AJOM10

Megjegyzések:

Voinovich Géza egyszer azt írja, hogy mint szerkesztő kezdett értekezést Naiv eposzunkról ( , III. 19. 1.). A második kötetben (385. 1.) viszont azt írja, hogy már 1857-ben megírta, vagy legalábbis elkezdette a tanulmányt. Bár a munka valóban csak szerkesztősége idején jelent meg, több adat bizonyítja, hogy már régebben keletkezett. ezt az értekezését is külső ösztönzésre írta. A Naív eposzunk első sorai adnak számot az indítékról: „Valahányszor idegen népköltészet egy-egy régi maradványa kerül kezembe, mindig elborultan kérdem magamtól: volt-e nekünk valaha ős eredeti eposzunk?" Az idegen eposz, amelyről itt ír, egy XIII. századi cseh eposzmaradvány. 1817-ben , a kraludvorszki templomtoronyban Ziska idejéből származó nyilak között bukkant egy — Dobrowsky szerint — 1290 és 1310 között keletkezett régi énekgyűjteményre. Néhány év múlva ki is adta ( Königinhofer Handschrift. Sammlung altböhmischer lyrisch-epischer Gesänge, nebst andern altböhmischen Gedichten. Aufgefunden und herausgegeben von . Verteutscht... von W. A. Swoboda. . 1829.). Toldy Ferenc Prágában jártakor látta az eredeti kéziratot, és elég terjedelmesen írt is róla a Tudományos Gyüjtemény 1830. VI. kötetében (Ó-cseh literatura. 117—124. 1.) : „Figyelmessé akartam tenni hazámfiait is, kik a középkor maradványaiban gyönyörködnek, ezen gyűjteményre." Szerinte „A cseh nemzetnek egynél több oka van mind ezen régiségeinek örülni. Ha azok kevésbbé szépek volnának is, mégsem szünnének meg egy hajdani, erővel teljes nemzeti élet tanúi lenni, tanúi annak, hogy a nemzetnek voltak dalosai, hogy a nemzet írt." A gyűjtemény Európa-szerte híres lett. , magasztaló szavakkal írt róla, Siskov oroszra, Kucharsky és Brodrinsky lengyelre fordította; angolra is hamarosan átültették. (Lásd:

Toldy

Toldy Ferenc

i. h .) Ilyen előzmények után jelent meg a magyar fordítás Riedl Szende tollából, aki abban az időben prágai tanár volt. ( A királyudvari kézirat, költemények a cseh őskorból. Magyarította Riedl Szende. . 1856.) -nak is megvolt ez a könyve, a következő beírással: „Arany Jánosnak Csengery Antal, ápril. 16-án, 1857." a húsvéti ünnepek alkalmából volt -nál Nagykőrösön. ( levele nak, 1857. ápril. 19.) Valószínűleg akkor vitte le a könyvet. Feltehető, hogy határozott célja volt az ajándékkal. Amikor 1857-ben újra megindította a BpSz-t — amint ez levelezésükből látszik — nagyon számított a költő munkásságára, és bizonyára remélte, hogy a könyv inspiráló hatással lesz a költőre. Nem is csalódott. a könyv kézhezvétele után három nappal már így ír nak: „Most olvasom a prágai tanár által fordított cseh költeményeket. Erőteljes néppoézis maradványai a messze hajdanból. Csak nekünk nincs semmink!! Mythológiát csinálni kell, régies eposzt csinálni kell — különben ür és pusztaság". Ő még nem tudhatta, hogy a kézirat később hamisítványnak bizonyul majd. Régóta izgatta a magyar őseposz kérdése, márcsak saját költői gyakorlata miatt is. Szilárd meggyőződése volt, hogy az újkori, műköltői, nemzeti eposznak valamely már meglevő népeposzra vagy monqára kell épülnie. nak írt önéletrajzi levelében ezt olvassuk: „En pedíg az eposzt mondára, a nép tudatában is élő mondára szeretem alapitni, a légből kapott eposzok iránt ellenszenvvel viseltetem, hiányozván azokból az, amit én eposzi hitelnek nevezek." (Lásd még: Tolnai Vilmos: Arany János az eposzi hitelről és Pap Illés: Arany János az eposzi hitelről, Egyetemes Philologiai Közlöny 1902. 73. 1.,ill. uo. 248. 1.). A csehek gazdag anyagát olvasva, fokozottabb erővel támad fel benne a hasonló magyar emlékek iránti érdeklődés. Valószínűleg hamarosan hozzáfog az értekezéshez. Júniusban közli val: „Verset nem írtam ősz óta — legalább semmi egészet; majd ezentúl prózát irok. Képtelen az, mi rossz az én prózám, régóta nem gyakorolván azt. Szemléjébe ha telik, küldök valami prózát, az Uj M. Muzeumba is szándékozom. Nyelvészeti s aesthetico—litteraturai dolgokat morzsolgatok. Igy, barátom, kinek lova nincs, járjon gyalog. De a munka, bármily lassan halad, enyhit, s nekem az kell." (1857. jún. 26.) nek valószínűleg a Naiv eposzunkról írott fejtegetést szánta. nak azonban decemberben már azt írja, hogy abbahagyta a munkát: „Kezdtem írni valamit a cseh költeményekről, a kraludvorski kéziratról. Azaz hogy erről még semmit sem irtam, de egy nagy előbeszédet kerekitettem a magyar naiv eposzról. Láttam aztán, hogy az ajtó nagyobb, mint a ház, abbahagytam. Ha dolgozhatnám rendesen, még üthetnék össze valamit, de én bajom miatt csak ritkán vagyok oly állapotban: délután vagy este, mikor ráérnék, soha." (1857. dec. 1.) Valószínűleg még a vakáció előtt abbahagyta a munkát. „Egy betüt sem dolgoztam, még csak nem is olvastam" — írja a szünidőről, és „Azóta sem birom a munkát, s egy idő óta gyakran szédülök. A tavaszon, nyáron, már jobban voltam, most súlyosodni érzem a bajt." (nak, 1857. okt. 4.) nem feledkezik el a dolgozatról; többször is kéri. 1858. ápr. 6-i levelének válaszsorai mutatják, hogy prózát kért: „Prózai dolgozat helyett, ami sehogy sem akar menni nekem, talán e fordítás jó lesz a Szemlébe." azonban következő levelében újra kéri: „Köszönöm a verset... Igen leköteleznél, ha a naiv költészetről írt értekezésedet is beküldenéd." (1858. ápr. 19.) valójában prózájának lebecsülése miatt nem küldi fel dolgozatát. Még decemberben írja nak: „Nekem pedíg kéziratom nincs a Szemlé-be. Oly nagy respektussal vagyok iránta, hogy csupa respektusból mitsem tudok csinálni. Versem nincs; ha volna, azzal inkább ki mernék rukkolni. Prózám pedig: hah az én prózám! Minden periodus hat ökör erejével születik meg, s úgy nyikorog, mint az oláh kerék." (1857. dec. 1.) Ha másnak nem küldte is el a naiv eposzról szóló tanulmányát, szerkesztő korában mégis rákényszerül, hogy kiadja. Lehet, hogy csak akkor fejezi be régebben abbahagyott munkáját, bár nem valószínű, hogy a szerkesztés első heteiben tudott volna erre időt szakítani. Feltehető, hogy az „abbahagyás"-t úgy értette, hogy az „előbeszéd" után mégsem írt a cseh költeményekről. A kritika örömmel fogadta a tanulmányt. Heinrich Gusztáv szerint: ez „Arany Jánosnak egyik legszebb, legvonzóbb kis műve. . . Az olvasó valódi élvezettel kíséri az előadásban, mint nyom nyomhoz csatlakozik, elem elem mellé kerül, míg végre az eredmény a felvetett kérdés kedvező elintézését nyújtja." (Fővárosi Lapok, 1879. 80. sz.) Nem ért azonban egyet -nyal az eredményre vonatkozóan. Lehetett volna nagy nemzeti eposzunk, de a történelmi helyzet alakulása következtében népünk „az eposzalkotó láz leglényegesebb eszközeit és elemeit elvesztette, mielőtt a nemzeti eposzt megteremthette volna". (Uo.) és az ő nyomán Voinovich Géza szerint: félreértette -t, mert ő „nem egy nagy epopoeiáról álmodott, hanem csak különböző tárgykörbe illő mondai vonásokat vett észre". ( II. 387. 1.) legtöbb bírálója azonban a ével azonos felfogást vall. azt mondja, hogy „ finom érzékkel érezte ki a krónikákban az epikai ér lüktetését; a mai tudomány gyér adatai alapján azonban alig lehet azon egyes aranyfonalakból, melyek krónikaíróink szövetében mutatkoznak, egy nagy kapcsolatos eposz létezését kimutatni". ( Riedl Frigyes: Arany János prózai dolgozatai. Budapesti Szemle 1880. 21. köt. 212 1.) Császár Elemér szerint is: „a nagy művészettel és szaktudással fölépített alkotmány, mellyel naiv eposzunkról vallott föltevését támogatta, összedőlt. . . Ma általános meggyőződés, hogy nem volt." ( Arany János mint irodalomtörténetíró, Irodalomtörténet 1917. 228. 1.) Király György, aki a magyar ősköltészetről szóló irodalom egészét rendkívül alaposan és igen erős kritikával megrostálta, nagy tisztelettel szól a tanulmányról, s természetesen a költő „kritikai aggodalmait" emeli ki. Az egész koncepciót azonban elveti: „Arany János Anonymus lélektelen adataiba a maga hatalmas szerkesztő fantáziájával egy magyar honfoglalási eposznak körvonalait akarta belelátni". ( Király György: A magyar ősköltészet. . 1921. 64. 1.) Hermann István ezt a tanulmányt is a költő fejlődésének menetébe állítja, a következőképpen. „ nemcsak azt mondta ki, hogy miért volt lehetséges epikai fejlődés, naiv eposz a nemzetségi társadalomban, hanem azt is, hogy miért nem valósítható meg az igazi eposzírás saját korában. . . a naiv eposz kutatója rájött arra, amire a naiv eposz megteremtésére készülő költőnek kellett rájönnie, hogy a népi eposz kora, bárhogyan is álmodott róla még ebben az időszakban is, végérvényesen lejárt." ( Arany János esztetikája. . 221. 1.)