X (Close panel)Bibliográfiai adatok

Hermina

Szerző: Arany János

Bibliográfiai adatok

Cím: Arany János Összes Művei X. kötet
Alcím: Prózai művek 1.
Dátum: 1962
Kiadás helye: Budapest
Kiadó: Akadémiai Kiadó
ISBN: 9630500396
Szerkesztő: Keresztury Dezső
Sajtó alá rendező: Keresztury Mária
Lektor: Barta János

Kézirat leírása:

Ország: Ismeretlen
A kézirat leírása: Kézirata nincs meg.

Keletkezés:

Nyelvek: magyar
Kulcsszavak: eredeti szépprózai mű

Szövegforrások listája:

  • Szövegforrás I: A kritikai kiadás szövege
  • Szövegforrás II: Életképek (szerkesztő: Frankenburg ) 1846. aug. 29. II. 9. sz.

Elektronikus kiadás adatai:

A digitális kritikai kiadás sajtó alá rendezői: Palkó Gábor és Fellegi Zsófia
XML szerkesztő: Bobák Barbara és Fellegi Zsófia
Közreműködők: Csonki Árpád , Horváth-Márjánovics Diána , Káli Anita , Metzger Réka , Móré Tünde , Roskó Mira , Sárközi-Lindner Zsófia és Vétek Bence

Kiadás:

Digitális kritikai kiadás
A kiadásról:
Kiadó: Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Irodalomtudományi Intézet
Kiadó: Petőfi Irodalmi Múzeum
Kiadás helye: Budapest
2019 ©Free Access - no-reuse

Megjelenés:

Életképek, (szerkesztő:
Frankenburg
Frankenburg Adolf
) 1846. aug. 29. II. 9. sz. Aláírás: Arany János. Később mindig az Egy egyszerű beszélykével együtt. Kiadásunk az
A.
Arany János
életeben megjelent egyetlen kiadás, az Életképek-beli szövegét követi. Ezt a szöveget meglehetősen hanyagul korrigálták, sajtóhibáit, köztük a legfeltűnőbbet: pompájában helyett paripájában (1. 24. o. 5. sor) kijavítottuk.
X (Close panel)Megjegyzések

Megjegyzések:

Keletkezésének körülményeiről ugyanaz mondható, mint az Egy egyszerü beszélykééről. Tárgyával az egykori lengyel forradalmi mozgolódásokat tükröztető magyar szépirodalomhoz kapcsolódik.
Kéky
Kéky Lajos
, az előbbi novellához viszonyítva, bizonyos írói fejlődést lát benne, főként a lelki élet elemzése terén. „
Arany
Arany János
nak ez a második novellája már mutat bizonyos haladást. . . Legnagyobb jelentősége az, hogy benne már jelentkezik, ha kezdetlegesen is,
Arany
Arany János
törekvése a lelki élet elemzésére." ( Arany János pályakezdése. 331. 1.)
Riedl
Riedl Frigyes
t a Tetemrehívásra emlékezteti. „A Tetemrehívás csírája megtalálható
Arany
Arany János
nak Hermina című novellájában. . . Több elem. ha nem is ugyanazon sorrendben, azonos a két műben." ( Arany János
Bpest
Budapest
. 1904. 288 l.) Zlinszky Aladár ehhez ezt fűzi: „A későbbi ballada csírája nyilván megvan a novellában." ( Arany balladaforrásai. Irodalomtörténeti Közlemények. 1900. 265. l.)
Zlinszky
Zlinszky Aladár
még Hermina és Abigél jellemének egyezését is kimutatja. Gyöngyösi László közös forrásra vezeti vissza mindkettőt: „Mert az bizonyos, hogy a novellának és a balladának egy közös forrása volt: Bersek József egykori 48-as huszárezredes elbeszélése." ( A Tetemrehívás forrása. Egyetemes Philológiai Közlöny 1904. 268. 1.) Bersek József, Rozvány Erzsébetnek,
A.
Arany János
egykori tanítványának férje, sokat találkozott a költővel. Ő mesélt neki egy, a Hermina tartalmához kicsit hasonlító történetet.
A.
Arany János
—
Gyöngyösi
Gyöngyösi László
szerint — ennek az elbeszélesnek a hatására írta a novellát, és később, ugyancsak az elbeszélésre visszaemlékezve, a balladát. László Béla nagyon lesújtóan nyilatkozik a novelláról: „Ez a novella. . . igen-igen gyönge, élvezhetetlen munka. Stílusa émelyítően dagályos, nyelve rendkívül virágos, minden tekintetben magán viseli korának, a negyvenes éveknek, bélyegét." ( László Béla: A Tetemrehívás forrása. Egyetemes Philológiai Közlöny 1908. III. 1.) Tagadja, hogy a Hermina a ballada forrása: „Az tehát, hogy a Hermina szolgált a Tetemrehívás forrása gyanánt, lehet merész föltevés, érdekes vélemény, de elfogadható irodalomtörténeti tény nem." (Uo.) Horváth János a Hermina egy szubjektív mozzanatára figyelmeztet: „Van azonban a lélekrajznak egy szubjektív mozzanata, mikor ugyanis
Arany
Arany János
azt az önvádat, melyet a színészetből hazatérve szülei elhagyása miatt érzett volt, Hermina anyjának tulajdonítja oda; az már régóta vágyakozott haza Magyarországba; most, mikor végre haza mehet, szüleinek csak sírját találja; lelki vádat érez, mintha kedvesei halálát az ő huzamos távolléte okozta volna, s mintha bűn volt volna, haldokló ágyuk mellett nem virrasztania." ( Tanulmányok, 396. 1.)
X (Close panel)Verzió: I : A kritikai kiadás szövege
 
