Aranysárkány fejléc kép
Bibliográfiai adatok
A KORPUSZ MEGÁLLAPÍTÁSA  
Jelen kötet AJ 1860 és 1882 között írt kisebb költeményeit tartalmazza. A „kisebb költemények” mint kötetszerkesztési elv magától AJ-tól származik. Amikor 1856-ban két kötetbe rendezte nyolc év alatt összegyűlt „hulladék versei”-t, sem műfaji, sem kronológiai elvet nem követett szorosan (még ha a kötet alapjául szolgáló Régiebb versek tisztázata az Alanyi költemények és a Vegyes tisztázatok, iratási időrendben rovatot különíti is el, lásd AJÖM I., 399.). A kötetszerkesztés során Arany kompozíciós szempontok szerint módosította az időrendi sorrendet; a kronológia háttérbe szorítását az is jelzi, hogy a versek alatt nem szerepelnek dátumok. A szerkesztési elvek közül az egyik a változatosság; amikor Arany a (műkedvelő) Koháry Istvánt idézi („Én is összeszedtem valahára »hulladék rongyaiból egyszer másszor irt fűzfa verseimet«”, Ercsey Sándornak, 1856. jan. 12., AJÖM XVI., 666.), vagy éppen »kauderwelsch«-nek [zagyvalék] nevezi a gyűjteményt, önironikus megjegyzéseiben a változatosság kap hangsúlyt: „kinek a pap, kinek a papné: ily tarkaságban több ember ízlése találhat magának valót” (Szász Károlynak, 1856. máj. 7., AJÖM XVI., 695.). „Van biz abban a gyüjteményben selejtes is: de annál változatosabb, hadd menjen.” (Lévay Józsefnek, 1855. dec. 28., AJÖM XVI., 661.) Tompának, akit Heckenast ugyancsak összes költeményeinek kiadására biztatott, Arany azt tanácsolja, hogy a lírai darabokon belül ne különítsen el tematikus csoportokat (az időrendi sorrend föl sem vetődik); „A rendezésben […] elkülönzést nem, csak változatosságot ajánlok, vígra szomorú – jobbra gyengébb; így, míg egyik a másikat emeli, az olvasónak is nyugpontokat nyújt mintegy, – ha egy gyönge ki nem elégíti, az erős utána annál erősebbnek tetszik etc. Én legalább ezt követtem, tudván, hogy varietas delectat.” (1856. okt. vége felé, AJÖM XVI., 773.) A kötetkompozíció belső viszonyaira hivatkozva hárítja el Erdélyi Jánosnak a kiengesztelés elvét egyes versekre alkalmazó kritikáját is („ha nincs is meg minden versben az engesztelődés, az egész gyűjteményben megvan az, s a kötet vége felé már nyugodtan zengem a balladákat”, 1856. szept. 4., AJÖM XVI., 756.). Jegyezzük meg: Greguss Ágost a kötetről írt kritikájában annak szerkezetét és az érzelmek „tárgylagosítását” dicséri. [„A tárgylagositás ereje Aranynak oly kiváló mértékben sajátja, hogy talán ez képezi müvészi egyéniségének legjellemzőbb vonását”, Arany János kisebb költeményei, II., PN, 7(1856)/302. (jún. 4.), 2–3.: 2.] (A KK 1856 és az ÖK 1867 kompozíciós elveiről részletesebben lásd Tarjányi Eszter, Három megkomponált verseskötet a 19. század közepéről: Arany János, Lévay József és Madách Imre, Irodalomismeret, 2015/2, 9–28.: 14–19.)  
Azért volt szükséges az 1856-os kiadás felépítéséről szólni, mert a kisebb költemények kiadástörténetét máig ez határozza meg. Az ÖK 1867 szerkesztésekor Arany pontosan megtartotta az előző kiadás beosztását – mindössze két, 5–6 darabból álló verscsoportot és néhány további verset szúrt be, s a második kötet végére kerülő újabb verseket is a korábbi elvek szerint rendezte el. (A kronológiai elv annyiban erősödött, hogy a versek alatt zárójelben feltüntette keletkezésük évét.)  
AZ ÖK 1867 összeállításakor Arany rászánta magát, hogy nyilvánosságra nem szánt versei közül is kiadjon valamennyit. A VI., Elegyes darabok c. kötet elé azért írt Előszót, hogy megmagyarázza a kötet létrejöttét; eszerint itt – történelmi és személyes körülmények folytán – töredékben maradt versek szerepelnek. Az Előszó végén olvasható Goethe-parafrázis azonban („Wie ich Zeit und Muth verthan, / Zeigt das Büchlein lustig an” [Hogyan fecséreltem időt s kedvet, mutatja e könyv vidáman] – AJ kiemelése) arról tanúskodik, hogy a regiszterbeli különbség is szerepet játszott e versek elkülönítésében (NB. a Velencei epigrammák mottójának első sora eredetileg: „Wie man Zeit und Geld vertan”, vagyis idő és pénz elfecsérléséről szól). A Népdalok, Az új magyar költő, a Cynismus, a Szerkesztői levél ráadásul nem is töredékek, mint ahogy a fordítások többsége sem az; a kötet anyagának elkülönítését így részben a magas és alacsony regiszter megkülönböztetése indokolhatta (NB. fordítások az ÖK 1867 második kötetében is vannak). Ennek a megkülönböztetésnek az 1860-as évektől Arany költészetében is jól látható nyoma van, s először éppen abban a Vojtina Ars poétikájában fogalmazta meg nyíltan, amely az Elegyes darabokat zárja:  
 
Én már ezentul ílyetén gyalog
Versen… csak így pálczán lovagolok;
Zúg, sistereg, szédűl szegény fejem:
Nincs odafent, szárnyas lovon, helyem.
 
 
Tudjuk, az Őszikék versei a „pedestris [gyalogos] múzsa” ihletésére születtek, s ez okozta Arany ellenállását kiadásukkal szemben.  
Az ÖM 1883 – Arany intencióit követve (lásd Utasítás Összes Műveim netaláni új kiadása esetére [V1945], AJÖM I., 404.) – ugyancsak szorosan követi a KK 1856 – ill. az ÖK 1867 – kötetbeosztását, egy kötetben (az elsőben) egyesítve az 1856-os és az 1867-es kiadás két-két kötetének anyagát. A korpusz ezúttal annyiban különbözik az ÖK 1867 I–II. kötetétől, hogy egyrészt kikerültek belőle az elbeszélő költemények, másrészt né- 435 hány korábbi költemény mellett (pl. Válasz Petőfinek) fölveszi az Őszikék-ciklus – Arany életében megjelent – 15 versét. A negyedik kötet (ÖM 1884a) az ÖK 1867 hatodik kötetének anyagát adja közre – kihagyva, ill. elkülönítve a nagyobb epikus műveket s kibővítve a lírai darabokat (elsősorban az 1848–49-es versekkel). Sokatmondó körülmény, hogy ez a kötet egyet sem vesz föl az ÖK 1867 VI. kötetében megjelentek után keletkezett versek (így az Őszikék publikálatlan darabjai) közül.  
A három, Arany által összeállított (az ÖM esetében: az ő intencióit követő) kiadás szerkezetének alakulását lásd Mellékletek, Arany János kisebb költeményeinek kötetbeosztása.  
Ami a korábban kötetben meg nem jelent kisebb költeményeket illeti, a HV 1888 kiadásakor Arany László az apja által kialakított gyakorlatot követte. Az ÖM 1883 szellemében a kötet elején, Őszikék cím alatt, a KKv sorrendjét követve adta ki a ciklusnak azokat a darabjait, amelyek a korábban megjelent 15 vershez hasonló (magasabb) regiszterben mozognak (mindazonáltal nyitóversnek beiktatta a KKv kronológiai rendjéből kiemelt Mindvégig c. verset), az alacsonyabb regiszterhez tartozó befejezett verseket (a korábbiakat is) a Rögtönzések, tréfák, sóhajok c. fejezetbe sorolta, a töredékeket pedig Forgácsok cím alatt közölte.  
Jegyezzük meg, Arany László inkább apja szándéka iránti hűségből, mint meggyőződésből tarthatta fenn ezt a megkülönböztetést. A HV 1888 előszavában a töredékekről szólva állapítja meg, hogy ezek „egyes darabjai bízvást oda tehetők szerzőjök legfényesebb lapjai mellé” – a hagyaték válogatását pedig azzal utasítja el, hogy „Minden válogatás önkényes. Mondhatni, ízlés dolga. A mi egynek érdekesebb, másnak talán kevésbbé. A mi[t] aesthetikai tekintetből talán mellőztetnék, meglehet, mint jellemző vonás, életrajzi adatként volna érdekes. Valóban, a ki válogatni akar, olyanba avatkozik, a mire csak maga a szerző lehetne hivatva.” (V.) Arany László tehát minden kiadatlan verses szöveget közzétett, ami birtokában volt – és ami „egyáltalán közölhető” (uo.). A „nem közölhető” bélyeg utóbb sok bosszúságot okozott a filológusi szakmának, azonban nyilvánvaló anakronizmus volna utólag elvárni, hogy Arany Lászlónak ezt a korlátot is át kellett volna hágnia.  
A későbbi kiadások egyre kevésbé vették tekintetbe a közölhetőség kritériumát; az ÖKK 1924 számos kisebb verset közölt, amelyeket még a HV 1888 sem tartott közölhetőnek – ill. olyanokat is, amelyek időközben kerültek elő s váltak publikusakká folyóiratokban. Igaz, e szövegeknek az ÖKK 1924 gyakran nem tulajdonított önálló státust, s az általa verseknek minősített szövegek jegyzeteiben közölte őket. Ezt a gyakorlatot követte az AJÖM VI. is – a „vers” fogalmába továbbra sem értvén bele minden költői szöveget. Így nem kerültek bele a verses szerkesztői üzenetek ([Abonyi Lajoshoz], Hanvára), az olyan, prózai szövegben előforduló versbetét, mint az [Engem is…], ill. a kritikákban verses formában lefordított szemelvények ([Friedrich Hebbel: Anya és gyermeke], [Prinz Emil von Wittgenstein: Hadshi-Jurt], [Frankl Lajos Ágost:] A géniusz bilincsben, [Achille Millien: A Delelés], [Achille Millien: Az éj], [Kálidásza: Szakuntalá vagy az elveszett gyűrű], [A Niflungok vagy Giukungok], Anderson Janka vagy a párnatáncz). A kiadástörténet esetlegességeivel magyarázható, hogy ezek közül mégis szerepel egy az AJÖM VI.-ban; az Anyagond címűt (megjelent az Asszonyélet. Költemények Johannától c. ismertetésben) már az ÖM 1884a közölte, így az AJÖM VI. is felvette.  
Eladdig ismeretlen Arany-versek az AJÖM I./VI. megjelenése óta is kerültek elő; ezek: A négy jövevény, A Nemzet napszámosai, [Tóth Lőrincznek]. Jelen kötetben kerül sor A hindu dráma c. ismertetésben szereplő négysoros angol versrészlet azonosítására [Alfred Tennyson: A Művészet palotája]. Ezt az Arany 1961 vette fel először, de (kontextusa alapján) Hindu versként közölte (634.). Versként kiadatlan [Az ortológusokra 1.] [Már ezután…], amely Aranynak a MNyr cikkeihez fűzött jegyzetei között húzódott meg, Voinovich ezek közt közölte (Voinovich 1917, 157.).  
A korpusz terjedelmét a pontos datálás is befolyásolta; a Tinódi redivivus c. versről, amely a HV 1888 szerint „a hatvanas évekből” való, meg lehetett állapítani, hogy Az Üstökös nyitó számában [1(1858), I/1. (aug. 21.), 6–7.] megjelent vers ihlette, így ez a vers a korábbi korszak verseit közreadó kötetbe került.  
Jelen kötet korpuszának megállapítását – a kronológiai rend érvényesítésén túl (erről lásd alább) – a műfaji szempont határozta meg; ugyanakkor nem kívántuk érdemben módosítani a kiadási hagyományt sem. A kötet poétikai alapszempontja a líra műneme – ezt a legtágabban értve; a kötet anyagát így a lírai érdekeltségű rövid versszövegek adják. A „rövid” itt nem elsősorban terjedelmet, hanem szerkezeti sajátosságot jelöl, akárcsak a short story esetében.  
A besorolás legkényesebb kérdése nyilvánvalóan a balladákat érinti, amelyek műfajilag közismerten összetettek. Amikor a balladákat a lírai szövegek közt szerepeltetjük, nem csupán hagyományos besorolásukat követjük [„a rövidebb elbeszélő műveket (pl. balladákat) már hagyományosan a lírai alkotások közé soroljuk be, a kötetet a »kisebb költemények« címmel látva el” – Horváth 1958, 141.]; a besorolás szempontjából meghatározó ismérvnek az Arany-líra tárgyiasító törekvései és a balladák közötti összefüggés mutatkozik. Arany – Erdélyi János kritikájára válaszolva – maga védi „alanyi fájdalmait” azzal, hogy (mint fentebb már idéztük) a „a kötet vége felé már nyugodtan zengem a balladákat” (1856. szept. 4., AJÖM XVI., 751–757.: 756.). Ezáltal is megerősítést nyerhet Tarjányi Eszter megállapítása, aki – Németh László, Baránszky-Jób László, Nyilasy Balázs és főként Nemes Nagy Ágnes felvetéseit továbbgondolva a T. S. Eliot által leírt tárgyias líra megvalósulását látja a balladákban. Megállapítása szerint a balladák olyan lírai daraboknak tekinthetők, amelyekben „az alanyiságot, a […] személyességet nem a megszokott módon – például aposztrophé és a personificatio együttes alkalmazásával (pl.: Évek, ti még jövendő évek…, Balzsamcsepp), azaz nem a különböző retorikai formákkal – kerüli ki a beszélő, hanem a történetmondás segítségével válik az egyedi és az életrajzilag személyes elháríthatóvá és vele egy általánosabb léthelyzet megjeleníthetővé.” Baránszky-Jób és Nemes Nagy álláspontja valójában „félúton” találkozik; míg előbbi az Arany-líra balladáéval rokon objektiváló jellegét hangsúlyozza, utóbbi a balladát közelíti a tárgyiasító lírához. Szilágyi Márton azt emeli ki, hogy AJ az Őszikék balladáit „a lírai ciklus részeként mutatja fel”. (bibNémeth László, Arany János [1932] = N. L., Az én katedrám, Bp., Magvető–Szépirodalmi, 1969, 563–577.: 573.; Baránszky-Jób 1957, 95.; Nyilasy Balázs, Gondolatok az Arany-ballada poétikájáról, ItK, 101(1997)/5–6, 527–540.: 535.; Nemes Nagy Ágnes, Arany János: V. László, = N. N. Á. – Lengyel Balázs, A tünékeny alma, Bp., Jelenkor, 61–72.: 68.; Tarjányi 2013, 300–301.; Szilágyi 2017, 277.)  
Az epikus és drámai művek részleteinek kötetünkbe felvett fordításait illetően Arany Gyöngyösi-értékelését vehetjük alapul. Gyöngyösi – úgymond – „bármily gyönge mint elbeszélő: […] alanyi hévömlésben – ma is valódi költő. Egyes emotióit bátran tehetni Balassa Bálint egy-egy darabja mellé, sőt az újabb nyelv, nagyobb előadási ügyesség által föléjök is.” [Ko, 1(1863), I/23. (jún. 7.), 529–534., I/24. (jún. 14.), 553–559.: 554.; ua.: AJÖM XI., 421–440.: 431.] Az elbeszélő és drámai művekből Arany a lírai érdekeltségű részleteket fordította le; a Hadshi Jurtról mint eposzról Gyöngyösi epikus műveinél is rosszabb véleménye volt, az általa lefordított lírai részletet azonban sokra tartotta. De lírai jellege révén válhatott önálló szöveggé A Mab királyné is a Rómeó és Júliából, vagy akár a Szakuntalából vett jelenet is. Ebbe a tágan értett kategóriába kötetünk korszakából valójában két szöveg nem illik bele az AJÖM I./VI. által közölt „kisebb költemények” közül, a Kóbor Tamás c. Burns-fordítás, ill. a Bóka Bandi c. töredék. Az előbbit az ÖM is az epikus művek közé sorolta (ÖM 1884a, 305–316.), az utóbbiról, töredék lévén, nehéz eldönteni, hogy az AJ által a kisebb költemények közé sorolt zsánerképekhez vagy a kisebb elbeszélő költeményekhez került volna közelebb. Bár Voinovich szerint „A falu bolondja c. régebbi töredék későbbi változatának látszik” (AJÖM VI., 251.), vagyis zsánerkép, a történet csírája alapján a kisebb elbeszélő költemények közé soroltuk.  
A rövid megjelölés az olyan szövegektől való elhatárolásra szolgál, mint a Bolond Istók, amely, invokációja szerint, az elbeszélő lírai hangoltságához, a humorhoz keres epikai tárgyat, tehát lírai érdekeltségű – vagyis nem egyszerűen az elbeszélés lirizálódásáról vagy humoros történet elbeszéléséről van szó; elbeszélő szerkezete ugyanakkor nagyobb léptékű, mint a balladáké.  
 
A VERSEK SORRENDJE  
A versek sorrendjének megállapítása során abból kell kiindulni, hogy a kritikai kiadás jellegénél fogva egy elv következetes érvényesítését követeli meg; esetünkben ezt az elvet a kronológia szolgáltatja. A kronologikus elv valójában nem sokkal a HV 1888 megjelenése után feltűnik. Amikor Arany László 1894-ben (még mindig Ráth Mórnál) kiadta Arany János Kisebb költeményeinek Teljes gyűjteményét, négy szakaszra osztotta Arany költői pályáját, s így fogalmazott a rendszertelenül megjelent versek kapcsán: „A jelen kiadás mindezeket egységes sorozatba foglalja, keletkezésök ideje szerint elrendezve.” (KK 1894, I., XI.) Arany László ezúttal számos olyan verset beillesztett a kronológiai rendbe, amelyek korábban az „elegyes darabok” között jelentek meg; a keletkezés évszámát még a tartalomjegyzékben is feltüntette. Ez azonban nem tartotta vissza attól, vagy a HV hátrább sorolt verseit ezúttal is a Töredékek, rögtönzések csoportba ossza be és a második kötet végére illessze, s hogy a Válasz Petőfinek c. vers előtt keletkezett „zsengéket” kihagyja. Jegyezzük meg: azt a hagyományt, hogy a Kisebb költeményeket a Válasz Petőfinek c. vers nyissa, ez a kiadás honosította meg, s nem Riedl későbbi sajtó alá rendezése, ahogy gyakran olvasható. Riedl kiadása (Arany 1902) ugyanakkor döntő lépést tett: megszüntette a kétosztatúságot, és az összes verset következetes időrendben közölte. Igaz, láthatólag nem kívánta felülbírálni a KK 1894 korpuszát, így a zsengéket ez a kiadás sem közölte.  
Voinovich Gézára az a feladat várt volna, hogy eldöntse, megtartja-e a KK 1856 nyomán kialakult kötetszerkezetet, vagy áttér a kronologikus elv következetes érvényesítésére; ezt azonban (alább részletezendő okokból) nem tette meg.  
Az általa kiadott ÖKK 1924 (amely utóbb az AJÖM I./VI. alapjául szolgált), a jegyzetapparátus révén mintegy életrajzi regénybe foglalja a kisebb költeményeket, s ezáltal a kronologikus elvnek juttat meghatározó szerepet. Az életrajz azonban nem mindig a kronológiának kedvez – lásd az olyan tematikus blokkokat, mint Sírversek a nagykőrösi temetőben, Karlsbadi apróságok. Az Akadémiai papírszeletek mintájára újabb csoportot is létrehoz (Mondacsok). Megjelennek a HV 1888-tól örökölt olyan kategóriák is, mint a Rögtönzések, tervek, töredékek vagy a Forgácsok a „Kapcsos könyv” mellől és az utolsó évekből – „zsengék”-et pedig ez a kötet sem közöl.  
A kisebb költemények két kötetre bontott kritikai kiadása (AJÖM I./VI.) az ÖKK 1924-hez képest is visszalépést jelent. Szilágyi Márton megfogalmazása szerint „Voinovichnak a lírai életmű csoportosításában megmutatkozó, legnagyobb horderejű, s talán leginkább manipulatív gesztusa a kritikai kiadások alapelvének számító, s egyébként az Arany-kritikaiban is követett kronológiai elv feladása volt” (Szilágyi 2004, 368.). Amikor Voinovich kiemeli a Kisebb költeményekből és Zsengék, töredékek, rögtönzések cím alatt külön kötetbe sorolja a kiadási hagyomány vagy saját maga által hátrább sorolt verseket, visszaerősíti és kanonizációs alapokra helyezi a korai kiadások szövegelrendezési elveit. S ha az I. köteten belül a kronológia elve felülírja a versek hagyományozott sorrendjét, a VI. kötetben a kronológia és a regiszterek elkülönítésén alapuló csoportosítás elve mellett megjelenik az ÖKK 1924-ben még csak nyomokban feltűnő harmadik, tematikus elv is. A Mondacsok, Karlsbadi apróságok mellé így kerülnek oda az olyan önkényesen kialakított blokkok, mint a Sírversek, a Nyelv és vers vagy a Sóhajok. A különféle elvek kontaminációja mutatkozik az olyan elnevezésekben, mint Tréfák a nagykőrösi évekből, Töredékek az 1850-es évekből, A szerkesztői évekből, Töredékek az „Őszikék” korából (NB. ezek jó része nem is töredék). Az ellentmondást jól példázza, hogy a Mondacsok két, kronológiailag elkülönülő verscsoportra oszlik. A Talányok, betűjátékok, tréfák az utolsó évekből szövegeinek aztán már nem is jutott hely a főszövegben, csak az apró betűs Függelékben.  
A zsengék, töredékek elkülönítését már Vargha Balázs bírálta – abból kiindulva, hogy a kronológiai elv érvényesítése a költő fejlődési folyamatának követését szolgálja, illetve a zsengék, töredékek, alkalmi versek időrendi besorolása ma már nem csorbítaná Aranynak mint klasszikusnak a tekintélyét (Vargha 1953, 361.). Hasonlóan érvelt Horváth Károly (Horváth 1958, 142.), s Bisztray Gyula is az időrend elvének következetes érvényesítését kérte számon Voinovichon – ugyancsak a költői fejlődés elve jegyében; mint írja, „A kész, érett kisebb költeményeket és a zsengéket, töredékeket, rögtönzéseket együtt, egyfolytában, szoros időrendben kellett volna közzétenni! Így részint világosabban kitűnne a termékenyebb időszakok és a hallgató évek láncolata, másrészt pedig a szalontai, a nagykőrösi és a pesti évek életrajzi keretét is egységesebben szemlélhetnők.” Bisztray emellett a versek értékelő megkülönböztetését utasította el. Mint írja, „a töredékek és rögtönzések egy részét sokszor csak egy hajszál választja el attól, hogy a rangosabb I. kötetbe, vagy az igénytelenebb VI. kötetbe soroltassanak.” Bisztray 1961, 458–459. vö. Bisztray 1959, 41.). Szörényi László az En philosophe c. vers kapcsán jegyzi meg, hogy ebből a versből – „akárcsak az Összes Költemények VI. kötetének [AJÖM VI.] anyagából – úgy látszik, hogy a »töredéket« [AJ] elfogadható, sőt, halála után feltétlenül kiadható műfajnak tartotta. Erre utal az is, hogy több versét »töredék« alcímmel ellátva őrizgette […]. A töredékesség előnyeit a később kiegészített keverék-művel szemben javallja a Sejtelem [Ifjúkori munkát…].” (Szörényi 1972, 247.) Kétségtelen, hogy maga Arany is a töredékek kiadása mellett érvelt, már az 1867- es Elegyes darabok Előszavában (az is igaz viszont, hogy külön kötetbe sorolta őket). Dávidházi Péter az AJÖM VI. alcímének leértékelő szándékát teszi szóvá, a Sejtelem [Életem hatvanhatodik évébe’…] c. verset is felvevő verscsoport Sóhajok elnevezése pedig azt sugallja, úgymond, hogy „itt csupán előkészület és műgond nélkül sebtében készült alkalmi versekkel lehet dolgunk, melyek eszerint persze csökkent értékűek a tisztán önmagukért és az örökkévalóságnak létrejött, gondosan kidolgozott művekhez képest.” (Dávidházi 2009, 22.; vö. Dávidházi 2017 [2009], 271.)  
A fenti érveket elfogadva is hangsúlyoznunk kell azonban, hogy – mint azt Török Zsuzsa megállapította – „Amikor […] Voinovich Géza sajtó alá rendezte Arany János műveinek első hat kötetét, a kiadás alapelveit tekintve az első, 1950-ben megfogalmazott szabályzat előírásait tartotta szem előtt” (Török 2017, 504.). Ez a szabályzat (Szabályzat 1952 – NB. szövege sokszorosítva már korábban hozzáférhető volt, lásd Török 2017, 503.) két kritikus ponton tért el a későbbiektől. Az egyik a helyesírás modernizálása volt (erről lásd alább), a másik a versek sorrendjét érintette. Bár e szabályzat szerint „a szöveg sorrendjének főszempontja a művek keletkezésének (befejezésének) időrendje”, „Az írótól ki nem adott, zsengének minősülő korai alkotásokat, valamint a töredékeket és a kétes szerzőségű műveket a többiek után elkülönítve tesszük közzé” (53.; a zsengék elkülönítését az 1954-es, a töredékekét az 1962-es szabályzat törölte el, lásd Török 2017, 505.). Ez önmagában még nem hatalmazta volna fel Voinovichot arra, hogy regiszterek szerint is elkülönítse a kisebb költeményeket. Csakhogy a Szabályzat 1952 azt is megfogalmazza ajánlásként, hogy „A versek közlésében a költő által tervszerűen megkomponált ciklusok egységét lehetőleg meghagyjuk” (uo.). Ha a kronológiai elvvel ellentétes szempontok bevezetése miatt Vargha Balázs magát a szabályzatot is bírálta (Vargha 1953, 361–362.), Voinovich a ciklusok egységének megőrzésére irányuló ajánlás alapján okkal gondolhatta úgy, hogy az Arany által a KK 1856 óta következetesen megtartott kötetszerkezet (lásd Mellékletek, Arany János kisebb költeményeinek kötetbeosztása) a ciklusok összeállításához hasonló szerzői szándékot tükröz. Arany kisebb költeményeinek regiszterek szerinti elkülönítése tehát nem a „népszerű kiadások szempontjai”-nak tett engedmény, ahogyan Bisztray állította – még ha a Szabályzat 1952 elvei mögött ilyen megfontolások is meghúzódtak (lásd Török 2017, 506.). Alapjában véve abból a (Szabályzat 1952 által legitimálható) belátásból fakad, hogy a kronologikus elv kizárólagossá tételével AJ eredeti kötetkompozíciós szándékát is eltüntetjük. (Magától értetődik, hogy tematikus csoportok létrehozása nem vezethető le a szabályzatból.) Azt is jegyezzük meg, hogy a kötetkompozíció elve – egyre inkább deformálódva ugyan – végig jelen volt a kiadástörténetben. Szilágyi Márton az AJÖM I./VI.-ról állapítja meg, hogy – filológiai szempontból bírálható – szövegcsoportosítási eljárásai „Arany saját kötetszerkesztési gyakorlatából kiolvashatók”, s így Voinovich „bizonyos értelemben egy tradíció fenntartójának és továbbadójának tekinthető” (Szilágyi 2004, 368.). Végül ne feledjük: a kronológiai elvet az a körülmény juttatta uralomra, hogy a temporalitás vált a modern tudományosság alapvető előfeltevésévé – a kronológia mint rendezőelv annak a korszaknak a terméke, amely a tudást az időbeliség keretei közé helyezte (lásd erről: Michel Foucault, A szavak és a dolgok, ford. Romhányi Török Gábor, Bp., Osiris, 245. skk.). A kronológiai elv mindenhatóságát hirdető kritikusok előfeltevése ráadásul az volt, hogy az irodalmi szövegek az életrajznak alárendelve olvasandók; ennek „korszerűségé”-ről aligha kell külön szólni.  
Az időrendiség elvének következetes érvényesítéséhez a Keresztury Dezső által szerkesztett Arany 1955 tért vissza, amely kronológiai rendben egyesítette az AJÖM I. és AJÖM VI. által közölt verseket, felszámolva Voinovich rangsoron alapuló és tematikus csoportosítását. Az 1956-os újrakiadás utószavában Keresztury így fogalmaz: „A költemények csoportosításában lényegesen eltértünk a kritikai kiadástól. Voinovich Géza – a kritikai kiadások régi utasításának kényszerében – kénytelen volt a költő »kisebb költeményeit« két, egymástól messzire eső kötetbe (az elsőbe és a hatodikba) szétosztani. Mi Arany minden ide tartozó versét egybegyűjtöttük, és az elérhető legpontosabb időrendben csoportosítottuk: a töredékeket és apróságokat a »nagy versek«-kel együtt.” E kiadás annyi engedményt tett a korábbi elveknek, hogy külön, a kötet végén közölte azokat a verseket, „amelyek a szó legszorosabb értelmében »alkalmi«-ak, magán-érdekűek.” (Arany 1956, 750.) A kötet újabb kiadásai további szövegeket vettek fel az „alkalmi” versek közé – az 1962-es ugyanakkor néhányat a „nagy” versek közül át is sorolt ebbe a csoportba (pl. a sírversek egységesen ide kerültek). A fordításokat sem sorolta be AJ saját verseinek kronologikus rendjébe, azonban – első ízben – versfordításokként közölte azokat a verses szövegeket is, amelyek Arany kritikáiban, tanulmányaiban sze- 441 repelnek (ez a verscsoport sem teljes – a Hadshi-Jurt fordításából csak azt a részletet közli, amelyet Arany kritikája verssorokra tördelve közölt). Igaz ugyanakkor, hogy az „alkalmi” versek, ill. a fordítások csoportján belül is a kronológiai elvet érvényesítette.  
A műnemi elkülönítést és a kronológiai elv érvényesítését mindeddig a Szilágyi Márton által gondozott Arany 2003 hajtotta végre a legkövetkezetesebben – e kötet elveitől csak annyiban tértünk el, hogy a verscsoportokat is tovább bontottuk a bennük szereplő versek időrendje szerint, ill. a műfordításokat besoroltuk AJ saját művei közé (erről lásd alább).  
 
Jelen kiadás a kronologikus elv lehető legkövetkezetesebb érvényesítésére törekszik. Elvetettük a regiszterek szerinti besorolást – ennek annyi teret engedvén csupán, hogy mivel a HV 1888 (ill. a KK 1894) kategóriái mögött végső soron AJ kötetszerkesztői szándéka húzódik meg, az e kiadásokból származó alapszövegek esetében feltüntettük annak a verscsoportnak a címét, ahova Arany László besorolta őket. Nem nyitunk külön csoportot a műfordításoknak sem – elfogadva azt az elvet, amelyet Képes Géza képviselt, amikor – a Hadshi Jurt-fordítást költői szövegnek minősítvén – „148 új Aranyverssor”-ról szólt (Képes 1996). Jegyezzük meg: ezzel Arany kötetszerkesztési elvei is összhangban vannak, hiszen a fordításokat az általa szerkesztett kötetekben rendre saját versei közé sorolta be.  
Fel kellett bontanunk a kiadástörténetben rögzült, de nem AJ által kialakított verscsoportokat is (Akadémiai papírszeletek, Az ortológusokra, Mondacsok), s csak az Arany által együvé sorolt versek csoportját ([Juliska sírkövére], A csillag-hulláskor stb.), ill. a kiadók által kialakított verscsoportokon belül csak a kronológiailag is összetartozó, ill. pontosan nem datálható versek együttesét hagytuk meg. A nem AJ-tól származó cikluscímek közül megtartottuk a HV 1888 Arany Lászlótól származó címeit (Akadémiai papírszeletek, Az ortológusokra), elhagytuk azonban a Mondacsok címet, és felbontottuk az e cím alá besorolt verscsoportokat. Voinovich szerint „Ezt az elnevezést a költő maga adta ezen apróságoknak” (AJÖM VI., 236.), ennek azonban nincs nyoma AJ életművében. A Mondacsok cikluscím az ÖKK 1924-ben szerepel először – A haza sorsa, a Demokrata-nóta, a Pohárköszöntő / A Csengery családra c. versek kerültek bele. Már az is bizonytalanságot okoz, hogy Voinovich itt AJ politikai témájú rögtönzéseihez kapcsolja az elnevezést („gúnyolódva Mondacsoknak nevezi az ilyeneket”, ÖKK 1924, 226.) – a ciklusba sorolt 3. vers ugyanakkor nem tartozik ezek közé. Az AJÖM VI. már két Mondacsok-ciklust tartalmaz. Az elsőbe két vers került, a Fél magyarság és a Czilinder – bár a címsorok tördelése miatt még ez sem egyértelmű (a Mondacsok I. főcím alatt azonos címformátummal nemcsak ez a két vers szerepel, de utánuk az 1861, A két madár, a Coronini, a Cynismus, Az élczlapok rajzolóihoz és a Poéta és politikus c. versek is; a kérdést Barta János döntötte el – csak az első két verset sorolva a Mondacsok I. cím alá, lásd Arany János Válogatott művei, 3, Kisebb költemények, vál. és s. a. r. Barta János, Bp., Szépirodalmi, 1953, 357.). Az AJÖM VI. a Mondacsok II. cím alá az ÖKK 1924 Mondacsok-ciklusából A haza sorsa és a Demokrata-nóta címűeket sorolta be (a Pohárköszöntőt nem), s kiegészítette őket a Hinc illae…, Az alkotmányos sarjadék, Az 1869-i választások, valamint az Emlékre [II.] [Vándor megállj!] c. versekkel (ezt a besorolást Barta is megtartotta). Jegyezzük meg: a ciklust követő A köztársasághoz c. Horatiusfordítás sem különül el tipográfiailag a Mondacsok II. verseitől.  
Ami a kronológiai elv alkalmazását illeti, látnunk kell, hogy ezt a rendezőelvet sem lehet általánosan, következetesen és pontosan érvényesíteni. Általános érvényesítése azt jelentené, hogy a műfaji csoportokat is felszámoljuk, és Arany összes költői művét egységes időrendben közöljük (erre tett javaslatot Vargha Balázs az AJÖM I./VI. bírálata során, lásd Vargha 1953, 361.). A szélesebb értelemben vett műfaji elv fenntartását (lásd a korpusz poétikai meghatározását, A korpusz megállapítása) azonban olyan korlátozó elvnek tekintjük, amely kifejezésre juttatja, hogy a kronológiai elv sem feltétlen és kortól független érvényű. Ami a következetességet illeti, a választott korpuszon belül ez azt jelentené, hogy „a variánsokat, első kidolgozásokat, vázlatokat is egyenrangú írásokként kellene besorolni az időrendbe” (Horváth 1958, 142.), de gondot okoz annak meghatározása is, melyik a vers tényleges megszületésének időpontja. Sem a vers első változatának, sem véglegesítésének idejét nem lehet elvszerűen kitüntetni. Sok szempont mérlegelése és a kiadási hagyomány figyelembe vétele együttesen indokolja például, hogy A walesi bárdokhoz – Arany Lászlónak a KK 1894-ben szereplő jegyzete nyomán (II., 114.) – Ferenc József mo.-i látogatásának dátumát, az 1857-es évszámot rendeltük – holott befejezése bizonyosan 1860 utánra esik (Arany László szerint 1861, Voinovich szerint 1862, lásd AJÖM I., 504.), és csak 1863. nov. 1-jén jelent meg, a Koban. Így a vers a nagykőrösi korszak versei közé került. (Keresztury Dezső a kézirat írásképének változása alapján azt valószínűsíti, hogy a vers 1–64. sora készült el 1857-ben, s innen folytatta Arany később, lásd Antal–Sáfrán 1985, 6–7.)  
Ezzel szemben a Tengeri-hántás megőrizte helyét az Őszikék-ciklusban, holott első kilenc vsz.-át Arany az 1850-es években írta.  
Hasonló okból utaltuk az 1875 körül keletkezett Annyi magasztos… kezdetű négysorost A honvéd özvegye (1850. aug.) c. vershez, lévén e vers 18. vsz.-ának változata, ill. az Ágnes asszony (1853) Reviczkytől származó fordításának visszafordítását [1881, lásd Hász-Fehér Katalin, Arany János ismeretlen verse, Forrás, 44(2012)/4, 85–100.] az Ágnes asszony szövegkörnyezetébe. Bármennyire is szólnak érvek amellett, hogy az ilyen szövegeket önálló verseknek minősítsük (lásd Szilágyi 2004, 374–375.), és ennek alapján e kötetbe vegyük fel, célszerűbbnek látszik ezeket eredeti kontextusukkal együtt közölni, s ott utalni későbbi keletkezésükre.  
Ami az időrendi besorolás pontosságát illeti, kötetünkre is igaz, hogy „Sok esetben a teljesen pontos filológiai datálás nem is lehetséges, a kiadó csak a tárgytörténeti és esztétikai valószínűsítéshez tud folyamodni”. (Horváth 1958, 142.) Előfordul azonban, hogy az illető verset indokolható esetben pontos datálás híján sem a (biztosan megállapítható) év, évtized végére soroltuk be, ahogyan azt a kritikai kiadások szabályzata előírja, hanem a valószínűsíthető dátum alapján. Így kerültek például a HV 1888 szerint „1868 körül keletkezett Burns-fordítások a [Tompa sírkövére] c. vers elé, amely 1868 decemberében keletkezhetett, v-ján ugyanakkor az 1869-es datálású Szegény Miska sírkövére olvasható (a Burns-fordítások 1868-as dátumának megtartásáról lásd ott, Keletkezés). A datálással kapcsolatos részletkérdéseket minden esetben a Keletkezés rovat tartalmazza.  
A főszöveg alatt szögletes zárójelben közöljük az egyes versek keletkezésének dátumát. Ha a dátum autorizált főszövegben szerepel (a szöveg részeként, alcímként vagy a szöveg alatt), csak abban az esetben tüntetjük fel külön, ha a tényleges dátum eltér a főszövegétől, vagy pontosabban megadható. Az ÖM 1883–1884a, a HV 1888 és a későbbi kiadások (KK 1894, ÖKK 1924) versszöveg alatt megadott dátumai nem különíthetők el aszerint, hogy AJ-tól vagy a szerkesztőtől származnak. Amennyiben egyértelmű, hogy a dátumozás a szerkesztőktől származik (például: „A 60-as évekből”, Grammatika versben) vagy magából a dátumból (pl. a cím alatt van), esetleg más forrás alapján a kérdés nem dönthető el, a dátumot nem tekintjük a főszöveg részének.  
A kétes hitelű versek a korpusz végén, ugyancsak időrendi sorrendben állnak.  
 
AZ ALAPSZÖVEG KIVÁLASZTÁSA  
Ami immár a főszövegben megjelenő egyes alapszövegeket illeti, az Alapelvek 2004 meghatározása szerint a kritikai kiadás „a textológiailag legjobbnak ítélt forráson alapul” (328.). Jelen kiadás általános elveként az autorizálás szolgált; bármennyire állnak is rendelkezésünkre az autográf kéziratoknál későbbi, még Arany életében megjelent szövegkiadások, ezek autorizálása körül sok a bizonytalanság. Ahol a nyomtatott szöveg autorizálásával kapcsolatban a legcsekélyebb kétely mutatkozott, viszont rendelkezésre állt autográf tisztázat, az utóbbi szolgált alapszövegként.  
A nyomtatott szövegváltozatok közül elvileg autorizáltaknak tekinthetők az Arany folyóirataiban megjelentek, ill. az ÖK 1867 II./VI. szövegei. Ezek sem mentesek azonban olyan anomáliáktól, amelyek kétségeket ébresztenek az autorizálás felől. A SzF és a Ko esetében leginkább a magánhangzók (ritmikát befolyásoló) hosszúsága ébreszt kételyeket (ez az anomália a korabeli nyomdai gyakorlat következménye és a későbbi folyóiratközlésekben egyre gyakoribb), illetve a központozás is hiányosságokat mutat; ha az alapszöveg a SzF vagy a Ko közlésén alapul, ezeket az anomáliákat minden esetben emendáltuk. (NB. ilyen eltérések a HV 1888 szövegében is előfordulnak – itt is hasonlóan jártunk el.)  
Ami az ÖK 1867 hibáit illeti, a Görögből c. fordítás kéziratában szereplő „Achillevsz” alak (az – AJ által használt – eredetiben: Ἀχιλεύς) az ÖK 1867-ben „Achileosz”-ként szerepel, ami – minthogy az eo nem diftongus – eggyel megnöveli a 9 szótagos sor szótagszámát; ezt Arany nem hagyhatta jóvá. (A görög nevek írásáról szólva kifejti: „Zevszt irok, mikor egytagunak veszem a versben, ha kéttagunak: Zeüsz lesz, mert ezt a magyar kéttagunak ejti”; az Arisztophanész-fordítások írásmódjáról szóló feljegyzés, Ponori Thewrewk 1883, 7.) NB. AJ az általa használt kötetben a vers első versszaka mellé odajegyezte a metrikai képletet, amelyben a nevezett sor szabályosan 9 szótagú, lásd Hász-Fehér 2007, 4., ill. Görögből, Megjegyzések, Az alapszöveg kiválasztása (nem tartozik ide, hogy a kézirat is hibás, amennyiben hosszú l szerepel „Achilevsz” nevében). Olyan eset is előfordul, hogy az ÖK 1867 szövegének alapjául szolgáló kéziratban Arany a megjelenés után javított (A Mab királyné, 27., 29. sor).  
Bár más szövegkiadások alapján az is valószínűsíthető, hogy a kötet szövegeiben Arany nem javított minden nyomdai hibát, az e kötetből származó alapszövegeket nem állt módunkban emendálni, amennyiben nem állt rendelkezésre kéziratháttér.  
Datálási hiba is akad – Bikácsi László mutatta ki, hogy az ÖK-ben hibás a Reményinek c. vers keletkezésének évszáma (részletesebben lásd ott, Keletkezés).  
Az ÖM kapcsán Bisztray Gyula a következőket állapította meg: „Az Összes Munkák (rövidítve: ÖM) kiadásáról már Arany János folytatott tárgyalásokat Ráthtal, miután ez az »összes« kiadás eszméjét fölvetette. Szerződést is kötöttek, s a költő elkészítette a kötetek beosztásának tervét. A megvalósítást azonban már nem érhette meg. A költő halála után Ráth Mór – Arany László közreműködésével – megkezdte a kiadást, »kegyeletes kötelességnek tartva« az eredeti tervezet pontos követését.” Erről a tervezetről tanúskodik az 1881. jan. 4-én készült Utasítás Összes Műveim netaláni új kiadása esetére, amely arra vonatkozóan rendelkezik, mi kerülhet be az összkiadásba az eddig kötetben meg nem jelent versek közül (az Utasítás 1945-ben megsemmisült). Arany László az „Összes Müvek folyamatban volt új kiadásá”-t úgy említi, mint amit „atyám maga rendezett sajtó alá” (HV 1888, Bevezetés, IV.), a sajtó alá rendezést azonban bizonyosan nem lehet a szöveggondozással azonosítani. Bisztray, aki szerint „Az ÖM nyolc kötetét tehát a költő végakarata szerinti gyűjteménynek kell tartanunk”, ezt a kötetbeosztásra és csoportosításra korlátozza – az AJÖM I. utószavában Voinovich közli is, hogy a szöveggondozást Váczy János és Palmer Kálmán végezte el, Arany László felügyelete alatt; az V. és a VIII. kötetben megjelent jegyzeteket Markovics Sándor készítette (AJÖM I., 397.). Az ÖM 1883–1884a szövegközlésének megbízhatósága elsősorban azért kétséges, mert a szerkesztők nem az autográf tisztázatokat vették alapul, hanem, állításuk szerint, olyan kiadásokat, amelyeket „Arany maga nézett át”. Csakhogy az 1867-es kiadásban nem szereplő, folyóiratokban megjelent versek esetében ez nem bizonyítható – az Őszikék megjelent versei esetében pedig éppen az bizonyítható, hogy AJ nem autorizálta a megjelent szövegeket. A Gyulai Pál kérésére közölt versek kapcsán írja: „a választandó költeményt (a mennyiben nálam tisztázva még nincs) bizony magadnak kell a kapcsos könyvből kiirnya, mert én, mint láthatod e betükből, már e hosszu levél irásában is egészen megvakultam” (Gyulai Pálnak, 1877. okt. 22., AJÖM XIX., 390.). Az „a mennyiben nálam tisztázva még nincs” kitétel értelemszerűen nem a Kkv-ben lévő, hanem külön lapra írt tisztázatot jelent. A BpSz-ben megjelent versek esetében egyetlen ilyen, AJ által a kiadás számára leírt kéziratról tudunk, ez a Híd-avatásé (K4). Ilyen még a VU-ban megjelent Vásárban – K3 és Vörös Rébék – K4 (VU), a Tengeri-hántás – K4 (Árvízkönyv), Éjféli párbaj – K7 (KisfTÉ), ill. a Harmincz év múlva – K3 (Az Athenaeum nagy képes naptára). Ha a megjelent szöveg egyezik az alapjául szolgáló kézirat szövegével (mint a Vásárban esetében), az sem azzal magyarázható, hogy Arany a megjelenés előtt ellenőrizte volna a nyomtatott szöveget.  
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az ÖM szerkesztői az egyes variánsok „pontos összehasonlítása után”, vagyis kontaminálva adták közre a szövegeket (ÖM 1883, II.); ez akár a vers értelmének megváltozásához is vezethetett (lásd Leányomhoz, Magyarázatok). E kiadás az 1867 után keletkezett vagy az ÖK 1867-ben nem közölt szövegei tekintetében tehát – bár munkálatai Arany életében s az ő utasításai szerint indultak meg – nem tekinthető autorizáltnak.  
Az 1860 és 1867 között keletkezett versek alapszövege tehát az 1867-es ÖK (II. és VI. kötet) – amennyiben ott megjelentek és semmilyen szövegromlással nem kell számolnunk. A legkisebb szövegromlás esetében a kézirat szolgált a szövegközlés alapjául, ha rendelkezésre áll. Az ÖK 1867-ben meg nem jelent versek alapszövege rendszerint ugyancsak a kézirat; a kéziratból sem ismert versek esetében gondot jelent, hogy ezeket Voinovich az AJÖM-ben – ill. nagy valószínűséggel Arany László a HV-ben – még kéziratból adta ki, ezek a kéziratok azonban nagyrészt megsemmisültek vagy lappangnak (A három-pipa utcza c. versnek a HV 1888-ben olvasható szövege például eltér az egyetlen, AJ életében – a SzF-ben – megjelent változatától; az eltérés csak kéziratra mehet vissza – erről a kéziratról azonban már Voinovich sem tud).  
Mivel az Arany életében megjelent folyóiratközlések esetében nem bizonyítható, hogy AJ autorizálta volna őket, az 1867 utáni versek alapszövege – amennyiben nincs autográf tisztázat – a HV 1888, amelynek kiadója, Arany László – szükség és lehetőség szerint – figyelembe vette a rendelkezésére álló kéziratokat, s textológiai szempontból megbízhatóbb, mint a folyóiratok tördelői.  
További nehézségeket okoz, hogy a HV 1888 és az AJÖM I./VI. (elvileg ugyanazon kéziratra visszamenő) szövegei sem egyeznek mindig (lásd Az ördög elvitte a finánczot). Abban az esetben, amikor a HV 1888, ill. az AJÖM I./VI. szövegközlése eltér a ma ismert kézirattól, ill. az ÖK 1867 vagy a folyóiratközlés szövegétől, valószínűsíthető, hogy a háttérben (azóta megsemmisült) kézirat húzódik meg, ezért ilyenkor a HV 1888, ill. az AJÖM I./VI. szövege az alapszöveg (a KKv-től eltérő, annál későbbi, elveszett kéziraton alapulhat például az Öreg pinczér szövege a HV 1888-ban).  
A HV 1888 forrásait nem lehet egyértelműen megállapítani. Arany László a korpusz terjedelméről szólva tesz utalást a szövegforrásokra: „legjobbnak véltem lehetőleg teljes gyüjteményt adni, összefoglalni egy posthumus [!] kiadásban mind azt, a mi a hátrahagyott kéziratokból, az Összes Müvek utolsó kiadásába föl nem vett régebbi dolgozatokból s atyám baráti levelezéséből birtokomba jutott s egyáltalán közölhető.” (HV 1888, Bevezetés, V.)  
Tekintettel arra, hogy az 1883–84-es kiadás szövegei esetében nem zárható ki teljesen Arany közreműködése (lásd AJÖM I., 404.), ennek szövegközléseit is felvesszük a szövegváltozatok közé. Hasonló okokból minden olyan későbbi megjelenést felvettünk, amelynél nem zárható ki, hogy (azóta megsemmisült) kéziratra megy vissza. Az AJÖM I./VI. szövegváltozatait csak abban az esetben vettük fel, ha az önálló kézirathátteret valószínűsít; az eltérések oka itt nagyrészt Voinovich szövegközlési gyakorlatában rejlik (lásd alább). Az alapszöveg kiválasztását csak akkor indokoltuk külön, ha az általános elvekhez képest speciális körülmények játszottak szerepet.  
 
A SZÖVEGKÖZLÉS ELVEI  
Az Alapelvek 2004 iránymutatása szerint „kerülendő a szövegváltozatok kontaminációja” (328.); ennek megfelelően kötetünkben a versek szövege a kiválasztott alapszöveggel azonos. Emendálásra csak a nyilvánvaló tollhibák esetében került sor. Kérdéses ugyanakkor, tollhibának minősül-e a központozás hibája (pl. tagmondatok közti veszsző elmaradása). Ebben az esetben akkor emendáltunk, ha rendelkezésünkre áll másik autográf kézirat, amelyben az írásmód korrekt. A nyomtatott változatok alapján még akkor sem emendáltuk az alapul vett kézirat ilyen hibáit, ha azok autorizáltaknak tekinthetők (lásd az autorizált szövegek hibáira vonatkozó megállapítást, Az alapszöveg kiválasztása).  
A szövegközlés elveit és gyakorlatát tekintve ki kell térnünk az AJÖM I./VI. eljárására. Ez nemcsak azért nem volt követhető, mert az általa alkalmazott Szabályzat 1952 az érvényben lévő akadémiai helyesírási szabályzat szerinti szövegközlést (vagyis az írásmód modernizálását) írta elő (54.); ezen túlmenően Voinovich nem alkalmazta következetesen e szabályzatnak azt a megszorítását, amely szerint „Fenntartandók az olyan helyesírási sajátságok, amelyek a költő nyelvének a mai köznyelvtől eltérő hangállapotát fejezik ki. (Prozódiai eltérések, egyéb régi és tájnyelvi sajátosságok stb.)” (uo.). Bár az AJÖM I. bevezetésében azt állítja, hogy „Meg kellett óvni […] a költői nyelv szabadságát, a hangzók rövidsége vagy hosszúsága dolgában a versmérték miatt” (399.), ezt az elvet gyakran nem tartotta meg – arról pedig szó sincs, hogy – mint a szabályzat fogalmaz – részletesen feltüntetné, „miben tér el a kiadás a költő által használt helyesírástól”. (Kritikátlanul modernizáló írásmódjának következményeit súlyosbítja, hogy kiemeléseket önkényesen elhagy, és sok hibát is ejt.)  
Az írásmód modernizálása terén az újabb szabályzatok további korlátozásokat érvényesítettek – azonban még az Alapelvek 2004 is megkülönbözteti a szövegközlés elveit a szöveg keletkezésének ideje szerint; ennek értelmében „az 1832 előtti szövegek esetében a betűhűség javasolt, a szükséges módosítás, emendálás következetes és részleteiben nyomon követhető legyen. Az 1832 és 1904 közötti szövegekben az írásjegyek az azonos hangértéket jelölő mai formában közölhetők” (328.). Jelen kötet gyakorlata abból indul ki, hogy mindenféle modernizálás a népszerű kiadványoknak tett engedmény; így eljárása közelebb áll a régebbi szövegekre vonatkozó szabályhoz. Megőrzi a cz betűkapcsolatot, ill. a toldalékolásban még általános teljes betűkettőzést (például leánynyal, Vojtina Ars poétikája). Mivel ezek használata éppen átalakulóban van az adott időszakban, feltüntetésük írástörténetileg indokolt. Az írásmódot egyedül a kiemelések jelölésében egyszerűsítettük. A kéziratokban ezt mindenütt aláhúzás, a nyomtatott szövegekben kurziválás vagy ritkítás jelöli. (Kivétel itt is akad, lásd Báró Kemény Zsigmondhoz, Megjegyzés.) A korpusz tipográfiai egységének biztosítása érdekében a kiemelést a kéziratból közölt versek esetében is dőlt betűvel jelöljük. (AJ kézirataiban maga is aláhúzta a dőlt betűs szedésre szánt szövegelemeket.) Nem vettük figyelembe, Arany kiadásra szánta-e az illető verset vagy nem; a jegyzetekben megadott variánsoknál viszont megtartottuk az aláhúzást. Az egyéb kiadásokban ritkítással jelölt kiemelést ugyancsak dőlt betűvel jelöljük.  
A szövegközlés gyakorlatának egyszerűsítő eljárásai közül megőriztük a pont elhagyását a címek-alcímek, névaláírások és önálló évszámok végéről; a három pontot, amely a kéziratokban és a korabeli kiadásokban gyakran négy-öt pontból áll, mindig három ponttal jelöltük – kivéve, ha a pontok elhagyott betűket jelölnek. (Nem tartozik ide a töredékességet jelölő pontozott vonal.) Nem tartottuk meg a versek címének a kötetek és folyóiratok tipográfiai arculatához tartozó verzál szedésmódját.  
A címek, alcímek esetében a következő eljárást követtük.  
A főszövegben a címeket félkövérrel szedtük; ami az alcímeket illeti: nem alkalmaztunk kiemelést, ha ez a cím Aranytól származó kiegészítése: pl. Reményinek / Emlékkönyvbe; A négy jövevény / Csukat Nagy András debreczeni poétátol; Tengeri-hántás / Ballada. Ha az alcím kerek zárójelben van, ez azt jelenti, hogy a zárójelezés magától Aranytól származik, pl. A tölgyek alatt / (Margitsziget). Amennyiben a cím több, összetartozó vers fölött áll, az egyes versek sorszámát római számmal, címét kiskapitálissal jelöltük, pl. [Juliska sírkövére] [I.] Sírkőre; A csillag-hulláskor (1867) [IX.] A szomorú kinézésű lovag. Több azonos című vers esetében a szöveg szögletes zárójelbe tett kezdőszavait adtuk meg alcímként, pl. Népdal [Duna vizén…]. Ugyancsak szögletes zárójelbe tettük a címet, alcímet, a versek sorszámát, ha ezek nem magától Aranytól származnak. Azokban a verscsoportokban, amelyek főcíme nem AJtól származik, az egyes versek eredeti címe szerepel alcímként, kiskapitálissal szedve, pl. [Az ortológusokra 7.] [I.] A nagy munka.  
A közös főcím alatt szereplő versek esetében egyrészt az okoz nehézséget, hogy – kézirat híján – nem dönthető el mindig egyértelműen, kitől származik az egyes versek címe, másrészt az, hogy Arany László bizonyos magyarázatokat nem lábj.-ben, hanem a cím alatt, zárójeles alcímként adott meg; ezekről lásd az egyes versek jegyzetét.  
A jegyzetekben a versek alcímét csak akkor adtuk meg, ha az egyértelműség érdekében erre szükség volt; a versek címét és alcímét egyaránt dőlt betűvel szedtük, a cím és az alcím közé / jelet tettünk – kivéve, ha az alcím zárójelben van  
A textológiai jegyzetekben a szövegváltozatok közlése során a több sorra kiterjedő szövegrészt nem adtuk meg lemmaként, tekintettel arra, hogy a változatok az alapszöveg adott részlete alatt, ugyanazon a lapon olvashatók, így a sorszámozást követve könnyen visszakereshetők. A többsoros szövegváltozatok esetében folyamatosan, / jellel elválasztva közöljük a szöveget – kivéve, ha szerepelnek benne olyan sorok, amelyek beljebb vannak kezdve; ilyenkor az illető szövegrészlet soronként van tördelve.  
Az emendálást a szövegkritikai jegyzetek minden esetben feltüntetik.  
 
A JEGYZETEK FELÉPÍTÉSE  
Kézirat  
Az egyértelműség érdekében ezt a rovatot akkor is feltüntetjük, ha semmilyen ismeretünk nincs kéziratháttérről. (A többi rovat csak akkor szerepel, ha rendelkezésre áll oda tartozó adat.) A kéziratok kronológiai rend szerint számozva követik egymást (K1, K2 stb.). Itt jelezzük, hogy a kézirat autográf vagy idegen kéz írása – kivéve a KKv-et (MTAKKt K 510), amelynek versszövegei és javításai kivétel nélkül AJ kezétől származnak (itt csak akkor szerepel a kézirat jellegére történő utalás, ha a szövegben javítások találhatók). A kéziratok lelőhelyét és leírását az egyes verseknél adjuk meg. Az elveszett vagy lappangó kéziratok, amelyekről valamilyen adat rendelkezésünkre áll, *K jelzettel szerepelnek. Mint ismeretes, AJ kéziratainak jelenős részét Voinovich Géza magához vette, s amikor 1945 januárjában házát több bombatalálat érte, ez a kéziratanyag megsemmisült (lásd Vargha Balázs, Kincsesház – leltárhiánnyal. Arany János levelezésének kritikai kiadása = V. B., Jelek, jelképek, jellemek. Irodalmi és nyelvészeti tanulmányok, Bp., Magvető, 1984, 404–426.: 404–407.). Voinovich ezt megelőzően a kéziratok egy részét már kivonatolta vagy lemásolta – ezek a jegyzetek fennmaradtak, s az AJÖM I./VI. közölte őket; a vonatkozó adatokat nagyrészt innen vettük át. Megjegyzendő, hogy Voinovich feljegyzései nemcsak megbízhatatlanok és hozzávetőlegesek – akkor sem járt el következetesen, amikor több vers kézirata is szerepelt egy megsemmisült lapon; nem mindegyik versnél említi meg az illető kéziratlapon szereplő összes többi verset, ezért e kéziratokat csak feltételesen lehetett rekonstruálni. Voinovich a kéziratok megsemmisülését többnyire úgy jelzi, hogy a kézirat leírását múlt időbe teszi, azonban ebben sem következetes; a kérdéses esetekben ezt jeleztük (?V1945).  
 
Megjelenés  
Elsőként az AJ életében, ill. forrásközlésként megjelent szövegek adatai szerepelnek. Amennyiben ezek folyóiratot vagy más, nem gyűjteményes kötetbeli megjelenést jelentenek, további adatként az első gyűjteményes kötetközlés (ÖM 1883–1884a, HV 1888, KK 1894, ÖKK 1924, AJÖM I./VI.) következik. A megjelenések kronológiai rend szerint számozva követik egymást (M1, M2 stb.). A rovat végén tájékoztatásul akkor is megadjuk az AJÖM kötet- és oldalszámait, ha nem ez az első kötetkiadás.  
Ha egy vers nem jelent meg a költemények közt a kritikaikiadás-kötetekben, azt a kiadást is megadjuk, amelyik először közölte versként az illető szöveget.  
 
Megjegyzések  
Ebben a rovatban a kézirattal és a megjelenéssel kapcsolatos kiegészítő adatok, ill. a belőlük levonható következtetések szerepelnek. Itt közöljük a fordítások alapjául szolgáló eredeti szövegeket, ill. a fordítástöredékek esetében – ha ez indokolt – az egész verset, modern magyar fordításával együtt.  
 
Az alapszöveg kiválasztása  
Az alapszöveg kiválasztásának elveit a fenti bevezetés rögzíti; amennyiben az alapszöveg kiválasztása ezen elvek szerint történt, a kiválasztott kéziratos vagy megjelent szövegváltozat mellett zárójelben van feltüntetve, hogy ez az alapszöveg. A kiválasztás indokait csak abban az esetben ismertetjük külön, ha abban különleges körülmények játszottak szerepet. Amennyiben az AJÖM VI. szövege Voinovich Géza saját korábbi folyóiratközlésén vagy általa gondozott kötet szövegén alapul, a korábbi az alapszöveg, mert az AJÖM VI.-ban modernizálta az írásmódot.  
 
Keletkezés  
Ebben a rovatban a vers keletkezésének idejére, helyére, körülményeire vonatkozó adatok mellett kitérünk mindazokra az életrajzi, irodalmi, művelődés- és társadalomtörténeti körülményekre, a korabeli sajtóban megjelent adatokra, amelyek a vers keletkezésével kapcsolatba hozhatók. A keletkezéstörténet feltárásának hagyományos módszerével szemben abból indultunk ki, hogy mindezek a tényezők intertextuális kapcsolatokat jelentenek. Ami az irodalmi előzményeket illeti, ez a szempont nyilvánvaló. Az életrajz vonatkozásában az intertextuális viszony egyrészt AJ saját életrajzi nyilatkozatainak, leveleinek szövegelemei, másrészt a recepciótörténet által kialakított életrajzi narratívák révén alakul ki. Ha előbbiek közvetlenül kapcsolatban állnak a versszövegekkel, utóbbiak arról tanúskodnak, hogyan írta le a recepciótörténet a vers keletkezését az általa konstruált (a verset is számba vevő) életrajzi narratíva alapján. Ami végül a művelődés- és társadalomtörténeti vonatkozásokat illeti, itt kiemelt szerep jut azoknak a forrásoknak – leginkább kortárs újságoknak, folyóiratoknak –, amelyek a versszöveg létrejöttét megelőzték; ezek nemcsak annyiban jönnek számításba, amennyiben Arany ismerte őket, de tekintetbe kell venni a kortárs diskurzusrend alakításában játszott szerepüket is.  
 
Fogadtatás  
Ebben a rovatban az AJ életében megjelent reflexiókra vonatkozó adatok szerepelnek; ide kerülnek azok az – AJ halála után megjelent – reflexiók is, amelyek a kortárs fogadtatáshoz kapcsolódnak (pl. a Kosmopolita költészet c. vershez kapcsolódó vita folytatása).  
 
Kritikatörténet  
A kritikai kiadások történetében elterjedt gyakorlat, hogy a befogadástörténetet csak a szerző haláláig követik végig. Jelen kötet legtöbb versének azonban nincs regisztrálható kortársi recepciója (különösen igaz ez az Őszikék-ciklusra). Ez a körülmény a legtöbb esetben a versek utóéletének teljes figyelmen kívül hagyását jelentené; ezért léptük túl az 1882-es évszámot. A versanyag kritikai fogatatásának teljes áttekintésére itt ugyanakkor nincs mód; a rovat a kritikai recepció lényegesebb elemeit említi meg, ill. a recepciótörténet fontosabb korszakait különíti el, kiemelve a viták csomópontjait. A részletesebben nem tárgyalt kritikák bibliográfiai adatait a rovat végén közöljük.  
 
Fordítások  
E rovatban az eddigieknél bővebb és pontosabb listát igyekeztünk adni, a többszöri megjelenést is feltüntetve. Előfordul, hogy a fordító később átdolgozta szövegét (pl. Haralambie Grămescu az 1957-es Versuri alese c. kötetben közölteket az 1960-as, bilingvis Poeme – Költemények számára), ezt nem jelöltük külön. A fordítások összegyűjtése és adatolása ugyanakkor további kutatást igényel.  
 
Feldolgozások, Hangfelvételek  
A művek szoros szakmai kereteken túli utóéletének feldolgozását korlátoznunk kellett, azonban a feldolgozások, hangfelvételek válogatott közreadásával a recepció eme szegmentumába is betekintést kívánunk nyújtani. Az internetes felületeken nagy mennyiségben vannak jelen hangfelvételek, ebben a rovatban azonban csak a hivatásos előadók által előadott változatokat közöljük.  
A képzőművészeti feldolgozások közül kiemelkednek Zichy Mihály 1892 és 1897 között készített balladaillusztrációi. Összesen 24 balladához 180 rajz készült (a kötetünkben közölt nyolc balladából hat szerepel köztük, a Népdal és A kép-mutogató hiányzik). Zichy a versek szövegét is maga írta le, s az illusztrációkat a táblaképek kivételével a szövegbe és a szöveg köré applikálta; „az illusztrációk és a versek közötti viszony interreferenciális, mivel a kettő vizuális megjelenése párhuzamos. […] A szó-kép viszonyok hierarchiája változó, a kép olykor a szövegnek alárendelten mutatkozik, egyes esetekben viszont a kép válik dominánssá és a szöveg csak azt kommentáló képfeliratként jelenik meg. Befogadói szemszögből az illusztrációk felerősítik a szöveg egyébként alig észrevehetően jelen lévő optikai jellegét, a vers akusztikus benyomásait vizuális élményekkel gazdagítják.” ( Révész Emese, „Arany–Zichy”: Zichy Mihály illusztrációi Arany János balladáihoz = Zichy Mihály, szerk. Róka Enikő, Bp., Occidental Press, Zichy Mihály Alapítvány, 2001, 64–95., 228–233.: 71.) Az illusztrációk valamennyi eredeti lapja a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében található, részletes adatait lásd Berkovits Ilona, Zichy Mihály élete és munkássága 1827–1906, Bp., Akadémiai, 1964, 359; valamint: 1977 MNG, kat. 94–115. 1895-ben 13 illusztrált ballada jelent meg, fakszimile kiadásban, Ráth Mórnál, külön kötetekben; az Őszikék időszakból a Tetemre hívás, a Tengeri-hántás és Az ünneprontók [ismertetésüket lásd Pasteiner Gyula, BpSz, 23(1895), 84. kötet, 228. szám, 501–506.]. 1896–98-ban Ráth a teljes anyagot kiadta négy kötetben, majd – eltérő kötetbeosztással – díszkiadásban; 1898-as kiadása „a Pesti Napló ajándéka”-ként jelent meg. Különböző válogatott reprint kiadások után a teljes anyag 2016-ban jelent meg újra, egy kötetben, Riedl Frigyesnek a második kiadáshoz írt előszavával (Arany–Zichy2016; mivel ez a kötet tartalmaz oldalszámot, az illusztrációk adatainál ezt a forrást is megadjuk). Az illusztrációk 1957-ben diafilmen is megjelentek (hálózati kiadás: Virtuális diamúzeum, http://diafilm.osaarchivum.org/public/index.php?fs=1639)  
 
Magyarázatok  
A magyarázó szöveg előtt a magyarázandó szövegrészletet az illető verssor(ok) számával ellátva, félkövérrel szedve, a kiegészítő írásjelek elhagyásával tüntetjük fel.  
A ma már kevésbé használatos közszavak magyarázatában elsősorban a Cz–F-ra támaszkodtunk, tekintettel arra, hogy ez a versekkel közel egykorú nyelvállapotot tükröz (a nyelvi anyag gyűjtése 1845 és 1860 között történt). A szótár etimológiai magyarázatait, amelyek a ma már tudománytalannak minősülő szógyökelméleten alapulnak (emiatt Hunfalvy Pál már 1851-ben támadta a vállalkozást), értelemszerűen mellőztük; etimológiai tekintetben a TESz volt mérvadó. Ugyanakkor már Szinnyei jelezte a Cz–F-t ért bírálatokkal kapcsolatban: „Sajnos, hogy bírálói a munkának csak gyenge oldalára vetették rá magukat és elmulasztották elismerni, hogy értelmező része jó” ( Szinnyei 1926, 18.); Éder Zoltán szerint „a bírálók csak mellékesen vették figyelembe, hogy a szótár nemcsak etimológiai, hanem értelmező szótár is, s elmulasztották elismerni, hogy értelmező része jó. Ebben a tekintetben a szótár korszakalkotó, s mint a XIX. század közepének […] nagy értékű forrásai közé tartozik.” [Éder Zoltán, Czuczor Gergely, a nyelvész és szótárkészítő születésének 200. évfordulóján, Hevesi Napló, 12(2000), 56– 58.: 58.; a két forrást idézi Németh Renáta, A XIX. századi nyelvbölcselet és a magyar nyelv szótárának etimológiai elvei, doktori disszertáció, ELTE, 2007, 15. http://doktori.btk.elte.hu/lingv/nemethrenata/disszert.pdf, letöltés: 2016. aug. 10.]  
A magyarázatok kiindulását Voinovich Géza jegyzetei adták (ÖKK 1924, AJÖMI./ VI.); ez a rovat ugyanakkor sokat köszönhet Kerényi Ferenc (Arany 1993) és Szilágyi Márton (Arany 2003) jegyzeteinek. Amennyiben forrásértékű adat származik tőlük, ezt a jegyzet külön is feltünteti. A Horatius- és Vergilius-fordítások magyarázataihoz felhasználtuk Szepessy Tibor és Borzsák István, ill. Lakatos István jegyzeteit ( Horatius 1961, ill. Vergilius Összes művei, ford. Lakatos István, utószó Borzsák István, Bp., Európa, 1981.). A közismereti vonatkozások magyarázatában elsősorban a Magyar Nagylexikonra, indokolt esetben a Pallas Nagy Lexikonára támaszkodtunk; ha több kézikönyv adatait használtuk fel, a forrást nem jelöltük.  
A jegyzetek az Irodalomtörténeti Közlemények címleírási és jegyzetelési alapelveit követik [ItK, 101(1997)/1–2, Melléklet]; amennyiben a folyóirat-megjelenés dátumának is van jelentősége, zárójelben ezt is megadjuk.  
 
 
Mellékletek  
1. Melléklet – Arany János kisebb költeményeinek kötetbeosztása. Itt összehasonlító táblázatban közöljük a KK 1856, az ÖK 1867 és az ÖM 1883–1884a verseinek sorrendjét, illetve a HV 1888 – korszakunkra eső – verseinek sorrendjét.  
2. Melléklet – Képek  
 
Mutatók  
A versek időrendi és betűrendes jegyzéke kötetünk elejére került. A betűrendes versmutatóban feltüntettük azoknak a verseknek a közismert címét is, amelyek a jelen kötetben a kiadási hagyománytól eltérő címen szerepelnek. A kötet végén a névmutatón kívül külön mutatóban megadjuk AJ összes, a jegyzetekben említett költői művének címét és előfordulásuk helyét.  
 
Köszönetnyilvánítás  
Ezúton fejezzük ki köszönetünket az MTA BTK keretei közt működő Arany János Kritikai Kiadás műhely valamennyi résztvevőjének, különösen Korompay H. Jánosnak, a sorozat főszerkesztőjének, aki irányadó szakmai tanácsain túl a nehezen hozzáférhető források felkutatásában is segédkezett; Dávidházi Péternek, aki nemcsak a textológia tömkelegében, de a szükséges angol irodalmi kitérők során is segített tájékozódni, ill. Csörsz Rumen Istvánnak, aki a nép- és közköltészeti vonatkozások feltárásában segédkezett. Köszönet Hász-Fehér Katalinnak azokért a – kutatásai során feltárt – adatokért, amelyeket e kötet rendelkezésére bocsátott, ill. Szajbély Mihálynak a szegedi Somogyi-könyvtárbeli fáradozásaiért. Az OSzK-ban végzett adatfeltáró munkájáért illeti köszönet Gábori Kovács Józsefet és Varga Sebestyént – utóbbit az angol szakszövegek fordítása terén végzett munkájáért is. A latin szövegek fordításáért és magyarázatukhoz nyújtott segítségéért Takács Leventének mondunk köszönetet.  
A kötet az OSzK, az MTAK, a debreceni Református Kollégium Nagykönyvtára, a Debreceni Egyetem Egyetemi és Nemzeti Könyvtára könyvtárosainak segítsége nélkül sem jöhetett volna létre; név szerint is köszönet illeti Hajdú Csillát, a Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének könyvtárosát, aki könyvtárközi kapcsolatait is latba vetve fáradhatatlanul működött közre a lappangó források feltárásában.  
Nagy segítségünkre volt Vaderna Gábor, Kaszap-Asztalos Emese és Sidó Anna, akik néhány kézirat, illetve a képek nagy felbontású másolatát a kötet rendelkezésére bocsátották.  
Debreczeni Attilának szakmai tanácsaiért, textológusi tapasztalatainak átadásáért tartozunk hálával – s végül, de legkevésbé sem utolsósorban hálás köszönetünket fejezzük ki a kötet lektorának, Szörényi Lászlónak, aki a formális lektori munkán túl számos adattal, magyarázattal gazdagította a jegyzetapparátust.  
Debrecen, 2018. június 4.