AJOM10

Megjegyzések:

egykori kollégiumi diáktársa, Kovács János által került kapcsolatba a Tisza-családdal. ( II. 62. 1.) Geszten, a Tisza-családnál a legkisebb fiút, t nevelte. A természettudományi tárgyakat tanította. Valószínű, hogy a gyermek egyre inkább kibontakozó irodalmi érdeklődése indította arra, hogy -t külön irodalmi tanárul ajánlja. A családnak nem volt az első költői hajlamú tagja, már nagyapja, Tisza László is kísérletezett versírással. ( Baros Gyula: Arany János és Tisza Domokos, . 1911. 12. 1.) Kovács János valószínűleg már 1850 végén levelezni kezdett al a házitanítóság ügyében. A költő 1851 januárjában így ír Szilágyi Istvánnak: "... ha költészet tudományt általában... magyar költészetet s ennek történetét stb. stb., szóval a költészetre vonatkozó minden ostobaságokat alaposan akarnád tanítani, nem középiskolában, hanem legjobb magánnevelés által kifejlett gyermeknek (de 13 éves gyermeknek), micsoda könyvet használnál segédforrásul, — kézikönyvül stb.?" (1850. jan. 18.). pedig már jan. 19-én megköszöni „kedves válaszát", és arra kéri, írjon most már egy olyan levelet, mivel „a nagyságos úrék elé állhatok". Febr. 13-án arról értesíti -t, hogy minden rendben van: „... az ön fáradozása megfizethetetlen leend előttünk. . . Tehát üdvözlöm önt mint . . . tanító társamat." Tiszáék május elején érkeznek haza ről. 9-én értesíti a költőt, hogy „tegnapelőtt megérkeztünk" és, hogy a „jövő kedden" küld érte kocsit. ugyan azt írja tanári önéletrajzában, hogy május elsejétől volt Geszten, levele abban egyértelműen bizonyítja, hogy csak később érkezett oda. Ugyanebben az önéletrajzában olvassuk, hogy október közepéig maradt Tiszáéknál. minden tekintetben nagy hatással volt ra, a fiú élete végéig szeretettel ragaszkodott hozzá, távozását nagyon fájlalta. Már 1851. nov. 2-án, tehát nemsokkal távozása után, meleg hangú, félénk levelet ír a költőnek, aki 12-én kedvesen válaszol. ezután rendszeresen elküldi verseit, s a költő válaszában mindig ott a bírálat. így ír erről: „Még most sem nőtte ki egészen az elmented által okozott űrt. Szellemed azonban el sem ment s még mindig jóltevőleg hat ra, annyival inkább, mert bírálatod által ízlést és irányt adni egy leveledben sem mulasztod el. Fogadd ezért legszívesebb köszönetemet, melyet a szülék is tolmácsoltatnak általam." (1851. dec. 17.) komolyan vette tanítványa próbálkozásait, 1851. decemberében egyik versét elküldte nak is, és így írt róla: „Igen szép, érettebbnek látszik e pár sorból mint életkora mondja." (dec. 9.) A következő évben megbeszélik, hogy a költő a nyári vakáció egy részét újra Geszten fogja tölteni. Júliusban figyelmezteti ígéretére: „... a Méltóságos Ur és a Grófné nevében, de különösen a éban, légy oly derék fiú, jöjj hozzánk, minél elébb lehet, mert óhajtva várunk", és megígéri, hogy arra az időre minden más tanulástól felmenti t. A költő szeptember végéig marad Geszten, de tanítványa már október elsején levelet ír: „Alig ment el bácsi, Fekete úrral a kis szobába mentünk s néztünk egymásra... hosszú orral. Nem tudom miért, de engem egy baráttóli megválás, kivált ősszel, akaratlanul a halálra emlékeztet, s ez elszomorít". (1852. okt. 1.) Nemcsak levélben, de versben is elbúcsúzik: Egy költő elutaztára címmel. Ezután is sűrűn leveleznek. Irásaik nemcsak egy meglett korú férfi és egy gyermek kedves, meleg barátságáról beszélnek, de tanusítják a költő nagyszerű pedagógiai képességét is. szépen fejlődik, 1852. decemberében tanítványának újabb versét küldi el nak, a következő kommentárral: „. . . a geszti kis poéta, igen szépen halad, örömömre; nem is állhatom meg, hogy közelebbi versét ide ne irjam:. . . (következik a Te adtad, Te vedd el kezdetű vers). Én ebben a dictiót egészen költőinek, az érzést melegnek találom; hogy metaphorákkal s képekkel nincs elhalmozva, mint most divat, az semmit sem tesz. Tizenöt éves gyermektől mindenesetre elég: meglehet a remény csal, de én ilyen kezdet után merek remélni." (dec. 1.) 