2. HERMINA  
  I.  
  A közelebb mult tél nagy részét Krakóban tölté egy magyar nemes ifju: nem politikai célból, mikép azt némelyek talán gyanitnák; hanem egyéb érdekből, mit azon egyszerü oknál fogva nem beszélek ki előre, hogy ezáltal a kegyes olvasót beszélyem végigtekintésére ösztönözzem.  
  Az 1845-dik évi october 30-dika egyike volt azon felhőtlen őszi napoknak, melyeken a nyugoti szellő fejér szálakkal szövi be a mezők virányát s a még egyszer, bár későn életre kelt pázsiton itt-ott savanyteljes őszi füvek öltögetik vérpiros nyelveiket. A délesti nap tiszta fénye csöndesen hullámzó tengerré varázslá a beselymezett síkgyepet; langymeleg sugári kellemesen hatottak a fázékony emberi testre: csak annak idegeit futhatta végig némely borzadály, ki a Visztula partján sétálván, e folyam csillogó tükrére tekintett, s hideg fürdőjébe képzelé magát. Azonban, nyár végével, e partnak is nagyon meggyérültek csapongó fecskéi, s az estvén, miről szó van, egyedül beszélyünk ifja — kit Szerényinek nevezhetünk — élvezi a hajlottkoru természet még folyvást igéző szépségeit a merész folyó tekerves partjain.  
  Egyszerre lódobogás, kocsirobaj s ezekbe vegyült némbersikoltás riasztja fel ifjunkat édes elmerültségéből: hátra tekintve féktelen lovakat lát rohanni, s az elragadt kocsival egyenesen a Visztula medrének tartani. A lehullt kocsis távolabb fekszik; a kocsiban két némber látható.  
  Szerényi nem haboz, mit tegyen. Merész elszántsággal iramlik a bősz lovak elé, s midőn azok alig vannak pár ölnyire a folyó szélétől, megragadja szijaikat. De a feldühödt állatokat nem oly könnyü feltartani; rohantukban keményen hátralökik s elgázolják az ifjut. Hanem épen ez akadály lábaik között és alatt megzavarja őket, s mig egyik jobbra, másik balra vonva, sükeretlenül vesződnek, a felocsudott kocsis oda érkezik, s rendbe hozza pártos alattvalóit.  
  Szerényi eszméletlenül fekszik a kocsi alatt. Homlokán, mellén, nagy sebet s kék foltokat vertek a lábak érc patkói; jobb kezét kerék nyomja. A hölgyek kocsiba tétetik őt, s nem tudván kilétét, lakukra viszik.  
  II.  
  Pár nappal e történet után, dagadó vánkosok hófehér gyolcsai között, gyógyitó álomba szenderülten találjuk Szerényi Gyulát. Fejénél őrangyalként ül egy szép hölgy, habselyembe kötött aranyos imakönyvvel kezében. A hölgy arca fehér, mintha Ferenczynk csak most vette volna le róla vésüjét: de a holló fürtök, az erős szemöldök, s ezek alól tündöklő fekete szemek hatalmasan meggyőznek, hogy az alak nem szobor. Szemei a könyvbe vannak merülve, szent áhitattal utazzák végig a malasztos igék sorait: de midőn a könyörgő az imának ezen szavaihoz ér: „tartsd egészségben, uram, szerelmesimet", tekintete a beteg ifjura villan, s arcán a szemérem futó bibora hajnallik fel.  
  Kell-e mondanunk, hogy e hajnal a szerelem napjának hirnöke?  
  Ugy van: a hölgy hálaérzelmiből nem ritkán fakadnak szerelem virágai. S ez igen természetes. A férfisziv első látásra képes választani, mert erőt érez magában, szerelme tárgyát, ha gyönge, védni, ha makacs, fékezni: de a nő, ámbár szinte nem ment futó fellobbanásoktul, védtelensége érzetében, legtöbbször annak hajlandó nyujtani szerelmének a hála és becsülés koszorujaba elegyült virágait, ki tettleg bebizonyitá, hogy őt hatalmasan védni bátor, erős, kész. És ha ekkint támadt szerelme később mégis megváltozik, ez akkor van, midőn szivéből a hálaérzet már eltünt, a mi fájdalom! változékony kedélye miatt, nem tartozik a legritkább események közé. —  
  Azonban az ajtó nyilik, s az orvos belep. A neszre fölébredt beteg fölveti nagy kék szemeit, s ezek először is ama feketék tekintetével ütközvén össze, egy ujan-pattant villanyszikra vezetőivé lesznek az ifju szivéhez. Álmai zavartak, ébrenléte percei álmok valának, mióta az ismeretlen helyre hozatott: s most, midőn eszmélve serken föl, Isten egébe s angyalai közé álmodja magát.  
  — Semmi baj, szólt az orvos, megtapogatván Gyula üterét.  
  — Nem fog többé oly zavartan beszélni? kérdé a hölgy rebegve, mélyen pirulva s elfordulva, mintha homlokáról bünvallás volna olvasható.  
  — Pár hét mindent jóvá tesz, válaszolt az orvos a már távozó hölgynek. Aztán szokott vidám kedéllyel szóba eredvén a beteg ifjuval, beszéde során kölcsönös felvilágositást vett és adott ezen, még eddig homályban tejlett, dolgokról: ki legyen a hölgy.  
  III.  
  Marinski Dávid, Hermina atyja, élte jobb részét hadi szolgálatban töltötte az ausztriai seregnél, s most, mint nyugalmazott őrnagy, szülő városába Krakkóba vonulva vissza, megtakaritott tőkepénze után s évdijából, tisztességesen élt. Marinski nem volt rossz hazafi; honának felvirágzása legbuzgóbbika volt ohajinak: de óvakodott mégis részt venni az ujabb mozgalmakban, mert, mint szokta mondani, elég higgadt vérrel birt átlátni, mikép ezek, vértanuk szaporitásán s hona gyengitésén kivül, semmi eredményt nem szülhetnek. Szerinte, ha nemzetének még jövendője van, az csak béke utján lesz elérhető. Ezért honfitársai által gyanus szemekkel nézetett, sőt buzgóbb körökben, szinte honárulónak bélyegeztetett.  
  Azon virágot, mely kebelén már-már elhervadott, de faja szépségeit nemesitett alakban örökité át a gyönyörü Herminára, hajdan, ifjusága erődús napjaiban, a szép Magyarhon kertéből szakasztotta Marinski. E hölgy teljes szivvel csügg vala szép hadnagyán: de szerelme nem volt képes kioltani kebléből ragaszkodását a hazához, hol csecsemő korának bölcsője rengett, s gyermeksége bábjait anyai édes gondok válták fel. Azért, mihelyt férje szolgálatból kilépett, arra birá ezt, hogy nyugalmának hátralevő éveit Magyarország kebelében élje le, mely hont — annak különböző tájain töltvén el katonasága szebb korát — alkalma volt megismerni. Marinski örömmel engedett e honvágynak, de a faluban, hol a nő szüleinek ősi nemesi laka állt, csak sirhalmokkal találkoztak. Fájdalom, s némi lelkivád, mintha kedvesei halálát az ő huzamos távolléte okozta volna, s mintha bün volt volna haldokló ágyuk mellett nem virasztnia, messze, messze üzé az érzékeny asszonyt: öröklött birtokát eladá, s Krakóban települt le férjével és kis leányával együtt. De később ismét visszasovárgott a honba, melyen kivül — s e módositással igaz a régi közmondat — magyarnak nincsen élet.  
  Hermina magyar tejet szítt. Még ott lebegtek multja fátyolán gyermekkora tündér képei; még ott zsibongtak füleiben a szende játtársak csevegő szavai, melyeket ő is oly tisztán, oly kedvesen beszélt vala. Ezért, szülőfölde virányiról jogszerü honába szakadva is, fentartá ismeretségét az édes nyelvvel: azon csevegé anyjához bizodalmasb beszédét; s bár nem hideg a lengyel iránt sem, melegen ragaszkodék a magyar irodalom jeles müveihez. Ne kárhoztasd, ne irigyeld őt tőlünk, eleven sebektől vérző haza! hiszen mi megköszönnők, ha köztünk nevelt leányaink, idegen nyelveken kivül, a magyart is megtanulnák.  
  Egyébiránt Hermina, bár nem egészen ment neme hiuságitól, jó vala. Szépségével együtt erényeit is öröklötte anyjának; és ha kissé regényes, ábrándos kedélyét, s e tekintetben néha csaknem makacs szeszélyeit leszámitjuk: alig födözhetünk fel valamely hibát erkölcsi lényében. De ez is inkább természeti hajlam, mint rögszokás, inkább általa került, több esetben legyőzött gyöngeség, mint uralkodó szenvedély volt, s egyéb ragyogó tulajdoni által annyira háttérbe szorittatott, hogy csak folytonos társalgás után lehetett rajta olykor-olykor észrevenni.  
  A szülék mélyen érezték a hálát, mellyel Szerényinek tartoztak. Betegsége alatt leggyöngédebb ápolást, azután is legszivesb barátságot élvezett ez körükben, s kivált miután tőle elhunyt szüléi nevét, lakhelyét megtudták, és azokban mindkettő egykori ismerőseire, sőt a nő az anyában hajdankori barátnéjára emlékezett, szülei szeretettel csüggének a szép fiatalon. Visszaidézték a multnak kies napjait; emlegeték az időt, mikor a két éves Gyula egy hasonkoru szép fiucskával játszadozott, s ilyenkor szelid köny rezdült meg az apa mély szemében, szelid köny csermelyzett alá az anya redőzött arcain, mert e fiu, az ő egyetlen fiok, koránhalt Victoruk volt.  
  Mindezekből érti nyájas olvasóm, hogy Gyula és Hermina szerelme szabadon felvirulhatott, s mivel a határtalan bizalomnál fogva, mellyel a leány anyja iránt viseltetett, alig maradt ez néhány napig titokban, örömére a szüléknek csakhamar jegyváltás következett, s az egész boldog család azon édes reménnyel nézett elébe a kikeletnek, hogy akkor elhagyván Krakót, Magyarországba, Szerényi birtokába jőnek le, ott ülendők a vig nászünnepet.  
  És most vajha bezárhatnám a történetet! vajha elmondhatnám röviden, mikép a tavasz eljött, az utazás, menyekző megtörtént, s most az uj pár szerelmének tiszta sugári megtöretvén a szülék örömkönyén, remény szivárványát tüntetik fel, biztositásul, miszerint a család boldogsága maradandó lesz! De a sors máskép akarta: folytatnom kell.  
  IV.  
  Szivek boldogságát ecsetelni haszontalan erőködés: a kép, melyet legbátrabb kéz rajzolni merészel, végtelenül távol fog állni az eredetitől. Hasonló lesz az a Korán költészetéhez, mely a menny üdvét nagyon is földileg ábrázolja.  
  Elég mondanom, mikép Gyula s Hermina nevezhetlen boldogok valának; még boldogabbak az által, hogy létezett rokon kebel, melybe érzelmeik fölöslegét kiönthessék. — Hermina barátnéja a szép Eleonora, Gyula barátja a derék fiatal lengyel Ilniczki Auguszt gyöngéden szereték egymást, s a két ifju pár, szerelemben egymásközt, barátságban viszonylag, édeni napokat élt.  
  Hajh, édenieket!. . . Ott virult a fiatal természet dus
pompájában
*
Szövegforrás:
A kritikai kiadás szövege
 
