Ady Endre Összes Versei V.

Megjegyzések:

Keletkezéstörténet A görög katolikusok legfontosabb magyarországi kegyhelye Máriapócs, ahol először 1696-ban látták könnyezni a templom Szűz Mária-képét. Az ilyen kegyhelyek látogatása a katolikus vallásban, az ottani ájtatoskodás az ún. búcsújárás, zarándoklat. Ady korában általános, ám ma is élő szokás a szent ünnepére gyalog, zászlókkal vonulni távoli településekről. A pócsi búcsú ideje aug. 15., Nagyboldogasszony (Mária mennybemenetelének) napja. Király István írja: „Odahaza, Mindszenten írta versét a költő, a máriapócsi könnyező Szűzanya-képtől jövő belső-szilágysági búcsúsok menetét látva. Az életrajzi hátteret – Adynál szokatlan módon – a vers maga jelezte. 1910 nyár vége volt, pontosan augusztus 29., hiszen amint a költemény írta: »Tegnap volt az oláh Mária-nap«, azaz augusztus 28., az óhitű naptár szerint augusztus 15. Nagyboldogasszony napja. A költő valóban »útrakészülőn« volt odahaza. A Tátrából érkezett néhány nappal előbb, s szeptember elsején már ment vissza Pestre. S valóban elbocsátani készült »minden régi némbert«: komolyan foglalkoztatta a Lédával való szakítás gondolata. S csakugyan temetett »minden életrangot«. Mint annyiszor máskor: megviselten, tépett idegekkel, eltévedt emberként nézett bele most is a világba. »Nagyon beteg vagyok, fekszem napok óta« – írta épp a vers születése időpontjában Brüll Bertának Pestre. S mint minden évben, vonult ekkor is a kék hegyek felé, a Bükk mögé, felső Erdélybe, a Magura mellé a Pócsról megtérő búcsúsok serege.” (Király II. 330.; Az idézett levelet l. AEL III. 124.) Tegyük hozzá: Ady már sokszor láthatta a menetet, hisz Mócföldről a román görög katolikus zarándokok évente keresztülvágtak Érmindszenten. További életrajzi párhuzam az 50., „S az emberben a barátja se hisz már” sor: l. az Engem félig szerettek   és az Akármilyen csúnya élet   versek jegyzetét. Ady novelláiban is felbukkan a pócsi búcsújárás. L. a Giroltán Mária (Nsz 1906. ápr. 29., AEön 488–491.) s a csak 1911 végén megszületett Benesán Mária zarándoklásai c. írásokat. A „szüzetlen és bűnös kálvinista” Ady felnőttkori Mária-élménye az életrajz mélyebb rétegeihez is kapcsolódik. Így ír erről Földessy: „Adyt mélyen meghatja az őszinte vallási buzgósága a Mária-Pócs-i kegyhelyről hazatérő szilágyfalvi zarándok román parasztoknak, akik a Mária-litániát énekelve vonulnak át az ő szülőfaluján. Ady jól ismerte a katolikusok (s az ún. unitus görög katolikusok) Mária-kultuszát azelőtt is. Első négy gimnáziumi osztályát a nagykárolyi piaristáknál járta, s egy prózai írásából kitetszik, mennyire megrázták neuraszténikus érzékenységű gyermeklelkét egy hitbuzgó tanárának Gonzaga szent Alajosról tartott előadásai s a katolikus-egyházi szertartások. A búcsús románokról énekelt lorettói litániát – mint e verse mutatja – Nagykárolyban sokszor hallhatta, és ennek a szűz Máriáról szóló színes-fantáziás epitetonjai bizonyára megmozgatták a képzeletét.” (Földessy 147.) A lorettói litánia, melyre szabad idézetekben utal a vers, az itáliai Loreto városáról kapta nevét, ahol először használták (1587-ben fogadták el a szertartás részeként). A litánia kéréseket intéz a közvetítő, közbenjáró Máriához, akit a Szentírásból és egyéb szent iratokból ismert nevekkel és címekkel szólít meg. A nagykárolyi katolikus iskola légkörének, szokásainak Adyra tett hatásáról l. EmlAE I. 291–298. A versnek van olyan értelmezője, aki egyenesen a diákkori katolizálási szándék felnőttkori megvallásaként tekint a műre (Takács Péter: Ady áldott és átkozott Érmindszentje, II. Korunk. 2013. 4. sz. 103.) Rendkívül érdekes adalék, hogy Ady mellett még valaki írt a pócsi búcsúról, méghozzá éppen az 1910. éviről: Jászi Oszkár, aki A magyar Lourdes-ból címen jelentette meg cikksorozatát a V 1910. szept. 11-i, 13-i és 14-i számaiban, majd 18-án elméleti összegzést, konklúziót fűzött a beszámolókhoz. (Ugyancsak a V-ban jelent meg 1911. december 10-én a Benesán Mária zarándoklásai c. Ady-novella.) Jászi dokumentáris prózája persze merőben másképp ragadja meg a naiv, babonás népszokást, mint Ady, aki a személyes hit, hitszükséglet megvallásának külső impulzusaként kezeli. Jászi szociológiai, tömeglélektani szempontból írja le a jelenséget, s mivel mindeközben számot ad a búcsújárás „mindennapjairól”, melyeknek Ady is tanúja volt, érdekes cikkeit itt közöljük, annál is inkább, mivel e szövegek nem jelentek meg a Jászi Oszkár Publicisztikája c. kötetben (Bp. 1982.), mely csak az elméleti zárófejezetet adja. A magyar Lourdes-ból Első levél Máriapócs, szeptember 9. Bajtársaim a szabadgondolatban: szabadkőmüvesek, radikálisok és szocialisták, mindazok, akiket bánt ennek az országnak sötétsége és elmaradottsága, akik öntudatos harcosai vagytok az emberrétevés munkájának, jól tennétek, ha olykor iróasztalataik [sic!] elmélkedő csöndjét vagy a harci küzdelem lármáját fölcserélnétek annak a valóságnak közvetlen megfigyelésével, kifürkészésével és átértésével, mely ellen oly nehéz az előrenyomulás s mely középkori bélyegét rányomja a magyar társadalom minden életnyilvánulására. A vallási fanatizmus, a babonás világnézet társadalmi erejét, fennmaradásának biztositékait s megdöntésének eszközeit nem a pápai enciklikák, nem a modernista áramlatok, nem a Prohászka püspök ur ékesszólása és a többi más ilyen