1854-ben meglátogatja mesterét Nagykőrösön. Nem sokkal ezután súlyos tüdőbajba esik, s az orvosok tanácsára Olaszországba kell utaznia. Levélben búcsúzik el a költőtől, sőt által is üzen: „Tisza Domokos ezerszer köszönt. Holnap fog indulni Olaszországba. Bár egészségesen térne vissza. A jövő nemzedék egyik legderekabb ifja halna el benne, kit megsiratnánk." (1854. szept. 6.) is nagyon sajnálja: „Tisza Domokosnak a szelid egü ba kellett utaznia, orvosi rendeletből. Sajnálom a fiut, nagyon, nagyon." (nak, 1854. szept. 27.) Olaszországból 1855. május közepén jön vissza . felutazik re, de elkerülik egymást. (Tisza Domokosnak, 1855. jún. 8.) A levelező irodalom-tanítás tovább folyik, de a mester most már magasabbra emeli a mértéket: „... ne feledje, hogy én a mértéket minden évben feljebb srófolom, s most nem mint gyakorlatról, hanem mint irodalmi művekről beszéltem." (1855. júl. 1.) Hozzájárul, hogy tanítványa néhányat közöljön is verseiből. (1855. júl. 20.) A fiú állapota azonban állandóan romlik; Egyiptomba kell utaznia. Mielőtt útra kelne, Tisza Lajosné kéri -t, hogy látogassa meg: „... pótoljuk ki annak, kinek oly sok szenvedés s oly kevés öröm Jutott szép ifjúságára! mit ki lehet pótolni, s jöjjön be Ön pár napra re." (1855. szept. 10.) Egyiptomból máj. 18-án jön haza az ifjú; azonnal ír barátjának; közli azt is, hogy rosszabbul van. A fiú le akar menni re, de orvosa nem engedi, ezért kéri a költőt: „De ha te időt tudnál magadnak szakítani, s legalább egy estvére berándulhatnál, hidd el, Isten előtt is kedves dolgot cselekednél." (1856. máj. 18.) A költő fel is utazik re, hogy utoljára találkozzék tanítványával. Tisza Domokos nem sokkal azután, jún. 21-én meghal. még aznap ír -nak, és elküldi a Feljajdulás című verset, azzal a kéréssel, hogy közölje a Vasárnapi Ujságban és a Pesti Naplóban. azonnal válaszol, és nak is megírja a szomorú hirt: „Az első amit irhatok, szomoru: a geszti kis poéta — ki egy időben téged is érdekelt — nincs többé. . . Sajnálom, igen sajnálom: ha nem is egy jeles író, költő, de mindenesetre irodalomkedvelő főur veszett el benne." (1856. jún. 25.) Nem sokkal ezután megjelenik Nekrológja a Budapesti Hírlapban. Erről így ír nak: „Remélem olvastátok soraimat és verseit a Naplóban. El kell-e mondanom azt, amit ott elmondtam, s hogy figyelmet gerjesztett, mutatja több lapoknak meleg hivatkozása. . . Félek, hogy megemlékezésemet a szülék s érdekeltek nem találták eléggé melegnek. De ne feledjük, hogy a közönséghez kellett szólanom, mely t még alig ismerte, s a páthos, mely hatott volna ismerőire, a nem ismerő nagy közönségre nézve elveszendett, mig e rövid ismertetés, a méltánylása nak, mint költőnek, közérdekkel birván, közhatást idézett elő; a rokoni baráti fájdalom mély és igaz, de mint olyan, a nagy közönségre nem tartozik." (1856. júl. 23.) megnyugtatja: „A Pesti Napló-ban közlött soraidat olvastuk, mindjárt meglepett bennünket azon komoly méltóság, mely bizonyosan annál inkább hat, minél kevesebb árnyéka van benne az elragadtatás túlzásainak." (1856. aug. 4.) -on kívül (a Vasárnapi Ujság-ban) és Salamon Ferenc (a Budapesti Hirlapban) is megemlékezett a halott ifjúról.