paripájában
*
Szövegforrás:
Életképek (szerkesztő: Frankenburg ) 1846. aug. 29. II. 9. sz.
 
; ott illatoztak az első tavasz himes virági; ott kinálkoztak a fák aranyszin gyümökseikkel; de ott rejtőzött a kigyó ezeknek tömött lombjai közt, látatlanul, vészesen! — A kigyó először Hermina szivét illeté fulánkja hegyével.  
  Hermina egy idő óta szivszorongva kezdé észrevenni, hogy Gyula szemei gyakorta huzamosan megakadnak Eleonora érdekes arcán. Nem vádolhatá ugyan, mintha irántai szerelme akár melegség, akár gyöngédség jeleiben fösvényebbé vált volna: de midőn, tükrei segélyével naponkint lesve, óranegyedig a leányra tapadó méláiban sejtelmét igazolva lelé: minden látszó bensősége Szerényinek, alacsony képmutatássá törpült előtte.  
  Sokáig epedt némán hasztalanul. Éjeit nem látogatá édes álom; napjait nem fűszerezé szokott vidámság; s a percekben, midőn Gyula keblén függött, gyermeki csevegés helyett, fájdalom keserü hangján gyóntatá kedvesét: ha nem csalja-e meg, ha nem lesz-e hűtelen? Az ifju százszor esküvék: de Hermina keble redői közt ezt sziszegé a kigyó: „ne higyj, ez eskü hamis."  
  S a világhirü orvos, az idő, nem csöppentett balzsamot a leány szivére, sőt naponkint megforditá a beléütött gyilkot, hogy a seb be ne gyógyulhasson.  
  V.  
  „Nem, nem epesztem többé magamat a hűtlenért! Kitörlöm emlékemből, mint álomképet, mint tündérmesét; elfeledem, mint illatárt, melyet csapongó szellő felém hozott, de ismét elragadott. Hiszen, könnyü lesz nekem őt felednem: hiszen tán nem is szerettem őt. Hálával tartoztam neki; de az adómat lefizettem: legbecsesb vagyonomat, szivemet adám jutalmul. Igen, hála volt csak, kötelesség, de nem szerelem. Elfogadá; ismét elveté: most szabad vagyok. Nem epedek tovább: boldogságát nevelnék kínaim. Dacolni fogok a nyomoruval: hadd lássa, hogy a kéz, melyet eltaszitott, nem oly olcsó, miszerint akárkinek is játszerévé aljasodjék... !"  
  Hermina mondá — legalább gondolá — ezeket. Csalatott szive megcsalá magát: elhazudá titkos érzelmeit, s szerelme mélységét rövid dacos indulat tömött fátyolával terité be. Boldogtalan leány! az által akart menekülni metsző kinaitól, hogy ujabb szerelem mámorhullámiba sülyeszté magát.  
  Sovár imádói egyike, Kaminczki báró lön választva kitörleni szivéből emlékét a hűtlen Gyulának. A báró látogatási sürüdének; Szerényi végkép elmaradt. S Hermina oly boldog volt — ha Gyulára nem gondolt.  
  VI.  
  Február közepe táján fényes vigalóm adatott Krakó legelső tánctermében. A tisztes anyahölgyek birói-széke figyelemmel, néhol éles megrovásokkal kisért egy ifju táncost s egy karcsu hölgyet, kiknek gyakori együttlejtésében szerelmi viszonyt gyanitott észrevenni. Marinskiné is jelen volt, de körülte másról suttogtak a biráló nyelvek: mert azon karcsu hölgy az ő leánya volt.  
  Marinskiné semmi különöst nem talált benne, hogy a leány több izben táncol Kaminczkival. — Hermina forrón szereti jegyesét, gondolá, s a báró iránt tisztelettel kell viseltetnie. Mert Herminának nem volt már bizodalma felfödözni anyja előtt megváltozott viszonyát Gyula iránt; noha buslakodó kedélyét egészen el nem titkolhatá.  
  Épen fejbóditó keringő forralá az ifjui vért, midőn Kaminczki, végezvén első körét Herminával, karjára füzé ezt, s nyájas beszélgetés közt távoleső szobába tünt vele. Senki sem ügyelt a távozókra: csupán egy kékszemű szőke ifju kiséré őket éles tekintetével. A báró pamlaghoz kéré szive hölgyét, s édesen suttogá neki szerelme titkait.  
  A szőke ifju pedig csöndesen utánok suhant, megállott a legszélső ajtó megett, kebeléből csillogó tőrt vont elő, végig tekintett annak hármas élén, azután egy leső pillantást vetett a pamlagon ülő párra; hirtelen keblébe rejté a gyilkot, s rohanva eltávozótt. — Hermina nem láthatta őt.  
  Kaminczki sima nyelven ömledezteté szerelme százszor ismételt vallomásait. A hölgy erőszakkal tépett ki kebléből minden fájós emlékezetet: akarta szeretni Kaminczkit. Igy akarjuk néha valónak hinni ohajtott álmainkat; akarunk biztosodni, hogy a mit lelénk, valóban kincs, s amit kincsnek nézünk, nem álmunk csaljátéka: de hirtelen megdördül az ég; a villámcsattanás messze riasztja szenderünket, kincsével, boldogságával együtt, s mi a vihar közepén találjuk magunkat, elhagyatva, vigasztalanul!  
  Kaminczki beszéde lassan kétértelmüvé kezde változni. Hermina, szive ártatlanságában, mindég a jobb értelmet fogta fel: ismeretlen volt előtte a bün nyelve, mely a legszebb szóvirágban is öldöklő mérget rejt. A báró tettetésnek hitte a hölgy szive egyszerüségét, s kifejezéseit egyértelmüekkel cserélte fel.  
  Hermina visszariadt: vissza, mintha rózsát szakasztván, midőn illatát élvezni akarná harmatos szirmai közül, mérges darázs csapódnék szeme közé; mintha az ajkaihoz vitt eperszemen hirtelen undorító pókot pillantana meg. Sebesen fölállt ülhelyéről, a főterembe iramlott, s anyjának döbbent szive fölé rejtette halavány arcát.  
  — Beteg vagyok, anyám, menjünk haza.  
  Fél óra mulva ágyban feküdt Hermina. Hítta a halált, de nem jött az, sőt testvérének az álomnak is megtiltá fölkeresni a szép szenvedőt.  
