Arany János munkái

Megjegyzések:

Kéziratjellemzők K1 MTAK Kt K 510/10v (1–16. sor), 11r (17–44. sor), 11v (45–61. sor) K2 MTAK Kt K 512/7r (1–36. sor), 7v (37–61. sor), keskeny papírlapon; autográf tisztázat (alapszöveg) (fakszimiléje közölve: Antal–Sáfrán 1985, 177–178.) Megjegyzések K1 A cím sorában, a bal margón fekete ceruzával: 2) — A cím előtt, kék ceruzával: * (a megjelenés jelzete); a 11r alján őrszó: Egy kis K2 A borítón balra fent, alulról felfelé, kézírással: 303/1952. Epilogus – alatta írógéppel : K 512/

[törölt]

« e »

7–8. Jobbra középen az MTAK pecsétje. Lent balra, írógéppel: Arany János: Epilogus. (mellékelve a vételi felajánlás) 2 db = 2 f MTAK 303/1952. A kézirat: csontszínű folio, 28,4×11,7 cm, aláírva: Arany János. A v. alján kézírással balra: 303/952 gyarap. – jobbra: K 512/e; középen az MTAK pecsétje. Fölötte: 1887, szeptember 29-ikén Gróf Zichy Gézának emlékül Fraknói Vilmos Fraknói [Frankl] Vilmos (1843–1924), a kézirat első tulajdonosa, 1879-ben lett az MTA főtitkára, amikor végleg lemondott a posztról; a kézirat keletkezése vsz. ezzel függ össze, tehát 1879-re tehető. Gróf Zichy Géza (1849–1924) zeneszerző, zongoraművész, 1875 és 1914 között a Nemzeti Zenede elnöke. A kézirat 1950-ben került az MTAK Kézirattárába. A K 512/8 a tulajdonos igazolását és az eladás tényét rögzíti: Arany János „Epilógus”

 [!]

[sic!]

című versének kézirata, amely 1945–1950 augusztus 8-ig a soponyai Zichy kastély rombadőlt levéltárában hevert. Budapest 1950 szept 28. Iványi György Nyugta 300.– (Háromszáz) Ftról, ezt az összeget Arany János: Epilógus

 [!]

[sic!]