finom, előkelő és intellektuális dolgoknak tanulmányozásában, sem pedig a vörös és fekete katonák szenvedelmes verekedésében kell keresni, hanem azoknak a millióknak tompa gondolataiban és ki-kitörő vágyódásaiban, akik élvező és szenvedő szereplői a vakbuzgó és latifundiumos klerikalizmusnak... Ez a meggyőződés vitt el a magyar Lourdesba és ott szerzett benyomásaimról akarok beszámolni, melyek minden tarkaságuk mellett is egy irányba mutatnak. * Máriapócs nyomoruságos kis falu Szabolcs-vármegyében, Nyiregyházától a kétségbeejtően lassu vicinálison egy órányira. Nem ilyen esőben dus időben, mint a mostani, állandó porfellegek boritják ezt a homokbuckás sikságot, melynek egyhangu sivárságát csak itt-ott enyhiti egy-egy erdő vagy dusabb veteményes-tábla friss zöldje. Mégis ez a szomoruan kietlen község – egy népszavazás igazolná – az ország egyik legnagyobb nevezetessége. Egész Kelet- és Észak-Magyarország népe, különösen a Mátrától a Marosig és a Tiszától Erdélyig, minden évben százezrekben sereglik a Szent Bazil-rendi görög-katolikus templomba, hogy annak müvészileg jelentéktelen, de olcsó és lármás pompától ragyogó barokk-hajójában extázisos hittel imádja Szüz Mária csodatevő képét, mely a fénylő ajándékok és hálaemlékek tarka tömegétől körülvéve, gazdagnak és szegénynek, urnak és szolgának egyaránt ontja fájdalmat és nyomort gyógyitó kegyelmét. És a szent jósága oly végtelen, hogy az egyik kegyes nyomtatvány tanusága szerint »nincs az emberiségnek olyan szüksége, amelyben a Kegyelem Anyja közbenjárására egyhületet nem nyert volna«. S valóban, a falakra aggatott munkák és a meggyógyult testrészeknek ezüstből kivert másai az elvont szavaknál ékesszólóbban hirdetik a legegyszerübb embernek is a pócsi Mária végtelen hatalmát. Több, mint kétszáz éve tart már ez a csoda. 1696-ban először eredt meg a köny a pócsi Mária-kép szeméből s dacára a Tököly-féle [sic!] idők véres zajának, a nagy csoda hire a bécsi udvarba is eljutott és az ájtatos császár székvárosába szállittatta a pócsi szentképet. Az árván maradt egyház és templom egy ismeretlen kassai piktor másolatával volt kénytelen hiveit az eredetiért kárpótolni. Ez a másolat a jelenlegi csodatévő szüz. A korai sienai festőkre emlékeztető kezdetleges női alak, a Krisztussal karján. A képből csak a két fej látható, minthogy minden egyéb részét teljesen beboritja a sok arany, ezüst, himzett-selyem ajándék. S a szüz anya megnyult, szenvedő, sápadt vonásainak valami misztikus reflexet kölcsönöz a háttér bizáncos ragyogása. A nép nemsokára mint az eredetit kezdte imádni s a szüz meghálálta, másolatban is, imádói bizodalmát: 1715-ben ujra könyezni kezdett. Olyan csodatevő, hatalmas, siró szent anya lett belőle, mint a bécsi eredeti. Sőt még csodásabb és nemzetibb. Mert a magyar nemzeti ellenállás napjaiban, 1905-ben, több izben ujra ontotta szent könyeit s az egyházi történész feladata, ki e tényben a »magyar Géniusznak is könyezését« látja, megállapitani, hogy koaliciós avagy darabont érzelmekből fakadt-e Szüz Mária felindulása. Eldöntetlenül hagyva ezt a nehéz kérdést, – ámbár alig hihető, hogy Rakovszky Stefiék nemes küzdelmét védőasszonyuk helytelenitette volna – a fontos csak az, hogy a Firczák püspök ur által kiküldött bizottság megállapitotta a könyezés természetfölötti jellegét, legalább is az a szakértői szemle, melyet egy egyetemi tanársegéd, a pócsi gyógyszerész és a helyi zsidó doktor foganatositott, nem volt képes a tüneménynek természettudományos okát adni, mig magát a tényt a hivek hosszu sora eskü alatt vallotta. Az a kellemetlen kálvinista prédikátor pedig, aki 1696-ban »ezen oly világos és annyi sok szemtanu által megerősitett tényt nem pirult kétségbevonni és az egyszerü nép előtt csalásnak bélyegezni«, anno Domine 1905. nem jelentkezvén, senki sincs, ki a nagyszerü csodát kétségbe merné vonni, sőt az egyházi hatóság hivatalosan várja annak megismétlődését, mert elhatároztatott, hogy »ezen ügy Rómába, az Apostoli Szentszékhez addig ne küldessék föl, mig Mária-Pócson legalább két csoda nem történik«. (Mellékesen megjegyezve: bár nem vagyok jós és a csodákkal szemben némi kételyeim vannak, meg merem jövendölni, hogy az 1905-iki csoda ujra meg fog ismétlődni, hála Szüz Mária kegyelmének és a zsidó körorvos természettudományos képzettségének!) Ez az a hely és ez az a kép, mely nyártól őszig, de az egész éven át is, mint hatalmas mágnes vonzza maga felé a magyarországi mindkét felekezetü katolikusságot. Komoly emberek 400.000-re is teszik azt az embertömeget, mely egy év alatt Pócson megfordul. A mai bucsu például a rossz idő és a kolerás hirek miatt nagyon kevéssé sikerült, de azért mégis egybegyült vagy 10–12,000 ember az ország minden vidékéről. Ez a kisasszonynapi bucsu a vagyonosabb és müveltebb róm. kat. hivők napja, ellenben a boldogasszonyi ugynevezett orosz bucsun az idén is vagy 60,000 ember kereste a szüz csodatevő erejét. Már több nappal előbb megindul a bucsujárás a hires kegyhely felé és a sokadalom a bucsut megelőző este éri el tetőpontját. Szinte minden fél órában, az ország legkülönbözőbb részéből, tarka nemzetiségi öltözetekben, ragyogó zászlóik és szent jelvényeik alatt, áhitatos énekek és olykor zeneszó mellett, beköszönt egy-egy zarándokló csapat. Megtört öreg emberek, fiatal asszonyok, nem egyszer csecsemővel karjukon, serdülő