  Másnap hiában kérdezék baráti Szerényit szállásán; hiában fürkészték ki a város minden zugát: ő nem találtatott Krakóban.  
  VII.  
  Szerda lön, febr. 18-dika 1846. A történetirás vérbetükkel jegyzendi föl e napot évkönyveibe, s kimondja rá igaz birálatát. Mi csak annyiban emlitjük meg, mennyiben fölvett tárgyunk tőle függésben áll.  
  Marinski Dávid nem vélte biztosnak a zendülő városban maradnia. Pénzét, becsesb ingóit összeszedte, s utra készült Magyarhonba. Egyedül Hermina rosszulléte késlelteté a család elutazását.  
  Hermina zokogva beszélte el megcsalatását anyja előtt. Marinskiné azonban nem hihette Gyula hűtlenségét: és reményt nyujtott a beteg szivnek, hogy a kedves ifjat honában feltalálandja. S im e biztatás — legyen való, vagy hazug — jótékonyan hatott a leány egészségi állapotára: az elutazás reménye pár nap alatt felgyógyitá őt.  
  Az indulás szombatra, február 21-kére lön határozva; a vágyó hölgy szemei kiváncsian legelének a naptárban. És e néma rendezője a ház dolgainak, indulás szombatán Eleonora nevet mutatott a tünődő leánynak.  
  — Eleonora ! — sohajta — megátkozzam-e ezen nevet, mely több évig áldás volt szivemen? megátkozzam-e bucsu gyanánt, mint rablóját szerelmemnek? Hátha a rablást tudtán kívül követték el bájai? Vele beszélnem kell; kérdőre kell vonnom: igy nem távozhatom.  
  Pénteken estve Eleonorához sietett bucsuvételre. Ölelő karokkal repült ez barátnéja fogadására, s legelőbb is egy arcképhez vonszolta, melyet, mint dicsekedve mondá, Augusztjától csak most kapott névnapi ajándokul. A kép Eleonora tökéletesen talált arcképe volt, s Hermina, mintegy átvillanyoztatva leánytársa színletlen örömétől, nem állhatá meg, hogy a képet meg ne csókolja.  
  Ilniczki távolabb állt: mosolygott, de egyszersmind köny csillant meg szemeiben. — Ha tudná nagysád, mily kezek vonásit érinté ajkival, bizonyosan visszavenné csókját, — monda.  
  Hermina Ilniczkire tekintett; olvasni lehetett arcáról, hogy nem érti a beszédet.  
  — A képet — folytatá Ilniczki — szegény barátom Szerényi Gyula festé, emlékezetből. Figyelmesen kileste Lórim vonásait, s belőlök lakhelyén rakta össze ezen másolatot. Lórim nagyon elégült vele: hanem én csak az eredeti mellett maradok.  
  Hermina lelkében világosság lön, de villámé volt ez, mely életfáját széthasitással fenyegeté; villámé, mely ő rá süté a hűtelenség korombélyegét !  
  Szerényi tehát nem egyébért merült el néha Eleonora nézésében, mint azért, hogy arcvonalait emlékébe annál hivebben benyomhassa ! — Tudniillik Auguszt meg akarván kedvesét névestjén lepni, Gyulát, mint jó festőt, kérte meg arcképének titkoni elkészitésére.  
  Ama számtalan érzelmek közül, melyek a boldogtalan leányt, mint megannyi rémek, űzik vissza szülői lakába, legkiválóbbak a bánat, szégyen, kinzó öntudat, s mégis forró szerelem, megettök tátongó kétségbeeséssel: azon egyetlen érzet, mely a lét fonalát még fentartja s az életet hosszabb utra edzi: egyedül a remény.  
  VIII.  
  Remény, hogy szerelmesét, büntelen, holtig hű Gyuláját még feltalálandja; remény, hogy ez megbocsátand, nem teend szemrehányásokat eltévedt jegyesének; remény, hogy csókzáporral hintheti még ajkait s a kezet, melyen adott gyürüje csillog. . .  
  Reménye, hajh, nem csalta meg!  
  *  
  Galiciának Bochnia nevü kerületében sebesen halad egy utazó kocsi. Előtte az uton paraszt nép csoportoz; a csoport közepén lassu ökörszekér mozog előre. A kocsi csakhamar eléri a csoportot, de, mielőtt kitérhetne, izmos karok tartóztatják fel a lovakat.  
  Marinski őrnagy kénytelen kiszállni kocsijából, s lehetőleg igazolni magát, hogy nem forradalom embere.  
  Hirtelen, éles sikoltással szökik le a hintóból egy magas ifju hölgy, s a pórnépen keresztül a szekéren terem. A szekéren holttest fekszik, véres mellel, vértelen arccal: s a barna hölgy, ráborultan, őrjöngő szenvedéllyel csókolja hideg kezét, ajkait. „Gyula!" sikolt még egyszer, hangján a kétségbeesésnek, s ájultan rogyik jegyese fölé.  
  Marinski és neje borzadva ismerének a legyilkoltban Hermina jegyesére. A vad lengyel pórok megilletődve nézték a jelenetet, s feledék rabhalottuktól az élő fájdalmat eltiltani. Az őrnagy kocsiba emelé eszmélet-vesztett leányát; a pórok tovább akarák vinni martalékukat.  
  — Ne vigyétek, adjátok eltemetnünk ! — jajdult fel a keserves anya.  
  Marinski gazdag ajándékokkal csakugyan rábirá a parasztokat a holttest átengedésére, pár előbb szabadkoztak, hogy azt, mint 'lázasztót', kötelességök Lwowba vinni.  
  S ott, egy igénytelen halomka tövén, egyszerü kereszttel kijelölt sirban nyugszik Szerényi Gyula, kit időtlen féltésből származott szeszélyes női dac a forrongó nép közé hajtott, hogy ha már életét elveszté, halálát lelje föl!  
  IX.  
  A fiatal orvos, kinek szives elbeszélése után jelen történetet közlöm, Kassán találkozott Marinskiékkal. Ő jelen volt az orvosi tanácsban, mely Hermina életromjai felett tartatott, s melyben a nyomatékosb vélemények egyhanguan odanyilatkoztak, miképen, ha talán testi egészsége még visszaszerezhető volna is, mihez egyébiránt semmi remény: elméje soha sem fog teljesen kiépülni.  
 
