Ady Endre Összes Versei V.

Megjegyzések:

Keletkezéstörténet Ötödik párizsi útjára 1909. december 13-án indult Ady. Szokatlan módon hosszabb ideig nem küld verset a Ny-nak: december 1-jén jelentek meg itt utoljára versei, újabb közleményei a február 1-ji számig váratnak magukra. Az Ady-életmű keletkezési ritmusában feltűnő hallgatásról Ady Lajos és Bölöni is megemlékezik. „Úgy látszik ezúttal nem jól érzi magát ott [Párizsban]. Verseket se ír heteken át: a Nyugat néhány egymást követő száma – ami vagy 10 éven át példátlan dolog – egyetlen versét se hozza, holott megelőzőleg (s azután megint) 4–5 verse jött mindenik füzetben. E dologban volt a fáradtságon és kedvetlenségen kívül egy kis gyermekes póz is: a Royal-beli estén az utolsó bemutatott versének címe ez volt: »Most pedig elnémulunk«. Ezt az elnémulást komolyan vette vagy 7–8 hétig, míg aztán a Nyugaték s az én – nyilván: várt – sürgetésemre a febr. 15-i számban megjelenik »A Szerelem eposzából«.” (AL 137.; Ady Lajos rosszul emlékezett, a vers a febr. 1-i számban jelent meg.) Bölöni hasonlóképpen magyarázza a szünetet: „Ady a pesti felolvasó estélyén bejelentett »Most pedig elnémulunk«-ját játékosan betartja hetekig.” (Bölöni 244.) A versről többször is hírt adnak Ady levelei. Először 1909. december 27-én, párizsi keltezéssel így ír a Ny szerkesztőségének: „Nem jól érzem magam Párisban, de egyelőre nem tudnám, hova menjek. A holnapi napon postára teszek még egy, legalább egy figyelőt. Ez biztos. Helyet kérek tartani. A hosszu vers – amint már otthon mondtam – csak jövő számban jön.” (AEL II. 298–299.) A január 16-i számhoz elküldött vers azonban nem nyerte meg Osvát tetszését. Fenyő Miksa jan. 11-én ekként számol be: „A verset megkaptuk; én még nem olvashattam, de Osvát olvasta s a következőket üzeni neked. Nem egészen sikerült ez a dolog; nem szerencsés gondolat, hogy pompás köteted után ezzel jöjj. Egyébként a V. Ujságbeli [Az eljátszott öregség] gyönyörű.) Gondolkozz, dolgozz a versen, meg vagyunk győződve, hogy elsőrendűt hozol ki belőle. Ilyen hosszabb tehát igényes dolognak nem szabad félig sikerültnek lenni. Ha azonban továbbra is úgy véled, hogy mi csirkefogók vagyunk, összeesküvők stb. hát írj egy képes lapot s mondjad, hogy „jöjjön” s akkor természetesen jönni fog. Egyébként holnap én is elolvasom s ujra írok neked.” (AEL III. 11.) Ady meghallgatta a – többes szám által sugallt – szerkesztőségi véleményt, és 17-én fölajánlotta a vers átírását: „Kedves, jó Barátom, nem írtam, mert máig vártam ígért leveledet, melyben közlöd tenvéleményedet is az Osvát által elítélt versről. Mivel nem írtál, sietve kérlek benneteket, küldjétek vissza azt a verset, hogy idejében átírhassam avagy még a jövő számra uj, más verset küldjek.” (AEL III. 13.) Január 24-én így kezdi levelét a Ny-nak: „Kedves Barátaim, itt küldöm a verseket. Okvetlenül jöjjenek a legközelebbi számban. A nem tetsző verset – hiszem – jól rejtettem el a többi közé – kissé megheréltem. A Minden-Titkok versei leendő kötetem címe lesz, ha élek. [...] A versek okvetlenül jöjjenek, ujra kérem. És Fenyő írja meg véleményét róluk ha lehet mindjárt.” (AEL III. 17.) A költemény eposzi méretűvé nagyítva állít emléket szerelmi csatáinak és a fajfenntartásnak. A két nem örök szerelmi csatáját írja meg (vö. Héja-nász az avaron, 1905), múzsaként saját testét