Bibliográfiai adatok
Az örök zsidó
Szerző: Arany János
Bibliográfiai adatok
Cím: Arany János Munkái
Alcím: Kisebb költemények 3. (1860-1882)
Dátum: 2019
Kiadás helye: Budapest
Kiadó: Universitas Kiadó
ISBN:
Szerkesztő: Korompay H. János
Sajtó alá rendező: S. Varga Pál
Kézirat leírása:
Ország: Ismeretlen.
Azonosító:
A kézirat leírása:
Keletkezés:
Dátum:
Nyelvek:
magyar
Kulcsszavak:
vers
Szövegforrások listája:
- Szövegforrás I: A kritikai kiadás szövege
- Szövegforrás II: SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57.
- Szövegforrás III: Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk. Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62.
- Szövegforrás IV: ÖK 1867, II., 318–321.
- Szövegforrás V: ÖM 1883, 379–381.
Elektronikus kiadás adatai:
A kritikai kiadás készítői: Palkó Gábor és Fellegi Zsófia
transcriber: Csonki Árpád
XML szerkesztő: Fellegi Zsófia és Bobák Barbara
Kiadás:
digital editionMegjelenés:
M1
SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57
. (a Tárca rovatban) M2
Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk.
Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62
. M3
ÖK 1867, II., 318–321
. (alapszöveg) M4
ÖM 1883, 379–381
. [
AJÖM I., 296–297
.]Megjegyzések
Megjegyzések:
Megjegyzés Az M2 az M1 szövegén, az M4 az M3 szövegén alapul. Keletkezés 1860. nov. 28. előtt,Pest
; a vers keletkezése a megjelenést megelőző hetekre tehető (AJék okt. elején költöztek Budapest
Pest
re, lásd levelét Tompa Mihálynak, 1860. szept. 29.;
AJÖM XVII., 449., ill.
Ercsey 1883, 145.,
Benkó 1897, 134.), de nem valószínű, hogy kifejezetten a
SzF számára készült volna.
Voinovich Géza életrajzi körülményből, a Budapest
Szalontá
ra való visszaköltözés szándékából vezeti le a vers keletkezését
(Nagyszalonta
Arany
„Arany János
Kőrös
ről folyvást haza kívánkozott Nagykőrös
Szalontá
ra, most Nagyszalonta
Kőrös
ről is tovább űzi a sors Nagykőrös
Pest
re, bizonytalan jövőbe”,
AJÖM I., 516.). Ezt Komlós Aladár cáfolta (
Komlós 1964, 28.), hivatkozva Ercsey Julianna
1860. nov. 3-ai (Ercsey Sándornak szóló) levelére, amely szerint „Budapest
Jani
mnak nagy kedve van az új pályán, igen sok dolga van mindég és a
legnagyobb örömmel teszi; oly sok derék jó ember közt van itt, úgy szeretik ezek…”
(uo., 26.; a levelet lásd
Ercsey 1883, 128.). Bár a Arany János
Szalontá
ra költözés gondolatát Nagyszalonta
Arany
1868-ig elevenen tartja, egy év elteltével maga is úgy
nyilatkozik új életéről, hogy „az a nagy csüggedés, melynek Arany János
Kőrös
ön martalékja voltam, most nem gyötör annyira”; „kilencz évig nem
szórakoztunk Nagykőrös
Kőrös
ön annyit, mint Nagykőrös
Pest
en ez egy év alatt”; „nem szükség tractákat adni, pazarolni, hogy az
ember egy délutánt kellemesen töltsön. Talán ennek köszönöm kedélyem némi
derűlését, s önbizalmam erősbűltét”. (Tompa Mihálynak, 1861. aug. 25.,
AJÖM XVII., 574.) A vers keletkezésének életrajzi hátterét
mégsem lehet kizárni, azonban nem a pesti, hanem a nagykőrösi korszak jön
számításba. Erre az idézett levélrészletek is utalnak; a pesti kedélyjavulásról
Tompa Mihálynak beszámoló levél előzményének tekinthető az az 1858. febr. 9-ei levél, amely szerint „én is tudom, mi
az: a legvigabb társaságban egyedűl lenni, minden kültárgyban csak önbajunkat
látni; járva-kelve halottnak, – sőt annál többnek: szenvedő halottnak lenni;
örömet semmiben nem találni, sőt magától az örömtől futni, mert az is fáj, mint
betegnek a kaczagás; – mind ezt én átérzettem a közelebbi évek alatt, – s hozzá
még azt a gyötrelmet is, hogy bármely leverő volt az óra, azért a kötelességet
teljesítni, Budapest
[szerkesztői feloldás]
…[szerkesztői feloldás]
agyPest
re költözést megelőző, Csengery Antalnak írt levél: „Igen, Barátom, én még most is ábrándozom a pesti
élettel. Soha sem éreztem annyira, mint ez évben, hogy szakadnom kell innét
Budapest
[szerkesztői feloldás]
…Arany
vallásosságával kapcsolatban „megváltás után sóvárgó, örök
zsidószív”-re utalva; „Arany János
Arany
a zsidók iránt érzett igen mély rokonszenvének egyik tényezője
feltétlenül az a vonzalom, amely ehhez a megváltó nélkül, de Messiásra várva
bujdosó néphez fűzte” (
Szörényi 1972, 217.).
Arany János
Arany
a téma számos feldolgozását ismerhette; legvalószínűbb forrása
egyrészt valamelyik magyar ponyvakiadás lehetett (Scheiber Sándor szerint ezt támasztja alá az örök zsidó kifejezés használata,
Scheiber 1996, 173.), másrészt Arany János
Béranger
verse, amelyet Lévay József
A bolygó zsidó címmel fordított le (a vers
Béranger, Pierre-Jean de
Lévay
1852-es Költeményeinek I.
kötetében jelent meg – 213–216. –, amelyet Lévay József
Arany
nak dedikált: „Arany Jánosnak barátsága jeléül a szerző”). A bolygó zsidó monológjában a
„forgószél” (tourbillon) visszatérő motívuma jelképezi az űzöttséget. A vers
hatását leginkább a monológ-jelleg és a refrénes forma mutatja; a háromsoros
refrénnek (Arany János
Lévay
fordításában: „Forog forog / Forog a föld, hová futok, / Mindig forog,
forog, forog”) Lévay József
Arany
a legszembetűnőbb elemét, a jambikus formájú, ismétlődő rövid
felkiáltást követte: „Toujours! Toujours!” Arany János
[szerkesztői feloldás]
mindig! mindig!Arany
motívumokat vehetett át (
KisfTÉ, XXXIX., 1904–1905, 194.); a feltételezést erősíti,
hogy a Arany János
Helmeczy
versét közlő Aurora-füzetben jelent meg Kiss Károly
A szép juhászné című elbeszélése is, amely –
Horváth János szerint – Helmeczy Mihály
Arany
Pázmán lovag című balladájához szolgáltatott
motívumokat. (
Horváth János, Pázmán lovag, BpSz,
37(1909), 137. kötet, 385. sz., 133–140.; lásd még:
Horváth János, Kisfaludy Károly és íróbarátai, Bp.,
Művelt nép, 1955, 127.)
Arany János
Helmeczy
verse:Helmeczy Mihály
n
Az örök zsidó magyar előzményének tekinthető
Bajza Józsefnek az űzöttség, a nyugalomvágy témáját feldolgozó A számüzött című verse, amely az elérhetetlen, „messze szép világ”-ot
Elíziummal azonosítja s ezzel antik közegbe helyezi (bár a túlvilági haza
megfelelőjeként a „bájos éden” is megjelenik benne). Jegyzet
A’ vándor idegen
Ide hegytájrul lépdelek.
A’ tenger zúg, völgy gőzeleg.
Busongva ballagok tova –
’S fohászom egyre kérd: hova?
Nekem virág itt hervatag,
A’ nap hideg, az élet agg.
Üres hang szól beszédeken:
Létem mindenhol idegen.
Hol, hol lelem a’ kedves hont?
Az esdve kért ismértlen hont?
A’ hont, hont, zöld reményimét!
Hont, nyíldozó rózsáimét!
Hol tündérkeznek álmaim,
Hol feltámadnak holtaim;
A’ hont, hol ajkam’ nyelve zeng ,
’S mindent bir mért e’ szív eseng!
Busongva ballagok tova,
‘S fohászom egyre kérd: hova?
A’ szellő illy viszhangot vét:
„Hol nem vagy, ott virít a’ lét.”
Vörösmarty
Két szomszédvár (1832) című
kiseposzának főszereplője, Tihamér azzal kéri Isten segítségét bosszújához, hogy
„sem földön, sem síromban, sem azontúl, / Úgy ne legyen nyugodalmam”, „Mint én
elmulatom megtorlani házam elestét”, ám ezt éppen a bosszú végrehajtása idézi elő;
a megölt család utolsó sarja, Enikő hervadásának képe üldözi ki még sírjából is,
ahová a halált várva fekszik („A vadon életnek ment bolygani tömkelegében”
Vörösmarty Mihály
[szerkesztői feloldás]
labirintusábanVörösmarty
A hontalan című verse (1835)
– a lengyel eseményektől ihletve – a nemzethalál témájához kapcsolja a bolygó
vándor alakját („Ki vagy te bánat embere, / Mi sorsnak üldöz fegyvere, / Hogy
bolygsz vad bérceken?”); ennek fényében nem zárható ki további, a honvesztést,
bujdosást, vándorlást tematizáló versek hatása sem (Kölcsey Ferenc: Hymnus, a’ Magyar nép’ zivataros
századaibol, 1823; Bajza József: Isten hozzád; Vörösmarty Mihály: Salamon, 1832).
A személyiség romantikus űzöttsége jut kifejezésre Petőfi Sándor
Tündérálom című költeményében (1846), melynek beszélőjét „csendriasztó szenvedélyek” űzik – ez a vers
azonban közvetlenül a bolygó hollandi alakjához kapcsolódik („Sem part, sem örvény
nincsen még előttem, / Csak hánykódás, csak örökös habok; / Hánykódom egyre a
folyó nagy árján… / Ki sem köthetek, meg sem halhatok”).
Az előzmények között tarthatjuk számon Vörösmarty Mihály
Arany
korábbi életút-verseit – közülük is leginkább a Mint egy alélt vándor… címűt („De hiába, futni vagyok kénytelen még /
Majd, elébb vagy utóbb megpihenek én is…”, 1852).
Fogadtatás
Arany János
Arany
életében egyetlen reflexió jelent meg a versre, Heinrich Gusztávé; „Arany Jánosnak alak és tartalom tekintetében egyaránt kitűnő költeménye
Arany János
[szerkesztői feloldás]
…Heinrich
nak: „És Heinrich Gusztáv
Arany
is önmagára vonatkoztatja a mondát, kilátásba helyezve a kibékítő
befejezést” (
Barta 1976 [1974], 213.), ez azonban nem szerepel a
szövegben; Arany János
Heinrich
később Heinrich Gusztáv
Schubart
Ahasverus című verse kapcsán említi, hogy itt a
címszereplő „nyugtot lel; későbbi költőknél szintén gyakori e kiengesztelő
befejezés” (15.).
Kritikatörténet
Heinrich Gusztávot követi monográfiájában Riedl Frigyes; „mint Schubart, Christian Friedrich Daniel
Vörösmarty
, aki Salamonban fejezte ki kínzó nyugtalanságát
Vörösmarty Mihály
[szerkesztői feloldás]
…Arany
ismét az örök zsidó üldözött bolyongásában látja élete jelképét. Mint
ama békétlen, ő sem bír pihenni Arany János
[szerkesztői feloldás]
…[szerkesztői feloldás]
…Arany
a mondába mély líraiságot lehelt; magát látta az örök vándorlásra
ítéltben. Ő az, ki »minden érintkezést fájdalmas ütésnek érez«, aki nem lel
nyugtot, akit sorsa kerget.” (
ÖKK 1924, 202, idézve a Tompa Mihálynak 1858. máj. 11-én írt levélből, lásd
AJÖM XVII., 196.); hasonlóan az Arany-életrajz második
kötetében: „Új viszonyok, nehéz munka vártak reá és új bizonytalanság sorsának e
fordulatán. Az örök zsidó alakja tűnt elébe, magát látja a szakadatlan bolyongásra
ítélt vándorban, akit egyre tovább korbácsol az élet.” (
Voinovich 1931, 416.) Benedek Marcell szintén úgy értelmezi, hogy „allegorikus mezben Arany János
[szerkesztői feloldás]
AJ
Arany János
Arany
Arany János
Pest
re kerülésének inkább pozitív hatásait, megállapítja: „Hogy
Budapest
Arany
ban éppen ekkor és ilyen erővel támadt föl ez a tárgy, minden másnál
többet árul el arról a természetről, »mely elefántnak néz szunyognyi bajt« Arany János
[szerkesztői feloldás]
Bolond Istók, Második ének, 12.Arany
öregkori lírájában”. (
Benedek 1970, 178–179.)
Vita folyt az örök zsidó kifejezésről;
Arany János
Négyesy
a bolygó zsidót tekintette bevett alaknak, az
örök zsidó változatot „kivételes, ritka formájá”-nak
minősítette [
MNy, 25(1929), 392.]. Tolnai Vilmos felelt rá [
MNy, 26(1930), 65.], kiemelve, hogy az előbbi kifejezés a
német (der ewige Jude), az utóbbi a francia (le Juif errant) megfelelője (azt is
megemlíti, hogy az angol és holland hagyományban „vándorló zsidó” szerepel),
vagyis Négyesy László
Arany
– és Arany János
Vörösmarty
– a német szóhasználatot követte. Vörösmarty Mihály
Négyesy
uo. válaszolt; nem kifogásolta, úgymond, Négyesy László
AJ
szóhasználatát, csupán azt állapította meg, hogy a magyar szóhasználat
a „bolygó” jelzőt szentesítette (65–66.). E vitához kapcsolódva
Scheiber Sándor minkét kifejezés 19. századi magyar
előfordulásait összegyűjti (
Bolygó zsidó – örök zsidó = Scheiber
1996, 172–175.), ill. további megnevezésekre is utal (adatait lásd
fentebb).
Az Arany János
Arany
személyére vonatkoztatott értelmezéssel Rónay György szakított; szerinte „Az Ahasvér-téma a bolygó zsidónak, mint a vágy és
csalódás örök hullámverésében pihenéstelenül rohanó emberiség szimbólumának
ábrázolása, melyet Arany János
Arany
1860-ban dolgoz föl Az örök zsidó című
versében” (
Rónay 1958, 116.). Másként általánosítja a vers jelentését
Arany János
Komlós
– aki az életrajzi vonatkozású értelmezést elutasította; szerinte a
vers „az ötvenes évekbeli európai (főképp magyar) ember belső bizonytalanságát,
változó remények és folytonos csalódások közt hányódását fejezi ki”. (
Komlós 1964, 28.) Az életrajzi kiindulást Bóka László általánosította, a modern költő magányának kifejeződését látván a
versben: „Iszonyú magányáról a magyar költőnek Adyig nem hangzott olyan vallomás”, mint Az örök
zsidó; párhuzamként említi az 1858-as Tanári
jubileumra, ill. az 1861-es Rendületlenűl című vers egy-egy sorát („Homályos a cél,
tömkeleg az út” [tömkeleg ’labyrinthus’,
Cz–F
]; „Bújsz a tömegben, átkos egymagad”). (
Bóka 1966 [1953], 239.)
Az örök zsidó és az Arany-líra összefüggéseire hívják fel a figyelmet Az el nem ért bizonyosság szerzői. Ujhelyi Mária szerint „Komlós Aladár
Arany
a lírában eltekint a vétség mozzanatától – s egyben a
kiszolgáltatottság állapotának bárminő magyarázatától. Ezt Az örök zsidó példája
is igazolja, amelyben az eredeti toposzt úgy dolgozza át, úgy deformálja a költő,
hogy csak az űzöttséget, az örök vándorutat jeleníti meg, ennek előzménye a
versből teljes egészében hiányzik.” „A kezdeti közös beszédhez képest a monológ
annak nyelvi kifejeződése, hogy az ember egy tragikus szituációban tulajdonképpen
egyedül marad, magányossá válik. Az izoláltság, a magány nem más, mint a
kiszolgáltatottság közvetlen átélt megjelenése az egyén számára. E léthelyzetek
összetartozásának, korrelativitásának gondolata Arany János
[hiány]
megfogalmazódik pl. A rab
gólyában vagy a jóval később keletkezett Az örök
zsidóban.” A varró leányok líraiságát
jellemezve állapítja meg, hogy „A költő mintegy feloldódik a szereplőkben,
maszkot, szerepet jelentenek a számára, hasonlóan olyan versekhez, mint Az örök zsidó vagy a Rachel-versek.” (
Ujhelyi 1972, 20., 32., 40.)
Veres András a szereplíra kapcsán említi a verset; „[hiány]
Kiterjedés: ismeretlen
Ok: ismeretlen
Egység: karakter
Kiterjedés: ismeretlen
Ok: ismeretlen
Egység: karakter
Arany
költészetében e szereplírának több változatát is megkülönböztethetjük:
míg Az örök zsidó c. költeményben az (explicit
formában) jelzett költői én azonosul egy meghatározott jelképpel: »Szegény zsidó…
Szegény szívem: / Elébb-utóbb majd megpihen« – éppen a kettő kapcsolata a lényeg,
addig a Kertben keretrészében a költői ént s egyúttal
kapcsolatát közvetlenül nem jelzi a szöveg Arany János
[szerkesztői feloldás]
…[szerkesztői feloldás]
aArany
költészetében: a lakoma a balladák baljós színhelye; a János pap országa című versében az »udvarán örökké
tomboló lakzi« negatív képét már összeköti az odacsődülőket jelölő »népség«
kifejezéssel. A nyüzsgést-rohanást Az örök zsidóban
is egybekapcsolja az ismeretlenséggel-idegenséggel”, s idézi a vers 26–29. sorát. (
Veres 1972, 138., 143.)
Szörényi László szerint Szörényi LászlóArany János
Arany
„Arany János
[szerkesztői feloldás]
o[szerkesztői feloldás]
… [!]
, sőt azon túl is követhető sorozatot, lírájának
legfontosabb vonulatát. Legjobb darabjaiban (Mint egy alélt
vándor…, Visszatekintés, Régi jó időből, Az örök
zsidó stb.) túlemelkedett minden esetleges életrajzi vonatkozáson,
letisztultan ábrázolta a Saját-lét és a Más-lét psychomachiáját lényegi szinten,
ill. az ennek következtében létesülő létet.” Alább Teleki Ferenc
1825-ös A boldogság vágya
című versével rokonítja, a Visszatekintéssel és
Az ihlet percével együtt. (
Szörényi 1972, 231., 238., 280.) Későbbi elemzése szerint a
vers címszereplője „az az ember, aki tökéletesen összeegyeztethetetlen viszonyba
kerül a történelemmel. A Szent Ágoston-i felfogásból származó vicói, majd a
felvilágosodott, majd a hegeli történelemfelfogásban tételezett összes
kibontakozást tagadja egy olyan emberkép, amely a történelmet személyes rossznak,
lidércnyomásos átoknak tekinti, amelyből csak a halál szabadíthatja ki az embert
mint a történelem szenvedő alanyát. Ebben a felfogásban nincs lehetőség egyén és
közösség, nagyember és tömeg, közösségi célok és egyéni boldogság, idő és
örökkévalóság összeegyeztetésére. A zárlat ugyan bevezeti az isteni kegyelem
motívumát, de ez a kontextusból eredően egyértelműen azonos a halállal, tehát
semmiképpen nem töri meg a gondolatmenet egységét.” (
Szörényi 1989 [1982/83], 200.)
A vers 29. sorát értelmezve állapítja meg Szegedy-Maszák Mihály: „Az 50-es évek más, rövidebb költeményeiben a szkepszis–hit dilemma a
látszat és a valóság, ill. az érzéketlenség motívumán keresztül fejeződik ki.
[sic!]
Arany
– Arany János
Tompá
hoz hasonlóan – sokszor nem látja eldönthetőnek, mi a látszat és mi a
valóság: emberről vagy féregről van-e szó. Tompa Mihály
[szerkesztői feloldás]
…Arany
Az örök zsidóban jár legközelebb ahhoz, hogy drámai
monológot írjon, mert itt a beszélő nagyobb a helyzetnél, felemészti a szcenikát,
de az utolsó szakaszban még ez az egyébként olyan szép költemény is a szolilokvium
szintjére esik vissza: a zárósorok lineárissá teszik a költeményt, szemben a
drámai monológ hangsúlyozottan körforgásszerű mozgásával, s a beszélőről kiderül,
hogy az igazságot akarja megtudni, nem pedig a saját nézőpontját rákényszeríteni a
világra.” Alább az ilyen, megváltásba, feloldásba torkolló szerkezetet
melodramatikus struktúrának nevezi, s a vers ennek megfelelő szerkezeti vázát is
bemutatja. (
Szegedy-Maszák 1972, 308., 323., 338., 345.) Ezt az
értelmezést Héra Zoltán bírálta; szerinte Arany János
Szegedy-Maszák
„nem veszi észre”, hogy az utolsó versszakban „nem a célhoz érésről,
hanem éppen a halálról mint megpihenésről van szó, s egyáltalán nem
melodramatikus, hanem nagyon is férfias, tragiko-ironikus értelemben.
Szegedy-Maszék Mihály
Arany
nem ejti a verset az utolsó strófával, hanem éppenhogy megemeli és
kitágítja, új hangzást és értelmet adva a vers refrénjének – annak, hogy tovább,
tovább –, s így zárja a verset, makulátlanul, művészien.” [
A „hibázó” Arany, Nszab,
18(1973)/211. (szept. 9.), mell., 5.; ua.: Arany János
H. Z
., A költemény felé, Bp., Szépirodalmi,
1979, 276–282.: 281.]
A modern költő magányának (Héra Zoltán
Bóka
által felvetett) problematikáját viszi tovább Németh G. Béla, aki az Évek, ti még jövendő évek…
1975-ös elemzésében – Bóka László
Arany
lírájáról általában szólva – állapítja meg: „Az 1850-es évek úttörően
merész, nagy Arany-lírája Arany János
[szerkesztői feloldás]
…Ady
ig bizonyosan leginkább átütő megfogalmazását a Hét évszázad egyetlen kiadása sem vette fel. Egy jeles
irodalomtörténész meg egyenesen afféle témamegverselő erőmutatványnak nézte. Egy
jól jegyzett kritikus pedig e versnek történetszemléleti keserűséget könyörtelenül
visszadobbantó, körbeforgató refrénjét a történeti bizalom folyton emelkedő
kifejezésének magyarázta. „Szegény zsidó… szegény szívem!” – sóhajthatta volna
mindennek láttán újra Ady Endre
Arany
.” [
Távolodás a romantikától, egy összetettebb személyesség
jegyében (Elegiko-óda, meditáló vers, epigrammatikus zárással),
ItK, 80(1976)/2, 210–222. (az alcím itt:
Arany János: Évek, ti még jövendő évek) =
Németh 1981, 259–289.: 262. A „jeles irodalomtörténész”
Gyergyai Albert, a „jól jegyzett kritikus” pedig Héra Zoltán (lásd fentebb).] Németh G. Béla
1967-es Arany-portréjának 1987-es átdolgozásában annak az „allegorikus alkotásmód”- nak a
példájaként említette, amelyre Arany János
Arany
t a „föloldó lezárások” kényszerítik, bár a verset már itt is a felemás
magyar polgárosodás elidegenítő hatásának dokumentumaként értelmezte, lásd
Németh 1987 [1967], 48., 53–54.
Ehhez az értelmezéséhez kapcsolódik Bori Imréé, aki szerint „Arany János
Arany
Nagykőrösről kész urbánus lelkiséggel költözött Arany János
Pest
re, s nyomban a polgári-városi idegenségérzetnek
Budapest
[szerkesztői feloldás]
…AJ
„költői modernségének prototípusa”-ként (
Bori 1985, 26–27.).
Barta János a vers életrajzi és tematikus hátterének, ill. recepciótörténetének
tüzetes áttekintését adja, majd – láthatólag a versbeli „ónsuly”-nak és az
„eltévesztett pálya terhé”-nek az 1860. július 9-ei
Csengery-levélben megfogalmazott kapcsolata alapján (vö.: „ha én
Toldit ne irtam legyen: nem volnék most vagabundus”,
Arany János
Tompá
nak, 1853. június 28.,
AJÖM XVI., 252.) arra a következtetésre jut, hogy az „átkos
hatalom”, amely „Ahasvérust a sivatag életen át űzi: a költői tehetség”; „a
hivatás tudata és démoni ereje az a kísértő, amelyet fél évszázaddal később
Tompa Mihály
Ady
az »acélhegyű ördög«-nek nevezett el és Az Ős
Kaján mítoszában formált szimbólummá.” Ady Endre
Arany
, úgymond, „ráébred arra a lehetőségre, hogy az álca alatt maga
szólaljon meg, titkolt mondanivalók, egy lappangó élménytömb találja meg a maga
optimális koncentrációját; a mitikus szimbólum így válik Arany János
Arany
, a művész önszemléletének és életérzésének páratlan művészi,
dokumentum érvényű kifejezőjévé.” (
Barta 1976 [1974], 229., 231.)
Keresztury Dezső több értelmezési irányban is elindul; kapcsolódik az életrajzi
háttérhez (Arany János
AJ
„boldogan készült a Arany János
Pest
re költözésre is, bár szíve mélyén úgy érezte, s megrendítő, álcázott
önarcképében meg is fogalmazta:” Budapest
[szerkesztői feloldás]
itt következik a vers 6–9. soraAJ
„a valóság elemeit egy másik, sorsterhes, a személyes meghajszoltság
élményének kifejezésére rendezi át” (318). Arany János
Keresztury
a verset itt előbb „zsidó tárgyú balladá”-nak, majd „drámai önkívületű
monológ”-nak minősíti; „olyan valóságos, megrendült, sorsidéző, tömör
megnyilatkozás, olyan expresszionista erejű kép- és ritmusformáló líraiság hatja
át, hogy el kell fogadnunk: önmagáról szól, mint annyiszor máskor – képekben
tárgyiasítva érzéseit; de csak igen ritkán forrósítva ily izzóra álarcát”; a
verszárlatban „valami értelmen túli remény” megfogalmazódását látja. Ezt az
értelmezést – a vers személyes vonatkozása tekintetében Keresztury Dezső
Barta
értelmezésére hagyatkozva – azzal egészíti ki (Barta János
Komlós
értelmezésének egyik aspektusát fölelevenítve), hogy a vers „csak első
látszatra” tűnik föl „idegen meteorként” „a nagy hazafias versek csoportjában”. „A
kapcsolatait kereső kutató azt is gondolhatná, hogy – magán érezvén a cenzúra
szemét, ami miatt A walesi bárdok-at is csak óangol
balladának álcázva tette közzé – az üldözött, soha békét nem lelő magyarság
jelképét vélte megtalálni, s akarta fölmutatni. Komlós Aladár
[szerkesztői feloldás]
…Kulin
a szubjektum és objektum azonosságát hirdető romantikus program
kudarcát látja e folyamat mögött – a két pólus viszonylatában, úgymond, sem a
természet, sem az emberi lét rendje nem kínál immár metafizikai támpontot.
Kulin Ferenc
Arany
ebből a helyzetből nem a szimbolizmus vagy a l’art pour l’art felé
tájékozódott, hanem a vallásos élmény újraaktualizálása felé. Az örök zsidó című vers eszerint „leválik mitológiai talapzatáról, s
így maga a mítosz metaforává lesz, epikus mozzanatai pedig egy belső, tudati
történés jelképeivé válnak, a vallásos élmény nem marad meg a költői ihletet
katalizáló szerepben, hanem a szubjektív hitelű hitigazság oldja magába a mű
esztétikumát”. A vers vallási lényege eszerint az utolsó vsz.-ban jut kifejezésre,
s az irgalom fogalmában összpontosul; a szánalmat gyakorló
irgalom mint transzcendens hatalom „a Biblia Istene,
mégpedig nem a judaizmus, hanem a kereszténység teológiájának értelmében”, amelyet
az idegen iránt is irgalmat gyakorló samaritánus jézusi példázata fejez ki. [
A modern vallásos élmény feltűnése Arany lírájában:
Világkép és létélmény, Magyar Szemle, 21(2012)/11–12, 29–53.;
ua.: Kulin Ferenc, Küldetéstudat és szerepkeresés, Bp.,
Argumentum, 2012, 272–307.: 285–290., 297., 304.] Arany János
Kulin
utóbbi állítását Dávidházi Péter vitatta. Olyan olvasói is lehetnek a versnek, úgymond, „akik a lírai
monológ beszédhelyzetét és hangiát az utolsó versszakban is töretlennek érzik, s a
fohászkodó zsidóhoz életszerűbben illő ószövetségi Istent bibliai példák alapján
nemcsak a nyughatatlan bolyongást megszüntető irgalom ígéretére (5Móz
30,1–4) tartják képesnek, hanem arra is, hogy ígéretéhez híven a
bűnbánókat valóban megszánja, még a többszörös visszaesőket is (Bír
2,16–19), vagy hogy a prófétájával már megüzent büntetés helyett
irgalmazzon egy ellenséges városnak Kulin Ferenc
[szerkesztői feloldás]
…Arany
nál Az örök zsidó monológja végén a zsidó
szájából az »irgalom« remélése aligha kétségtelenül és főleg nem kizárólag csak a
keresztény teológia Istenére vagy jézusi példázatának szellemiségére utalhat, s a
vers poétikája szempontjából ez így is van rendjén.” (
Dávidházi 2017 [2011], 247–248.; ez a bekezdés a 2011-es változatban nem szerepel.)
Tarjányi Eszter a Ráchel siralma című verssel (1851) rokonítja Az örök zsidót,
s megállapítja, hogy „a két vers nem illik a balladaként érzékelt szövegkorpuszba,
mivel beszédmódjukra a monologikus forma jellemző, ami megkülönbözteti a
balladáktól általában elvárt dialogikus szerkesztéstől”. A drámai monológ műfaját,
amelybe a verset sorolja, a szerepverstől is elkülöníti; az előbbihez a klasszikus
művek közül Kölcsey Ferenc két Zrínyi-énekét (1830, 1838), Petőfi Sándor
Az őrült című versét (1846),
ill. Tompa Mihálynak (Az örök zsidó után írt) Új Simeon (1862) és Ikarus (1863) című verseit
sorolja. A műfaji besorolást ugyanakkor meghatározza, úgymond, hogy a
műfajelnevezést – bár 1857-ben alkalmazták először, s
1859-ben Robert Browning verseit ebbe a műfajba sorolták – Arany János
AJ
nem ismerhette. A drámai monológot a lírai Én szerepbe kivetített,
tárgyiasító önkifejezéseként sorolja a líra műneméhez. A vers 51. sora kapcsán
(„Szegény zsidó… Szegény szivem”) ugyanakkor megállapítja: „a drámai monológnak
azt a feszültségét számolja fel, amely abból a bizonytalanságból képződött, hogy a
megszólaló alakja egyszerre történeti konkrétságában, világában, nyelvében
bemutatottan eltávolított, ugyanakkor a költői »én«-nek, sőt a befogadói
szubjektumnak a személyessége, érzelmi világa is áttetszik rajta. A műfajnak a
konkrét és a metaforikus jelentés közötti oszcilláló jellegét szünteti meg.” (
Tarjányi Eszter, A drámai monológtól a szerepversig: Az örök
zsidó és a műfaji háttér, Irodalomismeret, 2012/2, 4–30.) A
vers metrikai elemzését adja Szuromi Lajos; összegző jellemzése szerint: „Jambusi ütem- és nyomatékkapcsoló
részleges szimultán sorok a felező nyolcasok. Érdekes a záró sor: jambusi
ütemkapcsoló, nyomatékmegosztó felező négyes, részleges szimultán mértékű.” (
KMV, 1984, 97.) J. Soltész Katalin rámutat, hogy a „rímtelen sorral megtoldott párrímes négysoros
(aabbx)” refrénes versekben jelenik meg Aranynál – Az örök zsidón kívül ilyen a Haj ne hátra, haj előre (1849),
ill. az Ágnes asszony (1853). Felhívja a figyelmet a 14. sor – ritmikai szempontból lényeges
magánhangzónyújtására (Gyülőlöm), ill. arra, hogy az 1860-as évek „jelenős lírai
versei” „csaknem mind jambusiak: Széchenyi
emlékezete, Az örök zsidó, Rendületlenül
Arany János
[!]
, Magányban, Vojtina Ars
poeticája
[sic!]
[!]
.” (
J. Soltész 1987, 41., 59., 246.)
Fordítások
Angol:
The Wandering Jew (David Hill) = European Romanticism: A Reader,
General Editor: Stephen Prickett, Ed. Simon Haines, London–New Delhi–New York– Sidney, Bloomsbury, 20142 [2010], 360–365. (magyar és angol nyelven)
Bolgár:
Вечният жид (Иван Есенски) = Аран 2009, 110–112. [a 110. oldal
címváltozata: Великият жид]
Német:
Der ewige Jude (Andor Sponer) = Sponer 1880, 171–173.
Der ewige Jude (Szemere László) = Szemere 1935, 148–149.
Feldolgozások
Zenei
Antos Károly (oratórium, 1927 előtt)
Hangfelvétel
Hallgatni Aranyt, www.hallgatniaranyt.hu [2017],
Máté Gábor, 2’ 09”
[sic!]
Az örök zsidó
n
Jegyzet
Az örök zsidó története apokrif legenda, amelynek háttere, hogy a
zsidóság nem ismerte el Jézus Krisztust Messiásnak. Első említése az 1228-ban
Bolognában keletkezett Ignoti Monachi Cisterciensis S.
Mariae de Ferrara Chronica et Rycardi de Sancto Germano Chronica priora
, amely egy Londonba látogató örmény érsekre hivatkozik; eszerint az érsek személyesen
találkozott Örményországban azzal az emberrel, aki a keresztet hordozó
Krisztust sietésre ösztökélte és megütötte, s akinek Jézus azt mondta, „én megyek, de te várni fogsz rám, míg vissza nem jövök”.
A zsidó e jövendölésnek megfelelően százévenként visszafiatalodik harmincévesnek,
amennyi akkor volt, mikor Krisztussal találkozott; időközben megtért, és bűnbánattal éli életét, s abban
reménykedik, hogy az utolsó ítélet megszabadítja az átoktól.
Roger of Wendover St. Albans-i benedekrendi szerzetes Flores
Historiarum című világkrónikájában (1204–1234) a főszereplő Pontius Pilatus ajtónállója, Joseph Cartaphilus (’nagyon szeretett’). Matthaeus Parisiensis szerint, aki rendtársa világkrónikáját folytatta (Chronica Maiora, 1240 körül),
.) A történet megvan a flandriai Philipp Mouskes
1243-as Chronique rimée
(Rímkrónika) című munkájában is; az örök zsidó nála
Malchusszal, a zsidó főpap szolgájával azonos, aki szidalmazta
Jézust, s akinek Péter levágta jobb fülét (vö. Jn 18:10).
A 13. század legjelentősebb
asztrológusa, Guido Bonatti a Liber Astronomiae című művében számolt
be róla, hogy az örök vándort 1267-ben az itáliai
Forliban látták; Sigismondo Tizio
14. századi feltűnéséről tudósít 1528-as sienai várostörténetében (Historiarum Senensium ab initio urbis Senarum usque ad annum MDXXVIII
]); a vándor neve nála Giovanni di Buttadio (’Istenverő’; a név előfordul Spanyolországban). Az
örök zsidó feltűnéséről is újabb híradások látnak napvilágot,
Prágától Párizsig, Stanfordtól Asztrahányig. A szóbeli hagyományban az alak fokozatosan elvált az eredeti
történettől, s a zsidóság nyughatatlanságának antiszemita sztereotípiáját
testesítette meg. (Az örök zsidó témájáról általában lásd
Heinrich 1881
;
George Kumler Anderson, The Legend of the Wandering Jew,
Providence, Brown UP, 1965;
Elizabeth Frenzel, Stoffe der Weltliteratur: Ein Lexikon
dichtungsgeschichtlicher Längsschnitte, 7., verweiterte Auflage,
Stuttgart, Alfred Kröner Verlag, 1988.)
A téma újkori feldolgozásainak története
Wilhelm Hauff: Die Memoiren des Satans (1826) [
A Sátán emlékiratai, elbeszélések, ford.