X (Close panel)Verzió: II : Életképek (szerkesztő: Frankenburg ) 1846. aug. 29. II. 9. sz.
 
2. HERMINA  
  I.  
  A közelebb mult tél nagy részét Krakóban tölté egy magyar nemes ifju: nem politikai célból, mikép azt némelyek talán gyanitnák; hanem egyéb érdekből, mit azon egyszerü oknál fogva nem beszélek ki előre, hogy ezáltal a kegyes olvasót beszélyem végigtekintésére ösztönözzem.  
  Az 1845-dik évi october 30-dika egyike volt azon felhőtlen őszi napoknak, melyeken a nyugoti szellő fejér szálakkal szövi be a mezők virányát s a még egyszer, bár későn életre kelt pázsiton itt-ott savanyteljes őszi füvek öltögetik vérpiros nyelveiket. A délesti nap tiszta fénye csöndesen hullámzó tengerré varázslá a beselymezett síkgyepet; langymeleg sugári kellemesen hatottak a fázékony emberi testre: csak annak idegeit futhatta végig némely borzadály, ki a Visztula partján sétálván, e folyam csillogó tükrére tekintett, s hideg fürdőjébe képzelé magát. Azonban, nyár végével, e partnak is nagyon meggyérültek csapongó fecskéi, s az estvén, miről szó van, egyedül beszélyünk ifja — kit Szerényinek nevezhetünk — élvezi a hajlottkoru természet még folyvást igéző szépségeit a merész folyó tekerves partjain.  
  Egyszerre lódobogás, kocsirobaj s ezekbe vegyült némbersikoltás riasztja fel ifjunkat édes elmerültségéből: hátra tekintve féktelen lovakat lát rohanni, s az elragadt kocsival egyenesen a Visztula medrének tartani. A lehullt kocsis távolabb fekszik; a kocsiban két némber látható.  
  Szerényi nem haboz, mit tegyen. Merész elszántsággal iramlik a bősz lovak elé, s midőn azok alig vannak pár ölnyire a folyó szélétől, megragadja szijaikat. De a feldühödt állatokat nem oly könnyü feltartani; rohantukban keményen hátralökik s elgázolják az ifjut. Hanem épen ez akadály lábaik között és alatt megzavarja őket, s mig egyik jobbra, másik balra vonva, sükeretlenül vesződnek, a felocsudott kocsis oda érkezik, s rendbe hozza pártos alattvalóit.  
  Szerényi eszméletlenül fekszik a kocsi alatt. Homlokán, mellén, nagy sebet s kék foltokat vertek a lábak érc patkói; jobb kezét kerék nyomja. A hölgyek kocsiba tétetik őt, s nem tudván kilétét, lakukra viszik.  
  II.  
  Pár nappal e történet után, dagadó vánkosok hófehér gyolcsai között, gyógyitó álomba szenderülten találjuk Szerényi Gyulát. Fejénél őrangyalként ül egy szép hölgy, habselyembe kötött aranyos imakönyvvel kezében. A hölgy arca fehér, mintha Ferenczynk csak most vette volna le róla vésüjét: de a holló fürtök, az erős szemöldök, s ezek alól tündöklő fekete szemek hatalmasan meggyőznek, hogy az alak nem szobor. Szemei a könyvbe vannak merülve, szent áhitattal utazzák végig a malasztos igék sorait: de midőn a könyörgő az imának ezen szavaihoz ér: „tartsd egészségben, uram, szerelmesimet", tekintete a beteg ifjura villan, s arcán a szemérem futó bibora hajnallik fel.  
  Kell-e mondanunk, hogy e hajnal a szerelem napjának hirnöke?  
  Ugy van: a hölgy hálaérzelmiből nem ritkán fakadnak szerelem virágai. S ez igen természetes. A férfisziv első látásra képes választani, mert erőt érez magában, szerelme tárgyát, ha gyönge, védni, ha makacs, fékezni: de a nő, ámbár szinte nem ment futó fellobbanásoktul, védtelensége érzetében, legtöbbször annak hajlandó nyujtani szerelmének a hála és becsülés koszorujaba elegyült virágait, ki tettleg bebizonyitá, hogy őt hatalmasan védni bátor, erős, kész. És ha ekkint támadt szerelme később mégis megváltozik, ez akkor van, midőn szivéből a hálaérzet már eltünt, a mi fájdalom! változékony kedélye miatt, nem tartozik a legritkább események közé. —  
  Azonban az ajtó nyilik, s az orvos belep. A neszre fölébredt beteg fölveti nagy kék szemeit, s ezek először is ama feketék tekintetével ütközvén össze, egy ujan-pattant villanyszikra vezetőivé lesznek az ifju szivéhez. Álmai zavartak, ébrenléte percei álmok valának, mióta az ismeretlen helyre hozatott: s most, midőn eszmélve serken föl, Isten egébe s angyalai közé álmodja magát.  
  — Semmi baj, szólt az orvos, megtapogatván Gyula üterét.  
  — Nem fog többé oly zavartan beszélni? kérdé a hölgy rebegve, mélyen pirulva s elfordulva, mintha homlokáról bünvallás volna olvasható.  
  — Pár hét mindent jóvá tesz, válaszolt az orvos a már távozó hölgynek. Aztán szokott vidám kedéllyel szóba eredvén a beteg ifjuval, beszéde során kölcsönös felvilágositást vett és adott ezen, még eddig homályban tejlett, dolgokról: ki legyen a hölgy.  
  III.  
  Marinski Dávid, Hermina atyja, élte jobb részét hadi szolgálatban töltötte az ausztriai seregnél, s most, mint nyugalmazott őrnagy, szülő városába Krakkóba vonulva vissza, megtakaritott tőkepénze után s évdijából, tisztességesen élt. Marinski nem volt rossz hazafi; honának felvirágzása legbuzgóbbika volt ohajinak: de óvakodott mégis részt venni az ujabb mozgalmakban, mert, mint szokta mondani, elég higgadt vérrel birt átlátni, mikép ezek, vértanuk szaporitásán s hona gyengitésén kivül, semmi eredményt nem szülhetnek. Szerinte, ha nemzetének még jövendője van, az csak béke utján lesz elérhető. Ezért honfitársai által gyanus szemekkel nézetett, sőt buzgóbb körökben, szinte honárulónak bélyegeztetett.  