szólítva meg. „A szerelemről szóló vallomások összevegyülnek – mert minden összefügg – a magyarsággal, hazafisággal, költői igazmondással.” (Benedek II. 333.) Jézushoz rokonítja magát, mint sok más versében (ugyanebben az évben keletkezik A föltámadás szomorúsága), melyekből szintén szerelmi témájú az 1906-os Mária és Veronika. Csók-motívumú versei közül eddig is sok kapcsolódott a küzdelemhez (pl. Csókban élő csóktalanok, 1908, Fájdalmas, bús kitérő, 1909) és az elmúláshoz (Megcsókolom Csók-kisasszonyt, 1907, Halálvirág: a Csók, Gonosz csókok tudománya, Biztató a szerelemhez, 1908, A Csók-csatatér lovagjai, Heléna, első csókom, 1909). A 9–12. sorban Ady a gyermektelenség tényét szövi bele a szerelmi „nagy Csatatér” – A csatatér hőse c. 1908-as versből is ismerős – metaforájába. „Fiaim, lyányaim paripák taposták” – az életrajzi tény itt nagyító, sokszorozó látomásban jelenik meg – az Adynál oly gyakori ló-képpel együtt, vö. pl. A Halál lovai, 1908 – de másutt intimebb; személyesebb fájdalommal is megszólal (l. A mi gyermekünk, 1905, A fiam bölcsőjénél, 1911 verseket). Az 58–59. sor említése gyermekkori szerelmeire szintén végigkíséri pályáját. „Én hároméves korom óta mindig szerettem, emésztően, viharpsan és sokszor. Hétéves koromban meg akartam halni, mert nem csókolt meg az a leány, aki talán az én szomorúő szerelmeim hősnői között ma is a legékesebben és legelevenebben él.” ( Katinkáig, BN 1904. ápr. 3.; AEön 153.) Végül egyidejű életrajzi mozzanatot rejt a 64. sor. Bölöni beszél az ötödik párizsi út érzelmi válságáról, melyet a Diósiné Brüll Adéllal való, immár szűnni nem akaró viszály, elsősorban az asszony féltékenysége okozott: „...halálgondolatok foglalkoztatják... Öngyilkossági szándékok kísérik. »A szerelem époszából« (február 1.) a Browning-golyó.” (Bölöni 244.) (Vö. A meghívott Halál c. verssel.) Magyarázat Ninivék: Ninive mezopotámiai romváros, az ókorban az asszírok fővárosa, az Ószövetségben Jónás próféta prédikál pusztulásáról. Ady Párizst említi modern-Ninivének ekkor írt cikkében ( Párizs szörnyű napjaiból, AEÖPM X. 7. sz. 27.) Xerxesek: Xerxes perzsa király, a görögök ellen viselt háborúja a szalamiszi csatában vallott kudarcot. Én is készültem hunn-trilógiára: Arany János 1853-tól másfél évtizeden át írta s még egyszer ennyi ideig még tervezgette a Csaba-trilógiát, melyből végül csak részek és töredékek, így a Keveháza és a Buda halála készült el. pátrióta: Hazafi, régies alakban. tréfa-zokkal: A szóösszetétel második fele, a zokog igéből elvont zok főnév a népnyelvben is elterjedt nyelvújítási alak. A köznyelvben a zokszó összetételben maradt meg. Browning: A század elején népszerű, feltalálójáról elnevezett, öntöltő ismétlőpisztoly. latrok: Gonosztevők: két lator között feszítették meg Jézust. Itt állok s Lutherként mondom: Tévesen Luthernek tulajdonított mondás, melynek története szerint a hitújító a wormsi birodalmi gyűlésen elmondott beszédében az „Itt állok, másként nem tehetek” mondattal tagadta meg tanai visszavonását. batiszt: Finom, vékony szálló vászon. Irodalom Benedek II. 333–334.; Földessy Amt 140.; Vezér Erzsébet: 304–308.; Kulcsár Szabó Ernő: Az „én” utópiája és létesülése. Ady Endre avagy egy hatástörténeti metalepszis nyomában = Irodalomtörténet, 1998, 375.; H. Nagy Péter: Identitásképző csataterek = Irodalmi Szemle, 2002/10, 81–83.