leányok, apró gyermekek jönnek fáradt lépésekkel és az ut viszontagságaitól kicserepesedett, zsolozsmás szájakkal. A legtöbb igen messziről jön és a vasutat nem veszi igénybe. Nem takarékosságból, hanem azért, mert az ut nagyságával és a kiállott fáradalmak sokaságával arányban nő Mária és az égi hatalmak kegye a bünbánó bucsusokkal szemben. A népies, vallásos psyche megértésére fontos tisztába jönni ezzel a lelkiállapottal. Sok értelmes parasztember elmagyarázta ezt nekem, de legtisztábban egy javakorabeli szőlőmüves ekként: »Ugy van ez, tekintetes ur, mint a napszámmal. Mentül többet dolgozom, mentül jobban fáradozom, a gazdám annál nagyobb napszámot fizet. A bucsuval is igy van. Nyiregyházáról vagy a szomszédos falvakból bejönni nem sokat használ. Azt ugyan mindenki megteheti. De jönni napokon vagy heteken át, éjjel-nappal, mezitláb, fáradtan, elhagyva házát, munkáját… ez már komolyabb érdem. Meg is mondta a szentséges római pápa, miszerint minden bucsunap után egy évet enged el a lélek kinlódásaiból a purgatóriumban. Én már hat napja vagyok bucsun, tehát a lelkem hat évvel hamarabb jut a menyországba… Ellenben ezek az emberek – egy szomszédos csoportra mutatott némi lenézéssel – alig jönnek egy fél napja s este már ujra otthon lesznek. Ezek lassabban fognak a purgatóriumból menekülni. Mert, tetszik tudni, az áldozásokkal is ugy van, mint a takarékbetétekkel. Mentül több pénzt rak be az ember, annál nagyobb tőkéje lesz. Ezért van, hogy aki csak teheti, mentől több napot tölt uton. Vannak ismerőseim sokan, akik 3–4 hétig bucsun vannak…« Elmosolyodtam a vallásos kapitalizmusnak ezen a naiv racionalizmusán, mely oly gyerekes szemérmetlenséggel leplezte le a do ut des-féle moralitást és eszembe jutott, hogy mennyire félreértik ezek a jó emberek papjaikat. Hamar meggyőződtem azonban, hogy itt szó sincs félreértésről, hanem magának az egyháznak szelleméről. Ez a vallásos kapitalizmus magának az egyháznak kifejezett tanitása. Egy népies füzetben például, melyet a bucsun minden sátor alatt 3 krajcárért árusitanak (»Egy órai beszélgetés a bucsukról.«) s melyet »egyházi szerzők nyomán« Jaczkovics Sándor plébános állitott össze a nép számára, a lelki atya igy magyarázza János szolgájának a bucsuk hatékonyságát: A nem teljes bucsuk között vannak olyanok is, amelyeket csekély fáradsággal, pl. egy rövid fohásszal napjában többször is elnyerhetünk, ha a halálos bünöktől mentek vagyunk. Ezek közt hasonlóképp sok olyan van, melyeket a tisztitóhelyen szenvedő lelkekért is felajánlhatunk. János: Nem lenne kegyes tiszt. atyám, ezekből egy párra megtanitani? Lelkiatya: A legkészségesebben. Figyelj csak! Ha egyszer keresztet vetsz, 50 napi bucsut nyersz. Ha egyszer szentelt vizzel vetsz keresztet, 100 napi bucsut nyersz. Ha igy köszönsz: »Dicsértessék a Jézus Krisztus«, 100 napi bucsut nyersz. Ha igy válaszolsz erre: »Mindörökké amen«, 100 napi bucsut nyersz. »Jézusom könyörülj rajtam« fohászért 100 napi bucsut nyersz. »Jézusom, én irgalmasságom!« fohászért 100 napi bucsut nyersz. »Jézus legszentebb szive könyörülj rajtunk!« fohászért 100 napi bucsut nyersz. Stb. és igy egy egész lapon át. Elképzelhetni, hogy ha már az ilyen szerény, fáradság nélküli vallási beszédek ilyen jól jövedelmeznek, mily dus kamatokat hozhat a hosszu gyaloglás, mely véresre hasitja a lábakat, a térdenkuszás, mely megmereviti az egész testedet, nem is beszélve az illatos gyertyákról és a perselybe tett ezüst forintokról. De nem sokáig gondolkodhattam a szent kamatszámitás titkain, mert a körülöttem hullámzó világ egyre tarkább és hangosabb lett. Fehérruhás, müvirág-menyasszonykoszorus lányok hosszu csapata érkezik, s közöttük egy öreges, feketeruhás asszony felolvassa az éneket, melyet a lánysereg buzgó, meleg hangon utána énekel egyre fokozódó ájtatossággal: Izzó akkordokkal telik meg a levegő és a sötétedő estében a falon minden zugából visszhangzanak a szent atyát magasztaló zsolozsmák. A magyar énekeken kivül felhangzik a német, tót, rutén parasztok dala. Olykor olyan lelkes és harmónikus az énekük, hogy az ember meghatva hallgatja. Csoportok képződnek uton-utfélen, a kistemplom előtt. A faluvégi feszület alatt s mindenütt a lobogó gyertyák vöröses reflexei mellett izzó szemü, kipirult arcu, lihegő mellü, magukról megfeledkezett s az Ég után áhitózó emberek, asszonyok, lányok, gyermekek éneklik az egyszerü, monoton refrainü dalokat, melyek egyre harsányabban hasitják át sóvárgó harmóniájukkal a levegőt, s melyek közül a legelterjedtebb és legmeghatóbb ez a bájos dal: * Egyre uj bucsusok jönnek s az élet egyre hullámzóbb lesz. A nagy templom körül már vagy tizezer ember hömpölyög, imádkozik, énekel, pihen, vásárol, a vacsoráját eszi, vagy a korcsmába fordul be. Ilyen tolongást csak a párisi boulevardokon lát az ember és aki nem vigyáz, azt könnyen elkapja az ár. Az utcákon az elárusitó bódék és asztalok százai. Lacikonyhások, perecesek, mézeskalácsosok, gyümölcsárusok, szentkép-, olvasó- és keresztkereskedők, vallásos könyvek és füzetek kinálói. A vöröspalástos Krisztus-szobrok és a hosszu, fehérköpenyes Madonna-szobrok kisértetiesen bámulnak bele a gyöngén megvilágitott sötétségbe. Az árucikkek közül az idegen figyelmét azok a sárga viaszfigurák ragadják meg leginkább, melyek minden bódé asztalán hatalmas garmadában hevernek. Ezek a sárga