Zauner István, Bp., Attraktor, 2004]
Александр Сергеевич Пушкин: Агасфер (1826)
Joseph Christian von Zedlitz: Die Wanderungen des Ahasverus (1832)
Вилгэльм Карлович Кюхэльбэкэр: Агасвер, поэма в отрывках (1832–46, publikálva 1878)
Johann Gabriel Seidl: Die beiden Ahasvere (1836)
Berthold Auerbach: Spinoza (1837)
Julius Mosen: Ahasver (1838)
Adalbert Stifter: Abdias (1843)
Eugène Sue: Le Juif errant (1844–45) [A bolygó zsidó, regény, 10 kötetben,
A bolyongó zsidó, ford. Szabó Antal és Pleskott Henrik, Bp., 1871–1902]
Christoph Kuffner: Ahasver, der ewige Jude, eine Wanderung durch
Jahrhunderte (1846)
Jacques Auguste Simon Collin de Plancy: Légendes du Juif Errant et des Seize Reines de
Munster (1847)
Levin Schücking: Der Bauernfürst (1851) című regényének Die drei Freier (A
három kérő) című epizódja
Василий Андреевич Җуковский: Странствующий жид (1852)
Alexandre Dumas père: Isaac Laquedem (1853)
Líra
Christian Friedrich Daniel Schubart: Der ewige Jude. Eine Lyrische Rhapsodie
(1783 vagy 1787) [
Az örök zsidó (Lírai rapszódia), ford.
Kompolthy Tivadar, FL, 8(1871)/256. (nov. 8.), 1165.]
William Wordsworth: Song for the Wandering Jew (1800)
Percy Bysshe Shelley: The Wandering Jew, or the Victim of the Eternal
Avenger (1810)
August Wilhelm Schlegel: Die Warnung (1801)
Aloys Wilhelm Schreiber: Der ewige Jude (1817)
Johann Ludwig Wilhelm Müller: Der ewige Jude (
Nikolaus Lenau: Ahasver, der ewige Jude (1833) ; Der ewige Jude (1839)
Ludwig Köhler: Der neue Ahasver (1841)
Pierre-Jean de Béranger: Le Juif-errant (1834)
Frederik Paludan-Müller: Ahasverus, den evige Jøde (1853)
Johann Georg Fischer: Der ewige Jude (1854)
Edmond Grenier: La mort du juif-errant (1857)
A motívum előfordul című cantójában (To Inez,
Inezhez, ford. Kosztolányi Dezső)
Dráma
Ludwig Achim von Arnim: Halle und Jerusalem (1811)
Edgar Quinet: Ahasvère (1833)
Александр Сергеевич Пушкин: Скупой рыцарь (1830, megj. 1836) [
Alekszandr Szergejevics Puskin: A fukar lovag, ford. Gáspár Endre, 1949]
Johann Nestroy: Zwei ewige Juden und keiner (1846)
Hans Christian Andersen: Ahasverus (1847)
Siegfried Kapper: Ahasverus – Ein Jüdisches
Fastnachtspiel, Deutsches Museum, Zeitschrift für Literatur, Kunst
und Öffentliches Leben, Leipzig, 4/(1854)/40, 490–497., 4/(1854)/41,
529–543.
Az 1830-as, 40-es években Ahasvérus alakja leggyakrabban a
világfájdalom, ill. a történelem értelmével szembeni szkepszis szimbolikus
kifejezője.
Miért is kerülöm az utakat, / Hol a többi vándor jár, / Keresek
rejtett ösvényeket / Havas sziklabérceken át?
Hisz nem követtem semmit el, / Hogy riadnom kellene az emberektől /
Mi balga óhaj / Űz engem a pusztaságba?
Jelzők állnak az utakon, / Mutatnak a városok felé, / Én pedig
vándorlok mérték nélkül, / Nyugalmat nélkülözve és keresve.
Egy jelzőt látok állni / Mozdulatlanul szemem előtt; / Oly úton kell
indulnom, / Amelyről senki nem tért vissza még.
A magyar irodalomban a ponyvakiadások nyomán terjedt el a téma.
19. századi ismertségére egy 1824-es adatból lehet következtetni; eszerint a köznép
körében uralkodik az „örökké élő Zsidó”-ról való mesés beszéd (Kedveskedő [A
Magyar Kurir melléklapja], 1824, I.,
273. – lásd
Scheiber 1996, 173.) Adat van Az
örökké való Zsidó című ponyvatermék 1847-es
kiadására, [lásd
Bayer József, Adalékok a magyar ponyvairodalom
történetéhez, EPhK, 28(1904), 467–470.: 469.],
amelynek 1854-es kiadása is van (NB. az 1847-es adat a miskolci cenzor által „elkobzott haszontalan, egyedül a
szegény nép kizsarolására és a fanatismus terjesztésére czélzott apróbb
nyomtatványok lajstromá”-n szerepel); a Csodák könyve
című ponyvakiadványban örökbolygó zsidóként jelenik meg
(Pest, 1858, 81–82.).
A magas irodalomban Katona József
1811-es Monostori
Veronkájában jelenik meg a motívum („szüntelen futó zsidó”), többször
említi az örök zsidó regéjét Eötvös József
A’ zsidók’ emancipátiójában [
BpSz, 1(1840), 2. kötet, 1. sz., 110–156.: 110–111., 155.],
Vörösmarty Mihály tervezett vígjátékában – amely a rászedett halál népmesei témáját
követi s ) kapcsán (
Trencsényi-Waldapfel Imre, Ádám és Ahasvérus: Az Ember Tragédiája
[szerkesztői feloldás]
A ferrarai Szűz Mária templom ismeretlen ciszterci szerzetesének
krónikája és Ricardus krónikájának első része Szent Germanusról
(Szent Germanus auxerre-i püspök volt az 5.
században)Roger
Örményországot megjárt szentföldi zarándokoktól is megerősítést kapott
Roger of Wendover
Cartaphilus
története felől. (A történetet közreadó fejezet címe: De Josepho, qui ultimum Christi adventum adhuc vivus
exspectat
Joseph Cartaphilus
[szerkesztői feloldás]
Józsefről, aki Krisztus utolsó eljövetelét addig élve várja meg
[szerkesztői feloldás]
A senaiak történetének (könyve/i) Sena városának kezdeteitől az 1728-as
évig
Buttadeo
, ill. Giovanni di Buttadio
Boute-dieu
alakban is). A későbbi itáliai hagyományban az örök zsidóval
azonosított Giovanni di Buttadio
Buttadio
mint „istentől eltaszított” szerepel (Antonio Francesco di Andrea). Az alak Bretagne-ba is eljutott, Giovanni di Buttadio
Boudedeo
néven. A figura igen népszerű volt a 15. századi Spanyolországban és
Portugáliában; itt említik először mint vargát.
A különféle alakváltozatokat az 1602-ben
megjelent Kurtze Beschreibung und Erzehlung von einem Juden
mit Namen Ahaßverus welcher bey der Creutzigung Christi selbst persönlich
gewesen: auch das „Crucifige” uber Christum hab helffen schreien
(Rövid leírás és elbeszélés egy Ahasvérus nevű zsidóról, aki Krisztus
megfeszítésekor személyesen ott volt és a „feszítsd meg”-et segítette kiáltani
Krisztusra) című füzet egyesítette. (A kiadás helyszíneként
Bautzen, kiadójaként Wolfgang Suchnach van megadva; a kiadó neve – ’nézz utána’ – pamfletszerű álnév.)
Feltevések szerint a mű Giovanni Bernardi Bonifacio Graf d’Oria danzigi irodalmi köréhez köthető. A szerző Paul Eitzen schleswigi püspökre, Giovanni di Buttadio
Luther
egykori wittenbergi diáktársára hivatkozik, aki, elmondása szerint,
1542-ben maga is találkozott Hamburgban egy istentiszteleten a hosszú kabátot viselő, mezítlábas, ujjnyi
vastag talpú örök zsidóval, de támaszkodott Matthaeus Parisiensis krónikájára is, amely 1571-ben jelent meg
nyomtatásban. 1603 és 1613 között
a Kurtze Beschreibung több bővített kiadása jelent
meg, Chrysostomus Dudulaeus Westphalus szerzői név alatt (a kiadás helye Leyden, a kiadó Christoff Creutzer, amely szintén álnév).
A népkönyvben elbeszélt történet főhőse Ahasverus jeruzsálemi varga, aki eretneknek tartotta Jézust, s mindent megtett, hogy a Szanhedrin elítélje és Pontius Pilatus keresztre feszítse; a tömeget is ő heccelte fel, hogy
Jézus megfeszítését követelje. Mikor az ítélet megszületett, s
Jézus a keresztet a Golgota felé cipelvén meg akart pihenni
Ahasverus házának ajtajánál, ez nem engedte, mire Jézus azt mondta neki: én meg akarok állni és pihenni, neked azonban menned
kell! Ez az átok arra ítélte Ahasverust, hogy örökké vándoroljon az időben, s ne halhasson meg. Azóta
különféle helyeken tűnik fel, s ennek tanúi vannak; mindig a helyi nyelvet
beszéli, alázatot és istenfélelmet tanúsít. (Az Ahasvérus név Xerxes – Hsajársa – perzsa király nevének héber átírása az ószövetségi Eszter
könyvében; a nevet a Vulgata
Assuerus
alakban adja meg, Károli Gáspár fordításában
Assvérus
.) A különböző történetváltozatokat egyesítő népkönyv egész Európában
elterjedt; francia kiadása (
Histoire admirable du juif errant, A bolygó
zsidó csodálatos története, 1650) részletes életrajzot
közöl.
A bolygó zsidó alakjának olyan feldolgozásai is vannak a 17. század végétől kezdve, melyek a zsidóság
Jeruzsálem lerombolása utáni vándorlásához kapcsolódnak. A prózai feldolgozások
mellett ballada is keletkezett a témából (
The Wandering Jew or the Shoemaker of Jerusalem,
A vándorló zsidó avagy a jeruzsálemi varga, 1612), ez
Percy püspök Reliques of Ancient English Poetry
című gyűjteményében is megvan.
Ami a bibliai párhuzamokat illeti, Krisztus arculütésének motívuma megtalálható János evangéliumában (18:22); egyes változatok azzal a
katonával azonosítják Ahasvérust, aki lándzsájával beleszúrt a kereszten függő Krisztus testébe (vö. Jn 19:34). A történetet összefüggésbe hozták
Jézusnak legkedvesebb tanítványára, Jánosra vonatkozó, Péterhez intézett szavaival s ezeknek a tanítványok körében támadt
magyarázatával: „»Ha akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök, mit tartozik rád?
Te kövess engem!« Elterjedt tehát az atyafiak között az a mondás, hogy ez a
tanítvány nem hal meg.” Ezt az értelmezést azonban maga a bibliai szöveg cáfolja:
„Pedig Jézus nem azt mondta neki, hogy nem hal meg, hanem ezt: »Ha akarom, hogy
megmaradjon, amíg eljövök, mit tartozik rád?«” (Jn 21:22–24)
Valószínűbb forrás Máté evangéliuma („Bizony, mondom néktek, hogy vannak, akik nem ízlelik meg
a halált addig, amíg meg nem látják az Emberfiát, amint eljön az ő országával” –
Mt 16:28), bár ez a hely is inkább Jézus közeli, egy emberöltőn belüli visszatérésére céloz. A történet bibliai
párhuzamaként szerepel a Káiné, akit, miután megölte Ábelt, arra ítélt Isten, hogy
nyugalmat nem találva vándoroljon a földön („Bujdosó és kóborló leszel a földön” –
1Móz 4:12).
A népkönyvnek a 17. században 70
német nyelvű kiadása volt, s több mint száz kiadása szerte Európában (Hollandia,
Franciaország, Dánia, Svédország, Észtország, Finnország, Lengyelország); Mo.-n
vásári ponyvakiadása volt, s folklorizálódásának is vannak nyomai (lásd
Scheiber Sándor, The Legend of the wandering Jew in
Hungary, Midwest Folklore IV., 1954, 221–235., VI., 1956,
155–158.). Szélesebb körű elterjedése a magyar folklórban azonban a
20. századra tehető, s a század második
felében is elevenen él (Nagy 2001).
A történet számos további részlettel bővült (a spanyol változatban
pl. a hős fekete kötést hord homlokán; ez egy égő keresztet fed, amely – a
Prometheus-mondából származó módon – olyan ütemben emészti agyát, ahogyan az
újranő), hőse újabb neveket kapott (pl. Isaak Laquedem Hollandiában, Juan
Espera-en-Dios Luther, Martin
[szerkesztői feloldás]
„reménykedj Istenben”Goethé
vel indul, aki 1774-ben eposzt tervezett a
Bolygó zsidó (Ahasvérus) történetéről (lásd
Goethe 1982, III. rész, 15. könyv, 571–573.);
Goethe, Johann Wolfgang von
Goethé
t a népkönyv 1777-es francia kiadásának 1782-es német fordítása inspirálta. A műből csak egy rövid
töredék készült el, az ihlet a Faust-témára tolódott át.
A téma fontosabb feldolgozásai Goethe, Johann Wolfgang von
Arany
versének keletkezése előtt:
Epika
Jan Potocki: Manuscrit trouvé à Saragossa (1803–1815) [A Zaragozában talált
kézirat,
Kaland a Sierra Morenában, ford. Gimes Romána, Bp., Európa, 1979]
Franz Christoph Horn: Ahasver (1818)
Arany János
[szerkesztői feloldás]
novella[szerkesztői feloldás]
Ahasvérus vándorlásai, eposz, töredékn
Eduard Duller: Ahasver (1836)
[szerkesztői feloldás]
elbeszélés[szerkesztői feloldás]
A két Ahasvérus, elbeszélő költemény[szerkesztői feloldás]
regény[szerkesztői feloldás]
eposz[szerkesztői feloldás]
elbeszélés[szerkesztői feloldás]
Ahasvérus, az örök zsidó, vándorlás évszázadokon át
[szerkesztői feloldás]
A bolygó zsidó és a tizenhat münsteri királynő legendája
[szerkesztői feloldás]
A parasztfejedelem
[szerkesztői feloldás]
regény[szerkesztői feloldás]
Dal az örök zsidóhoz
[szerkesztői feloldás]
A bolygó zsidó, avagy az örök bosszúálló áldozata
[szerkesztői feloldás]
Az intés
1820
?) [bizonytalan olvasat]
[szerkesztői feloldás]
Az örök zsidó
[szerkesztői feloldás]
Ahasvér, Az örök zsidó
[szerkesztői feloldás]
Az örök zsidó, ballada[szerkesztői feloldás]
Az új Ahasvérus
[szerkesztői feloldás]
A bolygó zsidó, Charles Gounod
1860-ban megzenésítette; ford. Lévay József, 1852
[szerkesztői feloldás]
Ahasvérus, az örök zsidó
[szerkesztői feloldás]
Az örök zsidó
[szerkesztői feloldás]
A bolygó zsidó halála
Byron
Childe Harold’s Pilgrimage
Byron, George Gordon
[szerkesztői feloldás]
Az ifjú Harold zarándokútja, 1812
[szerkesztői feloldás]
Halle és Jeruzsálem
[szerkesztői feloldás]
Két örök zsidó és egy sem
[szerkesztői feloldás]
drámai költeményArany
versével leginkább Arany János
Byron
, Byron, George Gordon
Wordsworth
, Wordsworth, William
Müller
és Müller, Johann Ludwig Wilhelm
Béranger
versei rokoníthatók, amelyeknek az örök zsidó nyugalom-, ill.
halálvágya a témája. Az előbbi két vers lírai alanya metaforikusan s a legenda
konkrét vonatkozásait elhagyva idézi meg az alakot, az utóbbi kettő az örök zsidó
monológja, amely a legenda néhány konkrét vonatkozását is felhasználja.
Béranger, Pierre-Jean de
Byron
versének lírai alanyát az életuntság (weariness) üldözi, „[a]z
állandó, szünetlen mélabú ez, / mely a monda vándor zsidóját hajszolja, / Mely
nézni sem kíván a síron túlra, / De nem remélhet nyugtot azelőtt” („It is that
settled, ceaseless gloom / The fabled Hebrew wanderer bore; / That will not look
beyond the tomb, / But cannot hope for rest before”; Kosztolányi Dezső fordításában: „Ez az a szivós bú, mi zordul / üldözte a bolygó zsidót;
/ mely nézni sem mer a síron tul / s nem várhat addig semmi jót!”).
A nyugalmat találó természeti jelenségek és élőlények, ill. a
beszélő állapotának ellentétére épül Byron, George Gordon
Wordsworth
és Wordsworth, William
Müller
verse – utóbbi egyenesen parafrazeálja az előbbinek azon versszakait,
amelyek a hegyről lezúduló s lent megpihenő patak, sziklaodúban nyugalomra lelő
sas/holló s az óceán csendes hullámain megpihenő csikóhal (Müller, Johann Ludwig Wilhelm
Müller
nél: delfin) példáját idézi. Ellentétben a korábbi versekkel,
Müller, Johann Ludwig Wilhelm
Béranger
-é meghagyja a legenda vallási kontextusát (a vándorlás mint büntetés
Krisztus megsértéséért). Ha bizonyos motívumok és a refrén
Béranger, Pierre-Jean de
Béranger
-éhez is kötik Béranger, Pierre-Jean de
AJ
versét (lásd alább, Keletkezés), közelebb áll Arany János
Müller
Az örök zsidójához. Nem tudjuk, Müller, Johann Ludwig Wilhelm
Arany
ismerte-e az utóbbit, Heinrich Gusztáv mindenesetre joggal hívta fel a figyelmet a két szöveg rokon voltára.
Arany János
Arany
Ahasvérusának monológjából a 6–7., 9. és 11. vsz.-ot idézve
megállapítja: „Csak az ő bolyongásának nincsen czélja!”, majd hozzáfűzi, hogy
„hasonló irányú” Arany János
AJ
Az örök zsidó című verse.
Arany János
Müller
versének eredetije:
A 6–7., 9., 11. vsz. Heinrich Gusztáv fordításában:
Müller, Johann Ludwig Wilhelm
Müller
nek nemcsak ez a verse jön számításba, hanem Az
útjelző címen is – bár benne nem a halálvágy, hanem a halálfélelem kap
hangot:
Müller, Johann Ludwig Wilhelm
[szerkesztői feloldás]
Quinet
művéből merítette a legtöbbet – a halál, aki minden ember fölött úrnak
hiszi magát, felsül Ahasvérussal szemben. A műből két vázlat s néhány töredék
készült el (1835–36/1847/48); Quinet, Edgar
AJ
versének keletkezésekor kiadatlan volt. (
VMÖM 10., Drámatöredékek és
drámatervek, s. a. r. Fehér Géza, Bp., Akadémiai, 1971, 431–439., 758–798.); Löw Leopold nagykanizsai főrabbi Nyílt levél a
zsidó-emancipatio ügyében című vitairatában tesz említést az örök zsidó
mondájának irodalmi divatjáról, az alábbi összefüggésben: „Ha a’ költők
mulattatják olvasóikat az örök zsidóról Arany János
[!]
, az mint ártatlan phantasia játéka,
senkit sem sérthet. Ha pedig az örök zsidóróli mese fegyverül szolgál elnyomott ’s
szerencsétlen emberek ellen, az valóban kegyetlen játék.” [
PH, 4(1844)/357. (jún. 2.), 375–376.: 376.]
Erdélyi János ironikusan említi [sic!]
Sue
regényét (
Úti naplója és levelei, Bp., Tankönyvkiadó, 1951,
125., 135., 146.), Császár Ferenc az Az alkuszok című „életkép”-ében az
„alkusz”-t (egyebek mellett) „örökvándor zsidó”-nak nevezi, „ki széles nagy
világon mindenütt s mindig jelen van” (
Aradi Vészlapok, Pest, kiadta Császár Ferenc, 1844, 372.). Sue. Eugène
Sue
regényére utalva „bolygó zsidó”, „örökös zsidó”, „bolyongó zsidó”
alakban szerepel Az Életképekben [2(1844) I/12, 535.; II/12,
377., II/25, 814.]. A kassai Képes Ujságban Sue Jenő bolygó zsidójának parodiája első két részében
részletesen ismerteti a legendát, s az „örök zsidó” változatot is használja
[1(1848)/14. (ápr. 1), 108–109., 15. (ápr. 8.), 117., 16. (ápr. 15.),
125., St-t. J. f-gy. aláírással]. Tompa Mihály
A bolygó zsidó címen említi Nánihoz című versében (1847);
Sue. Eugène
Sue
regényére utal Gyulai Pál is a Szépirodalmi Szemlében (1855): „Nekünk nincsenek éhező gyármunkásaink, kik mohó
hévvel olvassák az »Örök zsidó«-féle regényeket”, (
Gyulai 1908, 100.); Török János
Egyetemes Magyar Encyclopaediája azt említi, hogy „A
bolygó zsidó szintén Ahasverusnak mondatik” (I., Pest, 1859, 1019.).
Az Ádám–Ahasvérus párhuzamra utalt Trencsényi-Waldapfel Imre, Az ember tragédiája (1859–60, megj. 1861
Sue. Eugène
[szerkesztői feloldás]
1862
[!]
forrásaihoz és értelmezéséhez, IF 21, Bp., 1947,
3–36.). Használja az „örök zsidó” kifejezést Vajda János is, 1875-ös Végtelenség című versében („lehet belőlem / Örök zsidó, Prometheüsz,
pokol / Tüzére, miljom esztendőkön át / Halálkinokra ítélt szenvedő. / Csak egy
dolog, ami bizonyos itt: / Hogy többé meg nem semmisülhetek.”)
[sic!]
Arany
verse az örök zsidóén kívül kötődik a bolygó hollandi vele rokon, 17.
századi eredetű, germán nyelvterületen elterjedt legendájához is – akit
Heinrich Heine egyenesen „az óceán örök zsidójá”-nak nevezett (
Aus den Memoiren des Herren von Schnabelewopski,
Kapitel VII., 1834). E legenda főalakja egy van Staaten (más
változatokban: van der Decken) nevű hajóskapitány, aki istenkáromló esküt tett,
amikor hajójával viharba került, s nem tudta megkerülni a Jóreménység-fokot,
mondván, akár az utolsó ítéletig is kitart. Isten ezért megátkozta, s arra
kárhoztatta, hogy örökké járja a tengert, és ne tudjon kikötni az utolsó ítélet
napjáig. Szellemhajója azóta járja a tengereket, s veszedelmet hoz mindazokra,
akik találkoznak vele. Megjelenéséről számos híradás látott napvilágot; V.
György angol király is beszámolt róla, hogy kadétként találkozott a vörös
tekintetű hollandi hajójával, és hallotta róla az elátkozott lelkek üvöltését.
A romantika korában a legenda az örök zsidóéhoz hasonló
népszerűségre tett szert, s számos elemmel kiegészült. Első – s egyben egyik
legjelentősebb – romantikus adaptációja Samuel T. Coleridge
The Rhyme of the Ancient Mariner (Ének a vén
tengerészről) című költeménye (1798, ford.
Radó Anna, 1921). A bolygó hollandi Sir
Walter Scott elbeszélő költeményének tárgya (Rokeby,
1813), Washington Irving két elbeszélését is inspirálta (The
Storm-Ship, 1822, A viharhajó;
Adventures of the Black Fisherman
1824, A fekete halász kalandjai),
Wilhelm Hauff mesét (Die Geschichte von dem
Gespensterschiff, 1826, A szellemhajó
története); Edgar Allan Poe elbeszélést (Manuscript found in a
bottle, Palackban talált kézirat, 1833, ford. Bartos Tibor, 1981), Frederick Marryat tengerészkapitány pedig regényt (The Phantom
Ship, 1839, A bolygó hollandi, avagy a
hajósok réme, ford. Braun Soma, 1901) írt róla. Thomas Moore
The flying Dutchman (A bolygó
hollandi) című verse (1843) azért is említésre
méltó, mert Arany János
AJ
Arany János
Moore
több versét is lefordította: A ballade. The Lake
Of The Dismal Swamp, 1803 (A Dismal mocsárok tava, 1848);
Forget not the field (Eszünkbe jusson…, 1852, ezt
Moore, Thomas
Vörösmarty
és Vörösmarty Mihály
Petőfi
is fordította); The Minstrel Boy, 1809 (A dalnok elhullt, Petőfi Sándor
1850
k.); Oh! Blame not the bard, 1810 (Oh! Ne bántsd a költőt…, [bizonytalan olvasat]
1850
k.); A Speculation (Nyerészkedés, 1857).
Heinrich Heine
Memoiren des Herren Schnabelewopski című művének
említett fejezete szolgáltatta az alapot ([bizonytalan olvasat]
Marryat
regénye mellett) a legenda legismertebb művészi feldolgozásához,
Richard Wagner
A bolygó hollandi című operájához (1841/43), amelyről Marryat, Frederick
AJ
is tudhatott.
Végső soron az Arany-vers irodalomtörténeti kontextusának
tekinthetők a romantika korának mindazon művei, amelyek a személyiség sorsát a
vándorlás keretében tematizálják (Lord Arany János
Byron
: Childe Harold’s Pilgrimage, 1812; Herman Melville: Moby Dick, 1851
stb.).
Byron, George Gordon
Alattam a föld nem szilárd
n
,Jegyzet A motívum megtalálható
az Irányok című tanulmány – a verssel egy időben
keletkezett – bevezetőjében („A nyomás, a zaklatottság, a meghasonlás, mely
politikai rázkódásink után európaszerte erőt vett a kedélyeken, midőn nem vala
hit, nem remény, nem bizalom, – midőn besüppedt lábunk alatt a föld, s biztos
irány helyett az asztaltánc szédelgéseiben kerestünk enyhületet: ily kor,
mondom, nem lehetett a jóravaló, a higgadt, a kitartó alkotás kora”,
AJÖM XI., 155.; vö.
Komlós 1964, 27.,
Németh G. Béla, A szerkesztő s a kritikus Arany,
It, 12/62(1980)/1, 3–12.; ua.: Németh
1981, 59–69.: 64.)
Fejem fölött kétélü bárd
n
…Jegyzet (Görög λάβρυς; πέλεκυς)
széles körben elterjedt, sokjelentésű mitológiai jelkép. Krétán a kétélű balta
a Hold-istennő teremtő és romboló erejét szimbolizálja. A görög mitológiában
eredetileg az isteni akarat jelképe. Héphaisztosz labrüsszal nyitja meg Zeusz
koponyáját, hogy Pallasz Athéné kiszabadulhasson belőle. Az amazonok fegyvere.
Egy mondaváltozat szerint Thészeusz kétélű bárddal ölte meg a Minótauroszt a
Labürinthoszban (vitatott az a feltételezés, amely szerint a Labürinthosz a
labrüsz házát jelenti). baltája a finn
mitológiában.)
Arany
versében valószínűleg Zeusz eszköze, amellyel vihart idéz elő.
(Hasonló képzetek más mitológiákban is megjelennek, ld. varja, Indra istennő kedvenc fegyvere; mjolnir,
Thor isten kalapácsa a norvég mitológiában; ukonvasara,
Ukko Arany János
[szerkesztői feloldás]
mennydörgésisten
Ónsulylyal
n
a kolossziJegyzet Az ónsúly
kifejezés fellelhető a vers keletkezéstörténetében: „itt ónsuly nehézkedik
lelkemen: évek óta nyom az eltévesztett pályának terhe” – írta
Arany
1860. július 9-én Nagykőrösről Csengery Antalnak (lásd Keletkezés).Arany János
n
légJegyzet Görög
κολοσσός (latinosított formában: kolosszus, ennek németes alakja: kolossz) a
nagyméretű szobrok neve a hellenisztikus korban. Közülük a rhodoszi kikötőben
felállított, 32–37 m magas Héliosz-szobor, a rhodoszi kolosszus volt a
legnevezetesebb, amelyet i. e. 302–290
között bronzból készített el a lindoszi Kharész a Démétriosz Poliorkétész fölött aratott győzelem (i. e. 304)
emlékére. Az ókori világ hét csodája egyikének tartották; i. e. 227-ben v. 224-ben földrengés
döntötte le. Nero 39 m magas szobrát Kr. u. 58-ban
Zénodotosz készítette Rómában; Hadrianus az időközben Héliosz képére átformált szobrot az Amphitheatrum
Flavium mellett állíttatta fel újra, erről kapta új nevét a Colosseum.
Elzúzna, ha megállanék…
n
Jegyzet A rászakad az ég motívuma több mitológiában megvan. Podaleiriosz, a
trójai háború görög katonája, aki egyes források szerint kigyógyította
Philoktétész sebét, a háború után a delphoi jósdát kérdezte meg, hol telepedjék
le, s azt a tanácsot kapta: ott, ahol akkor sem esik baja, ha leszakad az ég.
Podaleiriosz Szmürnoszt választotta, amelyet magas hegyek ölelnek körül, így
megtarthatják az eget akkor is, ha lecsúszna Atlasz válláról. – A kelták
legendája szerint a vitéz kelták azzal dicsekedtek, hogy nem félnek semmitől,
kivéve attól, hogy az Ég rászakad fejükre. A magyar folklórban is él olyan
képzet, hogy a felhők fölött szilárd égboltozat van, ill. hogy „nem szabad
nézni az eget, mert aki meglátja, arra rászakad”. (
MN8K V., Folklór, 1, Magyar népköltészet, 82.)
Új léptem új
*
Szövegforrás:
A kritikai kiadás szövege
ÖK 1867, II., 318–321.
ÖM 1883, 379–381.
A kritikai kiadás szövege
ÖK 1867, II., 318–321.
ÖM 1883, 379–381.
Uj léptem uj
*
Szövegforrás:
SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57.
Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk. Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62.
SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57.
Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk. Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62.
n
:Jegyzet A kép egy ó- és egy újszövetségi toposz
kapcsolatán alapul. Jézus az elvégzett küldetés örömével visszatérő hetvenkét tanítványnak
ezt mondja: „Ímé, adok néktek hatalmat, hogy a kígyókon és skorpiókon
tapodjatok, és az ellenség minden erején, és semmi nem árthat néktek.”
(Lk 10:19) Jézus itt Mózes szavaira utal: „El ne felejtkezzél a te Uradról Istenedről”; „a ki
vezérlett téged a tüzes kígyóknak, skorpióknak és szomjúságnak nagy és
rettenetes pusztáján, melyben semmi víz nem vala” (5Móz 8:14–15).
A kígyón taposó ember félelmét kifejező kép tehát egyrészt az ígéret földjének
reményét nélkülöző pusztai vándorlásra, másrészt Jézus kiválasztó kegyelmének hiányára céloz.
Láng az ital, midőn iszom
n
;Jegyzet A sor, a 13. sor
nyomán, összefüggésbe hozható a zsidóság pusztai vándorlásának epizódjával,
midőn Isten, kegyelme jeléül, Mózes közbenjárására megédesíti a sivatagban talált ihatatlanul keserű
vizet („s mikor jutottak volna Márah nevű helyre, nem ihatják vala a Márah’
vizeit, mivelhogy azok keserűek valának”; Mikor azért kiáltott volna az úrhoz, mutata néki az úr egy fát, melyet
minekutánna a vízbe vetett volna, megédesedének a vizek” – 2Móz
15:22–27).
[szerkesztői feloldás]
Mózes
Kárpit megől szivembe kés…
n
Jegyzet Polonius, hogy Hamlet
és a királyné beszélgetésének titokban tanúja lehessen, kárpit mögé bújik.
Mivel azt hiszi, Hamlet azért jött, hogy megölje anyját, segítségért kiált;
erre Hamlet kardot ránt, átszúr a kárpiton, s megöli. Midőn a királyfi kihúzza
a holttestet a kárpit mögül, e szavakkal illeti: „Szegény izgága vén bolond,
nyugodj. Különbnek véltelek”. (
Hamlet, dán királyfi, III. felvonás, 4. szín,
ford.
AJ
, AJÖM VII., 175; a fordítás a versnél
később, 1866-ban készült, az első magyar
Shakespeare-összkiadás számára.) A vers beszélője tehát itt Polonius
pozíciójából szólal meg.Arany János
Kivűl arany, belűl hamu…
n
Jegyzet
.
elöljárója, 2
kötet, Oxford, Egyetemi Nyomda, 1837
, 373. Latin ford.: a fenti kiadás latin nyelvű
változata, interprete Rufino Aquileiensi, ad græcum collati et emendati per Sigismundum Gelenium
, 255. Magyarul:
A zsidó háború. IV. könyv, Nyolcadik
fejezet, Jerikó, a Nagy Síkság és a Holt-Tenger, ford. Révay József, Bp., Gondolat, 19583
, 315.
Tertullianus
Védőiratában azt írja, hogy az elpusztított
Szodoma és Gomorrha vidékén „a földnek még most is égett szaga van, és ha
ott a fák gyümölcsöt próbálnak hozni, ezek csak nézésre valók, ha megérintik
őket, hamuvá válnak.” (
Tertullianus, Apologeticus, XL. Patrologiae Cursus
Completus, I., Ed. Migne, Parisiis, 1844, 484.
Magyarul:
Ókeresztény írók, XII., Tertullianus művei, Bp., Szent István Társulat, 1981,
131.) Előfordul Tacitusnál , Szent Ágostonnál (De civitate dei, XXI., 5.),
Aranyszájú szent Jánosnál (francia fordításban:
Sur la vaine gloire et l’éducation des
enfants, introduction, texte critique, traduction et notes
Anne-Marie Malingrey, Sources chrétiennes, 188, Paris, Les Editions du Cerf, 1972,
74.). Jehúda ben Elijáhú Hádászi
Eskol hakófer (
A pálma levele, 1148–49) című művében a 35. csoda
[lásd
Scheiber Sándor, Kívül arany, belül hamu,
Mnyr, 77(1953)/2, 138–139.: 138., vö.
Arany
valószínűleg Arany János
Milton
Elveszett paradicsomából vette át a széles
körben elterjedt motívumot (lásd
Scheiber Sándor, Kívül arany, belül hamu,
MNyr, 77(1953)/2, 157–158.). A X. könyv Summázata
szerint az ember bűnbeesése után Sátán visszatér a Pandemoniumba, ahol a
gonosz többi erőivel együtt kígyóvá változik; „megjelenik előttük a tiltott
Fa tündér-képe, s ők megcsalatva mohón a Gyümölcs után vetik magukat, de
helyette csak port és keserű hamut rágnak”; az eredeti szöveg: „deluded with
a shew of the forbidden Tree springing up before them, they greedily
reaching to take of the Fruit, chew dust and bitter ashes”). A X. könyv
szövege szerint „A tetszetős almát mohón szedik, olyant, milyen Sodoma
szurok-tavánál nőtt. Bár ez – ízre, nem fogásra – még csalfább! Mohón
remélve oltani étvágyukat, rágnak gyümölcs helyett fanyar hamut, mit sértett
ízlelésük kitüszköl.” (Az eredeti szöveg szerint „greedily they pluck’d /
The Frutage fair to sight, like that which grew / Neer that bituminous Lake
where Sodom flam’d; / This more delusive, not the touch, but taste /
Deceav’d; they fondly thinking to allay / Thir appetite with gust, instead
of Fruit / Chewd bitter Ashes, which th’ offended taste / With spattering
noise rejected”, John Milton, Paradise Lost, Book 10, 560–567.;
a magyar fordítás:
John Milton, Elveszett paradicsom, ford.
Jánosy István = Milton, John
J. M.
Vál. költői művei, Bp., Európa, 1978, 304.,
322.) Milton, John
Arany
Bessenyei Sándor fordítását ismerhette – ott a két szöveghely így szerepel: „egy
oly fától megcsalattatván, a melynek gyümölcse hamuból állott”; „Mohón
szakgatták a szemnek gyönyörüséges gyümölcsöt; a mely sokkal csalárdabb volt
annál, a mely azután az Asfaltites tava körül termett, a hol Sodoma
meggyult. Teljes reménységgel lévén az ördög kigyók, hogy kinzó éhségeket
majd megcsendesitik, esznek belőle: hát korántsem gyümölcs az, a mit esznek,
hanem keserü hamu, a melyet szörnyü ökröndözéssel szájukból kiokádtak.” (
ELVESZTETT ÉS UJRA VISSZA NYERT PARA DICSOM. IRTA : MILTON JÁNOS.
ANGOLBÓL FORDITOTTA : BESSE NYE I SÁNDOR. DEBRE CZE N, KIADJA TE LEG
DI K. LAJOS KÖNYVKERESKE DÉSE . 18742
[1796], II. darab, 47., 65.)
