a nézők padjai felé mind az ő személyes érdemét növelik.

n

Jegyzet – Bura Bandi: nyilván hangulatteremtő költött név a vidéki ripacs szinészre.

n

Jegyzet – Mokány Berci: a parlagias, esetlen, virtuskodó, de jószívű és egyenes vidéki nemes megtestesltője Kisfaludy Károly Csalódások című művében.

n

Jegyzet – Baczúr Gazsi: Gaál József sokáig játszott Gvadányi-átdolgozásának, A peleskei notárius című vígjátékának korhely figurája.

Így ama népszerű verseiben folyvást két dolgot akart bebizonyítani: hogy ő tanult ember, meg hogy élces ember. Amazt, ha komoly, ezt, ha enyelgő hangon ír vala; de már a komoly és víg elemet sem különözte el egymástól, hanem összekeverte, amint éppen keze ügyébe esett, a nélkül, hogy humoros összhangban engesztelné ki. Objectiv alakokról, jellemekről s ezek szerint módosuló költői formákról, nyelvről szó sem volt; de az alanyi érzés vagy hangulat kifejezésében sem volt semmi fokozat, semmi különböző szín; ha a versezet óda magasán, kezdte, misem biztosított, hogy alább néhány sorral pityergő elegiába, száraz didaxisba vagy furfangos ,mendikánciába' (bocsánat e szóért, de nincs más, mely az élceskedés illető faját ennyire jellemzően kitegye) nem cseppenünk; vagy megfordítva.

n

Jegyzet – ,,mendikánciába" (bocsánat e szóért: e szónak, mely a kollégiumi költészet egy vaskos válfaját jelentette, rendkívül durva, pejoratív hangulata volt (lásd

Tompa

Tompa Mihály

A.

Arany János

-nak, 1862. aug. 10.).

Naivitás volt elég, de nem a műben, nem az alakokban, ha nem öntudatlanul s olykor pedánsság színe alatt a költők személyében.

Lássuk, mivel vagyunk tovább.

Ha a mai poétáskodást egész tömegében nézzük: egy nevezetes mozzanata tűnik szemünkbe a haladásnak. Ritka ma már a kezdő, kinek sejtelme ne volna, hogy midőn verset ír, nem csupán hosszabb-rövidebb sorokat szed rímbe, hanem dalt képez, melynek bizonyos menete, hangja, formája van. Ha legtöbb esetben nem sikerül is eltalálnia: de az idetörekvés jelei mindenütt mutatkoznak. Annyira hát már volnánk, hogy e ,catexochen' lírai forma iránt van némi érzékünk.

n

Jegyzet – „catexochen“: különösképp, legkivált, egyenesen.

És ez főleg Petőfi érdeme. Mert bár előtte is zengett a magyar dal s ő is előző álláspontjáról indult kezdetben (lásd afféle költeményeit, mint pl. „A Dunán"): senki oly határozott, oly szembeszökő typusban nem képezte ki a magyar dalformát, mint ő. Lehetetlen volt nem látni olvasóinak (s a mai nemzedék az ő olvasásában nőtt fel), hogy a vers nála nem csupán a rímelő sorok aggregatuma, mınt kalárisok egy hosszú cérnaszálon, hanem összeálló, kerekbe futó valami.

n

Jegyzet – aggregatuma: halmaza, gyűjteménye.

E hatás nyoma, mondom, bármily tökéletlenűl, a legzsengébb költeményen is meglátszik, nem is félek, hogy e részben oda jussunk vissza, mikor a vers hosszát a papír hossza határozta meg, mint a ,,Házasodol látom, mi dolog, Gombási barátom" rendébe tartozó poémáknál. Csak néha, a költészet egyes agglegényei, kiket a múzsa már fiatal korunkban kikosarazott, mégsem szűnnek bosszantani udvarlásukkal, csak az ilyenek írják még ama semmi osztályhoz nem tartozó verseményeket, melyek elődei a ,Hírmondóban' vagy a ,Hasznos mulatságok' szürke lapjain nyugosznak eltemetve.

n

Jegyzet – ,,Hírmondóban“ „Hasznos mulatságok" szürke lapjain: az elsőnek teljes címe Magyar Hírmondó; Kerekes Sámuel és Görög Demeter Hadi és Más Nevezetes Történetek című 1789-ben megindult, Bécsben megjelent lapjának folytatása 1792-től. Szépirodalmat is adott hellyel-közzel. 1803-ban szűnt meg; a második a Hazai s Külföldi Tudósítások melléklapja volt, 1817-ben indult meg Kultsár István szerkesztette; szépirodalmat s mindenfajta ismeretterjesztő és szórakoztató közleményt adott, 1842-ben szűnt meg.

