AJOM10

Megjegyzések:

A forradalom leverése után, az elnyomatás éveiben nehezen indult meg az irodalom. Nagy Ignác új, tisztán szépirodalmi napilapja, a Hölgyfutár (1849. nov. 15.), főként a szigorú cenzúra miatt, sem a közönséget, sem az írókat nem tudta tartósan megnyerni. A fiatal írók másik szépirodalmi folyóiratot terveztek; ez szerkesztésében 1850. márc. 15-én meg is indult, Magyar Emléklapok címen. -t is felkérte munkatársul, s a költő küldött is néhány verset. lapjával azonban rengeteg baj volt. (Szilágyi Sándor: Rajzok a forradalom utáni időkből; Szinnyei Ferenc: A Magyar Emléklapok. Irodalomtörténet 1912. 113. 1.) Az egymást követő betiltások után a Magyar Emléklapokból Magyar Irók füzetei, Magyar irók albuma, majd Pesti Röpivek, végül pedig Pesti Ivek lett. A költő mindvégig küldözgetett bele verseket; a PR megindulásakor azt jelenti a szerkesztői telegráf rovatban: „Arany János úr biztosítani szíveskedett, hogy ezentúl prózai dolgozataival is gyámolítandja azt" (ti. a lapot, Pesti Röpivek 1850. okt.). A munkakedve is ébredezőben van. Megújuló figyelemmel fordul az irodalom általános kérdései felé. Megírja az első Vojtina-level et. A vers mellé ezt írja nak: „Iszonyu sok le-rudalni való állat kezdi rágni a bogáncskórot Parnasszus körül. Nem vagyok azon értelemben, hogy ezt hazafiságból türnünk kell. Botot nekik, mig el nem rontják a közönség izlését, vagy el nem csömörltetik az összes szépirodalomtól. Hiszen inkább semmi irodalom, mint oly botrányosan infámis!" (1850. okt. 21.) A bíráló hadjáratot valójában jelenti be a Röpivek 1850. okt. 20-i számában: „Jeleseink nagy része visszavonulva él, a középszerűség csiripol, erőszakoskodik, dudva kezdi lepni az eddig csinos kertet s minden lépten szilaj állatok lábnyoma látszik." még nem olvashatta kifakadását, amikor már küldi az első Vojtina-levelet. A Valami az asszonancról című tanulmány is ennek az irodalomtisztitó harcnak szolgálatában áll. Amit az első Vojtina-levélben pedzett, azt pedagógus-természetének s a nevelő bírálat szellemének megfelelően, magában az anyagban, a konkrét elemzés segítségével részletesen is kifejti. A második Vojtina-levéllel egy számban már közli is értekezésének első részét. A költészet szakmai kérdéseinek vizsgálóit már a negyvenes években erősen foglalkoztatta a magyar rím problémája. (Vö. Tolnai Vilmos: Vojtina leveleinek keletkezése. Budapesti Szemle 1920. 182. köt.) Erdélyi János megállapította, hogy „Rím dolgában nyelvünk szegénynek mondható, s ha szigorúan felvesszük, a képzők és ragoknak ugyanazonossága miatt legtöbbnyire csak azonos rímeink vannak. Mindazáltal a rímek szüksége abból látható, hogy . . . a népköltészet, ha . . . rímet nem kap, azzá fogad affélét, s megelégszik hangrímmel (asszonánc) is". Erdélyi János: Népdalok és Mondák. 1846—48. II. 474. 1.) Toldy Ferenc is figyelmeztet a rím dolgában mutatkozó pongyolaságra: „fájdalom, hogy a rím dolgát teljes empiriába engedtük süllyedni, a helyett, hogy annak, nyelvünk tulajdonaiból keletkező saját csinjait kifejtettük, s ekkép verseinket azon kényes és kevély dísszel igyekeztünk vala felruházni, mellyre oly nagy mértékben képes." ( Toldy Ferenc: Kisfaludy Társaság Évlapjai IV. köt. 1844. 66. 1.) is látta a rím-szegénységet: „A jó rímek szűk köre annyira ki volt már meritve, hogy alig lehetett azokban valami újat mondani... A rag ismétlés pedig nem volt ínyére a közönségnek. Igy mind szabadabb kezde lenni a rím, hogy új fordulat hozathassék be a versbe." (Erdélyi Jánosnak, 1856. szept. 