A motívumot Tolnai Vilmos (Az ember tragédiája VII. színének
63–65. sorában olvasható párhuzamos motívumával együtt) Arany János
Byron
ra vezette vissza Byron, George Gordon
[szerkesztői feloldás]
Arany és Madách „arany almái”,
EPhK, 48(1924), 87–88.Byron
Kain című drámájában Éva így átkozza meg
testvérgyilkos fiát: „Váljék hamuvá ajkán a gyümölcs”. (III. felvonás,
ford. Győry Ilona, KisfTÉ, 1895, 134.) A Childe Harold zarándokútja egyik elbeszélői
meditációja szerint „Hozzászokik / Szívünk a bú gyümölcsihez, amik / Utált
hamuval vannak csak tele, / Mint a holt-tói almák.” (III. ének, ford.
Torkos László, Bp., 1914, 88.) Byron, George Gordon
Byron
Tacitusra hivatkozik.
A motívum ószövetségi eredetű; Mózes énekében olvasható, hogy „Szőlőjük Sodoma szőlőjéből való és
Gomora szőlőhegyéről; szőlőfürtjeik mérges fürtök, a szemei keserűek.”
(5Móz 32:32) Lukácsy Sándor szerint toposzként a Salamon
bölcsessége című apokrif irat (i. e. 2. század) nyomán terjedt el. Előfordul
Josephus Flavius
A zsidó háború című művében („A tó [a
Holt-tenger], amely egészen az arábiai Zoarig húzódik, 580 stadion hosszú,
150 stadion széles. Partjával határos Sodomitis, valamikor virágzó és
termékeny tartomány, amelynek pompás városai voltak, de mindenestül tűz
pusztította el, mert lakóinak istentelensége miatt villám sújtotta és földig
égette. Még most is mutogatják az égből hullott tűz maradványait, és a tóban
öt város körvonalai látszanak, s bizonyos gyümölcsök belsejében hamu van;
kívülről olyanok, mint az ehető gyümölcsök, de ha kézzel leszakítják, hamuvá
pukkannak szét.” (
Flavii Josephi
De bello iudaico libri septem
[Φλαυίου Ἰωσήπου περὶ τοῦ Ἰουδαϊκοῦ πολέμου] Ad fidem
codicum emendavit, variis lectionibus instruxit et notis partim aliorum
partim suis illustravit Edvardus Cardwell,
S
Sacrae
T
Theologiae
P
Professor
, Aulæ Sancti Albani principalis, Vol. II., Oxonii, E typographeo
academico, MDCCCXXXVII. Byron, George Gordon
[szerkesztői feloldás]
Josephus Flavius, A zsidó háború hét könyve. A kódexek
alapján kiadta, különböző olvasatokkal ellátta és részben mások,
részben a saját megjegyzéseivel ékítette Edward Cardwell, a szent hittudomány professzora, a St. Alban Hall
[szerkesztői feloldás]
ma: Merton College, Oxford[szerkesztői feloldás]
Aquileiai Rufinus fordításában, a göröggel összevetve és kijavítva
Sigismund Gelen által[szerkesztői feloldás]
1948Sch. S.
, Meseelemek a karaita Jehúda Hádászi
főművében = Scheiber 1996, 137–169.:
156–159.]. A magyar prédikációirodalomban Temesvári Pelbárt
Rosariumában bukkan fel (
Vál. írásai, kiad. V. Kovács Sándor, Bp., Európa–Helikon, 1982, 246.), majd 1730-ban Kiss István
Magyar Phylosophia című kéziratában; magyar
előfordulásait Lukácsy Sándor részletesen bemutatta (
Lukácsy 1994
). Megvan a motívum Scheiber Sándor
Csokonai
A kétszínűség (Proo: A színesség) című 1786-os versében („Vélnéd hogy a’ nyalkánn pirosló
sodoma / A leg jobb gyümőltsök szép paraditsoma / Pedig ha scarláttya szádba
ketté válik / Várt gyönyörűséged mind hamuvá válik”,
CSVMÖM 1, 24.). Erre az előfordulásra
Scheiber Sándor hívta fel a figyelmet, megállapítva, hogy „Csokonai Vitéz Mihály
Arany
ezzel a verssel még a debreceni kollégiumban ismerkedhetett meg” [
A Szodoma almái Aranynál, MNyr,
79(1955)/4, 461.]. Előfordul a toposz Mátyási József halottbúcsúztatójában („bűn hamvával tőlt Gomora almája”),
Arany János
Arany
ezeket is ismerhette (
Lukácsy 1994, 518–519.; Arany János
Lukácsy
– a toposz elterjedtségére hivatkozva – vitatja e versek
Lukácsy Sándor
Scheiber
által állított forrás voltának bizonyíthatóságát).
A növényt Caius Julius Solinus
Collectanea rerum memorabiliumában
(Említésre méltó dolgok gyűjteménye, i. sz. 3. sz.) írta le először. Szodomai alma vagy
ördög almája néven ismert egy Dél-Afrikában őshonos növény (Solanum
linnaeanum / Solanum sodomeum / Solanum hermanii), paradicsomszerű, mérgező
gyümölcse van. Szintén a szodomaialma nevet viseli a
Nyugat-Ázsiában is őshonos Calotropis procera cserje, de a bibliai növényt
azonosították a jánoskenyérfával (xylokerata / Ceratonia siliqua) is, lásd
Immanuel Löw, Die Flora der Juden, II.,
Wien–Leipzig, 1924, 406.; Harold N. Moldenke–Alma L. Moldenke
The plants of the Bible című könyve
(Waltham, Mass., Chronica Botanica Co., 1952) szerint
legvalószínűbb, hogy a dinnyéhez közeli Citrullus colocynthis megfelelője
(78–79.).
A motívum visszatér Scheiber Sándor
AJ
Örökké! című kései, Prométheusz és Tantalusz
motívumát összekapcsoló töredékben („a tünékeny alma”).
dolt
Rohannom kell – s a földi boly
n
Jegyzet A motívum
kapcsolatba hozható Berzsenyi Dániel
A temető című 1815-ös
versének („Látom hangyabolyi míveidet, világ!”), ill. Kölcsey Ferenc
Vanitatum vanitas című 1823-as versének („Földünk egy kis hangyafészek”) motívumával;
Arany
művei közül a Keveházában fordul elő
(„sűrü népgomoly / Sürög-forog, mint hangyaboly”). Végső forrása
Kelszosz Aléthész
Logosz című, a kereszténységet támadó műve (i. sz.
178), amelyben a világmindenség igazságát magának
tulajdonító kereszténységet hasonlítja hangyabolyhoz.Arany János
Mellettem gyorsan visszafoly
n
:Jegyzet Hasonló
nézőponttechnikát alkalmaz
Arany
az 1850-es Katalin című elbeszélő költeményében: „a mén gyorsan halad, /
Futnak visszafelé a fák” (
Baranyai 2000, 46.).Arany János
Ködfátyol-kép az emberek
n
:Jegyzet A ködkép, ködfátyolkép eredetileg laterna
magicával ernyőre, tüllvászonra vagy füstgomolyokra vetített képsor, a
diaporáma és a film közös őse; a vetített állóképek mozgóképhatást keltve
egymásba mosódtak. A 19. század közepén
kedvelt látványosság volt a ködfátyolkép-mutogatás, Jókai Mór
Egy magyar nábob című regényében (1853) is megjelenik: „A háttérben állt egy oszlopos
peristyl, közepét foglalva el a feldíszített színpad, melyről az ebéd ideje
alatt Lokodi uram ködfátyolképeket fog mutogatni” (XIII.
A nábob neve napja). Kemény Zsigmond
1853-as regényének címe Ködképek
a kedély láthatárán – szintén erre a jelenségre utal. (
Baranyai 2000, 46.;
Saly Noémi: „Itt élt és halt, mert másképpen nem
lehetett” [Krúdy és a pesti kávéház], Budapesti Negyed,
9(2001)/4, 81–110.: 90.) Megjelenése korábbi Tompa Mihály
Falusi órák című versében (1847): „Ködfátyolképe a multnak kitárul, / S annyi régi rajzok
visszatérnek rája”. Szerepel a magasabb régiókba
emelkedik, csak ködfátyol-képeket tud elővarázslani”. [
Jókai legújabb művei, BpSz, Új folyam 13(1869),
13. kötet, 43–44. sz., 498–514.: 510.]
[szerkesztői feloldás]
…Jókai
Egy komondor naplója című 1883-as elbeszélésében is („Három marionett-színház bukott meg
miattunk, ugyanannyi műlovarkör és viaszbáb-bódé. A tönkrejutott menageriákat,
kétfejű bornyúkat, panorámákat, zongoravirtuózokat, óriás leányokat,
ködfátyolképeket, humoristicus felolvasásokat, olasz operákat és
kötéltáncosokat nem is számítva.”
JMÖM1, XI., Dekameron, I., Révai
Testvérek, Bp., 1894, 229.) Gyulai Pál
Jókai Mór
Jókai
ról állapítja meg Szerelem bolondjai
című regényét bírálva, hogy „Jókai Mór
[szerkesztői feloldás]
h
Hogy inna fel
homok
asszú
*
Szövegforrás:
A kritikai kiadás szövege
ÖK 1867, II., 318–321.
ÖM 1883, 379–381.
A kritikai kiadás szövege
ÖK 1867, II., 318–321.
ÖM 1883, 379–381.
asszu
*
Szövegforrás:
SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57.
Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk. Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62.
SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57.
Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk. Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62.
n
!Jegyzet Aszú vagy asszú: az aszik ige mn.-i igeneve, tkp.
aszó. „Mondják bizonyos testekről, melyek nyirkossága vagyis nedves leves
részei elpárologván, öszvefonnyadtak, öszvezsugorodtak, szárazakká lettek,
különösen növényekre és gyümölcsökre alkalmazva. Aszú fű, fa, ág.” (
Cz–F
) Az aszú eredeti jelentése ’száraz <terület, vízmeder>’; az „aszú
patak” szószerkezet a 13. századtól
előfordul (
TESz
); vö. Szárszó < száraz aszó, Aszófő.
Irígylem
*
Szövegforrás:
A kritikai kiadás szövege
ÖK 1867, II., 318–321.
ÖM 1883, 379–381.
A kritikai kiadás szövege
ÖK 1867, II., 318–321.
ÖM 1883, 379–381.
Irigylem
*
Szövegforrás:
SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57.
Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk. Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62.
SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57.
Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk. Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62.
Irígylem az ágról szakadt
*
Szövegforrás:
A kritikai kiadás szövege
ÖK 1867, II., 318–321.
ÖM 1883, 379–381.
A kritikai kiadás szövege
ÖK 1867, II., 318–321.
ÖM 1883, 379–381.
Irigylem az ágrólszakadt
*
Szövegforrás:
SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57.
Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk. Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62.
SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57.
Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk. Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62.
Irígylem az ördögszekér
n
t:Jegyzet Más néven mezei iringó (Eryngium campestre). Száraz gyepeken
gyakori, szúrós gyom. Nagy gömbös hajtásrendszere ősszel a tövénél letörik, és
ezt görgeti a szél, miközben a magok szétszóródnak. Motívumként előfordul
Az elveszett alkotmányban („Egyszer a sík
közepén neszt hallok: ha! oda nézek: / Hát ördögszekeret korbácsol a szíken az
alszél”; Hábor „mint a
Kazinczy
röpűlő strucca, vagy a fenn / Említett ördögszekerek,
kotródik az erdőn”), a Rózsa és Ibolya című verses
mesében („Mint bukfencező nyúl hentereg futtában, / Tüskés ördögszekér nyargal
a pusztában: / Ment a három fickó cigánykerekezve / A násznép elé, mert nem
vala már messze”). Ördögmotolla alakban szerepel a
Szilágyi Sándornak 1859. okt. 25-én írt levélben („E
fordulatos időkben fordulunk mi is – lefelé. Vagy
fordulunk, a mint a szél fú, mint a szélkakas. Fordulunk, mint pecsenye a
nyárson, mindig sületlenebb oldalunkkal a tűz felé, hogy süljön meg az is.
Fordulunk mint búzaszemek a rostában: fölűl a gaz; mint ördögmotolla, mely
sehová sem halad; mint a »jó-idő-malma« – így ősszel; mondjak-e még többet?”
AJÖM XVII., 342.)Kazinczy Ferenc
Az örök zsidó
n
Jegyzet
Az örök zsidó története apokrif legenda, amelynek háttere, hogy a
zsidóság nem ismerte el Jézus Krisztust Messiásnak. Első említése az 1228-ban
Bolognában keletkezett Ignoti Monachi Cisterciensis S.
Mariae de Ferrara Chronica et Rycardi de Sancto Germano Chronica priora
, amely egy Londonba látogató örmény érsekre hivatkozik; eszerint az érsek személyesen
találkozott Örményországban azzal az emberrel, aki a keresztet hordozó
Krisztust sietésre ösztökélte és megütötte, s akinek Jézus azt mondta, „én megyek, de te várni fogsz rám, míg vissza nem jövök”.
A zsidó e jövendölésnek megfelelően százévenként visszafiatalodik harmincévesnek,
amennyi akkor volt, mikor Krisztussal találkozott; időközben megtért, és bűnbánattal éli életét, s abban
reménykedik, hogy az utolsó ítélet megszabadítja az átoktól.
Roger of Wendover St. Albans-i benedekrendi szerzetes Flores
Historiarum című világkrónikájában (1204–1234) a főszereplő Pontius Pilatus ajtónállója, Joseph Cartaphilus (’nagyon szeretett’). Matthaeus Parisiensis szerint, aki rendtársa világkrónikáját folytatta (Chronica Maiora, 1240 körül),
.) A történet megvan a flandriai Philipp Mouskes
1243-as Chronique rimée
(Rímkrónika) című munkájában is; az örök zsidó nála
Malchusszal, a zsidó főpap szolgájával azonos, aki szidalmazta
Jézust, s akinek Péter levágta jobb fülét (vö. Jn 18:10).
A 13. század legjelentősebb
asztrológusa, Guido Bonatti a Liber Astronomiae című művében számolt
be róla, hogy az örök vándort 1267-ben az itáliai
Forliban látták; Sigismondo Tizio
14. századi feltűnéséről tudósít 1528-as sienai várostörténetében (Historiarum Senensium ab initio urbis Senarum usque ad annum MDXXVIII
]); a vándor neve nála Giovanni di Buttadio (’Istenverő’; a név előfordul Spanyolországban). Az
örök zsidó feltűnéséről is újabb híradások látnak napvilágot,
Prágától Párizsig, Stanfordtól Asztrahányig. A szóbeli hagyományban az alak fokozatosan elvált az eredeti
történettől, s a zsidóság nyughatatlanságának antiszemita sztereotípiáját
testesítette meg. (Az örök zsidó témájáról általában lásd
Heinrich 1881
;
George Kumler Anderson, The Legend of the Wandering Jew,
Providence, Brown UP, 1965;
Elizabeth Frenzel, Stoffe der Weltliteratur: Ein Lexikon
dichtungsgeschichtlicher Längsschnitte, 7., verweiterte Auflage,
Stuttgart, Alfred Kröner Verlag, 1988.)
A téma újkori feldolgozásainak története
Wilhelm Hauff: Die Memoiren des Satans (1826) [
A Sátán emlékiratai, elbeszélések, ford.
Zauner István, Bp., Attraktor, 2004]
Александр Сергеевич Пушкин: Агасфер (1826)
Joseph Christian von Zedlitz: Die Wanderungen des Ahasverus (1832)
Вилгэльм Карлович Кюхэльбэкэр: Агасвер, поэма в отрывках (1832–46, publikálva 1878)
Johann Gabriel Seidl: Die beiden Ahasvere (1836)
Berthold Auerbach: Spinoza (1837)
Julius Mosen: Ahasver (1838)
Adalbert Stifter: Abdias (1843)
Eugène Sue: Le Juif errant (1844–45) [A bolygó zsidó, regény, 10 kötetben,
A bolyongó zsidó, ford. Szabó Antal és Pleskott Henrik, Bp., 1871–1902]
Christoph Kuffner: Ahasver, der ewige Jude, eine Wanderung durch
Jahrhunderte (1846)
Jacques Auguste Simon Collin de Plancy: Légendes du Juif Errant et des Seize Reines de
Munster (1847)
Levin Schücking: Der Bauernfürst (1851) című regényének Die drei Freier (A
három kérő) című epizódja
Василий Андреевич Җуковский: Странствующий жид (1852)
Alexandre Dumas père: Isaac Laquedem (1853)
Líra
Christian Friedrich Daniel Schubart: Der ewige Jude. Eine Lyrische Rhapsodie
(1783 vagy 1787) [
Az örök zsidó (Lírai rapszódia), ford.
Kompolthy Tivadar, FL, 8(1871)/256. (nov. 8.), 1165.]
William Wordsworth: Song for the Wandering Jew (1800)
Percy Bysshe Shelley: The Wandering Jew, or the Victim of the Eternal
Avenger (1810)
August Wilhelm Schlegel: Die Warnung (1801)
Aloys Wilhelm Schreiber: Der ewige Jude (1817)
Johann Ludwig Wilhelm Müller: Der ewige Jude (
Nikolaus Lenau: Ahasver, der ewige Jude (1833) ; Der ewige Jude (1839)
Ludwig Köhler: Der neue Ahasver (1841)
Pierre-Jean de Béranger: Le Juif-errant (1834)
Frederik Paludan-Müller: Ahasverus, den evige Jøde (1853)
Johann Georg Fischer: Der ewige Jude (1854)
Edmond Grenier: La mort du juif-errant (1857)
A motívum előfordul című cantójában (To Inez,
Inezhez, ford. Kosztolányi Dezső)
Dráma
Ludwig Achim von Arnim: Halle und Jerusalem (1811)
Edgar Quinet: Ahasvère (1833)
Александр Сергеевич Пушкин: Скупой рыцарь (1830, megj. 1836) [
Alekszandr Szergejevics Puskin: A fukar lovag, ford. Gáspár Endre, 1949]
Johann Nestroy: Zwei ewige Juden und keiner (1846)
Hans Christian Andersen: Ahasverus (1847)
Siegfried Kapper: Ahasverus – Ein Jüdisches
Fastnachtspiel, Deutsches Museum, Zeitschrift für Literatur, Kunst
und Öffentliches Leben, Leipzig, 4/(1854)/40, 490–497., 4/(1854)/41,
529–543.
Az 1830-as, 40-es években Ahasvérus alakja leggyakrabban a
világfájdalom, ill. a történelem értelmével szembeni szkepszis szimbolikus
kifejezője.
Miért is kerülöm az utakat, / Hol a többi vándor jár, / Keresek
rejtett ösvényeket / Havas sziklabérceken át?
Hisz nem követtem semmit el, / Hogy riadnom kellene az emberektől /
Mi balga óhaj / Űz engem a pusztaságba?
Jelzők állnak az utakon, / Mutatnak a városok felé, / Én pedig
vándorlok mérték nélkül, / Nyugalmat nélkülözve és keresve.
Egy jelzőt látok állni / Mozdulatlanul szemem előtt; / Oly úton kell
indulnom, / Amelyről senki nem tért vissza még.
A magyar irodalomban a ponyvakiadások nyomán terjedt el a téma.
19. századi ismertségére egy 1824-es adatból lehet következtetni; eszerint a köznép
körében uralkodik az „örökké élő Zsidó”-ról való mesés beszéd (Kedveskedő [A
Magyar Kurir melléklapja], 1824, I.,
273. – lásd
Scheiber 1996, 173.) Adat van Az
örökké való Zsidó című ponyvatermék 1847-es
kiadására, [lásd
Bayer József, Adalékok a magyar ponyvairodalom
történetéhez, EPhK, 28(1904), 467–470.: 469.],
amelynek 1854-es kiadása is van (NB. az 1847-es adat a miskolci cenzor által „elkobzott haszontalan, egyedül a
szegény nép kizsarolására és a fanatismus terjesztésére czélzott apróbb
nyomtatványok lajstromá”-n szerepel); a Csodák könyve
című ponyvakiadványban örökbolygó zsidóként jelenik meg
(Pest, 1858, 81–82.).
A magas irodalomban Katona József
1811-es Monostori
Veronkájában jelenik meg a motívum („szüntelen futó zsidó”), többször
említi az örök zsidó regéjét Eötvös József
A’ zsidók’ emancipátiójában [
BpSz, 1(1840), 2. kötet, 1. sz., 110–156.: 110–111., 155.],
Vörösmarty Mihály tervezett vígjátékában – amely a rászedett halál népmesei témáját
követi s ) kapcsán (
Trencsényi-Waldapfel Imre, Ádám és Ahasvérus: Az Ember Tragédiája
[szerkesztői feloldás]
A ferrarai Szűz Mária templom ismeretlen ciszterci szerzetesének
krónikája és Ricardus krónikájának első része Szent Germanusról
(Szent Germanus auxerre-i püspök volt az 5.
században)Roger
Örményországot megjárt szentföldi zarándokoktól is megerősítést kapott
Roger of Wendover
Cartaphilus
története felől. (A történetet közreadó fejezet címe: De Josepho, qui ultimum Christi adventum adhuc vivus
exspectat
Joseph Cartaphilus
[szerkesztői feloldás]
Józsefről, aki Krisztus utolsó eljövetelét addig élve várja meg
[szerkesztői feloldás]
A senaiak történetének (könyve/i) Sena városának kezdeteitől az 1728-as
évig
Buttadeo
, ill. Giovanni di Buttadio
Boute-dieu
alakban is). A későbbi itáliai hagyományban az örök zsidóval
azonosított Giovanni di Buttadio
Buttadio
mint „istentől eltaszított” szerepel (Antonio Francesco di Andrea). Az alak Bretagne-ba is eljutott, Giovanni di Buttadio
Boudedeo
néven. A figura igen népszerű volt a 15. századi Spanyolországban és
Portugáliában; itt említik először mint vargát.
A különféle alakváltozatokat az 1602-ben
megjelent Kurtze Beschreibung und Erzehlung von einem Juden
mit Namen Ahaßverus welcher bey der Creutzigung Christi selbst persönlich
gewesen: auch das „Crucifige” uber Christum hab helffen schreien
(Rövid leírás és elbeszélés egy Ahasvérus nevű zsidóról, aki Krisztus
megfeszítésekor személyesen ott volt és a „feszítsd meg”-et segítette kiáltani
Krisztusra) című füzet egyesítette. (A kiadás helyszíneként
Bautzen, kiadójaként Wolfgang Suchnach van megadva; a kiadó neve – ’nézz utána’ – pamfletszerű álnév.)
Feltevések szerint a mű Giovanni Bernardi Bonifacio Graf d’Oria danzigi irodalmi köréhez köthető. A szerző Paul Eitzen schleswigi püspökre, Giovanni di Buttadio
Luther
egykori wittenbergi diáktársára hivatkozik, aki, elmondása szerint,
1542-ben maga is találkozott Hamburgban egy istentiszteleten a hosszú kabátot viselő, mezítlábas, ujjnyi
vastag talpú örök zsidóval, de támaszkodott Matthaeus Parisiensis krónikájára is, amely 1571-ben jelent meg
nyomtatásban. 1603 és 1613 között
a Kurtze Beschreibung több bővített kiadása jelent
meg, Chrysostomus Dudulaeus Westphalus szerzői név alatt (a kiadás helye Leyden, a kiadó Christoff Creutzer, amely szintén álnév).
A népkönyvben elbeszélt történet főhőse Ahasverus jeruzsálemi varga, aki eretneknek tartotta Jézust, s mindent megtett, hogy a Szanhedrin elítélje és Pontius Pilatus keresztre feszítse; a tömeget is ő heccelte fel, hogy
Jézus megfeszítését követelje. Mikor az ítélet megszületett, s
Jézus a keresztet a Golgota felé cipelvén meg akart pihenni
Ahasverus házának ajtajánál, ez nem engedte, mire Jézus azt mondta neki: én meg akarok állni és pihenni, neked azonban menned
kell! Ez az átok arra ítélte Ahasverust, hogy örökké vándoroljon az időben, s ne halhasson meg. Azóta
különféle helyeken tűnik fel, s ennek tanúi vannak; mindig a helyi nyelvet
beszéli, alázatot és istenfélelmet tanúsít. (Az Ahasvérus név Xerxes – Hsajársa – perzsa király nevének héber átírása az ószövetségi Eszter
könyvében; a nevet a Vulgata
Assuerus
alakban adja meg, Károli Gáspár fordításában
Assvérus
.) A különböző történetváltozatokat egyesítő népkönyv egész Európában
elterjedt; francia kiadása (
Histoire admirable du juif errant, A bolygó
zsidó csodálatos története, 1650) részletes életrajzot
közöl.
A bolygó zsidó alakjának olyan feldolgozásai is vannak a 17. század végétől kezdve, melyek a zsidóság
Jeruzsálem lerombolása utáni vándorlásához kapcsolódnak. A prózai feldolgozások
mellett ballada is keletkezett a témából (
The Wandering Jew or the Shoemaker of Jerusalem,
A vándorló zsidó avagy a jeruzsálemi varga, 1612), ez
Percy püspök Reliques of Ancient English Poetry
című gyűjteményében is megvan.
Ami a bibliai párhuzamokat illeti, Krisztus arculütésének motívuma megtalálható János evangéliumában (18:22); egyes változatok azzal a
katonával azonosítják Ahasvérust, aki lándzsájával beleszúrt a kereszten függő Krisztus testébe (vö. Jn 19:34). A történetet összefüggésbe hozták
Jézusnak legkedvesebb tanítványára, Jánosra vonatkozó, Péterhez intézett szavaival s ezeknek a tanítványok körében támadt
magyarázatával: „»Ha akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök, mit tartozik rád?
Te kövess engem!« Elterjedt tehát az atyafiak között az a mondás, hogy ez a
tanítvány nem hal meg.” Ezt az értelmezést azonban maga a bibliai szöveg cáfolja:
„Pedig Jézus nem azt mondta neki, hogy nem hal meg, hanem ezt: »Ha akarom, hogy
megmaradjon, amíg eljövök, mit tartozik rád?«” (Jn 21:22–24)
Valószínűbb forrás Máté evangéliuma („Bizony, mondom néktek, hogy vannak, akik nem ízlelik meg
a halált addig, amíg meg nem látják az Emberfiát, amint eljön az ő országával” –
Mt 16:28), bár ez a hely is inkább Jézus közeli, egy emberöltőn belüli visszatérésére céloz. A történet bibliai
párhuzamaként szerepel a Káiné, akit, miután megölte Ábelt, arra ítélt Isten, hogy
nyugalmat nem találva vándoroljon a földön („Bujdosó és kóborló leszel a földön” –
1Móz 4:12).
A népkönyvnek a 17. században 70
német nyelvű kiadása volt, s több mint száz kiadása szerte Európában (Hollandia,
Franciaország, Dánia, Svédország, Észtország, Finnország, Lengyelország); Mo.-n
vásári ponyvakiadása volt, s folklorizálódásának is vannak nyomai (lásd
Scheiber Sándor, The Legend of the wandering Jew in
Hungary, Midwest Folklore IV., 1954, 221–235., VI., 1956,
155–158.). Szélesebb körű elterjedése a magyar folklórban azonban a
20. századra tehető, s a század második
felében is elevenen él (Nagy 2001).
A történet számos további részlettel bővült (a spanyol változatban
pl. a hős fekete kötést hord homlokán; ez egy égő keresztet fed, amely – a
Prometheus-mondából származó módon – olyan ütemben emészti agyát, ahogyan az
újranő), hőse újabb neveket kapott (pl. Isaak Laquedem Hollandiában, Juan
Espera-en-Dios Luther, Martin
[szerkesztői feloldás]
„reménykedj Istenben”Goethé
vel indul, aki 1774-ben eposzt tervezett a
Bolygó zsidó (Ahasvérus) történetéről (lásd
Goethe 1982, III. rész, 15. könyv, 571–573.);
Goethe, Johann Wolfgang von
Goethé
t a népkönyv 1777-es francia kiadásának 1782-es német fordítása inspirálta. A műből csak egy rövid
töredék készült el, az ihlet a Faust-témára tolódott át.
A téma fontosabb feldolgozásai Goethe, Johann Wolfgang von
Arany
versének keletkezése előtt:
Epika
Jan Potocki: Manuscrit trouvé à Saragossa (1803–1815) [A Zaragozában talált
kézirat,
Kaland a Sierra Morenában, ford. Gimes Romána, Bp., Európa, 1979]
Franz Christoph Horn: Ahasver (1818)
Arany János
[szerkesztői feloldás]
novella[szerkesztői feloldás]
Ahasvérus vándorlásai, eposz, töredékn
Eduard Duller: Ahasver (1836)
[szerkesztői feloldás]
elbeszélés[szerkesztői feloldás]
A két Ahasvérus, elbeszélő költemény[szerkesztői feloldás]
regény[szerkesztői feloldás]
eposz[szerkesztői feloldás]
elbeszélés[szerkesztői feloldás]
Ahasvérus, az örök zsidó, vándorlás évszázadokon át
[szerkesztői feloldás]
A bolygó zsidó és a tizenhat münsteri királynő legendája
[szerkesztői feloldás]
A parasztfejedelem
[szerkesztői feloldás]
regény[szerkesztői feloldás]
Dal az örök zsidóhoz
[szerkesztői feloldás]
A bolygó zsidó, avagy az örök bosszúálló áldozata
[szerkesztői feloldás]
Az intés
1820
?) [bizonytalan olvasat]
[szerkesztői feloldás]
Az örök zsidó
[szerkesztői feloldás]
Ahasvér, Az örök zsidó
[szerkesztői feloldás]
Az örök zsidó, ballada[szerkesztői feloldás]
Az új Ahasvérus
[szerkesztői feloldás]
A bolygó zsidó, Charles Gounod
1860-ban megzenésítette; ford. Lévay József, 1852
[szerkesztői feloldás]
Ahasvérus, az örök zsidó
[szerkesztői feloldás]
Az örök zsidó
[szerkesztői feloldás]
A bolygó zsidó halála
Byron
Childe Harold’s Pilgrimage
Byron, George Gordon
[szerkesztői feloldás]
Az ifjú Harold zarándokútja, 1812
[szerkesztői feloldás]
Halle és Jeruzsálem
[szerkesztői feloldás]
Két örök zsidó és egy sem
[szerkesztői feloldás]
drámai költeményArany
versével leginkább Arany János
Byron
, Byron, George Gordon
Wordsworth
, Wordsworth, William
Müller
és Müller, Johann Ludwig Wilhelm
Béranger
versei rokoníthatók, amelyeknek az örök zsidó nyugalom-, ill.
halálvágya a témája. Az előbbi két vers lírai alanya metaforikusan s a legenda
konkrét vonatkozásait elhagyva idézi meg az alakot, az utóbbi kettő az örök zsidó
monológja, amely a legenda néhány konkrét vonatkozását is felhasználja.
Béranger, Pierre-Jean de
Byron
versének lírai alanyát az életuntság (weariness) üldözi, „[a]z
állandó, szünetlen mélabú ez, / mely a monda vándor zsidóját hajszolja, / Mely
nézni sem kíván a síron túlra, / De nem remélhet nyugtot azelőtt” („It is that
settled, ceaseless gloom / The fabled Hebrew wanderer bore; / That will not look
beyond the tomb, / But cannot hope for rest before”; Kosztolányi Dezső fordításában: „Ez az a szivós bú, mi zordul / üldözte a bolygó zsidót;
/ mely nézni sem mer a síron tul / s nem várhat addig semmi jót!”).
A nyugalmat találó természeti jelenségek és élőlények, ill. a
beszélő állapotának ellentétére épül Byron, George Gordon
Wordsworth
és Wordsworth, William
Müller
verse – utóbbi egyenesen parafrazeálja az előbbinek azon versszakait,
amelyek a hegyről lezúduló s lent megpihenő patak, sziklaodúban nyugalomra lelő
sas/holló s az óceán csendes hullámain megpihenő csikóhal (Müller, Johann Ludwig Wilhelm
Müller
nél: delfin) példáját idézi. Ellentétben a korábbi versekkel,
Müller, Johann Ludwig Wilhelm
Béranger
-é meghagyja a legenda vallási kontextusát (a vándorlás mint büntetés
Krisztus megsértéséért). Ha bizonyos motívumok és a refrén
Béranger, Pierre-Jean de
Béranger
-éhez is kötik Béranger, Pierre-Jean de
AJ
versét (lásd alább, Keletkezés), közelebb áll Arany János
Müller
Az örök zsidójához. Nem tudjuk, Müller, Johann Ludwig Wilhelm
Arany
ismerte-e az utóbbit, Heinrich Gusztáv mindenesetre joggal hívta fel a figyelmet a két szöveg rokon voltára.
Arany János
Arany
Ahasvérusának monológjából a 6–7., 9. és 11. vsz.-ot idézve
megállapítja: „Csak az ő bolyongásának nincsen czélja!”, majd hozzáfűzi, hogy
„hasonló irányú” Arany János
AJ
Az örök zsidó című verse.
Arany János
Müller
versének eredetije:
A 6–7., 9., 11. vsz. Heinrich Gusztáv fordításában:
Müller, Johann Ludwig Wilhelm
Müller
nek nemcsak ez a verse jön számításba, hanem Az
útjelző címen is – bár benne nem a halálvágy, hanem a halálfélelem kap
hangot:
Müller, Johann Ludwig Wilhelm
[szerkesztői feloldás]
Quinet
művéből merítette a legtöbbet – a halál, aki minden ember fölött úrnak
hiszi magát, felsül Ahasvérussal szemben. A műből két vázlat s néhány töredék
készült el (1835–36/1847/48); Quinet, Edgar
AJ
versének keletkezésekor kiadatlan volt. (
VMÖM 10., Drámatöredékek és
drámatervek, s. a. r. Fehér Géza, Bp., Akadémiai, 1971, 431–439., 758–798.); Löw Leopold nagykanizsai főrabbi Nyílt levél a
zsidó-emancipatio ügyében című vitairatában tesz említést az örök zsidó
mondájának irodalmi divatjáról, az alábbi összefüggésben: „Ha a’ költők
mulattatják olvasóikat az örök zsidóról Arany János
[!]
, az mint ártatlan phantasia játéka,
senkit sem sérthet. Ha pedig az örök zsidóróli mese fegyverül szolgál elnyomott ’s
szerencsétlen emberek ellen, az valóban kegyetlen játék.” [
PH, 4(1844)/357. (jún. 2.), 375–376.: 376.]
Erdélyi János ironikusan említi [sic!]
Sue
regényét (
Úti naplója és levelei, Bp., Tankönyvkiadó, 1951,
125., 135., 146.), Császár Ferenc az Az alkuszok című „életkép”-ében az
„alkusz”-t (egyebek mellett) „örökvándor zsidó”-nak nevezi, „ki széles nagy
világon mindenütt s mindig jelen van” (
Aradi Vészlapok, Pest, kiadta Császár Ferenc, 1844, 372.). Sue. Eugène
Sue
regényére utalva „bolygó zsidó”, „örökös zsidó”, „bolyongó zsidó”
alakban szerepel Az Életképekben [2(1844) I/12, 535.; II/12,
377., II/25, 814.]. A kassai Képes Ujságban Sue Jenő bolygó zsidójának parodiája első két részében
részletesen ismerteti a legendát, s az „örök zsidó” változatot is használja
[1(1848)/14. (ápr. 1), 108–109., 15. (ápr. 8.), 117., 16. (ápr. 15.),
125., St-t. J. f-gy. aláírással]. Tompa Mihály
A bolygó zsidó címen említi Nánihoz című versében (1847);
Sue. Eugène
Sue
regényére utal Gyulai Pál is a Szépirodalmi Szemlében (1855): „Nekünk nincsenek éhező gyármunkásaink, kik mohó
hévvel olvassák az »Örök zsidó«-féle regényeket”, (
Gyulai 1908, 100.); Török János
Egyetemes Magyar Encyclopaediája azt említi, hogy „A
bolygó zsidó szintén Ahasverusnak mondatik” (I., Pest, 1859, 1019.).
Az Ádám–Ahasvérus párhuzamra utalt Trencsényi-Waldapfel Imre, Az ember tragédiája (1859–60, megj. 1861
Sue. Eugène
[szerkesztői feloldás]
1862
[!]
forrásaihoz és értelmezéséhez, IF 21, Bp., 1947,
3–36.). Használja az „örök zsidó” kifejezést Vajda János is, 1875-ös Végtelenség című versében („lehet belőlem / Örök zsidó, Prometheüsz,
pokol / Tüzére, miljom esztendőkön át / Halálkinokra ítélt szenvedő. / Csak egy
dolog, ami bizonyos itt: / Hogy többé meg nem semmisülhetek.”)