  Azon virágot, mely kebelén már-már elhervadott, de faja szépségeit nemesitett alakban örökité át a gyönyörü Herminára, hajdan, ifjusága erődús napjaiban, a szép Magyarhon kertéből szakasztotta Marinski. E hölgy teljes szivvel csügg vala szép hadnagyán: de szerelme nem volt képes kioltani kebléből ragaszkodását a hazához, hol csecsemő korának bölcsője rengett, s gyermeksége bábjait anyai édes gondok válták fel. Azért, mihelyt férje szolgálatból kilépett, arra birá ezt, hogy nyugalmának hátralevő éveit Magyarország kebelében élje le, mely hont — annak különböző tájain töltvén el katonasága szebb korát — alkalma volt megismerni. Marinski örömmel engedett e honvágynak, de a faluban, hol a nő szüleinek ősi nemesi laka állt, csak sirhalmokkal találkoztak. Fájdalom, s némi lelkivád, mintha kedvesei halálát az ő huzamos távolléte okozta volna, s mintha bün volt volna haldokló ágyuk mellett nem virasztnia, messze, messze üzé az érzékeny asszonyt: öröklött birtokát eladá, s Krakóban települt le férjével és kis leányával együtt. De később ismét visszasovárgott a honba, melyen kivül — s e módositással igaz a régi közmondat — magyarnak nincsen élet.  
  Hermina magyar tejet szítt. Még ott lebegtek multja fátyolán gyermekkora tündér képei; még ott zsibongtak füleiben a szende játtársak csevegő szavai, melyeket ő is oly tisztán, oly kedvesen beszélt vala. Ezért, szülőfölde virányiról jogszerü honába szakadva is, fentartá ismeretségét az édes nyelvvel: azon csevegé anyjához bizodalmasb beszédét; s bár nem hideg a lengyel iránt sem, melegen ragaszkodék a magyar irodalom jeles müveihez. Ne kárhoztasd, ne irigyeld őt tőlünk, eleven sebektől vérző haza! hiszen mi megköszönnők, ha köztünk nevelt leányaink, idegen nyelveken kivül, a magyart is megtanulnák.  
  Egyébiránt Hermina, bár nem egészen ment neme hiuságitól, jó vala. Szépségével együtt erényeit is öröklötte anyjának; és ha kissé regényes, ábrándos kedélyét, s e tekintetben néha csaknem makacs szeszélyeit leszámitjuk: alig födözhetünk fel valamely hibát erkölcsi lényében. De ez is inkább természeti hajlam, mint rögszokás, inkább általa került, több esetben legyőzött gyöngeség, mint uralkodó szenvedély volt, s egyéb ragyogó tulajdoni által annyira háttérbe szorittatott, hogy csak folytonos társalgás után lehetett rajta olykor-olykor észrevenni.  
  A szülék mélyen érezték a hálát, mellyel Szerényinek tartoztak. Betegsége alatt leggyöngédebb ápolást, azután is legszivesb barátságot élvezett ez körükben, s kivált miután tőle elhunyt szüléi nevét, lakhelyét megtudták, és azokban mindkettő egykori ismerőseire, sőt a nő az anyában hajdankori barátnéjára emlékezett, szülei szeretettel csüggének a szép fiatalon. Visszaidézték a multnak kies napjait; emlegeték az időt, mikor a két éves Gyula egy hasonkoru szép fiucskával játszadozott, s ilyenkor szelid köny rezdült meg az apa mély szemében, szelid köny csermelyzett alá az anya redőzött arcain, mert e fiu, az ő egyetlen fiok, koránhalt Victoruk volt.  
  Mindezekből érti nyájas olvasóm, hogy Gyula és Hermina szerelme szabadon felvirulhatott, s mivel a határtalan bizalomnál fogva, mellyel a leány anyja iránt viseltetett, alig maradt ez néhány napig titokban, örömére a szüléknek csakhamar jegyváltás következett, s az egész boldog család azon édes reménnyel nézett elébe a kikeletnek, hogy akkor elhagyván Krakót, Magyarországba, Szerényi birtokába jőnek le, ott ülendők a vig nászünnepet.  
  És most vajha bezárhatnám a történetet! vajha elmondhatnám röviden, mikép a tavasz eljött, az utazás, menyekző megtörtént, s most az uj pár szerelmének tiszta sugári megtöretvén a szülék örömkönyén, remény szivárványát tüntetik fel, biztositásul, miszerint a család boldogsága maradandó lesz! De a sors máskép akarta: folytatnom kell.  
  IV.  
  Szivek boldogságát ecsetelni haszontalan erőködés: a kép, melyet legbátrabb kéz rajzolni merészel, végtelenül távol fog állni az eredetitől. Hasonló lesz az a Korán költészetéhez, mely a menny üdvét nagyon is földileg ábrázolja.  
  Elég mondanom, mikép Gyula s Hermina nevezhetlen boldogok valának; még boldogabbak az által, hogy létezett rokon kebel, melybe érzelmeik fölöslegét kiönthessék. — Hermina barátnéja a szép Eleonora, Gyula barátja a derék fiatal lengyel Ilniczki Auguszt gyöngéden szereték egymást, s a két ifju pár, szerelemben egymásközt, barátságban viszonylag, édeni napokat élt.  
  Hajh, édenieket!. . . Ott virult a fiatal természet dus
pompájában
*
Szövegforrás:
A kritikai kiadás szövege
 