viaszkalakok a primitiv mágikus müvészet továbbélését jelentik a 20. század elején, egyházi közremüködés mellett. A legmeztelenebb babona abban az egyházban, mely állitólag a pogányság durva szertartásait megdöntötte. Olyan hamisitatlan varázslat, aminővel Afrika és Ázsia legelmaradottabb népei foglalkoznak. Az eljárás ez: a viaszkalakok között feltalálod a legkülönbözőbb emberi és állati alakokat, testrészeket, házakat stb. Ha már most valaki beteg lábát akarja meggyógyitani, vesz egy kis viaszklábat és ezt a templom oltárára teszi. A néphit szerint ezen viaszkáldozatokból gyertyákat öntenek a szerzetesek és azok áldozati lángban elégve, gyógyulást hoznak a beteg testrészekre, visszaszerzik a sinylődő jószág egészségét, békét hoznak a ház megzavart rendjébe, avagy (pl. egy összetett férfi és női alak) meghozzák az annyira kivánt gyermekáldást. Még a nemek meghatározására is van valami praktika. Igy válik a pócsi zarándoklás a lélek megkönnyebbitése, a gondok elfelejtése, a bünbocsánat reménye mellett rég nélkülözött testi hatások előidézőjévé. * A szorosan vett ájtatosok mellett vannak igen számosan olyanok is, akik nem a saját lelki üdvökért jöttek ide, hanem távollevő, beteg vagy egyébként akadályozott vagyonosak képviselői. Egy ilyen vallási prokurista ekként beszélte el nekem küldetését: – Már meg sem tudom számolni, hogy hányszor voltam életemben Pócson. A mult évben is voltam vagy tizszer. De többnyire már nem a magam üdvéért jövök, hanem mások érdekében, minthogy én már eléggé vezekeltem büneimért. Most egy beteg asszony küldött ide. Adott utiköltségül tiz koronát és eleséget s meghagyta, hogy egy forintért gyertyákat tegyek az oltárra az ő nevében. Egyre érte imádkozom, de a pénzéért nem vettem gyertyát, hanem a főtisztelendő ur tanácsára a perselybe tettem. A főtisztelendő ur ugyanis azt mondta, hogy künt a bódéban rosz, hajlékony és füstös gyertyákat árulnak, hát inkább ők fognak majd a pénzen szép, kemény és illatos gyertyákat vásárolni… Igaza is van…» És hogy ez a vallásos képviselet nem helyi találmány, mutatja a már emlitett rettenetes stilusu szent ismeretterjesztő irat következő passzusa: Lelki atya: De még többet mondok. Hallottad-e azt, hogy bucsujárásunkat, ha arra már esetleg nekünk előbbeni bucsujárásaink s azutáni erényes életünk folytán nem lenne szükségünk, élő-mieinkért vagy bárkiért, de sőt közbenjárásképp a tisztitóhelyen szenvedő lelkekért is felajánlhatjuk? János: Dehogy hallottam, dehogy hallottam! Igen szeretném tudni, hogy értem én tisztelendő atyámnak ez ujabb nyilatkozatát? Lelki atya: Hát ugy, kedves fiam, hogy ha te – mint már Istennek tetsző életet folytató ember – bucsura mégy és azt gondolod: Édes Istenem! azon esetben, ha én már előbbeni bucsummal az e földi ideiglenes büntetésektől vagy a tisztitóhelytől megmenekedtem, ezen bucsumat ezért vagy azért, avagy meghalt apám, szüleim, rokonaim, avagy a tisztitó helyen levő lelkek mielőbbi kiszabadulásáért ajánlom: akkor az vagy az érettök felajánlott élőknek válik előnyére , – ha arra érdemesek – vagy amazok (a holtak) a tisztitóhelyről hamarább kiszabadulhatnak s nekünk azzal hálálják meg ebbeli jócselekedetünket, hogy amikor az Isten trónja előtt lesznek, akkor ők fognak érettünk az Istennél könyörögni. Ez az, amit a »Hiszek egy«-ben a szentek »közösségé«-nek (egységének) nevezünk, t. i. velök és ők velünk közösségben vannak s egymásért sokat tehetünk. János: Ezt nem tudtam még eddig, no azután még inkább imádkozom a holtak lelki nyugalmáért. Ennyi szépet s magasztosat egész életemben nem hallottam egyszerre. Ime a részvénytársasági elv és képviselet az egyházi kapitalizmusban! A közvetlen és közvetett ájtatosok mellett sok a vándor cigány és egyéb csirkefogó, akiknek rendben tartására állandó csendőrség van kirendelve. Néhány prostituált is feltünik az egyre tarkább tömegben, egy-egy jövendőmondó és mindent gyógyitó füvek árusitója is. De a képnek különösen ijesztő jelleget ad a nyomorékok nagy száma. Sehol, még Nápolyban sem láttam ennyi és ilyen utálatos nyomorékot. Fél állati, rettenetesen eltorzult testek hevernek a homok porában, gyakran egy-egy felvigyázó, többnyire gonoszarcu öregasszony ellenőrzése alatt. Kevés lélektani intuició kell hozzá, hogy felismerd bennük e torzszülöttek imprezzárióit, kik védenceikkel együtt Szüz Mária nevében kérik a járó-kelők könyöradományait. * Este nyolc óra. Lassacskán az egész bucsuzó tömeg együtt van. A két templom közötti nagy téren vagy tizezer ember hömpölyög. És a »keresztes bucsu« kezdetét veszi. Az összes zarándokcsapatok égő gyertyákkal, zászlókkal, keresztekkel és jelvényekkel szivalaku vonalban keringenek egy szobros oltár körül. Megdöbbentően nagyszerü kép. Mint valami égő folyam hullámzik a rengeteg nép és a tarka népviseletek, zászlók, szentképek fantasztikus kaleidoszkopként vonulnak el szemeid előtt. És csengő, hatalmas ének száll ezerek ajkáról százféle változatban a Szent Anya felé. Egy-egy verssorban lehetetlen nem érezni a tömeglélek izzó hevét és ezrek mélységes megdöbbenését, ugy kicsendülnek a zsolozsmák lepergő egyhanguságából… Majd meg-megáll a zengő tömeg és térdreborul. A Miatyánk, a Hiszekegy és az Üdvözlégy imádságait mondja el félelmetesen, szivből jövő páthosszal. Majd ujra nekiindul a fáklyás keringés. Ujabb csengő énekek szelik át a hüvös éjszakai levegőt. Sok lány fázik s felöltő hiányában felső szoknyáját magára boritja. Ujabb leborulás. Ujabb ima. Ujabb dal. Az arcok égnek, a hang kimélyül. Nagyszerü és elementáris esztétikai erők felett rendelkezik a katolicizmus. Ez talán a legnagyobb előnye minden más tömegmozgalom felett. Ámde mindez csak bevezetés. A bucsu igazi lelke a nagy templomban lüktet. Most oda megyünk. (V 1910. szept. 