Ady Endre Összes Versei V.

Megjegyzések:

Keletkezéstörténet Ady május 17-én hazatért Párizsból, Budapestre. Pár napra hazalátogatott Érdmindszentre, majd május 26-án visszatért a fővárosba. Ekkor még nem volt meg a költemény, ahogy erről a Nyugat szerkesztőségének írt levele tanúskodik: „A verset holnapra megírom, ha beletörök-szakadok is.” [Budapest, 1910. máj. 26. vagy 27.], AEL III. 92., datálásra 409.) Ezek szerint 27-én vagy 28-án adta le a verset, hogy a jún. 1-i számban még megjelenhessen. Az utazások mellett öccse, Ady Lajos közelgő esküvője is nehezítette a három vers megszületését. Egy május 28-ról való levelében így vall Brüll Adélnak a költő: „Csütörtök [26.] óta vagyok Budapesten s fönnvannak az öcsém menyasszonya s szülei. Ők is lefoglaltak, de meg írnom kell, hogy éhen ne vesszek.” (AEL III. 92.) A műben megjelenő uzsorás-isten Vezér Erzsébet véleménye szerint a korban, illetve Ady gyakorlati gondolkodásában gyökerező jelkép (Vezér 296.; a korra vonatkozóan vö. Vajda és Reviczky uzsorás- és kamatképeit: Földessy: Amt 136.). A kép már egy 1092-es cikkében is megjelenik: „Uzsora pedig minden aránytalanság. Uzsorás az én lapom is, mely nem fizet annyit, hogy igényeim szerint éljek. Uzsorás a nagy közönség is azonban, mely csak alamizsnát nyújt az ő lelkiismeretének, a hírlapnak. Ám a Nagyközönség nagyobb részét uzsora nyomorgatja. […] A legtöbben, kik élünk. A legnagyobb uzsorás hát az élet, mely rettenetes kamatokat szed azért a kevés gyönyörűségért, amit nyújt…” ( A hétről, NN 1902. jún. 1.; AEÖPM III. 61. sz. 85.) Hol tüzes daccal, hol belenyugvó fásultsággal, de újra meg újra felbukkan Adynál az élniakarás, a felszínen maradás ösztöne: „élek, vagyok, / Fáradtan, fájón, ahogy lehet, / De élek s úr fogok maradni / Tenger, sors s mindenek felett.” – írja 1909 tavaszán a francia Riviérán (A Tenger ákombákoma). Három héttel korábban – 1910 május közepén – is hasonló gondolatot fogalmaz meg az Akármilyen csúnya életet versben: „Akárhogyan, de el nem mulni, / Akárhogyan, de létezni még, / […] / Oh, Élet, ragaszkodom hozzád.” „Az »Örvendezz, ifjú, ifjúságodban« az elmulasztott ifjú életért, kései örömek kárpótlását kéri. Az Isten drága pénze költője nem kér egyebet, csak magát a nyomorult életet” – vetette össze a tavaszi verssel Hatvany (Hatvany II. 107.). A verset lezáró könyörgés Maecenas egy töredékével állítható párhuzamba (bizonytalanul utal rá: Hatvany II. 108–109.). A lírai alany monológjának hangulata Katona József Bánk bánjából Tiborc panaszát idézi, aki ugyanilyen megalázott, megnyomorított, alárendelt szerepben áll a nagyúr előtt, mint a versbéli én az Úristen előtt. Néhány sort idézünk az Ady által is jól ismert műből: Tiborc: „A jó merániak legszebb lovon / ficánkolódnak, – tegnap egy kesely, / ma szürke, holnap egy fakó: – nekünk / feleség s porontyainkat kell befogni, ha veszni éhen nem kívánkozunk. / Ők játszanak, zabálnak szűntelen, / úgy, mintha mindenik tagocska bennek / egy-egy gyomorral volna áldva: nékünk / kéményeinkről elpusztúlnak a / gólyák, mivel magunk emésztjük el / a hulladékot is. Szép földeinkből / vadászni berkeket csinálnak, a- / hová nekünk belépni sem szabad; / s ha egy beteg feleség, vagy egy szegény / himlős gyerek megkívánván, lesujtunk / egy rossz galambfiat, tüstént kikötnek” (Katona József: Bánk bán. Bp., 1983. 227., modernizált helyesírással). Irodalom Hatvany II. 106–109.; Földessy: Amt 136.; Vezér 296–297. Király II. 267., 269.