Arany János munkái

Megjegyzések:

Megjegyzések A *K1-et ismerteti ( AJÖM I. 513–514.); az jegyzeteit és az elkészült versszakokat tartalmazó zsebkönyvről és annak további sorsáról sem itt, sem AJ-életrajzában nem közöl adatokat (lásd Voinovich 1931, 412–413.). A *K1 leírása az AJÖM I . szerint: „Még reng, hullámzik a kebel ama villámcsapás után, midőn a szó átnyilallott a hazán, megrendült a föld. Midőn a Hír, mely a szót kimondta, megdöbbent magától, önvisszhangjától stb. Midőn a nagy szó felverte a hazát: Széch. nincs, az első megdöbbenéskor ijedve kérdezők: vagyunk-e hát mi? – Mert ha élni nem csak állati vagy növényi tengés, hanem valami nemesebb ennél: ő általa lettünk, ő általa vagyunk. Itt érdemei fölsorolása, főhelyen az Akadémia. Azután félreértetése, kétségbeesése. Cassandra. Jóslata: »A magyar lesz – macbethi jóslat – hogy legyen.« Aztán emelő buzdítások. – Főeszme: a magyar faj biztosítása 1. Akadémia, szellemi haladás; 2. Alkotmány átidomítás; 3. Anyagi jólét előmozdítása. Társulati szellem. Pest magyar város, középpont. A »kisded makk« szépen, növésnek indult, vihar tépte meg lombját, stb. de elgázolva még nincs, – még új hajtásra képes. Példád lelkesítsen, vagy hiszen lelkesülni könnyű, az a vérnek pillanatnyi hevülése – példád tanítson, a hazaszeretetet nem csak lelkesülésül, de kötelességül tartani, annak szentelni egész életünket, minden csepp vérünket, szivünk minden dobbanását. Látszó hidegsége a védő hólepel volt, hogy meg ne fagyjanak a gyenge csirák, melyeket szivének szeretete oly melegen ápolt. »Értünk hevült, miattunk megszakadt sziv.« El kelle buknunk, hogy megismerjük őt. Ez is egy tanulság. Ha már megismertük, kövessük. Emléket mit állítsunk neked, hogy hozzád méltók legyünk? A mi emlékeink elporlanak, de neved ragyogása, a hatás, melyet nemzetedre től – örök. Sőt, ha a nemzet elveszne, sem vész el, mert amely nemzetnek oly fia volt, mint te, az örökéletű. Nem halnak meg a nagy férfiak, hanem elvesztvén, ami bennök földi, anyagi volt, eszmévé változnak át, melyért nemzedékek élni és halni készek. Te is csak a családnak haltál meg, a nemzetnek élsz, élsz tisztább, szellemibb, örök életet. Egy nemzet gyásza nemcsak leverő, mint egyesek gyásza, hanem emelő is. A nemzet, mely gyászolni tudja jeleseit, remény- és önérzettel teljes még. – – –” M2 A vers előtt az alábbi bevezető áll: „A közülés második napja egészen Széchenyi István gróf emlékezetének volt szentelve. BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF, az akadémia elnöki székén utóda, tartott emlékbeszédet a nagy elhunyt fölött. Fentebb közöltük. S ARANY JÁNOS r. tag olvasá fel következő költeményét:” Az egyes sorok prózai vázlatát nem tüntettük fel a szövegkritikai jegyzetekben; az 1., ill. a 13–14. vsz. e kézirat szerinti változatát nem jegyezte le. M4 A VU két oldalán, három-három hasábban; az első oldalon, a hasábok első versszakai alatt nagyalakú kép, az alábbi aláírással: „SZÉCHENYI-ÜNNEPÉLY a nemzeti Muzeum díszteremében oktober 13-án.” Keletkezés 1860. aug. 10.–szept. 28., Nagykőrös. Széchenyi István 1860. ápr. 8-án követett el öngyilkosságot a döblingi Goergen-féle ideggyógyintézetben. Az MTA ápr. 10-ei ülésén határozott gyászünnep tartásáról; a teendőket az igazgatótanács 1860. ápr. 18-ai, Dessewffy Emil elnökletével tartott ülés tárgyalta. A jegyzőkönyv szerint, amelyet Csengery Antal vezetett, „z ünnepély programmjára nézve úgy vélekedik az Igazgatóság, hogy annak kiváló érdekét az emlékbeszéd teendi ugyan, melynek tartását az elhúnyt gróf elnöki utóda, Mélt. Báró Eötvös József másodelnök úr volt szíves elvállalni: czélirányosnak tartja mindazonáltal, hogy ez ünnepélyre a nagy férfiú nevét dicsőitő költemény is készíttessék, s e költemény irására az Akadémia egyik tagja kéressék föl. Az Igazgató tanács, részéről, száz arany jutalomdíjat ajánl meg a költőnek, a kit az Akadémia bizalma e végett felszólít.” A választás -ra esett; a költőt Csengery Antal tájékoztatta, április 18-án kelt levelében: „Sietve tudósitlak, hogy az Akadémia részéről fel fogunk kérni, irj egy költeményt halálára. Az Igazgató tanács e költeményért ma ajánlotta meg a 100 aranyat. kérlek ne töprenkedjél, vállald el a felhivást. Elég idő van oktober elejéig, a mikor lesz a Széchenyi ünnepély.” ( AJÖM XVII., 391.) Porkoláb Tibor arra hívja fel a figyelmet, hogy a felkérés eltért a korábbi rendtől – „Nem írnak ki nyilvános ódapályázatot (mint ahogy az megdicsőítése tárgyában történik), és eltekintenek a nem nyilvános versenyeztetéstől is.” Ezt maga sem helyeselte. ( Porkoláb 2018, 4.) Kifogásait és kételyeit ápr. 23-án írta meg nek. „Az akademia fel fog szólítni, irjak egy költeményt halálára s az Igazgató Tanács 100 aranynyal dijazza. Szép, igen szép. De, édes barátom, ha engem egy halála föl nem képes gerjeszteni arra, hogy szót adjak a nagy nemzeti fájdalomnak: akkor semmi felszólítás, semmi aranyos jutalom nem fogja azt eszközölni. Gondolod, nem sírtam-e titkon, belül-vérző szivvel, vérkönyüket,

[törölt]

« hogy »

a mult évi Kazinczy-jubilaeumok alatt, hogy midőn fű-fa viszhangozta nagy nevét, csupán nekem kelle némán maradnom? Ez nem restség, tunyaság, egykedvűség volt: a legemésztőbb fájdalmat éltem át. S most e fájdalom kétszeres gyötrelemmel látszik megújulni: a nemzet rám függeszti szemét, s én, valószinűleg, ismét hallgatni leszek kénytelen. Megkisértem, vedd öszinte igéretemet, de nem tudom, ha megbirom-e. Annyival kétesb a süker, hogy e nagy nemzeti gyász nagyobb, mintsem szóval ki volna mondható, s igy méltólag meg sem énekelhető; aztán az én múzsácskám – egészséges korában is – visszariadt volna ily magas tárgytól. A »majora canamus« sohasem ment énnekem, inkább a »humiles myricae« körül forgottam. Sőt a frázis-csináláshoz sem értek, hogy népszerű sallangokkal födözhetném az igazi belbecs hiányát ily nagyhangú alkalmi költeményben. – Mindent összevéve, kevés a kilátás, hogy én jóravalót adhassak, vagy – a mi ezzel egyértelmű – bármit is adhassak. Hogy tehát mégis az ünnepély költemény nélkül ne maradjon – képzelheted minő helyzetben lennék, ha megbizatván, nem volnék képes teljesitni – hogy, mondom, az ünnepélyre költemény biztosíttassék, s én is meg legyek kimélve egy országos compromissiótól, úgy látnám jónak, hogy az Ig. Igazgató tanács által kinevezett bizottmány ne specifice szólítna fel engem, hanem, ha már pályát nyitni, és az Akad. körén kivűl lépni nem akar, szólitná fel a többi verselő tagjait is, s a beérkezendő müvek közül fogadná el azt, a melyik legjobban sükerűlt. Én részemről kijelentem, hogy semmi neheztelésnek nem adnék helyet azon esetre, ha netán az enyém mellőztetnék. ugyan, tavalyi esete miatt alig fogna a felhivásnak engedni; azonban okkal móddal, szép szóval őt is rábírhatnánk, hisz ez mégsem pályazat,

 [!]

[sic!]

a közönségnek nem szükség volna erről tudni; aztán T…nak nak azt lehetne kezdeményűl adni, hogy süker esetében, költeménye »beköszöntő« helyen vétetik Máskint aligha foglal ő valaha széket. No s aztán végre . kivonna bennünket a sárból.” AJÖM XVII., 392–393. (A „majora canamus” és a „humiles Myricae” ellentétének magyarázatát lásd Vojtina Ars poétikája, Magyarázatok, 57–60. sor.) Toldy Ferencnek mint az MTA titoknokának máj. 26-án kelt levelében az alábbiakat írta a felkérésről: „Bocsásson meg, hogy válaszom ily későn, – most sem hivatalos alakban veszi. A tek. Akadémia parancsa olyan helyzetbe hozott, mikép lehetetlen vala akár igennel akár nemmel válaszolnom, mielőtt a sükernek némi kilátásával tehetem. Én, ki évek óta – és bizony, nem önkényes – hallgatásban sinylek, most irjak – és irjak egy ről – a milyet róla, a milyet tőlem várnak: valóban ez elnyom, s ha akarnék is, minden sornál, melyet papirra teszek, előttem áll, semmivel nem hagy megelégednem, zaklat, üldöz, visszariaszt. Frázist csinálni nem tudok – vezérczikk-félét nem akarnék: inspiratió kellene, de az megjön-e, nagy kérdés. Azonban kell tennem valamit, a dolog nyilvánossá van téve, egész ország várja. Mennyivel kímélyetebb kímélyetesebb lett volna – mint én irtam nek – személy szerint nem nevezni meg senkit, hanem, ha már a pályázás nem találtatott czélszerűnek – felszólitni (a jutalom fejében – többeket, (ha tetszik az Akad. versiró tagjait) – akkor, ily erkölcsi nyomás nélkűl, én is talán szabadabb röptöt nyerek vala, s talán jobban sikerűl, mint így.

[törölt]

« Azonban »

Hanem ez mind késő – szerencse hogy még hónapok vannak hátra, közbe esik az én kéthavi szünidőm is, tán majd csak jőni fog, ha isten végkép el nem hagyott. Reputatióm, akadémiai lételem függ tőle, s igy mindenesetre lesz valami; de hogy mi és milyen, az θεών ἔν γύνασι κεῖται. Most és Kegyed társaságában élek – 30 év előtt. Mily tanúlságos olvasmány! De egyszersmind a tragicum, annak sorsában, ki az idők fejlemének mestere akart maradni akkor is, mikor többé nem lehetett. é sokkal megrázóbb: de még is van párhuzam a két nagynak sorsa között.” ( AJÖM XVII., 398–399. Toldy Ferencnek arra a bírálatára utal, amely Pyrker-fordítását marasztalta el, lásd az AJÖM XVII . jegyzetét, 871.) megismételte aggodalmait nek július 9-ei levelében: „A nyi vers is nyom: nagyot várnak,

[törölt]

« tudom »

s nekem az ily állapot legnehezebb. Arra is kellene néhány szabad és nyugalmas nap. A szünidőt várom, – mert ihletés nélkűl és szakadozva nem megy az. nak, rosz órámban, irtam egy desperatus levelet: Bánom is eléggé”. ( AJÖM XVII., 409–410.) július 16-án kelt levelében megnyugtatta t: „A Széchenyi-vers bizony ne aggaszszon! Azt irod: sokat várnak! Nézd a naponkénti tapasztalást: mily kevéssel megelégednek. A kedélyek izgatottak, van egy két húr, melyet ről irván, mindenki szükségkép megpendít; s e húrok megpenditésére bizonyosan kitör a lelkesedés. A mi Téged nem elégít ki, a közönséget magán kivül ragadhatja! Ne légy oly szigorú bírája ön magadnak!” ( AJÖM XVII., 411–412.) aggodalmait csak fokozhatta, hogy a PN ápr. 25-ei száma hírül adta a felkérést [a bölcselmi, törvénytudományi és történelmi osztályok javaslata alapján „az Akademia egyhangulag elhatározá, hogy a Széchenyit magasztaló költemény megirásával Arany János rendes tag bizassék meg”, Magyar Tudományos Akademia (A bölcselmi, törvénytudományi és történelmi osztályok ülése april 23-kán), PN, 11(1860)/97. (ápr. 25.), 2.; lásd AJÖM XVII., 870.]. Barta János a máj. 18-án keletkezett Reményinek című vers Széchenyi-párhuzama alapján (lásd ott, Magyarázatok, 23–24. sor) azt valószínűsíti, hogy „hamarosan a felszólítás vétele után már megkezdte műveinek tanulmányozását” ( Barta 1959, 66.). A vers megírására aug.–szept.-ben került sor. aug. 10-én a készülődésről ír nek („megkisértem oly nyugodt lenni, hogy a Sz. verset

[törölt]

« meg »

összeüssem”, AJÖM XVII., 425.); 28-án arról tudósítja Lévay Józsefet, hogy „Én a Széch. verssel vesződöm” ( AJÖM XVII., 437–438.), szept. 7-én pedig azt írja nek, hogy „A Széch. vers (már olyan, a milyen) 4–5 versszakkal be lenne végezve. Az is halasztatja velem a pesti »bajoskodást« – mert ha egyszer abba merűlök, tartok tőle, hogy az akaratos múzsa, kit most is csak hajánál fogva czibálhatok néha elő, – végkép itt hagy.” ( AJÖM XVII., 445.) Szept. 29-én arról számol be nak, hogy „Széchenyi-versem kész” – hozzáfűzve: „Alkalmi poema lett biz az, és nagyon meglátszik rajta a moralis kényszerítés, melynek nyomása alatt világra jött. Hanem, legalább megtettem, a mit rám parancsoltak”. ( AJÖM XVII., 450.) Arany László a vers elkészülésének folyamatát az alábbiakban foglalja össze: „Midőn 1860-ban az akadémia megtisztelő megbízásából Széchenyi Emlékezetét kell megírnia, hetekig tartó aggodalom kínozza, vajon e megbizatást el merje-e vállalni, s midőn végre belátja, hogy visszautasítania nem szabad, ismét hetekig tartó aggodalmas kétkedések és lelki vádak után jő létre a költemény.” ( HV 1888, Bevezetés, XI–XII.) Az ünnepi gyűlést okt. 13-án tartották meg, versét az alkalomra külön lapon kinyomatták Emich Gusztávnál (lásd M1); e nyomat egyik példányáról olvasta fel a verset. E példány utóbb a Nemzeti Múzeum könyvtárába került. Az elveszett alkotmány (1845) arról tanúskodik, hogy már az 1840-es években ismerte munkásságát. Rák Bende alakját és a „maradandók” pártját azon „régi iskolabeliek” nyomán alkotta meg, akiknek szándéka – a Hitel Bérekesztése szerint – „az emberiséget rák gyanánt hátra léptetgetni; vagy mábul tegnapot csinálni” ( Széchenyi 1830, 244–245.). Rák Bende apja gutaütésben elhalálozik, amikor Hitelét olvassa (II. ének, 262–285.), az Alvilágban pedig arra van ítélve, hogy szüntelenül a halálát okozó könyvet olvassa (V. ének, 416–419., 428–433.). A vers előzményei közt tartható számon Kemény Zsigmond 1851-es Széchenyi-portréja is [ Kemény Zsigmond, Széchenyi István = Magyar szónokok és statusférfiak (Politicai jellemrajzok), kiadja , Pesten, Heckenast Gusztáv, 1851, 333–512.]. Porkoláb Tibor megállapítása szerint „ költeménye éppúgy a nemzet nagy ébresztőjeként-feltámasztójaként, korszakteremtő héroszaként, majd meg nem értett és meghasonlott prófétájaként mutatja fel t, mint Kemény Zsigmond – egyébként forrásként használt – politikai jellemrajza” ( Porkoláb 2018, 6.). A vers keletkezésére műveinek gondolatvilágán túl hatást gyakorolt az önkényuralmi rendszer 1859–60-ban kibontakozó válsága is (lásd Rendületlenűl, Kies ősz, Keletkezés), ill. a nagykőrösi Széchenyi-gyászmiséhez kapcsolódó diáktüntetés. [„A szolgabíró – Radácsy – ugyan be akarta ezt tiltani, s midőn a plébános nem akart elállani a gyász-mise megtartásától: őt tette felelőssé, hogy semmi tüntetés ne történjék. A tanuló ifjúság teljes számban megjelent a templomban, s a gyász-mise végeztével a »Szózat«ot kezdte énekelni. A megijedt plébános felszaladt a karba, s az orgona hangjaival igyekezett elnyomni az éneket. Erre az ifjúság otthagyta a templomot, s a Szózatot és Hymnust énekelve kivonult a temetőbe. – Az igazgató, Warga ijedten sietett utánok, s igyekezett a tüntető ifjakat szétoszlásra és hazatérésre birni, annyival is inkább, mert a szolgabiró rendelete folytán már a zsandárok is kivonultak a tüntetők ellen. De az ifjúság az ő szavaira nem hallgatott s csak az ifjúság kedvenczének, Szilágyi Sándornak sikerült őket hazatérésre és eloszlásra birni.] [ nem volt ott a gyászmisén, de midőn a tüntetés hirét meghallotta, aggódva indult fia keresésére, ki szintén a tüntetők között volt, de már a temetőből hazatérőkkel a piaczon találkozott, s t kebelére ölelve vezette haza.” ( Benkó 1897, 126–127.)] Fogadtatás A PN híradása szerint „ szavait, mint ét, szünni nem akaró éljenzés követé, s a költő felé minden felől tódulának öregek és ifjak – ez utóbbiak közt a két Széchenyi , – hogy meghatott szívök köszönetét egy-egy kézszorításban nyilatkoztassák; a távolabb levők karjokat nyujtják, kalapjokat, kucsmájokat lengeték feléje.” [ PN, 11(1860)/238. (okt. 14.), 1–4.: 4.] Szász Károly levele -nak, okt. 20.: „Feleségem, mikor versedet olvastam, azt itélte hogy az első strófa megéri a 100 aranyat. Az egész pedig megfizethetlen.” ( AJÖM XVII., 453.) Kritikatörténet Lévay József szerint „A haza sorsán csügg most is egy pár hatalmas alkotása. Megírja Széchenyi emlékezetét, ezt a magasan szárnyaló classicus ódát, melyben a legnagyobb magyar dicsőítése, az emlékező nemzet méltósága s a költő szellemfönsége oly magasztos, együttes kifejezésre jut.” ( Lévay 1893, 325.) szerint „Oly pontos, mintha történeti értekezést írna, de közben lélektani távlatokat nyit” ( AJÖM I., 514.). Cs. Szabó László részletes elemzésben marasztalta el a verset ( Cs. Szabó 1961 ), mondván, „z a vers idegen tól” (33.). Elemzése saját megítéléséből indul ki, amely szerint a vers „alkalmi poéma lett”, és „meglátszik rajta a morális kényszerítés” (levele Tompa Mihálynak, lásd Keletkezés). -nak, úgymond, a re költözés lehetőségét fontolgatva nem volt módja visszautasítani a felkérést. Az elemzés szerint a versben „szócifrázás” helyettesíti az ihletet (39.); a harmadik vsz.-ban „olyan szóforgatás van elhelyezve, amely méltatlan hozzá” (ti. hoz); az inverziók kritikáját A walesi bárdok sokat idézett 105. sorára és a Reményinek című vers 13–14. sorára is kiterjeszti (utóbbiról részletesebben lásd Reményinek, Kritikatörténet). Az ötödik versszak „úgy hat, mint valami egyesületi induló egy ártatlanabb fajta Big Brotherről” (40.), a 8. vsz. „közhelyeket kongat”, a 64. sorról („»a magyar lesz« – hogy legyen!”) megállapítja, hogy „lyet sohase mondott”, s hogy „nem sűríti verses tömörítésbe harcias zárókiáltását a Hitel végén” (41.). „A tizenegyedik versszakban aztán nyíltan s lelke mélyén alighanem végmegadással tudatja, hogy szóvirágok következnek” (41.). A kritika a 16. versszakról szólva éri el tetőpontját; itt, úgymond, „mellébeszél a bibliai és antik hasonlatokkal. Csak így tudja t meg nem értett óriássá tenni a gyászünnepélyen, csak így tudja a szabadságharcot burkoltan visszautasítani” (42.). A vers a közepétől kezdve az eddigiekhez képest is hanyatlik; „már afféle eufémizmustól, sallangos, szépítő körülírástól sem riad vissza, amelyet szerkesztőként alighanem kitréfálna s megpipálna másoknál” – s idézi a lóversenyre, a kaszinóra és a vasútra vonatkozó körülírásokat (43.). „Harmincöt-negyven sor van a kétszázból, amely belülről hevül át, szívből szakad ki, s nem kívülről van díszítve” (43.); példaként idézi a 173–176., ill. a 185–188. sorokat. versével szemben Eötvös József emlékbeszédét dicséri, amely a későbbi Széchenyi-méltatások kiindulópontjává vált (44–45.). Végül arra a következtetésre jut, hogy t – aki maga is val látta lezárulni a magyar költészet történetét –, csak a ig tartó magyar költészet tudta költőileg méltóképpen megjeleníteni. Idézi Gróf Mailáth Jánoshoz, illetve Gróf Széchenyi Istvánhoz című versét (46.); a nagy emberek halálára írt méltó megemlékezés példájaként pedig Wesselényi hamvaihoz, ill. Elégia Gróf Festetics György halálára című versét (47.). költészetének csúcsát az Őszikékben jelöli meg (49.). Csokits János az Emlékre [I.] [Itt nyugosznak…] című vers kapcsán szállt vitába val (lásd ott, Kritikatörténet), ám írása végén röviden a Széchenyi emlékezete elemzésére is kitér: „ha valaki bíráló szándékkal elemzi egyik leghíresebb költeményét, illő volna, hogy tudományos értékű érvekkel alá nem támasztott önkényes kijelentéseit legalább ne tetézze pontatlan idézetekkel” ( az Emlékre című verset idézte pontatlanul), Csokits 1961, 360. Benedek Marcell szerint „Ez a költemény a maga sokrétűségével megölte az óda műfaját, legalábbis a szó régi értelmében. Megölte azt a műfajt, amelynek tárgya egy kiváló egyéniség magasztalása.” ( Benedek 1970, 102.) Nacsády József az „irodalmi Deák-párt” kapcsolatos szándékairól szólva említi a verset: „A fölkérés – alig burkoltan – mintegy jelezte-sejtette »a nemzeti költő « piedesztáljára emelés szándékát.” ( Nacsády 1978, 7.) Barta János ( Barta 1987 [1984]) a vers keletkezéstörténetét végigkövetve a húsvéti kontextus kapcsán azt emeli ki, hogy a versben kifejeződő „nagy megilletődés át-megát van szőve vallásos képzetekkel és motívumokkal”; mint az ég „végtelen malasztjá”-nak küldötte; az égő oltár, melynél „szent lángra hevültünk”, „áldozni még jerünk szívéhöz el”; „az utód, kire a Széchenyi-eszme örökül száll, »óhajt, remél, hisz és imádkozik«”. A képzetkör – keresztény és antik mitológiai elemek egyesítésével leírt – apoteózisában csúcsosodik (109–110.). Távlatait tekintve a vers „t a mítoszok és ősi dimenziók tragikus hőseinek galériájába” emeli be (112.). A vers politikai vonatkozásai kapcsán megállapítja: „Mintha most érlelődne meg nak és politikus barátainak nagy álma: a magas eszményektől és céloktól, az összetartozás rendíthetetlen tudatától áthatott, végre integrált, összeforrott nemzet – úgy, ahogy azt az utolsó versszakok himnikus lendülete előlegezi. Ha innen nézve mérlegeljük a verset, ama hónapok hazai és birodalmi légkörébe állítva, vitathatatlan politikai tettet, legalábbis politikai gesztust kell benne látnunk” – a vers eszerint pontosan kifejezi azokat a várakozásokat, amelyek az Októberi diploma kibocsátását megelőzték (115.). A vers dikciójáról azt állapítja meg, hogy az a konkrét tárgyakat és eseményeket elemeli a realitás síkjáról; „A Nemzeti Kaszinó ezen a nyelvi-szemléleti szinten lehet »eszmeváltó díszes kör«, s így lehet az induló lóversenyekről mondani: »Ha büszke méned edzi habzó pálya« . »

 [!]

[sic!]

agg vára« egy darab történelem, s mellette ; ha ez nak »bizton ölelve nyújt hű kezet«, a költői kéznyújtás gesztusa mögött a Lánchíd képzete lappang.” Ez a megemelt dikció a természetre is kiterjed, („Kilebbent a tavasz lehellete”, „Életre pezsdült a kór sivatag”, „Lassú folyót önérzetem dagaszta, / Büszkén rohant le a szilaj patak” stb. (118.). Ezt az eszményítő eljárást ugyanakkor érzékileg konkrét mozzanatokkal ellensúlyozza (pl. olyan kifejezések, mint „nyilallott”, „átvonaglás”, A Tisza „prüsszögve hordott fékje”), ill. expresszív egyedi megoldásokkal egészíti ki („Olcsó időnek hasztalan soka…” „Mert élni, hogyha nem fajulva-tengés…” stb.), amelyek drámai dikcióját idézik (118–120.). Szörényi László a vers műfajáról szólva állapítja meg: „számára a tiszta műfajú, vagyis a klasszicista felfogású óda halott, használhatatlan”, ezért „a rapszódia szaggatottságát, a szkolion – a Reményem (1850) című versben egyszer már kipróbált – szakaszos újrakezdését keverte az óda műfaji követelményeivel, és így először és utoljára a magyar irodalomban sikerült megteremtenie (nyilván az ősképet is figyelembe véve) a pindaroszi ódát, amelyet a század elején Fábchich József a szó szerinti fordítás segítségével, Berzsenyi Dániel pedig a horatiusi tükörben megtörve próbált meg létrehozni.” Ennek eredményeként olyan vers született, amelyben „inden egyes strófa bizonyos értelemben önálló egész: valamennyi eljut a halál tragikus és feloldhatatlan tényétől a föltámadás reményéig, amely kezdettől fogva tágabb értelemben veendő és az egész nemzetre érthető. Tehát a haláltól az életig terjed a strófákat szervező feszültségrendszer. Ha van vers, amelyben elnyeri értelmét a keresztény latin középkor azon gyakorlata, amelyet a magyar nemzeti nyelvű költészet is átvett a 16. századtól kezdve, hogy tudniillik az antik görög–latin és a bibliai metaforakincset analogikusan a nemzeti történelemre vonatkoztassák, akkor ez az a vers, ahol Ikarusz, Lót, Káin, Trója, Macbeth és a feltámadott Krisztus elszakíthatatlan vonatkozásrendszerben fonódnak össze, halála ürügyén a magyar nemzet föltámadását hirdetve.” ( Szörényi 1989 [1982/83], 198–199.) Dávidházi Péter ( öngyilkosságának napjára utalva, lásd a 12. sor magyarázatát) arra hívja fel a figyelmet, hogy a Keveháza című mű mellett a Széchenyi emlékezete „hozza összefüggésbe a nemzeti gyászt” Jézus feltámadásával. Ha „a Keveháza egyszerre szólaltatta meg a történelmi események szakrális értelmezhetőségének hitét és aggodalmát, a Széchenyi-ódában a kiinduló tudati állapot, a halálhírre reagáló közösségi reflex meghatározó jegyeként látjuk viszont a megingott hitet történelmi esemény és isteni szándék megfeleltethetőségében”. A vers tehát a nemzeti sors és a transzcendencia kapcsolatának megrendüléséből indul ki, majd a feltámadás képzetkörének jegyében állítja helyre ezt. ( Dávidházi 2017 [2011], 242.) Porkoláb Tibor szerint „a költemény megalkotása olyan kísérletként is értelmezhető, amelynek a tétje az, hogy igazolható-e esztétikai szempontból az emlékóda műfaja”. Elemzése ugyanakkor nem szoros értelemben vett műfaji szempontokat követ, hanem azokra a retorikai eljárásokra terjed ki, amelyekkel elérhette a konszenzusos közösségi jelentéstulajdonítást; ezt a kommemorációs feladatot az óda sikerrel hajtotta végre; ezzel együtt sem vitatja Benedek Marcell (fentebb idézett) álláspontját, s számos parafrázisával igazolja, hogy az emlékóda műfaja Széchenyi-ódája után folytathatatlanná vált. ( Porkoláb 2018 ) Lásd még: Riedl Frigyes, Poétika („A költemény gondolatmeneté”-nek ismertetése szakaszonként), 59. Márki Sándor, Széchenyi emlékezete. Arany János költeményének olvasásakor, Acta Universitatis litteraria Regiae Hungaricae Francisco-Josephinae, Claudiopolensis. Anni: MCMIX. 36–50. Arday Aladár, Arany hazafisága, Nagykőrösi Arany Társ. Évk. 1941–42, 17. kötet, Nagykőrös, 1943, 14–18. Benedek 1970, 102–107. Szepes Erika, Arany János: Széchenyi emlékezete = ., Olvassunk együtt! Verselemzések, Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 1995, 118–127. Balázs Géza, A legnagyobb költő a legnagyobb magyarról, MNyr, 141(2017)/2, 216–233. Fordítások Német: In memoriam Széchenyi, Aus dem Ungarischen von Dr. Heinrich Gärtner, Bp., 1908. Dem Andenken Széchenyis, Gedichtet von , ins Deutsche übertragen von = Sonderdruck aus dem Programm der Statl.[ichen] Höheren Handelsschule für Knaben zu Baja, Corvin nyomda, 1931, 7 (oldalszámozás nélkül) Széchenyi’s Angedenken (Szemere László) = Szemere 1935, 141–146. Hangfelvétel Hallgatni Aranyt, www.hallgatniaranyt.hu [2017], Kautzky Armand, 14’ 06” Magyarázatok A Széchenyi-szövegpárhuzamok ismertetése Tolnai Vilmos Adatok Széchenyi és Arany viszonyához című dolgozatán alapul [ EPhK, 55(1931), 29–33.].