c. versének eredeti kéziratáért a M. T. Akadémia Könyvtárától felvettem. Budapest, 1950. szept. 28. (Iványi György) ujságiró, . IX. Soroksári-ut 38–40 Az Őszikék-ciklus – által is kifejezésre juttatott – egysége érdekében a vers szövege alatt a KKv (K1) dátumát iktattuk; az alapszöveg (K2) alatt szereplő névaláírás a szövegkritikai jegyzetekbe került. Mivel az M2–M3 az M1 szövegén alapul, ezeket a szövegváltozatok között nem vettük figyelembe. A VU Művészet és irodalom rovata a BpSz 36. számának (nov.–dec.-i füzet) bemutatása keretében közli az Epilogus két részletét, az alábbi bevezetővel: „A szépirodalmi rész hagyományaiból két, inkább tartalmilag mint formailag jeles költeményen kivül, Arany Jánostól hoz egy minden tekintetben jeles, hangban s eszmében megható költeményt. A czime Epilog, álljon itt belőle, mutatványul egy pár részlet:” [ VU, 25(1878)/46. (nov. 17.), 735.] Az az adat, amely szerint a vers a Petőfi-társaság lapjában is megjelent volna, téves; a Szmeskó Gábor által megjelölt helyen ( Szmeskó 2016, 570.) a versről szóló híradás olvasható (lásd Fogadtatás). Voinovich Géza szerint a KK 1894 szövege olyan eltéréseket tartalmaz a korábbiakhoz képest, „melyeket nyilván a költő maga tett” ( AJÖM I., 527.), ez azonban nem igazolható. Ez a kiadás (a 10. sort kivéve, ahol urral helyett úrral szerepel) mindenben az ÖM 1883 szövegét követi. Keletkezés 1877. júl. 6., ., Margitsziget; lásd még: Az Őszikék és a Kapcsos könyv Az időskori számvetésre való késztetés összefügghet Lucius Annaeus Seneca Az élet rövidségéről című értekezésével: „kedvem volna az aggastyánok csoportjából kiemelni valakit: »Látjuk, megérted az emberi életkor legvégső határát: . Rajta, adj számot életedről! «” Az értekezés egyik tézise lírai életművének egyik központi motívumával van közvetlen kapcsolatban; sokan „a halogatás az élet legnagyobb vesztesége: megfoszt bennünket minden »első naptól«, elrabolja jelenünket, miközben jövővel kecsegtet. Hogy éljünk, annak legnagyobb akadálya a várakozás, mely a holnapon csügg, és elvesztegeti a mát.” A számvetés szempontjai közül az alábbiak vonatkoztathatók az Epilogusra: „Idézd fel emlékezetedben: mikor voltál határozott szándékodban; minden hányadik napod telt el úgy, ahogy eltervezted; mikor volt hasznod önmagadból magadnak; mikor volt nyugodt az arcod; mikor volt félelem híján a lelked; mi az a mű, amelyet ily hosszú idő alatt létrehoztál; mennyien rabolták szét az életedet úgy, hogy közben észre sem vetted, mit vesztesz”. Az Epilogus lírai énjének helyzetével rokon Augustusé is, kinek példáját felidézi: „Az isteni Augustus, akinek az istenek többet adtak, mint bárki másnak, szüntelenül nyugalmat kért tőlük magának és azt, hogy mentesítsék az állam vezetésétől. Mindig, minden beszélgetésében visszatért arra, miként remélheti visszavonulását, és fáradalmaiért azzal a kellemes, bár hiú vigasszal kárpótolta magát, hogy egyszer majd önmagának fog élni.” A hivatalától nehezen szabaduló számára időszerűnek tűnhetett figyelmeztetése – a vers zárlata az ebből levont tanulságként is olvasható; „legtöbben ezt mondják: »Ötvenedik évemtől kezdve nyugalomba vonulok, hatvanadik évem mentesíteni fog a hivatalos teendőktől.« De végül is mi a biztosítékod arra, hogy ennél hosszabb életet élsz? Ki biztosítja, hogy ezek úgy történjenek, ahogy eltervezted? Nem szégyelled, hogy életed maradékát tartod fenn magadnak, s csupán azt az időt szánod lelked javára, amely semmire sem használható? Mennyire késő akkor elkezdeni élni, amikor abba kell hagyni! Miféle ostoba megfeledkezés ez halandó voltodról, hogy tudniillik ötvenedik és hatvanadik évedre halasztod a józan döntéseket, és abban a korban akarod elkezdeni életedet, amelyet megérni is csak kevesen érnek meg?” ( Az élet rövidségéről, ford. Bollók János = Prózai művei, Bp., Szenzár, 2004, II., 239–241.) Az 5–16. sorokban előforduló motívumok előzményének, A szegény jobbágy „úri kocsis” motívumának életrajzi hátteréről írja Rozvány György: szemtanúja volt egy brutális jelenetnek, midőn „az úri kocsis bosszúságában, hogy neki kellett kitérni a sima útról, ostorával a szegény jobbágy és sőreinek nyaka közé vagdalt.” ( Rozvány 1960, 160.) Az „örök kétely” első pregnáns megfogalmazása 25 évvel az Epilogus megírása előttről származik: „Ha én arról meg tudnék győződni, hogy a mit írok, az mind jó, szép, felséges: nálam termékenyebb író nem lenne a föld kerekségén. De egyik szkepszisből a másikba esem . em tudok magammal megelégedni. Innen az én meddőségem: Innet hogy már nekem végem!” (Lévay Józsefnek, Nagykőrös, 1852. okt. 16.; AJÖM XVI., 107.) A Keveháza – a hun-trilógia első kísérlete – kapcsán írja Tompa Mihálynak: „Terra incognitán akarok járni; bezzeg, ha megint eltévedek!” (1852. dec. 1., AJÖM XVI., 123.) 