Arany János munkái

Megjegyzések:

Kéziratjellemzők *K1 Külön lapon, a tökharangot ábrázoló rajzzal; autográf tisztázat. Fakszimiléje: HV 1888, 539.; az eredeti a sokszorosításkor elveszett. K2 MTAK Kt K 510/12r (alapszöveg) Megjegyzés K2 A cím sorában, a bal margón fekete ceruzával: 5) Melléklet *A K1 fakszimiléje Keletkezés 1877. július. 9., ., Margitsziget. A vers címét adó Horatius-idézet (lásd Magyarázatok, cím) azokat a verseket idézi, amelyek iránti nosztalgiájából fakadnak (Ártatlan dacz, [Szülőhelyem…], Szülőföldemhez). A vers azonban átértelmezi a mondást, s valójában a természet adta költői tehetség ellenállhatatlan erejének kifejezésévé válik. A hangtalan vers 14. sorban megjelenő motívuma az Ősszel című vers első versszakára is visszautal („Hallgat, komor, fázik dalom”). A vers paradox arspoetica-jellege, amely a hang nélküli harang toposzában jut kifejezésre, 1860. jan. 25-ei, Tompa Mihálynak írt levelére utal vissza. Kazinczy Ferencz emlékezete című versét küldte el a Kazinczy-centenárium alkalmából kiírt verspályázatra; s bár a pályázatot megnyerte, többféle kellemetlenség érte – leginkább azt vette zokon, hogy Toldy Ferenc javításokat kért tőle; illetve azt, hogy versét rosszul olvasták fel. Bosszúságairól ismételten és részletesen beszámolt nak, aki már 1859. nov. 2-ai levelében azzal „vigasztalta”, hogy sem az akadémiai felolvasáson, sem a megzenésített színházi előadáson nem lehetett hallani a verset (ill. annak szövegét). „A teremből azon érzéssel távozott a közönség, hogy mily kár volt azt a szép verset nem hallhatnia!” ( AJÖM XVII., 343–344.) Már ebben a levelében bírálja t, „ki ról azt mondja: első és legnagyobb lyricus”; ehhez a véleményhez kapcsolódik 1860. jan. 25-ei levelének alábbi részlete: „Hogy a magyar közönség szájaíze megveszett, hogy az nem a művészit, hanem a hangzatost, a nagyhangút szerette s szereti mindíg, azt én régen mondom – olykor tapasztalom is. Mindenkor azok voltak előtte kedvesebbek, kik, ként »kongatnak harangot« – s ez a dolog természete. Nem lévén fogékonysága az igazi szépség iránt, az nyerte s nyeri meg a nagy többség tetszését, a ki ugyancsak széles szájjal kimondja, a mi a sokaságnak kedves. Egy két kritikus – vagy a lapok folytonos magasztalása is tehet ugyan valakit népszerűvé, de ha művei közt nincs, a mi »jól kong« ez a népszerűség olyan ráerőltetett valami; elhiszik, bámulják, de nem olvassák vagy ha igen, nem értik.” ( AJÖM XVII., 368.; az utóbbi levél és a vers összefüggésére Tarjányi Eszter hívta fel a figyelmet, lásd Tarjányi 2013, 134.) Arra, hogy a vers formailag szonett, először Hankiss Elemér utalt; kapcsolatát másik, 1855-ben írt szonettjével (Az ihlet perce) Tarjányi Eszter elemezte részletesen (lásd Kritikatörténet). A harangkongatás pejoratív toposza ugyanakkor nál az alacsony költői regisztert illeti. Kis Jánosnak írja, Musarion-fordítása kapcsán: „Musarionod elragadott. A’ Magyart olvasván, a’ Németnek, mellyet csak nem könyv nélkül tudok, minden zengzete rezgett füleimben. Az örökkévalóságot érdemlett munka lessz, ’s óhajtom, hogy mendikási harangkongatáshoz szokott publicumunk egészen bírhassa; hogy valaha érezhesse, mi az igazán szép.” (1801. nov. 21., KazLev, II., 440.; Debreczeni Attila közlése) Kritikatörténet Hankiss Elemér az irodalmi mű egyik alapvető strukturális elemének tekintett síkváltás példájaként elemzi a verset. „ mindig bravúrosan bánt a nyelvi eszközökkel – de legjobb versei azok, amelyekben nem pusztán nyelvi-formai elemek, hanem alapvető emberi magatartások, alapvető emberi létélmények feszültsége villódzik. a valóban vannak baudelaire-i versei, akkor valószínűleg azok között a késői versei közt kell keresni őket, amelyekből ez a sajátos, mélyebb tüzű villódzás sugárzik. Ilyen egyik legszebb kései verse, a Naturam furcâ expellas… című szonett.” Az első 12 sorban csak a humoros kifejezésmód kettőssége: az egyszerre értéknek és értéktelennek látás (tök–harang), az egyszerre meghatódás és mosolygás kettőssége vibrál. Amikor azonban az utolsó két sor is elhangzik, e szelíd lüktetés helyett egyszeriben valami egészen különös villódzás indul meg a vers két képe: a tökharangot kongató kisfiú, és a verseit kongató költő képe között. S ez már valóban a Baudelaire-versek démoni villódzása. Honnan e hatás? Valószínűleg onnan, hogy körvonalaiban pontosan egymásra illik a két kép, megvan minden mozzanatnak itt is, ott is a maga megfelelője – csakhogy, használjuk újra a szót: valami démoni kettősséggel, kétarcúsággal, minden mozzanat mást: pontosan önnön groteszk ellentétét sugározza a két szemben álló képben. Az, hogy a harang hangtalan, az a gyerekkori képben csak mulatságos; az öregkori képben viszont már: fájdalmas. Amott csak azt jelenti, hogy nincs hangja – itt azt is, hogy nem hallja senki. Ott, a tökharang, a gyerekkor kedvesen hiú vágyainak-terveinek – itt a hiábavalóságnak és a magánynak a szimbóluma. Ott, a vágynak még van jövője: »majd ha nagy leszek, Valódi harangot veszek« – itt már nincs, mert a valódi harang, a vers is néma. Ott, az »egész nap kongatás« a boldog s vágyott beteljesülést jelenti – itt a néma versek »untalan« kongatása már görcsös kényszer, céltalan robot. S ha a »máskép vígan működék« tréfa volt ott s akkor – most, amikor a megöregedett költő néma s visszhangtalan (költészetéről s hiábavaló életéről mondja azt, hogy »De máskép vígan működék« – akkor ez ugyanaz a keserű s tragikus önirónia, mint ami József Attila híres strófa- vagy verszáró soraiból csap majd ki fél évszázaddal később:

 [!]

[sic!]

Az pedig, hogy a költő maga látja így, kettős fényben, az ifjúság és az öregkor, az ábrándok és a kietlen valóság fényében önmagát, maga látja önnön vágyainak jogosságát és hiábavalóságát, maga érzi egyszerre nevetségesnek és tragikusnak önnön sorsát: ez az ellentétek közötti, vergődés és egyben föléjük emelkedés – ez teszi e verset a magyar irodalom egyik legtragikusabb, de egyben legfegyelmezettebb, legbátrabb vallomásává.” Hankiss Elemér, A népdaltól az abszurd drámáig (Az irodalmi mű egy alapvető strukturális mozzanatáról [1967] = ., A népdaltól az abszurd drámáig, Bp., Magvető, 1969, 41–83.: 69–71. Szegedy-Maszák Mihálynak a vers allegorizáló jellegéről kifejtett álláspontját lásd: A lepke, Kritikatörténet. Szörényi László szerint La Cloche fêlée (Babits Mihály fordításában: A repedt harang) című verse „bízvást kapcsolatba hozható” e versével ( Szörényi 1972, 226.; NB. mindkét vers szonett). lírájáról írt tanulmányában megállapítja, hogy a vers „az eszményeken túljutott öreg költő mesterséghez való ragaszkodását” fejezi ki; a vers intenciója szerint „a költészet olyan tény, amely független a költő szándékától és voltaképpen a világtól is.” ( Szörényi 1989 [1982/83], 202.) Eisemann György a „mediális áttevődés” jegyében elemzi a verset; szerinte a KKv mint kézirat őrzi a szöveg eredeti, egyedi auráját, amelyet a sokszorosított nyomtatás (a fakszimile is) felszámol. A vers lírai énje, úgymond, már magát a kézírást is „a nyelv néma kongatásaként érzékeli”, amelynek csak a sokszorosított szöveg olvasója tud – immár személytelen – hangot adni. megfigyeli, hogy „a vers nemcsak a beszéd, hanem az íráskép szintjén is az elhallgatás felé tendál: az önmagukat mindig felező számú sorokból álló strófák fogyása (8–4–2) a szöveg látványával is előidézi az elnémulás hatását.” ( Eisemann 2010, 286–288.) Tarjányi Eszter Tristan Corbière I sonnet avec la manière de s’en servir című versének Robert L. Mitchelltől származó értelmezése nyomán ars impoeticának nevezi a verset, amely – a Poétai recepttel együtt arról szól, „hogyan nem lehet verset írni”. másik – ugyancsak a költészetet tárgyául választó – szonettjével, az 1855-ben írt Az ihlet percével vonja párhuzamba a verset, megállapítván: „Míg Az ihlet perce bátran felvállalta a szonett- és az arspoetica-szerűségét, csak a parodisztikussággal enyhítette a tekintélyes hagyományba illeszthetőségét, addig ez a vers mintha szándékosan akarna lemondani ezekkel az ellentétekkel és ellentmondásokkal a szonettformával és az ars poeticával társuló beszédmód tradíciójáról. Nemcsak az ars poetica lírává történő átjátszása és a szonett formájának szinte a felismerhetetlenségig történő, szándékoltnak tűnő eltorzítása, ugyanakkor e kettő sajátosság együttes alkalmazása, hanem a hangzatos latin címmel szembeállítható mondanivaló hangsúlyozott kisszerűsége is a nagylélegzetű, nagyot akaró kompozícióról való lemondást jelzi. Az európai költészet két tekintélyes hagyományának a felidézése, de egyben eltávolítása képezi a vers fő feszültségforrását.” ( Tarjányi 2013, 129.) Lásd még: Bengi László, Arany János Naturam furcâ expellas… című versének szemiotikai közelítésű értelmezése = Felfedezőúton a jelek világában, szerk. Balázs Géza, Magyar Szemiotikai Társaság, Bp., 1999, 95–101. Fordítás Bolgár: Naturam furca expellas… (Димо Боляров) = Аран 2009, 120. Olasz: Naturam furca expellas… (Marta Dal Zuffo) = Dal Zuffo–Sárközy 1997, 134–137. Hangfelvételek Mensáros László Arany János verseit mondja, Hungaroton, SLPX 14087, 1988, 0’ 41” Hallgatni Aranyt, www.hallgatniaranyt.hu [2017], Rajkai Zoltán, 0’ 48”