11., 33–35.) Második levél Máriapócs, 1910. szeptember 9. A nagy templom két karcsu, magasabb tornya már messziről látható s midőn először pillantja meg a jámbor zarándok, buzgó zsolozsmával ajkán térdreborul előtte. Különben a templom szerény és kisméretü alkotmány, mely fehér kőfallal van körülvéve. A falban számos gyóntató-széket helyeztek el, mivel bucsukon a templom ugy megtelik, hogy lehetetlen volna ezt az ájtatosságot benne elvégezni. Még a szabadban való gyónás is olykor akadályra talál, mert a hivők sürü tömege veszi körül a papot, ugy, hogy a gyónási titok megőrzésére egyedüli eszköz, hogy a gyóntató a saját és a gyónó fejét egy kendővel leteriti. A kőfal bejáratai körül már két napja óriási a tolongás. Hangos énekszóval és meghajtott zászlókkal vonulnak be a templom udvarára a fáradt bucsusok és meglátszik rajtuk, hogy vágyaik tárgyának elérése mi erőt és boldogságot önt beléjük. A templom főbejárata valóságos ostromállapotban van. A ki- és betörekvő kettős áramlat néha valósággal összelapitással fenyegeti a kevésbé óvatos embert. Maga a templom hajója oly tultömött, hogy a sok száz főnyi tömeg a szó szoros értelmében összetapad a mint egy ezerfejü egységes test énekel, imádkozik és fohászkodik. Ennek a rengeteg testnek egy csomó nyulványa van, amennyiben a hajó padlózatáról kiszorulók az oltárokat, a szószékeket, a falak kiszögelléseit lepik el. A forróság nyomasztó s a rosszul megmosdott testek kigőzölgése a tömjén- és gyertyaszaggal összevegyülve, valami rendkivül kábitó és émelyitő szaggal tölti meg a levegőt. A hajlongó zászlók ezer tarka szinben lebegnek, a harangok konganak, a soknyelvü és hangu előolvasó szava bábeli zavarba folyik össze, melyet csakhamar elfojt az egyre ércesedőbb énekek harmóniája. Majd minden ujra kezdődik, hisz minden öt percben uj zarándokcsoport tör magának utat az emberfalakon át. A hangulat általában lázas és felindult. A bünösség tudata és a vágy az istenség irgalmát megnyerni, képezi benne az alapmotivumot. Egyáltalán, ezek a szegény emberek, akik egészséget ölő tulmunkában töltik el egész életüket, melybe alig hatol be az öröm és az élvezet egyetlen-egy sugára, mélységesen, kétségbeesetten át vannak hatva rettenetes bünösségük tudatától, melyért kegyelmet csakis a szüz irgalmas közbenjárása adhat. Aki a tulvilági büntetéstől való ezt a rettegést nem érti meg, az a népies vallásosság és moralitás legfőbb rugóját hagyja figyelmen kivül. Ezer változatban, ezer hangnemben, ezer remegésben tör magának utat a bünösségnek ez a keserves tudata és az azt orvosolni vágyó forró kivánság. Egyszerre vad sikongás, kétségbeesett tolongás, dühös szitkozódás támad a templom közepén. Óriási izgatottság hullámzik végig a tömegen és két kakastaréjos csendőr marcona alakja durván ver magának utat az embererdőn át s maga előtt tuszkol egy sápadt, remegő, fekete cigányasszonyt. Valami lopás történt és a vidéken a hivatalos vélelem mindig az, hogy a tettes csak cigány lehet s minthogy a barna legényeket nem sikerült kézrekeriteni, vélt párjukat csalétek gyanánt végighurcolják a templomon át a magyar igazságügynek szuronyos őrei, miközben jobbra-balra kiméletlenül taszigálják a megriadt ájtatos nyájat. Ennek a megkinzott óriási tömegnek egy közös reménysége és törekvése van: a Boldogságos Szüz kegyelme után rettenetes büneiből és az azok büntetéseként rájuk háramlott nyomasztó földi bajokból és a rájuk még szörnyübb égi kinokból szabadulni. Ezért a hosszu zarándoklás, a minden utszéli kereszt és falusi templom előtt meg-megujuló térdreborulás, ima és ének. Azonban mindez kevés. A bucsu tulajdonképpeni értelme és jelensége – a népies mágia évezredes hitének szellemében – a Szüz anyával való közvetlen érintkezésben áll. Csakis a szent kép fizikai érintéséből áradhat ki a malaszt és a bünbocsánat telje. A lelki sóvárgás paroxizmusa tetőpontját éri el a csodakép érintésével, mely után lecsendesülés és megnyugvás fogja el ezeket a szegény embereket, akik a végkimerülésig kiimádkozták magukat. Ez az »értetés« szertartása, az egész bucsu legfontosabb része. Erről beszél mindenki, mint utja legfontosabb eseményéről. A szüz anyához érintett minden személyre vagy tárgyra az áldás, a bünbocsánat, a gyógyulás, a megerősödés, a béke csodás fluiduma árad. Persze, ezt a szent rohamot az a szegény kép nem soká birta volna ki, azért az egyházi leleményesség ugy segitett a bajon, hogy három ezüst szivbe koncentrálta a szent minden erejét. Ezeken folyik az értetés szertartása. Ezek közül kettő perselyül is szolgál s a kép két oldalán lóg olyképp, hogy bárki megérintheti. Tényleg a bucsusok ezrei ajándékpénzük bedobása után nemcsak megérintik ezeket a sziveket, hanem arcaikhoz dörzsölik, majd forró, olykor erotikus csókokkal halmozzák el, miközben nem egynek megered nyála és könye. De ez a két sziv csak melléksziv. A fősziv a harmadik, mely közvetlenül a kép alatt magasan csüng, ugy, hogy csak igen