1856. aug. 1-jén arról ír nak, hogy „minden dicsériadák daczára nem vagyok meggyőződve az út helyességéről, melyen jártam s járok” ( AJÖM XVI., 729.). A Ko 1864. márc. 13-ai számában azt üzeni egy öntudatos költőnek, hogy „rígyeljük önérzetét, mely levelében nyilatkozik. Ha nekünk annyi volna!” [2(1864), I/11, 264.; ua.: AJÖM XII., 247.] A kétely a vers megírása után is megnyilvánul; „z a szűkkörű nyilvánosság is, melynek eddig átengedtem e versecskéket (…), kétkedővé tett legjobbnak hitt darabjaim értéke iránt”. (Levele Gyulai Pálnak, 1877. okt. 22., AJÖM XIX., 389.) Az el nem végzett munka, a félbehagyott művek kapcsán már 1855-ben azt írta, hogy „ehetségem (a mit elvitázni nem lehet, különben nem volnék ott, ahol most vagyok) mindíg előre tolt, erélyem hiánya mindíg hátravetett, – s igy lettem, mint munkáim nagyobb része, – töredék.” (Levele Gyulai Pálnak, Nagykőrös, 1855. jún. 7.; AJÖM XVI., 564.) Az ÖK 1867 Elegyes darabjainak Előszavában (1867) arról tesz említést, hogy „1848-ig, három év alatt (pedig szellemnyügző hivataltól éjente lopott órákban) négy nagyobb dolgozatot fejeztem be, több-kevesebb sükerrel. E korból nincsenek töredékeim; és ha a szomorú catastropha közbe nem jő, később is alig hagytam volna valamit befejezetlen. gy (1853 óta tapasztalt) physicai változásom mind inkább elcsüggeszte, hogy nagyobb művet valaha befejezhessek. A kisebb költemények ez idő tájt meglehetősen felszaporodtak: de minden kisérlet, a nagyobbakat egész kitartással révpartra vonszolni, csak fájdalmas elégedetlenségben végződött.” (4., 6.) Szilágyi Istvánnak írja 1857-ben, hogy „a eddig sem voltam termékeny iró, ezentúl – érzem – meddő leszek. Sok terv, sok jó gondolat: de a kivitelre nincs erő. S nincs az a hév, mely a fiatal embert hajtja, korbácsolja”. (1857. dec. 3., AJÖM XVII., 132.) A hivatalviselésről mint nagyobb költői munkák bevégzésének akadályáról 1867-ben így nyilatkozik: „Két év óta nem dolgozhatom semmit, mert az inspirátió nagyobb műveinek némi folytonosság kell; én erre, a minden délelőtti bejárás mellett, sohasem birtam szert tenni.” (Levele Lónyay Menyhértnek, 1867. márc. 20., AJÖM XIX., 85.) Leginkább a hun-trilógia befejezetlenségét fájlalta. „Ha akkor, ki nem téve magamat a nyilvános biráltatás izgalmainak, rejtekemben zavartalanúl tovább dolgozom, megvolt az ihlet hozzá, hogy egy huzamban befejezzem az egész művet; a nyilvánosság hercze-hurczája, conventionális dicséretei nem kevésbbé, mint rosszaló hangjai, kizaklattak lelkem nyugalmából s most már e munka végképen csonka marad” – idézi Arany László apja visszaemlékezését. ( HV 1888, Bevezetés, XIV.) A Csaba királyfi kéziratának végén, Arany László feljegyzése szerint, a Csaba cím alatt „későbbi írással szomorkás rímnek oda-vetve: maradt végkép a’ba”. (Uo., VI.) A Csaba-trilógia utolsó tervrajza (1881) így végződik: „E Második részt azonban, mint a melyben a valódi cselekvény úgy is kevés, be lehetne olvasztani a Harmadikba (úgy, hogy ennek első néhány fejezetét, vagy I. énekét tenné), ha….. volna kinek!” ( AJÖM IV., 194.) Az 56. sor motívuma 1854-ben tűnik fel: „Semmit se ohajtok inkább, mint szegény szalontai kunyhómat, hogy ott megint oltogathassak »procul negotiis«.” (Levele Tompa Mihálynak, Nagykőrös, 1854. máj. 8., AJÖM XVI., 428.; „Beatus ille, qui procul negotiis” – ’De boldog az, kit nem szorít százféle ügy’ – : Az epodoszok könyve, 2, A falusi élet dicsérete, 1. sor, ford. Meller Péter) 1864-ben komolyan tervezte visszaköltözését ra, földet is vett; a terv leánya 1865. dec. 28-án bekövetkezett halála miatt bizonytalanná vált, majd 1868-ban végleg meghiúsult, lásd [Szülőhelyem…], Keletkezés. A vers keletkezésével kapcsolatban maga így nyilatkozott: „ miután rövid vénasszony- nyaramra már rá is tettem a punktumot az »Epilogus« cz. poémával, megvallom, nem sok kedvem van újra közönség elé állani.” (Levele Concha Károlynak, 1879. aug. 3., a levél melléklete a Harminc év múlva című vers, lásd ott, Megjegyzés, ill. AJÖM XIX., 444–445.) Ennek az értelmezésnek tkp. a Végpont, ill. a Dal fogytán című vers felel meg. Fogadtatás A versről először a FL adott hírt: „»Epilogus.« Ily cimü költemény fog megjelenni a »Budapesti Szemle« legközelebbi kötetében Arany Jánostól. Azzal a megjegyzéssel adta át Gyulai Pálnak, hogy ez az utósó, melyet életében kiad. Pedig, mint tudjuk, van még egy csomó kiadatlan költeménye, köztük vagy három ballada, és egy a plevnai napok alatt irt gyönyörű ének Ozman pasáról. Ezeket azonban a nagy költő már »hagyományok «-nak szánta. Ekkép azt kell kivánnunk, hogy mennél később ismerje meg a közönség. De vajha jó egésség, jó kedv, jobb közviszonyok összeesküdnének, hogy a költőt szószegővé tegyék, s ne utósó közleménye legyen az »Epilogus«, melyben mesteri formában énekli meg azt, a mit átélt és a mit megért, köztük sok olyat a mit nem kivánt és sokat meg nem olyat, a mit kivánt.” [ FL, 15(1878)/232. (okt. 9.), 1125.] A híradást átvette a VU [25(1878)/41. (okt. 13.), 654.] és a Petőfi Társaság lapja [2(1878), IV/15. (okt. 13.), 240.]; a VU a BpSz 36. számának ismertetése során idézi a vers 21–28., ill. 37–57. sorát [25(1878)/46. (nov. 17.), 735.]