paripájában
*
Szövegforrás:
Életképek (szerkesztő: Frankenburg ) 1846. aug. 29. II. 9. sz.
 
; ott illatoztak az első tavasz himes virági; ott kinálkoztak a fák aranyszin gyümökseikkel; de ott rejtőzött a kigyó ezeknek tömött lombjai közt, látatlanul, vészesen! — A kigyó először Hermina szivét illeté fulánkja hegyével.  
  Hermina egy idő óta szivszorongva kezdé észrevenni, hogy Gyula szemei gyakorta huzamosan megakadnak Eleonora érdekes arcán. Nem vádolhatá ugyan, mintha irántai szerelme akár melegség, akár gyöngédség jeleiben fösvényebbé vált volna: de midőn, tükrei segélyével naponkint lesve, óranegyedig a leányra tapadó méláiban sejtelmét igazolva lelé: minden látszó bensősége Szerényinek, alacsony képmutatássá törpült előtte.  
  Sokáig epedt némán hasztalanul. Éjeit nem látogatá édes álom; napjait nem fűszerezé szokott vidámság; s a percekben, midőn Gyula keblén függött, gyermeki csevegés helyett, fájdalom keserü hangján gyóntatá kedvesét: ha nem csalja-e meg, ha nem lesz-e hűtelen? Az ifju százszor esküvék: de Hermina keble redői közt ezt sziszegé a kigyó: „ne higyj, ez eskü hamis."  
  S a világhirü orvos, az idő, nem csöppentett balzsamot a leány szivére, sőt naponkint megforditá a beléütött gyilkot, hogy a seb be ne gyógyulhasson.  
  V.  
  „Nem, nem epesztem többé magamat a hűtlenért! Kitörlöm emlékemből, mint álomképet, mint tündérmesét; elfeledem, mint illatárt, melyet csapongó szellő felém hozott, de ismét elragadott. Hiszen, könnyü lesz nekem őt felednem: hiszen tán nem is szerettem őt. Hálával tartoztam neki; de az adómat lefizettem: legbecsesb vagyonomat, szivemet adám jutalmul. Igen, hála volt csak, kötelesség, de nem szerelem. Elfogadá; ismét elveté: most szabad vagyok. Nem epedek tovább: boldogságát nevelnék kínaim. Dacolni fogok a nyomoruval: hadd lássa, hogy a kéz, melyet eltaszitott, nem oly olcsó, miszerint akárkinek is játszerévé aljasodjék... !"  
  Hermina mondá — legalább gondolá — ezeket. Csalatott szive megcsalá magát: elhazudá titkos érzelmeit, s szerelme mélységét rövid dacos indulat tömött fátyolával terité be. Boldogtalan leány! az által akart menekülni metsző kinaitól, hogy ujabb szerelem mámorhullámiba sülyeszté magát.  
  Sovár imádói egyike, Kaminczki báró lön választva kitörleni szivéből emlékét a hűtlen Gyulának. A báró látogatási sürüdének; Szerényi végkép elmaradt. S Hermina oly boldog volt — ha Gyulára nem gondolt.  
  VI.  
  Február közepe táján fényes vigalóm adatott Krakó legelső tánctermében. A tisztes anyahölgyek birói-széke figyelemmel, néhol éles megrovásokkal kisért egy ifju táncost s egy karcsu hölgyet, kiknek gyakori együttlejtésében szerelmi viszonyt gyanitott észrevenni. Marinskiné is jelen volt, de körülte másról suttogtak a biráló nyelvek: mert azon karcsu hölgy az ő leánya volt.  
  Marinskiné semmi különöst nem talált benne, hogy a leány több izben táncol Kaminczkival. — Hermina forrón szereti jegyesét, gondolá, s a báró iránt tisztelettel kell viseltetnie. Mert Herminának nem volt már bizodalma felfödözni anyja előtt megváltozott viszonyát Gyula iránt; noha buslakodó kedélyét egészen el nem titkolhatá.  
  Épen fejbóditó keringő forralá az ifjui vért, midőn Kaminczki, végezvén első körét Herminával, karjára füzé ezt, s nyájas beszélgetés közt távoleső szobába tünt vele. Senki sem ügyelt a távozókra: csupán egy kékszemű szőke ifju kiséré őket éles tekintetével. A báró pamlaghoz kéré szive hölgyét, s édesen suttogá neki szerelme titkait.  
  A szőke ifju pedig csöndesen utánok suhant, megállott a legszélső ajtó megett, kebeléből csillogó tőrt vont elő, végig tekintett annak hármas élén, azután egy leső pillantást vetett a pamlagon ülő párra; hirtelen keblébe rejté a gyilkot, s rohanva eltávozótt. — Hermina nem láthatta őt.  
  Kaminczki sima nyelven ömledezteté szerelme százszor ismételt vallomásait. A hölgy erőszakkal tépett ki kebléből minden fájós emlékezetet: akarta szeretni Kaminczkit. Igy akarjuk néha valónak hinni ohajtott álmainkat; akarunk biztosodni, hogy a mit lelénk, valóban kincs, s amit kincsnek nézünk, nem álmunk csaljátéka: de hirtelen megdördül az ég; a villámcsattanás messze riasztja szenderünket, kincsével, boldogságával együtt, s mi a vihar közepén találjuk magunkat, elhagyatva, vigasztalanul!  
  Kaminczki beszéde lassan kétértelmüvé kezde változni. Hermina, szive ártatlanságában, mindég a jobb értelmet fogta fel: ismeretlen volt előtte a bün nyelve, mely a legszebb szóvirágban is öldöklő mérget rejt. A báró tettetésnek hitte a hölgy szive egyszerüségét, s kifejezéseit egyértelmüekkel cserélte fel.  
  Hermina visszariadt: vissza, mintha rózsát szakasztván, midőn illatát élvezni akarná harmatos szirmai közül, mérges darázs csapódnék szeme közé; mintha az ajkaihoz vitt eperszemen hirtelen undorító pókot pillantana meg. Sebesen fölállt ülhelyéről, a főterembe iramlott, s anyjának döbbent szive fölé rejtette halavány arcát.  
  — Beteg vagyok, anyám, menjünk haza.  
  Fél óra mulva ágyban feküdt Hermina. Hítta a halált, de nem jött az, sőt testvérének az álomnak is megtiltá fölkeresni a szép szenvedőt.  