Az ifjú sokaság, ki jobban, ki rosszabbul, mestere lyrai alakját igyekszik utánképezni s ez mindenesetre haladás, de olyan, mint mikor az órapecek a kerék egyik rovátkából a másikba zökken, hol megállnia szintén csökönyösség.

Valamint a jellemzetten régiek nem moccantak odább, csak vers: vers; úgy mi, tisztelt szakfeleim, körülbelül itt feneklettünk meg: vers = lyra, még pedig leginkább dal. ,,Vágni" egy verset, Petőfinek volt kedves szavajárása (tudott is hozzá): mi sem teszünk. . . (hohó! az első személy nem formál ily ambitiót) . . . ti sem tesztek különben: ,,vágtok" egy verset, ha épen kedvetek csosszan. Ezentúl nincs költészet nektek. Az így ,vágott' vers aztán, minél több csengő- bongó, minél több ,csillag', ,harmat', ,rózsa', ,napsugár', ,hullám' és ,villám' stb. stb. ingredientia van benne, annál költőibb lesz, akár illik a tárgyhoz, akár sem.

n

Jegyzet – stb., stb. ingredientia van benne: összetevő elemek, alkotó, ható elemek.

Az óda komoly, szilárd, fukarnyelvű, de ,mázsás' szavakat gőrgető, cicomátlan fenséges tartása már nem költészet; egy új Pindart nem értene meg e kor, Aeschylusnál többre tenné a nagyhírű Piti Pál úr képdús fantaziáját, Homért is csak a ,pietás' tartja néhány ezer éves trónusán.

n

Jegyzet – egy új

Pindar

Pindaros

t: a nagy görög lirikusról, ódaköltőről az előző számok egyikében maga

A.

Arany János

fordított egy

Villemain

Villemain, Abel Francois

Pindaros könyvéhez kapcsolódó ismertetést ( SzF I. I. 15. sz.).

n

Jegyzet – a nagyhírű Piti Pál úr: nyilván a Pityi Palkó-féle szólásmód változata ez.

Elnézem pl. legtöbbjét a nagy embereink nem oly régen történt halálára írt költeményeknek. A tárgy által gerjesztett legtermészetesb hangulat ódai vagy ha tetszik, elegiából felemelkedő ódai volna: s mit kaptunk? Dalt, örökké minden viszonyban dalt, tömve a szokott csillaghullással, bárányfelhővel s mit én tudom, mivel. Ha

Mátyás

Hunyadi Mátyás

t akarjuk dicsőítni, édeskés dal; ha

Hunyadi

Hunyadi Mátyás

t zengjük, ismét dal ; melyben lehet, hogy van némi taps-arató frázis, de az óda szigorú fönsége, az merőben hiányzik. Tehát – és ide akartam érni – a lyrában nincs meg, de korán sincs meg, az érzelmek és előadás azon különfélesége, melyet a lyrai nem megenged, hanem az összes formái vannak megkövesedve. Nem azt akarom ezzel mondani , mintha a dal lényege az említett pipere volna, vagy mintha igen jó dalokat tudnánk írni; hanem hogy ama kicsinyes ékesgetés a lyrai formák közül is leginkább megfér a dallal, bár ez szintén el lehet nélküle; s hogy mi a dalnak e lényegtelen attributumát s vele a dal hangját átvisszük a lyra egyéb fajaira is, hol más elem, más hang, más díszítmény, más nyelv kívánkozik, sőt átvisszük az eposzba, drámaba, hol azáltal gondolunk költői színvonalra emelkedni, ha foltonkint a dal hangját és mellékes cicomáit alkalmazzuk.