magas ember képes hozzá valamely tárgyat a földről felnyujtani. Nem csoda tehát, hogy minden vágy és sóvárgás eme fősziv felé irányul, melybe közvetlenül beleárad a jóságos anya minden kegyelme. A hivatalos szent füzetek szerint az »értetés« közvetitése »buzgó szerzetesek« által történik. Lehet, hogy igy is van az elegánsabb bucsukkor. Azonban a nagy, népies bucsuk vallásos üzeme oly óriási, hogy a szent atyák megunják a gyári forgalmat, ugy, hogy az értetés malasztos szertartását a harangozó végzi, aki sáros csizmákban és piszkos munkásruhában egy emelvényen állva, fásult unalommal és mechanikus nemtörődömséggel érteti az ezüst szivhez az ájtatos tömeg által felnyujtott gyertyákat, imakönyveket, kereszteket, szobrokat, viaszkfetiseket, sőt olykor-olykor egy-egy siró és agyonszorongatott csecsemőt is, akit boldog anyja félholtan visz ki utána a levegőre. * De akadnak százak és százak, kik nem jutnak el az értetés boldogságához. Ezeknek sorsa valóban tragikus. Este kilenc óra felé közeledik az idő és még mindig ezrek és ezrek tolonganak a templom körül, hogy hozzájussanak az értetés üdvéhez. Azonban a kegyosztó harangozó végleg kimerült és a templom is tisztitásra vár a rengeteg sokadalom pontos és sáros látogatása után. És megszólal a kegyosztó harangozó, körülbelül igy: – Fáj a szivem értetek, de tovább nem maradhattok itt, jó emberek. Az idő már éjfél felé jár és a templomot a holnapi ünnepre ki kell tisztitani. Menjetek szépen, csendesen ki, mert most bezárjuk a templomot. Majd holnap ujra kezdjük... Iszonyu izgalom követi ezeket a szavakat, mert vannak, kik már napok óta hiába várnak az értetésre, mások pedig már hazautazásukat tervezték. A rengeteg tömeg tétován kavarog. Az egyik áramlat szót akar fogadni a szent férfinak, de a másik annál hevesebben tódul a szentkép felé, ugyannyira, hogy kinos összeütközések jönnek létre. Az ezerfejü tömeg kinosan összecsavarodik, éles felkiáltások szállnak az ég felé: panasz, elfojtott düh, az összeütközések és letaposások reflexmozgásai, engedelmességre vagy előrenyomulásra buzditó felkiáltások. Az egyes ember nem ura többé a helyzetnek; mindent a tömeg öntudatlan mozgásai kapnak el. A harangozó nyilván nem érti meg a helyzetet, mert kegyes figyelmeztetései csakhamar dühöngő felkiáltásokba csapnak át: »Hát nem megmondtam! Mint az esztelen állatok! Ki innen! Takarodjatok innen! Pusztuljatok!«... Irtózatos kavarodás támad, de oszlás helyett csak nő a tolongás, minthogy a háttérben állók nem tudják, hogy mi történik elől és a vad sikoltozás izgalma mindenkit magával ragad. A harangozó végleg megvadul, állati hangok törnek elő melléből, eltorzul az arca és nagy csengettyüjével mindenkit ütlegel, akit maga előtt talál. Siró és jajgató emberek rivalgásától visszhangzik Szüz Mária háza és a harangozó csak folytatja szent müködését: – Ki innen, takarodjatok! – miközben a csengettyü ujra meg ujra megkondul a hivek fején, mellén és hasán... Lassacskán mindenki észreveszi, hogy a templom erőszakos kiüritéséről van szó. A szószéken, az oltárokon, az emelvényeken meghuzódottakat a szó szoros értelmében leráncigálja a harangozó és segédlete... A késő esti harangszóba beleful a szitok, az ütlegelések, a jajgatások és a káromkodások lármája... Irtózatos és megdöbbentő látvány. Mint egykor Jézus a farizeusokat, ugy kergeti ki a pócsi harangozó a Megváltó legegyszerübb, legnaivabb, legájtatosabb népét a templomból... (V 1913. szept. 13., 4.) Harmadik levél Máriapócs, 1910. szeptember 9. Jó félóráig eltart, mig a nagy tömeget a templom kormányzói az udvarra kiszoritják. Itt a templom és a körfal közötti szük körszalagon, meginditó jelenetek játszódnak le. A kivert, sok száz főnyi tömegben nagy a zugolódás: – Igy mégse volna szabad a néppel bánni. Szépen is megmondhatták volna, hogy kimenjünk… Néhány öreg paraszt panaszra megy a zárdába a főurhoz. De az nyilván vacsoránál van, vagy már lefeküdt, mert a küldöttségnek a bejáratnál utját állja néhány egyházfi és a panaszosokat visszatuszkolja… Egyszerre nagy mozgás támad. Észreveszik, hogy a hátsó kis kapun néhány száz embert ujra beengedett értetésre a harangozó és az oldalsó ablakon irigykedve nézik a mennyei kegynek ezeket a protezsált, valószinüleg panamázó élvezőit a kivert, kiszorult, a lelki lakomához odajutni nem képes, kifáradt és elgyötört proletárok. Sok méltatlankodó felkiáltás hallható: »Ez már nem járja… Láttam, mikor pénzt adtak a harangozónak… Biztos, hogy megvesztegették... « Mire megszólal egy szép, öreg paraszt nyugodt és okos hangon: »Ezt mi nem láttuk, nem szabad olyannal vádaskodni, amit saját szemével nem látott az ember.» A durva injuriák, a legforróbb remények meghiusulása, a legoltatlanabb vallási szomjuság és a nyilvánvaló visszaélés dacára, a filozófikus igazságszeretet ez a szava egyszerü magyar paraszt ajkáról: vigasztaló erkölcsi fénysugár a tudatlanság, a durvaság és a lelki kizsákmányolásnak ebben a sötétségében… De maga a vallásos hit is oltja az elkeseredés tüzét. Minden oldalról lecsendesitő szavak esnek, az ezer év óta hivő, az ezer év óta elnyomott nép szomoru rezignációja: »El kell türni annak a durva embernek kegyetlenségét… Az ő lelki üdvének fog az ártani, mig az ártatlanul szenvedőt megjutalmazza az Ég!...« Az elkeseredés egyre inkább tompa fájdalomba csap át... Egy szegény asszony, sápadt csecsemőjével karján, igy sopánkodik: – Majd agyonnyomták az istenadtát s már egész közel voltam az értetéshez, s akkor döfött belém a harangozó… Már attól féltem, hogy eltapossák a gyermekemet… Egy tokaji módosabb paraszt: – Én velem két epileptikus leányt küldtek értetni. Maga a plébános ur küldött a főurhoz. Ő meg is igérte, hogy ma este hozzájutok. És most a harangozó fejbe ütött… Két napja már, hogy nem birom a szegény leányokat Máriához vinni… * Csakhamar elsimulnak a fájdalom és elkeseredés hullámai. Apróbb csoportok tovább buzgólkodnak. Az előénekes egyik kezében az imakönyvet, a másikban az égő gyertyát tartja. Vöröses fénye élesen világitja meg agg arcát. Mellette sápadt, csenevész növendéklányok énekelik a szent verseket… Férfiember aránylag kevés. Annál több öreg és fiatal. Feltünik a szép és egészséges leányok csekély száma. A tulnyomó többség ijesztően vézna és kábult tekintetü. A rossz táplálkozás, alkoholizmus és szifilis nyomai mindenütt. Mint ritka kivétel, szinte csodálatot kelt két sugár, hajlékony, ritmikus mozdulatu leány. Már délután meg-megjelent a bódék árusai között, a csillogó kövekben turkálva, vagy a menetet bámulva a telt és karcsu alakjuk. Mint két pogány Vénusz a korai középkori vallásos piktorok elcsenevészesedett és elgyötört madonnái és szentjei között… Most egy gyóntatóbódé homályában a falhoz támaszkodva állanak bizalmas téte a téte-ben a cigánykergető két csendőrrel... Szembe velük a templom előtti karfán három fiatal leány énekel. Fehér ruhában, menyasszonyi koszoruval. Mindegyik kezében gyertya és a két szőke társnőjének a barna, középső csengő hangon intonálja a kedvelt himnuszt: »Oh, mily ékes vagy Mária, Pócs csillaga.« Gyertyáik fénye mellett egy más csoport hivja ki a figyelmet. Térdeplők, vastag alakok, akik kinos lassusággal kusznak a templom körül. Szegény, megviselt öregedő asszonyok, kik meztelen térdeiken vonszolják magukat a szent hely körül, könyezve, fohászkodva, imádkozva és énekelve. Meglátszik rajtuk a rettenetes erőfeszités. Az arcuk eltorzult, a mellük nehezen liheg, szegény testük kinosan megfeszült. Minduntalan végigterülnek egész testükkel a nyirkos talajon és könyek között, lázas csókokkal csókolják azt a földet, melyen a Szüz Anya temploma épült. Ez az ájtatos megalázkodás dernier cri-je s amellett pihenést ad a véreres horzsolt térdeknek. Sokan addig folytatják ezt a kinos zarándoklást, mig végleg elalél nyomorult, megkinzott lelkük és testük… Ők a vallásos bank legnagyobb betevői... * Éjfél körül a legbuzgóbbak is már a végkimerülésig kiimádkozták magukat… Az elgyötört test és lélek nyugalomra vágyik... A vagyonosabb rész csürökben, szalmán heveredik le. Ezek a bucsu arisztokratái és többnyire magyarok. Egy-egy csürben olykor 150–200 ember is elterül. Természetesen vegyesen, öreg, fiatal férfi, nő, csecsemő, gyermek. Az egyik rész már alszik, a másik toilettet csinál a dinnyehajakra erősitett gyertya fényénél. A harmadik késői estebédjét költi el. A negyedik a nagy nap eseményeit beszéli meg. Az ötödik tréfál vagy dévajkodik. Az éjjeli nyugalom nehezen köszönt be, mert mindig érkezik egy-egy elkésett vendég a templom körüli ájtatoskodók vagy a kocsmai vigadók közül. Csakugyan a szüz Mária kegye, hogy ezekben a tulzsufolt, szalmával teli csürökben, a sok apró gyertya mellett, nem történik valami ököritói borzalom. A jó és hivő szegény emberek nem is gondolnak erre a lehetőségre. Ellenkezőleg, a pihenés óráiban, az esőtől és széltől védett csürökben, a sok test állati melegében megenyhül az elcsigázott test és lélek, megjelenik a pletyka, a tréfa és a vágy. A nép száján sok apró anekdóta és történet, nem egy a Boccaccio modorában él a pócsi éjjeli szállásokról, melyek nem kis ellentétben állanak egy pócsi szent füzetnek következő, a vallástalan, modern kort gáncsoló panaszával: »Avatottabbak vagyunk a testi szépségek, mint Szüz Mária lelki tisztaságának megbecsülésében, kitartóbbak fajtalankodó élvezeteinkben, mint a Boldogságos Anyától erkölcsi tisztaságért való könyörgésünkben, többoldaluak nemi visszaéléseinkben, mint szüzies erényeink megóvásában...« A csür meleg nyugalma azonban csak a módosabbaknak jut osztályrészül. A szegényebbek, különösen a tótok és ruthének, a szabad ég alatt, a templom udvarában, vagy a keresztek alatt töltik az éjszakát. Kendőt vagy köpenyt kevesen hoznak magukkal, mert nem akarják az utipodgyász terhét fokozni… Rendes utiruhájukban töltik az éjet, a nyirkos földön, a hideg éjszakában. Különösen szerencsések, kiknek a gyóntató bódékban jut hely… A nagy, fáradt tömeg lassanként elalszik. De teljes csend nem lesz… A legájtatosabbak még tovább is énekelnek… Lázas álomban kegyes szavakkal riad fel számos zarándok... El-ellebben egy-egy fiatal pár. És néhány kocsmai mulató pogány nótája is felhangzik... A pócsi bucsu alszik. * Az utolsó nap tovább folyik az a sokféle ájtatosság. A tolongás kisebb lesz, mert a bucsunap delén megkezdődik a hazavándorlás. Ilyenkor az érkezés már gyorsan és simán folyik le s a legszegényebb, legbetegebb, legnyomorultabb hivő is eljut Mária kegyéhez. A nap főeseménye az »elköszönés«. A nép elbucsuzik jóttevő, szent anyjától. Minden kis karaván utra felkészülve, még egyszer bemegy Máriához a templomba. Zászlóikat és jelvényeiket még egyszer hozzáértetik az ezüst szivhez. Ki-ki hátán