. Bár már halála után keletkezett, a fogadtatáshoz tartozik Reviczky Gyula Arany János című versének második sora („Végre megleléd a »független nyugalmat«”). verse Hátrahagyott iratai és levelezésének megjelenése alkalmából készült (alcíme: Irodalmi hagyatékának megjelenése alkalmából). és kapcsolatáról lásd Kosmopolita költészet, Fogadtatás. Kritikatörténet Először Lévay József említi; a független nyugalom motívumát a ra való visszavágyódás témája révén összekapcsolja az Ártatlan dacz, az Ének a pesti ligetről és A tölgyek alatt című versekkel: „ezt a jobbra méltó szivet utóbb a maga csendességében is, örök kétely és sóvárgás emészti. Nem lehet mély megindulás nélkül olvasnunk lyrájának azon részét, melyben e miatt, úgy szólván »lelkének elszaggatott darabjait« sóhajtozza el. A pályabér, a dicsőség, nem sarkalja s nem gyönyörködteti, hanem égeti őt, mint Nessus vére. – Csak egy kis független nyugalomra vágyik; csak vissza, rég elhagyott magányába, az egyszerű kunyhóba, ott keleten, melyből kiragadta magasbra hivó végzete. Az lebeg lelke előtt a pesti liget bokrai közt, s a Margitsziget tölgyei alatt.” Az utolsó vsz.-kal kapcsolatban megjegyzi: „Midőn teljes részvétünkkel adózunk e vágyakozás és töprengés fájdalmának, mely költőnket, kivált az elhajló évekkel, mindinkább megragadta, mégsem vagyunk hajlandók arra, hogy ezért a sorsot és a körülményeket határozottan kárhoztassuk. Örömest elhitetjük magunkkal, hogy ez, az ő költészetének teljességéhez tartozott. Kétséges előttünk, vajjon az a független nyugalom, még ha idejekorán érkezik is, megtermette volna-e azokat a kincseket, melyeket nála a sóvárgás és gyötrődés évei meg-termettek? nem lett volna-e, mint annyiszor történik az életben, a beteljesült vágy egy új csalódás forrása? S nincs-e a költőkre nézve igaza Jean Paulnak, midőn azt mondja, hogy a fülemüle annál szebben énekel, minél tovább tanul setét kalitban?” ( Lévay 1893, 328–329.) Szily Kálmán, főtitkári tevékenységéről értekezvén, a Deijaneira-palástot az akadémiai titkári hivatallal azonosítja ( Szily 1893, 334.). szerint „orsát legjellemzőbben az Epilogus-ban fejezi ki, ahol a költészetet a Héraklész-monda elperzselő Nessus-palástjának nevezi”. ( Riedl 33.) A verset Szeremley Barna értelmezte először – pozitivista felfogásban, életrajzi dokumentumként. Vizsgálata „életéből, költészetének egyéb helyeiből vett adatokkal” kívánja eldönteni, hogy „olyan volt-e Arany János csakugyan, mint ember, mint jellem, a milyennek magát Epilogusában vallja és festi”. Az költészetéből, levelezéséből s a rendelkezésére álló másodlagos forrásokból vett terjedelmes szemléltető anyag alapján azt a következtetést vonja le, hogy „híven, minden szépítés nélkül, az igazi lyrikus őszinteségével jellemezte az Epilogusban magát és élete pályáját”. [ Szeremley Barna, A. J. jelleme „Epilogus”-a tükrében, Ur, 5(1904)/4, 148–163., 5, 198–210., 6–8, 249– 261.: 148., 260.] Babits Mihály 1910-es esszéjében a „Nessus vére” toposz kapcsán tesz utalást a verse: „Aki múltját mindig magában hordja, annál a lelkiismeretesség lényege a múlthoz való ragaszkodás és erkölcsi következetesség, mert minden legkisebb ellentét múlt és jelen közt új seb és örök lelkifurdalás. Ez az, amit , a hírhedt osztrák filozófus Gedächtnisnek, erkölcsi emlékezetnek nevez és a zseni legmélyebb sajátságának mond. Ilyen értelemben vett zseni . Ez annak a rendellenes erkölcsi érzékenységnek alapja, mely egész életét egy Hamlet éltévé teszi; ha é az egészséges erkölcs, é a beteges erkölcsi szenzibilitás, »égető, mint Nessus vére«.” ( Babits 2010 [1910], 369.; az idézetben szereplő mű: , Geschlecht und Charakter: Eine prinzipielle Untersuchung [Nem és jellem: elvi vizsgálódás], Wien und Leipzig, Wilhelm Braumüller, 1903.) 1917-es esszéjében saját fiatalkori, -ról tervezett költői életrajzát ismerteti („egy képzetvilág történeté”-t értve költői életrajzon), amelyből az Epilogus első öt vsz.-ának elemzése maradt fenn. Eszerint „az első strófa ötletszerű formája, hanyag hangulatlansága arra látszanak árulkodni, hogy ez sem eredt nagyobb szándékkal, mint bármelyik ama pársoros ötletkék, forgácsok közül, melyek ekkor már, valószínűleg nagyobb mennyiségben, mint ránk maradtak, hullottak el e gazdag műhelyből”, s csak a megírás során „kerekedett ki, szinte észrevétlenül, egy méla és igénytelen ötletből, a jelen kedvező diszpozícióban, az évek óta készülődő, többször megpróbált és félbehagyott Ének az Öregségről”. Az 5. vsz.-ban a friss benyomásokat reminiszcencia váltja fel, amely a Válasz Petőfinek c. verset idézi [„Akartam (törzsöm) köréből el-kivándorolni / Jött a sors kereke és útfélre vágott / S midőn visszafelé bujdokolnék, holmi / Tüske közül