És valamint a népszerű iskola embere, verset írván, a leghajlíthatlanabb subjectivitással egyre azt iparkodott kitűntetni, hogy ,,ő tanult ember” meg ,,élces ember”, azaz: éppen, nem símult a tárgyhoz, hanem örökké saját egyedisége előnyeit mutogatta: úgy mi – a nagyobb rész – azáltal akarunk igazán költőiek lenni, hogy minden tekintet nélkül tárgyra és alkalomra. bravourképekkel s egyéb külsőséggel erőlködünk „kitenni magunkért" A ,sed non his erat locus', bölcs józanságát nem tartjuk összeférőnek a költészettel; ki-ki annyit ér, a mennyi úgynevezett „szép helyet", újjal kimutatható, collectába jegyezhető ,,ragyogó” mondatot képes producálni.

n

Jegyzet – A „sed non his erat locus": latin szólásmód: de itt nincs ennek helye, nem itt ennek a helye.

n

Jegyzet – collectioba jegyezhető: gyűjteménybe, antológiába, bölcs mondások, szép mondások, többnyire kéziratos iskolaigyűjteménybe.

Ez történik, ha valaki igen szellemdús, képzetgazdag színben akarja láttatni magát. Ha pedig az egyszerüség pálmája után törekszik, előfog egy halvány ötletet, képet, egy mitsem jelentő antithesist vagy efféle léhaságot: alapul veti az egész költeménynek, körülönti szűz prózával s megvan a vers. Nem mondhatni, hogy hiányzanék benne a dal formája, egysége: mert hisz az a kis gondolat vagy kép, melyre négy-öt versszak prózája készít elő, oly árva egyedüliségben áll, hogy csoda is volna benne többet látni egynél; hanem bezzeg a költemény sem olyan lesz ám, mint midőn folyvást emelkedő halmokról jutunk a tetőre, mely mindeniken uralkodik, hanem olyan, mint mikor lapályon haladva egy darabig, utoljára felállunk egy – határdombra. A kilátás innen sem sokkal tágabb, az emelkedés nem volt érdemes fáradságra: akár ott lenn maradtunk volna. Gyakran oly cím, oly tárgy, melyből ódai szökellést vártunk, ily értelemben vett dallá hegyesedik. Ha pedig az előbb mondott ,,fantázia-dús” játékot vesszük elé, productiónk hasonlít a fönebbi népszerűekéhez abban, hogy miután örökké ,szépet' mondani csak a legkiválóbb elmének adatott, az egyes bravourpontok közt eső hézagokat silány prózával töltjük be; itt-ott jól éneklünk, de ahol nem bírjuk, falsettet, alsó octávát veszünk, fistulázunk vagy mintha cifra épület repedéseit szalmával tömnők ki. Ne értessem balul. Szivesen elismerem én, hogy van több jóravaló tehetség költőink s jóravaló költemény ezek versei közt. Nem is szólok egyesekről, annál kevésbbé egyesek sikerültebb darabjairól: hanem veszem költészetünk irányát, gravitációját, egész tömegben, mint előre is kimondottam. És ez lyrai, ott is, hol nem kellene, a lyrában peddig dalszerű ott is, hol nem kellene.

Midőn a lyrai fajok többféleségét, változatosságát sürgetem, távol legyen, hogy amaz iskolai osztályozás lebegne szemem előtt, mely a sapphoi vagy alcaeusi mértékhez szabott költemény homlokára felírja: óda; mely a hat és ötlábú mért soroktól függeszti fel az elegia elnevezését, s épen nem kívánom, hogy, ha idyllről van szó, Corydon és Menalcas dudaversenyét zengjük s több afféle.

n

Jegyzet – alcaeusi: ma inkább alkaiosit mondunk.

n

Jegyzet – Corydon és Menalcas dudaversenyét: antik pásztor-idilleknek, melyeket a hazai latin iskolai költészet is utánzott, szokásos szereplői, rendszerint humoros színezettel.