4.) szerint: „t bosszantotta a rímelésben nálunk uralkodó pongyolaság s ez a bosszankodás indította arra, hogy röviden kifejtse az asszonanciának szabályait, melyeket maga vont el nyelvünk természetéből és népköltészetünkből." ( Szinnyei Ferenc: Arany János tudományos munkássága, Budapesti Szemle 1910. 142. sz. 61. 1.) tehát a népköltészetben használatos asszonánc kiművelésével próbált segíteni nyelvünk rímszegénységén. „Előtte is éltek ugyan vele, de inkább előbb a nép, mint költőink. Ezeknél, mondhatni véletlenül fordult elő, akaratuk ellenére, a nyelv énekelt helyettük, önmagától. A költő ezt az éneklést is gyakoribbá tette, a nép után indulva, melynek öntudatlanul jobb ízlése volt, s csökkentette verseiben a látszatra jobb (rag-) rímeket". ( Vajthó László: Arany János és a magyar rím. Irodalomtörténeti Közlemények 1942. 109. 1.) Az efajta kezdemények nem voltak veszélytelenek. A „sok üres fő", aki „hivatása ellenére" a magyar Parnasszusra tódult, nagyon szabadon bánt a rímmel és az -ék által használatba hozott asszonánccal; „a rím nem kötött senkit, s az asszonánc korlátlansága csaknem prózává tette a verset" . ( Szilágyi Sándor i. m. 107. 1.) Az asszonánc elvadult burjánzásában némi rendet kellett teremteni. Ezt a felvHágositó és újító munkát végezte el a költő részben a Vojtina-levelekkel, részben — rendszeresebb formában — Valami az asszonancról cimű tanulmányával. Sajnos munkája 1850-ben nem jelenhetett meg egész terjedelmében, mert a PR-t betiltották. szerint: „Legnagyobb kár a betiltásban, hogy abbamaradtak költői leckéi. . . Félbemaradt tanulmánya is az asszonáncról" ( II. 58. 1.). éppen ebben az időben írta nak: „Sokféle, és talán irodalmunk jelen állapotjában nem haszontalan munkásságot tudnék én egy jó szépirodalmi lap irányában kifejteni, ha az a szépirodalmi lap képes volna engem havonként legalább 20—25 pengőig biztosítani, hogy ne kellene más, lealacsonyító, kézi munkára szorulnom, mindennapi csekély költségem beszerzése végett. Nem mondom, hogy ön ezt tegye, de ha tehetné, talán mind kettőnkre nézve jó volna." (1850. okt. 21.) Az tanulmány azonban még félbeszakítva sem maradhatott hatás nélkül. Érdeklődést keltett. — Ezt bizonyítja, hogy négy esztendő múlva kiadta az UMM-ben most már teljes terjedelmében. Nem tudjuk, ő maga hogyan vélekedett művéről, de a tanításban nem használta fel: „Annyira szerény volt, hogy — legalább az V. s a VI. osztályban előttünk — rendszeresen sohasem tárgyalta az ütemes verseknek s az ún. magyar asszonáncnak általa. . . felállított elméletét." : Arany János mint tanár. Magyar tanügy. 1883. I. 13. 1.) APD 1879-es kiadása a maga helyére illesztette a tanulmányt. A kritika kedvezően fogadta, azóta is gyakran hivatkoznak rá. Heinrich Gusztáv például így ír: „Tárgyalásának világossága és áttekintő rendszerezése, definicióinak szabatossága főleg e tanulmányokban (a másik a Nemzeti Versidomról) igen szembetűnő." ( Heinrich Gusztáv: Arany János prózai dolgozatai. Fővárosi Lapok 1879. 80. sz.) szerint: „ eredeti, önálló vizsgálatait foglalta ebben kitűnő rendszerbe s megállapította a magyar rímelés kánonát, melyet költőink ma is követnek." (I. m. 62. 1.) Vajthó László szerint „ egyik nagy művészi reformja az asszonánc"; s ennek alapján „a magyar verselés nagy összegezőjének, egyuttal legnagyobb fejlesztőjének" nevezi -t. (I. m. 109, 130. 1.)