  Másnap hiában kérdezék baráti Szerényit szállásán; hiában fürkészték ki a város minden zugát: ő nem találtatott Krakóban.  
  VII.  
  Szerda lön, febr. 18-dika 1846. A történetirás vérbetükkel jegyzendi föl e napot évkönyveibe, s kimondja rá igaz birálatát. Mi csak annyiban emlitjük meg, mennyiben fölvett tárgyunk tőle függésben áll.  
  Marinski Dávid nem vélte biztosnak a zendülő városban maradnia. Pénzét, becsesb ingóit összeszedte, s utra készült Magyarhonba. Egyedül Hermina rosszulléte késlelteté a család elutazását.  
  Hermina zokogva beszélte el megcsalatását anyja előtt. Marinskiné azonban nem hihette Gyula hűtlenségét: és reményt nyujtott a beteg szivnek, hogy a kedves ifjat honában feltalálandja. S im e biztatás — legyen való, vagy hazug — jótékonyan hatott a leány egészségi állapotára: az elutazás reménye pár nap alatt felgyógyitá őt.  
  Az indulás szombatra, február 21-kére lön határozva; a vágyó hölgy szemei kiváncsian legelének a naptárban. És e néma rendezője a ház dolgainak, indulás szombatán Eleonora nevet mutatott a tünődő leánynak.  
  — Eleonora ! — sohajta — megátkozzam-e ezen nevet, mely több évig áldás volt szivemen? megátkozzam-e bucsu gyanánt, mint rablóját szerelmemnek? Hátha a rablást tudtán kívül követték el bájai? Vele beszélnem kell; kérdőre kell vonnom: igy nem távozhatom.  
  Pénteken estve Eleonorához sietett bucsuvételre. Ölelő karokkal repült ez barátnéja fogadására, s legelőbb is egy arcképhez vonszolta, melyet, mint dicsekedve mondá, Augusztjától csak most kapott névnapi ajándokul. A kép Eleonora tökéletesen talált arcképe volt, s Hermina, mintegy átvillanyoztatva leánytársa színletlen örömétől, nem állhatá meg, hogy a képet meg ne csókolja.  
  Ilniczki távolabb állt: mosolygott, de egyszersmind köny csillant meg szemeiben. — Ha tudná nagysád, mily kezek vonásit érinté ajkival, bizonyosan visszavenné csókját, — monda.  
  Hermina Ilniczkire tekintett; olvasni lehetett arcáról, hogy nem érti a beszédet.  
  — A képet — folytatá Ilniczki — szegény barátom Szerényi Gyula festé, emlékezetből. Figyelmesen kileste Lórim vonásait, s belőlök lakhelyén rakta össze ezen másolatot. Lórim nagyon elégült vele: hanem én csak az eredeti mellett maradok.  
  Hermina lelkében világosság lön, de villámé volt ez, mely életfáját széthasitással fenyegeté; villámé, mely ő rá süté a hűtelenség korombélyegét !  
  Szerényi tehát nem egyébért merült el néha Eleonora nézésében, mint azért, hogy arcvonalait emlékébe annál hivebben benyomhassa ! — Tudniillik Auguszt meg akarván kedvesét névestjén lepni, Gyulát, mint jó festőt, kérte meg arcképének titkoni elkészitésére.  
  Ama számtalan érzelmek közül, melyek a boldogtalan leányt, mint megannyi rémek, űzik vissza szülői lakába, legkiválóbbak a bánat, szégyen, kinzó öntudat, s mégis forró szerelem, megettök tátongó kétségbeeséssel: azon egyetlen érzet, mely a lét fonalát még fentartja s az életet hosszabb utra edzi: egyedül a remény.  
  VIII.  
  Remény, hogy szerelmesét, büntelen, holtig hű Gyuláját még feltalálandja; remény, hogy ez megbocsátand, nem teend szemrehányásokat eltévedt jegyesének; remény, hogy csókzáporral hintheti még ajkait s a kezet, melyen adott gyürüje csillog. . .  
  Reménye, hajh, nem csalta meg!  
  *  
  Galiciának Bochnia nevü kerületében sebesen halad egy utazó kocsi. Előtte az uton paraszt nép csoportoz; a csoport közepén lassu ökörszekér mozog előre. A kocsi csakhamar eléri a csoportot, de, mielőtt kitérhetne, izmos karok tartóztatják fel a lovakat.  
  Marinski őrnagy kénytelen kiszállni kocsijából, s lehetőleg igazolni magát, hogy nem forradalom embere.  
  Hirtelen, éles sikoltással szökik le a hintóból egy magas ifju hölgy, s a pórnépen keresztül a szekéren terem. A szekéren holttest fekszik, véres mellel, vértelen arccal: s a barna hölgy, ráborultan, őrjöngő szenvedéllyel csókolja hideg kezét, ajkait. „Gyula!" sikolt még egyszer, hangján a kétségbeesésnek, s ájultan rogyik jegyese fölé.  
  Marinski és neje borzadva ismerének a legyilkoltban Hermina jegyesére. A vad lengyel pórok megilletődve nézték a jelenetet, s feledék rabhalottuktól az élő fájdalmat eltiltani. Az őrnagy kocsiba emelé eszmélet-vesztett leányát; a pórok tovább akarák vinni martalékukat.  
  — Ne vigyétek, adjátok eltemetnünk ! — jajdult fel a keserves anya.  
  Marinski gazdag ajándékokkal csakugyan rábirá a parasztokat a holttest átengedésére, pár előbb szabadkoztak, hogy azt, mint 'lázasztót', kötelességök Lwowba vinni.  
  S ott, egy igénytelen halomka tövén, egyszerü kereszttel kijelölt sirban nyugszik Szerényi Gyula, kit időtlen féltésből származott szeszélyes női dac a forrongó nép közé hajtott, hogy ha már életét elveszté, halálát lelje föl!  
  IX.  
  A fiatal orvos, kinek szives elbeszélése után jelen történetet közlöm, Kassán találkozott Marinskiékkal. Ő jelen volt az orvosi tanácsban, mely Hermina életromjai felett tartatott, s melyben a nyomatékosb vélemények egyhanguan odanyilatkoztak, miképen, ha talán testi egészsége még visszaszerezhető volna is, mihez egyébiránt semmi remény: elméje soha sem fog teljesen kiépülni.