Ama régi formák, bármily alkalmas is zengő nyelvünk a görög-római mérték visszaadására, nem képesek a magyar lélekben azt a zenei viszhangot költeni, melyet egykor az illető nép keblében költöttek. A hellén kar végtelen változatú, csodazöngelmű dalformáit, ha eleinte némi fáradsággal is, utánképezhetnők hajlékony nyelvünkön, de az ily kisérlet nálunk örökre néhány tudós ember magán időtöltése maradna: mert hol a nép, mely azon hangmenetek csiráit már kezdettől fogva lelkében hordja, mely azon rhythmusok alapját maga teremtette egyszerű, primitív dalaiban, hol a kar, mely e formák későbbi fejlettebb, virágzó alakjában is fentartsa, folytassa a közösséget a néppel, az élettel? Nincs különben a többi antik formával se. A mig iskoláink mintegy közönséget neveltek számukra s a magyar dallamosság ébredni nem kezdett: addig, legalább az olvasó ember, úgy a hogy, beléjök találta magát. De mióta az a kevés classicismus, mit az iskola 4– 5 órája az ifjúba diktál, korántsem elegendő, hogy vérré váljék: e formák még azon „második természet", a megszokás támaszától is elestek, tanulva sem zengenek többé a lélekben; ellenkezőleg a nyugati rhythmus érzéke terjedt s a dallam is (habár legújabb időben inkább hanyatlás mint előmenetel nyomai mutatkoznak) ellenszegűl ama távoleső, visszahozhatlan, elérhetlen világ zene-accordjainak. De van a régiek lyrájában, mit még ma is haszonnal tanúlmányozunk: az óda fensége, tömör, imposant szerkezete, rohanó tűzárja, komoly bölcselme; az elegia olvadó heve, mérséklett hangja, az a magát beleélés mintegy, örömeibe vagy fájdalmába; az epigramma csodaszép példányai, az összeszorítás által oly ruganyossá váló – az összeütközésben szikrává pattanó gondolat, ama két vagy négy sor, mely tudja, hogy kőbe nagynehezen azért vésték, mert századokra kell hirdetnie az eszmét stb. . . . mindezek ma sem háladatlan tanulmány a költőnek, habár épen nem szükség, hogy gondolatát antik mezbe öltöztesse, hogy mythológiai alakokkal, képekkel tarkázza dictióját, hogy sorait a régiek rhythmusa szerint alakítsa szóval, hogy külső, lényegtelen dolgokat majmoljon. S ily értelemben hivatkozom én, midőn a formák különbségéről beszélek, a régiekre is: de nem állapodom meg nálok, mert a lyra azóta különböző népeknél, végtelen változatosságra fejlődött s csak minél többféle példány átélvezése menti meg a költőt (ha ugyan új ösvényt törő, önálló, eredeti csillagnak: lángésznek nem született), hogy egy valamely kitünő szellem szolgálatába ne rekedjen.

III.

Közelebbi cikkünk végsoraiban azon hagyók el, hogy a lyra, különböző népeknél, végtelen változatosságra fejlődött s csak minél többféle példány átélvezése menti meg a költőt – ha ugyan új ösvényt törő, önálló eredeti csillagnak: lángésznek nem született – hogy egy valamely kitűnő szellem szolgálatába ne rekedjen. Azt kérdheti erre tőlünk az olvasó, hogy ha a lángész a nélkül is megleli a maga útját, mi szükség a másodrendű elmék számára követési példákat jelölnünk s ezáltal az utánzók számát szaporítanunk; vagy mi haszon háramlik abból az irodalomra, hogy a lángésznél kisebb szellemek nem egy, hanem minél több nagy elme befolyását szivják magokba? Ami az utánzást nézi, nem árt erről, e mai, eredetiséget affectáló, de tényleg nagy mértékben utánzó korban, némely dolgot, ha ismételve is, elmondani. Költészetben – valamint minden ágában a művészetnek – többé-kevésbbé mindnyájan utánzók vagyunk. Maga a meglevő példányok után indul. A különbség csak az, hogy villámgyorsan szedi magába mindazt, ami jó van előzőnél; alkotva pedig, habár valami olyat akarna is, aminő mintha előtte lebeg, a benne lévő eredeti erő által egészen mást hoz létre. Hanem foszd meg az utánzás lehetségétől, zárd el csecsemőkorában minden érintkezéstől a költészettel, nőjön elszigetelve egy magános szobában, adj neki bár alkalmat szelleme egyéb tehetsége kifejtésére, halmozd bár el minden tudománnyal, csupán a költészetnek minden sejtelmét zárd el tőle hermeszileg, ne halljon soha egy népdalt, ne olvasson egy költeményt, tanítsd bár meg ráadásul a mérték és rím mesterségére is, de ne költői darabokon, hanem egyes összefüggetlen szavakon: a te született költőd, ha lángelme is, soha sem fog megszólalni valameddig ez elkülönzés tart, legfölebb oly rímjátékot farag, aminőt eléje adtál.*