[sic!]
Arany
verse az örök zsidóén kívül kötődik a bolygó hollandi vele rokon, 17.
századi eredetű, germán nyelvterületen elterjedt legendájához is – akit
Heinrich Heine egyenesen „az óceán örök zsidójá”-nak nevezett (
Aus den Memoiren des Herren von Schnabelewopski,
Kapitel VII., 1834). E legenda főalakja egy van Staaten (más
változatokban: van der Decken) nevű hajóskapitány, aki istenkáromló esküt tett,
amikor hajójával viharba került, s nem tudta megkerülni a Jóreménység-fokot,
mondván, akár az utolsó ítéletig is kitart. Isten ezért megátkozta, s arra
kárhoztatta, hogy örökké járja a tengert, és ne tudjon kikötni az utolsó ítélet
napjáig. Szellemhajója azóta járja a tengereket, s veszedelmet hoz mindazokra,
akik találkoznak vele. Megjelenéséről számos híradás látott napvilágot; V.
György angol király is beszámolt róla, hogy kadétként találkozott a vörös
tekintetű hollandi hajójával, és hallotta róla az elátkozott lelkek üvöltését.
A romantika korában a legenda az örök zsidóéhoz hasonló
népszerűségre tett szert, s számos elemmel kiegészült. Első – s egyben egyik
legjelentősebb – romantikus adaptációja Samuel T. Coleridge
The Rhyme of the Ancient Mariner (Ének a vén
tengerészről) című költeménye (1798, ford.
Radó Anna, 1921). A bolygó hollandi Sir
Walter Scott elbeszélő költeményének tárgya (Rokeby,
1813), Washington Irving két elbeszélését is inspirálta (The
Storm-Ship, 1822, A viharhajó;
Adventures of the Black Fisherman
1824, A fekete halász kalandjai),
Wilhelm Hauff mesét (Die Geschichte von dem
Gespensterschiff, 1826, A szellemhajó
története); Edgar Allan Poe elbeszélést (Manuscript found in a
bottle, Palackban talált kézirat, 1833, ford. Bartos Tibor, 1981), Frederick Marryat tengerészkapitány pedig regényt (The Phantom
Ship, 1839, A bolygó hollandi, avagy a
hajósok réme, ford. Braun Soma, 1901) írt róla. Thomas Moore
The flying Dutchman (A bolygó
hollandi) című verse (1843) azért is említésre
méltó, mert Arany János
AJ
Arany János
Moore
több versét is lefordította: A ballade. The Lake
Of The Dismal Swamp, 1803 (A Dismal mocsárok tava, 1848);
Forget not the field (Eszünkbe jusson…, 1852, ezt
Moore, Thomas
Vörösmarty
és Vörösmarty Mihály
Petőfi
is fordította); The Minstrel Boy, 1809 (A dalnok elhullt, Petőfi Sándor
1850
k.); Oh! Blame not the bard, 1810 (Oh! Ne bántsd a költőt…, [bizonytalan olvasat]
1850
k.); A Speculation (Nyerészkedés, 1857).
Heinrich Heine
Memoiren des Herren Schnabelewopski című művének
említett fejezete szolgáltatta az alapot ([bizonytalan olvasat]
Marryat
regénye mellett) a legenda legismertebb művészi feldolgozásához,
Richard Wagner
A bolygó hollandi című operájához (1841/43), amelyről Marryat, Frederick
AJ
is tudhatott.
Végső soron az Arany-vers irodalomtörténeti kontextusának
tekinthetők a romantika korának mindazon művei, amelyek a személyiség sorsát a
vándorlás keretében tematizálják (Lord Arany János
Byron
: Childe Harold’s Pilgrimage, 1812; Herman Melville: Moby Dick, 1851
stb.).
Byron, George Gordon
Alattam a föld nem szilárd
n
,Jegyzet A motívum megtalálható
az Irányok című tanulmány – a verssel egy időben
keletkezett – bevezetőjében („A nyomás, a zaklatottság, a meghasonlás, mely
politikai rázkódásink után európaszerte erőt vett a kedélyeken, midőn nem vala
hit, nem remény, nem bizalom, – midőn besüppedt lábunk alatt a föld, s biztos
irány helyett az asztaltánc szédelgéseiben kerestünk enyhületet: ily kor,
mondom, nem lehetett a jóravaló, a higgadt, a kitartó alkotás kora”,
AJÖM XI., 155.; vö.
Komlós 1964, 27.,
Németh G. Béla, A szerkesztő s a kritikus Arany,
It, 12/62(1980)/1, 3–12.; ua.: Németh
1981, 59–69.: 64.)
Fejem fölött kétélü bárd
n
…Jegyzet (Görög λάβρυς; πέλεκυς)
széles körben elterjedt, sokjelentésű mitológiai jelkép. Krétán a kétélű balta
a Hold-istennő teremtő és romboló erejét szimbolizálja. A görög mitológiában
eredetileg az isteni akarat jelképe. Héphaisztosz labrüsszal nyitja meg Zeusz
koponyáját, hogy Pallasz Athéné kiszabadulhasson belőle. Az amazonok fegyvere.
Egy mondaváltozat szerint Thészeusz kétélű bárddal ölte meg a Minótauroszt a
Labürinthoszban (vitatott az a feltételezés, amely szerint a Labürinthosz a
labrüsz házát jelenti). baltája a finn
mitológiában.)
Arany
versében valószínűleg Zeusz eszköze, amellyel vihart idéz elő.
(Hasonló képzetek más mitológiákban is megjelennek, ld. varja, Indra istennő kedvenc fegyvere; mjolnir,
Thor isten kalapácsa a norvég mitológiában; ukonvasara,
Ukko Arany János
[szerkesztői feloldás]
mennydörgésisten
Ónsulylyal
n
a kolossziJegyzet Az ónsúly
kifejezés fellelhető a vers keletkezéstörténetében: „itt ónsuly nehézkedik
lelkemen: évek óta nyom az eltévesztett pályának terhe” – írta
Arany
1860. július 9-én Nagykőrösről Csengery Antalnak (lásd Keletkezés).Arany János
n
légJegyzet Görög
κολοσσός (latinosított formában: kolosszus, ennek németes alakja: kolossz) a
nagyméretű szobrok neve a hellenisztikus korban. Közülük a rhodoszi kikötőben
felállított, 32–37 m magas Héliosz-szobor, a rhodoszi kolosszus volt a
legnevezetesebb, amelyet i. e. 302–290
között bronzból készített el a lindoszi Kharész a Démétriosz Poliorkétész fölött aratott győzelem (i. e. 304)
emlékére. Az ókori világ hét csodája egyikének tartották; i. e. 227-ben v. 224-ben földrengés
döntötte le. Nero 39 m magas szobrát Kr. u. 58-ban
Zénodotosz készítette Rómában; Hadrianus az időközben Héliosz képére átformált szobrot az Amphitheatrum
Flavium mellett állíttatta fel újra, erről kapta új nevét a Colosseum.
Elzúzna, ha megállanék…
n
Jegyzet A rászakad az ég motívuma több mitológiában megvan. Podaleiriosz, a
trójai háború görög katonája, aki egyes források szerint kigyógyította
Philoktétész sebét, a háború után a delphoi jósdát kérdezte meg, hol telepedjék
le, s azt a tanácsot kapta: ott, ahol akkor sem esik baja, ha leszakad az ég.
Podaleiriosz Szmürnoszt választotta, amelyet magas hegyek ölelnek körül, így
megtarthatják az eget akkor is, ha lecsúszna Atlasz válláról. – A kelták
legendája szerint a vitéz kelták azzal dicsekedtek, hogy nem félnek semmitől,
kivéve attól, hogy az Ég rászakad fejükre. A magyar folklórban is él olyan
képzet, hogy a felhők fölött szilárd égboltozat van, ill. hogy „nem szabad
nézni az eget, mert aki meglátja, arra rászakad”. (
MN8K V., Folklór, 1, Magyar népköltészet, 82.)
Új léptem új
*
Szövegforrás:
A kritikai kiadás szövege
ÖK 1867, II., 318–321.
ÖM 1883, 379–381.
A kritikai kiadás szövege
ÖK 1867, II., 318–321.
ÖM 1883, 379–381.
Uj léptem uj
*
Szövegforrás:
SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57.
Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk. Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62.
SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57.
Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk. Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62.
n
:Jegyzet A kép egy ó- és egy újszövetségi toposz
kapcsolatán alapul. Jézus az elvégzett küldetés örömével visszatérő hetvenkét tanítványnak
ezt mondja: „Ímé, adok néktek hatalmat, hogy a kígyókon és skorpiókon
tapodjatok, és az ellenség minden erején, és semmi nem árthat néktek.”
(Lk 10:19) Jézus itt Mózes szavaira utal: „El ne felejtkezzél a te Uradról Istenedről”; „a ki
vezérlett téged a tüzes kígyóknak, skorpióknak és szomjúságnak nagy és
rettenetes pusztáján, melyben semmi víz nem vala” (5Móz 8:14–15).
A kígyón taposó ember félelmét kifejező kép tehát egyrészt az ígéret földjének
reményét nélkülöző pusztai vándorlásra, másrészt Jézus kiválasztó kegyelmének hiányára céloz.
Láng az ital, midőn iszom
n
;Jegyzet A sor, a 13. sor
nyomán, összefüggésbe hozható a zsidóság pusztai vándorlásának epizódjával,
midőn Isten, kegyelme jeléül, Mózes közbenjárására megédesíti a sivatagban talált ihatatlanul keserű
vizet („s mikor jutottak volna Márah nevű helyre, nem ihatják vala a Márah’
vizeit, mivelhogy azok keserűek valának”; Mikor azért kiáltott volna az úrhoz, mutata néki az úr egy fát, melyet
minekutánna a vízbe vetett volna, megédesedének a vizek” – 2Móz
15:22–27).
[szerkesztői feloldás]
Mózes
Kárpit megől szivembe kés…
n
Jegyzet Polonius, hogy Hamlet
és a királyné beszélgetésének titokban tanúja lehessen, kárpit mögé bújik.
Mivel azt hiszi, Hamlet azért jött, hogy megölje anyját, segítségért kiált;
erre Hamlet kardot ránt, átszúr a kárpiton, s megöli. Midőn a királyfi kihúzza
a holttestet a kárpit mögül, e szavakkal illeti: „Szegény izgága vén bolond,
nyugodj. Különbnek véltelek”. (
Hamlet, dán királyfi, III. felvonás, 4. szín,
ford.
AJ
, AJÖM VII., 175; a fordítás a versnél
később, 1866-ban készült, az első magyar
Shakespeare-összkiadás számára.) A vers beszélője tehát itt Polonius
pozíciójából szólal meg.Arany János
Kivűl arany, belűl hamu…
n
Jegyzet
.
elöljárója, 2
kötet, Oxford, Egyetemi Nyomda, 1837
, 373. Latin ford.: a fenti kiadás latin nyelvű
változata, interprete Rufino Aquileiensi, ad græcum collati et emendati per Sigismundum Gelenium
, 255. Magyarul:
A zsidó háború. IV. könyv, Nyolcadik
fejezet, Jerikó, a Nagy Síkság és a Holt-Tenger, ford. Révay József, Bp., Gondolat, 19583
, 315.
Tertullianus
Védőiratában azt írja, hogy az elpusztított
Szodoma és Gomorrha vidékén „a földnek még most is égett szaga van, és ha
ott a fák gyümölcsöt próbálnak hozni, ezek csak nézésre valók, ha megérintik
őket, hamuvá válnak.” (
Tertullianus, Apologeticus, XL. Patrologiae Cursus
Completus, I., Ed. Migne, Parisiis, 1844, 484.
Magyarul:
Ókeresztény írók, XII., Tertullianus művei, Bp., Szent István Társulat, 1981,
131.) Előfordul Tacitusnál , Szent Ágostonnál (De civitate dei, XXI., 5.),
Aranyszájú szent Jánosnál (francia fordításban:
Sur la vaine gloire et l’éducation des
enfants, introduction, texte critique, traduction et notes
Anne-Marie Malingrey, Sources chrétiennes, 188, Paris, Les Editions du Cerf, 1972,
74.). Jehúda ben Elijáhú Hádászi
Eskol hakófer (
A pálma levele, 1148–49) című művében a 35. csoda
[lásd
Scheiber Sándor, Kívül arany, belül hamu,
Mnyr, 77(1953)/2, 138–139.: 138., vö.
Arany
valószínűleg Arany János
Milton
Elveszett paradicsomából vette át a széles
körben elterjedt motívumot (lásd
Scheiber Sándor, Kívül arany, belül hamu,
MNyr, 77(1953)/2, 157–158.). A X. könyv Summázata
szerint az ember bűnbeesése után Sátán visszatér a Pandemoniumba, ahol a
gonosz többi erőivel együtt kígyóvá változik; „megjelenik előttük a tiltott
Fa tündér-képe, s ők megcsalatva mohón a Gyümölcs után vetik magukat, de
helyette csak port és keserű hamut rágnak”; az eredeti szöveg: „deluded with
a shew of the forbidden Tree springing up before them, they greedily
reaching to take of the Fruit, chew dust and bitter ashes”). A X. könyv
szövege szerint „A tetszetős almát mohón szedik, olyant, milyen Sodoma
szurok-tavánál nőtt. Bár ez – ízre, nem fogásra – még csalfább! Mohón
remélve oltani étvágyukat, rágnak gyümölcs helyett fanyar hamut, mit sértett
ízlelésük kitüszköl.” (Az eredeti szöveg szerint „greedily they pluck’d /
The Frutage fair to sight, like that which grew / Neer that bituminous Lake
where Sodom flam’d; / This more delusive, not the touch, but taste /
Deceav’d; they fondly thinking to allay / Thir appetite with gust, instead
of Fruit / Chewd bitter Ashes, which th’ offended taste / With spattering
noise rejected”, John Milton, Paradise Lost, Book 10, 560–567.;
a magyar fordítás:
John Milton, Elveszett paradicsom, ford.
Jánosy István = Milton, John
J. M.
Vál. költői művei, Bp., Európa, 1978, 304.,
322.) Milton, John
Arany
Bessenyei Sándor fordítását ismerhette – ott a két szöveghely így szerepel: „egy
oly fától megcsalattatván, a melynek gyümölcse hamuból állott”; „Mohón
szakgatták a szemnek gyönyörüséges gyümölcsöt; a mely sokkal csalárdabb volt
annál, a mely azután az Asfaltites tava körül termett, a hol Sodoma
meggyult. Teljes reménységgel lévén az ördög kigyók, hogy kinzó éhségeket
majd megcsendesitik, esznek belőle: hát korántsem gyümölcs az, a mit esznek,
hanem keserü hamu, a melyet szörnyü ökröndözéssel szájukból kiokádtak.” (
ELVESZTETT ÉS UJRA VISSZA NYERT PARA DICSOM. IRTA : MILTON JÁNOS.
ANGOLBÓL FORDITOTTA : BESSE NYE I SÁNDOR. DEBRE CZE N, KIADJA TE LEG
DI K. LAJOS KÖNYVKERESKE DÉSE . 18742
[1796], II. darab, 47., 65.)
A motívumot Tolnai Vilmos (Az ember tragédiája VII. színének
63–65. sorában olvasható párhuzamos motívumával együtt) Arany János
Byron
ra vezette vissza Byron, George Gordon
[szerkesztői feloldás]
Arany és Madách „arany almái”,
EPhK, 48(1924), 87–88.Byron
Kain című drámájában Éva így átkozza meg
testvérgyilkos fiát: „Váljék hamuvá ajkán a gyümölcs”. (III. felvonás,
ford. Győry Ilona, KisfTÉ, 1895, 134.) A Childe Harold zarándokútja egyik elbeszélői
meditációja szerint „Hozzászokik / Szívünk a bú gyümölcsihez, amik / Utált
hamuval vannak csak tele, / Mint a holt-tói almák.” (III. ének, ford.
Torkos László, Bp., 1914, 88.) Byron, George Gordon
Byron
Tacitusra hivatkozik.
A motívum ószövetségi eredetű; Mózes énekében olvasható, hogy „Szőlőjük Sodoma szőlőjéből való és
Gomora szőlőhegyéről; szőlőfürtjeik mérges fürtök, a szemei keserűek.”
(5Móz 32:32) Lukácsy Sándor szerint toposzként a Salamon
bölcsessége című apokrif irat (i. e. 2. század) nyomán terjedt el. Előfordul
Josephus Flavius
A zsidó háború című művében („A tó [a
Holt-tenger], amely egészen az arábiai Zoarig húzódik, 580 stadion hosszú,
150 stadion széles. Partjával határos Sodomitis, valamikor virágzó és
termékeny tartomány, amelynek pompás városai voltak, de mindenestül tűz
pusztította el, mert lakóinak istentelensége miatt villám sújtotta és földig
égette. Még most is mutogatják az égből hullott tűz maradványait, és a tóban
öt város körvonalai látszanak, s bizonyos gyümölcsök belsejében hamu van;
kívülről olyanok, mint az ehető gyümölcsök, de ha kézzel leszakítják, hamuvá
pukkannak szét.” (
Flavii Josephi
De bello iudaico libri septem
[Φλαυίου Ἰωσήπου περὶ τοῦ Ἰουδαϊκοῦ πολέμου] Ad fidem
codicum emendavit, variis lectionibus instruxit et notis partim aliorum
partim suis illustravit Edvardus Cardwell,
S
Sacrae
T
Theologiae
P
Professor
, Aulæ Sancti Albani principalis, Vol. II., Oxonii, E typographeo
academico, MDCCCXXXVII. Byron, George Gordon
[szerkesztői feloldás]
Josephus Flavius, A zsidó háború hét könyve. A kódexek
alapján kiadta, különböző olvasatokkal ellátta és részben mások,
részben a saját megjegyzéseivel ékítette Edward Cardwell, a szent hittudomány professzora, a St. Alban Hall
[szerkesztői feloldás]
ma: Merton College, Oxford[szerkesztői feloldás]
Aquileiai Rufinus fordításában, a göröggel összevetve és kijavítva
Sigismund Gelen által[szerkesztői feloldás]
1948Sch. S.
, Meseelemek a karaita Jehúda Hádászi
főművében = Scheiber 1996, 137–169.:
156–159.]. A magyar prédikációirodalomban Temesvári Pelbárt
Rosariumában bukkan fel (
Vál. írásai, kiad. V. Kovács Sándor, Bp., Európa–Helikon, 1982, 246.), majd 1730-ban Kiss István
Magyar Phylosophia című kéziratában; magyar
előfordulásait Lukácsy Sándor részletesen bemutatta (
Lukácsy 1994
). Megvan a motívum Scheiber Sándor
Csokonai
A kétszínűség (Proo: A színesség) című 1786-os versében („Vélnéd hogy a’ nyalkánn pirosló
sodoma / A leg jobb gyümőltsök szép paraditsoma / Pedig ha scarláttya szádba
ketté válik / Várt gyönyörűséged mind hamuvá válik”,
CSVMÖM 1, 24.). Erre az előfordulásra
Scheiber Sándor hívta fel a figyelmet, megállapítva, hogy „Csokonai Vitéz Mihály
Arany
ezzel a verssel még a debreceni kollégiumban ismerkedhetett meg” [
A Szodoma almái Aranynál, MNyr,
79(1955)/4, 461.]. Előfordul a toposz Mátyási József halottbúcsúztatójában („bűn hamvával tőlt Gomora almája”),
Arany János
Arany
ezeket is ismerhette (
Lukácsy 1994, 518–519.; Arany János
Lukácsy
– a toposz elterjedtségére hivatkozva – vitatja e versek
Lukácsy Sándor
Scheiber
által állított forrás voltának bizonyíthatóságát).
A növényt Caius Julius Solinus
Collectanea rerum memorabiliumában
(Említésre méltó dolgok gyűjteménye, i. sz. 3. sz.) írta le először. Szodomai alma vagy
ördög almája néven ismert egy Dél-Afrikában őshonos növény (Solanum
linnaeanum / Solanum sodomeum / Solanum hermanii), paradicsomszerű, mérgező
gyümölcse van. Szintén a szodomaialma nevet viseli a
Nyugat-Ázsiában is őshonos Calotropis procera cserje, de a bibliai növényt
azonosították a jánoskenyérfával (xylokerata / Ceratonia siliqua) is, lásd
Immanuel Löw, Die Flora der Juden, II.,
Wien–Leipzig, 1924, 406.; Harold N. Moldenke–Alma L. Moldenke
The plants of the Bible című könyve
(Waltham, Mass., Chronica Botanica Co., 1952) szerint
legvalószínűbb, hogy a dinnyéhez közeli Citrullus colocynthis megfelelője
(78–79.).
A motívum visszatér Scheiber Sándor
AJ
Örökké! című kései, Prométheusz és Tantalusz
motívumát összekapcsoló töredékben („a tünékeny alma”).
dolt
Rohannom kell – s a földi boly
n
Jegyzet A motívum
kapcsolatba hozható Berzsenyi Dániel
A temető című 1815-ös
versének („Látom hangyabolyi míveidet, világ!”), ill. Kölcsey Ferenc
Vanitatum vanitas című 1823-as versének („Földünk egy kis hangyafészek”) motívumával;
Arany
művei közül a Keveházában fordul elő
(„sűrü népgomoly / Sürög-forog, mint hangyaboly”). Végső forrása
Kelszosz Aléthész
Logosz című, a kereszténységet támadó műve (i. sz.
178), amelyben a világmindenség igazságát magának
tulajdonító kereszténységet hasonlítja hangyabolyhoz.Arany János
Mellettem gyorsan visszafoly
n
:Jegyzet Hasonló
nézőponttechnikát alkalmaz
Arany
az 1850-es Katalin című elbeszélő költeményében: „a mén gyorsan halad, /
Futnak visszafelé a fák” (
Baranyai 2000, 46.).Arany János
Ködfátyol-kép az emberek
n
:Jegyzet A ködkép, ködfátyolkép eredetileg laterna
magicával ernyőre, tüllvászonra vagy füstgomolyokra vetített képsor, a
diaporáma és a film közös őse; a vetített állóképek mozgóképhatást keltve
egymásba mosódtak. A 19. század közepén
kedvelt látványosság volt a ködfátyolkép-mutogatás, Jókai Mór
Egy magyar nábob című regényében (1853) is megjelenik: „A háttérben állt egy oszlopos
peristyl, közepét foglalva el a feldíszített színpad, melyről az ebéd ideje
alatt Lokodi uram ködfátyolképeket fog mutogatni” (XIII.
A nábob neve napja). Kemény Zsigmond
1853-as regényének címe Ködképek
a kedély láthatárán – szintén erre a jelenségre utal. (
Baranyai 2000, 46.;
Saly Noémi: „Itt élt és halt, mert másképpen nem
lehetett” [Krúdy és a pesti kávéház], Budapesti Negyed,
9(2001)/4, 81–110.: 90.) Megjelenése korábbi Tompa Mihály
Falusi órák című versében (1847): „Ködfátyolképe a multnak kitárul, / S annyi régi rajzok
visszatérnek rája”. Szerepel a magasabb régiókba
emelkedik, csak ködfátyol-képeket tud elővarázslani”. [
Jókai legújabb művei, BpSz, Új folyam 13(1869),
13. kötet, 43–44. sz., 498–514.: 510.]
[szerkesztői feloldás]
…Jókai
Egy komondor naplója című 1883-as elbeszélésében is („Három marionett-színház bukott meg
miattunk, ugyanannyi műlovarkör és viaszbáb-bódé. A tönkrejutott menageriákat,
kétfejű bornyúkat, panorámákat, zongoravirtuózokat, óriás leányokat,
ködfátyolképeket, humoristicus felolvasásokat, olasz operákat és
kötéltáncosokat nem is számítva.”
JMÖM1, XI., Dekameron, I., Révai
Testvérek, Bp., 1894, 229.) Gyulai Pál
Jókai Mór
Jókai
ról állapítja meg Szerelem bolondjai
című regényét bírálva, hogy „Jókai Mór
[szerkesztői feloldás]
h
Hogy inna fel
homok
asszú
*
Szövegforrás:
A kritikai kiadás szövege
ÖK 1867, II., 318–321.
ÖM 1883, 379–381.
A kritikai kiadás szövege
ÖK 1867, II., 318–321.
ÖM 1883, 379–381.
asszu
*
Szövegforrás:
SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57.
Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk. Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62.
SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57.
Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk. Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62.
n
!Jegyzet Aszú vagy asszú: az aszik ige mn.-i igeneve, tkp.
aszó. „Mondják bizonyos testekről, melyek nyirkossága vagyis nedves leves
részei elpárologván, öszvefonnyadtak, öszvezsugorodtak, szárazakká lettek,
különösen növényekre és gyümölcsökre alkalmazva. Aszú fű, fa, ág.” (
Cz–F
) Az aszú eredeti jelentése ’száraz <terület, vízmeder>’; az „aszú
patak” szószerkezet a 13. századtól
előfordul (
TESz
); vö. Szárszó < száraz aszó, Aszófő.
Irígylem
*
Szövegforrás:
A kritikai kiadás szövege
ÖK 1867, II., 318–321.
ÖM 1883, 379–381.
A kritikai kiadás szövege
ÖK 1867, II., 318–321.
ÖM 1883, 379–381.
Irigylem
*
Szövegforrás:
SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57.
Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk. Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62.
SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57.
Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk. Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62.
Irígylem az ágról szakadt
*
Szövegforrás:
A kritikai kiadás szövege
ÖK 1867, II., 318–321.
ÖM 1883, 379–381.
A kritikai kiadás szövege
ÖK 1867, II., 318–321.
ÖM 1883, 379–381.
Irigylem az ágrólszakadt
*
Szövegforrás:
SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57.
Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk. Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62.
SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57.
Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk. Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62.
Irígylem az ördögszekér
n
t:Jegyzet Más néven mezei iringó (Eryngium campestre). Száraz gyepeken
gyakori, szúrós gyom. Nagy gömbös hajtásrendszere ősszel a tövénél letörik, és
ezt görgeti a szél, miközben a magok szétszóródnak. Motívumként előfordul
Az elveszett alkotmányban („Egyszer a sík
közepén neszt hallok: ha! oda nézek: / Hát ördögszekeret korbácsol a szíken az
alszél”; Hábor „mint a
Kazinczy
röpűlő strucca, vagy a fenn / Említett ördögszekerek,
kotródik az erdőn”), a Rózsa és Ibolya című verses
mesében („Mint bukfencező nyúl hentereg futtában, / Tüskés ördögszekér nyargal
a pusztában: / Ment a három fickó cigánykerekezve / A násznép elé, mert nem
vala már messze”). Ördögmotolla alakban szerepel a
Szilágyi Sándornak 1859. okt. 25-én írt levélben („E
fordulatos időkben fordulunk mi is – lefelé. Vagy
fordulunk, a mint a szél fú, mint a szélkakas. Fordulunk, mint pecsenye a
nyárson, mindig sületlenebb oldalunkkal a tűz felé, hogy süljön meg az is.
Fordulunk mint búzaszemek a rostában: fölűl a gaz; mint ördögmotolla, mely
sehová sem halad; mint a »jó-idő-malma« – így ősszel; mondjak-e még többet?”
AJÖM XVII., 342.)Kazinczy Ferenc
Az örök zsidó
n
Jegyzet
Az örök zsidó története apokrif legenda, amelynek háttere, hogy a
zsidóság nem ismerte el Jézus Krisztust Messiásnak. Első említése az 1228-ban
Bolognában keletkezett Ignoti Monachi Cisterciensis S.
Mariae de Ferrara Chronica et Rycardi de Sancto Germano Chronica priora
, amely egy Londonba látogató örmény érsekre hivatkozik; eszerint az érsek személyesen
találkozott Örményországban azzal az emberrel, aki a keresztet hordozó
Krisztust sietésre ösztökélte és megütötte, s akinek Jézus azt mondta, „én megyek, de te várni fogsz rám, míg vissza nem jövök”.
A zsidó e jövendölésnek megfelelően százévenként visszafiatalodik harmincévesnek,
amennyi akkor volt, mikor Krisztussal találkozott; időközben megtért, és bűnbánattal éli életét, s abban
reménykedik, hogy az utolsó ítélet megszabadítja az átoktól.
Roger of Wendover St. Albans-i benedekrendi szerzetes Flores
Historiarum című világkrónikájában (1204–1234) a főszereplő Pontius Pilatus ajtónállója, Joseph Cartaphilus (’nagyon szeretett’). Matthaeus Parisiensis szerint, aki rendtársa világkrónikáját folytatta (Chronica Maiora, 1240 körül),
.) A történet megvan a flandriai Philipp Mouskes
1243-as Chronique rimée
(Rímkrónika) című munkájában is; az örök zsidó nála
Malchusszal, a zsidó főpap szolgájával azonos, aki szidalmazta
Jézust, s akinek Péter levágta jobb fülét (vö. Jn 18:10).
A 13. század legjelentősebb
asztrológusa, Guido Bonatti a Liber Astronomiae című művében számolt
be róla, hogy az örök vándort 1267-ben az itáliai
Forliban látták; Sigismondo Tizio
14. századi feltűnéséről tudósít 1528-as sienai várostörténetében (Historiarum Senensium ab initio urbis Senarum usque ad annum MDXXVIII
]); a vándor neve nála Giovanni di Buttadio (’Istenverő’; a név előfordul Spanyolországban). Az
örök zsidó feltűnéséről is újabb híradások látnak napvilágot,
Prágától Párizsig, Stanfordtól Asztrahányig. A szóbeli hagyományban az alak fokozatosan elvált az eredeti
történettől, s a zsidóság nyughatatlanságának antiszemita sztereotípiáját
testesítette meg. (Az örök zsidó témájáról általában lásd
Heinrich 1881
;
George Kumler Anderson, The Legend of the Wandering Jew,
Providence, Brown UP, 1965;
Elizabeth Frenzel, Stoffe der Weltliteratur: Ein Lexikon
dichtungsgeschichtlicher Längsschnitte, 7., verweiterte Auflage,
Stuttgart, Alfred Kröner Verlag, 1988.)
A téma újkori feldolgozásainak története
Wilhelm Hauff: Die Memoiren des Satans (1826) [
A Sátán emlékiratai, elbeszélések, ford.
Zauner István, Bp., Attraktor, 2004]
Александр Сергеевич Пушкин: Агасфер (1826)
Joseph Christian von Zedlitz: Die Wanderungen des Ahasverus (1832)
Вилгэльм Карлович Кюхэльбэкэр: Агасвер, поэма в отрывках (1832–46, publikálva 1878)
Johann Gabriel Seidl: Die beiden Ahasvere (1836)
Berthold Auerbach: Spinoza (1837)
Julius Mosen: Ahasver (1838)
Adalbert Stifter: Abdias (1843)
Eugène Sue: Le Juif errant (1844–45) [A bolygó zsidó, regény, 10 kötetben,
A bolyongó zsidó, ford. Szabó Antal és Pleskott Henrik, Bp., 1871–1902]
Christoph Kuffner: Ahasver, der ewige Jude, eine Wanderung durch
Jahrhunderte (1846)
Jacques Auguste Simon Collin de Plancy: Légendes du Juif Errant et des Seize Reines de
Munster (1847)
Levin Schücking: Der Bauernfürst (1851) című regényének Die drei Freier (A
három kérő) című epizódja
Василий Андреевич Җуковский: Странствующий жид (1852)
Alexandre Dumas père: Isaac Laquedem (1853)
Líra
Christian Friedrich Daniel Schubart: Der ewige Jude. Eine Lyrische Rhapsodie
(1783 vagy 1787) [
Az örök zsidó (Lírai rapszódia), ford.
Kompolthy Tivadar, FL, 8(1871)/256. (nov. 8.), 1165.]
William Wordsworth: Song for the Wandering Jew (1800)
Percy Bysshe Shelley: The Wandering Jew, or the Victim of the Eternal
Avenger (1810)
August Wilhelm Schlegel: Die Warnung (1801)
Aloys Wilhelm Schreiber: Der ewige Jude (1817)
Johann Ludwig Wilhelm Müller: Der ewige Jude (
Nikolaus Lenau: Ahasver, der ewige Jude (1833) ; Der ewige Jude (1839)
Ludwig Köhler: Der neue Ahasver (1841)
Pierre-Jean de Béranger: Le Juif-errant (1834)
Frederik Paludan-Müller: Ahasverus, den evige Jøde (1853)
Johann Georg Fischer: Der ewige Jude (1854)
Edmond Grenier: La mort du juif-errant (1857)
A motívum előfordul című cantójában (To Inez,
Inezhez, ford. Kosztolányi Dezső)
Dráma
Ludwig Achim von Arnim: Halle und Jerusalem (1811)
Edgar Quinet: Ahasvère (1833)
Александр Сергеевич Пушкин: Скупой рыцарь (1830, megj. 1836) [
Alekszandr Szergejevics Puskin: A fukar lovag, ford. Gáspár Endre, 1949]
Johann Nestroy: Zwei ewige Juden und keiner (1846)
Hans Christian Andersen: Ahasverus (1847)
Siegfried Kapper: Ahasverus – Ein Jüdisches
Fastnachtspiel, Deutsches Museum, Zeitschrift für Literatur, Kunst
und Öffentliches Leben, Leipzig, 4/(1854)/40, 490–497., 4/(1854)/41,
529–543.
Az 1830-as, 40-es években Ahasvérus alakja leggyakrabban a
világfájdalom, ill. a történelem értelmével szembeni szkepszis szimbolikus
kifejezője.
Miért is kerülöm az utakat, / Hol a többi vándor jár, / Keresek
rejtett ösvényeket / Havas sziklabérceken át?
Hisz nem követtem semmit el, / Hogy riadnom kellene az emberektől /
Mi balga óhaj / Űz engem a pusztaságba?
Jelzők állnak az utakon, / Mutatnak a városok felé, / Én pedig
vándorlok mérték nélkül, / Nyugalmat nélkülözve és keresve.
Egy jelzőt látok állni / Mozdulatlanul szemem előtt; / Oly úton kell
indulnom, / Amelyről senki nem tért vissza még.
A magyar irodalomban a ponyvakiadások nyomán terjedt el a téma.
19. századi ismertségére egy 1824-es adatból lehet következtetni; eszerint a köznép
körében uralkodik az „örökké élő Zsidó”-ról való mesés beszéd (Kedveskedő [A
Magyar Kurir melléklapja], 1824, I.,
273. – lásd
Scheiber 1996, 173.) Adat van Az
örökké való Zsidó című ponyvatermék 1847-es
kiadására, [lásd
Bayer József, Adalékok a magyar ponyvairodalom
történetéhez, EPhK, 28(1904), 467–470.: 469.],
amelynek 1854-es kiadása is van (NB. az 1847-es adat a miskolci cenzor által „elkobzott haszontalan, egyedül a
szegény nép kizsarolására és a fanatismus terjesztésére czélzott apróbb
nyomtatványok lajstromá”-n szerepel); a Csodák könyve
című ponyvakiadványban örökbolygó zsidóként jelenik meg
(Pest, 1858, 81–82.).
A magas irodalomban Katona József
1811-es Monostori
Veronkájában jelenik meg a motívum („szüntelen futó zsidó”), többször
említi az örök zsidó regéjét Eötvös József
A’ zsidók’ emancipátiójában [
BpSz, 1(1840), 2. kötet, 1. sz., 110–156.: 110–111., 155.],
Vörösmarty Mihály tervezett vígjátékában – amely a rászedett halál népmesei témáját
követi s ) kapcsán (
Trencsényi-Waldapfel Imre, Ádám és Ahasvérus: Az Ember Tragédiája
[szerkesztői feloldás]
A ferrarai Szűz Mária templom ismeretlen ciszterci szerzetesének
krónikája és Ricardus krónikájának első része Szent Germanusról
(Szent Germanus auxerre-i püspök volt az 5.
században)Roger
Örményországot megjárt szentföldi zarándokoktól is megerősítést kapott
Roger of Wendover
Cartaphilus
története felől. (A történetet közreadó fejezet címe: De Josepho, qui ultimum Christi adventum adhuc vivus
exspectat
Joseph Cartaphilus
[szerkesztői feloldás]
Józsefről, aki Krisztus utolsó eljövetelét addig élve várja meg
[szerkesztői feloldás]
A senaiak történetének (könyve/i) Sena városának kezdeteitől az 1728-as
évig
Buttadeo
, ill. Giovanni di Buttadio
Boute-dieu
alakban is). A későbbi itáliai hagyományban az örök zsidóval
azonosított Giovanni di Buttadio
Buttadio
mint „istentől eltaszított” szerepel (Antonio Francesco di Andrea). Az alak Bretagne-ba is eljutott, Giovanni di Buttadio
Boudedeo
néven. A figura igen népszerű volt a 15. századi Spanyolországban és
Portugáliában; itt említik először mint vargát.