 [!]

[sic!]

szedtem egynehány virágot”], ez pedig A. tíz évvel azelőtti „gyalogbujdosását”. (A kis virág motívumának előzményeként említi A vígasztaló című 1853-as vers két sorát is: „Néhol egy-egy kis virág nyit, Az is enyhit egy parányit”.) S bár a „kis virág” motívuma az elégedettség témáját idézte föl, a friss benyomásokat felváltó emlékek, reminiszcenciák révén „felszínre jutottak a háttérben oly sűrűn tolongó gondolatai az elégedetlenségnek a költő mostani helyzetéről”. A verszárlatot is korai vers, A rab gólya reminiszcenciájaként értelmezi. ( Arany életéből: Apró részlet egy biografiai kísérletből, Nyug, 10(1917), I/5, 432–437.: 437.) Voinovich Géza cáfolja nak azt az állítását, hogy a vers indító képeihez a Margitsziget „mozgalmas kocsi- és omnibuszforgalma” adhatott indítást; „a sziget akkor még sziget volt, nem járta kocsi.” (Megjegyzendő, hogy az 1876-ban épült Margit-híd szigetre levezető szárnyhídja valóban csak 1900-ban épült meg, viszont 1869-től lóvasút járt az alsó szigetcsúcstól a felsőszigetig.) további előzményként említi lírai életművéből az (1852-es, ill. 1853-as) Itthon és a Vágy című verseket (a családi fészek képe, ill. a kertészkedő kedv kapcsán). ( Voinovich 1938, 256–257.) Barta János Vas Gereben A pörös atyafiak című regényéről írt, a SzF-ben 1860-ban megjelent bírálata [ SzF, 1(1860–61)/7. (1860. dec. 19.), 99–102., 1(1860–61)/8. (1860. dec. 26.), 115–118.; ua.: AJÖM XI., 42–52.] kapcsán említi a regény hatását az Epilogusra. A regény vonatkozó helye: „Én, a »nem haragos«, sőt valóságos »jókedvű különc«, minden boldogságomat annak köszönhetem; mert nem akartam a vásári néptömeggel haladni a nagy országúton, hogy annak hosszában a nagyravágyók mellé fölüljek a hintó-bakjára, és én is kapjak egy tányért – megnyalás végett: hanem maradtam a gyalogúton, józanon meggondolva, hogy a hintó mellett futkosót a hintókerék sara nagyon befecskendi…” kommentárja szerint „mikor , tizenhét évvel később, az Epilógusban

 [!]