n

Jegyzet Azon ellenvetésre, mely itt tehető, hogy az, ki legelébb szerzett költeményt, miféle utánzás által fejtette ki tehetségeit – megjegyezzük, hogy ama primitív költemények nem is egy Ilias, vagy Odyssea, hanem hasonlók a Mózes könyve által fentartott Lámech énekéhez, mely, bár előzői lehettek, mutatja, hogy nincs ugrás a fejlődésben, s a költészet épúgy csecsemő korban kezdte, mint minden egyéb. Ide irom, -rövid. „Oh Háda. és Czillah! halljátok meg az én szómat; A ti füleiteket adjátok az én beszédemnek Lámech feleségei. Ha valamely erõs férfiútól sebet vennék is, Vagy valamely izmos ifjútól kéket: megölném azt mégis. Ha Kainért hétszer áll isten boszút: Lámechért hetvenhétszerte inkább."

n

Jegyzet – Mózes könyve által: Mózes első könyvének 4. részéből való 23– 24. vers. Keresztury Dezső: Arany János Összes Versei (

Bp.

Budapest

1961.), című kötetbe fölvette

A.

Arany János

fordításai közé, Lámech éneke címmel (595. l.)

n

Jegyzet – hermeszileg: ma inkább hermetikusan-t mondunk.

Nagy elhittség kellene hozzá, azt gondolni, hogy valamely egész nemzetben, egy összes népben időről-időre nincs több „született” költő, azaz ki magában hordja a poétai képesség csíráját, csupán az a tíz-tizenkét legény, ki előfizetési ívekkel zaklatja a közönséget. Az a fiatal pásztor, ki oly keservesen rikatja tilinkóját, az a paraszt legény, ki egyszer életében jajdúlt fel négy sor panaszos dalra, az a híres mesemondó vagy babonás képzelgő, vagy a minden alkalomra élcet pattantó ,ex professo' vőfély stb. lehet, ép oly „született” költőnek bizonyul, ha alkalom és mód nem hiányzik a benne rejlő alaptehetségnek minél több példa látása s utánzási ösztön által leendő kifejtésére.

n

Jegyzet – élcet pattantó „ex professo" vőfély: az az a ,,hivatásos”, minden lakodalmon meghívott rigmust mondó vőfély.

Miért van pl., hogy Olaszországban sokkal több egyén „születik” zenésznek, festőnek, szobrásznak, mint egyebütt? Faji előny, mondják. Igaz, némely faja az emberiségnek már alkatánál, idegszerveinél fogva alkalmasb a képzelődés műveinek teremtésére, mint a másik. De nem kevesebb tényező e részben az utánzási folytonosság: a csecsemő fülét már zenehangok ütik meg, szemébe a képzőművészet alkotásai tükröződnek, bölcsőtől a síríg egy művészi világban él, úgy hogy, ha benne megvan a csira, lehetlen annak kifejletlen maradni s ez utánzási inger száz meg száz jó középszerűt képez ki, hogy aztán végre tökélyes álljon elő. Ellenben a fajbeli hajlam, utánzandó példák nélkül, lekötve marad. Tudjuk, hogy pl. az oláh nép szintoly képzeleti irányú, mint az olasz: de ami ennél a művészet remekeit hozza létre, amannál képtelen babona marad. Nagy fontosságot helyezünk tehát abban, hogy a költészet s átalában a művészet terén minél több jó középszerű s ha tetszik, „utánzó” fussa szabad versenyét; nem mintha a középszerűséget becsülnők nagyra, de mivel ezek teszik lehetővé, hogy koronkint lángész álljon elé s mivel egy ilyen pezsgő, szélesen kiterjedt, hagyományos művészi élet nélkül a genie megszüeltik ugyan, de meg is hal, a nélkül, hogy léteztéről valamit tudna a világ.