A különféle alakváltozatokat az 1602-ben
megjelent Kurtze Beschreibung und Erzehlung von einem Juden
mit Namen Ahaßverus welcher bey der Creutzigung Christi selbst persönlich
gewesen: auch das „Crucifige” uber Christum hab helffen schreien
(Rövid leírás és elbeszélés egy Ahasvérus nevű zsidóról, aki Krisztus
megfeszítésekor személyesen ott volt és a „feszítsd meg”-et segítette kiáltani
Krisztusra) című füzet egyesítette. (A kiadás helyszíneként
Bautzen, kiadójaként Wolfgang Suchnach van megadva; a kiadó neve – ’nézz utána’ – pamfletszerű álnév.)
Feltevések szerint a mű Giovanni Bernardi Bonifacio Graf d’Oria danzigi irodalmi köréhez köthető. A szerző Paul Eitzen schleswigi püspökre, Giovanni di Buttadio
Luther
egykori wittenbergi diáktársára hivatkozik, aki, elmondása szerint,
1542-ben maga is találkozott Hamburgban egy istentiszteleten a hosszú kabátot viselő, mezítlábas, ujjnyi
vastag talpú örök zsidóval, de támaszkodott Matthaeus Parisiensis krónikájára is, amely 1571-ben jelent meg
nyomtatásban. 1603 és 1613 között
a Kurtze Beschreibung több bővített kiadása jelent
meg, Chrysostomus Dudulaeus Westphalus szerzői név alatt (a kiadás helye Leyden, a kiadó Christoff Creutzer, amely szintén álnév).
A népkönyvben elbeszélt történet főhőse Ahasverus jeruzsálemi varga, aki eretneknek tartotta Jézust, s mindent megtett, hogy a Szanhedrin elítélje és Pontius Pilatus keresztre feszítse; a tömeget is ő heccelte fel, hogy
Jézus megfeszítését követelje. Mikor az ítélet megszületett, s
Jézus a keresztet a Golgota felé cipelvén meg akart pihenni
Ahasverus házának ajtajánál, ez nem engedte, mire Jézus azt mondta neki: én meg akarok állni és pihenni, neked azonban menned
kell! Ez az átok arra ítélte Ahasverust, hogy örökké vándoroljon az időben, s ne halhasson meg. Azóta
különféle helyeken tűnik fel, s ennek tanúi vannak; mindig a helyi nyelvet
beszéli, alázatot és istenfélelmet tanúsít. (Az Ahasvérus név Xerxes – Hsajársa – perzsa király nevének héber átírása az ószövetségi Eszter
könyvében; a nevet a Vulgata
Assuerus
alakban adja meg, Károli Gáspár fordításában
Assvérus
.) A különböző történetváltozatokat egyesítő népkönyv egész Európában
elterjedt; francia kiadása (
Histoire admirable du juif errant, A bolygó
zsidó csodálatos története, 1650) részletes életrajzot
közöl.
A bolygó zsidó alakjának olyan feldolgozásai is vannak a 17. század végétől kezdve, melyek a zsidóság
Jeruzsálem lerombolása utáni vándorlásához kapcsolódnak. A prózai feldolgozások
mellett ballada is keletkezett a témából (
The Wandering Jew or the Shoemaker of Jerusalem,
A vándorló zsidó avagy a jeruzsálemi varga, 1612), ez
Percy püspök Reliques of Ancient English Poetry
című gyűjteményében is megvan.
Ami a bibliai párhuzamokat illeti, Krisztus arculütésének motívuma megtalálható János evangéliumában (18:22); egyes változatok azzal a
katonával azonosítják Ahasvérust, aki lándzsájával beleszúrt a kereszten függő Krisztus testébe (vö. Jn 19:34). A történetet összefüggésbe hozták
Jézusnak legkedvesebb tanítványára, Jánosra vonatkozó, Péterhez intézett szavaival s ezeknek a tanítványok körében támadt
magyarázatával: „»Ha akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök, mit tartozik rád?
Te kövess engem!« Elterjedt tehát az atyafiak között az a mondás, hogy ez a
tanítvány nem hal meg.” Ezt az értelmezést azonban maga a bibliai szöveg cáfolja:
„Pedig Jézus nem azt mondta neki, hogy nem hal meg, hanem ezt: »Ha akarom, hogy
megmaradjon, amíg eljövök, mit tartozik rád?«” (Jn 21:22–24)
Valószínűbb forrás Máté evangéliuma („Bizony, mondom néktek, hogy vannak, akik nem ízlelik meg
a halált addig, amíg meg nem látják az Emberfiát, amint eljön az ő országával” –
Mt 16:28), bár ez a hely is inkább Jézus közeli, egy emberöltőn belüli visszatérésére céloz. A történet bibliai
párhuzamaként szerepel a Káiné, akit, miután megölte Ábelt, arra ítélt Isten, hogy
nyugalmat nem találva vándoroljon a földön („Bujdosó és kóborló leszel a földön” –
1Móz 4:12).
A népkönyvnek a 17. században 70
német nyelvű kiadása volt, s több mint száz kiadása szerte Európában (Hollandia,
Franciaország, Dánia, Svédország, Észtország, Finnország, Lengyelország); Mo.-n
vásári ponyvakiadása volt, s folklorizálódásának is vannak nyomai (lásd
Scheiber Sándor, The Legend of the wandering Jew in
Hungary, Midwest Folklore IV., 1954, 221–235., VI., 1956,
155–158.). Szélesebb körű elterjedése a magyar folklórban azonban a
20. századra tehető, s a század második
felében is elevenen él (Nagy 2001).
A történet számos további részlettel bővült (a spanyol változatban
pl. a hős fekete kötést hord homlokán; ez egy égő keresztet fed, amely – a
Prometheus-mondából származó módon – olyan ütemben emészti agyát, ahogyan az
újranő), hőse újabb neveket kapott (pl. Isaak Laquedem Hollandiában, Juan
Espera-en-Dios Luther, Martin
[szerkesztői feloldás]
„reménykedj Istenben”Goethé
vel indul, aki 1774-ben eposzt tervezett a
Bolygó zsidó (Ahasvérus) történetéről (lásd
Goethe 1982, III. rész, 15. könyv, 571–573.);
Goethe, Johann Wolfgang von
Goethé
t a népkönyv 1777-es francia kiadásának 1782-es német fordítása inspirálta. A műből csak egy rövid
töredék készült el, az ihlet a Faust-témára tolódott át.
A téma fontosabb feldolgozásai Goethe, Johann Wolfgang von
Arany
versének keletkezése előtt:
Epika
Jan Potocki: Manuscrit trouvé à Saragossa (1803–1815) [A Zaragozában talált
kézirat,
Kaland a Sierra Morenában, ford. Gimes Romána, Bp., Európa, 1979]
Franz Christoph Horn: Ahasver (1818)
Arany János
[szerkesztői feloldás]
novella[szerkesztői feloldás]
Ahasvérus vándorlásai, eposz, töredékn
Eduard Duller: Ahasver (1836)
[szerkesztői feloldás]
elbeszélés[szerkesztői feloldás]
A két Ahasvérus, elbeszélő költemény[szerkesztői feloldás]
regény[szerkesztői feloldás]
eposz[szerkesztői feloldás]
elbeszélés[szerkesztői feloldás]
Ahasvérus, az örök zsidó, vándorlás évszázadokon át
[szerkesztői feloldás]
A bolygó zsidó és a tizenhat münsteri királynő legendája
[szerkesztői feloldás]
A parasztfejedelem
[szerkesztői feloldás]
regény[szerkesztői feloldás]
Dal az örök zsidóhoz
[szerkesztői feloldás]
A bolygó zsidó, avagy az örök bosszúálló áldozata
[szerkesztői feloldás]
Az intés
1820
?) [bizonytalan olvasat]
[szerkesztői feloldás]
Az örök zsidó
[szerkesztői feloldás]
Ahasvér, Az örök zsidó
[szerkesztői feloldás]
Az örök zsidó, ballada[szerkesztői feloldás]
Az új Ahasvérus
[szerkesztői feloldás]
A bolygó zsidó, Charles Gounod
1860-ban megzenésítette; ford. Lévay József, 1852
[szerkesztői feloldás]
Ahasvérus, az örök zsidó
[szerkesztői feloldás]
Az örök zsidó
[szerkesztői feloldás]
A bolygó zsidó halála
Byron
Childe Harold’s Pilgrimage
Byron, George Gordon
[szerkesztői feloldás]
Az ifjú Harold zarándokútja, 1812
[szerkesztői feloldás]
Halle és Jeruzsálem
[szerkesztői feloldás]
Két örök zsidó és egy sem
[szerkesztői feloldás]
drámai költeményArany
versével leginkább Arany János
Byron
, Byron, George Gordon
Wordsworth
, Wordsworth, William
Müller
és Müller, Johann Ludwig Wilhelm
Béranger
versei rokoníthatók, amelyeknek az örök zsidó nyugalom-, ill.
halálvágya a témája. Az előbbi két vers lírai alanya metaforikusan s a legenda
konkrét vonatkozásait elhagyva idézi meg az alakot, az utóbbi kettő az örök zsidó
monológja, amely a legenda néhány konkrét vonatkozását is felhasználja.
Béranger, Pierre-Jean de
Byron
versének lírai alanyát az életuntság (weariness) üldözi, „[a]z
állandó, szünetlen mélabú ez, / mely a monda vándor zsidóját hajszolja, / Mely
nézni sem kíván a síron túlra, / De nem remélhet nyugtot azelőtt” („It is that
settled, ceaseless gloom / The fabled Hebrew wanderer bore; / That will not look
beyond the tomb, / But cannot hope for rest before”; Kosztolányi Dezső fordításában: „Ez az a szivós bú, mi zordul / üldözte a bolygó zsidót;
/ mely nézni sem mer a síron tul / s nem várhat addig semmi jót!”).
A nyugalmat találó természeti jelenségek és élőlények, ill. a
beszélő állapotának ellentétére épül Byron, George Gordon
Wordsworth
és Wordsworth, William
Müller
verse – utóbbi egyenesen parafrazeálja az előbbinek azon versszakait,
amelyek a hegyről lezúduló s lent megpihenő patak, sziklaodúban nyugalomra lelő
sas/holló s az óceán csendes hullámain megpihenő csikóhal (Müller, Johann Ludwig Wilhelm
Müller
nél: delfin) példáját idézi. Ellentétben a korábbi versekkel,
Müller, Johann Ludwig Wilhelm
Béranger
-é meghagyja a legenda vallási kontextusát (a vándorlás mint büntetés
Krisztus megsértéséért). Ha bizonyos motívumok és a refrén
Béranger, Pierre-Jean de
Béranger
-éhez is kötik Béranger, Pierre-Jean de
AJ
versét (lásd alább, Keletkezés), közelebb áll Arany János
Müller
Az örök zsidójához. Nem tudjuk, Müller, Johann Ludwig Wilhelm
Arany
ismerte-e az utóbbit, Heinrich Gusztáv mindenesetre joggal hívta fel a figyelmet a két szöveg rokon voltára.
Arany János
Arany
Ahasvérusának monológjából a 6–7., 9. és 11. vsz.-ot idézve
megállapítja: „Csak az ő bolyongásának nincsen czélja!”, majd hozzáfűzi, hogy
„hasonló irányú” Arany János
AJ
Az örök zsidó című verse.
Arany János
Müller
versének eredetije:
A 6–7., 9., 11. vsz. Heinrich Gusztáv fordításában:
Müller, Johann Ludwig Wilhelm
Müller
nek nemcsak ez a verse jön számításba, hanem Az
útjelző címen is – bár benne nem a halálvágy, hanem a halálfélelem kap
hangot:
Müller, Johann Ludwig Wilhelm
[szerkesztői feloldás]
Quinet
művéből merítette a legtöbbet – a halál, aki minden ember fölött úrnak
hiszi magát, felsül Ahasvérussal szemben. A műből két vázlat s néhány töredék
készült el (1835–36/1847/48); Quinet, Edgar
AJ
versének keletkezésekor kiadatlan volt. (
VMÖM 10., Drámatöredékek és
drámatervek, s. a. r. Fehér Géza, Bp., Akadémiai, 1971, 431–439., 758–798.); Löw Leopold nagykanizsai főrabbi Nyílt levél a
zsidó-emancipatio ügyében című vitairatában tesz említést az örök zsidó
mondájának irodalmi divatjáról, az alábbi összefüggésben: „Ha a’ költők
mulattatják olvasóikat az örök zsidóról Arany János
[!]
, az mint ártatlan phantasia játéka,
senkit sem sérthet. Ha pedig az örök zsidóróli mese fegyverül szolgál elnyomott ’s
szerencsétlen emberek ellen, az valóban kegyetlen játék.” [
PH, 4(1844)/357. (jún. 2.), 375–376.: 376.]
Erdélyi János ironikusan említi [sic!]
Sue
regényét (
Úti naplója és levelei, Bp., Tankönyvkiadó, 1951,
125., 135., 146.), Császár Ferenc az Az alkuszok című „életkép”-ében az
„alkusz”-t (egyebek mellett) „örökvándor zsidó”-nak nevezi, „ki széles nagy
világon mindenütt s mindig jelen van” (
Aradi Vészlapok, Pest, kiadta Császár Ferenc, 1844, 372.). Sue. Eugène
Sue
regényére utalva „bolygó zsidó”, „örökös zsidó”, „bolyongó zsidó”
alakban szerepel Az Életképekben [2(1844) I/12, 535.; II/12,
377., II/25, 814.]. A kassai Képes Ujságban Sue Jenő bolygó zsidójának parodiája első két részében
részletesen ismerteti a legendát, s az „örök zsidó” változatot is használja
[1(1848)/14. (ápr. 1), 108–109., 15. (ápr. 8.), 117., 16. (ápr. 15.),
125., St-t. J. f-gy. aláírással]. Tompa Mihály
A bolygó zsidó címen említi Nánihoz című versében (1847);
Sue. Eugène
Sue
regényére utal Gyulai Pál is a Szépirodalmi Szemlében (1855): „Nekünk nincsenek éhező gyármunkásaink, kik mohó
hévvel olvassák az »Örök zsidó«-féle regényeket”, (
Gyulai 1908, 100.); Török János
Egyetemes Magyar Encyclopaediája azt említi, hogy „A
bolygó zsidó szintén Ahasverusnak mondatik” (I., Pest, 1859, 1019.).
Az Ádám–Ahasvérus párhuzamra utalt Trencsényi-Waldapfel Imre, Az ember tragédiája (1859–60, megj. 1861
Sue. Eugène
[szerkesztői feloldás]
1862
[!]
forrásaihoz és értelmezéséhez, IF 21, Bp., 1947,
3–36.). Használja az „örök zsidó” kifejezést Vajda János is, 1875-ös Végtelenség című versében („lehet belőlem / Örök zsidó, Prometheüsz,
pokol / Tüzére, miljom esztendőkön át / Halálkinokra ítélt szenvedő. / Csak egy
dolog, ami bizonyos itt: / Hogy többé meg nem semmisülhetek.”)
[sic!]
Arany
verse az örök zsidóén kívül kötődik a bolygó hollandi vele rokon, 17.
századi eredetű, germán nyelvterületen elterjedt legendájához is – akit
Heinrich Heine egyenesen „az óceán örök zsidójá”-nak nevezett (
Aus den Memoiren des Herren von Schnabelewopski,
Kapitel VII., 1834). E legenda főalakja egy van Staaten (más
változatokban: van der Decken) nevű hajóskapitány, aki istenkáromló esküt tett,
amikor hajójával viharba került, s nem tudta megkerülni a Jóreménység-fokot,
mondván, akár az utolsó ítéletig is kitart. Isten ezért megátkozta, s arra
kárhoztatta, hogy örökké járja a tengert, és ne tudjon kikötni az utolsó ítélet
napjáig. Szellemhajója azóta járja a tengereket, s veszedelmet hoz mindazokra,
akik találkoznak vele. Megjelenéséről számos híradás látott napvilágot; V.
György angol király is beszámolt róla, hogy kadétként találkozott a vörös
tekintetű hollandi hajójával, és hallotta róla az elátkozott lelkek üvöltését.
A romantika korában a legenda az örök zsidóéhoz hasonló
népszerűségre tett szert, s számos elemmel kiegészült. Első – s egyben egyik
legjelentősebb – romantikus adaptációja Samuel T. Coleridge
The Rhyme of the Ancient Mariner (Ének a vén
tengerészről) című költeménye (1798, ford.
Radó Anna, 1921). A bolygó hollandi Sir
Walter Scott elbeszélő költeményének tárgya (Rokeby,
1813), Washington Irving két elbeszélését is inspirálta (The
Storm-Ship, 1822, A viharhajó;
Adventures of the Black Fisherman
1824, A fekete halász kalandjai),
Wilhelm Hauff mesét (Die Geschichte von dem
Gespensterschiff, 1826, A szellemhajó
története); Edgar Allan Poe elbeszélést (Manuscript found in a
bottle, Palackban talált kézirat, 1833, ford. Bartos Tibor, 1981), Frederick Marryat tengerészkapitány pedig regényt (The Phantom
Ship, 1839, A bolygó hollandi, avagy a
hajósok réme, ford. Braun Soma, 1901) írt róla. Thomas Moore
The flying Dutchman (A bolygó
hollandi) című verse (1843) azért is említésre
méltó, mert Arany János
AJ
Arany János
Moore
több versét is lefordította: A ballade. The Lake
Of The Dismal Swamp, 1803 (A Dismal mocsárok tava, 1848);
Forget not the field (Eszünkbe jusson…, 1852, ezt
Moore, Thomas
Vörösmarty
és Vörösmarty Mihály
Petőfi
is fordította); The Minstrel Boy, 1809 (A dalnok elhullt, Petőfi Sándor
1850
k.); Oh! Blame not the bard, 1810 (Oh! Ne bántsd a költőt…, [bizonytalan olvasat]
1850
k.); A Speculation (Nyerészkedés, 1857).
Heinrich Heine
Memoiren des Herren Schnabelewopski című művének
említett fejezete szolgáltatta az alapot ([bizonytalan olvasat]
Marryat
regénye mellett) a legenda legismertebb művészi feldolgozásához,
Richard Wagner
A bolygó hollandi című operájához (1841/43), amelyről Marryat, Frederick
AJ
is tudhatott.
Végső soron az Arany-vers irodalomtörténeti kontextusának
tekinthetők a romantika korának mindazon művei, amelyek a személyiség sorsát a
vándorlás keretében tematizálják (Lord Arany János
Byron
: Childe Harold’s Pilgrimage, 1812; Herman Melville: Moby Dick, 1851
stb.).
Byron, George Gordon
Alattam a föld nem szilárd
n
,Jegyzet A motívum megtalálható
az Irányok című tanulmány – a verssel egy időben
keletkezett – bevezetőjében („A nyomás, a zaklatottság, a meghasonlás, mely
politikai rázkódásink után európaszerte erőt vett a kedélyeken, midőn nem vala
hit, nem remény, nem bizalom, – midőn besüppedt lábunk alatt a föld, s biztos
irány helyett az asztaltánc szédelgéseiben kerestünk enyhületet: ily kor,
mondom, nem lehetett a jóravaló, a higgadt, a kitartó alkotás kora”,
AJÖM XI., 155.; vö.
Komlós 1964, 27.,
Németh G. Béla, A szerkesztő s a kritikus Arany,
It, 12/62(1980)/1, 3–12.; ua.: Németh
1981, 59–69.: 64.)
Fejem fölött kétélü bárd
n
…Jegyzet (Görög λάβρυς; πέλεκυς)
széles körben elterjedt, sokjelentésű mitológiai jelkép. Krétán a kétélű balta
a Hold-istennő teremtő és romboló erejét szimbolizálja. A görög mitológiában
eredetileg az isteni akarat jelképe. Héphaisztosz labrüsszal nyitja meg Zeusz
koponyáját, hogy Pallasz Athéné kiszabadulhasson belőle. Az amazonok fegyvere.
Egy mondaváltozat szerint Thészeusz kétélű bárddal ölte meg a Minótauroszt a
Labürinthoszban (vitatott az a feltételezés, amely szerint a Labürinthosz a
labrüsz házát jelenti). baltája a finn
mitológiában.)
Arany
versében valószínűleg Zeusz eszköze, amellyel vihart idéz elő.
(Hasonló képzetek más mitológiákban is megjelennek, ld. varja, Indra istennő kedvenc fegyvere; mjolnir,
Thor isten kalapácsa a norvég mitológiában; ukonvasara,
Ukko Arany János
[szerkesztői feloldás]
mennydörgésisten
Ónsulylyal
n
a kolossziJegyzet Az ónsúly
kifejezés fellelhető a vers keletkezéstörténetében: „itt ónsuly nehézkedik
lelkemen: évek óta nyom az eltévesztett pályának terhe” – írta
Arany
1860. július 9-én Nagykőrösről Csengery Antalnak (lásd Keletkezés).Arany János
n
légJegyzet Görög
κολοσσός (latinosított formában: kolosszus, ennek németes alakja: kolossz) a
nagyméretű szobrok neve a hellenisztikus korban. Közülük a rhodoszi kikötőben
felállított, 32–37 m magas Héliosz-szobor, a rhodoszi kolosszus volt a
legnevezetesebb, amelyet i. e. 302–290
között bronzból készített el a lindoszi Kharész a Démétriosz Poliorkétész fölött aratott győzelem (i. e. 304)
emlékére. Az ókori világ hét csodája egyikének tartották; i. e. 227-ben v. 224-ben földrengés
döntötte le. Nero 39 m magas szobrát Kr. u. 58-ban
Zénodotosz készítette Rómában; Hadrianus az időközben Héliosz képére átformált szobrot az Amphitheatrum
Flavium mellett állíttatta fel újra, erről kapta új nevét a Colosseum.
Elzúzna, ha megállanék…
n
Jegyzet A rászakad az ég motívuma több mitológiában megvan. Podaleiriosz, a
trójai háború görög katonája, aki egyes források szerint kigyógyította
Philoktétész sebét, a háború után a delphoi jósdát kérdezte meg, hol telepedjék
le, s azt a tanácsot kapta: ott, ahol akkor sem esik baja, ha leszakad az ég.
Podaleiriosz Szmürnoszt választotta, amelyet magas hegyek ölelnek körül, így
megtarthatják az eget akkor is, ha lecsúszna Atlasz válláról. – A kelták
legendája szerint a vitéz kelták azzal dicsekedtek, hogy nem félnek semmitől,
kivéve attól, hogy az Ég rászakad fejükre. A magyar folklórban is él olyan
képzet, hogy a felhők fölött szilárd égboltozat van, ill. hogy „nem szabad
nézni az eget, mert aki meglátja, arra rászakad”. (
MN8K V., Folklór, 1, Magyar népköltészet, 82.)
Új léptem új
*
Szövegforrás:
A kritikai kiadás szövege
ÖK 1867, II., 318–321.
ÖM 1883, 379–381.
A kritikai kiadás szövege
ÖK 1867, II., 318–321.
ÖM 1883, 379–381.
Uj léptem uj
*
Szövegforrás:
SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57.
Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk. Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62.
SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57.
Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk. Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62.
n
:Jegyzet A kép egy ó- és egy újszövetségi toposz
kapcsolatán alapul. Jézus az elvégzett küldetés örömével visszatérő hetvenkét tanítványnak
ezt mondja: „Ímé, adok néktek hatalmat, hogy a kígyókon és skorpiókon
tapodjatok, és az ellenség minden erején, és semmi nem árthat néktek.”
(Lk 10:19) Jézus itt Mózes szavaira utal: „El ne felejtkezzél a te Uradról Istenedről”; „a ki
vezérlett téged a tüzes kígyóknak, skorpióknak és szomjúságnak nagy és
rettenetes pusztáján, melyben semmi víz nem vala” (5Móz 8:14–15).
A kígyón taposó ember félelmét kifejező kép tehát egyrészt az ígéret földjének
reményét nélkülöző pusztai vándorlásra, másrészt Jézus kiválasztó kegyelmének hiányára céloz.
Láng az ital, midőn iszom
n
;Jegyzet A sor, a 13. sor
nyomán, összefüggésbe hozható a zsidóság pusztai vándorlásának epizódjával,
midőn Isten, kegyelme jeléül, Mózes közbenjárására megédesíti a sivatagban talált ihatatlanul keserű
vizet („s mikor jutottak volna Márah nevű helyre, nem ihatják vala a Márah’
vizeit, mivelhogy azok keserűek valának”; Mikor azért kiáltott volna az úrhoz, mutata néki az úr egy fát, melyet
minekutánna a vízbe vetett volna, megédesedének a vizek” – 2Móz
15:22–27).
[szerkesztői feloldás]
Mózes
Kárpit megől szivembe kés…
n
Jegyzet Polonius, hogy Hamlet
és a királyné beszélgetésének titokban tanúja lehessen, kárpit mögé bújik.
Mivel azt hiszi, Hamlet azért jött, hogy megölje anyját, segítségért kiált;
erre Hamlet kardot ránt, átszúr a kárpiton, s megöli. Midőn a királyfi kihúzza
a holttestet a kárpit mögül, e szavakkal illeti: „Szegény izgága vén bolond,
nyugodj. Különbnek véltelek”. (
Hamlet, dán királyfi, III. felvonás, 4. szín,
ford.
AJ
, AJÖM VII., 175; a fordítás a versnél
később, 1866-ban készült, az első magyar
Shakespeare-összkiadás számára.) A vers beszélője tehát itt Polonius
pozíciójából szólal meg.Arany János
Kivűl arany, belűl hamu…
n
Jegyzet
.
elöljárója, 2
kötet, Oxford, Egyetemi Nyomda, 1837
, 373. Latin ford.: a fenti kiadás latin nyelvű
változata, interprete Rufino Aquileiensi, ad græcum collati et emendati per Sigismundum Gelenium
, 255. Magyarul:
A zsidó háború. IV. könyv, Nyolcadik
fejezet, Jerikó, a Nagy Síkság és a Holt-Tenger, ford. Révay József, Bp., Gondolat, 19583
, 315.
Tertullianus
Védőiratában azt írja, hogy az elpusztított
Szodoma és Gomorrha vidékén „a földnek még most is égett szaga van, és ha
ott a fák gyümölcsöt próbálnak hozni, ezek csak nézésre valók, ha megérintik
őket, hamuvá válnak.” (
Tertullianus, Apologeticus, XL. Patrologiae Cursus
Completus, I., Ed. Migne, Parisiis, 1844, 484.
Magyarul:
Ókeresztény írók, XII., Tertullianus művei, Bp., Szent István Társulat, 1981,
131.) Előfordul Tacitusnál , Szent Ágostonnál (De civitate dei, XXI., 5.),
Aranyszájú szent Jánosnál (francia fordításban:
Sur la vaine gloire et l’éducation des
enfants, introduction, texte critique, traduction et notes
Anne-Marie Malingrey, Sources chrétiennes, 188, Paris, Les Editions du Cerf, 1972,
74.). Jehúda ben Elijáhú Hádászi
Eskol hakófer (
A pálma levele, 1148–49) című művében a 35. csoda
[lásd
Scheiber Sándor, Kívül arany, belül hamu,
Mnyr, 77(1953)/2, 138–139.: 138., vö.
Arany
valószínűleg Arany János
Milton
Elveszett paradicsomából vette át a széles
körben elterjedt motívumot (lásd
Scheiber Sándor, Kívül arany, belül hamu,
MNyr, 77(1953)/2, 157–158.). A X. könyv Summázata
szerint az ember bűnbeesése után Sátán visszatér a Pandemoniumba, ahol a
gonosz többi erőivel együtt kígyóvá változik; „megjelenik előttük a tiltott
Fa tündér-képe, s ők megcsalatva mohón a Gyümölcs után vetik magukat, de
helyette csak port és keserű hamut rágnak”; az eredeti szöveg: „deluded with
a shew of the forbidden Tree springing up before them, they greedily
reaching to take of the Fruit, chew dust and bitter ashes”). A X. könyv
szövege szerint „A tetszetős almát mohón szedik, olyant, milyen Sodoma
szurok-tavánál nőtt. Bár ez – ízre, nem fogásra – még csalfább! Mohón
remélve oltani étvágyukat, rágnak gyümölcs helyett fanyar hamut, mit sértett
ízlelésük kitüszköl.” (Az eredeti szöveg szerint „greedily they pluck’d /
The Frutage fair to sight, like that which grew / Neer that bituminous Lake
where Sodom flam’d; / This more delusive, not the touch, but taste /
Deceav’d; they fondly thinking to allay / Thir appetite with gust, instead
of Fruit / Chewd bitter Ashes, which th’ offended taste / With spattering
noise rejected”, John Milton, Paradise Lost, Book 10, 560–567.;
a magyar fordítás:
John Milton, Elveszett paradicsom, ford.
Jánosy István = Milton, John
J. M.
Vál. költői művei, Bp., Európa, 1978, 304.,
322.) Milton, John
Arany
Bessenyei Sándor fordítását ismerhette – ott a két szöveghely így szerepel: „egy
oly fától megcsalattatván, a melynek gyümölcse hamuból állott”; „Mohón
szakgatták a szemnek gyönyörüséges gyümölcsöt; a mely sokkal csalárdabb volt
annál, a mely azután az Asfaltites tava körül termett, a hol Sodoma
meggyult. Teljes reménységgel lévén az ördög kigyók, hogy kinzó éhségeket
majd megcsendesitik, esznek belőle: hát korántsem gyümölcs az, a mit esznek,
hanem keserü hamu, a melyet szörnyü ökröndözéssel szájukból kiokádtak.” (
ELVESZTETT ÉS UJRA VISSZA NYERT PARA DICSOM. IRTA : MILTON JÁNOS.
ANGOLBÓL FORDITOTTA : BESSE NYE I SÁNDOR. DEBRE CZE N, KIADJA TE LEG
DI K. LAJOS KÖNYVKERESKE DÉSE . 18742
[1796], II. darab, 47., 65.)
A motívumot Tolnai Vilmos (Az ember tragédiája VII. színének
63–65. sorában olvasható párhuzamos motívumával együtt) Arany János
Byron
ra vezette vissza Byron, George Gordon
[szerkesztői feloldás]
Arany és Madách „arany almái”,
EPhK, 48(1924), 87–88.Byron
Kain című drámájában Éva így átkozza meg
testvérgyilkos fiát: „Váljék hamuvá ajkán a gyümölcs”. (III. felvonás,
ford. Győry Ilona, KisfTÉ, 1895, 134.) A Childe Harold zarándokútja egyik elbeszélői
meditációja szerint „Hozzászokik / Szívünk a bú gyümölcsihez, amik / Utált
hamuval vannak csak tele, / Mint a holt-tói almák.” (III. ének, ford.
Torkos László, Bp., 1914, 88.) Byron, George Gordon
Byron
Tacitusra hivatkozik.
A motívum ószövetségi eredetű; Mózes énekében olvasható, hogy „Szőlőjük Sodoma szőlőjéből való és
Gomora szőlőhegyéről; szőlőfürtjeik mérges fürtök, a szemei keserűek.”
(5Móz 32:32) Lukácsy Sándor szerint toposzként a Salamon
bölcsessége című apokrif irat (i. e. 2. század) nyomán terjedt el. Előfordul
Josephus Flavius
A zsidó háború című művében („A tó [a
Holt-tenger], amely egészen az arábiai Zoarig húzódik, 580 stadion hosszú,
150 stadion széles. Partjával határos Sodomitis, valamikor virágzó és
termékeny tartomány, amelynek pompás városai voltak, de mindenestül tűz
pusztította el, mert lakóinak istentelensége miatt villám sújtotta és földig
égette. Még most is mutogatják az égből hullott tűz maradványait, és a tóban
öt város körvonalai látszanak, s bizonyos gyümölcsök belsejében hamu van;
kívülről olyanok, mint az ehető gyümölcsök, de ha kézzel leszakítják, hamuvá
pukkannak szét.” (
Flavii Josephi
De bello iudaico libri septem
[Φλαυίου Ἰωσήπου περὶ τοῦ Ἰουδαϊκοῦ πολέμου] Ad fidem
codicum emendavit, variis lectionibus instruxit et notis partim aliorum
partim suis illustravit Edvardus Cardwell,
S
Sacrae
T
Theologiae
P
Professor
, Aulæ Sancti Albani principalis, Vol. II., Oxonii, E typographeo
academico, MDCCCXXXVII. Byron, George Gordon
[szerkesztői feloldás]
Josephus Flavius, A zsidó háború hét könyve. A kódexek
alapján kiadta, különböző olvasatokkal ellátta és részben mások,
részben a saját megjegyzéseivel ékítette Edward Cardwell, a szent hittudomány professzora, a St. Alban Hall
[szerkesztői feloldás]
ma: Merton College, Oxford[szerkesztői feloldás]
Aquileiai Rufinus fordításában, a göröggel összevetve és kijavítva
Sigismund Gelen által[szerkesztői feloldás]
1948Sch. S.
, Meseelemek a karaita Jehúda Hádászi
főművében = Scheiber 1996, 137–169.:
156–159.]. A magyar prédikációirodalomban Temesvári Pelbárt
Rosariumában bukkan fel (
Vál. írásai, kiad. V. Kovács Sándor, Bp., Európa–Helikon, 1982, 246.), majd 1730-ban Kiss István
Magyar Phylosophia című kéziratában; magyar
előfordulásait Lukácsy Sándor részletesen bemutatta (
Lukácsy 1994
). Megvan a motívum Scheiber Sándor
Csokonai
A kétszínűség (Proo: A színesség) című 1786-os versében („Vélnéd hogy a’ nyalkánn pirosló
sodoma / A leg jobb gyümőltsök szép paraditsoma / Pedig ha scarláttya szádba
ketté válik / Várt gyönyörűséged mind hamuvá válik”,
CSVMÖM 1, 24.). Erre az előfordulásra
Scheiber Sándor hívta fel a figyelmet, megállapítva, hogy „Csokonai Vitéz Mihály
Arany
ezzel a verssel még a debreceni kollégiumban ismerkedhetett meg” [
A Szodoma almái Aranynál, MNyr,
79(1955)/4, 461.]. Előfordul a toposz Mátyási József halottbúcsúztatójában („bűn hamvával tőlt Gomora almája”),
Arany János
Arany
ezeket is ismerhette (
Lukácsy 1994, 518–519.; Arany János
Lukácsy
– a toposz elterjedtségére hivatkozva – vitatja e versek
Lukácsy Sándor
Scheiber
által állított forrás voltának bizonyíthatóságát).
A növényt Caius Julius Solinus
Collectanea rerum memorabiliumában
(Említésre méltó dolgok gyűjteménye, i. sz. 3. sz.) írta le először. Szodomai alma vagy
ördög almája néven ismert egy Dél-Afrikában őshonos növény (Solanum
linnaeanum / Solanum sodomeum / Solanum hermanii), paradicsomszerű, mérgező
gyümölcse van. Szintén a szodomaialma nevet viseli a
Nyugat-Ázsiában is őshonos Calotropis procera cserje, de a bibliai növényt
azonosították a jánoskenyérfával (xylokerata / Ceratonia siliqua) is, lásd
Immanuel Löw, Die Flora der Juden, II.,
Wien–Leipzig, 1924, 406.; Harold N. Moldenke–Alma L. Moldenke
The plants of the Bible című könyve
(Waltham, Mass., Chronica Botanica Co., 1952) szerint
legvalószínűbb, hogy a dinnyéhez közeli Citrullus colocynthis megfelelője
(78–79.).
A motívum visszatér Scheiber Sándor
AJ
Örökké! című kései, Prométheusz és Tantalusz
motívumát összekapcsoló töredékben („a tünékeny alma”).
dolt
Rohannom kell – s a földi boly
n
Jegyzet A motívum
kapcsolatba hozható Berzsenyi Dániel
A temető című 1815-ös
versének („Látom hangyabolyi míveidet, világ!”), ill. Kölcsey Ferenc
Vanitatum vanitas című 1823-as versének („Földünk egy kis hangyafészek”) motívumával;
Arany
művei közül a Keveházában fordul elő
(„sűrü népgomoly / Sürög-forog, mint hangyaboly”). Végső forrása
Kelszosz Aléthész
Logosz című, a kereszténységet támadó műve (i. sz.