[sic!]

a maga élet-útját megeleveníti, talán az eredő-helyre nem is emlékezve bukkannak fel benne ennek a képnek az elemei: a gyalogjárás, a fényes hintó elutasítása, a hintó vagy a lovas mellett gyaloglóra csapódó sár.” ( Barta 1959, 65–66.; lásd Vas Gereben, A pörös atyafiak, Pest, 1860; AJÖM XI., 42–52.) Makay Gusztáv szerint a címben szereplő epilógus szó „eredetileg a drámák utószavát jelentette”; a verset életrajzi vonatkozásban értelmezi ( .: Epilógus [!] = Makay 1959, 231–236.). Komlós Aladár mint „a költő egész életét mérlegre tevő” verset említi, s életrajzi vonatkozásban értelmezi. ., úgymond, „elhibázottnak érzi sorsát, mert nem teljesült az a vágya, hogy független nyugalomban egy szalontai kertes kis házban élje le öregségét”; a Tamburás öreg úrhoz hasonlóan „z önelégületlenség és – ezúttal önérzettel vegyülő – szerénység végigvonul az Epilóguson

 [!]

[sic!]

is, amelyben mérleget készít egész életétől s legtöbb sebet megmutatja: műve vélt csonkaságát, túlzottnak érzett s ezért égető hírnevét s legfőbb vágyának, ama »független nyugalom«-nak idejében el nem érését.” ( Komlós 1980 [1959], 60., 62., 63.) Sőtér István értelmezéséhez kapcsolódva állapítja meg, hogy a rövid ötletnek induló vers „továbbfűzése” „végül is inkább újra-újrakezdésnek hat, a legnehezebb számvetés ismételt megkísérlésének, s mintha a szándék, a gondolat ereje kifogyna a cél előtt, a megkezdett számvetés félbemarad, új irányba tér” ( Sőtér 1987 [1963], 672.). A versnek ez az egyetlen értelmezése, amely fölveti a lírai én inkonzisztenciájának lehetőségét. Vajda András a záró vsz. madármetaforáját a Ráchel című vers egy sorának párhuzamaként említi („Elméje, mint fáradt madár, pihen”) [ Látomásteremtés – jelképformálás (Ráchel) = Németh 1972, 105–199.: 184.]. Szörényi László Erkölcsi leveleinek (Ep. 123. 7.) hatását említi, a 4. vsz. „úri lócsiszár”-motívuma kapcsán), e hatás tekintetében összekapcsolva az Epilogust A szegény jobbágy című verssel – tkp. annak 3–4. vsz.-ával. (A vonatkozó hely: „Ma már mindenki úgy utazik, hogy előtte numida lovasság száguld, és egy csapat kengyelfutó rohan előre: nagyon szégyenletes dolognak számít, ha nincsenek, akik lekergetnék az útról a szembejövőket, vagy akik a porfelleg felverése által mindenkinek tudomására hoznák, hogy előkelő ember közeledik.” CXXIII. levél, ford. Sárosi Gyula = Prózai művei, Bp., Szenzár, 2002, I., 602.) A 35–36. sor Nessus-hasonlatával az Ártatlan dacz című vers „Dejaníra-palást” motívumát vonja párhuzamba. (Azt is megemlíti, hogy már 1845-ben olvasta németül a Trakhiszi nőket, 1846-ban pedig Szilágyi István a görög eredetit is megküldte neki.) „A szimbólum jelentése első fokon: a költői pálya minden szenvedése büntetés a hajdani téves döntésért, azért, hogy költő lett. Másrészt azonban: Héraklész az Oita hegyén rakott máglyáról, amely szenvedéseitől megváltotta, egyenesen az Olümposzra emelkedett. Szenvedései megváltották, kiérdemelte az istenülést. A szimbólum második mélyebb jelentése lehetne tehát: »pályám bére égető, mint Nessus vére«, mégis miután elégetett, mennybe visz. Akárcsak az Évek, ti még jövendő évek… zárlata, az Epilógus

 [!]