A kérdés második része: mi haszna benne az irodalomnak, ha nem egészen önálló tehetség nem egy, hanem minél több remekíró hatását szíja fel – szintén az emberi szellem természetén alapuló törvényekben találja megoldását. A költői született hajlam nem csupán mennyiségi, hanem minőségi tekintetben is végtelenül különféle. Nem csak a kisebb vagy nagyobb fokozatban, a belteljes (intensiv) erő több-kevesebb mértékben különbözik, hanem irány, minőség, szinezet tekintetében is oly árnyalatosságot tűntet elő, mely, mint a természet egyéb tárgyainál is, egész az egyéni sokféleségig terjed. Ha már most ennyi ezerféle hajlam, elmeirány, egyéni tehetség-árnyalat egy-két mintaíró nyomdokába engedi sodortatni magát; ha úgy akar érezni, gondolkozni, érzését, gondolatját épen úgy akarja formában megtestesítni, mint azok ; ha épen oly tárgyak és idomok iránt viseltetik előszeretettel; ha e szerint önnön tehetsége irányát, hajlamát vagy észre sem veszi, vagy öntudattal oly iránynak, hajlamnak veti alá, mely nem az övé: abból természetesen a költői utánzásnak ama korcs neme támad, melynek a neve már nem követés, nem a nagyobb elmék hatásának tanúlmányképen magunkba szedése – hanem majmolás. Látni egy tömeget, melynek művein egy ugyanazon szellem befolyása majdnem kézzel mutatható, szomorú jelenség, hanyatlás jele. A költők vagy öntudatlan akadályozvák saját irányú tehetségök kifejtésében, vagy tudattal hamis játékot űznek, az akarván lenni, amivé lenniök ellenkezik saját egyedi képességökkel s míg ennek irányát elfojtják, amazt el nem érhetik; midőn a hús árnyéka után kapdosnak, elejtik a húst. – De máskép van a dolog, ha mintáik választásában nem szorítkoznak egy bizonyos költői jelességre, de még korra s nemzetre sem. Annyiféle példa, annyi irány közt lehetetlen, hogy utoljára meg ne leljék azt, mely az ő speciális vagy egyéni hajlamuknak leginkább megfelel, melyen aztán tehetségök, ha van, szabadon bonthatja ki szárnyát s megeshetik, hogy a ki pl.

Petőfi

Petőfi Sándor

árnyékában mint jelentéktelen parasit növény teng, hajlama és tehetsége irányának felismertével, s képességeinek ez irányban kifejtésével, ha nem is valami egetverő potentum, de jóravaló költő lehetne, az egészben pedig üde változatosságot segítene hozni elő, a mostani egyhangú zümmögés helyett. Ebben talán komikai ér csirája lappang: de, mert

Petőfi

Petőfi Sándor

erős oldala nem a comicum, magasztos hazafiságot akar zöngeni; amaz a szende, lehelletszerü dalra volna hivatással: de neki jobban tetszik a ,,dühös”

Petőfi

Petőfi Sándor

t utánozni; a harmadik hosszú lélekzetű epicus előadásra hajolna; de mestere nyomán ,,Felhőket” stb. kénytelen írni.

n

Jegyzet – potentum: csodaszülött, szörnyeteg.

Drámai költészetünk meddőségét is nem a „született” tehetségek hiányából magyarázom, mert középszerű, jóravaló tehetség születhetik és születik folyvást akármennyi, hanem mert senki sem adja magát a színirodalmi örök példák beható, követésre ragadó tanulmányára, hanem csekélyelve az ily koszorút vagy előre kishitűen lemondva róla, könnyebbnek vagy dicsőbb feladatnak tartja lírai verset írni, mint

Petőfi

Petőfi Sándor

, vagy novellát, mint

Jókai

Jókai Mór

. Már pedig bizonyos, hogy hiába minden született képesség, ha azt idegen irányba tereljük, vagy kifejtésében mindazon utánzati phasisokon át nem vergődünk, melyek azt eszközlik, hogy aki sokáig tanítvány volt, végre mester legyen, aki sok példát szemlélt, végre önmaga is eredetit tudjon termelni, saját képessége határai között természetesen, mert akinek például a zenéhez ,hallása' nincs, abból jó mathematikus még lehet, de jó compositor soha.