178), amelyben a világmindenség igazságát magának
tulajdonító kereszténységet hasonlítja hangyabolyhoz.Arany János
Mellettem gyorsan visszafoly
n
:Jegyzet Hasonló
nézőponttechnikát alkalmaz
Arany
az 1850-es Katalin című elbeszélő költeményében: „a mén gyorsan halad, /
Futnak visszafelé a fák” (
Baranyai 2000, 46.).Arany János
Ködfátyol-kép az emberek
n
:Jegyzet A ködkép, ködfátyolkép eredetileg laterna
magicával ernyőre, tüllvászonra vagy füstgomolyokra vetített képsor, a
diaporáma és a film közös őse; a vetített állóképek mozgóképhatást keltve
egymásba mosódtak. A 19. század közepén
kedvelt látványosság volt a ködfátyolkép-mutogatás, Jókai Mór
Egy magyar nábob című regényében (1853) is megjelenik: „A háttérben állt egy oszlopos
peristyl, közepét foglalva el a feldíszített színpad, melyről az ebéd ideje
alatt Lokodi uram ködfátyolképeket fog mutogatni” (XIII.
A nábob neve napja). Kemény Zsigmond
1853-as regényének címe Ködképek
a kedély láthatárán – szintén erre a jelenségre utal. (
Baranyai 2000, 46.;
Saly Noémi: „Itt élt és halt, mert másképpen nem
lehetett” [Krúdy és a pesti kávéház], Budapesti Negyed,
9(2001)/4, 81–110.: 90.) Megjelenése korábbi Tompa Mihály
Falusi órák című versében (1847): „Ködfátyolképe a multnak kitárul, / S annyi régi rajzok
visszatérnek rája”. Szerepel a magasabb régiókba
emelkedik, csak ködfátyol-képeket tud elővarázslani”. [
Jókai legújabb művei, BpSz, Új folyam 13(1869),
13. kötet, 43–44. sz., 498–514.: 510.]
[szerkesztői feloldás]
…Jókai
Egy komondor naplója című 1883-as elbeszélésében is („Három marionett-színház bukott meg
miattunk, ugyanannyi műlovarkör és viaszbáb-bódé. A tönkrejutott menageriákat,
kétfejű bornyúkat, panorámákat, zongoravirtuózokat, óriás leányokat,
ködfátyolképeket, humoristicus felolvasásokat, olasz operákat és
kötéltáncosokat nem is számítva.”
JMÖM1, XI., Dekameron, I., Révai
Testvérek, Bp., 1894, 229.) Gyulai Pál
Jókai Mór
Jókai
ról állapítja meg Szerelem bolondjai
című regényét bírálva, hogy „Jókai Mór
[szerkesztői feloldás]
h
Hogy inna fel
homok
asszú
*
Szövegforrás:
A kritikai kiadás szövege
ÖK 1867, II., 318–321.
ÖM 1883, 379–381.
A kritikai kiadás szövege
ÖK 1867, II., 318–321.
ÖM 1883, 379–381.
asszu
*
Szövegforrás:
SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57.
Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk. Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62.
SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57.
Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk. Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62.
n
!Jegyzet Aszú vagy asszú: az aszik ige mn.-i igeneve, tkp.
aszó. „Mondják bizonyos testekről, melyek nyirkossága vagyis nedves leves
részei elpárologván, öszvefonnyadtak, öszvezsugorodtak, szárazakká lettek,
különösen növényekre és gyümölcsökre alkalmazva. Aszú fű, fa, ág.” (
Cz–F
) Az aszú eredeti jelentése ’száraz <terület, vízmeder>’; az „aszú
patak” szószerkezet a 13. századtól
előfordul (
TESz
); vö. Szárszó < száraz aszó, Aszófő.
Irígylem
*
Szövegforrás:
A kritikai kiadás szövege
ÖK 1867, II., 318–321.
ÖM 1883, 379–381.
A kritikai kiadás szövege
ÖK 1867, II., 318–321.
ÖM 1883, 379–381.
Irigylem
*
Szövegforrás:
SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57.
Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk. Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62.
SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57.
Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk. Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62.
Irígylem az ágról szakadt
*
Szövegforrás:
A kritikai kiadás szövege
ÖK 1867, II., 318–321.
ÖM 1883, 379–381.
A kritikai kiadás szövege
ÖK 1867, II., 318–321.
ÖM 1883, 379–381.
Irigylem az ágrólszakadt
*
Szövegforrás:
SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57.
Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk. Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62.
SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57.
Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk. Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62.
Irígylem az ördögszekér
n
t:Jegyzet Más néven mezei iringó (Eryngium campestre). Száraz gyepeken
gyakori, szúrós gyom. Nagy gömbös hajtásrendszere ősszel a tövénél letörik, és
ezt görgeti a szél, miközben a magok szétszóródnak. Motívumként előfordul
Az elveszett alkotmányban („Egyszer a sík
közepén neszt hallok: ha! oda nézek: / Hát ördögszekeret korbácsol a szíken az
alszél”; Hábor „mint a
Kazinczy
röpűlő strucca, vagy a fenn / Említett ördögszekerek,
kotródik az erdőn”), a Rózsa és Ibolya című verses
mesében („Mint bukfencező nyúl hentereg futtában, / Tüskés ördögszekér nyargal
a pusztában: / Ment a három fickó cigánykerekezve / A násznép elé, mert nem
vala már messze”). Ördögmotolla alakban szerepel a
Szilágyi Sándornak 1859. okt. 25-én írt levélben („E
fordulatos időkben fordulunk mi is – lefelé. Vagy
fordulunk, a mint a szél fú, mint a szélkakas. Fordulunk, mint pecsenye a
nyárson, mindig sületlenebb oldalunkkal a tűz felé, hogy süljön meg az is.
Fordulunk mint búzaszemek a rostában: fölűl a gaz; mint ördögmotolla, mely
sehová sem halad; mint a »jó-idő-malma« – így ősszel; mondjak-e még többet?”
AJÖM XVII., 342.)Kazinczy Ferenc
Az örök zsidó
n
Jegyzet
Az örök zsidó története apokrif legenda, amelynek háttere, hogy a
zsidóság nem ismerte el Jézus Krisztust Messiásnak. Első említése az 1228-ban
Bolognában keletkezett Ignoti Monachi Cisterciensis S.
Mariae de Ferrara Chronica et Rycardi de Sancto Germano Chronica priora
, amely egy Londonba látogató örmény érsekre hivatkozik; eszerint az érsek személyesen
találkozott Örményországban azzal az emberrel, aki a keresztet hordozó
Krisztust sietésre ösztökélte és megütötte, s akinek Jézus azt mondta, „én megyek, de te várni fogsz rám, míg vissza nem jövök”.
A zsidó e jövendölésnek megfelelően százévenként visszafiatalodik harmincévesnek,
amennyi akkor volt, mikor Krisztussal találkozott; időközben megtért, és bűnbánattal éli életét, s abban
reménykedik, hogy az utolsó ítélet megszabadítja az átoktól.
Roger of Wendover St. Albans-i benedekrendi szerzetes Flores
Historiarum című világkrónikájában (1204–1234) a főszereplő Pontius Pilatus ajtónállója, Joseph Cartaphilus (’nagyon szeretett’). Matthaeus Parisiensis szerint, aki rendtársa világkrónikáját folytatta (Chronica Maiora, 1240 körül),
.) A történet megvan a flandriai Philipp Mouskes
1243-as Chronique rimée
(Rímkrónika) című munkájában is; az örök zsidó nála
Malchusszal, a zsidó főpap szolgájával azonos, aki szidalmazta
Jézust, s akinek Péter levágta jobb fülét (vö. Jn 18:10).
A 13. század legjelentősebb
asztrológusa, Guido Bonatti a Liber Astronomiae című művében számolt
be róla, hogy az örök vándort 1267-ben az itáliai
Forliban látták; Sigismondo Tizio
14. századi feltűnéséről tudósít 1528-as sienai várostörténetében (Historiarum Senensium ab initio urbis Senarum usque ad annum MDXXVIII
]); a vándor neve nála Giovanni di Buttadio (’Istenverő’; a név előfordul Spanyolországban). Az
örök zsidó feltűnéséről is újabb híradások látnak napvilágot,
Prágától Párizsig, Stanfordtól Asztrahányig. A szóbeli hagyományban az alak fokozatosan elvált az eredeti
történettől, s a zsidóság nyughatatlanságának antiszemita sztereotípiáját
testesítette meg. (Az örök zsidó témájáról általában lásd
Heinrich 1881
;
George Kumler Anderson, The Legend of the Wandering Jew,
Providence, Brown UP, 1965;
Elizabeth Frenzel, Stoffe der Weltliteratur: Ein Lexikon
dichtungsgeschichtlicher Längsschnitte, 7., verweiterte Auflage,
Stuttgart, Alfred Kröner Verlag, 1988.)
A téma újkori feldolgozásainak története
Wilhelm Hauff: Die Memoiren des Satans (1826) [
A Sátán emlékiratai, elbeszélések, ford.
Zauner István, Bp., Attraktor, 2004]
Александр Сергеевич Пушкин: Агасфер (1826)
Joseph Christian von Zedlitz: Die Wanderungen des Ahasverus (1832)
Вилгэльм Карлович Кюхэльбэкэр: Агасвер, поэма в отрывках (1832–46, publikálva 1878)
Johann Gabriel Seidl: Die beiden Ahasvere (1836)
Berthold Auerbach: Spinoza (1837)
Julius Mosen: Ahasver (1838)
Adalbert Stifter: Abdias (1843)
Eugène Sue: Le Juif errant (1844–45) [A bolygó zsidó, regény, 10 kötetben,
A bolyongó zsidó, ford. Szabó Antal és Pleskott Henrik, Bp., 1871–1902]
Christoph Kuffner: Ahasver, der ewige Jude, eine Wanderung durch
Jahrhunderte (1846)
Jacques Auguste Simon Collin de Plancy: Légendes du Juif Errant et des Seize Reines de
Munster (1847)
Levin Schücking: Der Bauernfürst (1851) című regényének Die drei Freier (A
három kérő) című epizódja
Василий Андреевич Җуковский: Странствующий жид (1852)
Alexandre Dumas père: Isaac Laquedem (1853)
Líra
Christian Friedrich Daniel Schubart: Der ewige Jude. Eine Lyrische Rhapsodie
(1783 vagy 1787) [
Az örök zsidó (Lírai rapszódia), ford.
Kompolthy Tivadar, FL, 8(1871)/256. (nov. 8.), 1165.]
William Wordsworth: Song for the Wandering Jew (1800)
Percy Bysshe Shelley: The Wandering Jew, or the Victim of the Eternal
Avenger (1810)
August Wilhelm Schlegel: Die Warnung (1801)
Aloys Wilhelm Schreiber: Der ewige Jude (1817)
Johann Ludwig Wilhelm Müller: Der ewige Jude (
Nikolaus Lenau: Ahasver, der ewige Jude (1833) ; Der ewige Jude (1839)
Ludwig Köhler: Der neue Ahasver (1841)
Pierre-Jean de Béranger: Le Juif-errant (1834)
Frederik Paludan-Müller: Ahasverus, den evige Jøde (1853)
Johann Georg Fischer: Der ewige Jude (1854)
Edmond Grenier: La mort du juif-errant (1857)
A motívum előfordul című cantójában (To Inez,
Inezhez, ford. Kosztolányi Dezső)
Dráma
Ludwig Achim von Arnim: Halle und Jerusalem (1811)
Edgar Quinet: Ahasvère (1833)
Александр Сергеевич Пушкин: Скупой рыцарь (1830, megj. 1836) [
Alekszandr Szergejevics Puskin: A fukar lovag, ford. Gáspár Endre, 1949]
Johann Nestroy: Zwei ewige Juden und keiner (1846)
Hans Christian Andersen: Ahasverus (1847)
Siegfried Kapper: Ahasverus – Ein Jüdisches
Fastnachtspiel, Deutsches Museum, Zeitschrift für Literatur, Kunst
und Öffentliches Leben, Leipzig, 4/(1854)/40, 490–497., 4/(1854)/41,
529–543.
Az 1830-as, 40-es években Ahasvérus alakja leggyakrabban a
világfájdalom, ill. a történelem értelmével szembeni szkepszis szimbolikus
kifejezője.
Miért is kerülöm az utakat, / Hol a többi vándor jár, / Keresek
rejtett ösvényeket / Havas sziklabérceken át?
Hisz nem követtem semmit el, / Hogy riadnom kellene az emberektől /
Mi balga óhaj / Űz engem a pusztaságba?
Jelzők állnak az utakon, / Mutatnak a városok felé, / Én pedig
vándorlok mérték nélkül, / Nyugalmat nélkülözve és keresve.
Egy jelzőt látok állni / Mozdulatlanul szemem előtt; / Oly úton kell
indulnom, / Amelyről senki nem tért vissza még.
A magyar irodalomban a ponyvakiadások nyomán terjedt el a téma.
19. századi ismertségére egy 1824-es adatból lehet következtetni; eszerint a köznép
körében uralkodik az „örökké élő Zsidó”-ról való mesés beszéd (Kedveskedő [A
Magyar Kurir melléklapja], 1824, I.,
273. – lásd
Scheiber 1996, 173.) Adat van Az
örökké való Zsidó című ponyvatermék 1847-es
kiadására, [lásd
Bayer József, Adalékok a magyar ponyvairodalom
történetéhez, EPhK, 28(1904), 467–470.: 469.],
amelynek 1854-es kiadása is van (NB. az 1847-es adat a miskolci cenzor által „elkobzott haszontalan, egyedül a
szegény nép kizsarolására és a fanatismus terjesztésére czélzott apróbb
nyomtatványok lajstromá”-n szerepel); a Csodák könyve
című ponyvakiadványban örökbolygó zsidóként jelenik meg
(Pest, 1858, 81–82.).
A magas irodalomban Katona József
1811-es Monostori
Veronkájában jelenik meg a motívum („szüntelen futó zsidó”), többször
említi az örök zsidó regéjét Eötvös József
A’ zsidók’ emancipátiójában [
BpSz, 1(1840), 2. kötet, 1. sz., 110–156.: 110–111., 155.],
Vörösmarty Mihály tervezett vígjátékában – amely a rászedett halál népmesei témáját
követi s ) kapcsán (
Trencsényi-Waldapfel Imre, Ádám és Ahasvérus: Az Ember Tragédiája
[szerkesztői feloldás]
A ferrarai Szűz Mária templom ismeretlen ciszterci szerzetesének
krónikája és Ricardus krónikájának első része Szent Germanusról
(Szent Germanus auxerre-i püspök volt az 5.
században)Roger
Örményországot megjárt szentföldi zarándokoktól is megerősítést kapott
Roger of Wendover
Cartaphilus
története felől. (A történetet közreadó fejezet címe: De Josepho, qui ultimum Christi adventum adhuc vivus
exspectat
Joseph Cartaphilus
[szerkesztői feloldás]
Józsefről, aki Krisztus utolsó eljövetelét addig élve várja meg
[szerkesztői feloldás]
A senaiak történetének (könyve/i) Sena városának kezdeteitől az 1728-as
évig
Buttadeo
, ill. Giovanni di Buttadio
Boute-dieu
alakban is). A későbbi itáliai hagyományban az örök zsidóval
azonosított Giovanni di Buttadio
Buttadio
mint „istentől eltaszított” szerepel (Antonio Francesco di Andrea). Az alak Bretagne-ba is eljutott, Giovanni di Buttadio
Boudedeo
néven. A figura igen népszerű volt a 15. századi Spanyolországban és
Portugáliában; itt említik először mint vargát.
A különféle alakváltozatokat az 1602-ben
megjelent Kurtze Beschreibung und Erzehlung von einem Juden
mit Namen Ahaßverus welcher bey der Creutzigung Christi selbst persönlich
gewesen: auch das „Crucifige” uber Christum hab helffen schreien
(Rövid leírás és elbeszélés egy Ahasvérus nevű zsidóról, aki Krisztus
megfeszítésekor személyesen ott volt és a „feszítsd meg”-et segítette kiáltani
Krisztusra) című füzet egyesítette. (A kiadás helyszíneként
Bautzen, kiadójaként Wolfgang Suchnach van megadva; a kiadó neve – ’nézz utána’ – pamfletszerű álnév.)
Feltevések szerint a mű Giovanni Bernardi Bonifacio Graf d’Oria danzigi irodalmi köréhez köthető. A szerző Paul Eitzen schleswigi püspökre, Giovanni di Buttadio
Luther
egykori wittenbergi diáktársára hivatkozik, aki, elmondása szerint,
1542-ben maga is találkozott Hamburgban egy istentiszteleten a hosszú kabátot viselő, mezítlábas, ujjnyi
vastag talpú örök zsidóval, de támaszkodott Matthaeus Parisiensis krónikájára is, amely 1571-ben jelent meg
nyomtatásban. 1603 és 1613 között
a Kurtze Beschreibung több bővített kiadása jelent
meg, Chrysostomus Dudulaeus Westphalus szerzői név alatt (a kiadás helye Leyden, a kiadó Christoff Creutzer, amely szintén álnév).
A népkönyvben elbeszélt történet főhőse Ahasverus jeruzsálemi varga, aki eretneknek tartotta Jézust, s mindent megtett, hogy a Szanhedrin elítélje és Pontius Pilatus keresztre feszítse; a tömeget is ő heccelte fel, hogy
Jézus megfeszítését követelje. Mikor az ítélet megszületett, s
Jézus a keresztet a Golgota felé cipelvén meg akart pihenni
Ahasverus házának ajtajánál, ez nem engedte, mire Jézus azt mondta neki: én meg akarok állni és pihenni, neked azonban menned
kell! Ez az átok arra ítélte Ahasverust, hogy örökké vándoroljon az időben, s ne halhasson meg. Azóta
különféle helyeken tűnik fel, s ennek tanúi vannak; mindig a helyi nyelvet
beszéli, alázatot és istenfélelmet tanúsít. (Az Ahasvérus név Xerxes – Hsajársa – perzsa király nevének héber átírása az ószövetségi Eszter
könyvében; a nevet a Vulgata
Assuerus
alakban adja meg, Károli Gáspár fordításában
Assvérus
.) A különböző történetváltozatokat egyesítő népkönyv egész Európában
elterjedt; francia kiadása (
Histoire admirable du juif errant, A bolygó
zsidó csodálatos története, 1650) részletes életrajzot
közöl.
A bolygó zsidó alakjának olyan feldolgozásai is vannak a 17. század végétől kezdve, melyek a zsidóság
Jeruzsálem lerombolása utáni vándorlásához kapcsolódnak. A prózai feldolgozások
mellett ballada is keletkezett a témából (
The Wandering Jew or the Shoemaker of Jerusalem,
A vándorló zsidó avagy a jeruzsálemi varga, 1612), ez
Percy püspök Reliques of Ancient English Poetry
című gyűjteményében is megvan.
Ami a bibliai párhuzamokat illeti, Krisztus arculütésének motívuma megtalálható János evangéliumában (18:22); egyes változatok azzal a
katonával azonosítják Ahasvérust, aki lándzsájával beleszúrt a kereszten függő Krisztus testébe (vö. Jn 19:34). A történetet összefüggésbe hozták
Jézusnak legkedvesebb tanítványára, Jánosra vonatkozó, Péterhez intézett szavaival s ezeknek a tanítványok körében támadt
magyarázatával: „»Ha akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök, mit tartozik rád?
Te kövess engem!« Elterjedt tehát az atyafiak között az a mondás, hogy ez a
tanítvány nem hal meg.” Ezt az értelmezést azonban maga a bibliai szöveg cáfolja:
„Pedig Jézus nem azt mondta neki, hogy nem hal meg, hanem ezt: »Ha akarom, hogy
megmaradjon, amíg eljövök, mit tartozik rád?«” (Jn 21:22–24)
Valószínűbb forrás Máté evangéliuma („Bizony, mondom néktek, hogy vannak, akik nem ízlelik meg
a halált addig, amíg meg nem látják az Emberfiát, amint eljön az ő országával” –
Mt 16:28), bár ez a hely is inkább Jézus közeli, egy emberöltőn belüli visszatérésére céloz. A történet bibliai
párhuzamaként szerepel a Káiné, akit, miután megölte Ábelt, arra ítélt Isten, hogy
nyugalmat nem találva vándoroljon a földön („Bujdosó és kóborló leszel a földön” –
1Móz 4:12).
A népkönyvnek a 17. században 70
német nyelvű kiadása volt, s több mint száz kiadása szerte Európában (Hollandia,
Franciaország, Dánia, Svédország, Észtország, Finnország, Lengyelország); Mo.-n
vásári ponyvakiadása volt, s folklorizálódásának is vannak nyomai (lásd
Scheiber Sándor, The Legend of the wandering Jew in
Hungary, Midwest Folklore IV., 1954, 221–235., VI., 1956,
155–158.). Szélesebb körű elterjedése a magyar folklórban azonban a
20. századra tehető, s a század második
felében is elevenen él (Nagy 2001).
A történet számos további részlettel bővült (a spanyol változatban
pl. a hős fekete kötést hord homlokán; ez egy égő keresztet fed, amely – a
Prometheus-mondából származó módon – olyan ütemben emészti agyát, ahogyan az
újranő), hőse újabb neveket kapott (pl. Isaak Laquedem Hollandiában, Juan
Espera-en-Dios Luther, Martin
[szerkesztői feloldás]
„reménykedj Istenben”Goethé
vel indul, aki 1774-ben eposzt tervezett a
Bolygó zsidó (Ahasvérus) történetéről (lásd
Goethe 1982, III. rész, 15. könyv, 571–573.);
Goethe, Johann Wolfgang von
Goethé
t a népkönyv 1777-es francia kiadásának 1782-es német fordítása inspirálta. A műből csak egy rövid
töredék készült el, az ihlet a Faust-témára tolódott át.
A téma fontosabb feldolgozásai Goethe, Johann Wolfgang von
Arany
versének keletkezése előtt:
Epika
Jan Potocki: Manuscrit trouvé à Saragossa (1803–1815) [A Zaragozában talált
kézirat,
Kaland a Sierra Morenában, ford. Gimes Romána, Bp., Európa, 1979]
Franz Christoph Horn: Ahasver (1818)
Arany János
[szerkesztői feloldás]
novella[szerkesztői feloldás]
Ahasvérus vándorlásai, eposz, töredékn
Eduard Duller: Ahasver (1836)
[szerkesztői feloldás]
elbeszélés[szerkesztői feloldás]
A két Ahasvérus, elbeszélő költemény[szerkesztői feloldás]
regény[szerkesztői feloldás]
eposz[szerkesztői feloldás]
elbeszélés[szerkesztői feloldás]
Ahasvérus, az örök zsidó, vándorlás évszázadokon át
[szerkesztői feloldás]
A bolygó zsidó és a tizenhat münsteri királynő legendája
[szerkesztői feloldás]
A parasztfejedelem
[szerkesztői feloldás]
regény[szerkesztői feloldás]
Dal az örök zsidóhoz
[szerkesztői feloldás]
A bolygó zsidó, avagy az örök bosszúálló áldozata
[szerkesztői feloldás]
Az intés
1820
?) [bizonytalan olvasat]
[szerkesztői feloldás]
Az örök zsidó
[szerkesztői feloldás]
Ahasvér, Az örök zsidó
[szerkesztői feloldás]
Az örök zsidó, ballada[szerkesztői feloldás]
Az új Ahasvérus
[szerkesztői feloldás]
A bolygó zsidó, Charles Gounod
1860-ban megzenésítette; ford. Lévay József, 1852
[szerkesztői feloldás]
Ahasvérus, az örök zsidó
[szerkesztői feloldás]
Az örök zsidó
[szerkesztői feloldás]
A bolygó zsidó halála
Byron
Childe Harold’s Pilgrimage
Byron, George Gordon
[szerkesztői feloldás]
Az ifjú Harold zarándokútja, 1812
[szerkesztői feloldás]
Halle és Jeruzsálem
[szerkesztői feloldás]
Két örök zsidó és egy sem
[szerkesztői feloldás]
drámai költeményArany
versével leginkább Arany János
Byron
, Byron, George Gordon
Wordsworth
, Wordsworth, William
Müller
és Müller, Johann Ludwig Wilhelm
Béranger
versei rokoníthatók, amelyeknek az örök zsidó nyugalom-, ill.
halálvágya a témája. Az előbbi két vers lírai alanya metaforikusan s a legenda
konkrét vonatkozásait elhagyva idézi meg az alakot, az utóbbi kettő az örök zsidó
monológja, amely a legenda néhány konkrét vonatkozását is felhasználja.
Béranger, Pierre-Jean de
Byron
versének lírai alanyát az életuntság (weariness) üldözi, „[a]z
állandó, szünetlen mélabú ez, / mely a monda vándor zsidóját hajszolja, / Mely
nézni sem kíván a síron túlra, / De nem remélhet nyugtot azelőtt” („It is that
settled, ceaseless gloom / The fabled Hebrew wanderer bore; / That will not look
beyond the tomb, / But cannot hope for rest before”; Kosztolányi Dezső fordításában: „Ez az a szivós bú, mi zordul / üldözte a bolygó zsidót;
/ mely nézni sem mer a síron tul / s nem várhat addig semmi jót!”).
A nyugalmat találó természeti jelenségek és élőlények, ill. a
beszélő állapotának ellentétére épül Byron, George Gordon
Wordsworth
és Wordsworth, William
Müller
verse – utóbbi egyenesen parafrazeálja az előbbinek azon versszakait,
amelyek a hegyről lezúduló s lent megpihenő patak, sziklaodúban nyugalomra lelő
sas/holló s az óceán csendes hullámain megpihenő csikóhal (Müller, Johann Ludwig Wilhelm
Müller
nél: delfin) példáját idézi. Ellentétben a korábbi versekkel,
Müller, Johann Ludwig Wilhelm
Béranger
-é meghagyja a legenda vallási kontextusát (a vándorlás mint büntetés
Krisztus megsértéséért). Ha bizonyos motívumok és a refrén
Béranger, Pierre-Jean de
Béranger
-éhez is kötik Béranger, Pierre-Jean de
AJ
versét (lásd alább, Keletkezés), közelebb áll Arany János
Müller
Az örök zsidójához. Nem tudjuk, Müller, Johann Ludwig Wilhelm
Arany
ismerte-e az utóbbit, Heinrich Gusztáv mindenesetre joggal hívta fel a figyelmet a két szöveg rokon voltára.
Arany János
Arany
Ahasvérusának monológjából a 6–7., 9. és 11. vsz.-ot idézve
megállapítja: „Csak az ő bolyongásának nincsen czélja!”, majd hozzáfűzi, hogy
„hasonló irányú” Arany János
AJ
Az örök zsidó című verse.
Arany János
Müller
versének eredetije:
A 6–7., 9., 11. vsz. Heinrich Gusztáv fordításában:
Müller, Johann Ludwig Wilhelm
Müller
nek nemcsak ez a verse jön számításba, hanem Az
útjelző címen is – bár benne nem a halálvágy, hanem a halálfélelem kap
hangot:
Müller, Johann Ludwig Wilhelm
[szerkesztői feloldás]
Quinet
művéből merítette a legtöbbet – a halál, aki minden ember fölött úrnak
hiszi magát, felsül Ahasvérussal szemben. A műből két vázlat s néhány töredék
készült el (1835–36/1847/48); Quinet, Edgar
AJ
versének keletkezésekor kiadatlan volt. (
VMÖM 10., Drámatöredékek és
drámatervek, s. a. r. Fehér Géza, Bp., Akadémiai, 1971, 431–439., 758–798.); Löw Leopold nagykanizsai főrabbi Nyílt levél a
zsidó-emancipatio ügyében című vitairatában tesz említést az örök zsidó
mondájának irodalmi divatjáról, az alábbi összefüggésben: „Ha a’ költők
mulattatják olvasóikat az örök zsidóról Arany János
[!]
, az mint ártatlan phantasia játéka,
senkit sem sérthet. Ha pedig az örök zsidóróli mese fegyverül szolgál elnyomott ’s
szerencsétlen emberek ellen, az valóban kegyetlen játék.” [
PH, 4(1844)/357. (jún. 2.), 375–376.: 376.]
Erdélyi János ironikusan említi [sic!]
Sue
regényét (
Úti naplója és levelei, Bp., Tankönyvkiadó, 1951,
125., 135., 146.), Császár Ferenc az Az alkuszok című „életkép”-ében az
„alkusz”-t (egyebek mellett) „örökvándor zsidó”-nak nevezi, „ki széles nagy
világon mindenütt s mindig jelen van” (
Aradi Vészlapok, Pest, kiadta Császár Ferenc, 1844, 372.). Sue. Eugène
Sue
regényére utalva „bolygó zsidó”, „örökös zsidó”, „bolyongó zsidó”
alakban szerepel Az Életképekben [2(1844) I/12, 535.; II/12,
377., II/25, 814.]. A kassai Képes Ujságban Sue Jenő bolygó zsidójának parodiája első két részében
részletesen ismerteti a legendát, s az „örök zsidó” változatot is használja
[1(1848)/14. (ápr. 1), 108–109., 15. (ápr. 8.), 117., 16. (ápr. 15.),
125., St-t. J. f-gy. aláírással]. Tompa Mihály
A bolygó zsidó címen említi Nánihoz című versében (1847);
Sue. Eugène
Sue
regényére utal Gyulai Pál is a Szépirodalmi Szemlében (1855): „Nekünk nincsenek éhező gyármunkásaink, kik mohó
hévvel olvassák az »Örök zsidó«-féle regényeket”, (
Gyulai 1908, 100.); Török János
Egyetemes Magyar Encyclopaediája azt említi, hogy „A
bolygó zsidó szintén Ahasverusnak mondatik” (I., Pest, 1859, 1019.).
Az Ádám–Ahasvérus párhuzamra utalt Trencsényi-Waldapfel Imre, Az ember tragédiája (1859–60, megj. 1861
Sue. Eugène
[szerkesztői feloldás]
1862
[!]
forrásaihoz és értelmezéséhez, IF 21, Bp., 1947,
3–36.). Használja az „örök zsidó” kifejezést Vajda János is, 1875-ös Végtelenség című versében („lehet belőlem / Örök zsidó, Prometheüsz,
pokol / Tüzére, miljom esztendőkön át / Halálkinokra ítélt szenvedő. / Csak egy
dolog, ami bizonyos itt: / Hogy többé meg nem semmisülhetek.”)
[sic!]
Arany
verse az örök zsidóén kívül kötődik a bolygó hollandi vele rokon, 17.
századi eredetű, germán nyelvterületen elterjedt legendájához is – akit
Heinrich Heine egyenesen „az óceán örök zsidójá”-nak nevezett (
Aus den Memoiren des Herren von Schnabelewopski,
Kapitel VII., 1834). E legenda főalakja egy van Staaten (más
változatokban: van der Decken) nevű hajóskapitány, aki istenkáromló esküt tett,
amikor hajójával viharba került, s nem tudta megkerülni a Jóreménység-fokot,
mondván, akár az utolsó ítéletig is kitart. Isten ezért megátkozta, s arra
kárhoztatta, hogy örökké járja a tengert, és ne tudjon kikötni az utolsó ítélet
napjáig. Szellemhajója azóta járja a tengereket, s veszedelmet hoz mindazokra,
akik találkoznak vele. Megjelenéséről számos híradás látott napvilágot; V.
György angol király is beszámolt róla, hogy kadétként találkozott a vörös
tekintetű hollandi hajójával, és hallotta róla az elátkozott lelkek üvöltését.
A romantika korában a legenda az örök zsidóéhoz hasonló
népszerűségre tett szert, s számos elemmel kiegészült. Első – s egyben egyik
legjelentősebb – romantikus adaptációja Samuel T. Coleridge
The Rhyme of the Ancient Mariner (Ének a vén
tengerészről) című költeménye (1798, ford.
Radó Anna, 1921). A bolygó hollandi Sir
Walter Scott elbeszélő költeményének tárgya (Rokeby,
1813), Washington Irving két elbeszélését is inspirálta (The
Storm-Ship, 1822, A viharhajó;
Adventures of the Black Fisherman
1824, A fekete halász kalandjai),
Wilhelm Hauff mesét (Die Geschichte von dem
Gespensterschiff, 1826, A szellemhajó
története); Edgar Allan Poe elbeszélést (Manuscript found in a
bottle, Palackban talált kézirat, 1833, ford. Bartos Tibor, 1981), Frederick Marryat tengerészkapitány pedig regényt (The Phantom
Ship, 1839, A bolygó hollandi, avagy a
hajósok réme, ford. Braun Soma, 1901) írt róla. Thomas Moore
The flying Dutchman (A bolygó
hollandi) című verse (1843) azért is említésre
méltó, mert Arany János
AJ
Arany János
Moore
több versét is lefordította: A ballade. The Lake
Of The Dismal Swamp, 1803 (A Dismal mocsárok tava, 1848);
Forget not the field (Eszünkbe jusson…, 1852, ezt
Moore, Thomas
Vörösmarty
és Vörösmarty Mihály
Petőfi
is fordította); The Minstrel Boy, 1809 (A dalnok elhullt, Petőfi Sándor
1850
k.); Oh! Blame not the bard, 1810 (Oh! Ne bántsd a költőt…, [bizonytalan olvasat]
1850
k.); A Speculation (Nyerészkedés, 1857).
Heinrich Heine
Memoiren des Herren Schnabelewopski című művének
említett fejezete szolgáltatta az alapot ([bizonytalan olvasat]
Marryat
regénye mellett) a legenda legismertebb művészi feldolgozásához,
Richard Wagner
A bolygó hollandi című operájához (1841/43), amelyről Marryat, Frederick
AJ
is tudhatott.
Végső soron az Arany-vers irodalomtörténeti kontextusának
tekinthetők a romantika korának mindazon művei, amelyek a személyiség sorsát a
vándorlás keretében tematizálják (Lord Arany János
Byron
: Childe Harold’s Pilgrimage, 1812; Herman Melville: Moby Dick, 1851
stb.).
Byron, George Gordon
Alattam a föld nem szilárd
n
,Jegyzet A motívum megtalálható
az Irányok című tanulmány – a verssel egy időben
keletkezett – bevezetőjében („A nyomás, a zaklatottság, a meghasonlás, mely
politikai rázkódásink után európaszerte erőt vett a kedélyeken, midőn nem vala
hit, nem remény, nem bizalom, – midőn besüppedt lábunk alatt a föld, s biztos
irány helyett az asztaltánc szédelgéseiben kerestünk enyhületet: ily kor,
mondom, nem lehetett a jóravaló, a higgadt, a kitartó alkotás kora”,
AJÖM XI., 155.; vö.
Komlós 1964, 27.,
Németh G. Béla, A szerkesztő s a kritikus Arany,
It, 12/62(1980)/1, 3–12.; ua.: Németh
1981, 59–69.: 64.)
Fejem fölött kétélü bárd
n
…Jegyzet (Görög λάβρυς; πέλεκυς)
széles körben elterjedt, sokjelentésű mitológiai jelkép. Krétán a kétélű balta
a Hold-istennő teremtő és romboló erejét szimbolizálja. A görög mitológiában
eredetileg az isteni akarat jelképe. Héphaisztosz labrüsszal nyitja meg Zeusz
koponyáját, hogy Pallasz Athéné kiszabadulhasson belőle. Az amazonok fegyvere.
Egy mondaváltozat szerint Thészeusz kétélű bárddal ölte meg a Minótauroszt a
Labürinthoszban (vitatott az a feltételezés, amely szerint a Labürinthosz a
labrüsz házát jelenti). baltája a finn
mitológiában.)
Arany
versében valószínűleg Zeusz eszköze, amellyel vihart idéz elő.