viszi batyuját, kezében imakönyvét és mint gyermek szülőjének, ugy mond bucsut a jóságos Szüznek. A legtöbb nem éri be ezzel, hanem még egyszer buzgó fohászban leborul a földre a templom előtt. Meginditó látvány. Ezek a keményszivü parasztok, akik elfeledték a sirás luxusát, olykor valóságos sirógörcsök között vesznek bucsut az ő kegyes urnőjüktől. A halál nem olyan keserv ezeknek a naiv és elfásult sziveknek, mint elbucsuzás szent orvosuktól, oltalmazójuktól és közbenjárójuktól. Tiz év alatt nem folyik annyi felnőtt ember könye egy magyar faluban, mint egyetlen kis zarándokcsoport asszonyai, leányai és aggastyánai szeméből ott a fehér, öttornyos pócsi templom előtt a déli nap fényében – egy rövid negyedóra alatt… Ezek a szegény emberek ugy érzik, hogy egy jóságos és hatalmas lénytől vesznek bucsut… És könyes szemektől kisérve és fájdalomtól kiszáradt torkokon át felhangzik az ének: ...És nehéz, szomoru léptekkel, megtelt szivvel és vonagló szájjal hazaindul az ájtatos karaván, vissza nyomorult kis falujába, ahol ujra kezdődik az élet küszködése, tele szolgabiróval, uzsorával és adóvégrehajtóval… Most legalább Mária kegyelme megerősitette őket... Sokáig néztem az elvonulók után s az antiklerikalizmus néhány nagy alakja jutott eszembe, Voltaire-tól Ferrerig. S ugy rémlett nekem, hogy a nagy szabadgondolkodók antiklerikalizmusa többnyire tulságosan teoretikus volt, sőt maga a teoria helytelen volt. A pócsi bucsuk fényében nem tudok néhány nagy tanulságtól szabadulni. De ezekről külön cikkben fogok beszámolni. (V 1913. szept. 14. 2.) Jászi Oszkár Itt idézzük azt a vitát, amelyet Hatvany és Földessy a vers 63. soráról, s egyben az egész költemény értelmezéséről folytatott. Hatvany így válaszol Földessy megjegyzéseire az Ady világá-ról (AM I. 154., mely Hatvany II. 129.-et ítéli el): „A pócsi Mária vers magyarázatában ismét Földessy találja fején a szöget, illetve helyén a nyomdahibát. Az én szövegem: Szivem s őszi, száz diák-lelki emlék,/ Giling-galang, ének, Ősz Mária... Az Ősz a rossz idegeknek ez asszociációiban összekapcsolódik a Mária-nappal – így lesz: Ősz Mária. Földessy helyreigazít: »…az »Ősz Mária« vessző nélkül az Ősz és Mária között, egy fatális nyomdai tévedés, amelybe Hatvany túlságosan beleeresztette értelme mér-ónját; a vers első megjelenési helyén, a Nyugat 1910. szept. 16-iki számában így áll a sor: Giling-galang, ének, Ősz, Mária. Bevallom, a nyomdahiba hipotézisét felállítottam én is. Azután elolvastuk a verset Ignotusszal s vele együtt döntöttünk a szökellő asszociáció mellett. Mint most utóbb kisül, tévesen. Szerintem ugyanis Ady abból indul ki, hogy a processzió visszaringatja őt babonás, tételes gyermeki hitébe. Tudom jól, hogy Ady kálvinista, s hogy a processziós hívek pápista szellemű unitus románok. De tudom azt is, Földessy is tudja, hiszen idézi is Ady sorait, melyekben a költő a katolicizmusból kapott gyermeki benyomását vallja be. Ebből indul ki a vers, mely után fölemelkedik a panteizmusig.” (Hatvany II. 402–403.) A vers hatástörténetéhez tartozik, ha csak érintőlegesen is, Csinszka Adyhoz írt második levelének egyik megjegyzése, 1912-ből: „Vannak, kik a pócsi Máriát keresik egész életükbe – én magához jöttem.” (AEl II. 496.) Irodalom Hatvany II. 124–130., 402–403.; Benedek II. 163–164.; AM I. 148–155.; Földessy: Amt 146–149.; Vezér 310–311.; Király II. 141., 330–334., 350–351.; Papp István Géza: „Legszebb csikónk…” Ady ló-lovas motívumának szimbólumértékéről. Ady Endre vonzásában, Szeged, 2007, 78–79.; Takács Péter: Ady áldott és átkozott Érmindszentje, II. Korunk. 2013. 4. sz. 103. Magyarázat Szivemben sír a pócsi Mária: A pócsi kegykép időről időre, utoljára 1905-be könnyezési csodát produkált, amiről a katolikus sajtó lelkes tudósításokban számolt be, kiprovokálva a baloldali lapok elítélő megjegyzéseit (l. pl. Kultuszképek a magyar vidékről. Nsz 1911. jan. 14. 6.) Regina Vitae: Latin: az élet királynője. A katolikusok Máriát a mennyország és a szentek királynőjének tartják, pl. a lorettói litánia tizenháromszor nevezi Reginának, a magyar változatában királynőnek. Ugyanakkor az Élethez kapcsolása jellegzetes adys újítás. oláh: A románok a korban hivatalos megnevezése. A korábban ortodox, görög keleti erdélyi románság nagy hányada elfogadta a pápai fennhatóságot, s így görög katolikus hitre tért. móc: Román. Mócföld az Erdélyi-középhegység román etnikai tömbje, Ady szülőföldjétől délre fekszik. fancsali: „Fancsali: közkeletű értelemben: bambán, esetlenül elbámuló arc, a falusi templomok, útszéli feszületek, Kálvária állomások, kápolnák primitív rajzú-festésű képeinek arckifejezése. (A szó eredetileg egy Abaúj-Torna megyei Fancsal nevű falu feszület szobrához fűződik.)” (Földessy: Amt 148.) Mária a nagy, fehér jégtorony: Földessy így magyarázza: „a lorettói litánia turris eburneá-jának (»elefántcsonttorony«) fokozása akar lenni: a jégtorony a katolikus vallási képzethez tartva a szűzi, tehát megközelíthetetlen s ezért hidegen fénylő fehérséget, tisztaságot kívánja éreztetni, de már a versszak következő két sora az Életté személyesített Mária Adys szava.” (Földessy: Amt 148.) Az említett sor: „Turris eburnea, ora pro nobis.”, magyar változatában: „Elefántcsonttorony, könyörögj érettünk!” processzió: Egyházi körmenet. incselő: Adys szóalkotás az incselkedik igéből elvonva.