Hanem tartsunk sort. Előbb a lyráról beszélve, mondám, hogy semmi sincs távolabb ez elmélkedés céljától, mint a lantos formák változatosságának színe alatt azon antik külsőnek visszaállítását sürgetni, mely a mellett, hogy ránk nézve lényegtelen, időszerinti, esetleges járulék, se tápja, se támasza nem lévén népi s nemzeti életünkben, költészetünk virágzását inkább gátolná, hogysem elősegítené. Épen nem állítom, hogy ,anákreoni danák' s több efféle által szükség, lendíteni lyránk egyhangú voltán. De óhajtom, hogy a költő ismerje fel tárgya természetét, érzelme hőfokát eszméi magasságát vagy mélységét s ahhoz idomítsa a kifejezés formáit. Ha magasztos eszméket, érzelmeket stb. akar zengeni, őrizkedjék aprólékos játéktól, piperétől; ha Szende, ha, gyöngéd érzései vannak, tartózkodjék közben nagyokat kiáltani. Szóval mindenekelőtt tudjon különbséget tenni ama két fő nem között, melyre a lyrai előadás oszlik: fenség és kellem. Ez nem iskolai, pedant követelés ; egt maga a dolog természete kívánja. Lehet-e valaki egyszerre magasztos hangulatban és például sentimentális olvadásban? Fújhat-e száján hideget és meleget egyszerre, mint az Apocalypsis csodája?

n

Jegyzet – az Apocalypsis csodája: János apostol jelenéseinek valószínűleg 12. és 13. könyvére utal

A.

Arany János

, ill. az ott megjelenő sárkányra, mely vizet és tüzet fúj.

Folytathatja-e virágfüzérből a szilárd kövekből kezdett dór csarnokot? Vagy a fuvola hangjai közé jól esik-e ottan-ottan harsonával rikkantani? Vannak azonban átmenetek, s ugyanegy költeményben is megállhat a kettő egymás mellett; ilyenkor az átmenetek kivitelében mutatkozik, a mester s a költemény az uralkodó hangról neveztetik (mivel ,,a potiori fit denominatio”).

n

Jegyzet – (mivel ,,a potiori fit denominatio"): a nevezetesebbről, a feltűnőbbről, a kiválóbbról történik az elnevezés.

Minderre a klassikai, főleg a hellén lyra tanulmánya szolgál elévülhetlen példányokkal.

A görög-római világ lyrája, ami t. i. belőle ránk maradt, egészben véve ódai. Az, amit mi dalnak nevezünk, vagy hasonló ahhoz, itt-ott a tragoediák karénekeiben, s némely kisebb, kedvelt ugyan, de nem nagyra becsült költeményfajokban, s egyes töredékekben maradt fenn, leginkább az úgynevezett szkoliákban.*

n

Jegyzet Hogy az olvasó érezze, mi dalszerűség az, mely e szkolion, fajt az ódától megkülönbözteti, ide teszem egyik e fajta költeményt halvány fordításban: Mirtusz lombja közé fonom be szablyám, Úgy, mint Hármodiosz s Arisztogeiton, Mikor a bitorlót megölék S egyjoguvá Athénae lakosit tevék. Nem vagy, Hármodiosz, te halva, nem vagy, Élsz, mondják, szigetin a boldogoknak, S veled Diomëdesz, ott gyorslábú z Tadeidesz, Achilevsz, veled. Mirtusz lombja közé fonom be szablyám, Úgy, mint Hármodiosz s Aıisztogeiton. Hogy Athénae szent áldozatin Zsarnoki férfi Hippárchot agyonölék. Fön lesz hiretek, él dicsőn örökre, Kedves Hármodiosz s Arisztogeiton, Mivel a bitorlót megölé Kardotok, és Athénae szabad általa (

Kallisztratész

Kallistrates

)

n

Jegyzet –

Kalliszratész

Kallistratés

: a lefordított és mellékelt Kallisztratés-versben előforduló esemény: Peisistrates fiát, Athén zsarnokát két ifjú, Aristogeiton és Harmodios ölte meg i. e. 514-ben. Az 1867-es kiadás a költőt Kallimachos-nak mondja, midőn e fordítást Keresztury Dezső felvette

A.

Arany János

versei közé, ennek alapján nála is Kallimachos neve került alája ( Arany János Összes versei.

Bp.

Budapest

1961. 646., 748. l.). De Barta János kiderítette, hogy egyik név sem helyes, hanem Kallistratos a költő, akinek nevét csupán a hagyomány tartotta fenn. ( Arany-adalékok. It 1959. 65–66. l.)

n

Jegyzet – az úgynevezett szkoliákban: a görög rögtönzött, társas kardalokat nevezték igy.