(Hasonló képzetek más mitológiákban is megjelennek, ld. varja, Indra istennő kedvenc fegyvere; mjolnir,
Thor isten kalapácsa a norvég mitológiában; ukonvasara,
Ukko Arany János
[szerkesztői feloldás]
mennydörgésisten
Ónsulylyal
n
a kolossziJegyzet Az ónsúly
kifejezés fellelhető a vers keletkezéstörténetében: „itt ónsuly nehézkedik
lelkemen: évek óta nyom az eltévesztett pályának terhe” – írta
Arany
1860. július 9-én Nagykőrösről Csengery Antalnak (lásd Keletkezés).Arany János
n
légJegyzet Görög
κολοσσός (latinosított formában: kolosszus, ennek németes alakja: kolossz) a
nagyméretű szobrok neve a hellenisztikus korban. Közülük a rhodoszi kikötőben
felállított, 32–37 m magas Héliosz-szobor, a rhodoszi kolosszus volt a
legnevezetesebb, amelyet i. e. 302–290
között bronzból készített el a lindoszi Kharész a Démétriosz Poliorkétész fölött aratott győzelem (i. e. 304)
emlékére. Az ókori világ hét csodája egyikének tartották; i. e. 227-ben v. 224-ben földrengés
döntötte le. Nero 39 m magas szobrát Kr. u. 58-ban
Zénodotosz készítette Rómában; Hadrianus az időközben Héliosz képére átformált szobrot az Amphitheatrum
Flavium mellett állíttatta fel újra, erről kapta új nevét a Colosseum.
Elzúzna, ha megállanék…
n
Jegyzet A rászakad az ég motívuma több mitológiában megvan. Podaleiriosz, a
trójai háború görög katonája, aki egyes források szerint kigyógyította
Philoktétész sebét, a háború után a delphoi jósdát kérdezte meg, hol telepedjék
le, s azt a tanácsot kapta: ott, ahol akkor sem esik baja, ha leszakad az ég.
Podaleiriosz Szmürnoszt választotta, amelyet magas hegyek ölelnek körül, így
megtarthatják az eget akkor is, ha lecsúszna Atlasz válláról. – A kelták
legendája szerint a vitéz kelták azzal dicsekedtek, hogy nem félnek semmitől,
kivéve attól, hogy az Ég rászakad fejükre. A magyar folklórban is él olyan
képzet, hogy a felhők fölött szilárd égboltozat van, ill. hogy „nem szabad
nézni az eget, mert aki meglátja, arra rászakad”. (
MN8K V., Folklór, 1, Magyar népköltészet, 82.)
Új léptem új
*
Szövegforrás:
A kritikai kiadás szövege
ÖK 1867, II., 318–321.
ÖM 1883, 379–381.
A kritikai kiadás szövege
ÖK 1867, II., 318–321.
ÖM 1883, 379–381.
Uj léptem uj
*
Szövegforrás:
SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57.
Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk. Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62.
SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57.
Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk. Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62.
n
:Jegyzet A kép egy ó- és egy újszövetségi toposz
kapcsolatán alapul. Jézus az elvégzett küldetés örömével visszatérő hetvenkét tanítványnak
ezt mondja: „Ímé, adok néktek hatalmat, hogy a kígyókon és skorpiókon
tapodjatok, és az ellenség minden erején, és semmi nem árthat néktek.”
(Lk 10:19) Jézus itt Mózes szavaira utal: „El ne felejtkezzél a te Uradról Istenedről”; „a ki
vezérlett téged a tüzes kígyóknak, skorpióknak és szomjúságnak nagy és
rettenetes pusztáján, melyben semmi víz nem vala” (5Móz 8:14–15).
A kígyón taposó ember félelmét kifejező kép tehát egyrészt az ígéret földjének
reményét nélkülöző pusztai vándorlásra, másrészt Jézus kiválasztó kegyelmének hiányára céloz.
Láng az ital, midőn iszom
n
;Jegyzet A sor, a 13. sor
nyomán, összefüggésbe hozható a zsidóság pusztai vándorlásának epizódjával,
midőn Isten, kegyelme jeléül, Mózes közbenjárására megédesíti a sivatagban talált ihatatlanul keserű
vizet („s mikor jutottak volna Márah nevű helyre, nem ihatják vala a Márah’
vizeit, mivelhogy azok keserűek valának”; Mikor azért kiáltott volna az úrhoz, mutata néki az úr egy fát, melyet
minekutánna a vízbe vetett volna, megédesedének a vizek” – 2Móz
15:22–27).
[szerkesztői feloldás]
Mózes
Kárpit megől szivembe kés…
n
Jegyzet Polonius, hogy Hamlet
és a királyné beszélgetésének titokban tanúja lehessen, kárpit mögé bújik.
Mivel azt hiszi, Hamlet azért jött, hogy megölje anyját, segítségért kiált;
erre Hamlet kardot ránt, átszúr a kárpiton, s megöli. Midőn a királyfi kihúzza
a holttestet a kárpit mögül, e szavakkal illeti: „Szegény izgága vén bolond,
nyugodj. Különbnek véltelek”. (
Hamlet, dán királyfi, III. felvonás, 4. szín,
ford.
AJ
, AJÖM VII., 175; a fordítás a versnél
később, 1866-ban készült, az első magyar
Shakespeare-összkiadás számára.) A vers beszélője tehát itt Polonius
pozíciójából szólal meg.Arany János
Kivűl arany, belűl hamu…
n
Jegyzet
.
elöljárója, 2
kötet, Oxford, Egyetemi Nyomda, 1837
, 373. Latin ford.: a fenti kiadás latin nyelvű
változata, interprete Rufino Aquileiensi, ad græcum collati et emendati per Sigismundum Gelenium
, 255. Magyarul:
A zsidó háború. IV. könyv, Nyolcadik
fejezet, Jerikó, a Nagy Síkság és a Holt-Tenger, ford. Révay József, Bp., Gondolat, 19583
, 315.
Tertullianus
Védőiratában azt írja, hogy az elpusztított
Szodoma és Gomorrha vidékén „a földnek még most is égett szaga van, és ha
ott a fák gyümölcsöt próbálnak hozni, ezek csak nézésre valók, ha megérintik
őket, hamuvá válnak.” (
Tertullianus, Apologeticus, XL. Patrologiae Cursus
Completus, I., Ed. Migne, Parisiis, 1844, 484.
Magyarul:
Ókeresztény írók, XII., Tertullianus művei, Bp., Szent István Társulat, 1981,
131.) Előfordul Tacitusnál , Szent Ágostonnál (De civitate dei, XXI., 5.),
Aranyszájú szent Jánosnál (francia fordításban:
Sur la vaine gloire et l’éducation des
enfants, introduction, texte critique, traduction et notes
Anne-Marie Malingrey, Sources chrétiennes, 188, Paris, Les Editions du Cerf, 1972,
74.). Jehúda ben Elijáhú Hádászi
Eskol hakófer (
A pálma levele, 1148–49) című művében a 35. csoda
[lásd
Scheiber Sándor, Kívül arany, belül hamu,
Mnyr, 77(1953)/2, 138–139.: 138., vö.
Arany
valószínűleg Arany János
Milton
Elveszett paradicsomából vette át a széles
körben elterjedt motívumot (lásd
Scheiber Sándor, Kívül arany, belül hamu,
MNyr, 77(1953)/2, 157–158.). A X. könyv Summázata
szerint az ember bűnbeesése után Sátán visszatér a Pandemoniumba, ahol a
gonosz többi erőivel együtt kígyóvá változik; „megjelenik előttük a tiltott
Fa tündér-képe, s ők megcsalatva mohón a Gyümölcs után vetik magukat, de
helyette csak port és keserű hamut rágnak”; az eredeti szöveg: „deluded with
a shew of the forbidden Tree springing up before them, they greedily
reaching to take of the Fruit, chew dust and bitter ashes”). A X. könyv
szövege szerint „A tetszetős almát mohón szedik, olyant, milyen Sodoma
szurok-tavánál nőtt. Bár ez – ízre, nem fogásra – még csalfább! Mohón
remélve oltani étvágyukat, rágnak gyümölcs helyett fanyar hamut, mit sértett
ízlelésük kitüszköl.” (Az eredeti szöveg szerint „greedily they pluck’d /
The Frutage fair to sight, like that which grew / Neer that bituminous Lake
where Sodom flam’d; / This more delusive, not the touch, but taste /
Deceav’d; they fondly thinking to allay / Thir appetite with gust, instead
of Fruit / Chewd bitter Ashes, which th’ offended taste / With spattering
noise rejected”, John Milton, Paradise Lost, Book 10, 560–567.;
a magyar fordítás:
John Milton, Elveszett paradicsom, ford.
Jánosy István = Milton, John
J. M.
Vál. költői művei, Bp., Európa, 1978, 304.,
322.) Milton, John
Arany
Bessenyei Sándor fordítását ismerhette – ott a két szöveghely így szerepel: „egy
oly fától megcsalattatván, a melynek gyümölcse hamuból állott”; „Mohón
szakgatták a szemnek gyönyörüséges gyümölcsöt; a mely sokkal csalárdabb volt
annál, a mely azután az Asfaltites tava körül termett, a hol Sodoma
meggyult. Teljes reménységgel lévén az ördög kigyók, hogy kinzó éhségeket
majd megcsendesitik, esznek belőle: hát korántsem gyümölcs az, a mit esznek,
hanem keserü hamu, a melyet szörnyü ökröndözéssel szájukból kiokádtak.” (
ELVESZTETT ÉS UJRA VISSZA NYERT PARA DICSOM. IRTA : MILTON JÁNOS.
ANGOLBÓL FORDITOTTA : BESSE NYE I SÁNDOR. DEBRE CZE N, KIADJA TE LEG
DI K. LAJOS KÖNYVKERESKE DÉSE . 18742
[1796], II. darab, 47., 65.)
A motívumot Tolnai Vilmos (Az ember tragédiája VII. színének
63–65. sorában olvasható párhuzamos motívumával együtt) Arany János
Byron
ra vezette vissza Byron, George Gordon
[szerkesztői feloldás]
Arany és Madách „arany almái”,
EPhK, 48(1924), 87–88.Byron
Kain című drámájában Éva így átkozza meg
testvérgyilkos fiát: „Váljék hamuvá ajkán a gyümölcs”. (III. felvonás,
ford. Győry Ilona, KisfTÉ, 1895, 134.) A Childe Harold zarándokútja egyik elbeszélői
meditációja szerint „Hozzászokik / Szívünk a bú gyümölcsihez, amik / Utált
hamuval vannak csak tele, / Mint a holt-tói almák.” (III. ének, ford.
Torkos László, Bp., 1914, 88.) Byron, George Gordon
Byron
Tacitusra hivatkozik.
A motívum ószövetségi eredetű; Mózes énekében olvasható, hogy „Szőlőjük Sodoma szőlőjéből való és
Gomora szőlőhegyéről; szőlőfürtjeik mérges fürtök, a szemei keserűek.”
(5Móz 32:32) Lukácsy Sándor szerint toposzként a Salamon
bölcsessége című apokrif irat (i. e. 2. század) nyomán terjedt el. Előfordul
Josephus Flavius
A zsidó háború című művében („A tó [a
Holt-tenger], amely egészen az arábiai Zoarig húzódik, 580 stadion hosszú,
150 stadion széles. Partjával határos Sodomitis, valamikor virágzó és
termékeny tartomány, amelynek pompás városai voltak, de mindenestül tűz
pusztította el, mert lakóinak istentelensége miatt villám sújtotta és földig
égette. Még most is mutogatják az égből hullott tűz maradványait, és a tóban
öt város körvonalai látszanak, s bizonyos gyümölcsök belsejében hamu van;
kívülről olyanok, mint az ehető gyümölcsök, de ha kézzel leszakítják, hamuvá
pukkannak szét.” (
Flavii Josephi
De bello iudaico libri septem
[Φλαυίου Ἰωσήπου περὶ τοῦ Ἰουδαϊκοῦ πολέμου] Ad fidem
codicum emendavit, variis lectionibus instruxit et notis partim aliorum
partim suis illustravit Edvardus Cardwell,
S
Sacrae
T
Theologiae
P
Professor
, Aulæ Sancti Albani principalis, Vol. II., Oxonii, E typographeo
academico, MDCCCXXXVII. Byron, George Gordon
[szerkesztői feloldás]
Josephus Flavius, A zsidó háború hét könyve. A kódexek
alapján kiadta, különböző olvasatokkal ellátta és részben mások,
részben a saját megjegyzéseivel ékítette Edward Cardwell, a szent hittudomány professzora, a St. Alban Hall
[szerkesztői feloldás]
ma: Merton College, Oxford[szerkesztői feloldás]
Aquileiai Rufinus fordításában, a göröggel összevetve és kijavítva
Sigismund Gelen által[szerkesztői feloldás]
1948Sch. S.
, Meseelemek a karaita Jehúda Hádászi
főművében = Scheiber 1996, 137–169.:
156–159.]. A magyar prédikációirodalomban Temesvári Pelbárt
Rosariumában bukkan fel (
Vál. írásai, kiad. V. Kovács Sándor, Bp., Európa–Helikon, 1982, 246.), majd 1730-ban Kiss István
Magyar Phylosophia című kéziratában; magyar
előfordulásait Lukácsy Sándor részletesen bemutatta (
Lukácsy 1994
). Megvan a motívum Scheiber Sándor
Csokonai
A kétszínűség (Proo: A színesség) című 1786-os versében („Vélnéd hogy a’ nyalkánn pirosló
sodoma / A leg jobb gyümőltsök szép paraditsoma / Pedig ha scarláttya szádba
ketté válik / Várt gyönyörűséged mind hamuvá válik”,
CSVMÖM 1, 24.). Erre az előfordulásra
Scheiber Sándor hívta fel a figyelmet, megállapítva, hogy „Csokonai Vitéz Mihály
Arany
ezzel a verssel még a debreceni kollégiumban ismerkedhetett meg” [
A Szodoma almái Aranynál, MNyr,
79(1955)/4, 461.]. Előfordul a toposz Mátyási József halottbúcsúztatójában („bűn hamvával tőlt Gomora almája”),
Arany János
Arany
ezeket is ismerhette (
Lukácsy 1994, 518–519.; Arany János
Lukácsy
– a toposz elterjedtségére hivatkozva – vitatja e versek
Lukácsy Sándor
Scheiber
által állított forrás voltának bizonyíthatóságát).
A növényt Caius Julius Solinus
Collectanea rerum memorabiliumában
(Említésre méltó dolgok gyűjteménye, i. sz. 3. sz.) írta le először. Szodomai alma vagy
ördög almája néven ismert egy Dél-Afrikában őshonos növény (Solanum
linnaeanum / Solanum sodomeum / Solanum hermanii), paradicsomszerű, mérgező
gyümölcse van. Szintén a szodomaialma nevet viseli a
Nyugat-Ázsiában is őshonos Calotropis procera cserje, de a bibliai növényt
azonosították a jánoskenyérfával (xylokerata / Ceratonia siliqua) is, lásd
Immanuel Löw, Die Flora der Juden, II.,
Wien–Leipzig, 1924, 406.; Harold N. Moldenke–Alma L. Moldenke
The plants of the Bible című könyve
(Waltham, Mass., Chronica Botanica Co., 1952) szerint
legvalószínűbb, hogy a dinnyéhez közeli Citrullus colocynthis megfelelője
(78–79.).
A motívum visszatér Scheiber Sándor
AJ
Örökké! című kései, Prométheusz és Tantalusz
motívumát összekapcsoló töredékben („a tünékeny alma”).
dolt
Rohannom kell – s a földi boly
n
Jegyzet A motívum
kapcsolatba hozható Berzsenyi Dániel
A temető című 1815-ös
versének („Látom hangyabolyi míveidet, világ!”), ill. Kölcsey Ferenc
Vanitatum vanitas című 1823-as versének („Földünk egy kis hangyafészek”) motívumával;
Arany
művei közül a Keveházában fordul elő
(„sűrü népgomoly / Sürög-forog, mint hangyaboly”). Végső forrása
Kelszosz Aléthész
Logosz című, a kereszténységet támadó műve (i. sz.
178), amelyben a világmindenség igazságát magának
tulajdonító kereszténységet hasonlítja hangyabolyhoz.Arany János
Mellettem gyorsan visszafoly
n
:Jegyzet Hasonló
nézőponttechnikát alkalmaz
Arany
az 1850-es Katalin című elbeszélő költeményében: „a mén gyorsan halad, /
Futnak visszafelé a fák” (
Baranyai 2000, 46.).Arany János
Ködfátyol-kép az emberek
n
:Jegyzet A ködkép, ködfátyolkép eredetileg laterna
magicával ernyőre, tüllvászonra vagy füstgomolyokra vetített képsor, a
diaporáma és a film közös őse; a vetített állóképek mozgóképhatást keltve
egymásba mosódtak. A 19. század közepén
kedvelt látványosság volt a ködfátyolkép-mutogatás, Jókai Mór
Egy magyar nábob című regényében (1853) is megjelenik: „A háttérben állt egy oszlopos
peristyl, közepét foglalva el a feldíszített színpad, melyről az ebéd ideje
alatt Lokodi uram ködfátyolképeket fog mutogatni” (XIII.
A nábob neve napja). Kemény Zsigmond
1853-as regényének címe Ködképek
a kedély láthatárán – szintén erre a jelenségre utal. (
Baranyai 2000, 46.;
Saly Noémi: „Itt élt és halt, mert másképpen nem
lehetett” [Krúdy és a pesti kávéház], Budapesti Negyed,
9(2001)/4, 81–110.: 90.) Megjelenése korábbi Tompa Mihály
Falusi órák című versében (1847): „Ködfátyolképe a multnak kitárul, / S annyi régi rajzok
visszatérnek rája”. Szerepel a magasabb régiókba
emelkedik, csak ködfátyol-képeket tud elővarázslani”. [
Jókai legújabb művei, BpSz, Új folyam 13(1869),
13. kötet, 43–44. sz., 498–514.: 510.]
[szerkesztői feloldás]
…Jókai
Egy komondor naplója című 1883-as elbeszélésében is („Három marionett-színház bukott meg
miattunk, ugyanannyi műlovarkör és viaszbáb-bódé. A tönkrejutott menageriákat,
kétfejű bornyúkat, panorámákat, zongoravirtuózokat, óriás leányokat,
ködfátyolképeket, humoristicus felolvasásokat, olasz operákat és
kötéltáncosokat nem is számítva.”
JMÖM1, XI., Dekameron, I., Révai
Testvérek, Bp., 1894, 229.) Gyulai Pál
Jókai Mór
Jókai
ról állapítja meg Szerelem bolondjai
című regényét bírálva, hogy „Jókai Mór
[szerkesztői feloldás]
h
Hogy inna fel
homok
asszú
*
Szövegforrás:
A kritikai kiadás szövege
ÖK 1867, II., 318–321.
ÖM 1883, 379–381.
A kritikai kiadás szövege
ÖK 1867, II., 318–321.
ÖM 1883, 379–381.
asszu
*
Szövegforrás:
SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57.
Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk. Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62.
SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57.
Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk. Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62.
n
!Jegyzet Aszú vagy asszú: az aszik ige mn.-i igeneve, tkp.
aszó. „Mondják bizonyos testekről, melyek nyirkossága vagyis nedves leves
részei elpárologván, öszvefonnyadtak, öszvezsugorodtak, szárazakká lettek,
különösen növényekre és gyümölcsökre alkalmazva. Aszú fű, fa, ág.” (
Cz–F
) Az aszú eredeti jelentése ’száraz <terület, vízmeder>’; az „aszú
patak” szószerkezet a 13. századtól
előfordul (
TESz
); vö. Szárszó < száraz aszó, Aszófő.
Irígylem
*
Szövegforrás:
A kritikai kiadás szövege
ÖK 1867, II., 318–321.
ÖM 1883, 379–381.
A kritikai kiadás szövege
ÖK 1867, II., 318–321.
ÖM 1883, 379–381.
Irigylem
*
Szövegforrás:
SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57.
Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk. Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62.
SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57.
Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk. Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62.
Irígylem az ágról szakadt
*
Szövegforrás:
A kritikai kiadás szövege
ÖK 1867, II., 318–321.
ÖM 1883, 379–381.
A kritikai kiadás szövege
ÖK 1867, II., 318–321.
ÖM 1883, 379–381.
Irigylem az ágrólszakadt
*
Szövegforrás:
SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57.
Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk. Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62.
SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57.
Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk. Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62.
Irígylem az ördögszekér
n
t:Jegyzet Más néven mezei iringó (Eryngium campestre). Száraz gyepeken
gyakori, szúrós gyom. Nagy gömbös hajtásrendszere ősszel a tövénél letörik, és
ezt görgeti a szél, miközben a magok szétszóródnak. Motívumként előfordul
Az elveszett alkotmányban („Egyszer a sík
közepén neszt hallok: ha! oda nézek: / Hát ördögszekeret korbácsol a szíken az
alszél”; Hábor „mint a
Kazinczy
röpűlő strucca, vagy a fenn / Említett ördögszekerek,
kotródik az erdőn”), a Rózsa és Ibolya című verses
mesében („Mint bukfencező nyúl hentereg futtában, / Tüskés ördögszekér nyargal
a pusztában: / Ment a három fickó cigánykerekezve / A násznép elé, mert nem
vala már messze”). Ördögmotolla alakban szerepel a
Szilágyi Sándornak 1859. okt. 25-én írt levélben („E
fordulatos időkben fordulunk mi is – lefelé. Vagy
fordulunk, a mint a szél fú, mint a szélkakas. Fordulunk, mint pecsenye a
nyárson, mindig sületlenebb oldalunkkal a tűz felé, hogy süljön meg az is.
Fordulunk mint búzaszemek a rostában: fölűl a gaz; mint ördögmotolla, mely
sehová sem halad; mint a »jó-idő-malma« – így ősszel; mondjak-e még többet?”
AJÖM XVII., 342.)Kazinczy Ferenc
Az örök zsidó
n
Jegyzet
Az örök zsidó története apokrif legenda, amelynek háttere, hogy a
zsidóság nem ismerte el Jézus Krisztust Messiásnak. Első említése az 1228-ban
Bolognában keletkezett Ignoti Monachi Cisterciensis S.
Mariae de Ferrara Chronica et Rycardi de Sancto Germano Chronica priora
, amely egy Londonba látogató örmény érsekre hivatkozik; eszerint az érsek személyesen
találkozott Örményországban azzal az emberrel, aki a keresztet hordozó
Krisztust sietésre ösztökélte és megütötte, s akinek Jézus azt mondta, „én megyek, de te várni fogsz rám, míg vissza nem jövök”.
A zsidó e jövendölésnek megfelelően százévenként visszafiatalodik harmincévesnek,
amennyi akkor volt, mikor Krisztussal találkozott; időközben megtért, és bűnbánattal éli életét, s abban
reménykedik, hogy az utolsó ítélet megszabadítja az átoktól.
Roger of Wendover St. Albans-i benedekrendi szerzetes Flores
Historiarum című világkrónikájában (1204–1234) a főszereplő Pontius Pilatus ajtónállója, Joseph Cartaphilus (’nagyon szeretett’). Matthaeus Parisiensis szerint, aki rendtársa világkrónikáját folytatta (Chronica Maiora, 1240 körül),
.) A történet megvan a flandriai Philipp Mouskes
1243-as Chronique rimée
(Rímkrónika) című munkájában is; az örök zsidó nála
Malchusszal, a zsidó főpap szolgájával azonos, aki szidalmazta
Jézust, s akinek Péter levágta jobb fülét (vö. Jn 18:10).
A 13. század legjelentősebb
asztrológusa, Guido Bonatti a Liber Astronomiae című művében számolt
be róla, hogy az örök vándort 1267-ben az itáliai
Forliban látták; Sigismondo Tizio
14. századi feltűnéséről tudósít 1528-as sienai várostörténetében (Historiarum Senensium ab initio urbis Senarum usque ad annum MDXXVIII
]); a vándor neve nála Giovanni di Buttadio (’Istenverő’; a név előfordul Spanyolországban). Az
örök zsidó feltűnéséről is újabb híradások látnak napvilágot,
Prágától Párizsig, Stanfordtól Asztrahányig. A szóbeli hagyományban az alak fokozatosan elvált az eredeti
történettől, s a zsidóság nyughatatlanságának antiszemita sztereotípiáját
testesítette meg. (Az örök zsidó témájáról általában lásd
Heinrich 1881
;
George Kumler Anderson, The Legend of the Wandering Jew,
Providence, Brown UP, 1965;
Elizabeth Frenzel, Stoffe der Weltliteratur: Ein Lexikon
dichtungsgeschichtlicher Längsschnitte, 7., verweiterte Auflage,
Stuttgart, Alfred Kröner Verlag, 1988.)
A téma újkori feldolgozásainak története
Wilhelm Hauff: Die Memoiren des Satans (1826) [
A Sátán emlékiratai, elbeszélések, ford.
Zauner István, Bp., Attraktor, 2004]
Александр Сергеевич Пушкин: Агасфер (1826)
Joseph Christian von Zedlitz: Die Wanderungen des Ahasverus (1832)
Вилгэльм Карлович Кюхэльбэкэр: Агасвер, поэма в отрывках (1832–46, publikálva 1878)
Johann Gabriel Seidl: Die beiden Ahasvere (1836)
Berthold Auerbach: Spinoza (1837)
Julius Mosen: Ahasver (1838)
Adalbert Stifter: Abdias (1843)
Eugène Sue: Le Juif errant (1844–45) [A bolygó zsidó, regény, 10 kötetben,
A bolyongó zsidó, ford. Szabó Antal és Pleskott Henrik, Bp., 1871–1902]
Christoph Kuffner: Ahasver, der ewige Jude, eine Wanderung durch
Jahrhunderte (1846)
Jacques Auguste Simon Collin de Plancy: Légendes du Juif Errant et des Seize Reines de
Munster (1847)
Levin Schücking: Der Bauernfürst (1851) című regényének Die drei Freier (A
három kérő) című epizódja
Василий Андреевич Җуковский: Странствующий жид (1852)
Alexandre Dumas père: Isaac Laquedem (1853)
Líra
Christian Friedrich Daniel Schubart: Der ewige Jude. Eine Lyrische Rhapsodie
(1783 vagy 1787) [
Az örök zsidó (Lírai rapszódia), ford.
Kompolthy Tivadar, FL, 8(1871)/256. (nov. 8.), 1165.]
William Wordsworth: Song for the Wandering Jew (1800)
Percy Bysshe Shelley: The Wandering Jew, or the Victim of the Eternal
Avenger (1810)
August Wilhelm Schlegel: Die Warnung (1801)
Aloys Wilhelm Schreiber: Der ewige Jude (1817)
Johann Ludwig Wilhelm Müller: Der ewige Jude (
Nikolaus Lenau: Ahasver, der ewige Jude (1833) ; Der ewige Jude (1839)
Ludwig Köhler: Der neue Ahasver (1841)
Pierre-Jean de Béranger: Le Juif-errant (1834)
Frederik Paludan-Müller: Ahasverus, den evige Jøde (1853)
Johann Georg Fischer: Der ewige Jude (1854)
Edmond Grenier: La mort du juif-errant (1857)
A motívum előfordul című cantójában (To Inez,
Inezhez, ford. Kosztolányi Dezső)
Dráma
Ludwig Achim von Arnim: Halle und Jerusalem (1811)
Edgar Quinet: Ahasvère (1833)
Александр Сергеевич Пушкин: Скупой рыцарь (1830, megj. 1836) [
Alekszandr Szergejevics Puskin: A fukar lovag, ford. Gáspár Endre, 1949]
Johann Nestroy: Zwei ewige Juden und keiner (1846)
Hans Christian Andersen: Ahasverus (1847)
Siegfried Kapper: Ahasverus – Ein Jüdisches
Fastnachtspiel, Deutsches Museum, Zeitschrift für Literatur, Kunst
und Öffentliches Leben, Leipzig, 4/(1854)/40, 490–497., 4/(1854)/41,
529–543.
Az 1830-as, 40-es években Ahasvérus alakja leggyakrabban a
világfájdalom, ill. a történelem értelmével szembeni szkepszis szimbolikus
kifejezője.
Miért is kerülöm az utakat, / Hol a többi vándor jár, / Keresek
rejtett ösvényeket / Havas sziklabérceken át?
Hisz nem követtem semmit el, / Hogy riadnom kellene az emberektől /
Mi balga óhaj / Űz engem a pusztaságba?
Jelzők állnak az utakon, / Mutatnak a városok felé, / Én pedig
vándorlok mérték nélkül, / Nyugalmat nélkülözve és keresve.
Egy jelzőt látok állni / Mozdulatlanul szemem előtt; / Oly úton kell
indulnom, / Amelyről senki nem tért vissza még.
A magyar irodalomban a ponyvakiadások nyomán terjedt el a téma.
19. századi ismertségére egy 1824-es adatból lehet következtetni; eszerint a köznép
körében uralkodik az „örökké élő Zsidó”-ról való mesés beszéd (Kedveskedő [A
Magyar Kurir melléklapja], 1824, I.,
273. – lásd
Scheiber 1996, 173.) Adat van Az
örökké való Zsidó című ponyvatermék 1847-es
kiadására, [lásd
Bayer József, Adalékok a magyar ponyvairodalom
történetéhez, EPhK, 28(1904), 467–470.: 469.],
amelynek 1854-es kiadása is van (NB. az 1847-es adat a miskolci cenzor által „elkobzott haszontalan, egyedül a
szegény nép kizsarolására és a fanatismus terjesztésére czélzott apróbb
nyomtatványok lajstromá”-n szerepel); a Csodák könyve
című ponyvakiadványban örökbolygó zsidóként jelenik meg
(Pest, 1858, 81–82.).
A magas irodalomban Katona József
1811-es Monostori
Veronkájában jelenik meg a motívum („szüntelen futó zsidó”), többször
említi az örök zsidó regéjét Eötvös József
A’ zsidók’ emancipátiójában [
BpSz, 1(1840), 2. kötet, 1. sz., 110–156.: 110–111., 155.],
Vörösmarty Mihály tervezett vígjátékában – amely a rászedett halál népmesei témáját
követi s ) kapcsán (
Trencsényi-Waldapfel Imre, Ádám és Ahasvérus: Az Ember Tragédiája
[szerkesztői feloldás]
A ferrarai Szűz Mária templom ismeretlen ciszterci szerzetesének
krónikája és Ricardus krónikájának első része Szent Germanusról
(Szent Germanus auxerre-i püspök volt az 5.
században)Roger
Örményországot megjárt szentföldi zarándokoktól is megerősítést kapott
Roger of Wendover
Cartaphilus
története felől. (A történetet közreadó fejezet címe: De Josepho, qui ultimum Christi adventum adhuc vivus
exspectat
Joseph Cartaphilus
[szerkesztői feloldás]
Józsefről, aki Krisztus utolsó eljövetelét addig élve várja meg
[szerkesztői feloldás]
A senaiak történetének (könyve/i) Sena városának kezdeteitől az 1728-as
évig
Buttadeo
, ill. Giovanni di Buttadio
Boute-dieu
alakban is). A későbbi itáliai hagyományban az örök zsidóval
azonosított Giovanni di Buttadio
Buttadio
mint „istentől eltaszított” szerepel (Antonio Francesco di Andrea). Az alak Bretagne-ba is eljutott, Giovanni di Buttadio
Boudedeo
néven. A figura igen népszerű volt a 15. századi Spanyolországban és
Portugáliában; itt említik először mint vargát.
A különféle alakváltozatokat az 1602-ben
megjelent Kurtze Beschreibung und Erzehlung von einem Juden
mit Namen Ahaßverus welcher bey der Creutzigung Christi selbst persönlich
gewesen: auch das „Crucifige” uber Christum hab helffen schreien
(Rövid leírás és elbeszélés egy Ahasvérus nevű zsidóról, aki Krisztus
megfeszítésekor személyesen ott volt és a „feszítsd meg”-et segítette kiáltani
Krisztusra) című füzet egyesítette. (A kiadás helyszíneként
Bautzen, kiadójaként Wolfgang Suchnach van megadva; a kiadó neve – ’nézz utána’ – pamfletszerű álnév.)
Feltevések szerint a mű Giovanni Bernardi Bonifacio Graf d’Oria danzigi irodalmi köréhez köthető. A szerző Paul Eitzen schleswigi püspökre, Giovanni di Buttadio
Luther
egykori wittenbergi diáktársára hivatkozik, aki, elmondása szerint,
1542-ben maga is találkozott Hamburgban egy istentiszteleten a hosszú kabátot viselő, mezítlábas, ujjnyi
vastag talpú örök zsidóval, de támaszkodott Matthaeus Parisiensis krónikájára is, amely 1571-ben jelent meg
nyomtatásban. 1603 és 1613 között
a Kurtze Beschreibung több bővített kiadása jelent
meg, Chrysostomus Dudulaeus Westphalus szerzői név alatt (a kiadás helye Leyden, a kiadó Christoff Creutzer, amely szintén álnév).
A népkönyvben elbeszélt történet főhőse Ahasverus jeruzsálemi varga, aki eretneknek tartotta Jézust, s mindent megtett, hogy a Szanhedrin elítélje és Pontius Pilatus keresztre feszítse; a tömeget is ő heccelte fel, hogy
Jézus megfeszítését követelje. Mikor az ítélet megszületett, s
Jézus a keresztet a Golgota felé cipelvén meg akart pihenni
Ahasverus házának ajtajánál, ez nem engedte, mire Jézus azt mondta neki: én meg akarok állni és pihenni, neked azonban menned
kell! Ez az átok arra ítélte Ahasverust, hogy örökké vándoroljon az időben, s ne halhasson meg. Azóta
különféle helyeken tűnik fel, s ennek tanúi vannak; mindig a helyi nyelvet
beszéli, alázatot és istenfélelmet tanúsít. (Az Ahasvérus név Xerxes – Hsajársa – perzsa király nevének héber átírása az ószövetségi Eszter
könyvében; a nevet a Vulgata
Assuerus
alakban adja meg, Károli Gáspár fordításában
Assvérus
.) A különböző történetváltozatokat egyesítő népkönyv egész Európában
elterjedt; francia kiadása (
Histoire admirable du juif errant, A bolygó
zsidó csodálatos története, 1650) részletes életrajzot
közöl.
A bolygó zsidó alakjának olyan feldolgozásai is vannak a 17. század végétől kezdve, melyek a zsidóság
Jeruzsálem lerombolása utáni vándorlásához kapcsolódnak. A prózai feldolgozások
mellett ballada is keletkezett a témából (
The Wandering Jew or the Shoemaker of Jerusalem,
A vándorló zsidó avagy a jeruzsálemi varga, 1612), ez
Percy püspök Reliques of Ancient English Poetry
című gyűjteményében is megvan.
Ami a bibliai párhuzamokat illeti, Krisztus arculütésének motívuma megtalálható János evangéliumában (18:22); egyes változatok azzal a
katonával azonosítják Ahasvérust, aki lándzsájával beleszúrt a kereszten függő Krisztus testébe (vö. Jn 19:34). A történetet összefüggésbe hozták
Jézusnak legkedvesebb tanítványára, Jánosra vonatkozó, Péterhez intézett szavaival s ezeknek a tanítványok körében támadt
magyarázatával: „»Ha akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök, mit tartozik rád?
Te kövess engem!« Elterjedt tehát az atyafiak között az a mondás, hogy ez a
tanítvány nem hal meg.” Ezt az értelmezést azonban maga a bibliai szöveg cáfolja:
„Pedig Jézus nem azt mondta neki, hogy nem hal meg, hanem ezt: »Ha akarom, hogy
megmaradjon, amíg eljövök, mit tartozik rád?«” (Jn 21:22–24)
Valószínűbb forrás Máté evangéliuma („Bizony, mondom néktek, hogy vannak, akik nem ízlelik meg
a halált addig, amíg meg nem látják az Emberfiát, amint eljön az ő országával” –
Mt 16:28), bár ez a hely is inkább Jézus közeli, egy emberöltőn belüli visszatérésére céloz. A történet bibliai
párhuzamaként szerepel a Káiné, akit, miután megölte Ábelt, arra ítélt Isten, hogy
nyugalmat nem találva vándoroljon a földön („Bujdosó és kóborló leszel a földön” –
1Móz 4:12).
A népkönyvnek a 17. században 70
német nyelvű kiadása volt, s több mint száz kiadása szerte Európában (Hollandia,
Franciaország, Dánia, Svédország, Észtország, Finnország, Lengyelország); Mo.-n
vásári ponyvakiadása volt, s folklorizálódásának is vannak nyomai (lásd
Scheiber Sándor, The Legend of the wandering Jew in
Hungary, Midwest Folklore IV., 1954, 221–235., VI., 1956,
155–158.). Szélesebb körű elterjedése a magyar folklórban azonban a
20. századra tehető, s a század második
felében is elevenen él (Nagy 2001).
A történet számos további részlettel bővült (a spanyol változatban
pl. a hős fekete kötést hord homlokán; ez egy égő keresztet fed, amely – a
Prometheus-mondából származó módon – olyan ütemben emészti agyát, ahogyan az
újranő), hőse újabb neveket kapott (pl. Isaak Laquedem Hollandiában, Juan
Espera-en-Dios Luther, Martin
[szerkesztői feloldás]
„reménykedj Istenben”Goethé
vel indul, aki 1774-ben eposzt tervezett a
Bolygó zsidó (Ahasvérus) történetéről (lásd
Goethe 1982, III. rész, 15. könyv, 571–573.);
Goethe, Johann Wolfgang von
Goethé
t a népkönyv 1777-es francia kiadásának 1782-es német fordítása inspirálta. A műből csak egy rövid
töredék készült el, az ihlet a Faust-témára tolódott át.
A téma fontosabb feldolgozásai Goethe, Johann Wolfgang von
Arany
versének keletkezése előtt:
Epika
Jan Potocki: Manuscrit trouvé à Saragossa (1803–1815) [A Zaragozában talált
kézirat,
Kaland a Sierra Morenában, ford. Gimes Romána, Bp., Európa, 1979]
Franz Christoph Horn: Ahasver (1818)
Arany János
[szerkesztői feloldás]
novella[szerkesztői feloldás]
Ahasvérus vándorlásai, eposz, töredékn
Eduard Duller: Ahasver (1836)
[szerkesztői feloldás]
elbeszélés[szerkesztői feloldás]
A két Ahasvérus, elbeszélő költemény[szerkesztői feloldás]
regény[szerkesztői feloldás]
eposz[szerkesztői feloldás]
elbeszélés[szerkesztői feloldás]
Ahasvérus, az örök zsidó, vándorlás évszázadokon át
[szerkesztői feloldás]
A bolygó zsidó és a tizenhat münsteri királynő legendája
[szerkesztői feloldás]
A parasztfejedelem
[szerkesztői feloldás]
regény[szerkesztői feloldás]
Dal az örök zsidóhoz
[szerkesztői feloldás]
A bolygó zsidó, avagy az örök bosszúálló áldozata
[szerkesztői feloldás]
Az intés
1820
?) [bizonytalan olvasat]
[szerkesztői feloldás]
Az örök zsidó
[szerkesztői feloldás]
Ahasvér, Az örök zsidó
[szerkesztői feloldás]
Az örök zsidó, ballada[szerkesztői feloldás]
Az új Ahasvérus
[szerkesztői feloldás]
A bolygó zsidó, Charles Gounod
1860-ban megzenésítette; ford. Lévay József, 1852
[szerkesztői feloldás]
Ahasvérus, az örök zsidó
[szerkesztői feloldás]
Az örök zsidó
[szerkesztői feloldás]
A bolygó zsidó halála
Byron
Childe Harold’s Pilgrimage
Byron, George Gordon
[szerkesztői feloldás]
Az ifjú Harold zarándokútja, 1812
[szerkesztői feloldás]
Halle és Jeruzsálem
[szerkesztői feloldás]
Két örök zsidó és egy sem
[szerkesztői feloldás]
drámai költeményArany
versével leginkább Arany János
Byron
, Byron, George Gordon
Wordsworth
, Wordsworth, William
Müller
és Müller, Johann Ludwig Wilhelm
Béranger
versei rokoníthatók, amelyeknek az örök zsidó nyugalom-, ill.
halálvágya a témája. Az előbbi két vers lírai alanya metaforikusan s a legenda
konkrét vonatkozásait elhagyva idézi meg az alakot, az utóbbi kettő az örök zsidó
monológja, amely a legenda néhány konkrét vonatkozását is felhasználja.
Béranger, Pierre-Jean de
Byron
versének lírai alanyát az életuntság (weariness) üldözi, „[a]z
állandó, szünetlen mélabú ez, / mely a monda vándor zsidóját hajszolja, / Mely
nézni sem kíván a síron túlra, / De nem remélhet nyugtot azelőtt” („It is that
settled, ceaseless gloom / The fabled Hebrew wanderer bore; / That will not look
beyond the tomb, / But cannot hope for rest before”; Kosztolányi Dezső fordításában: „Ez az a szivós bú, mi zordul / üldözte a bolygó zsidót;
/ mely nézni sem mer a síron tul / s nem várhat addig semmi jót!”).
A nyugalmat találó természeti jelenségek és élőlények, ill. a
beszélő állapotának ellentétére épül Byron, George Gordon
Wordsworth
és Wordsworth, William
Müller
verse – utóbbi egyenesen parafrazeálja az előbbinek azon versszakait,
amelyek a hegyről lezúduló s lent megpihenő patak, sziklaodúban nyugalomra lelő
sas/holló s az óceán csendes hullámain megpihenő csikóhal (Müller, Johann Ludwig Wilhelm
Müller
nél: delfin) példáját idézi. Ellentétben a korábbi versekkel,
Müller, Johann Ludwig Wilhelm
Béranger
-é meghagyja a legenda vallási kontextusát (a vándorlás mint büntetés
Krisztus megsértéséért). Ha bizonyos motívumok és a refrén
Béranger, Pierre-Jean de
Béranger
-éhez is kötik Béranger, Pierre-Jean de
AJ
versét (lásd alább, Keletkezés), közelebb áll Arany János
Müller
Az örök zsidójához. Nem tudjuk, Müller, Johann Ludwig Wilhelm
Arany
ismerte-e az utóbbit, Heinrich Gusztáv mindenesetre joggal hívta fel a figyelmet a két szöveg rokon voltára.
Arany János
Arany
Ahasvérusának monológjából a 6–7., 9. és 11. vsz.-ot idézve
megállapítja: „Csak az ő bolyongásának nincsen czélja!”, majd hozzáfűzi, hogy
„hasonló irányú” Arany János
AJ
Az örök zsidó című verse.
Arany János
Müller
versének eredetije:
A 6–7., 9., 11. vsz. Heinrich Gusztáv fordításában:
Müller, Johann Ludwig Wilhelm
Müller
nek nemcsak ez a verse jön számításba, hanem Az
útjelző címen is – bár benne nem a halálvágy, hanem a halálfélelem kap
hangot:
Müller, Johann Ludwig Wilhelm
[szerkesztői feloldás]
Quinet
művéből merítette a legtöbbet – a halál, aki minden ember fölött úrnak
hiszi magát, felsül Ahasvérussal szemben. A műből két vázlat s néhány töredék
készült el (1835–36/1847/48); Quinet, Edgar
AJ
versének keletkezésekor kiadatlan volt. (
VMÖM 10., Drámatöredékek és
drámatervek, s. a. r. Fehér Géza, Bp., Akadémiai, 1971, 431–439., 758–798.); Löw Leopold nagykanizsai főrabbi Nyílt levél a
zsidó-emancipatio ügyében című vitairatában tesz említést az örök zsidó
mondájának irodalmi divatjáról, az alábbi összefüggésben: „Ha a’ költők
mulattatják olvasóikat az örök zsidóról Arany János
[!]
, az mint ártatlan phantasia játéka,
senkit sem sérthet. Ha pedig az örök zsidóróli mese fegyverül szolgál elnyomott ’s
szerencsétlen emberek ellen, az valóban kegyetlen játék.” [
PH, 4(1844)/357. (jún. 2.), 375–376.: 376.]
Erdélyi János ironikusan említi [sic!]
Sue
regényét (
Úti naplója és levelei, Bp., Tankönyvkiadó, 1951,
125., 135., 146.), Császár Ferenc az Az alkuszok című „életkép”-ében az
„alkusz”-t (egyebek mellett) „örökvándor zsidó”-nak nevezi, „ki széles nagy
világon mindenütt s mindig jelen van” (
Aradi Vészlapok, Pest, kiadta Császár Ferenc, 1844, 372.). Sue. Eugène
Sue
regényére utalva „bolygó zsidó”, „örökös zsidó”, „bolyongó zsidó”
alakban szerepel Az Életképekben [2(1844) I/12, 535.; II/12,
377., II/25, 814.]. A kassai Képes Ujságban Sue Jenő bolygó zsidójának parodiája első két részében
részletesen ismerteti a legendát, s az „örök zsidó” változatot is használja
[1(1848)/14. (ápr. 1), 108–109., 15. (ápr. 8.), 117., 16. (ápr. 15.),
125., St-t. J. f-gy. aláírással]. Tompa Mihály
A bolygó zsidó címen említi Nánihoz című versében (1847);
Sue. Eugène
Sue
regényére utal Gyulai Pál is a Szépirodalmi Szemlében (1855): „Nekünk nincsenek éhező gyármunkásaink, kik mohó
hévvel olvassák az »Örök zsidó«-féle regényeket”, (
Gyulai 1908, 100.); Török János
Egyetemes Magyar Encyclopaediája azt említi, hogy „A
bolygó zsidó szintén Ahasverusnak mondatik” (I., Pest, 1859, 1019.).
Az Ádám–Ahasvérus párhuzamra utalt Trencsényi-Waldapfel Imre, Az ember tragédiája (1859–60, megj. 1861
Sue. Eugène
[szerkesztői feloldás]
1862
[!]
forrásaihoz és értelmezéséhez, IF 21, Bp., 1947,
3–36.). Használja az „örök zsidó” kifejezést Vajda János is, 1875-ös Végtelenség című versében („lehet belőlem / Örök zsidó, Prometheüsz,
pokol / Tüzére, miljom esztendőkön át / Halálkinokra ítélt szenvedő. / Csak egy
dolog, ami bizonyos itt: / Hogy többé meg nem semmisülhetek.”)
[sic!]
Arany
verse az örök zsidóén kívül kötődik a bolygó hollandi vele rokon, 17.
századi eredetű, germán nyelvterületen elterjedt legendájához is – akit
Heinrich Heine egyenesen „az óceán örök zsidójá”-nak nevezett (
Aus den Memoiren des Herren von Schnabelewopski,
Kapitel VII., 1834). E legenda főalakja egy van Staaten (más
változatokban: van der Decken) nevű hajóskapitány, aki istenkáromló esküt tett,
amikor hajójával viharba került, s nem tudta megkerülni a Jóreménység-fokot,
mondván, akár az utolsó ítéletig is kitart. Isten ezért megátkozta, s arra
kárhoztatta, hogy örökké járja a tengert, és ne tudjon kikötni az utolsó ítélet
napjáig. Szellemhajója azóta járja a tengereket, s veszedelmet hoz mindazokra,
akik találkoznak vele. Megjelenéséről számos híradás látott napvilágot; V.
György angol király is beszámolt róla, hogy kadétként találkozott a vörös
tekintetű hollandi hajójával, és hallotta róla az elátkozott lelkek üvöltését.
A romantika korában a legenda az örök zsidóéhoz hasonló
népszerűségre tett szert, s számos elemmel kiegészült. Első – s egyben egyik
legjelentősebb – romantikus adaptációja Samuel T. Coleridge
The Rhyme of the Ancient Mariner (Ének a vén
tengerészről) című költeménye (1798, ford.
Radó Anna, 1921). A bolygó hollandi Sir
Walter Scott elbeszélő költeményének tárgya (Rokeby,
1813), Washington Irving két elbeszélését is inspirálta (The
Storm-Ship, 1822, A viharhajó;
Adventures of the Black Fisherman
1824, A fekete halász kalandjai),
Wilhelm Hauff mesét (Die Geschichte von dem
Gespensterschiff, 1826, A szellemhajó
története); Edgar Allan Poe elbeszélést (Manuscript found in a
bottle, Palackban talált kézirat, 1833, ford. Bartos Tibor, 1981), Frederick Marryat tengerészkapitány pedig regényt (The Phantom
Ship, 1839, A bolygó hollandi, avagy a
hajósok réme, ford. Braun Soma, 1901) írt róla. Thomas Moore
The flying Dutchman (A bolygó
hollandi) című verse (1843) azért is említésre
méltó, mert Arany János
AJ
Arany János
Moore
több versét is lefordította: A ballade. The Lake
Of The Dismal Swamp, 1803 (A Dismal mocsárok tava, 1848);
Forget not the field (Eszünkbe jusson…, 1852, ezt
Moore, Thomas
Vörösmarty
és Vörösmarty Mihály
Petőfi
is fordította); The Minstrel Boy, 1809 (A dalnok elhullt, Petőfi Sándor
1850
k.); Oh! Blame not the bard, 1810 (Oh! Ne bántsd a költőt…, [bizonytalan olvasat]
1850
k.); A Speculation (Nyerészkedés, 1857).
Heinrich Heine
Memoiren des Herren Schnabelewopski című művének
említett fejezete szolgáltatta az alapot ([bizonytalan olvasat]
Marryat
regénye mellett) a legenda legismertebb művészi feldolgozásához,
Richard Wagner
A bolygó hollandi című operájához (1841/43), amelyről Marryat, Frederick
AJ
is tudhatott.
Végső soron az Arany-vers irodalomtörténeti kontextusának
tekinthetők a romantika korának mindazon művei, amelyek a személyiség sorsát a
vándorlás keretében tematizálják (Lord Arany János
Byron
: Childe Harold’s Pilgrimage, 1812; Herman Melville: Moby Dick, 1851
stb.).
Byron, George Gordon
Alattam a föld nem szilárd
n
,Jegyzet A motívum megtalálható
az Irányok című tanulmány – a verssel egy időben
keletkezett – bevezetőjében („A nyomás, a zaklatottság, a meghasonlás, mely
politikai rázkódásink után európaszerte erőt vett a kedélyeken, midőn nem vala
hit, nem remény, nem bizalom, – midőn besüppedt lábunk alatt a föld, s biztos
irány helyett az asztaltánc szédelgéseiben kerestünk enyhületet: ily kor,
mondom, nem lehetett a jóravaló, a higgadt, a kitartó alkotás kora”,
AJÖM XI., 155.; vö.
Komlós 1964, 27.,
Németh G. Béla, A szerkesztő s a kritikus Arany,
It, 12/62(1980)/1, 3–12.; ua.: Németh
1981, 59–69.: 64.)
Fejem fölött kétélü bárd
n
…Jegyzet (Görög λάβρυς; πέλεκυς)
széles körben elterjedt, sokjelentésű mitológiai jelkép. Krétán a kétélű balta
a Hold-istennő teremtő és romboló erejét szimbolizálja. A görög mitológiában
eredetileg az isteni akarat jelképe. Héphaisztosz labrüsszal nyitja meg Zeusz
koponyáját, hogy Pallasz Athéné kiszabadulhasson belőle. Az amazonok fegyvere.
Egy mondaváltozat szerint Thészeusz kétélű bárddal ölte meg a Minótauroszt a
Labürinthoszban (vitatott az a feltételezés, amely szerint a Labürinthosz a
labrüsz házát jelenti). baltája a finn
mitológiában.)
Arany
versében valószínűleg Zeusz eszköze, amellyel vihart idéz elő.
(Hasonló képzetek más mitológiákban is megjelennek, ld. varja, Indra istennő kedvenc fegyvere; mjolnir,
Thor isten kalapácsa a norvég mitológiában; ukonvasara,
Ukko Arany János
[szerkesztői feloldás]
mennydörgésisten
Ónsulylyal
n
a kolossziJegyzet Az ónsúly
kifejezés fellelhető a vers keletkezéstörténetében: „itt ónsuly nehézkedik
lelkemen: évek óta nyom az eltévesztett pályának terhe” – írta
Arany
1860. július 9-én Nagykőrösről Csengery Antalnak (lásd Keletkezés).Arany János
n
légJegyzet Görög
κολοσσός (latinosított formában: kolosszus, ennek németes alakja: kolossz) a
nagyméretű szobrok neve a hellenisztikus korban. Közülük a rhodoszi kikötőben
felállított, 32–37 m magas Héliosz-szobor, a rhodoszi kolosszus volt a
legnevezetesebb, amelyet i. e. 302–290
között bronzból készített el a lindoszi Kharész a Démétriosz Poliorkétész fölött aratott győzelem (i. e. 304)
emlékére. Az ókori világ hét csodája egyikének tartották; i. e. 227-ben v. 224-ben földrengés
döntötte le. Nero 39 m magas szobrát Kr. u. 58-ban
Zénodotosz készítette Rómában; Hadrianus az időközben Héliosz képére átformált szobrot az Amphitheatrum
Flavium mellett állíttatta fel újra, erről kapta új nevét a Colosseum.
Elzúzna, ha megállanék…
n
Jegyzet A rászakad az ég motívuma több mitológiában megvan. Podaleiriosz, a
trójai háború görög katonája, aki egyes források szerint kigyógyította
Philoktétész sebét, a háború után a delphoi jósdát kérdezte meg, hol telepedjék
le, s azt a tanácsot kapta: ott, ahol akkor sem esik baja, ha leszakad az ég.
Podaleiriosz Szmürnoszt választotta, amelyet magas hegyek ölelnek körül, így
megtarthatják az eget akkor is, ha lecsúszna Atlasz válláról. – A kelták
legendája szerint a vitéz kelták azzal dicsekedtek, hogy nem félnek semmitől,
kivéve attól, hogy az Ég rászakad fejükre. A magyar folklórban is él olyan
képzet, hogy a felhők fölött szilárd égboltozat van, ill. hogy „nem szabad
nézni az eget, mert aki meglátja, arra rászakad”. (
MN8K V., Folklór, 1, Magyar népköltészet, 82.)
Új léptem új
*
Szövegforrás:
A kritikai kiadás szövege
ÖK 1867, II., 318–321.
ÖM 1883, 379–381.
A kritikai kiadás szövege
ÖK 1867, II., 318–321.
ÖM 1883, 379–381.
Uj léptem uj
*
Szövegforrás:
SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57.
Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk. Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62.
SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57.
Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk. Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62.
n
:Jegyzet A kép egy ó- és egy újszövetségi toposz
kapcsolatán alapul. Jézus az elvégzett küldetés örömével visszatérő hetvenkét tanítványnak
ezt mondja: „Ímé, adok néktek hatalmat, hogy a kígyókon és skorpiókon
tapodjatok, és az ellenség minden erején, és semmi nem árthat néktek.”
(Lk 10:19) Jézus itt Mózes szavaira utal: „El ne felejtkezzél a te Uradról Istenedről”; „a ki
vezérlett téged a tüzes kígyóknak, skorpióknak és szomjúságnak nagy és
rettenetes pusztáján, melyben semmi víz nem vala” (5Móz 8:14–15).
A kígyón taposó ember félelmét kifejező kép tehát egyrészt az ígéret földjének
reményét nélkülöző pusztai vándorlásra, másrészt Jézus kiválasztó kegyelmének hiányára céloz.
Láng az ital, midőn iszom
n
;Jegyzet A sor, a 13. sor
nyomán, összefüggésbe hozható a zsidóság pusztai vándorlásának epizódjával,
midőn Isten, kegyelme jeléül, Mózes közbenjárására megédesíti a sivatagban talált ihatatlanul keserű
vizet („s mikor jutottak volna Márah nevű helyre, nem ihatják vala a Márah’
vizeit, mivelhogy azok keserűek valának”; Mikor azért kiáltott volna az úrhoz, mutata néki az úr egy fát, melyet
minekutánna a vízbe vetett volna, megédesedének a vizek” – 2Móz
15:22–27).
[szerkesztői feloldás]
Mózes
Kárpit megől szivembe kés…
n
Jegyzet Polonius, hogy Hamlet
és a királyné beszélgetésének titokban tanúja lehessen, kárpit mögé bújik.
Mivel azt hiszi, Hamlet azért jött, hogy megölje anyját, segítségért kiált;
erre Hamlet kardot ránt, átszúr a kárpiton, s megöli. Midőn a királyfi kihúzza
a holttestet a kárpit mögül, e szavakkal illeti: „Szegény izgága vén bolond,
nyugodj. Különbnek véltelek”. (
Hamlet, dán királyfi, III. felvonás, 4. szín,
ford.
AJ
, AJÖM VII., 175; a fordítás a versnél
később, 1866-ban készült, az első magyar
Shakespeare-összkiadás számára.) A vers beszélője tehát itt Polonius
pozíciójából szólal meg.Arany János
Kivűl arany, belűl hamu…
n
Jegyzet
.
elöljárója, 2
kötet, Oxford, Egyetemi Nyomda, 1837
, 373. Latin ford.: a fenti kiadás latin nyelvű
változata, interprete Rufino Aquileiensi, ad græcum collati et emendati per Sigismundum Gelenium
, 255. Magyarul:
A zsidó háború. IV. könyv, Nyolcadik
fejezet, Jerikó, a Nagy Síkság és a Holt-Tenger, ford. Révay József, Bp., Gondolat, 19583
, 315.
Tertullianus
Védőiratában azt írja, hogy az elpusztított
Szodoma és Gomorrha vidékén „a földnek még most is égett szaga van, és ha
ott a fák gyümölcsöt próbálnak hozni, ezek csak nézésre valók, ha megérintik
őket, hamuvá válnak.” (
Tertullianus, Apologeticus, XL. Patrologiae Cursus
Completus, I., Ed. Migne, Parisiis, 1844, 484.
Magyarul:
Ókeresztény írók, XII., Tertullianus művei, Bp., Szent István Társulat, 1981,
131.) Előfordul Tacitusnál , Szent Ágostonnál (De civitate dei, XXI., 5.),
Aranyszájú szent Jánosnál (francia fordításban:
Sur la vaine gloire et l’éducation des
enfants, introduction, texte critique, traduction et notes
Anne-Marie Malingrey, Sources chrétiennes, 188, Paris, Les Editions du Cerf, 1972,
74.). Jehúda ben Elijáhú Hádászi
Eskol hakófer (
A pálma levele, 1148–49) című művében a 35. csoda
[lásd
Scheiber Sándor, Kívül arany, belül hamu,
Mnyr, 77(1953)/2, 138–139.: 138., vö.
Arany
valószínűleg Arany János
Milton
Elveszett paradicsomából vette át a széles
körben elterjedt motívumot (lásd
Scheiber Sándor, Kívül arany, belül hamu,
MNyr, 77(1953)/2, 157–158.). A X. könyv Summázata
szerint az ember bűnbeesése után Sátán visszatér a Pandemoniumba, ahol a
gonosz többi erőivel együtt kígyóvá változik; „megjelenik előttük a tiltott
Fa tündér-képe, s ők megcsalatva mohón a Gyümölcs után vetik magukat, de
helyette csak port és keserű hamut rágnak”; az eredeti szöveg: „deluded with
a shew of the forbidden Tree springing up before them, they greedily
reaching to take of the Fruit, chew dust and bitter ashes”). A X. könyv
szövege szerint „A tetszetős almát mohón szedik, olyant, milyen Sodoma
szurok-tavánál nőtt. Bár ez – ízre, nem fogásra – még csalfább! Mohón
remélve oltani étvágyukat, rágnak gyümölcs helyett fanyar hamut, mit sértett
ízlelésük kitüszköl.” (Az eredeti szöveg szerint „greedily they pluck’d /
The Frutage fair to sight, like that which grew / Neer that bituminous Lake
where Sodom flam’d; / This more delusive, not the touch, but taste /
Deceav’d; they fondly thinking to allay / Thir appetite with gust, instead
of Fruit / Chewd bitter Ashes, which th’ offended taste / With spattering
noise rejected”, John Milton, Paradise Lost, Book 10, 560–567.;
a magyar fordítás:
John Milton, Elveszett paradicsom, ford.
Jánosy István = Milton, John
J. M.
Vál. költői művei, Bp., Európa, 1978, 304.,
322.) Milton, John
Arany
Bessenyei Sándor fordítását ismerhette – ott a két szöveghely így szerepel: „egy
oly fától megcsalattatván, a melynek gyümölcse hamuból állott”; „Mohón
szakgatták a szemnek gyönyörüséges gyümölcsöt; a mely sokkal csalárdabb volt
annál, a mely azután az Asfaltites tava körül termett, a hol Sodoma
meggyult. Teljes reménységgel lévén az ördög kigyók, hogy kinzó éhségeket
majd megcsendesitik, esznek belőle: hát korántsem gyümölcs az, a mit esznek,
hanem keserü hamu, a melyet szörnyü ökröndözéssel szájukból kiokádtak.” (
ELVESZTETT ÉS UJRA VISSZA NYERT PARA DICSOM. IRTA : MILTON JÁNOS.
ANGOLBÓL FORDITOTTA : BESSE NYE I SÁNDOR. DEBRE CZE N, KIADJA TE LEG
DI K. LAJOS KÖNYVKERESKE DÉSE . 18742
[1796], II. darab, 47., 65.)
A motívumot Tolnai Vilmos (Az ember tragédiája VII. színének
63–65. sorában olvasható párhuzamos motívumával együtt) Arany János
Byron
ra vezette vissza Byron, George Gordon
[szerkesztői feloldás]
Arany és Madách „arany almái”,
EPhK, 48(1924), 87–88.Byron
Kain című drámájában Éva így átkozza meg
testvérgyilkos fiát: „Váljék hamuvá ajkán a gyümölcs”. (III. felvonás,
ford. Győry Ilona, KisfTÉ, 1895, 134.) A Childe Harold zarándokútja egyik elbeszélői
meditációja szerint „Hozzászokik / Szívünk a bú gyümölcsihez, amik / Utált
hamuval vannak csak tele, / Mint a holt-tói almák.” (III. ének, ford.
Torkos László, Bp., 1914, 88.) Byron, George Gordon
Byron
Tacitusra hivatkozik.
A motívum ószövetségi eredetű; Mózes énekében olvasható, hogy „Szőlőjük Sodoma szőlőjéből való és
Gomora szőlőhegyéről; szőlőfürtjeik mérges fürtök, a szemei keserűek.”
(5Móz 32:32) Lukácsy Sándor szerint toposzként a Salamon
bölcsessége című apokrif irat (i. e. 2. század) nyomán terjedt el. Előfordul
Josephus Flavius
A zsidó háború című művében („A tó [a
Holt-tenger], amely egészen az arábiai Zoarig húzódik, 580 stadion hosszú,
150 stadion széles. Partjával határos Sodomitis, valamikor virágzó és
termékeny tartomány, amelynek pompás városai voltak, de mindenestül tűz
pusztította el, mert lakóinak istentelensége miatt villám sújtotta és földig
égette. Még most is mutogatják az égből hullott tűz maradványait, és a tóban
öt város körvonalai látszanak, s bizonyos gyümölcsök belsejében hamu van;
kívülről olyanok, mint az ehető gyümölcsök, de ha kézzel leszakítják, hamuvá
pukkannak szét.” (
Flavii Josephi
De bello iudaico libri septem
[Φλαυίου Ἰωσήπου περὶ τοῦ Ἰουδαϊκοῦ πολέμου] Ad fidem
codicum emendavit, variis lectionibus instruxit et notis partim aliorum
partim suis illustravit Edvardus Cardwell,
S
Sacrae
T
Theologiae
P
Professor
, Aulæ Sancti Albani principalis, Vol. II., Oxonii, E typographeo
academico, MDCCCXXXVII. Byron, George Gordon
[szerkesztői feloldás]
Josephus Flavius, A zsidó háború hét könyve. A kódexek
alapján kiadta, különböző olvasatokkal ellátta és részben mások,
részben a saját megjegyzéseivel ékítette Edward Cardwell, a szent hittudomány professzora, a St. Alban Hall
[szerkesztői feloldás]
ma: Merton College, Oxford[szerkesztői feloldás]
Aquileiai Rufinus fordításában, a göröggel összevetve és kijavítva
Sigismund Gelen által[szerkesztői feloldás]
1948Sch. S.
, Meseelemek a karaita Jehúda Hádászi
főművében = Scheiber 1996, 137–169.:
156–159.]. A magyar prédikációirodalomban Temesvári Pelbárt
Rosariumában bukkan fel (
Vál. írásai, kiad. V. Kovács Sándor, Bp., Európa–Helikon, 1982, 246.), majd 1730-ban Kiss István
Magyar Phylosophia című kéziratában; magyar
előfordulásait Lukácsy Sándor részletesen bemutatta (
Lukácsy 1994
). Megvan a motívum Scheiber Sándor
Csokonai
A kétszínűség (Proo: A színesség) című 1786-os versében („Vélnéd hogy a’ nyalkánn pirosló
sodoma / A leg jobb gyümőltsök szép paraditsoma / Pedig ha scarláttya szádba
ketté válik / Várt gyönyörűséged mind hamuvá válik”,
CSVMÖM 1, 24.). Erre az előfordulásra
Scheiber Sándor hívta fel a figyelmet, megállapítva, hogy „Csokonai Vitéz Mihály
Arany
ezzel a verssel még a debreceni kollégiumban ismerkedhetett meg” [
A Szodoma almái Aranynál, MNyr,
79(1955)/4, 461.]. Előfordul a toposz Mátyási József halottbúcsúztatójában („bűn hamvával tőlt Gomora almája”),
Arany János
Arany
ezeket is ismerhette (
Lukácsy 1994, 518–519.; Arany János
Lukácsy
– a toposz elterjedtségére hivatkozva – vitatja e versek
Lukácsy Sándor
Scheiber
által állított forrás voltának bizonyíthatóságát).
A növényt Caius Julius Solinus
Collectanea rerum memorabiliumában
(Említésre méltó dolgok gyűjteménye, i. sz. 3. sz.) írta le először. Szodomai alma vagy
ördög almája néven ismert egy Dél-Afrikában őshonos növény (Solanum
linnaeanum / Solanum sodomeum / Solanum hermanii), paradicsomszerű, mérgező
gyümölcse van. Szintén a szodomaialma nevet viseli a
Nyugat-Ázsiában is őshonos Calotropis procera cserje, de a bibliai növényt
azonosították a jánoskenyérfával (xylokerata / Ceratonia siliqua) is, lásd
Immanuel Löw, Die Flora der Juden, II.,
Wien–Leipzig, 1924, 406.; Harold N. Moldenke–Alma L. Moldenke
The plants of the Bible című könyve
(Waltham, Mass., Chronica Botanica Co., 1952) szerint
legvalószínűbb, hogy a dinnyéhez közeli Citrullus colocynthis megfelelője
(78–79.).
A motívum visszatér Scheiber Sándor
AJ
Örökké! című kései, Prométheusz és Tantalusz
motívumát összekapcsoló töredékben („a tünékeny alma”).
dolt
Rohannom kell – s a földi boly
n
Jegyzet A motívum
kapcsolatba hozható Berzsenyi Dániel
A temető című 1815-ös
versének („Látom hangyabolyi míveidet, világ!”), ill. Kölcsey Ferenc
Vanitatum vanitas című 1823-as versének („Földünk egy kis hangyafészek”) motívumával;
Arany
művei közül a Keveházában fordul elő
(„sűrü népgomoly / Sürög-forog, mint hangyaboly”). Végső forrása
Kelszosz Aléthész
Logosz című, a kereszténységet támadó műve (i. sz.
178), amelyben a világmindenség igazságát magának
tulajdonító kereszténységet hasonlítja hangyabolyhoz.Arany János
Mellettem gyorsan visszafoly
n
:Jegyzet Hasonló
nézőponttechnikát alkalmaz
Arany
az 1850-es Katalin című elbeszélő költeményében: „a mén gyorsan halad, /
Futnak visszafelé a fák” (
Baranyai 2000, 46.).Arany János
Ködfátyol-kép az emberek
n
:Jegyzet A ködkép, ködfátyolkép eredetileg laterna
magicával ernyőre, tüllvászonra vagy füstgomolyokra vetített képsor, a
diaporáma és a film közös őse; a vetített állóképek mozgóképhatást keltve
egymásba mosódtak. A 19. század közepén
kedvelt látványosság volt a ködfátyolkép-mutogatás, Jókai Mór
Egy magyar nábob című regényében (1853) is megjelenik: „A háttérben állt egy oszlopos
peristyl, közepét foglalva el a feldíszített színpad, melyről az ebéd ideje
alatt Lokodi uram ködfátyolképeket fog mutogatni” (XIII.
A nábob neve napja). Kemény Zsigmond
1853-as regényének címe Ködképek
a kedély láthatárán – szintén erre a jelenségre utal. (
Baranyai 2000, 46.;
Saly Noémi: „Itt élt és halt, mert másképpen nem
lehetett” [Krúdy és a pesti kávéház], Budapesti Negyed,
9(2001)/4, 81–110.: 90.) Megjelenése korábbi Tompa Mihály
Falusi órák című versében (1847): „Ködfátyolképe a multnak kitárul, / S annyi régi rajzok
visszatérnek rája”. Szerepel a magasabb régiókba
emelkedik, csak ködfátyol-képeket tud elővarázslani”. [
Jókai legújabb művei, BpSz, Új folyam 13(1869),
13. kötet, 43–44. sz., 498–514.: 510.]
[szerkesztői feloldás]
…Jókai
Egy komondor naplója című 1883-as elbeszélésében is („Három marionett-színház bukott meg
miattunk, ugyanannyi műlovarkör és viaszbáb-bódé. A tönkrejutott menageriákat,
kétfejű bornyúkat, panorámákat, zongoravirtuózokat, óriás leányokat,
ködfátyolképeket, humoristicus felolvasásokat, olasz operákat és
kötéltáncosokat nem is számítva.”
JMÖM1, XI., Dekameron, I., Révai
Testvérek, Bp., 1894, 229.) Gyulai Pál
Jókai Mór
Jókai
ról állapítja meg Szerelem bolondjai
című regényét bírálva, hogy „Jókai Mór
[szerkesztői feloldás]
h
Hogy inna fel
homok
asszú
*
Szövegforrás:
A kritikai kiadás szövege
ÖK 1867, II., 318–321.
ÖM 1883, 379–381.
A kritikai kiadás szövege
ÖK 1867, II., 318–321.
ÖM 1883, 379–381.
asszu
*
Szövegforrás:
SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57.
Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk. Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62.
SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57.
Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk. Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62.
n
!Jegyzet Aszú vagy asszú: az aszik ige mn.-i igeneve, tkp.
aszó. „Mondják bizonyos testekről, melyek nyirkossága vagyis nedves leves
részei elpárologván, öszvefonnyadtak, öszvezsugorodtak, szárazakká lettek,
különösen növényekre és gyümölcsökre alkalmazva. Aszú fű, fa, ág.” (
Cz–F
) Az aszú eredeti jelentése ’száraz <terület, vízmeder>’; az „aszú
patak” szószerkezet a 13. századtól
előfordul (
TESz
); vö. Szárszó < száraz aszó, Aszófő.
Irígylem
*
Szövegforrás:
A kritikai kiadás szövege
ÖK 1867, II., 318–321.
ÖM 1883, 379–381.
A kritikai kiadás szövege
ÖK 1867, II., 318–321.
ÖM 1883, 379–381.
Irigylem
*
Szövegforrás:
SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57.
Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk. Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62.
SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57.
Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk. Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62.
Irígylem az ágról szakadt
*
Szövegforrás:
A kritikai kiadás szövege
ÖK 1867, II., 318–321.
ÖM 1883, 379–381.
A kritikai kiadás szövege
ÖK 1867, II., 318–321.
ÖM 1883, 379–381.
Irigylem az ágrólszakadt
*
Szövegforrás:
SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57.
Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk. Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62.
SzF, 1(1860–61)/4. (1860. nov. 28.), 57.
Lisznyai-album: Szépirodalmi zsebkönyv, szerk. Németh János, Pest, Kugler Adolf, 1863, 61–62.
Irígylem az ördögszekér
n
t:Jegyzet Más néven mezei iringó (Eryngium campestre). Száraz gyepeken
gyakori, szúrós gyom. Nagy gömbös hajtásrendszere ősszel a tövénél letörik, és
ezt görgeti a szél, miközben a magok szétszóródnak. Motívumként előfordul
Az elveszett alkotmányban („Egyszer a sík
közepén neszt hallok: ha! oda nézek: / Hát ördögszekeret korbácsol a szíken az
alszél”; Hábor „mint a
Kazinczy
röpűlő strucca, vagy a fenn / Említett ördögszekerek,
kotródik az erdőn”), a Rózsa és Ibolya című verses
mesében („Mint bukfencező nyúl hentereg futtában, / Tüskés ördögszekér nyargal
a pusztában: / Ment a három fickó cigánykerekezve / A násznép elé, mert nem
vala már messze”). Ördögmotolla alakban szerepel a
Szilágyi Sándornak 1859. okt. 25-én írt levélben („E
fordulatos időkben fordulunk mi is – lefelé. Vagy
fordulunk, a mint a szél fú, mint a szélkakas. Fordulunk, mint pecsenye a
nyárson, mindig sületlenebb oldalunkkal a tűz felé, hogy süljön meg az is.
Fordulunk mint búzaszemek a rostában: fölűl a gaz; mint ördögmotolla, mely
sehová sem halad; mint a »jó-idő-malma« – így ősszel; mondjak-e még többet?”
AJÖM XVII., 342.)Kazinczy Ferenc