[sic!]

beállítása is cinikus ízű.” ( Szörényi 1972, 220., 229–230.; cinikuson „az antik künikosz filozófusiskola követőjét” érti, uo., 208.) későbbi tanulmánya szerint az Epilogus „az ötvenes évek létösszegző elégiáihoz kapcsolódik”, azonban „orábban távol tartotta a dalszerűséget és az elégiát; írt ugyan filozofikus töltetű dalokat, de ezeket mindig egy-egy állókép időviszonyaira redukálta. Ez az új kísérlet a három időt szembesítő elégia és az örök jelent sugalló dal sikeres összeházasítása.” ( Szörényi 1989 [1982/83], 201.) Balogh László is a három idő szembesítéséből indul ki, s ezt életrajzi vonatkozásban elemzi. Az 1–5. vsz. a (közel)múlt képe s társadalomszemléletét tükrözi, kulcsszava az útfélen; a 6–10. vsz. a jelenre vonatkozik, s írói létéről és válságáról szól – kulcskifejezése az örök kétely; a 11–15. vsz. a jövőre utal, az illúziók elvesztése jegyében, s kulcsszava a késő ( Balogh 1987 [1980], 145–156.). , monográfiája korábbi változatában, egy rövid utalásban a Nessus ingeképre tér ki. A haza, a nemzet szolgálata „hallatlan teljesítményre segítette” -t, „ha maga körül érezhette a hivatást adó közösség egyetértését, de »Nessus-inggé« vált rajta, mikor azt kellett látnia, hogy tévedett, mert erő és körülmény nem tette lehetővé, hogy azt és úgy alkossa meg, amit s ahogyan ő látta mind a küldőt, mind a küldetést.” ( Keresztury 1987, 249.; ez a rész a teljes monográfiából kimaradt.) Részletesebb elemzésében A szegény jobbágy, ill. a Válasz Petőfinek ominózus motívumai alapján értelmezi az Epilogust. Az első szakasz „két olyan legkorábbi költői jelkép változatát” idézi föl, „amelyekbe a költő egész életének értelme belesűrűsödött: az elrobogó, »fényes tengelyt, cifra bakot« mutató kocsi A szegény jobbágy-ból dübörög elő, csak éppen hogy a jobbágy helyébe a minden hívságon, haragon, irigységen túljutott költő került, akinek számára minden életöröm jelképévé lett az az útszéli kis virág, amely nek írt válaszversben még csak a szerénység jelképe volt. A kis változással ismétlődő első sor aztán három arányos, öt-öt strófából épülő részre tagolja a verset.” ( Keresztury 1990, 496.) Barta János szerint „Az Epilógus-ban

 [!]

[sic!]

a fényes kocsiút képzetéből a költői életút folyamata bontakozik ki.” A verset aztán az Őszikék „legjellemzőbb lírai darabjai”-nak példájaként említi, amelyek „fölfoghatóak önarckép gyanánt”, végül arra utal, hogy korábbi verseiben . nem vallott „oly őszintén, mélyrehatóan és közvetlenül” „magáról és az emberi életről”, mint az Epilogusban vagy a Honnan és hová? című versben. Az Epilogus ritmusáról szólva megállapítja, hogy a vers „tisztán magyaros nyolcasokban van írva; de az élet egészével való számvetés, a csöndes, mélázó visszaemlékezés itt sem engedhet utat a szaporább csörgedezésnek. Itt az élmény ritmusát a strófaalkotás fékezi le: a négy soron belül a harmadik, csak négy szótagos, együtemű sor mindig lélegzetvételnyi megállást, lelassulást sugalmaz.” ( Barta 1987 [1987a], 128., 135–136., 139., 142.) Szili József a remény szó előfordulása kapcsán említi ( Szili 1996, 64.). Nyilasy Balázs az Epilogus „életút-összegző elődei”-ként a Mint egy alélt vándor…, a Visszatekintés és A lejtőn című verseket említi, majd megállapítja, hogy a vers „gazdag szociális, interperszonális erőteret rajzol ki” ( Nyilasy 1998, 106., 108.). Hász-Fehér Katalin az Epilogus és Der Narr epilogisirt (Dóczi Lajos fordításában: A bolond végszava) című versének „szövegszerű rokonságára” hívja fel a figyelmet. ( Hász-Fehér 2017b, 264.) Csörsz Rumen István arra mutat rá, hogy a vers ritmikája egyrészt „a által is említett »Dungó«”-val rokon, amelyet lejegyzett népdalgyűjteményébe (lásd Kodály–Gyulai 1952, I. Népdalok és rokon, 98. dallam; szövege: 32.): Az utolsó vsz. formai előzményét A rab gólyában látja: A rokonságot csak megerősíti a (már által is említett) motívumbeli egyezés. ( Csörsz 2017a, 207–208.) J. Soltész Katalin a „szökősor”-ral megbővített strófára hozza példaként a 15. vsz.-ot, amelyben az utolsó előtti (60.) rímtelen sor a „szökősor” ( J. Soltész 1987, 44.). Lásd még: Baffy Dezső, Arany János: Epilogus, StudLitt, 8(1970), 5–13. Markó Béla, Arany János: Epilogus, Igaz Szó, 33(1985)/5, 463–466. Eisemann 2010, 302–304. Orbán Ottó Epilógus című versének (A keljföljancsi jegyese, 1992) strófaképlete és utolsó két vsz.-a idézi az Epilogust, ill. alakját. Fordítások Bolgár: Епилог (Димо Боляров) = Аран 2009, 117–119. Finn: Epilogi (Toivo Lyy) = Lyy 1970, 149–151. Francia: Épilogue (Eugène Bencze) = Bencze 1937, 139–141.; ua.: Trois Grands Poètes Hongrois, János Arany, Endre Ady, Attila József, Bp., Institut des Relations Culturelles, 1952, 22–23. (a ford. megjelölése nélkül) Épilogue (Adaptation de Lucien Feuillade) = Gara 1962, 179–181.; ua.: Humana hungarica: Hungarian poets and writers in the service of man, by László Pődör; introduced by Máté Kovács, Bp., Society of Hungarian Bibliophiles, 1969, 27–29.; ua.: Anthologie des littératures européennes Mémoires d’Europe 1789–1900, Paris, Gallimard, 1993, 417–419. Épilogue (Adapté par Eugène Guillevic, avec la collaboration de E.[rzsébet] Gyarmati) = Guillevic 1967, 41–43. Lengyel: Epilog (Tadeusz Nowak) = Jastrun 1975, 224–226.; ua.: www.babelmatrix.org Német: Epilog (Ladislaus Szemere) = Szemere 1933, 24–26.; ua.: Szemere 1935, 153–154. Epilog (Nachdichtung von Annemarie Bostroem) = Ungarische Dichtung aus fünf Jahrhunderten, hrsg. von Stephan Hermlin und Mihály György Vajda, Bp., Corvina, 1970, 137–139.; ua.: Arany 1982, 104–106.; ua.: Arany 1984, 56–58.; ua.: http://www.mek.iif.hu; ua.: www.babelmatrix.org Orosz: Эпилог (Леонид Мартынов) = Арань 1960, 160. Román: Epilog (Haralambie Grămescu) = Arany 1957a, 108–111.; ua.: Arany 1960, 274–281.; ua.: Lőrinczi–Majtényi–Szász 1966, 207–209. Feldolgozások Zenei Kaláka: Epilogus, Hangzó klasszikusok, verseskötet CD-melléklettel, Helikon – Magyar Hangoskönyv Kiadók Egyesülete, 2008. Csörsz Rumen István – Musica Historica: Csendes dalok, CsRI 008, BIEM–ARTISJUS, Bp., 2018. Hangfelvételek Versek a középiskolák II. osztálya számára, IV., Hungaroton Classics, 1982, Avar István, 2’ 57” Mensáros László Arany János verseit mondja, Hungaroton, SLPX 14087, Mensáros László, 1988, 2’ 52” Arany János estéje, Hungaroton, SLPX 13836, 1981, Sinkovits Imre, 2’ 51”; ua.: Őszikék és más költemények, Hungaroton, HCD 14284, 2000; ua.: Mondd, ahogy isten adta mondanod, Hungaroton, HCD 14294, 2001; ua.: Vers mindenkinek, 2., Előre hát mind, aki költő!, Dolby Digital 2.0, (DVD: MTVA, 2011) Tetemre hívás – Arany János remekműveiből, gitárkísérettel, a Révkomáromi Jókai Színház művészei, Esztergom, Vár-Színház 2012. július 6., Televízió Körzeti, 3’ 33’ (Youtube) Arany János versei Bálint András előadásában, Bp., Kossuth–Mojzer, 2006, 2’ 28” Hallgatni Aranyt, www.hallgatniaranyt.hu [2017], Rátóti Zoltán, 3’ 10”