Róma dalát inkább fölleljük

Catullus

Catullus, Caius Valerius

dévajságiban, melyekbe ottan-ottan az utcai réja is belehangzik, mint

Horatius

Flaccus, Quintus Horatius

nál, kinek még dalszerű szerzeményein is megvan bizonyos ódai lendület.

n

Jegyzet – az utcai réja is beléhangzik: MTSZ szerint réjázik, réjjázik: gajdol, dalol utcán, közhelyen; Biharból is kimutatja.

Legfölebb egy-kettő, mint a ,,Donec gratus eram tibi” marad a dal színvonalán.

n

Jegyzet – ,,Donec gratus eram tibi“: horatiusi sor: Míg kedves voltam neked (Carmina III. 9.).

Átalában tehát a régiség tanulmánya leginkább ódához emel, mint

Virág

Virág Benedek

ot, mint

Berzsenyi

Berzsenyi Dániel

t. Érzületben úgy, mint előadásban fölgerjeszti, erősíti a fönség iránti fogékonyságot. De ama teljes hármónia, mit főleg a hellén alkotás csuda bája lehell, a dalnak is jó szolgálatot tesz. Ezen kívül a mai dal táplálkozást merithet a lyrai előadás azon mérsékelt neméből is mely a régieknél elegia neven volt ismeretes. Remény és félélem, vágy és csüggedés váltakoznak benne mint a mai dalban. Csupán előadása volt hosszabb, nyugalmasabb, szemlélkezőbb. Míg tehát concentrálva mintegy, s ez által mint a sűrített lég, kevesbbé válva, a mai dalnak nyújt előképet; más részről egész terjedelmében, mint elegia szolgáltat örök példányt – természetesen azon módosítással, melyet a keresztyén világnézet, a kor s népfaji viszony követel – a lyrai előadás azon nemének, mely ma is róla neveztetik. Nyugodt hevülete, mérsékelt pathosza, – melyet a nekieredő s ismét szabályosan csillapuló versalak oly összhangzatosan fejezett ki – mai formákban is követhető. – Szintén a régiektől vesszük legtisztább mintáit amaz összesűrített ódának (néha dalnak), mely epigramma nevet visel. Párversi mért alakja épen úgy nem lényeges, mint a többi ódon fajoknál a külforma. De a lényeg örökre az marad, míg ember él. Vagy nem lesz-e alkalom és szükség örökké, nagy gondolatot keskeny határok közt fejezni ki? Csupán formajáték-e az, ha a költő minden meleget, s erejét concentrálja egy villámban, hogy növelje hatását? Azon 4–6 soros couplet-k, minők újabb korban inkább vázolnak s elmosnak valami árva gondolatot, hogysem a rövidség által hatályosabbá tennék, sohasem mérkőzhetnek a görög epigramma fönségével. De ki olvasná ma már, ki érzené szépségeit egy oly epigrammának, minőt például

Vörösmarty

Vörösmarty Mihály

amaz örök példányok után írt, – Árpád sírverséül:

n

Jegyzet –

Vörösmarty

Vörösmarty Mihály

. . Árpád sírverséül: A puszta sir című Vörösmarty-epigrammára utal

A.

Arany János

, melyet máskor is idézett (lásd JKK XII. köt. 46. l.).

A Duna habjainál ki van itt a kisded üregben

Pusztán, s omladozó hamvai jeltelenűl?

Menj harsogva folyam! mely gyakran vitted emelve

A győző seregét, zengj hadat álmaihoz;

S melyet szerze, te légy, ország, az erősnek örök jel:

Népvezető Árpád hamvai nyugszanak itt

Ki értené, mennyi magasztos van pl. ebben: „Menj harsogva folyam – zengj hadat álmaihoz ?” Csillagot, virágot keresnénk benne s mivel az nincs, bizonyára elébe tennénk egy oly couplét-t, mely a ,Felhőket' majmolva, bizarr képre torzítja üres phantasiáját.

n

Jegyzet – a ,,Felhőket” majmolva: természetesen

Petőfi

Petőfi Sándor

sötét hangulatú, világfájdalmas ciklusára gondol

A.

Arany János

– – –

AJOM11

Megjegyzések: